Yamamotóról jegyeztem meg valahol, hogy kétségtelen kiválósága ellenére nem volt egy korszakalkotó zseni. Erre reagálva akadt a nyájas olvasók közül, aki udvariasan érdeklődött, vajon akkor kit tartok korszakalkotó zseninek? Nos, ha jobban belegondolok, a tengeri hadviselés elmúlt ötszáz évében szerintem két korszakalkotó zseni akadt, akik évszázadokra meghatározták a haditengerészetek szervezeti felépítését, és az általuk követett taktikai eljárásokat. Ez a két ember a holland Maarten Harpertszoon Tromp és az angol Robert Blake. Az utánuk következő 300 évben a haditengerészetek stratégái gyakorlatilag semmi olyan újdonságot nem találtak ki, amit ők ketten már ne alkalmaztak volna, többnyire egymás ellen. Érdekes módon egyikük sincs jelentőségének megfelelően képviselve a hadtörténeti írásokban. Trompnak, nem angol származású lévén, eleve jelentős hendikeppje van a historikusok körében, Blake-et pedig Nelson borítja árnyékba. Magyar nyelven tudtommal egyikükről sem található semmilyen bővebb terjedelmű írás, a lexikonok néhány mondatos összefoglalóitól eltekintve. Úgyhogy megint hiánypótlónak tűnő vállalkozásba kezdve, megkísérelném kettejük életútjának rövid összefoglalását, kezdve a holland admirálissal, Maarten Tromppal.
Az itt következő írást olvasva valószínüleg sokakban támadhat hiányérzet, mely szerint az nem annyira Trompról, hanem inkább a korabeli Hollandiáról és az első angol-holland tengeri háborúról szól. Az észrevétel valóban jogos, ugyanis magának Trompnak a személyiségéről, magánéletének eseményeiről olyan kevés információt találtam, hogy az önmagában kevés volna egy néhány bekezdésnél nagyobb terjedelmű íráshoz. Úgyhogy itt is inkább Tromp működésének hátterére és az eseményekre helyezném a hangsúlyt, remélhetőleg nagy csalódást nem keltve ezzel.


Maarten Harpertszoon Tromp
1598-1653

Maarten Harpertszoon Tromp. Jan Lievens festménye.

Maarten Harpertszoon 1598 május 03-án (a julián naptár szerint április 23-án) született a hollandiai Briel városában, Harpert Maertenz és Jannetgen Barentsdochter Quack legidősebb fiaként. (Tromp maga legtöbbször a Maarten nevet használta, de a család többi tagja ezt általában Maertenként írta.) Tengerésztiszt apja szerény jövedelmét anyja mosónőként dolgozva egészítette ki. Gyerekkoráról nincsenek feljegyzések, feltehetően a korban szokásos nevelést kapta, vagyis megtanult írni, olvasni és számolni, valamint –szigorú kálvinista családba születve- alapos vallási ismeretekre is szert tehetett.
A család 1606-ban Rotterdamba költözött, ahol apját még ebben az évben kinevezték a rotterdami admiralitás (Admiraliteit van de Maze) kapitányává. Ugyanebben az időben tűnik fel először az iratokban a családnév mögött az előkelően hangzó Van der Tromp -a későbbiekben egyszerűen csak Tromp- név is. Eredete ismeretlen, minden bizonnyal az idősebb Tromp új hajójának, az Olifantstromp fregattnak a nevéből származik. A család számára a kapitányi kinevezés nagy lépést jelentett felfelé a társadalmi ranglétrán, és minden bizonnyal ezt akarták a névváltoztatással is kifejezni.
Maarten Tromp mindössze kilenc éves volt, mikor 1607-ben először szállt tengerre apja hajóján, és még ebben az évben részt is vett első tengeri csatájában Gibraltárnál. Az április 25-én megvívott ütközetben a holland flotta teljesen megsemmisítette a gibraltári öbölben horgonyzó spanyol hajóhadat, ugyanazt a taktikát alkalmazva, mint később Nelson Aboukirnál, azaz a part és a horgonyzó hajók közé benyomulva egyszerre kétfelől vették tűz alá a spanyolokat. Trompék hajója magában az ütközetben nem vett részt, a főerők fedezetéhez tartozva az öböl bejáratánál cirkált, hogy megakadályozza a spanyolok menekülését. A következő években az Olifantstromp főleg a Csatornán járőrözött, biztosítva a hazai kikötők felé tartó holland kereskedelmi hajók útját, s védve őket a portyázó spanyol hajók illetve a kalózok támadásaitól.
A Spanyolországgal való újabb békekötésre 1610-ben került sor, amit a holland flotta leépítése követett. Tromp apját is elbocsátották a szolgálatból, aki ezután a kereskedelmi hajózásnál igyekezett érvényesülni. Új beosztásában azonban az idősebb Trompot elhagyta a szerencse. Első útjukon, Guinea felé, belebotlottak a kor leghíresebb kalózának, az angol Peter Eastonnak, a Szuperkalóznak a flottájába. (A nemesi családból származó Easton fiatal korában részt vett a Spanyol Armada elleni harcban, és Drake-hez hasonló “állami kalózként” kezdte pályafutását. I. Jakab trónra lépése után azonban kegyvesztetté vált, és a továbbiakban saját szakállára folytatta a kalózkodást. Szabályos hadiflottát épített fel magának, mellyel nemegyszer szó szerint blokád alá vette a spanyol vagy az angol kikötőket. Azon kevés kalózok egyike, akik “happy end-el” fejezték be pályafutásukat. A kalózkodásból szerzett hatalmas, kétmillió fontra becsült vagyonával Savoyába vonult visza, és Savoya márkijaként, nagy jólétben élte le utolsó éveit.) Trompék kis hajóját Easton hét hajója támadta meg, ám a hollandok a túlerő ellenére is felvették a harcot a kalózokkal. Miután Tromp apja egy ágyúgolyótól találva elesett, az irányítást az ekkor 12 éves Maarten vette át, aki a legenda szerint “Senki nem akarja megbosszulni apámat?” kiáltással vezette rohamra tengerészeit. A nyomasztó túlerővel szemben azonban a hollandoknak nem volt esélyük, és végül alulmaradtak. Zsákmányukkal a kalózok a marokkói Salé kikötőjébe, a kor egyik leghírhedtebb kalóztámaszpontjára vitorláztak, ahol az elfogott hajó legénységét, köztük a fiatal Trompot is, a helyi rabszolgapiacon “értékesítették”. Hogy Tromp hol és hogyan töltötte a következő két évet, nem ismeretes. (Van olyan változat is, mely szerint Easton hajóin maradt, és hajósinasként szolgált a kalózoknál.) Két évvel később Easton ismét kikötött Saléban, és –nem tudni miért- visszavásárolta, s szabadon bocsátotta Trompot, aki 1613-ban tért vissza Holandiába. Hogy nehéz anyagi helyzetbe került családján segítsen, és el tudja tartani anyját és három nővérét, Tromp a következő években a rotterdami hajógyárakban dolgozott. Csak miután a család anyagi helyzete valamelyest rendeződött, szállt újra tengerre 1616-ban. A következő évben szállásmesterré lépett elő, havi nyolc gulden fizetéssel.

Az 1607-es gibraltári csata. Hendrick Cornelisz Vroom festménye.
Ezekben az években a szokásos konvojkíséretekben vett részt, de 1618-ban, már kormányosként szolgálva, újra a mediterrán vizekre indult Hendrick Thijszoon hajóján, a Tuchthuis-on. A Mediterráneum most sem bizonyult szerencsés területnek Tromp számára, akit ismét elfogtak, ezúttal a tuniszi kalózok. Ezúttal egy évet töltött el rabszolgaként, azonban szerencséjére a tuniszi bej, Juszuf Reis, felfigyelt a fiatal, de tapasztalt holland tengerészre, és saját flottájában kínált fel neki magas beosztást. Ezt ugyan Tromp visszautasította, személyisége azonban így is annyira megnyerte Reis tetszését, hogy végül szabadon engedte. (Reis eredeti polgári neve Jack Ward. Muzulmán hitre áttért, Eastonhoz hasonlóan nagy karriert befutott angol kalóz.)
Tromp 1622-ben tért vissza Hollandiába, és július 23-án harmadszor is szolgálatba lépett a holland flottánál, ezúttal már hadnagyi rangban. Új hajóján, a Cornelis Cornelissen de Bagijn parancsnoksága alatt álló Bruynvischon a Csatornában cirkálnak, majd a következő évben a spanyol partok elleni támadásokban vesznek részt. 1624-től a dunkerque-i kikötőt blokád alatt tartó flottába osztják be őket.
(A vitatott felségterületű Dunkerque ebben az időben Spanyol Németalföld, azaz a mai Belgium részét képezte, de Hollandia, Franciaország, és Anglia egyaránt igényt tartott a városra. Kedvező elhelyezkedésénél fogva a kikötő ideális támaszpontja volt a La Manche-on és a doveri szoroson áthaladó kereskedőhajókat fosztogató kalózoknak. Ezek, erős spanyol támogatással a hátuk mögött, szabályos hadiflottát építettek ki, mely ezekben az évtizedekben a holland flotta legveszélyesebb és legerősebb ellenfelének számított. Dunkerque kalózai, a dunkirkerek, ebben az időben erősebb hajóhad felett rendelkeztek, mint Anglia vagy Franciaország. Elsősorban a holland hajókat fosztogatták, de jókora károkat okoztak a francia és az angol kereskedelmi hajózásnak is. A várost a franciák hosszú ostrom után, 1646-ban bevették, de a spanyolok hat évvel később visszafoglalták. 1657-ben az angolok foglalták el Dunkerquet, és egészen 1662-ig birtokolták a kikötőt, mikoris II. Károly 320 ezer fontért eladta a várost a franciáknak. A város nevét akkoriban egyébként Dunkirk-nek írták, de az érthetőség kedvéért itt a ma használatos Dunkerque formát használom.
A város 1646-os elfoglalásával a kalózkodás aranykora véget ért, és bár a kikötő később, francia uralom alatt is az egyik legfontosabb kalóztámaszpont volt, régi nagyságát már nyerte vissza. A város legismertebb kalóza, Jean Bart is már a francia fennhatóság idején tevékenykedett. A dunkirkerek valójában nem voltak a szó szoros értelmében vett kalózok, hanem spanyol vagy francia megbízásból, állami támogatással tevékenykedő korzárok. A magyar nyelv azonban nem igazán érzékeli ezeket a finom különbségeket, ezért az egyszerűség kedvéért itt most kalózoknak nevezem őket, túl nagyot biztos nem tévedve ezzel.)
Tromp ebben az évben megnősült, s 1624 május hetedikén elvette kapitányának lányát, Brielle Dignom Cornelisdochter de Haest. Házasságából három fia született. ( Harpert, 1627; Cornelis, 1629; Johan, 1632) Szintén ebben az évben, 1624-ben kapja meg első parancsnoki állását, június hatodikán nevezték ki a St. Antonius nevű kis hajó kapitányává. Bár ugyanekkor Moy Lambert altengernagy is felkéri, legyen a segédtisztje, Tromp inkább az önálló parancsnoki beosztást választja. Következő év februárjában már a 24 ágyús Gelderland fregatt parancsnoka, mellyel a dunkerque-i blokádban vesz részt, majd konvojokat kísér a Csatornán. Egy betegség miatt fél évet szolgálaton kívül tölt, s csak 1626 végén tér vissza a flottához. Ugyanebben az időben családjával Rotterdamba költözik. Első komolyabb tengeri ütközetét 1627 március 29-én vívja meg, mikor visszaveri öt dunkerque-i kalózhajó támadását az általa kísért konvoj ellen. A következő években a szokásos konvojkíséretekben, illetve a holland halászhajók védelmében vesz részt. 1629 áprilisában a nagyhírű holland tengernagy, Piet Hein zászlóshajójának, a Vliegende Groene Draecknek a kapitánya lesz. Hein maga választotta ki Trompot erre a beosztásra, akit az egyik legtehetségesebb fiatal tisztnek tartott. A két ember kölcsönösen tisztelte és nagyra becsülte egymást, s Tromp későbbiekben is legfontosabb tanítómesterének tekintette Heint. Együttműködésük azonban nagyon rövid ideig tartott. Júniusban a dunkerque-i blokádszolgálatban vettek részt, mikor összecsapásba keveredtek öt, a blokádból kitörni akaró kalózhajóval. Piet Hein elesett az ütközetben, ám Tromp visszaverte a kalózokat, és három hajójukat elfogta. A győzelemért a holland parlament aranylánccal tüntette ki Trompot. (Aranyláncokból Tromp később jókora gyűjteményre tett szert.) Hein halála után a flotta vezetését Jasper Liefhebber altengernagy vette át, aki megtartotta Trompot a Vliegende Groene Draeck parancsnoki tisztségében. A következő évben hajójával Tromp a holland halászflottát kíséri, és közben két kalózhajót zsákmányol, amiért megkapja a második aranyláncát is, 3000 gulden jutalommal együtt. Liefhebbert a Parlamenttel való összezördülése után az év végén más beosztásba helyezték át, és helyette ideiglenes jelleggel, commodore rangban, Trompot nevezték ki a dunkerque-i blokádflotta parancsnokának. Liefhebberrel való, amúgy sem felhőtlen viszonya ezt követően nagyon megromlott. Tromp azonnal egy megelőző támadást indított a dunkerquei kikötő ellen, melynek során öt kalózhajót zsákmányolt. Győzelméért megkapta harmadik aranyláncát is, parancsnoki állását azonban ennek ellenére nem véglegesítették. Liefhebber helyére végül nem ő, hanem a helytartó, Frederik Henrik pártfogoltja, a posztjára később teljesen alkalmatlannak bizonyuló Flip van Dorp került. Hogy valamelyest kárpótolják Trompot, a helytartó javaslatára kapitányi állását véglegesítették, azaz Tromp egyike lett a holland flotta állandó szolgálatban álló hatvan kapitányának.
A következő év ismét a konvojkísérettel telt, s közben Tromp elfogott egy újabb kalózhajót. 1631 márciusában ismét egy, az általa kísért konvojt támadó kalózflottával ütközött meg, mikor nagy megdöbbenésére azt vette észre, hogy a kíséret másik hajója, a Liefhebber altengernagy vezette Prins Hendrik, továbbvitorlázik a konvojjal, és meg sem kísérli, hogy segítséget nyújtson neki. Hazatérve Tromp a Parlamentnél és a helytartónál egyaránt panaszt emelt Liefhebber ellen, ám azt a választ kapta, a tengernagynak utasítása volt arra, hogy a fontos konvoj védelmét minden másnál előbbre helyezze, és ezért nem is vonható felelősségre kötelességmulasztásért. Hogy a felbőszült Trompot kiengeszteljék, negyedszer is aranylánccal tüntették ki, annak ellenére, hogy a szóban forgó ütközet igazából nem járt más eredménnyel, mint hogy sikerült visszaverni a támadást.
Októberben Liefhebber megbetegedett, és mivel úgy tűnt, sokáig nem lesz képes ellátni feladatait, helyébe ideiglenes jelleggel Trompot nevezték ki, aki megbízása időtartama alatt altengernagyi jogokat gyakorolhatott. Tromp kinevezésének híre azonban valószínűleg jótékony hatással lehetett Liefhebber szervezetére, ugyanis a tengernagy, mindenkit meglepve, még azelőtt felgyógyult, hogy Tromp egyáltalán elfoglalhatta volna új beosztását. Novemberben Tromp hajója, a Vliegende Groene Draeck, Vlissingen közelében a révkalauz hibája miatt zátonyra futott, és tönkrement. Két nagy sorhajó állt ekkor a holland hajógyárakban közvetlenül a befejezés előtt, az Aemilia és a Maeght van Dordrecht. Az Admiralitás az utóbbit ígérte oda Trompnak, azonban az új hajókra felettesei is szemet vetettek. A flottában heves belső pozícióharcok dúltak a tengernagyok között, és presztízskérdésnek számított, ki vonhatja fel zászlaját az új hajók árbocaira. Hosszú és heves viták után aztán a Maeght van Dordrecht végül Liefhebber, az Aemilia pedig Van Dorp zászlóshajója lett, míg Tromp csupán a régi Prins Hendriket kapta meg. A mellőzésen, a kisstílű intrikákon, rágalmakon és áskálódásokon elkeseredett, és felesége 1633 november 20-án bekövetkezett halála miatt elcsüggedt Tromp végül 1634 májusában lemondott, és kilépett a haditengerészet kötelékéből. A mélyen vallásos Tromp ezután egyházi pályára lépett, és az egyik amszterdami templom dékánja lett. Ez év szeptember 12-én másodszor is megnősült, Alijth Jacobsdochter Arckenboudtot, egy gazdag adószedő és hajógazda lányát vette feleségül. Ebből a házasságából egy lánya született. (Alida, 1637)

