René Duguay-Trouin
1673-1736

René Duguay-Trouin. Antoine Graincourt festménye.

    Földrajzi elhelyezkedésénél fogva Franciaország egyszerre két, nagyon fontos területen rendelkezik hosszú tengerparttal és kedvező fekvésű, jól megerősített kikötőkkel. Az Atlanti-óceán keleti partjainál, ahol a Bretagne-félsziget szinte afféle természetes gátként állja útját az észak és dél-európai országok közti partmenti hajóforgalomnak, illetve a Földközi-tengeren, ahol a nyugati medence északi partjai állnak francia ellenőrzés alatt. Az ország a szárazföldön csupán a kis német fejedelemségekkel és olasz városállamokkal, illetve a gazdag és erős, de Franciaországgal nem egy súlycsoportban levő Németalfölddel volt határos. Az egyetlen veszélyes szárazföldi szomszédtól, Spanyolországtól, a Pireneusok magas hegyvonulata választotta el a Bourbonokat. Az osztrák Habsburgokkal a spanyol hanyatlás után gazdátlanná vált észak itáliai és Spanyol Németalföldi területekért folyt a versengés, a két nagyhatalom azonban nem volt egymás közvetlen szomszédja, csupán a megszerezni kívánt, vitatott hovatartozású területeknél érintkeztek.
     Ilyen körülmények között úgy tűnhetett, a franciák szinte predesztinálva vannak arra, hogy az ország egységének megteremtése, és a központi kormányzás helyreállítása után átvegyék a képességein és lehetőségein túl nyújtózkodó Hollandiától a kontinens vezető tengeri hatalmának tisztségét, és Anglia kihívói legyenek a világ tengerein. Ez tulajdonképpen meg is történt, ám ebben a szerepben a francia haditengerészet, a korábbi holland flottához képest, nagyon harmatos teljesítményt nyújtott, noha a flotta gazdasági háttere elvileg erősebb volt, mint a hollandoké.
     A kezdet pedig bíztató volt. A század közepétől kezdve a francia haditengerészet robbanásszerű fejlődésen ment keresztül, s alig néhány évtized alatt szinte a semmiből vált a második legerősebb flottává. Néhány rátermett parancsnok vezetése alatt a hajóhad több látványos győzelmet is aratott a holland és angol riválisok felett. Mire azonban a század véget ért, a francia haditengerészet rövid, alig néhány évtizedes tündöklés után már ismét a szétesés és a megszűnés határán állt.
     Talán éppen az volt az egyik baj, hogy az ország szinte minden irányból gyenge szomszédokkal volt körülvéve, akik könnyű prédának tűntek az ambiciózus és telhetetlen francia uralkodók számára. A kicsi, de gazdag német és olasz államocskák persze felkeltették a többi nagyhatalom érdeklődését is, akikkel a franciák egy évszázadon át vívták sorozatos háborúikat az olyannyira áhított területek megszerzéséért.
     Ez értelemszerűen azzal járt, hogy a francia uralkodó elit érdeklődése a kontinens felé irányult, és hátat fordítottak a tengereknek. A flotta kiépítése és rövid virágzása szinte teljes egészében egyetlen embernek, Jean Baptiste Colbert-nek volt köszönhető, aki XIV. Lajos uralkodásának első évtizedeiben az ország államháztartását vezette. Colbert széles körű reformokat vezetett be a francia gazdaságban, modernizálta és racionalista alapokra helyezte az ipart és a mezőgazdaságot, illetve az adó és a jogrendszert.
    

Jean Baptiste Colbert. Philippe de Champaigne festménye.
Colbert a franciák jövőjét a tengereken képzelte el. Véleménye szerint elsősorban az ország belső stabilitására és gazdasági fejlődésére kellett összpontosítani az erőfeszítéseket, az expanziót pedig a tengeri kereskedelem és a gyarmatosítás útján akarta megvalósítani. Riválisai azonban az ország területi gyarapodását a szárazföldi szomszédok rovására képzelték el, és végül az ő véleményük kerekedett felül. Ez nem is különösebben meglepő, hiszen a végső döntés a víztől betegesen irtózó, viszont a háborúsdit módfelett kedvelő, becsvágyó uralkodó kezében volt.
     1667-től kezdve XIV. Lajos uralkodásának végéig, 1715-ig, Franciaország szinte folyamatosan hadban állt, szinte Európa összes államával. A francia hadseregek szép sikereket értek el, és viszonylag nagy területeket hódítottak meg, melyeket azonban a háborúk végére nagyobb részt újra elvesztettek. Azokat a gazdasági erőtartalékokat, melyeket Colbert működésének két évtizede alatt az ország felhalmozott, mind elpocsékolták. Az ország 1715-re gyakorlatilag gazdasági és pénzügyi csődbe került. Nagyhatalmi státuszát továbbra is megőrizte, ám a megroppant gazdaságot igazából sosem sikerült újra sínre tenni. A francia uralkodó osztály egy újabb évszázadon át csak tovább görgette maga előtt a megoldásra váró problémákat, míg végül azok olyan nagyra nőttek, hogy a fejükre visszahullva lavinaként söpörték el az ország egész társadalmi berendezkedését.
     A flotta fejlesztése Colbert 1683-as halála után gyakorlatilag azonnal leállt. A nagy áldozatok árán létrehozott hajóhad egy darabig még képes volt az eredményes tevékenységre, ám ahogy a tartalékok kezdtek kimerülni, és ahogy egyre kevesebb pénz érkezett az államkasszából, a flotta kezdett összeomlani. Tourville 1690-ben még 75 sorhajót vezetett harcba Beachy Headnél, két évvel később azonban már csak 44 sorhajót volt képes felszerelni. Újabb két évre rá a tengeri hadműveleteket hivatalosan is leállították, a pénzt, az embereket, és a felszerelés nagy részét a kielégíthetetlen szárazföldi hadsereg nyelte el.
     1695-ben, a Vauban féle doktrína kihirdetésével, hivatalosan is szentesítették a haditengerészet alárendelt helyzetét. Miután az ellenség, vagyis Anglia hadiflottájával szemben nem tartották reális lehetőségnek a győzelmet, a flotta sorhajói ettől kezdve a kikötőkben álló „fleet in being”-ként működtek, olyan erőként, melynek feladata csupán az volt, hogy puszta jelenlétével elrettentse és lekösse az ellenséget.
     A kisebb hadihajók azonban továbbra is aktív szolgálatban maradtak, ugyanis az új stratégia fontos szerepet szánt nekik. Vauban úgy vélte, az ellenség hadiflottájának legyőzése nem reális célkitűzés, ám annál nagyobb eredménnyel kecsegtet a kereskedelmi flotta hajói elleni támadás, hogy ezek elfogásával illetve elpusztításával megfosszák az ellenséget a számára nélkülözhetetlen tengeri utánpótlástól. Hogy minél eredményesebben folytassák ezt a tevékenységet, a reguláris haditengerészeti erők mellett a vállalkozó kedvű civil hajógazdákat is bevonták ebbe a gerilla hadviselésbe. Az általuk felszerelt hajók hivatalos megbízólevéllel portyáztak a tengereken, és fosztogatták az ellenséges országok kereskedelmi hajóit.

A francia flotta bukása. A barfleuri ütközet után zátonyra futott francia sorhajókat az angolok felgyújtják. Adriaen van Diest festménye.

    Mindebben persze nem volt semmi különösebb újdonság. A franciák csupán egy ősrégi, és igazából mindig is gyakorolt tradíciót élesztettek újjá, és tették azt hivatalosan is elismert stratégiájukká. A tengerpartok halászai és kereskedői már a történelem kezdetei óta rendszeresen egészítették ki jövedelmüket egy kis fosztogatással, már amikor éppen lehetőségük nyílott ilyesmire. A környék nagyurai pedig szintén ősidők óta törekedtek arra, hogy ezt a tevékenységet saját érdekeik szolgálatába állítsák, és az ezzel foglalkozó hajógazdák érdeklődését -akik máskülönben válogatás nélkül fosztogatták az idegen és saját hajókat- a rivális főurak területei, és hajói felé fordítsák. Később már az állam is igénybe vette ezeknek a másodállású tengeri zsiványoknak a szolgálatait, és azokat állami szolgálatba fogadva hivatalosan is engedélyezte nekik az ellenséges országok tulajdonában levő hajók megtámadását és elfogását.
     Az állami kalózok hivatalos megbízólevelet kaptak saját kormányuktól, mellyel megkülönböztethették magukat a valódi kalózoktól, akik válogatás nélkül fosztogatták a kereskedelmi hajókat. A megbízólevél, a „Lettre de Course”, birtokában levő hajósokat nem tekintették kalózoknak, és hogy megkülönböztessék őket a törvényenkívüli banditáktól, francia területen korzároknak (corsair), angol nyelvterületen privateer-eknek hívták őket. (A franciák máig súlyos sértésnek tekintik, ha hajdani magánvállalkozóikat kalózoknak titulálják.) Elfogásuk esetén a hadifoglyokat megillető bánásmódra tarthattak igényt, amit aztán persze vagy megkaptak, vagy nem. Az angolok és a franciák többnyire tiszteletben tartották a megbízólevelet, és elfogott tulajdonosaikat korrekt bánásmódban részesítették, de a spanyolok például már nem mindig tolerálták az állami megbízatást, és az elfogott korzárokat gyakran ugyanúgy felakasztották, vagy börtönbe zárták, mint az igazi kalózokat. (Akik egyébként nagyobb vállalkozásaikhoz általában szintén igyekeztek állami megbízólevelet szerezni.)
    Jean Bart portréja. Az állami szolgálat természetesen bizonyos kötelezettségekkel járt. A korzárok kizárólag az országukkal éppen hadban álló államok hajóit támadhatták meg. Ha semleges, vagy neadjisten saját hajókat fosztottak ki, számíthattak arra, hogy hazatérve közönséges kalóznak minősítik őket, és a bitófán fognak kikötni. (Ahogy az a nagy hírű, bár valójában nem túl sikeres Kidd kapitánnyal is történt.) A hazatérés után egy ezzel megbízott bíróság a hajónapló, valamint a legénység beszámolói alapján megvizsgálta, jogszerű volt e az elfogott vagy elpusztított hajók elleni fellépés. Ha törvénytelennek találták valamely hajó zsákmányul ejtését, az ezzel járó felelősséget a korzárhajó kapitánya viselte, akinek ilyen esetekben rendszerint jókora összegű büntetést vagy kártérítést kellett fizetnie, de néha szabadságával, ritka esetekben akár az életével is fizethetett az ilyen kilengésekért. Miután azonban az állami kalózok vállalkozásaiban rendszerint magas rangú főurak, sőt, sok esetben maga a király is részvényes volt, a bíróság viszonylag ritkán találta jogszerűtlennek az adott hajó elfogását.
     A korzárok a zsákmány egy részét, akár 25-30 %-ot is, le kellett hogy adják az állam, pontosabban az uralkodó részére. A megmaradt zsákmányrészen a részvényesek osztoztak, annak arányában, milyen részt vállaltak a hajó felszereléséhez szükséges összegek előteremtéséből. A hajók rendszerint családi tulajdonban voltak, és felszerelésüket a tulajdonos család, illetve a vállalkozásba betársuló környékbeli részvényesek fedezték. Nagyobb vállalkozásokat, illetve híresebb korzárok akcióit, melyektől biztos anyagi hasznot reméltek, magas rangú főnemesek sem tartották méltóságukon alulinak támogatni, sőt, gyakran maga a király is beszállt egy-egy jó befektetésnek ígérkező út támogatásába.
     A korzárok alapvetően magányos harcosok voltak, azonban ha a szükség úgy hozta, képesek voltak az együttműködésre is, s nagyobb vállalkozásokra néha egész kalózflottákkal szálltak a tengerre. Ezeket az akciókat legtöbbször példás fegyelem és összetartás jellemezte, a résztvevők általában csak a hazatérés után vesztek össze a zsákmányon. A korzárok gyakran a haditengerészet egységeivel is együttműködtek, s azok kötelékében vettek részt különböző akciókban. A flotta bizonyos zsákmányrészért cserébe gyakran bérbe is adta hajóit a korzároknak. (Legénységgel már ők látták el azokat.)
     Az ilyesféle állami kalózkodás végig a XVII.-XVIII. század során virágzó iparág volt, és az egész atlanti partvidéken, Norvégiától Marokkóig, nagyban űzték azt. Különösen jó üzlet volt ez az állandóan háborúban álló Franciaországban, ahol az atlanti kikötők hajósnépe bőséges zsákmányt remélhetett a legnagyobb kereskedelmi tengerészetek -az angol és a holland- hajóinak, valamint az amerikai gyarmatok bányáiból még mindig érkező nemesfém készleteket szállító spanyol konvojoknak a fosztogatásából.
     Az idők során a korzároknak két nagy támaszpontja alakult ki a térségben, Dunkirk –mely csak 1662-től volt hivatalosan is francia felségterület-, és a breton félsziget tövében fekvő St. Malo városa. Dunkirk –a mai Dunkerque- büszkélkedhet a franciák legeredményesebb kalózával, Jean Bart-al, aki pályafutása során majdnem négyszáz ellenséges hajót fogott el. (Nem számítva az elpusztított egységeket.) A minden bizonnyal holland származású, halászcsaládból származó Bart –eredeti neve feltehetően Jan Baert- később a király kérésére átlépett a haditengerészet kötelékébe, és a flotta tengernagyaként is szép sikereket ért el az angol és holland hajókkal szemben.
     St. Malo szintén nagy múltra tekinthet vissza a kalózkodás történetében. A város 1144-ben kegyelmi jogot kapott Jean de Chatillion püspöktől, ami annyit jelentett, hogy az itt letelepülők felmentést kaptak korábbi vétkeik alól. Ennek megfelelően aztán áradtak a városba a zsebmetszők, tyúktolvajok és rablógyilkosok, akik, alkalmazkodva a terepviszonyokhoz, foglalkozásukat a továbbiakban a tengereken igyekeztek gyakorolni. A következményektől megrettenve a kormányzat később igyekezett a hajótulajdonosok figyelmét inkább a békés kereskedelem felé terelni, erőfeszítéseik azonban szerény eredménnyel jártak. A város a következő évszázadok során a kalózok és korzárok egyik legnagyobb támaszpontja volt, otthont adva olyan, mára francia területeken kívül már elfelejtett tengeri haramiáknak, mint Jean d'Ango, Giovanni da Verranazzo, vagy Jean Fleury.
     A város két legnagyobb és leghíresebb fia azonban már az újkor szülötte. René Duguay-Trouin XIV. Lajos uralkodása alatt szerzett hírnevet a városnak, a Trouin család kései leszármazottja, Robert Surcouf, pedig a napóleoni idők legeredményesebb korzárja volt. Bár Jean Bart glóriája némileg beárnyékolja hírnevét, Trouin a maga 300 elfogott hajójával eredményességben alig maradt el kortársától. Pályafutása pedig mintha Bart életútjának megismétlése lenne. Ha életrajzában kicseréljük a neveket és a dátumokat, azt az eltérő jellemek dacára akár Jean Bart biográfiájaként is el lehetne adni. A zűrös fiatalkor, a gyors sikerek, a szökés az angol börtönből, a kihallgatás a királynál, aztán a sikeres haditengerészeti karrier, szinte minden pontról pontra megegyezik. Az utókor nem felejtette el Trouin emlékét sem, halála óta eddig tíz francia hadihajó viselte az ő nevét.

St.Malo ősi városa.

