Surigao-szoros, 1944

A végzete felé tartó Fuso, Terry Manton festményén.

Azt hiszem, nem kell túl nagy bátorság annak a kijelentéséhez, hogy Japánt az Egyesült Államok ugratta bele a második világháborúba. Ezt –nyíltan vagy burkoltan- a legtöbb történetíró is elismeri, vita inkább csak akörül szokott lenni, mindez egy előre kigondolt terv alapján történt, vagy pedig egyszerűen csak a hagyományosan tökkelütött amerikai külpolitika számtalan baklövésének egyikéről van csupán szó. Az összeesküvés-elméletek kedvelőinek egyik kedvenc témája, hogyan áldozta fel Roosevelt a csendes-óceáni flottát, melyet szerintük direkt a japánok számára felkínált csaliként helyezett 1940 tavaszán Pearl Harbourba. Jómagam biztos vagyok benne, hogy szó sincs ilyesmiről. Mégpedig egyszerűen csak azért, mert Roosevelt nyilván el sem tudta képzelni, hogy az alacsonyabb rendű japánok képesek lennének egy olyan támadásra, amely bármilyen veszélyt jelentene a csodálatos amerikai hadiflotta számára. Roosevelt egyszerűen csak azért küldte Hawaira az amerikai Csendes-óceáni flottát, amiért Churchill Szingapúrba küldte a Prince of Walest, és a Repulset. Úgy gondolta, a japánok majd megijednek a felsőbbrendű nyugati haditechnika felvonulásától, és feladják, vagy legalábbis mérséklik területszerző törekvéseiket a térségben.
Nem véletlenül használom a felsőbbrendű és alsóbbrendű kifejezéseket. Az angolszász gondolkodásnak ugyanolyan meghatározó eleme volt a fehér ember faji felsőbbrendűségének gondolata, mint a németekének. Az angol tiszti klubokba még a saját, színes bőrű tisztjeiknek is tilos volt a belépés. A németországi zsidóknak pedig -bár ez kockázatos kijelentés- nagyjából a harmincas évek közepéig valószínüleg nem volt rosszabb dolguk Németországban, mint a négereknek Amerikában. (Megjegyezném, a fajelmélet angol találmány, éppúgy, mint a koncentrációs tábor, melyet a búr háborúban alkalmaztak először.)
Persze a legkevésbé sem áll szándékomban, hogy a japánokat szánni való áldozatoknak tüntessem fel. A kínaiak elleni sikeres háború, az oroszokkal szemben kivívott világraszóló diadal, majd az első világháborút követő újabb területszerzések a japánokkal elhitették, ők mindenre képesek. A japán militarista körök gyakorlatilag minden józan eszüket elvesztették a sikerektől. Teljesen komolyan úgy gondolták, a japán katona harci morálja ellensúlyozza az ellenséges számbeli és technológiai fölényt, s például az Egyesült Államok legyőzéséhez elegendő lenne néhány ezer szamurájt partra tenni San Francisco környékén. (Akkoriban persze ehhez hasonló marhaságokat más nemzetek katonai szakértői is komolyan vettek. Vitéz Aggházy Kamil, nyugalmazott ezredes, például az első világháborúról írt, a harmincas években megjelent könyvében teljesen komolyan, többször is kijelenti, hogy a háborút az a fél nyeri meg, amelyik a győzelmet jobban akarja.) Persze a japánok nemcsak a harci morál javítására, hanem a technikai fejlesztésre és bővítésre is nagy súlyt fektettek. A flottában kis híján zendülés tört ki, amikor Japán 1922-ben elfogadta a washingtoni tengerészeti egyezmény feltételeit, és feladta flottaépítő programját. A tisztek úgy vélték, Japán ezzel súlyos hátrányba kerül az Egyesült Államokkal szemben. Valójában ezt a flottaépítő programot a japán költségvetés egyszerűen képtelen volt finanszírozni. A már meglevő hajók fenntartására is elment a teljes éves költségvetés majd 40 %-a, ami egészen elképesztő szám. A tervezett flottabővítés egyenlő lett volna a japán gazdaság halálos ítéletével. A politikusok alighanem nagy megkönnyebbülést éreztek, mikor aláírták a washingtoni egyezményt, de a közgazdaság iránt kevéssé fogékony militarista tisztek tajtékoztak dühükben. A következő két évtized aztán az egyre erősödő militarista csoportok, és a maradék józan eszüket még megőrző politikusok és katonák közti belviszályokkal telt Japánban.