Holland hadihajók. William van de Velde festménye.

Az amszterdami Admiralitás hamar megérezte legjobb kapitánya elvesztésének következményeit. 1635 augusztusában a dunkerquei kalózflotta húsz hajója, admirálisuk, Jacques Colaert vezetésével kitört a blokádból, és a következő hetek során összesen 89 holland kereskedelmi hajót elfogtak. A holland városokban zavargások törtek ki a hír hallatán. A kudarc fő felelősének tartott Liefhebber házát a tömeg megrohanta, és kis híján felgyújtotta.
1635 szeptember 27-én éjszaka Trompot az ágyából keltette fel a holland Parlament küldöttsége, hogy sűrű bocsánatkérések közepette körbehízelegjék, és hazafiságára hivatkozva felkérjék, vállaljon ismét szerepet a haditengerészetnél. Felajánlották neki az altengernagyi rangot, az amszterdami Admiralitás flottájának parancsnokságát, zászlóshajóként legjobb hajójukat, az Aemiliát, valamint azt, hogy szolgálaton kívül töltött idejét úgy tekintik, mintha saját hibáján kívüli okok miatt maradt volna távol a flottától, és -mintegy kárpótlásként az elszenvedett méltánytalanságokért- kifizetik neki az erre az időre járó, elmaradt fizetését, összesen több mint 16 ezer guldent. Tromp udvariasan, de határozottan kitessékelte a küldötteket a házából. Néhány nap múlva a delegáció újra visszatért. Ezúttal egy, a helytartótól kapott és általa aláírt, de egyébként teljesen üres meghatalmazást hoztak magukkal, Tromp leendő szerződését, melynek szövegét teljes egészében ő írhatta meg, s tetszése szerint állapíthatta meg, milyen feltételek mellett hajlandó újra a flottához szerződni. Némi hezitálás után végül Tromp október harmadikán beadta a derekát, és altengernagyi rangban ismét csatlakozott a haditengerészethez. Kiváltságos helyzete, valamint a nagy tisztelet és megbecsülés amely körülvette, természetesen számos kollágája irigységét kiváltotta.
A következő évben a helytartó kezdeményezésére átfogó szervezeti reformok kezdődtek a holland flottában. A reformokat a flotta számos, vezető beosztású tisztje hevesen ellenezte, és ahol csak tudták, elszabotálták a rendelkezések végrehajtását. Liefhebber és Van Dorp odáig mentek, hogy a fizetések elmaradását kihasználva zendülést igyekeztek szítani a flottánál. 1637 júliusában ezért mindkettejüket kirúgták a haditengerészettől.
1637 október 13-án Maarten Trompot Holland és West Friesland tartományok, azaz az amszterdami Admiralitás tengernagyává (luitenant-admiraal) nevezték ki. Az előléptetés azonban nem ment simán. A három jelölt közül (Laurens Reael, Pieter Nanninck, Maarten Tromp) ugyan nem volt nehéz kiválasztani a legrátermettebbet, ám a posztért ismét heves harcok robbantak ki a tengernagyok és az őket támogató politikusok között. Az intrikus légkört megelégelő Tromp mérgében először nem is fogadta el a kinevezést, s végül csak többszöri felkérés után, október 27-én vállalta el vonakodva a posztot. Helyettese Witte Corneliszoon de With altengernagy lett.
A köztársaság legnagyobb Admiralitásának élén Tromp viszonylag nagy erők felett parancsolt, és meglehetősen széles hatáskörrel rendelkezett. A flotta élén ugyan a papírforma szerint a helytartó állt, de ez a beosztás a valóságban csak névleges volt, a helytartó személyesen soha nem vezette a flottát. Tromp kinevezését a közvélemény is örömmel és megelégedéssel fogadta. Úgy vélték, személyében olyan ember került a flotta élére, aki képes megoldani Hollandia gondjait a tengereken.
Valójában azonban Trompnak minden korábbinál nehezebb helyzettel kellett szembenéznie. Kinevezése évében indult el a szomszédos Angliában egy nagyszabású flottaépítési program, melynek nyilvánvaló célja az volt, hogy a britek megtörjék a hollandok kereskedelmi dominanciáját a tengereken. Ugyanebből a célból I. Károly titkos szövetségre lépett a korábbi ellenséggel, a spanyolokkal, akiknek a tevékenysége szintén megélénkült a térségben. Egyre nagyobb fenyegetést jelentettek a Dunkerque kikötőjében állomásozó kalózbandák, akik ekkor már szabályos hadiflotta, több mint száz hajó felett rendelkeztek. Mindezek mellett az új parancsnoknak meg kellett küzdenie a kicsinyes intrikákkal, áskálódásokal, az országban és a flottában egyaránt eluralkodó széthúzással és pártoskodással. Kinevezésével számos irigyet és ellenséget szerzett, akik minden alkalmat igyekeztek kihasználni Tromp lejáratására. Még Tromp hajdani gyerekkori barátja, Witte de With is irigyen és féltékenyen figyelte riválisa sikereit. (Witte de With kiváló tengerész és jó katona volt, de kegyetlensége, valamint durva és erőszakos természete miatt rendkívül népszerűtlen volt a flottánál.)
A legfontosabb pillanatnyi feladat a konvojok biztosítása és a kalózok fékentartása volt, s ennek megfelelően a következő év főleg a dunkirkerekkel való összecsapásokkal telt. A szórványos csetepaték közül kiemelt jelentőséggel bír az 1638 augusztus 11-ei összecsapás, amely ugyan holland szempontból nem járt különösebb eredménnyel, azonban a tengeri hadviselés szempontjából mégis fontos dátumnak számít. Ezen a napon ugyanis, hogy hajói tűzerejét jobban kihasználhassa, és flottáját jobban kézben tarthassa, Tromp egymás mögé, sorba állította fel hajóit, és ezzel először jelent meg európai vizeken a csatasor. (Európai vizeken, ugyanis a portugál Vasco de Gama már 1502-ben alkalmazta ezt a harcrendet a malabari partok előtt, a muzulmán flotta ellen.) Az ütközet nem járt kézzelfogható eredménnyel, és az emiatti csalódottságot kihasználva Witte de With, aki magának szerette volna megszerezni Tromp pozícióját, alkalmatlansággal, gyávasággal, és hatáskörének túllépésével vádolta meg felettesét. A vérig sértett Tromp csak a helytartó kérlelésére állt el attól, hogy ismét kilépjen a flottából.
Flottaparancsnokként Tromp 1639 február 18-án aratta első komoly győzelmét. Ezen a napon Dunkerque kikötőjéből 23 kalózhajó akart kitörni a blokádból a nyílt vizek felé. Tromp a dunkirkerek útját állta, és súlyos vereséget mért rájuk, noha neki csak 12 hajója volt. A kalózok zászlóshajóját elsüllyesztette, két másikat pedig elfogott az ütközetben. A győzelemért a holland Parlamenttől megkapta ötödik aranyláncát, valamint 2000 gulden jutalmat. Holland tartománytól még ezen felül is kapott külön ezer guldent. A francia XIII. Lajos a Saint Michael Rend lovagjává ütötte, Richelieu bíboros pedig aranyláncot küldött neki medállal. (És azon a bíboros saját arcképével...)

Tromp zászlóshajója, az Aemilia. Reiner Nooms festménye.