    A tehetősebb famíliák közé tartozó Trouinok már évszázadok óta a város vezető hajógazdái közé tartoztak, s ekkor már generációk óta hagyományosan a család tagjai közül került ki a spanyol Malaga francia konzulja is. A család egy kisebb szárazföldi birtokot, La Barbinais-t is a magáénak tudhatott. XIV. Lajos cím és rangkórságban szenvedő Franciaországának viszonyaihoz igazodva a család feje -és a klán vezére- a birtok nevét is beillesztette családnevébe, így teljes neve ettől kezdve Luc Trouin de la Barbinais volt.
     A szokásos gyakorlatnak megfelelően Luc Trouin békeidőben kereskedelemmel foglalkozott, háborúban pedig kalózkodott. Többnyire mindkét tevékenységet ugyanazon spanyol kikötők környékén folytatta, amit akkoriban senki nem talált különösnek. Ha jól mentek a dolgok, a család egyszerre több hajót is alkalmazott. A gyakorlott, merész és ügyes tengerész hírében álló Trouin maga a család birtokában levő, La Vierge Sans Macule nevű hajót vezette. Öccse, René, a tradícióknak megfelelően politikai pályára lépett, és a malagai konzuli állást töltötte be.
     Luc Trouin, és feltehetően német vagy flamand származású felesége, Marguerite Boscher házasságából hét –más források szerint tíz- gyermek született, köztük öt fiú. Az elsőszülött Luc, és a fiatalon elhunyt Rodolphe után 1673 június tizedikén született meg a család harmadik fiúgyermeke, René, akit később még két fiú, Etienne és Nicolas követett. Miután a családi vállalkozást szokás szerint a legidősebb fiú örökölte, a többieket rendszerint egyházi, politikai, vagy katonai pályára küldték, ahol önállóan is boldogulhattak. A névadás arra látszik utalni, hogy a Trouinok a második fiút szánták egyházi, a harmadikat pedig politikai pályára. A harmadik fiú ugyanis nagybátyja, a malagai konzul nevét kapta, aki egyben a gyermek keresztapja is volt. A második fiú azonban még gyermekkorában meghalt, s alighanem ezt követően merült fel az ötlet, hogy Renét fogják egyházi pályára küldeni.
     A korabeli szokásoknak megfelelően a gyermeket korán nevelőszülőkhöz adták, egy közeli kis faluban, La Gué-ban élő parasztcsaládhoz. Később, mikor szükségét érezte, hogy családnevét előkelőbbé tegye, Trouin e falucska nevét illesztette hozzá saját nevéhez. (A „de la Barbinais” utónevet az elsőszülött fiú, Luc örökölte.) A „du Gué” utónevet előkelőbben hangzó formában használva teljes neve ettől kezdve René Trouin du Guay. Maga Trouin mindvégig ebben a formában használta nevét, később azonban többféle írásmód terjedt el, melyek közül mára a René Duguay-Trouin vált általánossá, a továbbiakban ezt használom én is.Duguay-Trouin portréja.
     A fiatal René ahányszor csak tehette, kiszökött a városba, s ideje java részét a rakparton, a hajók között lebzselve töltötte. Semmi más ambíciója nem volt, csak hogy ő is tengerre szállhasson. Ezt a vágyát csak még jobban megerősítette, amikor maga is szemtanúja lehetett annak, mikor az angol fogságból megszökött két híres francia korzár, Jean Bart és Claude Forbin, szabályos diadalmenetben vonult be St.Malóba, miután Plymouthból indulva egy kis evezős csónakkal átszelték a Csatornát.
     A család azonban más szempontokat tartott szem előtt, nem a gyerek kívánságait. Az idősebb René baráti viszonyba került Malaga püspökével, akinek támogatása jó alap volt egy későbbi egyházi karrierhez. Luc Trouin úgy gondolta, a családi vállalkozásnak nagy hasznára válna egy magas egyházi méltóságban levő családtag, s erre a szerepre harmadik fiát választotta ki. Az érintett ezt teljesen másként gondolta, de a családi érdekek –meg nyilván az atyai pofonok- hatására kénytelen volt engedni.
     1684-ben az ifjú René Trouint beíratták a Rennes-i papneveldébe, hogy megkezdje sokat ígérő karrierjét az egyházi pályán. A szépreményű fiatalember azonban feltűnően pocsék tanítványnak bizonyult. Ahogy tanárai megjegyezték, az ifjonc iskola helyett inkább a közeli kocsmákat látogatta, és tanulás helyett inkább a környékbeli lányokat hajkurászta. Mindez azonban nem térítette jobb belátásra a családot, akik nyilván úgy gondolták, sok magas egyházi méltóság kezdte kocsmatöltelékként a pályafutását, és a későbbi karrier nem annyira tudás és jellem, hanem inkább a magas pártfogók kérdése.
     Sokáig tehát úgy tűnt, René Trouint semmi sem menti meg attól, hogy egy, ritkaságnak éppen nem számító, korhely pap legyen belőle. 1687-ben azonban meghalt nagybátyja –a malagai konzul tisztét ezt követően a legidősebb fiú, Luc töltötte be-, majd következő év tavaszán, 50 éves korában, apja is. Keményfejű apja meggyőzése lehetetlen feladatnak bizonyult, anyját és a családfői szerepet átvevő bátyját viszont most sikerült rábeszélnie arra, hogy feladják egyházi neveltetését. A családi tanács végül úgy döntött, tanuljon akkor a fiú inkább jogot. 1688-ban tehát René Trouin –feltehetően nevelői nagy megkönnyebbülésére- elhagyta a rennes-i kollégiumot, és beiratkozott caeni egyetem jogi karára.
     A világi jog azonban ugyanúgy nem érdekelte a fiút, mint a kánonjog. Tanulás helyett ezúttal is nagyobb kedvét lelte az ivászatokban, verekedésekben, és a könnyűvérű lányokkal való tivornyázásokban. Újabb szórakozási formát jelentett számára a párbajozás, melyet elég sűrűn gyakorolt is. Ezen sporttevékenység űzése során állítólag két-három ellenfelét is halálosan megsebesítette.
     Ahogy életrajza megjegyzi, az ifjú René élete ezekben az időkben borgőzős, vad dáridók, és az utánuk következő macskajajos lábadozások ismétlődéseiből állt. A tehetséges ifjú repertoárja rövidesen újabb elemmel bővült, amikor belevetette magát a szerencsejátékokba is. Igen nagy hatást gyakorolt rá, amikor barátságot kötött egy profi hamiskártyással, aki bevezette a szakma rejtelmeibe. Ahogy később Trouin írta, ekkor tanulta meg, hogyan irányítsa maga a saját szerencséjét, és ez a későbbiekben nagy hasznára vált a tengereken is. (Talán valamiféle utólagos bűnbánattól vezérelve önéletrajzában Trouin azért hozzáteszi, ezt a tudását soha nem használta rossz célokra.)
     A még mindig csak 16 éves René Trouin láthatólag öles léptekkel haladt előre az alvilági karrier útján, és jó esély látszott rá, hogy sikeres rablóvezér, vagy maffiafőnök legyen belőle. Rövidesen a hatóságokkal is összerúgta a port, amikor részt vett egy lányrablásban. Bíztatóan induló karrierje azonban 1689 elején végzetes törést szenvedett. Miután szerencsejátékokon jelentősebb összeget nyert, Trouin a fővárosba utazott, hogy cimboráival a vidéki Caen-nál sokkal széleskörűbb lehetőségeket nyújtó Párizsban verje el pénzét. Balszerencséjére éppen ekkor érkezett a városba bátyja, Luc Trouin is, aki az éppen aktuális spanyol-francia háború kitörése miatt kénytelen volt elhagyni a malagai konzulátust. Bátyja érkezésének hírét hallva René pánikba esett, és hanyatt-homlok menekült vissza Caen-ba. Kétes hírneve azonban ekkor már jócskán túljutott Caen határán, és jóakarói nem is mulasztották el a lehetőséget, hogy bátyját részletekbe menő alapossággal informálják öccse addigi életéről és munkásságáról.
     Luc, a Trouin klán vezére, néhány nappal később maga is megérkezett Caen-ba, hogy rendet csináljon. Öccsét –feltételezem, a fülénél fogva- magával vitte haza St. Malóba, ahol rögtön összehívták a családi tanácsot, hogy eldöntsék, mit kezdjenek a família fekete bárányával.
     A döntés végül is előre látható volt. 1689 nyarán összepakolták René holmijait, és az ekkor 16 éves ifjoncot felrakták a család tulajdonában levő, 18 ágyús Trinité fedélzetére, tanuljon a tengeren fegyelmet. (Angolszász területeken még a XX. század első felében is létező gyakorlat volt, hogy a fiatalkorú bűnözőknek a bíróság a börtönbüntetés helyetti alternatívaként felajánlotta a haditengerészethez való bevonulást.)
     A büntetés feltehetően nem érintette érzékenyen Trouint, hiszen régi álma vált végre valóra. Tengerre szállhatott, világot láthatott, kalandban és zsákmányban volt része. Franciaország ekkortájt egyszerre három európai nagyhatalommal, Angliával, Hollandiával, és Spanyolországgal is hadban állt, a korzárok tehát bőven találhattak maguknak prédát a tengereken. A háború ezúttal éppen a Pfalzi Választófejedelemség birtoklásáért robbant ki, még 1688 nyarán. A fejedelemséget XIV. Lajos sógora, II. Károly pfalzi választófejedelem halála után örökségként magának követelte, holott erről egy korábbi szerződésben lemondott.

Az európai fáraó. XIV. Lajos, a Napkirály, Hyacinthe Rigaud híres festményén.

    Trouin határozottan élvezte a tengeri életet, és a kocsmai verekedéseken megedződve nem rettent vissza a harctól sem. Első ütközete pedig elég gyomorforgató élmény volt számára. A Trinité egy szintén 18 ágyús holland hajót támadott meg, és néhány sortűz leadása után melléállt, hogy megcsáklyázza. A fedélzetmester elsőként akart átugrani az ellenséges hajó fedélzetére, azonban elvétette az ugrást, és beesett a két hajó közé, pont akkor, amikor azok egymásnak ütköztek. A két, egymásnak csapódó hajótest péppé zúzta a szerencsétlent, akinek agyveleje Trouin kabátjára fröccsent. Ez a megrázó élmény, és az utána következő véres közelharc egy rövid ideig elbizonytalanította a 16 éves ifjoncot, valóban neki való e ez a pálya? Ez a megingás azonban csak nagyon rövid ideig tartott. Az út további részében, és az ezt követő utakon Trouin példamutató bátorságról tett bizonyságot, és több összecsapásban is kitüntette magát. Jól kitanulta a tengerészmesterség minden apró fortélyát, és az is kiderült róla, hogy kiváló szervezői és vezetői képességekkel rendelkezik. Alig másfél évvel később, 1689 tavaszán, az alig 18 éves René Trouin, aki addig összesen tíz hónapot töltött a tengeren, már megkapta a 14 ágyús Danycan kapitányi tisztét.
     Ehhez a gyors előmenetelhez a fiatal kapitány kétségbevonhatatlan tehetségén kívül persze a jó családi kapcsolatok is kellettek. A Danycan ugyanis szintén a Trouin család tulajdonában volt, tehát nem volt meglepő, hogy parancsnokságát a család egyik tagja kapta meg, még akkor sem, ha olyan fiatal, és viszonylag tapasztalatlan volt. René előéletét ismerve persze azért nem kis bizalomra volt szükség ahhoz, hogy a családfő, Luc Trouin, rá merje bízni öccsére a családi vállalkozás egyik hajóját. Ugyanakkor viszont ez a bizalom annyira azért még nem volt teljes, hogy a rendelkezésre álló hajók közül valamelyik jobbikat adják René keze alá. A Danycan ugyanis csapnivaló vitorlázó képességeiről és lassúságáról volt híres. Gyakorlásnak jó volt, de komoly zsákmányra ezzel a hajóval nem lehetett számítani. Ráadásul nem sokkal a kifutás után a hajó, mellyel eredetileg a Csatornában akartak portyázni, belefutott az egyik heves atlanti viharba, ami elverte egészen az ír partokig. A kapitány és a legénység szerencsére értette a szakmáját, és a tomboló viharban is ura maradt a hajónak. Mikor a vihar elülte után megközelítették az ír partokat, hogy a hajón esett sérüléseket kijavítsák, Limerick közelében két, a vihar által partra sodort kereskedelmi hajót fedeztek fel, melyeket azonnal megrohantak. Noha a közeli angol helyőrségből katonák érkeztek a saját hajók védelmére, Trouin-nak mégis sikerült elfoglalnia és kirabolnia azokat, majd a visszavonulás közben felgyújtotta a két hajót.René Duguay-Trouin. Dominique Molchnecht szobra egy St.Malói múzeumban.
     St. Malóba hazatérve Trouin másik hajót kért magának bátyjától, mivel véleménye szerint a Danycan-el még egy halászbárkát sem lehetett volna utolérni. Most már meg is kapta a család egyik legjobb hajója, a 18 ágyús Coetquen parancsnokságát, mellyel a következő években számos portyán ritkította meg az angol és holland kereskedelmi konvojok sorait.
     1692 júniusában egy másik St. Malói hajó, a Saint-Aaron társaságában indult portyára, melyet az Angliából száműzött II. Jakab szolgálatában álló, ír származású Jacques Welch vezetett. A két hajó nem sokkal később összetalálkozott egy gyengén védett angol konvojjal, melyet habozás nélkül megtámadtak. Öt kereskedelmi hajó, és a fedezethez tartozó két kisebb hadihajó elfogása után a franciák elégedetten hazafelé indultak zsákmányukkal. Az ágyúzás hangja azonban felriasztott egy közelben hajózó angol hadihajó köteléket, mely az összecsapás felé indult, és a ködből váratlanul előbukkanva üldözőbe vette a meglepett franciákat. A Saint-Aaron és a zsákmányul ejtett hajók végül szerencsésen egérutat nyertek St. Malo felé, a menekülésüket fedezni igyekvő Coetquen-t azonban az angolok elvágták a hazai kikötőtől. A menekülés egyetlen lehetősége az volt, hogy a hajót beviszik a közeli breton partok veszélyes zátonyai közé, ahová a mélymerülésű angol egységek nem tudják követni. A kalózok és korzárok hasonló helyzetekben évszázadok óta ezt az eljárást követték, rendszerint sikerrel. Azonban a konvojjal nem sokkal korábban vívott csatában a Coetquen tisztjei, és a révkalauz, akik jól ismerték ezeket a vizeket, mind elestek, vagy súlyosan megsebesültek. Trouin, aki korábban soha nem járt ezeken a vizeken, most maga állt a kormányhoz, és kizárólag ösztöneire hagyatkozva minden probléma nélkül belavírozta a hajót a zátonyok közé, majd miután az angolok csalódottan távoztak, ugyanilyen könnyedséggel ki is vezette onnan.
     Ez is egyike volt azon eseteknek, amikor Trouin jó hasznát vette hamiskártyás cimborája leckéinek, melyek során megtanulta, hogyan bízzon ösztöneiben, és hogyan merjen kockáztatni. Pályafutása során később még több ízben tanúságot tett kiváló megérzéseiről, melyek később aztán afféle paranormális fenomén hírnevet kölcsönöztek neki. Trouin maga is igyekezett táplálni a különleges képességeiről szóló pletykákat, és nagy szerényen többször is megjegyezte, mindig képes volt előre látni, ellenségei mire készülnek. A saját maga által is táplált legendáriuma szerint több esetben is megálmodta, merre és hol kell keresni az ellenséges hajókat. Kiváló tengerészösztöneit és jó megérzéseit valóban nem lehet vitatni, de pályafutása némely későbbi eseményei alapján legalábbis feltételezhető, hogy ezek az állítólagos paranormális képességek azért nem mindig működtek.
     Az angol hajókat szerencsésen lerázva a Coetquen ismét St. Malo felé vette az irányt, azonban egy vihar megint megakadályozta, hogy eljusson odáig. A szél egészen a Bristol-csatornáig sodorta a hajót, ahol az, hogy menedéket leljen a tomboló elemek elől, lehorgonyzott a Lundy sziget szélvédett oldalán. Balszerencséjére azonban nem sokkal később egy 60 ágyús angol hadihajó kapitányának ugyanez jutott eszébe, és ugyanitt próbált hajójának védett horgonyzóhelyet találni. A franciák szerencséjére a Coetquen őrszemei éberek voltak, és még időben észrevették a közeledő angol hajót. Trouin azonnal elvágatta a horgonyköteleket, és mialatt az angol hajó a csatorna egyik bejáratánál igyekezett befelé, a franciák a másikon iszkoltak kifelé. A britek észrevették a menekülőket, és azonnal üldözőbe vették őket, azonban az ellenség megjelenésére való gyors reagálással a Coetquen szerzett annyi előnyt, mellyel a franciák az erős hullámzásban is tartani tudták a két hajó közti távolságot, majd a leszálló éjszakában sikeresen lerázták üldözőiket. A hazafelé vezető úton Trouin még elfogott két, cukorral megrakott angol hajót –ezeket szintén „előre megálmodta”-, majd újabb bonyodalmak nélkül befutott St. Malóba.
     Ezzel az úttal René végleg bebizonyította, hogy érti a mesterségét, és bármilyen hajót el tud vezetni. A még mindig csak 19 éves ifjú az év végén megkapta bátyjától a vállalkozás egyik legnagyobb hajóját, a 32 ágyús Profond-ot. A Profond eredetileg a haditengerésze fregattja volt, melyet 25% zsákmányrész fejében teljesen felszerelve, de legénység nélkül bérbe adtak a Trouin családnak, mely vállalta a hajó legénységgel való ellátását, illetve a legénység felszerelését és fizetését.
     A Profondról azonban gyorsan kiderült, hogy lomha és esetlen hajó, a portyázó hadviselésre egyáltalán nem alkalmas. Ráadásul a hajót sem sikerült megfelelően felszerelni és legénységgel ellátni, s ezen kívül az út során végig balszerencse kísérte a vállalkozást. A Profond egy éjszaka egy svéd fregattal keveredett összecsapásba, mely a sötétben arab kalózhajónak nézte a francia hajót. A két hajó egész éjjel tűzharcot vívott egymással, mire hajnalra kiderült a tévedés. Aztán súlyos járvány tört ki a hajón, ami a legénység nagy részét leverte a lábáról. A Profond emiatt kénytelen volt félbeszakítani az utat, és befutni Lisszabonba. A portya végül teljesen eredménytelenül zárult, a Profond egyetlen hajót sem zsákmányolt.
     A lisszaboni kitérő során az ifjú kapitány igyekezett tartalmasan eltölteni a kényszerű pihenőt, ami egy újabb párbajt vont maga után egy felszarvazott férjjel. Trouin életében az ilyen események nem mentek ritkaságszámba. Jó tengerészhez illően minden útjába eső kikötőben igyekezett stabil párkapcsolatokat kiépíteni az ellenkező nem reprezentáns tagjaival, általában meglehetősen nagy sikerrel. Ezeket a sikereit azonban az érintett apák és férjek nem mindig akceptálták, s az elcsábított feleségek és szűzleányok hozzátartozóival Trouin-nak több alkalommal is meggyűlt a baja. Miután azonban a párbajozás mesterségét kora ifjúsága óta gyakorolta, minden esetben ő maradt felül.