Nem sokkal a háború előtt. Elől a Yamashiro, mögötte a Fuso, és a Haruna.

Pearl Harbour

A ’30-as évek végére a szélsőséges militarista csoportok határozottan fölénybe kerültek a mérsékeltekkel szemben. Az ország véres háborút kezdett Kínában, kétszer is támadást indított szovjet területek ellen –és mindkétszer vereséget szenvedett-, megszállták Indokínát, és szövetségesként csatlakoztak az európai fasiszta államokhoz. A mérsékeltek, köztük a flotta vezetése, aggodalommal szemlélték mindezt. Ők tisztában voltak az ország tényleges teljesítőképességével és lehetőségeivel, s tartottak a Csendes-óceáni szféra másik nagyhatalmának, az Egyesült Államoknak a reakciójától. Nem is ok nélkül. Az amerikaiak figyelemmel tartották az egyre jobban nekivaduló japánokat, akik a nankingi vérengzéssel, és a Panay nevű amerikai ágyúnaszád elsüllyesztésével végleg elvesztették az Egyesült Államok jóindulatát. 1940 nyarán az amerikaiak úgy döntöttek, ideje megfékezni a túl magasra törő konkurenciát. Júliusban embargót jelentettek be a Japánba irányuló stratégiai vegyi anyagok, fémek, gépalkatrészek és a repülőgép üzemanyag szállítására. 1941 július 26-án pedig, miután japán csapatok vonultak be Dél-Indokínába, megtiltották a kőolaj kivitelét Japánba, és lezárták a Panama csatornát a japán hajók előtt. (Az amerikai kormány az embargók bevezetése előtt egyébként kikérte a flotta, és a titkosszolgálat véleményét. Mindkét testület ellenezte az intézkedést, és úgy vélték, egy ilyen lépés nemhogy visszatartaná, hanem éppen ellenkezőleg, belerántaná Japánt a háborúba.) Az embargók időzítése sem volt éppen a legszerencsésebb. Tokióban ekkor ugyanis a békepárti Konoje herceg kormánya volt hatalmon. Az amerikai erőfitogtatás súlyosan megrendítette Konoje tekintélyét, s lovat adott a szélsőségesek alá. Konoje kétségbeesetten kérte Rooseveltet, egyezzen bele egy csúcstalálkozóba, melyen rendezhetik a két ország viszonyát. Kérését azonban az amerikai elnök úgy értékelte, a japánok láthatólag kezdenek puhulni, tehát még jobban meg kell szorongatni őket. Amiről Roosevelt nem tudott, az az volt, hogy a japán kormány szeptember 06-án olyan döntést hozott, mely szerint ha október 15-ig nem sikerül elérni, hogy az Egyesült Államok teljesítse Japán minimális követeléseit, megkezdik a katonai megoldás előkészítését. Az olajembargó és a többi amerikai exporttilalom ugyanis a jóformán semmilyen nyersanyagkészlettel nem rendelkező szigetországot a gazdasági csőddel fenyegette. Japán számítások szerint az embargók következtében a japán gazdaság a következő év, azaz 1942 nyarára összeomlott volna. Sürgősen megoldást kellett tehát találni, de olyan áron, ami a japánok felettébb érzékeny önérzetével még összeegyeztethető volt. Az amerikai követelések messze túl voltak ezen a határon. Miután a megszabott határidőig nem sikerült engedményeket kicsikarni az amerikaiaktól, Konoje, aki nem volt hajlandó háborúba vinni országát az Egyesült Államok ellen, lemondott, és helyét az addigi hadügyminiszter, a gyors karriert befutott agresszív Tojo, a volt tábornok vette át. Rooseveltnek tehát sikerült megbuktatnia az egyetlen japán politikust, aki képes lett volna Japánt a háborútól visszatartani. Pedig egy ügyes amerikai diplomácia talán még azt is el tudta volna érni, hogy Konoje kivezesse Japánt a tengelyhatalmi szövetségből. A németekkel való szövetség ugyanis egyáltalán nem volt népszerű Japánban, és csak azért került rá sor, mert az ország –főleg saját hibájából- minden más irányban elszigetelődött. Ha az amerikaiak nyitnak Japán felé, azzal olyan mértékben megerősíthették volna a –japán mérce szerint- liberális Konoje kormány helyzetét, hogy az talán háttérbe szoríthatta volna a militarista köröket. Az amerikaiak azonban nem így tettek, és ostobaságukat rövidesen még nagyobb ostobaságokkal tetézték.