Kihasználva a dunkirkerek meggyengülését, a holland flotta szoros blokád alá vonta Dunkerquet, és a teljes flamand partvidéket. Ugyanekkor a franciák, akik éppúgy megszenvedték a dunkirkerek tevékenységét, mint a hollandok, és már régóta szemet vetettek a fontos kikötővárosra, elzárták a szárazföldi útvonalakat, és nem engedték be a Spanyolország felől érkező árut Flandriába. A spanyolok semmiképp nem akarták elveszíteni az Északi-tengeren megmaradt utolsó nagy kikötőjüket, s mivel a szárazföld felől, a franciákon keresztül, reménytelen volt a szállítások felújítása, a blokádot a tenger felől akarták feltörni. E célból hatalmas flottát gyűjtöttek össze La Coruna kikötőjében. 1639 nyarán 77 spanyol és portugál hajó sorakozott fel itt, fedélzetükön a Dunkerque-nek szánt utánpótlással és 13 ezer katonával. A flotta egyébként ugyanolyan vegyes felvágott volt, mint az ötven évvel korábbi Armada, hajóállományában megtalálhatók voltak a kor legkiválóbb hadihajói éppúgy, mint az elaggott kereskedelmi hajókból átalakított, jóformán teljesen hasznavehetetlen ócska teknők. Az Antonio D’Oquendo parancsnoksága alatt álló hatalmas flotta, az ötödik Spanyol Armada, szeptember 16-án futott ki a kikötőből. (D’Oquendo apja, Miguel de Oquendo, az 1588-as Spanyol Armada helyettes parancsnoka volt, aki a visszafelé vezető úton, a hajókon kitört járványok miatt vesztette életét.) A hollandok jó előre tudomást szereztek a spanyolok készülődéséről, ám a helytartó és az amszterdami Admiralitás közti szokásos összetűzések miatt a flotta megerősítése nem haladt előre. Így aztán mikor szeptember 25-én a spanyol hajók feltűntek a La Manche bejáratánál, a cornwalli partok előtt, Tromp mindössze 13 hajót tudott felsorakoztatni velük szemben, élükön zászlóshajójával, az 57 ágyús Aemiliával.
Maarten Tromp. Korabeli metszet. Tromp nem vállalta a harcot a túlerővel szemben, és egyelőre csak az ellenség megfigyelésére szorítkozott, miközben egyik hajóját hazaküldte, hogy tájékoztassa a spanyolok feltűnéséről az Admiralitást, és segítséget kérjen. Gondjai másnap tovább szaporodtak, amikor egyik hajója, a Groot Christoffel, feltehetően a legénység hibája miatt felrobbant és elsüllyedt. 27-én megérkezett a várt erősítés is, ám a Witte de With vezette hajóraj csupán négy egységből állt. Tromp azonban nem halogathatta tovább az összecsapást. Ha nem akarta, hogy a spanyolok eljussanak Dunkerque-be, útjukba kellett állnia. Az ellenség ugyan csaknem ötszörös túlerőben volt, ám a holland tengernagy bízott saját hajói fölényében, emberei magasabb képzettségében és jobb harci moráljában. A 28-ai ütközetben hajóit ismét csatasorba rendezte, és elsősorban a spanyol flotta zászlóshajóit igyekezett harcképtelenné tenni. A nagy túlerőben levő ellenféllel szemben igyekezett kerülni a közelharcot, és az 1588-as Armadával szemben alkalmazott taktikához hasonlóan inkább a viszonylag nagy távolságról vívott tűzharcot részesítette előnyben, amihez a csatasor kiválóan megfelelt. Tromp kollégái azonban korántsem voltak elragadtatva az új rendszertől. A holland flottában -és egyébként az összes többiben is- még ekkoriban is uralkodó régi szép kalózhagyományokon nevelkedett tisztek a közelharcot és az ellenség lerohanását tartották az egyetlen elfogadható harcmódnak, s nem volt erősségük a fegyelem és a parancsoknak való engedelmesség sem. De With már az egy évvel korábbi, a dunkirkerek ellen vívott ütközet után is hevesen támadta Trompot a közelharc kerülése miatt, és a csatasor taktikáját a gyávaság jelének tartotta. Véleményében osztozott legtöbb kollégája is, akik inkább a hagyományos, félhold alakú harcrendet részesítették előnyben. De With ezúttal sem hazudtolta meg magát, ugyanis az első adandó alkalommal kivált a csatasorból, és hajóival a régi stílusban, ész nélkül, frontálisan nekirontott a spanyol hajóknak. Noha a nap folyamán a spanyoloknak, számbeli fölényüket kihasználva, sikerült bekeríteniük a holland hajókat, előnyüket nem tudták kihasználni. Ennek legfőbb oka egyszerűen csak az volt, hogy D’Oquendo, akinek egyáltalán semmilyen taktikai elképzelései nem voltak, semmilyen módon nem avatkozott bele az ütközetbe. Azon kívül, hogy a csata elején leadta a támadást elrendelő jelzést, semmiféle taktikai utasítást nem adott kapitányainak és még csak kísérletet sem tett arra, hogy irányítsa az ütközetet. Az éjszakába nyúló harcban a hollandoknak, az ellenség elsöprő fölénye ellenére, mindvégig sikerült saját kezükben tartaniuk a kezdeményezést és a csata irányítását, s Tromp elképzeléseinek megfelelően főleg a legerősebb spanyol hajókban okoztak nagy károkat. Holland részről - érthető módon- leginkább De With hajói szenvedtek komolyabb sérüléseket, az admirális maga is megsebesült. Ennél azonban jóval nagyobb volt a túlzsúfolt spanyol hajók által elszenvedett veszteség. A súlyos veszteségek, valamint az, hogy a spanyol hajók nem bírtak el a sokkal kisebb holland flottával, alaposan lehűtötték a spanyolok harci kedvét.
A következő napon megérkezett a hollandokhoz a zeelandi admiralitás 12 egységből álló hajóraja is, Joost Banckert ellentengernagy vezetésével. Tromp ismét felújította az ütközetet, és szórványos összecsapások közben a spanyolokat igyekezett az angol partok felé szorítani, el a flamand kikötőktől. A spanyolokat igazából nem is nagyon kellett a brit szigetek felé terelni, D’Oquendo magától is errefelé vette az irányt. A spanyol admirális feladata, amire szigorú írásbeli parancsot is kapott, ugyanis az volt, hogy elsődleges céljának a Dunkerque-nek szánt utánpótlás és erősítés célba juttatását tekintse, és hacsak lehet, kerülje a harcot. D’Oquendo most úgy gondolta, meghúzza magát az angol kikötőkben, s megvárja, amíg a tél eleji viharok szétszórják, és kikötőikbe kergetik vissza a holland flottát. Hajóival ezért a Dover és Deal között fekvő, Downsnak nevezett horgonyzóhely felé tartott, abban bízva, hogy a spanyolokkal éppen baráti viszonyban levő britek tárt karokkal fogadják majd őket, feltölthetik a hajók készleteit, és az angol felségvizek majd menedéket nyújtanak nekik a holland támadásokkal szemben. Valójában azonban ha a spanyolok kicsit kitartóbbak, és ragaszkodnak eredeti útirányukhoz, akkor könnyen célba juttathatták volna rakományukat. Tromp és De With hajói ugyanis kifogytak a lőszerből, és 28-án este kénytelenek voltak utánpótlásért visszatérni a hazai kikötőkbe. Dunkerque előtt csak Banckert 12 hajója tartotta fenn a blokádot, amelyet a spanyol Armada ekkor könnyen áttörhetett volna.
D’Oquendo azonban a könnyebbnek tűnő megoldást választotta, és 29-én horgonyt vetett Downsnál, kínos helyzetbe hozva ezzel az angolokat. I. Károly ugyan titokban szövetségre lépett a spanyolokkal, nyíltan azonban nem akarta katonailag is támogatni őket, a saját közvéleménye ugyanis határozottan a hollandok pártján állt. Jobb megoldás híján nyíltan nem segítette ugyan a partjainál horgonyzó Armadát, azonban eltűrte jelenlétüket. A spanyolok kiegészítették készleteiket az angol kikötőkben –komoly vagyonhoz juttatva ezzel a brit kereskedőket, akik csillagászati összegeket számítottak fel áruikért-, és hajókat béreltek az angoloktól, hogy ezeken juttassák el a flamand kikötőkbe az utánpótlást.
A hollandok szeptember 30-án fedezték fel újra a Downsnál horgonyzó spanyol flottát, és azonnal blokád alá vették azt. Tromp közben újra és újra sürgette az admiralitásokat további erősítésekért. Az ellenség fenyegető árnyékában a hollandok ideiglenesen félretették a belpolitikai csatározásokat. Az öt holland admiralitás (az amszterdami, a rotterdami, a frieslandi, a west-frieslandi, és a zeelandi) hajógyáraiban éjjel-nappal lázas munka folyt, minden elérhető kereskedelmi hajót megerősítettek és ágyúkkal szereltek fel. Legénységben sem volt hiány, tódultak az önkéntesek a hajókra. Október végére Trompnak már 105 hajója és 12 gyújtóhajója cirkált Downs előtt, igaz, ezek többsége kisebb volt a spanyol hajóknál. Tromp azonban ennek ellenére biztos volt a sikerben. Nem sokkal az ütközet előtt azt mondta egy hajójára látogató brit követnek, hogy az angol uralkodó nemsokára megkapja a spanyolok összes ágyúját, alattvalói a spanyolok összes hajóját, az ördög pedig a spanyolok összes emberét.
Közben a spanyolok az angoloktól bérelt hajókat, angol zászló alatt és többnyire angol legénységgel, útnak indították a flamand partok felé, csapatokkal és a kikötőknek szánt utánpótlással megrakva, abban bízva, a hollandok nem merik megtámadni a semleges zászló alatt hajózó hajókat. Tromp azonban nem csinált magának problémát a brit lobogóból. A spanyolok hajóit egymás után feltartóztatta és elfoglalta, a szállítmányukat elkobozta, a spanyol katonákat pedig hadifogolyként holland kikötőkbe szállíttatta. Az alaposan kiürített hajókat és az angol legénységet aztán visszazavarták az angol kikötőkbe, miközben persze sűrün küldözgették a bocsánatkérő leveleket az angol udvarba. Az éjszaka leple alatt azonban így is sok hajónak sikerült elérni a flamand kikötőket. A spanyolok jelenléte egyre kínosabbá vált az angoloknak, különösen hogy időközben csatlakozott hozzájuk a dunkirkerek egy hajóraja is, akik korábban tevékenyen részt vettek többek között az angol hajók fosztogatásában is. Eredetileg szó sem volt arról, hogy a spanyol flotta majd igénybe veszi az angol kikötőket, s D'Oquendo nem is kért semmilyen engedélyt rá, hogy brit felségvizeken horgonyozhasson. Az angol királyi udvarban is egyre ingerültebbek voltak amiatt, hogy a spanyolok hetek óta nem hajlandóak elhagyni az angol vizeket, s egymás után küldözgették a távozásra felszólító leveleket a spanyol admirálisnak.
Tromp kiadja a támadásra a parancsot Downsnál. XIX. századi rajz. Tromp is igyekezett kimozdítani valahogy a spanyolokat búvóhelyükről. Október közepén beüzent D’Oquendónak, és felszólította, hagyja el a semleges vizeket, és álljon ki csatára a holland hajók ellen. A spanyol tengernagy válaszlevelében flottája ellátási zavaraira hivatkozott, s hogy nincs elegendő pótalkatrésze sérült hajóinak kijavítására. Tromp erre beküldött a spanyoloknak egy rakomány faanyagot a hajók javítására, és udvariasan közölte D’Oquendóval, ha netán lőszerben is hiányt szenvednének, szívesen ad nekik ötszáz hordó lőport, csak jöjjenek ki végre. A megaláztatás teljes volt, de ennek ellenére D’Oquendo továbbra sem mozdult. Tovább már Tromp sem akarta húzni az időt, mivel tartott a közelgő téli viharoktól. Kihasználva a kedvező keleti széljárást, október 31-én elszánta magát a támadásra. (Akkoriban még sok helyen a julián naptárat használták, és eszerint a csata napja október 21-ére esett. Miután ez megegyezik a későbbi trafalgári csata napjával, a legtöbb könyvben, az érdekesség kedvéért, ezt a dátumot adják meg. Én viszont itt most mindenhol a ma is használatos gregorián naptár szerint adom meg a dátumokat. A julián naptár szerinti dátumokhoz ezekből tíz napot el kell venni.) Mivel bizonytalan volt, a közelben tartózkodó angol hajóraj hogyan fog reagálni, egy köteléket, De With parancsnoksága alatt, a Sir John Pennington vezette brit hajóraj megfigyelésére küldött, azzal a feladattal, állják útját az angoloknak, ha azok be akarnának avatkozni az eseményekbe. Két hajórajt pedig Cornelis Jol és Jan Hendriksz de Nijs commodore parancsnoksága alatt a szóba jöhető menekülési útvonalak elzárására küldött ki, hogy megakadályozzák a spanyolok menekülését. Maga Tromp a megmaradt három kötelékkel november 31-én hajnalban támadásra indult az Armada ellen. Az erős keleti szél egyenesen nekihajtotta a holland hajókat a spanyoloknak, akik viszont a számukra kedvezőtlen szélben, mely a part felé hajtotta őket, nem tudták rendezni soraikat. D’Oquendo ezúttal is tökéletes katonai impotenciáról tett tanúbizonyságot. Most sem adott semmilyen utasítást a hajóinak, s kísérletet sem tett a flotta rendezésére, vagy valamilyen csatarend kialakítására. Az egységes irányítást nélkülöző spanyol hajók mindegyike a saját szakállára harcolt, ahogy éppen tudott. A csatában részt nem vevő hajók meg sem próbáltak társaik segítségére sietni, hanem tétlenül figyelték a harcot és várták, hogy rájuk kerüljön a sor. A spanyolok általában bátran harcoltak, ám néhány hajó legénysége a közeledő holland hajóhad láttán pánikba esett, és hajóikat szándékosan partra futtatva kimenekültek a szárazföldre. A nem mindennapi látványosságot figyelő népes nézősereg nagy örömére, mely azonnal kirabolta a partra futtatott spanyol hajókat és legénységüket.
Mire beesteledett, a spanyol Armada gyakorlatilag teljesen megsemmisült. A 77 hajóból a hollandok legalább 45-öt -pontos számukat nem lehet megállapítani- felgyújtottak, elsüllyesztettek, elfogtak, jónéhányat pedig saját legénységük futtatott zátonyra. Az elmenekült hajók többségét a hollandok a következő hetekben szintén levadászták, s az eredetileg útnak indult hajók közül végül csak 13-nak sikerült visszavergődnie hazai kikötőkbe. A portugál flottát a Johan Evertsen altengernagy vezetése alatt álló zeelandi flotta semmisítette meg, szinte az utolsó szál hajóig. Elesett a portugál parancsnok, Lope de Hoces tengernagy is. (Valószínűleg a downsi katasztrófának is része volt benne, hogy a következő évben a portugálok fellázadtak a spanyol uralom ellen, és 60 éves megszállás után ismét kikiáltották saját függetlenségüket.) Maga D'Oquendo bátran harcolt zászlóshajóján, a Santiagón, melyet Tromp zászlóshajója, az Aemilia vett tűz alá. A spanyol admirálisnak a leszálló ködöt kihasználva végül sikerült elmenekülnie, és hét másik hajóval együtt elérte Dunkerque kikötőjét. A korabeli szemtanúk szerint a kikötőbe befutó Santiago úgy nézett ki, mint egy szita, s a hajón később 1700 lyukat számoltak össze. A csatában maga D'Oquendo is súlyos sebeket kapott, melyekből nem sikerült felépülnie, s nem sokkal Spanyolországba való visszaérkezése után, 1640 nyarán, meghalt. A spanyolok emberveszteségére vonatkozóan pontos adatok nem ismertek, de a legmértéktartóbb becslések szerint is csak halottakban legalább 6-7 ezer embert veszíthettek. A hollandok vesztesége összesen mintegy ezer halott és sebesült, valamint tíz hajó volt.
Tromp alighanem a vitorlás korszak legátütőbb győzelmét aratta Downsnál. A legenda szerint az ütközet után seprűt tűzött ki hajója árboccsúcsára, jelezve ezzel, kisöpörte az ellenséget a tengerekről. (Mások szerint az angolok elleni, 1652-es dungenessi ütközet után tette ezt, ez azonban kevésbé valószínű, a dungenessi győzelem ugyanis korántsem volt olyan átütő siker, hogy a szerény és mértéktartó Tromp ilyen túlzásokra ragadtatta volna magát tőle. Sok történész egyébként utólag kitalált legendának tartja a történetet, mivel akkoriban a hajó árbocára kitűzött seprű azt jelentette, a hajó eladó.) A győzelmi mámor ellenére a hollandok annyira aggódtak a semleges angol vizek megsértéséből fakadó esetleges diplomáciai kellemetlenségek miatt, hogy a helytartó, Frederick Hendrik, személyesen utazott Londonba, hogy elnézést kérjen I. Károlytól és kimagyarázza Tromp akcióját. Nem kis meglepetésükre a holland delegáció a vártnál sokkal kedvezőbb, baráti fogadtatásra talált. Károly ugyan dühös volt a holland flotta akciója miatt, azonban a spanyolok csúfos veresége rávilágított, szövetségesként Spanyolország nem sokat ér. Hollandia tekintélye viszont a győzelem után hatalmasra nőtt, és Károly inkább bennük keresett támaszt tervei megvalósításához. A két ország közti szövetséget két évvel később a holland helytartó fiának, Vilmosnak, és Károly legidősebb lányának, Mary Henriettának esküvőjével pecsételték meg.
A downsi diadal után Tromp fürdött az elismerésben, s hullottak rá a hazai és külföldi kitüntetések, rangok, címek és jutalmak. Népszerűsége az egeket verdeste. XIII. Lajos francia nemesi címet adományozott neki, a holland Parlament pedig 10 ezer gulden jutalmat szavazott meg Trompnak. (Újabb dührohamot szerezve ezzel De Withnek, aki csak ezer guldent kapott.) Társadalmi ranglétrán való emelkedését jól szemléltette harmadik házassága is. Ugyanis miután második feleségét 1639 tavaszán elvesztette, Tromp 1640 február elsején harmadszor is megnősült. Választottja ezúttal az egyik legősibb holland nemesi család sarja, az ekkor mindössze 16 éves Cornelia Teding van Berckhout volt. Az óriási felhajtással megtartott esküvő összköltsége csaknem 16 ezer guldenre rúgott, ami akkor horribilis összegnek számított. Tromp azonban egymaga állta az összes költséget. Tehette, ekkor már Hollandia legtehetősebb emberei közé számított, s vagyona a becslések szerint a százezer guldent közelítette. Harmadik házasságából később hat gyermeke született. (Margaretha Martina, 1641; Adriaen, 1642; Johanna Maria, 1644; Dina Cornelia, 1650; Maerten, 1652; Maerten Harpert, 1653)