    Az eredménytelen út ellenére a haditengerészet, nem kis részben nyilván René korábbi sikerei miatt, nem vesztette el bizalmát, és továbbra is úgy vélte, érdemes befektetni a Trouinok családi vállalkozásába.
    A Profond helyett a valamivel kisebb, 28 ágyús, de lényegesen jobb vitorlázó tulajdonságokkal rendelkező Hercule fregattot bocsátotta a família rendelkezésére, mellyel René Trouin -aki ekkortájt kezdte használni a Du Guay utónevet- a következő hónapokban ismét komoly sikereket ért el, s tucatnyi angol és holland kereskedelmi hajót fogott el. Következő évben, 1694-ben, egy még nagyobb hajót, a 36 ágyús Diligente-et bíztak rá, mellyel január közepén futott ki először. (És utoljára.) Útközben csatlakozott hozzá korábbi hajója, a Hercule, ezúttal De la Bouexiere parancsnoksága alatt. A két hajó Ushant közelében találkozott négy erősen felfegyverzett, 20-30 ágyús holland kereskedelmi hajóval, melyek közül kettőt elfogtak. A zsákmányolt hajókat a Hercule elsőtisztje, Jacques Boscher, René Trouin unokatestvére vezette haza, míg a Diligente a Csatorna felé indult, hogy ott folytassa tovább a vadászatot az angol hajókra. Trouin az első adandó alkalommal megszabadult a Hercule-től, melynek kapitányát gyávának és tehetségtelennek tartotta, s egyedül folytatta az utat.
     Több kereskedelmi hajó levadászása után a Diligente május harmadikán összeakadt a 60 ágyús angol Prince of Orange-al. A britek üldözőbe vették a francia hajót, amely azonban gyorsan lerázta nála lassabb ellenfelét. Az angol hajó néhány elülső ágyújából több lövést is leadott ellenfelére, a nagy távolság miatt azonban találatot nem ért el. Válaszként a franciák is leadtak néhány lövést, méghozzá úgy, hogy a hajó árbocán angol zászló lobogott. Nem egyértelmű, egyszerűen csak elfelejtették az előzőleg megtévesztésként felvont brit lobogót bevonni, vagy pedig ezzel is ingerelni akarták az ellenfelet. (Utóbbi feltevést látszik erősíteni, hogy a francia hajó az üldözés közben felvonta a „Jöjjön a fedélzetre” jelzést is.) Akárhogy is történt, Trouin ezzel súlyosan megszegte a tengeri jog írott és íratlan szabályait. Idegen zászló felvonása az ellenség megtévesztésére általánosan elfogadott eljárás volt, azonban hogy idegen lobogó alatti nyissanak tüzet ellenséges hajókra, az már igen durva szabálysértésnek, és úriemberhez nem méltó viselkedésnek számított.
     Mindennek később kellemetlen következményei lettek Trouin számára, egyelőre azonban úgy tűnt, szerencsésen megúszták a kalandot. Alig néhány nappal később, május 12-én, azonban a franciák ismét belefutottak az ellenségbe, méghozzá ezúttal egy náluk jóval erősebb, hat hajóból álló kötelékbe, mely éppen a Scilly-szigetek környékén járőrözött. (Trouin ezek szerint mégsem látta mindig előre az ellenség mozdulatait.) Az angolok a kora hajnali derengésben vették észre először az ismeretlen hajó vitorláit, és azonnal feléje fordultak, hogy azonosítsák. A franciák ezúttal késve reagáltak, ugyanis az angolok a világosodó keleti láthatáron gyorsan kiszúrták az ő hajójukat, ám ők a még mindig sötét nyugati horizonton csak jóval később vették észre a közeledő brit hadihajókat. Elméletileg még így is jó esélyük volt a menekülésre, hiszen a Diligente gyorsabb volt, mint az angol hajók. Ezt a gyorsasági fölényt azonban a viharos erejű szélben és az erős hullámzásban a franciák nem tudták érvényesíteni. A leggyorsabb angol hajó, a 44 ágyús Adventure, társait messze megelőzve lépésről-lépésre dolgozta le az őt a francia hajótól elválasztó távolságot, és délelőtt 11 órára elég közel ért ahhoz, hogy tüzet nyithasson a Diligente-re. A két hajó a viharos tengeren és a szakadó esőben csaknem négy órán át vívott tűzharcot egymással, miközben az Adventure lassan teljesen felzárkózott a Diligente mellé, és délután kettőre már közvetlen lőtávolságról lőtték egymást. Fél három körül az angol tüzéreknek végre sikerült döntő csapást mérni a francia hajóra, s csaknem egyszerre ellőtték annak fő- és elősudár árbocát is. A franciák számára ezzel végképp lehetetlenné vált a menekülés, s lelassult hajójukat kezdte utolérni a többi angol hadihajó is.A fiatal Trouin, egy XIX. századi rajzon.
    Reménytelen helyzetében Trouin egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy embereivel valahogy kimeneküljön a csapdából. Úgy döntött, ellenfele közelségét kihasználva váratlanul megrohanja az Adventure-t, és valamennyi emberét rohamra vezetve megpróbálja elfoglalni azt, még mielőtt az angol kötelék többi hajója lőtávolságon belülre érne. Mivel az Adventure volt a brit kötelék leggyorsabb hajója, jó esély látszott arra, hogy annak elfoglalása után –a Diligente-et sorsára hagyva- sikerülhet vele megszökni az üldözők elől. Trouin tehát összes emberét felhívta a fedélzetre, és tervét gyorsan ismertetve készülődni kezdtek a közelharcra. Miután Trouin maga akarta vezetni embereit, a kormány mellé egyik hadnagyát állította, ő pedig az orrfedélzeten összegyűlt tengerészeihez csatlakozott, készen arra, hogy megrohanják az Adventure-t. A Diligente már szinte karnyújtásnyi távolságra volt csak az Adventure-tól, amikor a következő üldöző, a Dragon is lőtávolságon belülre ért, és tüzet nyitott a francia hajóra. A kormánynál álló hadnagy erre összezavarodott, és hogy kitérjen a Dragon sortüze elől, elfordította a kormányt. Ugyanekkor az Adventure fedélzetén is rájöttek, miben mesterkednek a franciák, és ők is elfordultak a Diligente-től. Ennek következtében ahelyett, hogy a Diligente deréktájon nekiütközött volna ellenfelének, csak az orrárboca csapódott neki a távolodó Adventure tatjának. A megrohanás nem sikerült, és több alkalom már nem is nyílott hasonló próbálkozásra. A menekülésre képtelen franciák a náluk külön-külön is erősebb Adventure és Dragon kereszttüzébe kerültek. Valamivel később a Ruby is tüzet nyitott a francia hajóra, és gyorsan közeledett a másik három angol hajó, a Monk, a Dunkirk, és a Mary is.
     A franciák mindezidáig állták a sarat, ám az egyre nagyobb túlerővel szemben idegeik lassan kezdték felmondani a szolgálatot. Trouin, aki maga is megsebesült a lábán, pisztollyal a kezében tudta csak további harcra kényszeríteni embereit, ám amikor a lőszerraktár közelében tűz ütött ki, kitört a pánik. Hogy úrrá legyen a szó szerint robbanásveszélyes helyzeten, Trouin maga ment le az alsó fedélzetre, és vezetésével sikerült is megfékezni a hajót végpusztulással fenyegető tüzet. Amikor azonban újra felment a fedélzetre, azt kellett látnia, hogy távollétében valaki –sose tudta kideríteni, hogy ki- már bevonta a hajó zászlaját, és a tüzelést beszüntetve a Diligente, melynek addigra már minden árbocát ellőtték, megadta magát az ellenségnek. Parancsát, hogy vonják fel újra a zászlót, és folytassák a harcot, tisztjei nem teljesítették, s kijelentették, a további ellenállás teljesen reménytelen, s ha a zászló bevonása után mégis tovább folytatják a harcot, a feldühödött angolok egyszerűen le fogják őket mészárolni.
     A zsákmányul ejtett hajó legénységét az angolok a Monk-ra szállították át, a mozgásképtelenné vált Diligente-et pedig a Dragon vette vontába. Emlékirataiban Trouin külön kiemeli, milyen meleg fogadtatásban volt részük az angol hajók fedélzetén. A britek szinte hősökként kezelték őket, és mindent megtettek azért, hogy az elfogott franciák semmiben ne szenvedjenek szükséget. Ahogy Trouin írta, a Monk kapitánya szinte saját fiaként gondoskodott róla. (Ekkor még mindig csak 21 éves volt.)
     A kötelék néhány nappal később befutott Plymouth-ba, ahol a franciákat partra szállították, és őrizet alá helyezték. Nagyon szigorú börtönéletről persze ezúttal se volt szó. A tisztek gyakorlatilag szabadon mozoghattak, a britek nyilván úgy gondolták, szökniük úgysincs hová. (A franciák rendszerint mindig sajnálkoznak is rajta, hogy ez a nagyvonalú és lovagias angol magatartás már egy fél évszázad múlva semmivé lett. Az elfogott francia hajók legénységét az angolok a XVIII. század közepétől már leginkább koncentrációs táborokra emlékeztető börtöntelepekre, és a még ezeknél is rosszabb börtönhajókra zsúfolták össze, ahol a foglyok a rossz ellátás és a katasztrofális egészségügyi állapotok miatt úgy hullottak, akár a legyek. Legfeljebb a tisztek részesültek csak viszonylag korrekt bánásmódban.)
     A fogság keserű kenyere a Plymouth környékén szabadon csavargó Trouin számára tehát egyáltalán nem volt elviselhetetlen, különösen azután nem, hogy megismerkedett egy feltűnően csinos bolti eladólánnyal, akinek boltját ezután feltűnően gyakran látogatta.
     A kellemes vakációzás azonban nem tartott sokáig. Nem sokkal később ugyanis visszatért a kikötőbe a Prince of Orange is, s kapitánya jelentést tett a francia hajóról, mely angol zászló alatt hajózva nyitott rá tüzet. Nem tartott sokáig, hogy a vizsgálat megállapítsa, melyik hajóról volt szó. Trouin minősítése ezt követően egyik pillanatról a másikra megváltozott, s francia tisztből villámgyorsan kalóz lett belőle. Ennek megfelelően változott persze az angolok vele szemben tanúsított magatartása is. Szigorú őrizet alá került egy kényelmetlen börtöncellában, melyet természetesen nem hagyhatott el, bár azt megengedték neki, hogy újdonsült barátai, köztük a sokat emlegetett eladólány, látogassák. (Néhány helyen olyasmiket lehet olvasni, hogy Trouint egy „vasbörtönbe” zárták. Feltételezem, a legenda gyártói az ötletet Casanova nevezetes ólombörtönéből merítették, hogy Trouin későbbi szökését még emlékezetesebbé tegyék a krónikák számára. Szerény véleményem szerint azonban hősünk cellájának falai nem vasból, hanem csupán egyszerű kőből vagy téglából épülhettek.)
     Ez az állapot persze már egyáltalán nem volt Trouin ínyére, és igyekezett minél gyorsabban kikerülni börtönéből. Ebben nem várt szövetségest talált egy menekült francia hugenotta tisztben. (A vakbuzgó katolikus XIV. Lajos egyik „bravúros” intézkedése volt, hogy a megtérésre nem hajlandó francia protestánsokat, a hugenottákat, 1685-ben az ország elhagyására kényszerítette. Ez a döntés majdnem olyan végzetes volt Franciaország számára, mint Spanyolország számára 200 évvel korábban a zsidók és a moriszkók elüldözése. Az ország legképzettebb iparosait és kereskedőit vesztette el, ami megroppantotta a polgárság gerincét, és súlyos kihatással volt a gazdasági életre is.)
     Az illető tiszt maga is fülig szerelmes volt a nyilván igen nagy népszerűségnek örvendő eladólánykába, és lesújtva kellett tapasztalnia, hogy a fiatal, jóvágású tengerész sokkal eredményesebben puhította meg a lány szívét –és gondolom egyéb testrészeit-, mint ahogy neki sikerült. Hogy végérvényesen megszabaduljon vetélytársától, és talán valami francia szolidaritás okán is, néhány társával együtt segített Trouin-nak megszervezni a börtönből való szökést, melyre június 18-án került sor. Néhány börtönőrt megvesztegetve sikerült elérni, hogy azok félre nézzenek, míg a többiek figyelmét a lány kötötte le. (Nem akarok találgatni, hogyan.) A börtönből kijutva Trouin azonnal a kikötőbe rohant, ahol már várt rá egy felszerelt csónak, mellyel négy társával együtt nekivágott a Csatorna viharos vizeinek. (A csónakot egy éppen Plymouth-ban álló svéd hajó kapitánya, Trouin régi ismerőse bocsátotta a szökevények rendelkezésére.) A kikötő bejáratánál őrködő fregattokon, melyek halászoknak nézték őket, gond nélkül átjutottak, ám az ezeken a vizeken megszokott viharos idő majdnem a vesztüket okozta. Az erős hullámzás egy ízben majdnem felborította csónakjukat, melyből kalapjaikkal kellett kimerni a vizet, hogy valahogy a felszínen maradjanak. Többnapi evezés után az öt szökevény végül szerencsésen partot ért a Bretagne-félszigeten.