Tojo agresszív militarista volt, de nem buta. Bár habozás nélkül kész volt a háború megindítására az Egyesült Államok ellen, de azért tisztában volt a két ország közti erőviszonyokkal is. Tudta, milyen kockázatos vállalkozásról van szó, és miközben teljes gőzzel folytak a katonai megoldás előkészítő munkálatai, adott még egy lehetőséget a diplomáciai rendezésre. November 20-án a japán nagykövet egy meglehetősen engedékeny tervezetet adott át az amerikai külügyminiszternek. Ebben Japán hajlandónak mutatkozott lemondani a további területszerzésekről, vállalta, hogy mihelyt békét köt Kínával, csapatait kivonja Indokínából, és beleegyezett a Csendes-óceáni és kínai kereskedelem liberalizálásába is. Mindezért a Japán és az Egyesült Államok közti kereskedelmi kapcsolatok helyreállítását kérték, valamint azt, ne gátolják Japánt abban, hogy a számára szükséges nyersanyagokat beszerezze a Távol-Keletről. Úgy tűnt, az amerikaiak pozitívan fogadják a javaslatot. És valóban, eleinte az amerikai külügyminisztérium a japán javaslatokon kívül csupán annyit szeretett volna még elérni, hogy a japánok azonnal vonuljanak ki Dél-Indokínából, és csökkentsék az északon állomásozó csapataik létszámát is. Az ilyen értelmű amerikai válaszjegyzéket november 25-ére kidolgozták, és egyeztették a szövetségesekkel is. Ekkor azonban megjelent a színen Roosevelt, és az amerikai külügyminisztérium álláspontja néhány óra alatt szinte 180 fokos fordulatot vett. Hogy pontosan mi történt, máig nem lehet tudni, de a japán béketervekre november 26-án adott végleges amerikai válasz valószínűleg a diplomáciatörténet egyik legmeghökkentőbb dokumentuma. Ebben az amerikaiak lényegében azt követelték Japántól, hogy önként és dalolva mondjon le nagyhatalmi pozícióiról a Távol-Keleten, és vonuljon ki nemcsak Indokínából, hanem Kínából is, azaz adja fel valamennyi addigi hódítását. Mindezért cserébe a japánok csak egy homályos ígéretet kaptak arra, hogy az amerikaiak hajlandóak tárgyalni a kereskedelmi kapcsolatok helyreállításáról. Az amerikai ultimátum véget vetett a japánok közt minden tétovázásnak. A hadigépezet megindult, és bár a Pearl Harbour ellen induló flotta parancsnoka olyan utasítást kapott, azonnal forduljon vissza, ha a tárgyalások eredményre vezetnének, erre immár senki sem látott esélyt.
Az amerikai ultimátum hátteréről nincsenek megbízható információk, az azonban bizonyos, hogy Roosevelt személyes beavatkozása volt az, ami az eredetileg békülékeny amerikai álláspontot ilyen szélsőséges módon bekeményítette. A legelterjedtebb nézet szerint Roosevelt szándékosan provokálta ki a japán támadást, hogy ezzel okot találjon az Egyesült Államoknak a háborúba való belépéséhez. Egy másik vélemény szerint északnak, a Szovjetunió felé akarta terelni a japán agressziót. Mindkét vélemény elképzelhető. (És persze vannak, akik szerint Roosevelt minden döntése a mélyenszántó bölcsesség, és a diplomáciai éleslátás példája. Rooseveltnek, és történelmi szerepének megítélése izgalmas téma, de meglepő módon nem sokan foglalkoznak vele. Én sem teszem, de nem állhatom meg, hogy ne idézzem az egyik neves pszichológusnak, amerikai látogatása után az elnökről kialakított véleményét: "Tévedés ne essék, nagy erő ő. Fölényes, átható értelemmel, ugyanakkor azonban teljességgel könyörtelen és kiszámíthatatlanul szeszélyes is. Nála bámulatosabb hatalmi komplexust senkinél sem láttam. A Mussolini fajtájából való feltétlen diktátor.")