Az 1653-as leghorni csata. Van Diest festménye.

A győzelmi mámor elmúltával azonban újra következtek a szürke hétköznapok, és a kiábrándulás. A downsi győzelem nemcsak rajongókat szerzett Trompnak, hanem szép számmal újabb ellenségeket és irigyeket is. Witte de With ellenszenve és féltékenysége Tromppal szemben Downs után már-már patológiás méretűvé fokozódott. Névtelen röpiratokat terjesztett -természetesen mindenki jól tudta, ki a szerzőjük- melyekben Trompot egyebek mellett ismét gyávasággal, alkalmatlansággal vádolta meg, a downsi csatában elért győzelmet pedig nemes egyszerűséggel magának tudta be.
A győzelem sem oldott meg mindent. A spanyolok által kibérelt angol kereskedelmi hajókon és a csata után elmenekült spanyol hadihajókon végül a Flandriába indított szállítmány negyede-harmada mégiscsak célba ért. Dunkerque továbbra is tüske maradt a hollandok körme alatt, és a kikötő blokádját továbbra is fenn kellett tartani. Ugyanakkor viszont a győzelem után a holland hajók többségét Tromp tiltakozása ellenére leszerelték és eladták, illetve visszaalakították kereskedelmi hajóvá, s a csata után nem sokkal a holland admirális ugyanabban a helyzetben találta magát, mint a csata előtt. Alig tucatnyi hajóval kellett megoldania a holland kereskedelmi konvojok és halászflották védelmét, illetve a flamand partok blokádját. Emellett néhány protokolláris feladatot is el kellett látnia. 1641 áprilisában Tromp hajója vitte Angliába a fiatal Orániai Vilmost, majd az angol király lányával kötött esküvője után, júniusban, Tromp is szállította vissza a fiatal párt Hollandiába. Az Angliában közben kirobbanó polgárháború is adott munkát a holland hajóknak. Az angol királyné 1642-ben Európába utazott, hogy a szorult helyzetben levő királypártiak számára támogatást szerezzen ottani rokonaitól. Mivel az angol hadiflotta lojalitása a királyi ház iránt erősen megkérdőjelezhető volt, a királyné Tromp hajóján utazott át a kontinensre. A Doverba érkező Trompot egyébként I. Károly angol király lovaggá ütötte. A következő év elején aztán úgyszintén Tromp hajói szállították vissza a királynét Angliába, az összegyűjtött pénzzel, fegyverekkel, és zsoldosokkal együtt.
Időközben a dunkerquei kalózok is kiheverték a korábbi csatavesztések okozta veszteségeket. A kalózflotta hajóinak száma ismét száz fölé emelkedett, és tevékenységük egyre nagyobb károkat okozott a térség kereskedelmi hajózásának. 1643-ban a hollandok végre elhatározták, egyszer s mindenkorra véget vetnek a dunkirkerek garázdálkodásának, és felszámolják a dunkerquei támaszpontot. A következő évben sikerült a tervhez megnyerni a franciák támogatását is. Az elképzelések szerint a francia hadsereg a szárazföld, a holland flotta pedig a tenger felől fogta volna ostromzár alá a várost. A kivitelezés azonban késlekedett, a franciák ugyanis egyre újabb és újabb igényekkel léptek fel, és állandóan módosítgatták a szövetség feltételeit. Újabb késedelmet jelentett, hogy ragaszkodtak ahhoz, a holland flottát Maarten Tromp vezesse. Tromp viszont közben súlyosan megbetegedett, és csaknem egy évig szolgálaton kívül, betegállományban volt. A blokádflotta vezetését ezalatt Joost Banckert ellentengernagy vette át. Hosszú huzavona után végül 1646-ban indult meg a támadás Dunkerque ellen. A francia hadsereg a szárazföld felől ostromolta a várost, a Tromp vezette holland flotta pedig a tenger felől vette szoros blokád alá a kikötőt, megakadályozva a dunkirkerek kitörési kísérleteit. A körülzárt Dunkerque végül hosszú ostrom után, októberben megadta magát. A francia főparancsnok, Condé hercege, a gazdag zsákmányból 24 ezer gulden értékű ékszert adott ajándékba Trompnak, amit természetesen De With újabb rágalomhadjárata követett.
Dunkerque eleste után a holland Parlament úgy vélte, elérkezett a béke korszaka. Valóban, nem volt a láthatáron olyan ellenség, amely veszélyeztetni látszott volna Hollandia tengeri dominanciáját. Spanyolország tengeri nagyhatalomként megszűnt létezni, a dunkirkereket felszámolták, a francia flotta gyenge volt, az angolok pedig el voltak foglalva a polgárháborújukkal. A holland Parlament, Tromp és a flotta legtöbb tisztjének dühös tiltakozása ellenére, valamennyi nagy hadihajót leszereltette, és csupán 37 fregattot hagytak meg szolgálatban, hogy védelmet adjanak a konvojok számára az egyedüli fenyegetésnek látszó kalózok ellen. Tromp új zászlóshajója a mindössze 32 ágyúval felszerelt Prinsesse Royaal Maria fregatt lett. Tromp minden alkalmat megragadott hogy kifejtse véleményét, a Parlament és a helytartó előtt egyaránt, mely szerint Hollandiának, hogy bebiztosítsa vezető helyét a tengereken, 60 erős, nagy sorhajóra lenne szüksége, melyekből 24-nek állandó szolgálatban kell állnia. Tromp elképzelése szerint a holland hajógyárakban évente legalább öt hajó építését kellett volna megkezdeni, hogy az általa elképzelt flottaépítő program időben eredményre vezessen. A Parlament hosszas viták és veszekedések után végül évi két hajó építését hagyta jóvá. Azonban ezekből sem készült el egy sem. 1648-ban ugyanis véget ért az egész Európát feldúló harmincéves háború, s a harcokat lezáró békeszerződésben Spanyolország immár hivatalosan is elismerte Hollandia függetlenségét. A készülő hajók építését ezután leállították, befagyasztották a flottafejlesztéseket, a meglevő hadihajók nagy részét -így az Aemiliát is- pedig leszerelték és eladták. Tromp tiltakozásképpen lemondott, és pályafutása során immár negyedszer, kilépett a holland haditengerészet kötelékéből.
A holland belpolitikai helyzetet tovább bonyolította a helytartó, Frederick Hendrik 1647-ben bekövetkező halála. Utódjának, Vilmosnak, már csak erőszakos eszközökkel sikerült letörnie a hatalomra törekvő ellenzéket, és biztosítania az Orániai ház uralkodó pozícióit. Vilmos lecsukatta az ellenzéki vezetőket, és hadsereggel akarta elfoglalni a központjuknak számító, s az Orániai ház fennhatóságát el nem ismerő Amszterdamot. Ekkor történt, hogy Holland tartomány az angoloktól kért segítséget a helytartó ellen, s még csatlakozását is felajánlotta a Commonwealth-ez. Amszterdam elfoglalásának tervét azonban Vilmos már nem tudta megvalósítani, mivel röviddel később, 1650 novemberében ő is meghalt, s utódként mindössze egy halála után nyolc nappal született csecsemőt hagyott hátra. (A későbbi III. Vilmos, angol király.) Az addigi ellenzék, a polgári arisztokráciát tömörítő Staaten párt, természetesen igyekezett a maga javára fordítani a helyzetet. Nem választottak új helytartót, ehelyett a hatalmat a kereskedőarisztokrácia vezetői, a régensek ragadták a kezükbe, akik nem sokkal később sikerrel erőszakoltak keresztül a Parlamenten egy olyan törvényt, mely az Orániai ház tagjait végleg kizárta a helytartói poszt betöltéséből. A régensek közül kiemelkedő szerephez jutott Dordrecht két parlamenti képviselője, Johan és Cornelis de Witt, akik a későbbiekben Hollandia teljhatalmú vezetőivé váltak. Az Orániai és a Staaten párt között késhegyig menő belpolitikai harc kezdődött, amelyben a felek a politikai gyilkosságoktól sem riadtak vissza. (A két párt közti ellentéteknek vallási színezete is volt, a politikai okokon kívül ugyanis a kálvinizmus két ága is szemben állt itt egymással.) Az egész országot megosztó és feldúló belviszályban a flotta nagyobbik része az Orániai párt oldalára állt, ami egyebek mellett azzal a következménnyel járt, hogy a régensek visszafogták a flottának szánt pénzeket, így az amúgy is lassú flottafejlesztés szinte teljesen leállt.
Tromp, aki hosszas rábeszélés után nem sokkal Vilmos halála előtt ismét visszatért a hajóhad kötelékébe, maga is az Orániai párt oldalára állt -annak ellenére, hogy Vilmos a flotta rovására inkább a szárazföldi hadsereget igyekezett fejleszteni-, aminek köszönhetően az ország új urai bizalmatlanul és gyanakodva figyelték tevékenységét. 1651-ben utánpótlást szállított a királypárti angol flotta számára, mely Rupert herceg vezetése alatt még ekkor is harcolt a köztársaságiak ellen, majd egy hajórajjal a számára oly balvégzetű Földközi-tengerre indult. A Mediterránum azonban most is balszerencsés helynek bizonyult Tromp számára. A holland hajókon járvány tört ki, melyben a tengernagy is súlyosan megbetegedett, s betegsége miatt egészen 1652 tavaszáig szolgálaton kívül volt.