Az 1692-es barfleuri ütközet. Richard Paton festménye.

    Duguay-Trouin –ekkor már ezt a nevet használta- azonnal St. Malóba igyekezett, ahol megtudta, hogy bátyja Rochefort kikötőjében van, ahol éppen egy minden eddiginél nagyobb hajót, a 48 ágyús Francois-t készítenek fel egy új portyára. (Természetesen a Francois is a haditengerészettől bérbe vett hajó volt.) Trouin, aki egyáltalán nem érezte úgy, hogy az angliai kiruccanás és a maratoni evezés után pihenésre volna szüksége, rögtön Rochefortba sietett, hogy az új hajó parancsnokságát átvéve azonnal ismét tengerre szálljon.
     Erre rövidesen sor is került, és az új hajóval végrehajtott első portya alkalmával Trouin-nak nemsokára alkalma nyílt arra is, hogy bosszút álljon a Diligente elfogásáért.
     A korábbi gyakorlattal ellentétben Trouin ezúttal messze kihajózott nyugat felé, ahol 1695 január 13-án összetalálkozott egy Kanadából Angliába tartó konvojjal, melyet a 48 ágyús Nonsuch, és a 38 ágyús Falcon of Boston kísért. Az ellenség nyilvánvaló túlereje dacára a Francois azonnal megtámadta a két angol hajót. Kihasználva, hogy a túlerejében elbizakodott ellenfél láthatóan nem vette komolyan a francia hajó jelentette fenyegetést, és külön hajózva nem voltak képesek együtt felvenni a harcot az ellenséggel, Trouin a kisebb hajót támadta meg először. Agresszív támadást intézett a Falcon ellen, és túlerejét gyorsan érvényesítve rövid idő alatt súlyosan megrongálta azt. Mikor látta, hogy a Falcon egy jó ideig nem lesz képes ismét beavatkozni a küzdelembe, magára hagyta sérült ellenfelét, és a Nonsuch ellen fordult. A két egyenlő erejű, 48 ágyús hajó órákon át vívott tűzharcot, miközben egyre közelebb kerültek egymáshoz. Trouin már az angol hajó megrohanására készült, melynek előkészületeként kartáccsal lövette végig annak fedélzetét, amikor a Nonsuch tatján váratlanul tűz ütött ki. A nagy lángokkal égő hajó közelében nem volt tanácsos ottmaradni, ezért a franciák félbeszakították a harcot és távolabb vonultak. Mikor az angoloknak végre sikerült megfékezniük a tüzet, Trouin ismét támadásba lendült, ellenfelét azonban most sem sikerült megrohannia, ezúttal ugyanis a Francois előárboca gyulladt ki.
     A változó eredményességű küzdelem sötétedésig tartott, amikor is mindkét fél visszavonult, hogy az éjszakát kihasználják a sérülések kijavítására. Az angol parancsnok közben elrendelte a konvoj feloszlatását is, s a szétszóródott kereskedelmi hajók a továbbiakban önállóan igyekeztek eljutni célkikötőikbe, miközben a hátramaradt két hadihajó igyekezett minél tovább lekötni az ellenséget.
     Másnap, január 14-én, ismét a franciák lendültek először támadásba. A kelő nap első sugarainál Trouin azonnal nekirontott a Nonsuch-nak, és heves ágyúzással igyekezett a már amúgy is súlyosan sérült hajót végleg kiütni a harcból. Az angoloknak ugyan sikerült visszaverni a franciák újabb kísérletét, hogy átjussanak az angol hajó fedélzetére, de közben a Nonsuch elvesztette fő és előárbocát, kapitánya pedig elesett. Látva, hogy ellenfele már úgysem tud elmenekülni, Duguay-Trouin magára hagyta a Nonsuch-t, és inkább a menekülni próbáló Falcon of Boston után indult. Miután utolérte, és rövid közelharcban megadásra kényszerítette a brit hajót, ismét a Nonsuch felé fordult. Újabb összecsapásra azonban már nem került sor. Látva a Falcon vesztét, a reménytelen helyzetben levő angol hajó sem folytatta tovább a küzdelmet, hanem zászlaját bevonva megadta magát a feléje közeledő Francois-nak.
     A csata végére a szél megerősödött, s a viharos tengeren nyilvánvalóan reménytelen vállalkozás lett volna a sérült Francois-val üldözőbe venni a szétszóródott kereskedelmi hajókat. A nem sokkal később kitörő viharban a hajók végül elszakadtak egymástól, és önállóan próbáltak meg hazai kikötőbe jutni. A Falcon of Boston Ushant előtt belefutott az angolokkal szövetségben harcoló hollandok négy kalózhajójába –pontosabban állami megbízásból kalózkodó privateer hajóba-, melyek visszafoglalták az angoloknak a Falcont.
     A rommá lőtt Nonsuch, melynek parancsnokává Duguay-Trouin az unokatestvérét, az ezúttal is vele hajózó Jacques Boscher-t nevezte ki, csupán nagy nehézségek árán volt képes elvergődni Port Louis kikötőjébe, míg a szintén súlyos sérüléseket szenvedett Francois végül Brestbe futott be.
     Pusztán anyagi szempontból nézve az összecsapás tehát nem járt igazán nagy haszonnal. A kereskedelmi hajók mind kereket oldottak, a Falcont az ellenség néhány nap múlva visszafoglalta, s végül csupán a Nonsuch maradt a franciák kezén. Azonban a Nonsuch nem csupán egy közönséges angol hadihajó volt, hanem a brit haditengerészet egyik legnevezetesebb hajója, mely korábban már számos győzelmet aratott a francia korzárok és hadihajók ellen. Sikereinek csúcsán, 1689-ben, a Nonsuch két híres francia korzár felett is győzelmet aratott, s megadásra kényszerítette Claude Forbin, és korzárok királya, Jean Bart hajóját is. (A franciák egyébként nem adták olcsón a bőrüket. A Nonsuch fedélzetére lépő Jean Bart például a hajó fedélzetmesterének adta meg magát, mert az ütközetben az összes angol tiszt elesett, vagy súlyosan megsebesült.) A hajó a franciák elleni harc egyik jelképe volt az angolok számára, s elfogása igen nagy erkölcsi győzelmet jelentett Franciaországnak.
    Louis Alexandre de Bourbon, Toulouse grófja. Hyacinthe Rigaud festménye. Duguay-Trouin pályafutásában is fordulópontot jelentett a Nonsuch ellen vívott győztes ütközet. Eddig inkább csak a tengerészek és korzárok között szerzett hírnevet magának, most azonban az egész ország őt ünnepelte. A király díszkardot adományozott neki, a tengerészeti miniszter, De Pontchartrain, pedig egy lelkes és hízelgő hangú levélben kérte fel a tengerek új francia hősét, hogy hajója kijavítása és újbóli felszerelése után csatlakozzon a haditengerészet La Rochelle kikötőjében álló, Nesmond márki által vezetett kötelékéhez.
     Lényegében ezzel kezdődött meg Duguay-Trouin haditengerészeti pályafutása. Hivatalosan ugyan még nem lépett be a flotta kötelékébe, de a továbbiakban főleg annak hajóival együttműködve, velük egy kötelékben harcolt, egyelőre még csak mint afféle meghívott művészvendég.
     A francia kötelék, mely négy darab 50-62 ágyús hajóból állt, a Francois csatlakozása után 1695 áprilisában hagyta el kikötőjét, és indult a franciák kedvenc vadászterülete, a La Manche csatorna felé. Alig néhány nappal később három angol hadihajóval találkoztak, melyek egy konvoj kíséretéről szakadtak le néhány nappal korábban. A kis Roebuck gyújtóhajó nem tűnt túl ígéretes zsákmánynak, s a franciák nem is foglalkoztak vele. A hajónak sikerült is gyorsan megszöknie. A 48 ágyús angol Anglesea-t az 56 ágyús St.Antoine támadta meg, s úgy látszott már kezd fölébe kerekedni ellenfelének, amikor egy angol lövedék megölte a francia kapitányt, s csaknem ugyanekkor ellőtték a hajó előárbocát is. A St.Antoine fedélzetén zűrzavar támadt, a hajó hátrébb húzódott, amivel lehetőséget adott az Anglesea-nek a menekülésre.
     A harmadik brit hadihajó, a 70 ágyús Hope, a másik négy francia hajó kereszttüzébe került. Nyolc órán át hősiesen küzdött a nagy túlerőben levő ellenséggel, végül azonban, miután a francia ágyúk kidöntötték minden árbocát, s a lékeken a víz kezdte elárasztani a hajó belsejét, kénytelen volt megadni magát.
     (A hősies ellenállása dacára az angol hadbíróság súlyos ítéleteket hozott a Hope tisztjeivel szemben. A hajó parancsnokát, Robinson kapitányt, noha az a köszvénytől és vesekőtől gyötörve szinte az egész út alatt szolgálatképtelen állapotban volt, vétkesnek találták a hanyagság bűnében. A Hope sebtében toborzott, szedett-vedett legénységgel futott ki, s a hajón a szokásos négy-öttel szemben mindössze egyetlen hadnagy teljesített szolgálatot. A hadbíróság őt, és az ügyeletes altisztet találta bűnösnek abban, hogy az ütközet előtt két nappal a három hajó elszakadt a konvojtól és az azt kísérő többi hadihajótól. Büntetésük abból állt, hogy kötéllel a nyakukban minden Chatham és Gillingham között horgonyzó hajó körül körbehordozták őket egy csónakban, s minden hajó mellé odaállva dobszó mellett olvasták fel bűnlajstromukat. Minden vagyonukat, melyet a haditengerészetnél való szolgálattal szereztek, elkobozták–ami a gyakorlatban teljes vagyonelkobzást jelentett-, és rangjuktól megfosztva mindörökre kitiltották őket Őfelsége valamennyi hadihajójáról.)
     Nesmond márki elégedett volt a nagy angol sorhajó elfogásával, ami után kötelékének három hajójával rögtön haza is indult. Trouin hajóját azonban az 56 ágyús Fortune kíséretében hátrahagyta, hogy azok az északi vizeken, Orkney és Shetland körül cirkálva kutassanak további zsákmány után. Az északi vizek azonban korántsem ígértek olyan gazdag zsákmányt, mint az Angliába és Hollandiába irányuló tengeri kereskedelem fő útvonala, a La Manche csatorna. A két francia hajó hónapokon át eredménytelenül cirkált a hideg északi tájakon, s végül zsákmány nélkül voltak kénytelenek hazaindulni. A szerencse azonban nem pártolt el tőlük, s a hazavezető úton, Írországtól nyugatra találkoztak három nagy, erős fegyverzettel rendelkező angol East Indiamen-el. (A brit Kelet India Társaság nagy, erős fegyverzetű hajói.) Az angol hajók keményen harcoltak, ám végül mind a hárman megadásra kényszerültek. Az India kincseivel gazdagon megrakott három nagy hajó óriási zsákmány volt. Emlékirataiban Trouin azt állítja, a három hajó elfogásával a Francois útjának befektetői több mint 2.000 százalékos hasznot vághattak zsebre. Ezzel egybevágnak a korabeli angol feljegyzések is, melyek szerint a három hajó elfogásával több mint egymillió fontos veszteség érte a Társaságot, ami akkor irtózatos pénznek számított.
     A vállalkozás részvényesei között volt számos magas rangú főúr, sőt, maga a király is, akik most hússzoros pénzt zsebelhettek be. Trouin ezzel végképp bevágódott a magas körökben, hiszen most már nemcsak dicsőséget szerzett Franciaországnak, hanem pénzt is az ország vezetőinek. A rendkívül elégedett magas pártfogók Párizsba hívták a sikeres kalózt, ahol nemcsak a tengerészeti miniszternek és Toulouse grófjának mutatták be, hanem maga a király, XIV. Lajos is kihallgatáson fogadta őt. A kihallgatás nagyon eredményesen zajlott le. Duguay-Trouin egyéb jó tulajdonságai mellett ugyanis igen jó beszélőkével is rendelkezett, s nagyon elevenen és színesen tudta elbeszélni tengeri kalandjait. XIV. Lajos rendkívül élvezte, és nagyon szórakoztatónak találta az előadást.
     A Versailles-i kitérő után Duguay-Trouin visszatért Port Louisba. Az elfogott Nonsuch-t a szokásokkal ellentétben nem értékesítette, hanem megtartotta magának. A hírneves hajót kijavíttatta és újra felszerelte, s most Sans-Pareil névre átkeresztelve, mint saját hajójával futott ki vele ismét a tengerre, 1696 július hetedikén.
     Az átépítés során 42 ágyúra csökkentették a hajó fegyverzetét, mellyel Trouin most a spanyol partok felé indult. Útközben értesült róla, hogy Vigo kikötőjében három holland kereskedelmi hajó várakozik a védelmükre kirendelt angol hadihajóra, melynek kíséretében folytatták volna tovább az utat a holland kikötők felé. A Sans-Pareil angol építésű hajó volt, melyet kinézetre mindenki a brit haditengerészethez tartozónak vélt volna. Hogy ezt az illúziót fenntartsa, Trouin menet közben néhány módosítást hajtott végre a kötélzeten, átfestette a hajót, aztán az angol lobogót felvonva egy hajnalon horgonyt vetett a vigói öböl előtt, és beüzent az ott várakozó holland hajóknak, hogy megérkezett a kísérőhajójuk, és indulhatnak is. A három hajóból az egyiket éppen javították, így szerencséjére nem tudott csatlakozni a másik kettőhöz, melyek teljesen gyanútlanul kifutottak a nyílt tengerre, ahol aztán nemsokára kellemetlen meglepetés érte őket.
     A holland hajógyáraknak szánt faáruval, és a hajóépítésekhez szükséges egyéb anyagokkal megrakott teherhajók elfogása után Trouin a zsákmányt kísérve visszafelé tartott Port Louis-ba, amikor július 24-én a Biscaya-öbölben váratlanul belefutott egy egész angol hadiflottába. A Lord Berkeley vezette angol kötelék éppen a francia partok ellen indult, hogy Ré és Groix szigetek környékén portyázva a hajóforgalmat zavarják, illetve a környékbeli kikötővárosokat támadják. Kitérni előlük már túl késő volt, Trouin tehát úgy döntött, játsszák tovább az angol hajó szerepét. A Sans-Pareil ismét felvonta az angol lobogót, a két elfogott holland hajóra pedig a zsákmánylegénység felvonta a holland zászlót. A kereskedelmi hajók ezután gyorsan az angolokkal ellenkező irányba fordultak, és látszólag teljesen nyugodtan haladtak tovább, miközben az előírásoknak megfelelően üdvözlőlövésekkel tisztelegtek az angol hadihajók előtt. Maga Trouin a Sans-Pareil-el egyenesen az angol kötelék felé tartott, majd hozzájuk csatlakozva beállt a sor végére. Az angolok még mindig nem fogtak gyanút, bár egy fregattot, Trouin nagy aggodalmára, kiküldtek azonosítani a holland hajókat. Azok azonban ekkor már elég messze eltávolodtak, és minden vitorlájukat felvonva igyekeztek minél gyorsabban eltűnni az angolok elől.
     Látva, hogy zsákmánya már biztonságban van, és a brit fregatt nem lesz képes utolérni őket, Trouin is megkezdte az elszakadási manővert. Szép lassan kezdett lemaradni a kötelék végéről, majd hirtelen kivált a sorból, és a már a láthatár szélére ért ex-holland hajók után indult. A többi angol hajón még mindig nem értették, mi történik, és ezt kihasználva Trouin megpróbálta a köteléktől elszakadt, a kereskedelmi hajókat üldöző 36 ágyús angol fregatt elfogását. A fregatt kapitányának azonban még időben leesett a tantusz, és végre rájött, hogy franciákkal állnak szemben. Miután már úgyis leleplezték, Trouin végre felvonatta a francia lobogót, és tüzet nyitott az angol fregattra. Ezt látva a brit kötelék összes hajója a Sans-Pareil felé fordult, és rendetlen összevisszaságban haladva üldözőbe vették a francia hajót.
    Trouin természetesen nem várta be, míg üldözői a közelébe érnek. Miután néhány gyors sortűzzel megrongálta az angol fregattot, a francia partok felé fordult, és üldözőit lerázva néhány nappal később, a két elfogott teherhajóval együtt, sértetlenül befutott Port Louisba.
     Az útnak volt még egy érdekes mozzanata, melyről memoárjában, melyet már tengernagy korában írt, Duguay-Trouin nem emlékezett meg, viszont a tengerészeti miniszterhez írt leveleiben hosszan foglalkozott vele. Már a hazai partok közelében, Groix-szigeténél, a Sans-Pareil egy francia hajóval találkozott, melyet Trouin eleinte korzárhajónak vélt. Valójában azonban a hajó a haditengerészet Entreprenant nevű fregattja volt, mely minden ok nélkül tüzet nyitott a Sans-Pareil csónakjára, mellyel Trouin a közelben horgonyzó két teherhajóhoz akarta utasításait elküldeni. Mikor pedig Trouin tiltakozott, az Entreprenant kapitánya megfenyegette, hogy felakasztatja hajója vitorlarúdjára.
     Az eset elég jól szemlélteti a korzárok és a flotta tisztjei közti viszony milyenségét. A flotta tisztikara, mely ekkoriban már csak főnemesi származékok zártkörű gittegylete volt, rendszerint mélyen lenézte és megvetette a korzárok számukra sehonnani jöttmentekből álló társaságát, s ugyanakkor féltékenyek és irigyek voltak rájuk sikereik miatt. A korzárok a maguk részéről szakmailag lenézték, és semmire sem tartották a haditengerészet tisztjeit, viszont irigyelték őket előkelő származásukért, s gyakran a szerzett vagyont is részben arra használták fel, hogy maguk is nemesi címeket és rangokat vásároljanak maguknak, és életmódjukban is igyekeztek a nemességet majmolni. A haditengerészet kötelékébe viszont nem szívesen léptek át, mivel jól tudták, hogy a tisztikar exkluzív klubja nem fogja őket befogadni. (Ezen kívül persze a flotta állandóan kikötőben álló hajóin zsákmányra sem számíthattak.) Azokban a ritka esetekben, amikor ez mégis megtörtént, rendszerint csak hosszas unszolásra -néha, mint például Jean Bart esetében, a király természetesen visszautasíthatatlan kérésére-, és már eleve magas rangban léptek át a haditengerészethez. Az átléphetetlen választóvonal azonban egészen a forradalomig megmaradt a Guarde de la Marine arisztokrata tisztjei, és a legénységi, illetve altiszti állományúak között. A tisztikarba való belépéshez több generációra visszamenőleg igazolni kellett a nemesi származást, nem arisztokrata származású tisztek az említett kevés kivételtől eltekintve nem kerülhettek be oda. A korzárok és a flotta tisztjei között végig megmaradtak az ellentétek, és az említetthez hasonló összetűzések nem számítottak különleges esetnek.