Nem ismerem az idevonatkozó, hatalmas terjedelmű irodalmat, így nem tudom más is felfigyelt e arra, amire én, nevezetesen hogy számos hasonlóság mutatkozik a két japán „orvtámadás”, Port Arthur és Pearl Harbour, előzményei közt. Az 1904-es japán támadásról az él a köztudatban, hogy a japánok hódító háborút indítottak az orosz kézen levő kínai területek ellen, főleg azért, hogy a stratégiailag fontos Port Arthuri kikötőt megszerezzék. Arról viszont már kevesen tudnak, hogy a japánok 1894-ben már elfoglalták egyszer Port Arthurt, akkor a kínaiaktól. Azonban a japán terjeszkedésre féltékeny nyugati nagyhatalmak, elsősorban Oroszország nyomására kénytelenek voltak kivonulni onnan, miután ígéretet kaptak arra, hogy a kikötő kínai kézen marad, és fegyvermentes övezet lesz. Két év múlva aztán az oroszok váratlanul bevonultak a japánok által kiürített Port Arthurba, és ott, Japán tőszomszédságában, nekiláttak kiépíteni a legnagyobb távol-keleti katonai bázisukat. A japánok hiába tiltakoztak, az oroszok egy Kínával titokban megkötött szerződésre hivatkozva törvényesnek minősítették hódításukat. 1900-ban, a boxerlázadás idején aztán orosz csapatok szállták meg egész Mandzsúriát. Akkor arra tettek ígéretet, hogy 1903-ig kiürítik a területet. Ez természetesen nem történt meg. Az orosz birodalom láthatólag ezúttal kelet felé kívánt terjeszkedni, ami meglehetősen érzékenyen érintette a szintén ebben a térségben érdekelt japánokat. A meginduló tárgyalásokon Japán hajlandó lett volna elismerni Mandzsúria orosz érdekszférához való tartozását, amennyiben az orosz csapatok kivonulnak onnan, és Oroszország beleegyezik abba, hogy Korea japán befolyás alá kerül. A két fél közel állt a megegyezéshez, de aztán az orosz háborús lobbi közbelépett. Úgy gondolták, ha a japánok ennyire engedékenyek, még többet fognak majd engedni, ha az oroszok még keményebben lépnek fel. Ha pedig akadékoskodnának, a hatalmas orosz hadsereg egykettőre eltapossa a makákómajmokat. (Az oroszok így hívták a japánokat.) Egy kis győztes háború pedig még a válságos orosz belpolitikai helyzetre is jótékony hatással lesz. Megegyezés helyett tehát az oroszok még nagyobb követelésekkel léptek fel, s immár Észak-Koreára is bejelentették igényüket. A japánok számára ezzel betelt a pohár, s ezután következett a Port Arthuri támadás.
Mint láthatjuk, egészen hasonló dolog történt 1941-ben is. Akárcsak II. Miklós, nyilván Roosevelt is úgy vélte, ha jól megszorongatja a japánokat, azok majd ijedten fognak visszahátrálni saját határaik mögé. Ha pedig ellenállnának, a csodálatos és nagyszerű amerikai hadigépezet majd gyorsan móresre tanítja a sárga majmokat. (Az amerikaiak így hívták a japánokat.) Egy kis győztes háború pedig tovább növeli majd az elnök népszerűségét, és valószínűleg azt is lehetővé teszi, hogy az Egyesült Államok belépjen a háborúba igazi vetélytársa, Japán szövetségese, Németország ellen.
Mind az 1904-es orosz, mind pedig az 1941-es amerikai magatartás a japánok mély lebecsülésén és lenézésén alapult. Az oroszok és az amerikaiak egyaránt osztották azt az általános nyugati nézetet, mely szerint Japán egy fejletlen, kezdetleges iparral rendelkező, elmaradott középkori állam. Harci eszközeik a nyugati technológia harmadosztályú utánzatai, a japán katona pedig rosszul felszerelt és rosszul kiképzett, gyenge fizikumú, szemüveges pojáca, aki állandóan hajlong és vigyorog.
Mindkét esetben éppen a japánok voltak azok, akik elég messzire elmentek azért, hogy elkerüljék a háborút. Amikor pedig látható volt, hogy ez nem fog sikerülni –legalábbis a japánok számára elfogadható áron nem-, gyorsan és határozottan csaptak le az ellenfél legerősebb pontjára. Ami viszont azzal járt, hogy a világ, feledve a kevésbé látványos előzményeket, máig alattomos orvtámadásnak minősíti mindkét japán akciót, mellyel a japánok úgymond „kiprovokálták” a háborút.