Maarten Tromp. Jan Lievens festménye.

Időközben Angliában végérvényesen diadalmaskodtak Cromwell köztársaságpárti csapatai, s a királypártiak ellenállásának utolsó gócpontjait is felszámolva sikerült stabilizálniuk az ország helyzetét. A belpolitikai helyzetet rendezve Cromwell figyelme az ország külső expanziója felé fordult. A Commonwealth folytatta az I. Károly által elkezdett flottaépítést, és az 1651-ben kihirdetett Navigation Act törvényeivel igyekezett megtörni a holland tengeri kereskedelem monopolhelyzetét. Miután a korábbi közös ellenség, Spanyolország jelentette fenyegetés megszűnt, az addig szövetségben álló két ország között felszínre kerültek az addig lappangó ellentétek. Mindkét állam az északi kereskedelem ütőerének számító La Manche Csatorna mentén feküdt, s természetesen mindketten szerették volna ezt a rendkívül fontos kereskedelmi útvonalat kizárólagosan ellenőrizni és kézben tartani. A két ország közti viszonyt még feszültebbé tette, hogy korábban, az angol polgárháború idején, Hollandia aktívan támogatta a királypárti erőket. Mindezek ellenére is a két ország egyaránt igyekezett elkerülni a háborút. A hollandok alapvetően kereskedők voltak, akik számára nem a háborús dicsőség, hanem a profit számított, és nem állt érdekükben egy költséges és a kereskedelem szempontjából súlyos hátrányokkal járó háború. Az angolok pedig egyrészt természetes szövetségest láttak a szintén köztársaságpárti és szintén protestáns hollandokban, másrészt pedig tartottak tőle, hogy a félelmetes hírű holland flotta túl kemény diónak fog bizonyulni egy háború esetén. 1651 elején népes angol delegáció érkezett Hollandiába, hogy megpróbálja elsimítani a két ország közti ellentéteket. A hosszú tárgyalások azonban nem jártak sikerrel, ugyanis a holland igényeknek volt egy pontja, amely az angolok számára mindenképpen elfogadhatatlan volt, mégpedig a tengeri kereskedelem szabadságának biztosítása. Az angolok jól tudták, hogy azonos feltételek mellett képtelenek állni a versenyt a hollandokkal, akik ekkoriban több kereskedelmi hajóval rendelkeztek, mint a világ összes többi állama együttvéve. (Kb. 15 ezerrel.)
A tárgyalások kudarca után, 1651 októberében aztán kihirdették a Navigation Act rendelkezéseit, melyekkel a saját tengeri kereskedelmüket igyekeztek előnybe juttatni a hollandokéval szemben. A Navigation Act elrendelte, hogy idegen országból származó árukat csak olyan angol hajók szállíthatnak be a brit szigetekre, melyek kapitánya, és a legénység legalább 3 része, angol nemzetiségű. Európából származó árukat a termelő országok hajói is bevihettek Angliába, de magasabb vámok mellett. Angol hajók is csak a termelő országokból szállíthattak be árut, közvetítő országokból nem. A nem brit halászok által kifogott halért dupla vámot kellett fizetni. Mindezen rendelkezések nyilvánvaló célja a közvetítő kereskedelemből és a halászatból élő hollandok kiszorítása volt a brit vizekről. Ezek az intézkedések igazából nem voltak újszerűek, vagy félszáz évvel korábban az angolok a kereskedelmi behozatal hasonló szabályozásával adták meg a kegyelemdöfést az észak-német Hanza szövetségnek is. A világ szinte minden államával élénk kereskedelmet folytató Hollandia számára azonban a Navigation Act intézkedései csupán súlyos, de korántsem végzetes csapást jelentettek. Az ebből fakadó veszteség jókora érvágás volt ugyan a holland kereskedelem számára, de egyáltalán nem fenyegetett olyan katasztrófával, amelynek elhárítására céljából háborúba kellett volna lépniük. (Ellentétben mondjuk a háromszáz évvel későbbi eseményekkel, amikor az amerikaiaknak hasonló kereskedelmi szankciókkal sikerült a Hollandiánál sokkal sérülékenyebb Japánt beleugratni a háborúba.) A hollandok továbbra is ügyeltek arra, hogy ne provokálják az angolokat, és megőrizzék a békét. Az angol oldalnak szintén nem állt érdekében a háború kirobbantása. Legalábbis az angol történetírók szerint… A magam részéről azonban némileg kételkedek az angol békevágy őszinteségében. Az angol Parlament ugyanis nem sokkal ezután engedélyezte az angol hajóknak, hogy a királypártiaknak támogatást nyújtó francia, illetve a francia árukat szállító semleges kereskedelmi hajókat megtámadják és elfogják. Gondolom mondani sem kell, hogy ennek a rendeletnek a fő célpontja és fő kárvallottja nyilván nem a gyerekcipőben járó francia tengeri kereskedelem, hanem a francia árukat szállító semleges kereskedelmi hajók lehettek, melyek természetesen csaknem kizárólag holland nemzetiségűek voltak. Az angolok igazi céljait a hivatalos szövegeknél alighanem jobban megvilágítják Monck tábornok ekkoriban elhangzott szavai: „A hollandoknak túl sok kereskedőjük van, de az angolok el vannak rá szánva, hogy elvegyék őket tőlük.” (Az angolok küldetéstudata, mely szerint ők hivatottak arra, hogy a tengerek, és közvetve a világ urai legyenek, már ekkoriban is jelen volt és hatott. John Selden már 1635-ben megjelentette nagy sikerű könyvét, melyben először fejtette ki a fenti gondolatokat.)
A kereskedelmi hajózásuknak egyre nagyobb veszteséget okozó támadások miatt a holland Parlament vonakodva ugyan, de hozzájárult 150 kereskedelmi hajó felfegyverzéséhez, ám elutasította Tromp javaslatát a holland admiralitások hajórajainak összevonásáról. Tromp szerint ugyanis az öt Admiralitás hajórajait, melyek a gyakorlatban egymástól függetlenül tevékenykedtek, egyesíteni kellett volna, és ezek így már elegendő erőt képviselhettek ahhoz, hogy a Csatornába kifutva fenyegető jelenlétükkel lekössék az angol flotta hajóit, és ezzel biztosítsák a kereskedelmi konvojok átjutását. A holland Parlament azonban túl provokatívnak találta, és elvetette ezt az ötletet. Rövidesen azonban az angolok egy újabb, különös rendelettel adták tanúbizonyságát mindent elsöprő békevágyuknak. A Parlament levéltárából előkotortak egy mindenki által rég elfeledett, középkori rendeletet, mely szerint a Csatornán áthaladó hajók kötelesek félárbocra engedett lobogókkal tisztelegni az útjukba kerülő angol hajók előtt. Cromwell, nyilvánvaló provokációs célzattal, most újra hatályba léptette ezt a rendeletet. Bár a holland Parlament és az admiralitások utasították hajóikat, hogy kerüljék a konfliktust az angolokkal és ne üljenek fel a provokációknak, sok holland kapitány mégis tűrhetetlennek érezte az angolok pofátlanságát, és megtagadta a tisztelgést a brit hajók előtt. Ezt követően számos kisebb összetűzésre került sor a Csatornán a holland és a brit hajók között. 1652 május 29-én Tromp hajói, melyek egy kereskedelmi konvojt kísértek hazai kikötőkbe, Dover közelében összetalálkoztak egy Robert Blake vezette, 25 hajóból álló angol kötelékkel. Trompnak ugyan 40 hajója volt, de a zászlóshajót, az 54 ágyús Brederodét leszámítva, egyik sem volt 34 ágyúsnál nagyobb.
A közhiedelemmel ellentétben Tromp nem utasította vissza a tisztelgést az angol hajók előtt, ám úgy vélte, elég, ha csak flottájának a zászlóshajója engedi félárbocra a lobogót. Blake azonban ragaszkodott ahhoz, hogy minden holland hajó eressze félárbocra zászlaját. Míg alkudoztak, az angol hajók közvetlen közelre megközelítették a hollandokat, majd a már betöltött ágyúikból három lövést adtak le a holland zászlóshajóra. Állítólag csak figyelmeztető lövéseknek szánták őket, ám ha ez így van, a brit tüzérek igencsak pocsékul céloztak, mert a harmadik lövés eltalálta Tromp hajóját, és megsebesítette a kormányosát.
Válaszként Tromp is leadatott egy oldalsortüzet az angol hajókra. Vigyázott rá, hogy ne találjanak el semmit, ám a mögötte haladó többi holland hajón a zászlóshajó lövéseit tűzmegnyitási parancsként értelmezték, és ők is tüzet nyitottak az angolokra, ezúttal már igaziból. Hosszú, elkeseredett tűzharc bontakozott ki a két flotta között, melynek csak az éjszaka vetett véget. Blake megpróbált áttörni a holland kereskedelmi konvojhoz, hogy elfogja azt, Tromp azonban ismét csatasorba állította hajóit, s a konvoj és az angolok közé állva visszaverte a brit támadásokat. A konvoj másnap sértetlenül be is futott a holland kikötőkbe, s az angoloknak meg kellett elégedniük azzal a sovány sikerrel, hogy két holland hadihajót sikerült elfogniuk. Igaz, ezek egyikét a hollandok még aznap este visszafoglalták. Egyébként az angol verzió szerint természetesen Tromp volt az, aki orvul megtámadta a briteket, mellyel szerintük az Orániai párti admirális szándékosan háborút akart kiprovokálni, hogy azzal meggyengítse a Staaten pártot. Ennek a változatnak minden bizonnyal semmi alapja nincsen. A hollandok valóban mindenképpen el szerették volna kerülni a háborút, amely ellentétes volt érdekeikkel, és parlamenti vizsgálóbizottságot állítottak fel az incidens kivizsgálására, mely végül vétlennek nyilvánította Trompot az ügyben. Maga Tromp is levélben kért elnézést Blake-től az incidens miatt, és egyben kérte az elfogott holland hajó visszaszolgáltatását. Természetesen hiába. A holland Parlament egyenesen az akkori miniszterelnököt (Grand Pensionary, a legmagasabb rangú államhivatalnok, nagyjából a mai miniszterelnöknek megfelelő rang), Adriaan Pauw-t küldte Londonba, hogy elsimítsa az eset keltette hullámokat. Ez eleve hiábavaló küldetés volt. A forró békevágytól égő angol Parlament 1652 július 10-én hadat üzent Hollandiának.

Angol és holland hadihajók ütközetben. Abraham Willaerts festménye.