Duguay-Trouin kihallgatáson a királynál. Francois Sergent-Marceau festménye.

    Miután a két zsákmányolt hajót hazai kikötőbe juttatta, készleteinek kiegészítése után Trouin gyorsan visszaindult a spanyol vizekre. Ezúttal elkísérte útjára a 16 ágyús Leonore is, melyet öccse, az alig húszéves Etienne vezetett. Az út azonban Trouin számára tragédiával végződött. Néhány hetes cirkálás után a két hajó egy különítményt küldött ki a partra, hogy feltöltsék a hajók fogyatkozó vízkészletét. Az ellenséges partokon azonban a francia tengerészek balszerencséjükre összecsapásba keveredtek az egyik helyi milícia önkénteseivel, és a csetepatéban halálos sebet kapott Etienne Trouin is, aki két nappal később, a Sans-Pareil fedélzetén halt bele sérüléseibe.
     Öccsének elvesztése mélyen lesújtotta Trouin-t, aki leverten és elkeseredve tért vissza Port Louis-ba, s a családi birtokra visszavonulva hosszú ideig nem szállt újra tengerre. Csak következő év, 1697 tavaszán tért vissza újra a hajók fedélzetére, akkor is csak a haditengerészet főintendánsának hosszas rábeszélésére. Az intendáns, Desclouzeaux, saját költségén szerelt fel Brestben egy hajórajt, melynek vezetésével mindenképpen Duguay-Trouint kívánta megbízni. (Hogy az intendánsnak erre honnan volt ennyi pénze, nem egészen világos. Vagy jóval többet sikkasztott a korban szokásos és elfogadott mértéknél, vagy más, névtelenséget kívánó főurakkal, esetleg a haditengerészettel működött együtt.)
     A három hajóból álló flotta március közepén futott ki Brestből, hogy feltartóztasson egy Spanyolország felől közeledő holland konvojt. A zászlóshajót, a 48 ágyús St.Jacques de Victoires-t Trouin irányította, míg a Sans-Pareil unokaöccse, Jacques Boscher parancsnoksága alatt állt. Rajtuk kívül még a 16 ágyús Leonore tartozott a hajórajhoz.
    René Duguay-Trouin egy XVIII. századi metszeten. A hajók 22-én a várt helyen, Írországtól délre, a nyílt óceánon találkoztak a konvojjal, melyet azonban erős fedezet kísért, két 50 ágyús, és egy 30 ágyús holland hadihajó. A köteléket a holland haditengerészet hajdani főparancsnokának, az 1665-ös lowestofti csatában elesett Jacob van Wassenaer Obdam-nak az unokaöccse, Willem van Wassenaer Starreburgh báró irányította.
     A túlerőben levő hollandokra Trouin egyelőre nem mert lecsapni, inkább óvatosan cirkált a konvoj körül, megfelelő alkalmat keresve a támadásra. Két nappal később azonban két újabb, St.Malóból indult korzárhajó csatlakozott hozzá, a 38 ágyús Faluere és a 30 ágyús L’Aigle Noir, melyekkel együtt már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy megrohanja a hollandokat. Terve szerint saját hajójával a holland zászlóshajót, a Delft-et támadta volna meg, a Sans-Pareil a kötelék végén haladó Hondslaardijk ellen intézett volna támadást, míg a két újonnan csatlakozott korzár a középen haladó 30 ágyús holland fregattot vette volna tűz alá. Miközben pedig ők így lekötötték a konvoj védelmét, a Leonore a holland kereskedelmi hajók sorait ritkította volna meg.
     A tervbe azonban rögtön az elején hiba csúszott, a hollandok ugyanis nem várták meg a kényelmeskedő franciák támadását, hanem ők maguk rohanták meg az ellenséges hajókat. Így az a helyzet állt elő, hogy a St.Jacques a Hondslaardijk-al keveredett összecsapásba, és a Sans-Pareil volt kénytelen a Delft ellen fordulni. Trouin hajója hosszú és véres küzdelemben végül ellenfele fölé kerekedett, és a franciák elfoglalták a holland hajót. A Sans-Pareil azonban majdnem rajtavesztett. A heves holland ágyútűz súlyos sérüléseket okozott a hajónak, melyen egy 80 áldozatot követelő lőszerrobbanás miatt nagy tűz támadt.
    Boscher kénytelen volt félbeszakítani a harcot, és eltávolodni a holland hajótól, hogy valahogy megfékezzék a tüzet, és kijavítsák a legsúlyosabb sérüléseket. A hajó ennél is rosszabbul járhatott volna, ha a Hondslaardijk-ot közben elfoglaló St.Jacques nem siet a segítségére.
     Trouin lendületes támadást indított a Delft ellen, abban bízva, egy gyors rohammal sikerül elfoglalnia. Ebben azonban csalódnia kellett. A holland haditengerészet legszebb napjait idéző elszánt védelemmel szemben nem boldogult. A hollandok négy francia támadást vertek vissza, és a véres közelharcban igen nagy veszteségeket okoztak ellenfeleiknek. Trouin most már nem is annyira a zsákmányért, hanem inkább a becsületéért harcolt. Segítségül hívta a holland fregattot közben elfoglaló két korzárhajó közül az erősebbiket, a 38 ágyús Faluere-t, és visszatért a küzdelembe a közben úgy-ahogy helyrepofozott Sans-Pareil is.
     Azonban még ez a túlerő sem volt elég ahhoz, hogy megtörjék a holland ellenállást. A hollandok visszaverték ezt a rohamot is, melynek során elesett a Faluere kapitánya is. Trouin csak nehezen tudott lelket verni csüggedő embereibe, és egy utolsó, minden addiginál elszántabb rohamra vezette őket a fogyatkozó holland védők ellen. Keserves harc következett, melynek végén azonban sikerült megtörni a hollandokat.
     Miután Wassenaer több súlyos sebet kapott, és eszméletét vesztette, a vezetés nélkül maradt holland védelmet végre sikerült felszámolni. A győzelem azonban igen súlyos áldozatot követelt a franciáktól is. A St.Jacques legénységének felét elvesztette, és a rommá lőtt hajót csupán folyamatos szivattyúzással tudták fenntartani a vízen. Nem volt sokkal jobb a helyzet a Sans-Pareil-en sem. Trouin elvesztette egyik unokatestvérét, és két távolabbi rokonát is.
     A csata utáni éjszaka erős vihar tört ki, és a súlyosan sérült hajók kétségbeesett küzdelmet folytattak azért, hogy valahogy fenntartsák magukat a vízen. A St.Jacques-on Trouin-on kívül egyetlen tiszt, és 150 tengerész maradt munkára fogható állapotban, így még a holland hadifoglyokat is a szivattyúk mellé állították, illetve vödörbrigádokat szerveztek belőlük, hogy a lékeken át a hajóba áramló vizet eltávolítsák. Hogy a hajón könnyítsenek, minden nélkülözhető felszerelést a tengerbe dobáltak. A vízbe hajították a javításokra szánt tartalék faanyagot, a felső ütegsor ágyúit, és a lőszer java részét is. A nehéz éjszaka után másnapra szerencsére mérséklődött a szél, és a hajónak sikerült elérnie a breton partokat, ahonnan a helyi hajósok segítségével másnap befutott Port Louisba. Még aznap megérkezett a viharban szétszóródott hajóraj többi egysége is, a Sans-Pareil kivételével, melynek csak két nap múlva sikerült kikötőbe vergődnie, miután, Duguay-Trouin szerint: „Legalább hússzor állt a tűz vagy a vihar által való pusztulás határán.”
     Azonban ha vége jó, minden jó. Végül valamennyi hajó megmenekült, miután dicsőséges győzelmet arattak három, hősiesen harcoló holland hadihajó felett, melyek mindegyikét elfogták. A hollandok által kísért konvoj hajóiból tizenkettőt fogtak el, ami gazdag zsákmányt, és nagy nyereséget jelentett a vállalkozás részvényeseinek. A győzelem híre egész Franciaországot bejárta, miközben persze a propaganda egyre nagyobbra fújta fel annak jelentőségét. A király ismét kihallgatáson fogadta Trouint, és személyesen fejezte ki neki elégedettségét, egyben nagylelkűen megengedte neki, hogy -saját költségére- a flotta két hajóját, a Solide és Oiseau fregattokat, felszereltesse, és azokkal újabb útra indulhasson. Ezúttal azonban már a haditengerészet tisztjeként, ugyanis a győzelem jutalmaként fregattkapitányi rangot kapott, és felvették a flotta tisztikarába.
     Duguay-Trouin ez év őszén indult volna az új portyára a flotta két fregattjával, és a hozzájuk csatlakozó két korzárhajóval, azonban a szeptemberben megkötött rijswijki békével a kilencéves pfalzi örökösödési háború véget ért. A kölcsönösen kimerült, és pénzügyi csőd szélén álló hadviselő országok kényszerűen megegyeztek a vitatott területek újrafelosztásáról. Franciaország megszerezte Elzászt, és a Saar vidék egy részét, viszont a korábban már elfoglalt területek egy nagy részéről le kellett mondania.
     A háború során –és majd a következő háborúban is- a francia csapatok olyan brutális és embertelen hadviselést folytattak a német fejedelemségek területén, amilyet ezen a vidéken addig még nem láttak. Mindez olyan franciaellenességet váltott ki a német lakosságban, ami később aztán évszázadokig befolyásolta a két ország viszonyát. (A „kultúrfölény” érzete úgy látszik minden esetben hasonló arroganciát, és a másik fél semmibe vételét váltja ki.)
     Anglia területileg nem sokat nyert, de a francia flotta vereségével és a holland flotta végleges lehanyatlásával a tengerek vitathatatlan ura lett. A guerre de course stratégiai szempontból nem váltotta be hozzá fűzött francia reményeket. A brit kereskedelmi flotta ugyan elvesztett négyezer hajót, ami azonban, bár természetesen jókora érvágás volt, nem volt képes veszélyeztetni a szigetország utánpótlásának biztonságát.
     A hadiállapot megszűnésével a korzárok ismét leszerelték hajóikat, és a kalózkodás után megint kereskedőkként folytatták tovább hajóséletüket, annak biztos tudatában, hogy nem kell sokáig várniuk majd az újabb háborúra.

A Dauphine Royal barokkosan túldíszített tatja.