Bár a hollandok egyáltalán nem kívánták a háborút, most, hogy az mégis kitört, a helyzetet rendkívül egyszerűnek látták. Majd jön az ő kedvenc hősük, Maarten Tromp, és egy újabb downsi csatában leveri az angolokat is. Tromp maga azonban a legkevésbé sem volt optimista a helyzetet illetően. Rögtön a hadüzenet után összegyűjtötte ugyan teljes flottáját, mintegy 80 hajót, ám a holland Parlament támadásra felszólító üzenete ellenére várakozó álláspontra helyezkedett, és nem mozdult a hazai partok közeléből. Jól tudta, hogy hajói annyira gyengék és a harci morál olyan pocsék, hogy öngyilkosság volna döntő összecsapást kezdeményezni a britekkel. Az országnak most kellett elszenvednie a pillanatnyi gazdasági előnyökön túllátni nem tudó holland kereskedők szűklátókörűségének következményeit. A holland flotta zöme a hadüzenet után nagy kapkodva felfegyverzett kereskedelmi hajókból állt, sebtében toborzott, katonailag képzetlen és fegyelmezetlen legénységgel, s hiányos készletekkel felszerelve. A kapitányok nagy többsége egyben a hajók tulajdonosa is volt, s érthető módon óvakodtak attól, hogy egy ütközetben túl nagy kockázatnak tegyék ki hajójukat. A fegyelem is rendkívül alacsony színvonalon állt. A későbbi ütközetekben szinte mindennaposnak számított, hogy amikor valamely holland hajó kapitánya úgy ítélte meg, a csata kezd túl heves és veszélyes lenni, egyszerűen kivált a harcrendből és hazavitorlázott.
Az angol flotta ezzel szemben hatalmas fejlődésen ment át az elmúlt években. A britek nem sajnálták a pénzt a flottafejlesztésre, s egymás után bocsátották vízre a hollandokénál rendszerint jóval nagyobb és erősebb sorhajóikat. A háború kezdetekor 18 olyan angol hajó állt szolgálatban, amely erősebb volt a legerősebb holland hajónál, az 54 ágyús Brederodénél. A flottához vezényelt tábornokok, Cromwell kipróbált harcosai, pedig olyan fegyelmet honosítottak meg a polgárháború tengeri harcaiban megedződött brit haditengerészetnél, melyről Tromp legfeljebb csak álmodozhatott.
Mindezzel természetesen maga Tromp is teljes mértékben tisztában volt, és jól tudta, ezúttal nem a spanyolokkal állnak szemben. Nem törődve a Parlament rosszallásával, és saját népszerűségének gyors hanyatlásával, továbbra is a saját partok közelében maradt, és idejét azzal töltötte, hogy megpróbálta rendbe szedni flottáját.
A háború első holland győzelmét nem is Tromp, hanem a későbbi háborúk csillaga, Michiel de Ruyter aratta, mikor augusztus 25-én, Plymouth előtt visszaverte az általa kísért konvojt támadó, nagy túlerőben levő angol köteléket. Ruyter már az ütközet kezdetén összezavarta a briteket, amikor ahelyett, hogy passzívan megvárta volna, amíg a támadó hajók a közelébe érnek, az angolok felé fordult és beletámadt azok felvonulásába. Ezután csatasorba állva visszaverte az ellenség támadásait a konvoj ellen, majd mikor az angolok harcrendje felbomlott, a hollandok is támadásba mentek át, s szétszórták, és egészen Plymouthig kergették a briteket. A gyors győzelemre számító angolok számára hatalmas pofon volt a plymouthi vereség, s az angol flottaparancsnokot, Sir Georges Ayscue-t, menesztették beosztásából. A hazatérő De Ruytert a hollandok nagy ünnepléssel fogadták, s győzelme fényében Tromp sikertelensége még kedvezőtlenebb színben tűnt fel. Tromp ugyanis júliusban, jobb meggyőződése ellenére, kénytelen volt kifutni, mivel tétlenségét kihasználva Blake hatalmas pusztítást vitt végbe az Északi-tengeren a holland halászflották hajói között. Tromp kifutott, hogy megütközzön Blake-el, ám augusztus elején, a skót partok közelében, egy hatalmas vihar szétszórta mindkét flottát. A hollandok 11 hajója súlyosan megrongálódott a viharban, mire Tromp, anélkül hogy csatát vívott volna, hazatért a hazai kikötőkbe. A csalódás Hollandia szerte hatalmas volt, hiszen mindenki a döntő győzelmet várta Tromptól. Nemcsak a vele szemben amúgy is ellenséges Parlament, hanem a közvélemény is addigi bálványa ellen fordult, s Trompot augusztus 20-án felmentették beosztásából, helyébe pedig régi riválisát, Witte de With altengernagyot nevezték ki. A kinevezés a flottánál nem aratott osztatlan sikert. Johan Evertsen altengernagy, a zeelandi flotta parancsnoka, tiltakozásképpen lemondott, amikor pedig De With át akart szállni új zászlóshajójára, a Brederodéra, a legénység, a rendkívül népszerű és közkedvelt Tromp melletti szimpátiatüntetésként, egész egyszerűen nem engedte fel a fedélzetre a tengernagyot, aki így végül a Prins William-en volt kénytelen felvonni zászlaját. (Váratlan érkezésekor egyébként a tiszteket és a legénység nagyobbik részét tökrészegen találta a fedélzeten.)
A nagy ellenfél, Robert Blake. Henry Perronet Briggs festménye. De With, ahogy azt mindenki várhatta tőle, azonnal támadásra vezette hajóit az angol flotta főerői ellen, De Ruyter csendes tiltakozása ellenére. Október nyolcadikán, a Temze torkolatában, Kentish Knocknál, a holland flotta végre rábukkant az angolokra. De With, kedvezőtlen pozíciójára és az ellenség túlerejére való tekintet nélkül, azonnal támadásra vezényelte hajóit. A következő két nap zűrzavaros összecsapásai során De With maga is megtapasztalhatta, miért óvakodott addig Tromp a nyílt ütközettől. A holland hajók fegyelmezetlenül, összevissza manővereztek, sok közülük már a csata előtt zátonyra futott. Az első nap végén pedig tíz holland hajó megelégelte a harcot és egyszerűen hazavitorláztak. A második napra a hollandok már nyomasztó hátrányban voltak, 49 megmaradt hajójuk állt szemben a 89 angollal, ennek ellenére De With újra és újra tovább erőltette a támadást. (Ahogy De Ruyter a maga csendes stílusában megjegyezte: „Az ilyesféle bátorság meglehetősen veszélyes.”) Végül csak De Ruyter és Cornelis Evertsen nyomatékos kérésére egyezett bele vonakodva a visszavonulásba, hogy elkerüljék a teljes összeomlást. A rendezetlenül –De With szerint „farkasok üldözte birkanyájként”- menekülő holland flotta visszavonulását De With és De Ruyter fedezték. A teljes katasztrófát így is csak azért tudták elkerülni, mert a part közelében vívott ütközetben a legnagyobb és legerősebb angol hajók –mint például a 104 ágyús Royal Sovereign- nagyrészt zátonyra futottak, másrészt pedig a kedvezőtlen széljárás akadályozta az angolokat az üldözésben.
A vereség hidegzuhanyként hatott a hollandokra. A közvélemény az amúgy is roppant népszerűtlen De With-et tette felelőssé a csatavesztésért, aki idegösszeomlást kapott, és betegállományba helyezték. A válságos helyzetben ismét felértékelődött Tromp presztízse, akit a Parlament és az Admiralitások levélben kértek fel arra, Johan Evertsennel együtt, hogy térjen vissza a flottához. Trompot először csak ideiglenesen, De With felépüléséig, ismét a holland flotta élére állították, majd kinevezését a következő év májusában véglegesítették. Tromp viszonylag rövid idő alatt rendbe szedte a szétzilált hajóhadat, és rövidesen alkalma nyílott arra is, hogy végre harcba vezethesse hajóit.
Az angolok ugyanis erősen túlértékelték a Kentish Knocknál aratott győzelmüket, és biztosak voltak benne, ellenfelük abban az évben már egészen biztosan nem tudja összeszedni magát. Ezért aztán, Blake tiltakozása ellenére, egy húsz hajóból álló köteléket indítottak útnak a Földközi-tenger felé, hogy rátegyék a kezüket a hollandok ottani érdekeltségeire is. Tromp azonnal felismerte a kiváló lehetőséget, hogy csapást mérjen a meggyengült angol flottára. December elsején összesen 73 hadihajóval futott ki, majd miután az általa kísért konvoj biztonságos vizekre ért, hajóival északnak fordult, és a brit flotta keresésére indult. December kilencedikén talált rá a kenti partoknál horgonyzó angol flotta 37 hajójára. Az erős szél aznap nem tette lehetővé az összecsapást, másnap azonban Blake a túlerő ellenére kifutott a nyílt tengerre, és a délutáni órákban, a Dungeness-fok közelében a két flotta megütközött egymással. (Pusztán a hajók száma nem adja vissza jól a tényleges erőviszonyokat. A holland flotta hajó kisebbek voltak az angoloknál, valamint kevesebb és kisebb kaliberű ágyújuk volt. A hollandok legtöbb hajója csupán 20-30 ágyúval volt felszerelve.) A kifutással Blake valószínűleg azt akarta elkerülni, hogy a spanyol flottához hasonlóan az ő hajóit is horgonyon állva pusztítsák el a hollandok, s úgy gondolhatta, a túlerővel szemben a nyílt tengeren manőverezve nagyobb esélye van a sikerre. Az évszakra jellemző rossz látási viszonyok között talán nem is tudta teljesen felmérni az ellenséges flotta erejét. December tizedikén a kora reggeli órákban az angol flotta kifutott, és a parttal párhuzamosan haladt észak felé, egészen a Dungeness fokig. Itt a part kiszögellése miatt kénytelenek voltak a nyílt vizek felé fordulni, az őket követő és velük párhuzamosan haladó holland flotta felé.
Az ütközet a késő délutáni órákban kezdődött és csaknem éjfélig tartott. Az első fázisban a hollandoknak sikerült T alakzatba fogniuk az angol flotta élét, és jókora károkat okoztak azok első hajóiban. A flotta harcrendje azonban, a holland kapitányok fegyelmezetlenségének köszönhetően, nem sokkal ezután felbomlott, és az ütközet, a régi stílusnak megfelelően, teljes káoszba és az egyes hajók párbajaiba torkollott. Mindkét flottában elsősorban a kötelékek zászlóshajói viselték a küzdelem nehezét, melyben a küzdő feleknek kölcsönösen sikerült egymás zászlóshajóját bekeríteni. Blake hajója, a 60 ágyús Triumph, súlyos sérüléseket szenvedett, elvesztette elő és főárbocát, de végül sikerült kivágnia magát a bekerítésből és újra csatlakoznia a flotta főerőihez. A leghevesebb harcok a holland zászlóshajó, a Brederode körül zajlottak, melyet végül Jan Evertsennek sikerült felmentenie. Az itt folyó küzdelemben két angol sorhajót elfogtak. Az angolok mindent elkövettek, hogy visszaszerezzék hajóikat, ám nem sikerült áttörniük a hollandok védelmén, és közben újabb három hajót vesztettek. Blake éjfél körül végül feladta a harcot, és elrendelte a visszavonulást. Az angol flotta először Dover Roads, majd Downs környékére vonult vissza. A hajóhad súlyos állapotban volt, a két elfogott és a három elsüllyedt hajón kívül sok másik egység súlyosan megrongálódott, a készletek kimerültek, s a flotta gyakorlatilag harcképtelen állapotba került. A hollandok mindössze egyetlen hajót vesztettek az ütközetben, s a következő három napot a Dungeness foknál töltötték, hajóikat javítva, és elvágva a déli angol kikötőkből a Csatornán át északra vezető útvonalat. Az ütközet másnapján sikerült egy újabb, óvatlan angol sorhajót elfogniuk, a Blake flottáját kereső Herculest. Ezután Tromp visszafordult a hazai vizek felé, és a következő hetek során a holland konvojok útját biztosította, illetve blokád alá vette a fontosabb angol kikötőket. Dungeness után a hollandok hónapokra magukhoz ragadták a La Manche és az Északi-tenger hajóforgalmának ellenőrzését.
A dungenessi győzelmet hatalmas ovációval fogadták Hollandiában, s Tromp maradéktalanul visszaszerezte az előző hónapok során megtépázott népszerűségét és hírnevét. Ő maga azonban egyáltalán nem volt megelégedve az elért sikerrel. A dungenessi ütközet ugyan vitathatatlan holland győzelemmel ért véget, ez a győzelem azonban egyáltalán nem volt olyan átütő erejű, amilyet a holland tengernagy szeretett volna. Tromp ugyanis, későbbi kollégájához, Nelsonhoz hasonlóan, nem pusztán megverni, hanem megsemmisíteni akarta az ellenséget, mint 13 évvel korábban Downsnál a spanyolokat. Dungenesst kudarcnak tekintette, mivel nagy fölénye ellenére nem sikerült átütő győzelmet elérnie. A csata egyébként ismét rávilágított a holland flotta szervezeti hiányosságaira. A besorozott kereskedelmi kapitányok igyekeztek hajóikat távol tartani a harctól, a régi kalózhagyományokon nevelkedett hivatásos haditengerészek pedig az első adandó alkalommal kiváltak a harcrendből, és egy zsíros zsákmánynak látszó ellenséges hajót kiszemelve maguknak, saját szakállukra külön kis magáncsatákat kezdeményeztek. A flotta hajói technikai szempontból is szinte minden téren elmaradtak az angol hadihajókhoz képest. A hajók többsége viszonylag kicsi és gyenge szerkezetű, besorozott kereskedelmi hajó volt, lelkes, de fegyelmezetlen és gyakorlatlan legénységgel. Mindezek a hiányosságok régóta ismertek voltak, és Tromp már évtizedek óta harcolt azért, hogy változtasson rajtuk. A dungenessi győzelem azonban nemcsak, hogy nem hozott változásokat a holland flottánál, hanem éppen ellenkezőleg, még jobban lelassította a reformokat. A holland Parlament a szokásos hibába esve ismét túlértékelte a győzelmet, melyet annak bizonyítékául tekintettek, hogy a flottával nincs semmilyen komolyabb probléma, s megfelelő vezetés mellett képes felülkerekedni minden ellenségén.
Angol részről viszont a súlyos vereséget alapos rendcsinálás követte. Blake annyira elkeseredett a kudarc miatt, hogy saját maga kérte a saját leváltását. Természetesen kívánságát nem teljesítették, és a továbbiakban is ő maradt a flottaparancsnok, ám a beosztott angol kapitányoknak alaposan a körmére néztek.
Angol részről is sok besorozott kereskedelmi hajó szolgált a flottánál, és Dungenessnél ezek nagy része szintén igyekezett távol maradni a harctól. Ezen nem is lepődött meg senki, ám ugyanakkor sok hadihajó is kerülte a harcot, amit a Parlament annak tulajdonított be, hogy ezek kapitányai valószínűleg királypárti érzelműek. A csata után sok angol kapitányt letartóztattak, vagy elbocsátottak a haditengerészettől, köztük Blake testvérét, Benjamint is. Ugyanekkor új flottaépítési programot indítottak be, és elrendelték, a besorozott kereskedelmi hajókat nem vezethetik saját korábbi kapitányaik, illetve tulajdonosaik.
A csatavesztés és az angol kikötőket sújtó holland blokád hatására Cromwell titkos béketárgyalásokat kezdett a hollandokkal, amit azok örömmel és kedvezően fogadtak. Azonban miközben zajlottak a béketárgyalások, az angolok nem feledkeztek el az alternatív megoldásról sem. Az angol kikötőkben egész télen lázasan dolgoztak a sérült hajók kijavításán, illetve az újak építésén. Az Admiralitás ezzel a feladattal megbízott bizottsága ugyanakkor jelentős szervezeti reformokat vezetett be a flottán belül, melyek aztán évszázadokra meghatározták a tengeri hadviselés módját. A hajókat az addigi tonna alapú osztályozás helyett a legénység létszáma alapján kezdték el osztályozni (1714-ben tértek át az ágyúk száma alapján történő osztályba sorolásra), és szabályozták az egyes osztályokba tartozó hajók méreteit, fegyverzetüket, és a rajtuk szolgáló tisztek számát. A flottát kötelékekre bontották fel, melyeket színekkel jelöltek. Az elővéd hajói alkották a fehér köteléket, a derékhad a vöröst, a hátvéd pedig a kéket. Nagyobb flottákban az egyes hajórajokat hasonló módon szintén további három részre tagolták. A legmagasabb rangú tengernagy, a flotta parancsnoka, rendszerint a vörös hajórajnál tartózkodott, míg az elővéd parancsnoka rangban az utóvéd tengernagya felett állt. Ezekkel a változtatásokkal a briteknek sikerült a vezetés egy olyan jól felépített, de rugalmas hierarchiáját létrehozniuk, amely a későbbi csatákban lehetővé tette a flotta minden korábbinál hatékonyabb irányítását és ellenőrzését. A tél végére a britek újra elég erősnek érezték magukat ahhoz, hogy ismét a tengerre szálljanak.