    Ez a számításuk valóban be is vált, alig négy év múlva ugyanis Franciaország már ismét hadban állt Európa szintes összes többi államával. A háború ezúttal valóban nagy tétért folyt, a spanyol trónért. 1701-ben ugyanis meghalt a spanyol Habsburg dinasztia utolsó uralkodója, II. Károly, és örökös hiányában a spanyol trón üressé vált. Az európai uralkodóházak között persze azonnal megindult a versengés a romjaiban is jó fogásnak ígérkező spanyol trón iránt. A versenybe természetesen XIV. Lajos is beszállt, aki kedvenc unokáját, Anjou Fülöpöt akarta trónra ültetni. Az ötlet azonnal éles tiltakozást váltott ki a többi nagyhatalom részéről. Az angolok úgy vélték, Franciaország és Spanyolország kvázi egyesülése olyan francia hatalmi fölényt eredményezne a kontinensen, ami az egyenlő erejű, egymást semlegesítő kontinentális hatalmakra építő angol érdekeket súlyosan veszélyeztetné. Az osztrákok szintén a francia hatalmi túlsúlytól tartottak, ezen kívül megvolt a saját jelöltjük a spanyol trónra, Károly főherceg személyében. Miután az érdekeltek diplomáciai úton nem tudtak megegyezni egymással, 1702-ben kitört az újabb háború Franciaország, valamint az angol-osztrák-portugál koalíció között.
     A béke rövid éveit Duguay-Trouin nagyrészt a szárazföldön töltötte, St.Malóban, és Brestben vásárolt birtokán. Még a békekötés évében, 1697-ben, egy újabb párbajba keveredett, természetesen ezúttal is permanens nőügyei miatt. A helyi rendőrfőnök azonban tudomást szerzett a készülő párbajról, és mivel az ilyesmi hivatalosan tiltott szórakozás volt, lecsukatta mindkét gavallért.
     Mint a haditengerészet tisztje, Trouin természetesen részt vett a flotta éves hadgyakorlatain is. A háború kitörése a 110 ágyús Dauphine Royal sorhajó elsőtisztjeként érte.
     Ez azonban inkább csak formális állás volt. A Dauphine Royal, a többi francia sorhajóhoz hasonlóan, ugyanis leszerelve vesztegelt a kikötőben, és amúgy is éppen leselejtezés előtt állt. Trouint a hadüzenet után gyorsan fel is mentették ebből az állásából, és olyan feladattal látták el, amely lehetővé tette számára, hogy képességeit a lehető legjobban ki tudja fejteni az ország javára. Ez a feladat természetesen a brit kereskedelmi hajózás elleni portyázó hadviselés volt, melyet Duguay-Trouin ezúttal már nem korzárként, hanem a haditengerészet hivatásos tisztjeként hajtott végre. Megbízása szerint egy négy fregattból álló kötelék parancsnokságát kellett volna átvennie, hogy ezekkel a brit szigetektől északra vadásszon az angol és holland kereskedelmi hajókra. Brestbe érkezve azonban rá kellett jönnie, az egész kikötőben összesen két felszerelt, és hadra fogható fregatt van csupán, a 38 ágyús Bellone, és a 24 ágyús Railleuse. Ezekkel indult tehát útra, és hogy kötelékét erősítse, felkért két St.Malói korzárhajót is, hogy csatlakozzanak hozzá.
     A négy hajó az Orkney-szigetektől északra eső területen portyázott, és egészen a Spitzbergákig elhajóztak. A viharos tengerrel és az elszántan védekező holland hajókkal megbirkózva az út során összesen 28, nagyrészt holland kereskedelmi és bálnavadászhajót zsákmányoltak. A visszafelé vezető úton ismét egy erős viharral kellett megküzdeniük, mely szétszórta a köteléket. A Railleuse-t a vihar egészen a Kanári-szigetekig elverte, és kénytelen volt a baráti Lisszabon kikötőjébe befutni, hogy a hajón esett sérüléseket helyrehozzák.
     A következő hónapokban Trouin folytatta a kereskedelmi hajók levadászását. A puszta zsákmányszerzésen kívül a guerre de course-nak ekkor már bizonyos nemzetgazdasági jelentősége is volt, ugyanis a minden irányból ellenségekkel körülvett Franciaország számára, melynek szárazföldi kereskedelmi útvonalait jórészt elvágta az ellenség, a korzárok által elfogott kereskedelmi hajók rakománya egyre nagyobb fontossággal bírt.
     A korzárok, és a flotta portyázó fregattjai szorgalmasan dolgoztak, és százával szállították haza az elfogott holland és angol hajókat. Trouin is kivette részét ebből a tevékenységből, és minden útjáról tucatnyi elfogott hajóval tért vissza. A haditengerészet fő tevékenysége ekkor már szintén a kereskedelmi hajók elleni vadászatból állt, az ellenség erői ellen vívott flottaütközet gondolata egyszerűen fel sem merült. A nagy hadihajók felszerelésére nem volt sem pénz, sem akarat. A flotta egyetlen esetben tudta valamelyest összeszedni magát, amikor 1704-ben az angolok által elfoglalt Gibraltár visszafoglalására a spanyolokkal közösen sikerült 51 sorhajót felszerelniük. A nagyjából azonos erejű angol-holland flottával megvívott malagai ütközet azonban semmilyen eredménnyel nem járt. Bár nem szenvedtek vereséget, az angolok vonalán nem sikerült áttörni, így Gibraltár az ő kezükön maradt. A hazatérő flotta viszont óriási győzelemről számolt be. A francia és spanyol újságok meg röplapok 52 angol és holland sorhajó elsüllyesztését vagy elfogását adták hírül. Persze az ellenség valójában egyetlen hajót sem vesztett.
     A háború további részében az egyre súlyosabb háborús helyzet, és az ebből következő egyre súlyosabb pénzhiány miatt a flotta egyre jobban lerongyolódott. A sorhajók leszerelve korhadtak a kikötőben, és lassan már a kisebb hajók felszerelésére sem maradt pénz. A haditengerészet fregattjait, a korábbi háborúban is elterjedt gyakorlatnak megfelelően, gyakran a korzároknak adták bérbe, a flotta hajóinak útjait pedig sokszor magánszemélyek finanszírozták.

A malagai csata Charles Dixon festményén. Az utolsó nagy tengeri ütközet, melyben még evezős gályák is részt vettek, bár feladatuk már csak az volt, hogy a sérült hajókat kivontassák a tűzvonalból.

    Duguay-Trouin 1704 novemberében ismét „beszerző útra” indult Brestből, az 54 ágyús Jason és Auguste sorhajókkal, valamint a Valeur fregattal, melyet öccse, Nicolas irányított. November 23-án a Csatornán cirkáló kötelék találkozott a 72 ágyús Elizabeth sorhajóval és a 44 ágyús Chatham fregattal. A két Trouin az angol sorhajót támadta meg, és másfél órás közelharcban végül sikerült megadásra kényszeríteniük azt. Ezt látva a Chatham is menekülésre fogta, és a rosszabb vitorlázó képességekkel rendelkező Auguste-ot lerázva sikerült is egérutat nyernie. Nem sokkal később két nagy holland fregatt is áldozatul esett a franciáknak, melyeket kemény harc után sikerült elfogni.
     A portya tehát ezúttal is eredményesen zárult, azonban Trouint ismét egy családi tragédia érte. A hazafelé vezető úton a Valeur elszakad a köteléktől, és önállóan portyázott tovább. Sikerült is több hajót elfognia, azonban balszerencséjére találkozott egy túlerőben levő, 44 ágyús angol privateer-el. A francia hajónak sikerült ugyan visszavernie a támadást, és elmenekülni az angolok elől, azonban az összecsapásban Trouin öccse, Nicolas, súlyos sebet kapott, és nem sokkal hazaérkezése után belehalt sérüléseibe.
     Ez a csapás ismét olyan érzékenyeken érintette Trouint, mint korábban másik öccsének, Etienne-nek a halála. A flotta tisztjeként azonban most nem engedhette meg magának, hogy gyászába temetkezve visszavonuljon a szárazföldre. Miután ismét felszerelték két hajóját, újra kifutott a tengerre, és ezúttal majdnem ő is rajtavesztett.
     Két nappal a kifutás után a franciák egy ismerős hajót vettek észre a láthatáron, a Chatham fregattot, mely néhány hónappal korábban egyszer már kicsúszott a kezükből. A reváns vágyától égve a franciák üldözőbe vették az angol hajót, és olyan lelkesen hajszolták azt, hogy a nagy buzgalomban egyenesen belerohantak a Sir George Byng vezette angol flottába. A szerepek egykettőre felcserélődtek, és most a franciák igyekeztek menteni az irhájukat. Trouin elrendelte hajóinak a szétválást, és igyekezett magára terelni a figyelmet, hogy a lassabb Auguste számára ezzel esélyt adjon a menekülésre. Az angolok azonban elég sokan voltak ahhoz, hogy egyszerre mindkét francia hajót nagy túlerővel vegyék üldözőbe. Hat hajót indítottak az Auguste után, melyet többórás üldözést követően végül utolértek és megadásra kényszerítettek.
     Egy másik, öt vagy hat hajóból álló kötelék a Jasont vette üldözőbe. A francia hajó előnye lassan kopott, és üldözői egyre jobban megközelítették. A leggyorsabb üldöző, az 50 ágyús Worcester, egy időre lőtávolságon belülre is ért, ám miután a francia ágyúk megrongálták árbocozatát, ismét lemaradt. Alkonyatra az angol hajók, lőtávolságon kívül ugyan, de körülvették a Jasont. Estére azonban teljesen elült a szél, és a hajók egész éjjel mozgásképtelenül vesztegeltek. A franciák közben a végső harcra készülődtek. A menekülésre semmi reményt nem látva Duguay-Trouin úgy tervezte, másnap reggel, ha feltámad a szél, nekiront az angol zászlóshajónak, és az utolsó csepp véréig harcolva legalább a francia zászló becsületét megmenti. Tisztjeivel is közölte, nem lát semmilyen esélyt a menekülésre, és azt is, hogy semmilyen körülmények között nem fogja megadni magát.
     Miután felkészítette hajóját a harcra, aludni próbált, de nem jött álom a szemére. Felment hát a fedélzetre, és az őket körülvevő hajókat figyelte, amikor eszébe jutott valami. Tapasztalata és tengerészösztöne ugyanis megsúgta Trouin-nak, hajnalban pontosan milyen irányból várható a szél érkezése. Riadóztatta embereit, és csendben, hogy a közelben álló angolokat ne verjék fel, a Jasont a leeresztett evezős csónakokkal irányba állította, majd kibontatta, és az érkező szél felé fordította az összes vitorlát. Hajnalra minden ember ugrásra készen várta a kötelek végeinél a szél érkezését. Amikor aztán a szél, a Trouin által várt irányból, valóban megérkezett, a francia hajó a gondos előkészületeknek köszönhetően már az első fuvallatokat be tudta fogni vitorláiba, és mozgásba lendült, amikor az elbizakodott, és túlerejükben bízva nyugodtan alvó angolok még éppen csak ébredeztek. Mire a britek észbe kaptak, és ők is vitorlát bontottak, a franciák már kitörtek a gyűrűből. Hogy a hajón könnyítsenek, tengerbe dobáltak minden nélkülözhető felszerelést, még a horgonyokat is. A Worcester tudott csak ideig-óráig lépést tartani a francia hajóval, ám ahhoz ő sem került elég közel, hogy oldalsortüzet tudjon leadni a menekülőkre. Az erősödő szélben a Jasonnak aztán lassan sikerült maga mögött hagyni a briteket, és este végképp lerázta üldözőit.
     Ez év, vagyis 1705 őszén a franciák tudomást szereztek róla, hogy egy nagy, 200 hajóból álló angol-portugál konvoj indult Brazíliából Lisszabon felé, a gyarmatokról származó gazdag rakománnyal a hajók fedélzetein. (Egyébként a konvoj valójában nagyjából feleekkora volt csak, 100-130 hajóból állt.) Miután várható volt, hogy a konvoj erős fedezettel rendelkezik, Trouin szövetségre lépett a kor másik híres francia tengerészével, Claude de Forbin-el. (1702-ben ő gyújtotta fel Triesztet, és lövette Fiumét.) A vállalkozásra mindketten hat-hat hajóval vonultak fel. A kötelék parancsnoka a rangidős, és elvileg tapasztaltabb Forbin volt, a gyakorlatban azonban mindketten önállóan tevékenykedtek hajóik élén.
    

Ütközet a Lizard-foknál. Antoine Theodore de Gudin festménye.
A konvojt a várt helyen, a Lizard-fok magasságában pillantották meg 1705 október 21-én. (Vagyis pontosan 100 évvel Trafalgar előtt.) Ahogy előre látható volt, az angolok nagy erőkkel biztosították a konvojt, melyet három 80 ágyús, és két 50 ágyús sorhajó kísért, Richard Edwards commodore parancsnoksága alatt. A brit hajók tűzerő szempontjából fölényben voltak a franciákkal szemben, mivel Forbin nem követte az angol hadihajók felé forduló Duguay-Trouint, hanem a kereskedelmi hajók elfogására indult, magára hagyva társát, boldoguljon, ahogy tud. A szélirány szempontjából a franciák szerencsére kedvező helyzetben voltak, a szélalatti oldalon levő angolok nem tudtak támadást kezdeményezni. Zászlóshajójával, a Jason-el, Duguay-Trouin az angol kötelék zászlóshajója, a 80 ágyús Devonshire ellen fordult, s a két hajó egészen sötétedésig közelharcot vívott egymással. Az angolok a tőlük megszokott módon ezúttal is igen kemény ellenállást fejtettek ki, és a már lángokban álló hajóról is az utolsó pillanatig tüzeltek az ellenségre. Alkonyatkor a hajón tomboló tűz végül elérte a Devonshire lőporraktárát, és a brit sorhajó hatalmas robaj és a hajó derekából felcsapó látványos tűzoszlop kíséretében felrobbant. A több mint 800 fős személyzetből mindössze három ember maradt életben. Maga Trouin a Devonshire felrobbanását utóbb a legborzalmasabb látványnak nevezte, amiben tengerész pályafutása során része volt.
     Claude Forbin mellszobra. Louis Messidor Petitot munkája. A zászlóshajó pusztulását látva a többi angol hadihajó ellenállása is megtört. A harcot feladva most menekülni igyekeztek, vagy megadták magukat. Az éjszakába nyúló ütközet végére az öt angol sorhajóból csak egynek, a 80 ágyús Royal Oak-nak sikerült elmenekülnie. A Devonshire elsüllyedt, a másik három sorhajó, a Cumberland, a Chester, és a Ruby, pedig megadta magát Trouin hajóinak. A franciák szintén nagy árat fizettek a győzelemért. Minden hajójuk súlyosan megsérült, és emberveszteségük is igen nagy volt.
     Miközben Trouin köteléke lekötötte a fedezet hadihajóit, Forbin, a könnyebbik utat választva, a menekülni próbáló kereskedelmi hajókat vette üldözőbe, és sötétedésig jókora pusztítást végzett közöttük. A legtöbb forrás 12-16 közé teszi az elfogott hajók számát, bár van, aki hatvan hajóról beszél, ami azért elég valószínűtlennek tűnik. (Míg egyes angol szerzőknek meg van képük azt állítani, a franciák egyetlen kereskedelmi hajót sem fogtak el, ami szintén teljesen valószínűtlenül hangzik.)
     Az ütközet alatt Forbin és Trouin köteléke elszakadt egymástól, és külön tértek vissza Brestbe. Sérült hajóival Trouin útja jóval tovább tartott, és csak napokkal Forbin után futott be a kikötőbe. Hazaérve azt kellett tapasztalnia, hogy Forbin már országszerte telekürtölte a lapokat a sikerrel, melyet az ő nevét meg sem említve a saját győzelmeként adott el. A dicsőségből és zsákmányból nekik járó rész feletti vita miatt a két tiszt között ezt követően indulatos és elkeseredett viszálykodás vette kezdetét. A hosszú ellenségeskedésnek végül a király vetett véget, aki mindkét tisztet magához rendelve nyilvános kibékülésre szólította fel őket. A király óhajának megfelelően ez meg is történt. Persze hogy ez az összeborulás mennyire volt őszinte, azon lehet vitatkozni. Mindenestre a két tengerész a későbbiekben nem dolgozott többet együtt.
     A győzelem után egyébként XIV. Lajos ismét kihallgatáson fogadta Trouin-t, aki személyesen számolt be uralkodójának az utolsó találkozásuk óta átélt kalandjairól. A király mindig is nagyon élvezte Trouin színes és kifejező stílusban előadott beszámolóit. Jutalomként most évi ezer livre életjáradékot ajánlott fel kedvenc kalózának, aki azonban arra kérte, ezt a pénzt inkább zászlóshajója kapitányának ítélje oda, aki a Lizard-foknál elvesztette fél lábát.
     Mindez jellemző volt Trouin-ra, aki mindig is igen nagy gondot fordított emberei ellátására, és megfelelő javadalmazására, sokszor saját kasszája kárára. A pénzzel egyébként, jó kalózhoz illően, mindig könnyelműen bánt. Hatalmas összegeket szerzett az általa elfogott több száz hajó után neki járó zsákmánypénzekből, mégsem halmozott fel igazán nagy vagyont, és viszonylag szerény körülmények között élt. Nyilván ezek is hozzájárultak népszerűségéhez, és ahhoz, hogy emberei között mindig fegyelmet tudott tartani, hiszen azok tudták, a Trouin hajóin végzett munkájukért rendesen meg fogják fizetni őket. Egyébként Trouin „puhány” parancsnoknak számított. Az ő hajóin nem voltak korbácsolások és akasztások, és nem igazán kedvelte a katonás fegyelmet sem, ami nem igazán illett az ő kedélyes, gemütlich egyéniségéhez. Szeretett nagyokat enni-inni, és korának hírhedt szoknyavadászaként –aki soha nem nősült meg- mindig nagy figyelmet fordított arra, hogy megfelelő hölgytársaságban tölthesse idejét. Első látásra inkább egy joviális kereskedőre emlékeztetett, nem tengerészre. Hajóin mégis mindig fenn tudta tartani a rendet és a fegyelmet. Részben a hajóira jellemző jó ellátás miatt, és mert tengerészek mindig megkapták járandóságukat, részben pedig személyes példamutatása okán. Jellemét ugyanis furcsa kettőség jellemezte. Békeidőben kényelmes életet élő, az élet minden kellemetlenséget lehetőleg elkerülő derűs és élvhajhász szibarita volt, háborúban viszont nagyszerű tengerész, és a vakmerőségig bátor harcos. A csatákban mindig határozott és hajthatatlan parancsnoknak bizonyult, aki maga is mindig az első sorban harcolt. Ezen kívül kiváló és szerencsés tengerész volt, aki biztos kézzel vezette ki hajóját a legveszélyesebb helyzetekből is. A tengerészei tudták, parancsnokuk érti a mesterségét, és nem fogja cserbenhagyni vagy kijátszani őket. Trouin-nak tehát egyszerűen nem is volt szüksége a korban általánosan elterjedt, drasztikus eszközökre ahhoz, hogy hajóin fegyelmet tartson.
     Következő év során Duguay-Trouin ismét emlékezetes győzelmet aratott, amikor Lisszabon előtt egy kétnapos ütközetben négy hajójával megvert egy tíz hadihajóból álló portugál flottát, és szétszórta az általuk kísért, hadanyagokkal megrakott kereskedelmi hajókat, melyek közül több mint egy tucatot elfogott vagy felgyújtott.
     A sikerek mellett persze időnként óhatatlanul előfordultak kisebb-nagyobb kudarcok is, melyek tengerészélet elkerülhetetlen velejárói. 1708 nyarán Trouin a Gloire és Achille sorhajókkal portyázott a Csatornán. Több kereskedelmi hajó mellett sikerült elfogniuk az 50 ágyús angol Bristolt is. Zsákmányukkal éppen hazafelé indultak, amikor a sűrű ködben váratlanul belefutottak az angolok teljes Csatorna Flottájába. A francia hajók azonnal menekülőre fogták, ám csak Trouin hajójának, az Achille-nek sikerült egérutat nyernie. A körülzárt Gloire hosszú harc után végül megadta magát, s a briteknek sikerült visszafoglalniuk a Bristolt is.
     Az ilyen malőrök ellenére Trouin továbbra is nagyon eredményesen ritkította az ellenséges konvojok sorait, melynek köszönhetően 1709 júliusában végre megkapta a régen áhított elismerést, a király nemesi rangot adományozott neki. Nemesi címerének jelmondata: „Dedit haec insignia virtus.” (Kb.: A bátorság nemességet adott neki.)

A Rió elleni támadás korabeli ilusztrációja, állítólag Duguay-Trouin sajátkezű rajza nyomán.

    1710 végén Duguay-Trouin egy minden addiginál nagyobb vállalkozás előkészítését kezdte meg. Terve az volt, hogy elfoglalja a portugál gyarmatok legnagyobb kikötővárosát, Rio de Janeirót. A vállalkozás legfőbb indítóoka alighanem az lehetett, hogy Trouin ismét nyakára hágott a pénznek, és csődközeli anyagi helyzetbe került. Olyan bizniszre volt tehát szüksége, amivel gyorsan, egy csapásra megoldódnak anyagi gondjai. A riói kikötő kifosztása gazdag haszonnal kecsegtetett, hiszen egész Brazíliából az itteni raktárakban halmozták fel a gyarmati árukat, és azokat innen szállították tovább az anyaországba. A jelentős kikötő elfoglalása ezen kívül olyan látványos katonai sikert ígért, amelyre az éppen igen rossz helyzetben levő, és minden fronton vereségeket szenvedő Franciaországnak a morál erősítése szempontjából nagy szüksége lett volna. Ezen kívül a Rió elleni akciót becsületbeli ügynek is fel lehetett tüntetni.
     Nem sokkal korábban ugyanis a francia korzárok már megkíséreltek egy támadást a kikötő ellen, ami azonban látványos vereséggel végződött. A Jean Francois Duclerc vezette akció totális katasztrófába torkollott, Duclerc és hatszáz embere fogságba esett. A csúfos kudarc reváns után kiáltott. A bosszúvágyat tovább növelte a kegyetlen bánásmód, amiben a portugálok az elfogott franciákat részesítették, noha az érvényes egyezmények értelmében el kellett volna fogadniuk a felkínált fogolycserét. A portugál börtönök minden kritikán aluli állapotai miatt a francia foglyok hullottak, akár a legyek, magát Duclercet pedig ismeretlen elkövetők cellájában meggyilkolták.
     Miután sikerült megfelelő ideológiai hátteret keríteni a vállalkozásnak, hogy azért az mégse tűnjék szimpla nyerészkedésnek, 1710 decemberében XIV. Lajos az egész vállalkozás kezdeményezőjét, René Duguay-Trouint bízta meg az akció előkészítésével és levezénylésével. A lelkes Trouin a megbízás kézhez vétele után azonnal Brestbe utazott, hogy megkezdje az előkészületeket. A legnagyobb gond ezúttal is a vállalkozás anyagi hátterének biztosítása volt. Bár az akciót hivatalosan a haditengerészet bonyolította le, valójában az nem tudott mással hozzájárulni az úthoz, mint a kikötőkben leszerelve álló, üres hajókkal. Ezek felszerelésére, ellátására, a legénység biztosítására az üresen kongó államkincstárban nem volt pénz. A korabeli viszonyokra jellemző módon a flotta felszerelésének költségeit, összesen 700 ezer livre-t, magánvállalkozók fedezték, tehetős korzárok, mint a Danycan és Lalande-Magon család, vagy éppen Duguay-Trouin bátyja, Luc, vagy gazdag arisztokraták, mint Toulouse grófja, aki különösen nagy összeggel járult hozzá a hajóraj felállításához.
     Hogy a portugálokat és az angolokat megtévesszék, a hajókat különböző kikötőkben szerelték fel, és a kötelék csak a kifutás után, a nyílt tengeren egyesült. A vállalkozásban összesen 16 hajó vett részt, fedélzetükön több mint hatezer emberrel, köztük a hadsereg kétezer katonájával. A kötelékhez tartozott hét sorhajó, a 74 ágyús Lis és Magnanime, a 66 ágyús Brulant, L’Achille és Glorieux, valamint a 60 ágyús Fidelé, és az 56 ágyús Mars. Csatlakozott hozzájuk a 46 ágyús L’Argonaute, a 40 ágyús Chancelier és L’Aigle, a 36 ágyús L’Amazon és Bellone, a 30 ágyús Glorieuse, valamint a 20 ágyús Concord fregatt. Ezen kívül a kötelékhez tartozott még két kisebb galiote, melyeket Trouin, az erődök ostromára készülve, nagy mozsárágyúkkal szerelt fel. A hajók válogatott legénységgel voltak ellátva, a kapitányokat Trouin maga válogatta ki a korzárok közül, illetve a haditengerészet állományából.
     A flotta végül június elején hagyta el a francia partokat. A hajók, Dunkirk-től La Rochelle-ig, különböző kikötőkből és különböző időpontokban futottak ki, s csak kilencedikén, La Rochelle előtt egyesültek. Trouin ezzel azt akarta elkerülni, hogy az angolok felfigyeljenek az előkészületekre, és idő előtt leleplezzék a vállalkozást, melynek sikerét elsősorban a meglepetésre alapozta.
    René Duguay-Trouin egy XVIII. századi festményen. A mindig kiváló brit hírszerzést azonban ezúttal sem sikerült megtéveszteni. Akármilyen elővigyázatosan is jártak el a franciák, egy ekkora flotta felkészítését sehogy sem lehetett teljesen titokban végrehajtani. Az angolok nemcsak a flotta felszereléséről szereztek tudomást, hanem pontos értesüléseik voltak annak úticélját illetően is. A britek Lisszabonba és Rióba egyaránt figyelmeztetést küldtek, és egy erős hajórajt vezényeltek Brest elé, hogy blokád alá vegyék a kikötőt, és megakadályozzák a Trouin vezette hajók kifutását. A kötelék azonban két nappal elkésett, és mire megérkeztek, a kikötőt már üresen találták.
     Rióba augusztusban érkezett meg az angol hajó, mely tájékoztatta a franciák terveiről a portugál helyőrséget. A kormányzó, Francisco de Moraes de Castro, azonnal riadóztatta a garnizont, fegyverbe hívta az önkéntesekből álló milíciát, és megerősítette a kikötő bejáratát védő erődöket. A következő heteket a portugálok állandó ijedelemben töltötték, riadóztatva a várost minden vitorlára, mely a láthatáron feltűnt. Ahogy azonban telt az idő, és a franciák csak nem jöttek, az éberség egyre lanyhult.
     Az angolok szeptember elejére tették a támadás feltételezett időpontját. Miután azonban a franciák ekkor sem tűntek fel, a portugálok kezdték azt hinni, csupán vaklármáról volt szó. Szeptember tizenegyedikén a kormányzó lefújta a készültséget, és feloszlatta a milíciát.
     Következő nap, 1711 szeptember 12-e hajnalán aztán a város lakói ágyúdörgésre ébredtek. Végre megérkeztek a rég várt franciák, akik egyetlen percet sem vesztegetve azonnal megrohanták a kikötőt. Kihasználva a tenger felől fújó erős szelet, Trouin a hajók minden vitorláját kibontatta, hogy flottájával a lehető leggyorsabban keresztülhajózzon az öböl szűk bejáratát mindkét oldalról védő parti erődök között. A flotta a Magnanime vezetésével az erős hátszélben gyorsan átrobogott a bejáraton, még mielőtt a parti erődök ágyúi komolyabb károkat tehettek volna a hajókban. A portugál erődök egyébként is emberhiányban szenvedtek, miután előző nap a védősereg nagy részét leszerelték, vagy elvezényelték innen, az ágyúk mellé így nem került elég ember. Ennek ellenére a francia hajók azért nem úszták meg minden veszteség nélkül ezt a vesszőfutást, s fedélzeteiken mintegy 300 ember elesett vagy megsebesült, mire sikerült kikerülniük a portugál ágyúk lőtávolságából.
     A belső öbölbe bejutva Trouin késedelem nélkül megkezdte a behajózott csapatok partra szállítását. A következő órákban a tengerészekkel kiegészülve összesen 3.200 francia szállt partra, akik a hajók ágyúinak fedezete alatt azonnal megkezdték az erődök ostromát. A kikötőben egy négy sorhajóból és néhány fregattból álló erős portugál flotta állomásozott, Gaspar da Costa tengernagy parancsnoksága alatt. A váratlan francia támadásra azonban a portugálok elvesztették a fejüket. Három portugál sorhajót a pánikba esett legénység maga futtatott zátonyra, majd a partra kimenekülve felgyújtották a hajókat. A többi hajón Da Costa parancsára elvágták a horgonyköteleket, és megpróbáltak támadást indítani a behatolók ellen, azonban Trouin megelőzte őket. A rendetlen összevisszaságban keringő portugál hajók közül a franciák a negyedik sorhajót is elfogták és felgyújtották, a többieket pedig beszorították a belső kikötőbe, ahol később ezek is vagy megadták magukat, vagy felgyújtották őket.
     A következő napok során a partra szállt francia csapatok a hadihajók masszív tüzérségi támogatásával egymás után foglalták el a várost védő erődöket, majd miután visszaverték a portugál helyőrség ellentámadását, megkezdték a város ostromának előkészítését. A szeptember 21-én összehívott haditanácson a kormányzó utasította a védelmet, folytassák tovább az ellenállást és tartsák szilárdan állásaikat, majd összecsomagolt, és még aznap este elinalt a városból. (Megfelelően a dél-amerikai spanyol és portugál gyarmatok hagyományainak, melyeknek helytartói ostrom előtt rendszerint esküdöztek, hogy utolsó csepp vérükig ellenállnak, aztán az első lövésekre elmenekültek, vagy megadták magukat.) A kormányzó lelépése után megkezdődött az általános menekülés. Főleg a helyi önkéntesekből álló milícia tagjai hagyták el állásaikat, de a reguláris erők között is nagy volt a dezertálók száma, a fegyelem és harci morál mélypontra esett. A védelem számára a kegyelemdöfést az jelentette, mikor a Duclerc féle expedíció még életben levő ötszáz tengerésze kitört börtönéből, és hátba támadta a város védőit. Trouin, akit a börtönből kitört tengerészek egyike értesített a városban uralkodó állapotokról, szintén rohamra indította embereit, és a következő nap során sikerült megszereznie az ellenőrzést a város, és az öböl minden stratégiai fontosságú pontja felett.
     A visszavonuló portugálok igyekeztek minden hajót és raktárat felgyújtani, melyet nem tudtak tovább védeni, az aranykészleteket pedig elrejtették az előrenyomuló franciák elől. Miután értesült róla, hogy Sao Paulóból már útnak indult az erősítés Rió felé, Trouin nem vesztegethette tovább az idejét, s a város felgyújtásával és teljes elpusztításával fenyegetőzve kényszerítette rá a lakókat a rejtekhelyek elárulására.
     Az eredeti tervek szerint még azzal számoltak, hogy a várost elfoglalják, és helyőrséget hagyva hátra Franciaország birtokába veszik. A reálisabb helyzetértékelést követően ettől végül is elálltak. Az angol tengeri fölény mellett nem volt esély arra, hogy Rió de Janeirót hosszabb időn át képesek legyenek megtartani, és utánpótlását biztosítani. A franciák lehetőségei kimerültek a „hit and run” féle rajtaütésekben és zsákmányszerző portyákban, s végül ezt határozták meg a Riói vállalkozás céljaként is. A város szisztematikus kifosztása után a katonákat ismét behajózták, és a flotta november 13-án visszaindult Franciaországba.
     A pusztítás hatalmas volt. A városnak okozott károk értéke a korabeli becslések szerint mintegy 25 millió livre volt. A franciák elfogták vagy felgyújtották a kikötőben álló hatvan kereskedelmi hajót, és öt hadihajót. A raktárakat kiürítették, amit nem tudtak elvinni, azt elpuszították vagy felgyújtották. A visszatérő hajók fedélzetére az egyéb zsákmány mellett több mint egy tonna aranyat pakoltak be. A zsákmány részei voltak a kikötőben elfogott rabszolgaszállítmányok, melyeket Trouin szintén magával vitt Franciaországba, ahol az értékes árunak számító néger rabszolgákat később árverésen értékesítette.
     A hazafelé tartó flottát útközben súlyos csapás érte. A hajók az Azori-szigetek környékén erős viharba kerültek, melyben két hajó, a Magnanime és a Fidelé odaveszett. A viharban megsérült L’Aigle később Cayenne előtt szintén elsüllyedt, azonban ennek legénységét és rakományát nagyrészt még sikerült az egyik elfogott portugál hajóra átszállítani. A veszteség elsősorban természetesen nem az emberéletben esett kár miatt érintette érzékenyen a franciákat –legfeljebb csak Trouin-t, aki a Magnanime kapitányával, De Courserac-al, egyik legközelebbi jóbarátját vesztette el-, hanem azért, mert a zsákmány egy nagy részét a Magnanime szállította. A hajóval együtt mintegy 600 ezer livre értékű árú veszett oda. (A kincskeresők fantáziáját azóta is izgatja az elsüllyedt francia hajó, azonban a süllyedés pontos helyének ismerete nélkül elég reménytelen vállalkozás a környékbeli, nagy mélységű vizeken való keresgélés.)
     Az 1712 február hatodikán Brestbe visszaérkező flotta hajóiról végül összesen 1,6 millió livre értékű zsákmányt szállíthattak partra, ami a szokásos levonások után 92 százalékos hasznot jelentett a befektetőknek, ami minden érintettet elégedettséggel töltött el. Az anyagi haszonnál Franciaország számára még nagyobb volt az erkölcsi haszon. Az ország végre egy látványos győzelmet tudott felmutatni, haditengerészete pedig látszólag bizonyította, hogy továbbra sem lehet teljesen leírni, és még mindig képes csapást mérni az ellenségre a távoli vizeken is. (Ami ugyan a valóságban nem volt igaz, de a látszatot legalább sikerült fenntartani. Mint korábban láthattuk, a haditengerészet önerejéből képtelen lett volna az akciót kivitelezni. Az valójában nem a flotta hadművelete volt, hanem a francia korzárok nagyszabású rablóvállalkozása, melyhez a haditengerészet a többnyire leszerelt hajók rendelkezésre bocsátásán kívül alig járult hozzá valami mással.)
     Duguay-Trouint országszerte hősként ünnepelték, és hazatérése szabályos diadalmenet volt. A király ismét kihallgatáson fogadta, s személyesen fejezte ki neki mély elégedettségét, és kétezer livre évjáradékot adományozott neki. A háború lezárását követően pedig Trouin megkapta a már régóta várt tengernagyi előléptetését. (A nehézkes korabeli francia terminológiában „chef d’escadre”, vagyis kötelékparancsnok.)