Tromp zászlóshajója, a Brederode.

1653 február elején Tromp ismét egy konvojt kísért ki az Atlanti óceánra, majd horgonyt vetett La Rochelle kikötőjében, hogy ellátmányt vételezzen, illetve hogy ott várja be egy másik, a gyarmatokról visszatérőben levő, 200 hajóból álló konvoj érkezését. Mivel közben értesítést kapott az angol flotta kifutásáról, Tromp siettette a Csatornán való átkelést. Február 28-án a hazafelé tartó hollandok Portland közelében megpillantották a feléjük tartó angol flottát. A meglepetés nagy volt, mivel nem gondolták, hogy a britek ilyen hamar összeszedik magukat. Miután az ellenséges flotta létszámban nem volt erősebb, mint az övé, és a szél is a hollandok számára kedvező irányból fújt, Tromp úgy döntött, nem tér ki az összecsapás elől. Az angol flotta kötelékei meglehetősen szétszóródva közeledtek, s ezt kihasználva Tromp megpróbálta a Blake vezette angol derékhadat elszigetelni és megsemmisíteni, még mielőtt a többiek a segítségére siethetnének. Tromp frontálisan támadt Blake ellen, míg De Ruyter az utóvéddel észak, az elővédet vezető Evertsen pedig dél felől fogta közre Blake hajóit. Hosszú és rendkívül heves közelharc kezdődött, melyben a hollandok egy angol hajót elsüllyesztettek, négyet pedig elfogtak, bár a nap végére az angolok mindegyiket visszafoglalták. A főerők segítségére a Penn és Lawson tengernagyok vezette angol kötelékek siettek. (Az angol utóvédet eredetileg Richard Deane irányította, ő azonban az ütközet kezdetekor éppen Blake hajóján tartózkodott és már nem tudott visszatérni kötelékéhez.) Az angolok ezúttal is kitartóan és szívósan harcoltak, sikerült áttörniük a holland vonalakat és felmenteniük a körülzárt zászlóshajójukat. Estére az ütközet teljesen kaotikussá vált, s mindkét flotta harcrendje felbomlott. Miután a Monck vezette angol elővéd megérkeztével a britek számottevő túlerőbe kerültek, és miután észrevette, hogy gyors fregattjait Blake a holland konvoj után küldte, az esti órákban Tromp elrendelte az ütközet félbeszakítását, és a visszavonulást a konvojhoz. Az egész napos közelharcban a hollandok végül 3-4 hajót veszítettek. Az angolok ugyan csak egyet, ám vagy féltucat hajójuk olyan súlyosan megrongálódott, hogy kénytelenek voltak visszaküldeni őket a kikötőkbe. Hatalmas volt az emberveszteségük is, elesett a zászlóshajó, a Triumph kapitánya is.
A csata második napján Tromp, akinek elsődleges feladata a konvoj biztosítása volt, nem kezdeményezett újabb összecsapást, s megelégedett azzal, hogy hajóival csatasort alkotva az angol flotta és a konvoj közé állt. Óvatosságának másik oka az volt, hogy előző nap hajói lőszerkészletük nagy részét ellövöldözték. Az angolok sem indítottak általános támadást, de a nap folyamán több ízben is kísérletet tettek arra, hogy a holland csatasort áttörve a konvoj közelébe jussanak. Ötször tettek kísérletet a holland vonal áttörésére, főleg a De Ruyter vezette holland utóvédet támadva. A holland hajók súlyos károkat szenvedtek, az utóvéd zászlóshajója is elvesztette mindhárom árbocát és vontatni kellett, de az angolok minden támadását sikerült visszaverniük. A közelben dúló harcok láttán azonban sok kereskedelmi hajó kapitánya pánikba esett, és a flotta vereségére számítva kivált a konvojból, s saját szakállára igyekezett menekülni. Ezeknek a hajóknak nagy részét az angol fregattok később elfogták.
A harmadik napon az angolok folytatták az áttörési kísérleteket. A hollandok helyzete egyre katasztrofálisabbá vált, ugyanis a legtöbb hajójuk közben teljesen kifogyott a lőszerből. Sok holland hajó menekülni próbált, s Tromp csak a saját hajóira leadott figyelmeztető lövésekkel tudta őket maradásra kényszeríteni. Néhány angol hadihajónak sikerült elérnie a konvojt és tucatnyi kereskedelmi hajót elfogtak. A kora esti órákban azonban Blake, feltehetően azért, mert súlyos sebet kapott a lábán, félbeszakította az ütközetet és visszavonult. Épp a legjobbkor a hollandok szempontjából. Blake ugyanis csaknem pontosan akkor rendelte el a visszavonulást, amikor a holland hajók végképp kifogytak a lőszerből. Az angolok éjszakára horgonyt vetettek, és arra készültek, a negyedik napon ismét felújítják a harcot. Hajnalban azonban csak az üres tengert találták maguk körül. Kihasználva az éjszakai sötétséget, Tromp nagyon gyorsan igyekezett elérni a holland partokat, jól tudván, egy újabb összecsapás lőszer nélkül maradt flottájának a végét jelentené. Sikerült is flottájával és a konvoj nagyobbik részével biztonságban elérnie a zeelandi partok sekély, zátonyos vizeit, ahová a mély járatú angol hajók nem tudták követni. A hollandok végül nyolc hadihajót és 24 kereskedelmi hajót vesztettek. Az angol veszteség mindössze két hajó volt, bár három másik hajó is olyan súlyosan megrongálódott, hogy visszaérkezésük után törölni kellett őket a flotta állományából. Az ütközet kétségtelenül angol győzelemmel zárult, bár a konvoj megérkezése elegendő hivatkozási alapot jelentett a hollandoknak arra, hogy azt állítsák, stratégiai szempontból ők értek el sikert, a kisebb taktikai vereség ellenére, amit nem tekintettek súlyosnak, és általában a lőszerhiánynak tudták be azt. A tengerpartok lakossága azonban jól láthatta, hogy a holland propaganda győzelmi jelentései ellenére a flotta tisztjei feltűnően komor hangulatban szálltak partra. Tromp tisztában volt vele, hogy miután az angolok láthatólag lekoppintották a hollandoktól a csatasor alkalmazását, többé nem lesz képes hajói kisebb tűzerejét azok jobb manőverezőképességére és gyakorlottabb legénységére alapozva ellensúlyozni. Ráadásul az is jól látható volt, hogy a hollandokénál sokkal fegyelmezettebb angol flotta sokkal hatékonyabban képes alkalmazni az új taktikai eljárást, mint maguk a hollandok. Hazaérve Tromp ismét követelte a Parlamenttől, kezdjék el végre az általa már oly régóta követelt flottafejlesztési programot, a nagy és erős sorhajók építését.
A győzelemmel az angolok visszaszerezték a Csatorna vizei feletti ellenőrzést, és visszanyerték az önbizalmukat is. Néhány nappal a csata után a három „tengeri tábornok”, Blake, Deane, és Monck, kiadta a híres „Sailing and Fighting Instructions-t”, melyben immár hivatalosan is elrendelték, a flotta hajóinak ütközetben a vezérhajó mögött oszlopban kell felsorakozniuk, és annak manővereit követniük. Ez a csatasor kialakítására való első hivatalos előírás, minek következtében az angolok azóta is szemrebbenés nélkül állítják, ezt a tengeri hadviselés következő 300 évének harcászatát meghatározó taktikai eljárást ők találták ki. A holland flottát és Trompot rendszerint meg sem említik ezzel kapcsolatban, s a csatasor ötletadójának általában a szárazföldi harcászatban alkalmazott eljárásokat tekintik. Még Jack Sweetman, az "Admirálisok" című, egyébként kiváló könyv szerzője is csak jámborul csodálkozik: „Csak találgathatjuk, vajon mi sugalmazhatta ezeket az utasításokat az adott időpontban. A kézitusába bocsátkozó flottában lábra kapó zűrzavar minden bizonnyal felháborította a tenger tábornokait, ezeket a tapasztalt, öreg katonákat, akik hozzászoktak ahhoz, hogy egy tábornok a szárazföldi csatákban legalábbis törekedhetett sokkalta nagyobb fokú ellenőrzésre és irányításra.” Valójában, mint láthattuk, a hollandok már 1638 óta alkalmazták a csatasort, Maarten Tromp találmányát. Az angolok pedig igazán az első sorból tanulmányozhatták a holland taktikai eljárásokat, hiszen nem kis részben éppen ellenük alkalmazták azokat. A britek ezután -a tőlük megszokott módon- villámgyorsan lekoppintották a használhatónak tűnő ötletet, továbbfejlesztették azt, majd -a tőlük szintén megszokott módon- utóbb azt állították, ők is találták ki az egészet.
Az angol győzelem, melyet saját propagandájuk természetesen erősen felnagyított, 17-18 holland sorhajó elpusztításáról számolva be, rögtön véget vetett az angolok békevágyának. Mikor március 18-án a hollandok elküldték a briteknek a korábbi béketárgyalások alapján kidolgozott részletes békejavaslatukat, válaszként nagy meglepetésükre az előző évi, a hollandok által egyszer már elutasított angol feltételek megismétlését kapták. A hollandok természetesen kapásból ismét elutasították azokat, egyúttal javasolták a béketárgyalások újrakezdését. Májusig nem történt semmi, akkor azonban Cromwell feloszlatta a Parlamentet, és az irányítást saját kezébe véve közölte a hollandokkal, hajlandó fogadni követeiket. Az újabb békedelegáció június ötödikén indult el Londonba. Az angol álláspont felpuhulásához valószínűleg hozzájárult egy újabb, megrendítő angol vereség híre. A március 14-ei leghorni csatában (Livorno) a holland flotta megsemmisítő vereséget mért az előző évben a Földközi-tengerre küldött brit kötelékre, helyreállítva ezzel a holland tengeri dominanciát a mediterráneum térségében. (Az ütközetben a 40 ágyús Maan kapitányaként vett részt Tromp második fia, az ekkor 24 éves Cornelis.)