Duguay-Trouin flottája betör a riói öbölbe. Ferdinand Perrot festménye.

    Bár a riói siker a háború kimenetelére valójában nem volt jelentős befolyással, inkább csak propaganda értéke volt nagy, általában feltételezik, hogy ez a francia győzelem is játszhatott némi szerepet abban, hogy az év nyarán az angolok kiléptek a franciaellenes koalícióból, és fegyverszünetet kötöttek Franciaországgal. Ennek igazi oka persze inkább az volt, hogy I. József császár váratlan halálát követően az osztrák birodalom trónja az addig az angolok által is támogatott spanyol trónkövetelőre, Károly főhercegre szállt. Ezzel ugyanaz a helyzet állt elő, amit a britek addig megakadályozni igyekeztek, vagyis Károly trónra lépésével Európa két nagy birodalma, Spanyolország és Ausztria, ismét egy Habsburg uralkodó alatt egyesült volna, ami ugyanúgy nem állt az angolok érdekében, mint Franciaország és Spanyolország egyesülése. A kisebb rossznak tűnő lehetőséget választva tárgyalásokat kezdtek a franciákkal, és miután garanciát kaptak rá, hogy Fülöp trónra lépése nem fogja a két ország egyesítését jelenteni, kihátráltak Károly mögül. Az angolok háborúból való kilépésével az addig vesztésre álló Fülöp végül ellenfele fölé kerekedett, aki az 1713-ban megkötött békeszerződésben lemondott spanyol trónigényéről. (Osztrák császárként VI., magyar királyként III. Károly néven lépett trónra.)
     A háború ezúttal is angol tengeri dominancia további megerősödését eredményezte. Gibraltár és Minorca megszerzésével a britek megvetették a lábukat a Mediterráneum térségében, és rátették a kezüket az ottani, rendkívül gazdag és jövedelmező kereskedelemre is. A háború végére a francia, a spanyol, és a holland flotta egyaránt a megszűnés szélére került, Nagy-Britannia haditengerészetének tehát nemhogy kihívója, de még társa se nagyon akadt a következő évtizedekben. Az angol kereskedelmi tengerészet által elvesztett 3.250 hajó pedig ezúttal sem volt képes megrendíteni az ország gazdaságát.
     A békekötést követően szokatlanul hosszú békés időszak köszöntött Franciaországra, melyre a kivérzett és csődbe jutott országnak már igen nagy szüksége volt. XIV. Lajos nem sokkal élte túl utolsó háborújának a franciákra nézve tulajdonképpen igen szerencsés befejezését. Az uralkodó 1715 szeptemberében hunyt el. Halálhírét általános megkönnyebbülés és öröm fogadta szerte Franciaországban, és nem sokan gyászolták meg. Utóbbi kevesek közé tartozott Duguay-Trouin is, aki maga is éppen Versailles-ban tartózkodott a király halálakor.
     A háború végére a francia flotta gyakorlatilag már csak papíron létezett. Alig két tucat sorhajó volt még a haditengerészet állományában, melyek többnyire leszerelt állapotban, békésen korhadtak a kikötőkben. Újbóli flottafejlesztésre még hosszú ideig nem volt pénz, a haditengerészet meglevő, és csak nagyon lassan gyarapodó erőivel volt kénytelen gazdálkodni. Pályafutása hátralevő éveit René Duguay-Trouin is nagyrészt a szárazföldön töltötte, mivel nem nagyon volt olyan flotta, mely felett parancsnokolhatott volna. A következő években többnyire Párizsban élt, ahol az udvarban igyekezett lobbizni a flotta újjáépítése, és a korábbinál intenzívebb gyarmati terjeszkedés mellett. Ezen tevékenységének részeként 1723-ban a francia India Társaság elnöke, majd öt évvel később, altábornagyi (lieutenant-general) kinevezésekor, St.Louis kormányzója lett. Egy ideig a bresti kikötő, és az ott állomásozó flotta parancsnoka volt, majd a touloni kikötő, és Földközi-tengeri Flotta vezetésével bízták meg. Ebbéli minőségében szállt ismét tengerre 1731-ben, hogy egy kötelék élén bombázza Tripolit, és a környékbeli, kalózkodásból élő török vazallus fejedelemségeket rákényszerítse a francia kereskedelmi hajók elleni támadások beszüntetésére. Trouin lelkesen szállt ismét tengerre, abban bízva, a szárazföldi tétlenség után végre újra részese lehet néhány vérpezsdítő kis ütközetnek, azonban a kirándulás nagy csalódására végül lövöldözés nélkül ért véget. A meglátogatott észak-afrikai kiskirályok a városukra szegezett francia ágyúktól inspirálva azonnal és készségesen aláírták az eléjük tett szerződéseket, szabadon bocsátották az elfogott keresztény tengerészeket, és kártérítést fizettek az elfogott francia hajókért. Harcra sehol nem került sor.
     Két évvel később az öregedő tengerészt ismét csatasorba szólították. Ezúttal a lengyel örökösödési háborúban Stanislaw Leszczynski trónigényét támogató Franciaország képviseletében kellett volna egy flottát vezetnie az oroszok ellen a Balti-tengerre, azonban nem sokkal az indulás előtt lefújták az egész akciót. Trouin, aki lelkesen és nagy erőbedobással szervezte az indulni készülő flotta felszerelését, ismét súlyosan csalódott. Elkedvetlenedve vonult vissza párizsi otthonába, és betegségére hivatkozva többé nem vállalt semmilyen szerepet sem a haditengerészetnél, sem a közéletben. Egyetlen alkalommal lépett csupán ismét a nyilvánosság elé, élete utolsó évében, 1736-ban, amikor Fleury bíboros börtönbe záratta Trouin barátját és kedvenc kollégáját, Jacques Cassardot. Cassard egy beszélgetés során nyilvánosan sértegette a bíborost, aki erre a híres korzárt elmebetegnek nyilváníttatta, és börtönbe csukatta. Trouin minden lehetséges módon igyekezett elérni Cassard szabadon bocsátását, kegyelmet kérő leveleket írva a bíborosnak és a királynak. (Egyébként hiába, Cassard a börtönben halt meg négy évvel később.)
     Egészségi állapota fokozatosan hanyatlott, főleg a köszvény, és az állandó fejgörcsök gyötörték. Egyre gyengülve 1736 nyarán végleg betegágyba kényszerült. Utolsó napjaiban végrendelkezve még saját gyermekének ismerte el házvezetőnője négyéves fiát –aki sok más gyerekkel ellentétben igazából valószínűleg nem volt Trouin vér szerinti gyermeke-, majd a katolikus szentségeket felvéve szeptember 27-én békésen örökre elszunnyadt. Testét a párizsi Saint-Rochszékesegyházban helyezték örök nyugalomra.
     Az örök jelző persze az emberi dolgokra alkalmazva mindig erősen viszonylagos. 1973-ban egy francia kutató, Pierre Emil Buron, egy régészeti feltárás során azonosította Duguay-Trouin földi maradványait, melyeket ez év júniusában, születésének 300-ik évfordulóján, szülővárosába, St.Malóba szállítottak át, és az ottani Saint-Vincent katedrálisban temették újra őket.
     Pályafutása során René Duguay-Trouin 16 hadihajót, és több mint 300 kereskedelmi hajót fogott el. Ezzel a teljesítményével a francia korzárok közül a második legeredményesebbnek számít, Jean Bart mögött. Emlékét a francia haditengerészet mindig ápolta, s halála óta tíz hadihajót kereszteltek az ő nevére. Napjainkban egy éppen felszerelés alatt álló új, Barracuda osztályú vadász-tengeralattjáró viseli tovább a Duguay-Trouin nevet.

René Duguay-Trouin emlékműve St.Malo kikötőjében.

Forrásmunkák.

    E rövid kis életrajz-vázlat megírásakor megint a szokásos problémákkal kellett megbirkóznom, vagyis azzal, hogy francia tengerész lévén Duguay-Trouin élete és munkássága igen szerény mértékben van csak dokumentálva a számomra is érthető angol nyelvű szakirodalomban. A legfőbb, és tulajdonképpen egyetlen forrásmunka, amit fel tudtam hajtani róla, az John Knox Laughton „Studies in naval history. Biographies.” című munkájának Trouin-nal foglalkozó fejezete. A könyv elég antik, Londonban jelent meg 1887-ben. A szerző sajnos Trouin életét elsősorban a korabeli korzárvilág szemléltetéseként írja meg, vagyis elsősorban ebbéli tevékenységére koncentrál, és kései haditengerész pályafutását csak felületesen ismerteti.
     Barátai és rokonai unszolására Trouin valamikor 1720 körül megírta emlékiratait, melyet aztán barátjánál, Dubois bíborosnál helyezett letétbe, azzal a különös kikötéssel, hogy a művet nyomtatásban nem adhatják ki. Trouin valószínűleg attól tartott, hogy kellemetlenségei adódhatnak a memoárokban nem kimondottan elismerő hangsúllyal megemlített, és még életben levő pályatársak sértődöttsége miatt. A szerző nagy meglepetésére és bosszúságára az emlékiratok 1730-ban azonban mégis megjelentek egy amszterdami kiadónál. (A kéziratot őrző Dubois még 1723-ban meghalt.) A pletykák szerint a könyv állítólag személyesen a fiatal uralkodó, XV. Lajos kívánságára került kiadásra, akinek tudomására jutott a híres kalóz emlékiratának létezése, és maga is el kívánta olvasni azt. Az első kiadás erősen megvágott változatban került nyomdába, az ismeretlen szerkesztő láthatóan maga is el kívánta kerülni a szövegben elmarasztaló hangsúllyal megemlített személyek részéről várható tiltakozásokat. Legalább egy személynél ez mégsem sikerült, ugyanis Claude Forbin nagyjából ugyanekkor adta ki maga is a saját emlékiratait, melyekben ezúttal is magának tulajdonította a Lizard-foki ütközet megnyerésének dicsőségét, és vehemensen tiltakozott amiatt, hogy Trouin a maga emlékirataiban szerinte igyekezett háttérbe szorítani őt.
     Duguay-Trouin memoárjának szövege a neten is hozzáférhető, ezen az oldalon: yvonpierre.free.fr/duguay_trouin. Sajnos csak az eredeti francia szöveg, elérhető angol kiadásról nem tudok. A Google fordító ilyen nagy terjedelmű szöveggel sajnos már nem birkózik meg, ráadásul a fordítás minősége is jócskán elmarad a megszokottól. Feltételezem, a régies franciaság zavarja össze a programot. Néhány felhasználható dolgot persze azért így is sikerült kihámoznom a szövegből. A Trouin féle emlékiratokat egyébként a történészek óvatos fenntartással kezelik, mint általában a hasonló, szubjektív visszaemlékezéseket. Véleményük szerint a neves tengerész helyenként határozottan igyekszik saját érdemeit a ténylegesnél jobban kidomborítani, és leírásai, meg az általa megadott adatok nem mindig megbízhatóak.
     A netes fordítóprogramok jobb hatásfokkal dolgoztak a francia és olasz Wikipédia vonatkozó cikkeinél, melyekből szintén sokat tudtam meríteni. Az angol nyelvű Wiki ezúttal viszont sajnos nem sokat segített.
     A hiányos források és a rendelkezésemre álló kevés idő ezúttal nem adott lehetőséget egy részletesebb munka elkészítésére, s jelen írás inkább csak szórakoztató olvasmánynak készült. Természetesen csak tallózgattam a neves korzár életútjában, s csak az érdekesebb tengeri összecsapásokat és kalandokat említettem itt meg. A teljes életút részletes ismertetéséhez tényleg könyvet kellene írni. Valaki egyszer talán megcsinálja majd ezt is.

(2011 szeptember)


Vissza.