A gabbardi csata. Heerman Witmont metszete.
A portlandi győzelem után az angol haditengerészet ellenőrzése alá vonta a La Manche csatornát, ami meglehetősen érzékenyen érintette a tengeri utánpótlástól függő hollandokat. Hogy legalább az Északi-tengeri útvonalakat biztosítani tudják, a holland flotta június elején ismét kifutott a tengerre, hogy visszaszorítsa saját partjai közeléből a briteket. A két flotta június 12-én találkozott ismét Nieuwpoort közelében, a Gabbard zátonyoknál. A 98 hajóból álló holland flottát Tromp és az időközben felépült Witte de With, az angolok 100 hajóját pedig Monck és Deane vezette. A hollandok léptek fel támadólag, ám hamar tapasztalniuk kellett, hogy az angolok nemcsak elsajátították az általuk alkalmazott taktikát, hanem sokkal hatékonyabban is alkalmazzák azt, mint ők korábban. Az angol flotta szorosra zárt csatasora egymás után verte vissza a holland támadásokat, jókora veszteséget okozva az ellenségnek. Másnap 18 hajójával csatlakozott a brit flottához Blake is, s az angolok ezzel nyomasztó számbeli fölénybe kerültek. Tromp azonban nem akart eredménytelenül visszavonulni, ezért egy újabb támadás mellett döntött, annak ellenére, hogy hajói lőszerkészletei ismét kifogyófélben voltak. Ez a döntés súlyos hibának bizonyult. Mikor ugyanis már lőtávolságra közelítették meg az angol hajókat, váratlanul elállt a szél, és a holland hajók tehetetlen veszteglésre kényszerültek a nagy fölényben levő angol hajóágyúk lőtávolságán belül, méghozzá úgy, hogy ők maguk alig tudták viszonozni az ellenfél tüzét, mivel lőszerkészletük csaknem teljesen kifogyott. Mire újra feltámadt a szél, Tromp már csak annyit tehetett, hogy a visszavonulást elrendelve megpróbálta menteni flottája roncsait. Az angolok azonban kíméletlenül üldözőbe vették a menekülő ellenséget, óriási veszteségeket okozva neki. 11 holland hajót elfogtak, hatot pedig elsüllyesztettek. Tromp zászlóshajóját is csak De Ruyter beavatkozása mentette meg attól, hogy az angolok elfogják. Az 1665-ös lowestofti csatát leszámítva ez volt a legsúlyosabb vereség a holland haditengerészet történetében. Az angolok nem vesztettek egyetlen hajót sem, ám a három „tengeri tábornok” egyike, Richard Deane elesett az ütközetben, Blake-nek pedig újra felszakadtak a portlandi csatában szerzett sebei. Az angol admirális hosszú betegállományba kényszerült, és a háború további tengeri összecsapásaiban már nem is vehetett részt.
A vereség nemcsak taktikai, hanem stratégiai szempontból is katasztrofális következményekkel járt a hollandokra nézve. A Csatorna után a brit flotta most kiterjesztette ellenőrzését az Északi-tengerre is, teljes mértékben elvágva ezzel Hollandia utánpótlási útvonalait. A hollandok számára ez a helyzet tarthatatlan volt, hiszen az ország léte ezektől a tengeri útvonalaktól függött, és még a városok élelmiszerellátását a tenger felől oldották meg. A helyzet az ország gyors összeomlásával fenyegetett, s hogy ezt elkerüljék, mindenáron fel kellett törni az angol blokádot. Lázas tempóban dolgozva néhány hét alatt kijavították a sérült hajókat, besoroztak a flottába minden elérhető és alkalmas vizijárművet, s a semmi jóval nem kecsegtető erőviszonyok ellenére augusztus harmadikán Tromp ismét kivezette a tengerre flottáját, hogy újból megkísérelje a blokád felszámolását.
A scheveningeni csata. Jan Abrahamsz Beerstraaten festménye.
Tromp Texel felé tartott 100 hajójával, ahol a Georges Monck vezette angol flotta 120 hajója állomásozott, a kikötőbe szorítva be De With 27 egységből álló zeelandi flottáját. Augusztus nyolcadikán a britek észlelték a közeledő holland flottát, és Texelt elhagyva dél felé indultak, hogy feltartóztassák őket. Ezt kihasználva De With is kifutott a kikötőből. Aznap nem került sor ütközetre, a két flotta egyaránt az előnyösebb pozíciók megszerzésére törekedett. A két holland kötelék egyesülni próbált, az angolok pedig igyekeztek ezt megakadályozni. A hollandok azonban ismét bebizonyították, hogy a hajóműveletezésben még mindig ők a jobbak. Trompnak sikerült kimanővereznie a briteket, és másnap, a scheveningeni partoknál, a Ter Heijde nevű kis holland település közelében a két holland flotta egyesült. Magára az ütközetre is végül itt került sor augusztus tizedikén. Mindkét fél tisztában volt vele, hogy a csata kimenetele sorsdöntő jelentőségű a háború szempontjából, s ennek megfelelően aztán mindkét részről egyformán elszánt és kíméletlen küzdelem kezdődött. A két flotta négyszer csapott össze, s az ütközet az éjszakai órákig tartott. A hollandok tudták, hogy országuk fennmaradása a tét, s minden korábbinál elszántabban vetették magukat a véres közelharcba. Estére azonban ismét érvényesült az angolok fölényes tűzereje, s a holland hajók harci morálja megroppant. A besorozott kereskedelmi hajók, a tőlük megszokott módon, ismét kiváltak a kötelékből és menekülni kezdtek, a hadiflotta pedig, amely addigra 12 hajót vesztett, nem tehetett mást, minthogy megkezdte a visszavonulást Texel felé. Tromp azonban ezt már nem érte meg. A holland tengernagyot a William Penn zászlóshajójának árbockosarában elhelyezett lövészek egyike találta el, nem sokkal az ütközet kezdete után. A szemtanúk szerint Tromp, akinek a szívébe fúródott a golyó, már csak ennyit tudott mondani: „Nekem végem. Tartsák fenn a rendet a flottában.” Azzal holtan esett össze. Hogy ne keltsenek pánikot a flottában, a zászlóshajó kapitánya, Egbert Cortenaer, úgy döntött, nem vonják be Tromp zászlaját. A flotta tengernagyait azonban megpróbálták értesíteni a főparancsnok haláláról, ám a zűrzavarban csak az utóvéd parancsnokát, Michiel de Ruytert sikerült elérni. A legenda szerint a hír hallatán Ruyter így kiáltott fel: „Bárcsak az Úr megelégedett volna az én életemmel az övé helyett!”
Bár maga az ütközet ismét kétségtelen angol győzelemmel zárult, stratégiai szempontból mégis ismét holland sikernek volt tekinthető. A győztes angol flotta ugyanis olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy képtelen volt a blokád további fenntartására, és a csata után kénytelen volt visszavonulni a hazai kikötőkbe. A holland kikötők felé vezető utak ezzel felszabadultak, és következő hónapok során eljuthattak az országba a túléléshez nélkülözhetetlen szállítmányok. A hollandok tehát győzelemként ünnepelték az ütközetet, Trompot pedig hősként, aki megmentette az országot a pusztulástól.
Maarten Trompot óriási gyásszertartás keretében, hatalmas tömeg részvétele mellett a delfti Oude Kerk (Öreg Templom) oldalhajójában helyezték örök nyugalomra, nagy elődje, Piet Hein közelében. A gyászbeszédet Hollandia új miniszterelnöke, Johan de Witt tartotta. A síremléket Joost van den Vondel verse díszíti:

Here rests the hero Tromp, the brave protector
of shipping and free sea, serving free land
his memory alive in artful spectre
as if he had just died at his last stand
His knell the cries of death, guns' thunderous call
a burning Brittany too Great for sea alone
He's carved himself an image in the hearts of all
more lasting than grave's splendour and its marble stone.

Tromp síremléke a delfti Öreg Templomban.

A scheveningeni volt a háború utolsó nagy csatája. Bár a béketárgyalások még egy évig eltartottak, újabb összecsapásra már nem került sor. Győzelmeik ellenére az angolok is igyekeztek már minél előbb kikecmeregni a háborúból, annak hatalmas költségei ugyanis megroppantották az angol költségvetést is. Hosszas alkudozások után a felek végül 1654 május nyolcadikán írták alá a westminsteri békét. Hollandia a Navigation Act elismerésére kényszerült, bár a gyakorlatban később -afféle hallgatólagos megegyezéssel- annak rendelkezéseit egyik fél sem tartotta be. A háború megrendítette az Orániai párt befolyását Hollandiában, bár korábban mindenki az ellenkezőjére számított. A békeszerződés titkos záradékában a holland fél ráadásul kötelezettséget vállalt arra, hogy az Orániai ház tagjai a későbbiekben sem tölthetik be újra a helytartói tisztséget.
A holland flotta vesztesként került ki a háborúból, és ez mindenki számára nyilvánvalóvá tette a flotta szervezeti megújulásának szükségességét. Tromp korábbi javaslatainak megfelelően végre hozzáláttak az új hajók építéséhez, és a hadiflotta professzionális fegyveres erővé történő átszervezéséhez. A békekötés után azonban a holland kereskedők hamar visszanyerték korábbi optimizmusukat, és ismét megkérdőjelezték a flotta hatalmas összegeket felemésztő bővítésének szükségességét. A flottafejlesztési program ugyan hivatalosan nem állt le, ám az új hajók építése olyan csigalassúsággal haladt előre, hogy 12 évvel később, a második angol-holland háború kitörésekor, az első háború után megkezdett sorhajók egyike sem készült még el!
Gondot jelentett Tromp pótlása is. A holland flotta ugyan számos tehetséges admirálissal rendelkezett, ám ezek nagy többsége Orániai párti volt, tehát az ország új vezetői számára elfogadhatatlanok. Witte de With népszerűtlensége miatt nem jöhetett számításba. Bár Tromp halála után egy ideig ő látta el a főparancsnoki teendőket, a flotta matrózai kijelentették, fellázadnak, ha őt nevezik ki végleges parancsnoknak. A magát a politizálástól tudatosan távol tartó, pártsemleges De Ruyter pedig nem vállalta el a felkérést, és még arra is csak hosszas rábeszélés után volt hajlandó, hogy egyáltalán a flottánál maradjon. Így aztán, afféle szükségmegoldásként, a választás -igencsak meglepő módon- végül a szárazföldi hadsereg ezredesére, Jacob van Wassenaer Obdamra esett. Wassenaer politikus volt, nem valódi katona, tengeren pedig soha nem szolgált. Ő maga is hevesen tiltakozott a saját kinevezése ellen, s végül csak erős politikai nyomásra vállalta el a megbízást. Wassenaer azonban sem elegendő tekintéllyel és befolyással, sem pedig elegendő szakmai tudással nem rendelkezett ahhoz, hogy a flottában szükséges változtatásokat keresztülvigye. A második angol-holland háború a holland haditengerészetet csaknem ugyanolyan készületlenül érte, mint az első, s a háború első nagy csatájában, Lowestoftnál, a dilettáns Wassenaer aztán kis híján leamortizálta a teljes holland flottát.

A holland haditengerészet Trompról elnevezett fregattja.

(2009 január)


Vissza.