Ami magát a Pearl Harbouri támadást illeti, annak történetét nyilván mindenki ismeri. (És remélhetőleg nem a hülye amerikai filmekből.) Két nappal a támadás után Roosevelt elmondta gyönyörű beszédeinek egyikét, melyben így foglalt össze a történteket: „ A legmélyebb meggyőződéssel mondhatom, hogy sem ma, sem ezer év múlva egyetlen amerikai sem fog mást érezni, csak büszkeséget hosszú éveken át tanúsított türelmünkkel és azon erőfeszítéseinkkel kapcsolatban, amelyekkel békét akartunk teremteni a Csendes-óceánon, olyan békét, amely méltó és igazságos minden országhoz, nagyhoz és kicsihez egyaránt. És sem ma, sem ezer év múlva egyetlen becsületes ember sem tudja elfojtani magában a felháborodás és a borzalom érzését azzal az orvtámadással kapcsolatban, amelyet Japán katonai diktátorai követtek el a béke zászlaja alatt…” Persze ne legyünk igazságtalanok Roosevelthez. A többi nemzet politikusai, köztük a japánok is, éppúgy hazudoztak a népüknek, mint ő. Ám mivel a háborút az amerikaiak nyerték meg, a hivatalos álláspont azóta is nagyjából megegyezik a fenti szöveggel.
A Fuso egy harmincas évekbeli japán képeslapon. A katonai szakértők és a történészek újabban már viszonylag keveset foglalkoznak azzal, morális szempontból mennyire elítélendő a japán "orvtámadás", és pusztán szakmai szempontból zseniális akciónak minősítik azt. Nyilván az is volt, ám szerintem ezzel együtt egyben olyan kolosszális baklövés is, ami rögtön meg is pecsételte Japán sorsát. A japánoknak ugyanis semmi keresnivalójuk nem volt Pearl Harbour környékén. Minden érdekeltségük délen volt, a francia, angol és holland gyarmatoknál. Ha csak ezeket támadják meg, Roosevelt törhette volna a fejét, mégis milyen ürüggyel üzenjen hadat Japánnak. Persze kitalált volna valamit, de a „japán orvtámadás”, meg a „szégyen napja” féle poénokat ki kellett volna hagynia a beszédeiből. Egész más lett volna az amerikaiak hozzáállása is a háborúhoz, ha ők üzennek hadat Japánnak, nem pedig az támadja meg őket. A támadás lélektani hatása jóval nagyobb volt, mint az anyagi. Ha nem motiválja annyira a sértett hiúság, az elvakult gyűlölet és a bosszúvágy az amerikaiakat, Japán talán még egy kompromisszumos békét is köthetett volna. Így viszont az amerikaiak nem érték be kevesebbel, mint a feltétel nélküli fegyverletétellel.
De mi történt volna, ha a japánok nem támadják meg az amerikai bázisokat? Ebben az esetben az amerikaiaknak kellett volna előbb-utóbb hadat üzenniük, és megindítaniuk a Csendes-óceáni flottát, valószínűleg a szintén amerikai kézen levő Fülöp-szigetek felé. Át kellett volna vergődniük a japán kézen levő, megerősített, távolsági bombázókkal telerakott Csendes-óceáni szigetek között, majd ezen vesszőfutás végén összetalálkoztak volna a pihent és harcra kész, kiválóan képzett legénységgel rendelkező japán flottával. Az amerikai flotta háború eleji harckészségének ismeretében talán nem túl merész azt kijelenteni, hogy 1942 elején egy ilyen találkozás az amerikai Csendes-óceáni flotta pusztulását, vagy legalábbis súlyos vereségét eredményezte volna.
Talán nem árt, ha rögtön hozzáteszem, a fenti forgatókönyv nem pusztán csak egy magamfajta "kávéházi Konrád" agyszüleménye. Pontosan ugyanezt a megoldást javasolta a háborúba való belépésre többek között Nagano Osami tengernagy, a japán haditengerészet vezérkari főnöke, és az anyahajók parancsnoka, Nagumo Chuichi altengernagy is, akik, sok más magas rangú tengerésztiszttel együtt, a végsőkig ellenezték a Pearl Harbour elleni támadást. Pearl Harbour Yamamoto rögeszméje volt –nyilván Port Arthurt kívánta megismételni-, de még ő is csupán lemondásával fenyegetőzve tudta rávenni vonakodó kollégáit javaslata elfogadására. A háború után az amerikaiak -hogy saját vereségüket mentegessék, illetve, hogy későbbi győzelmüket még jobban kifényezzék- szinte már afféle félistennek, a tengeri hadviselés Nelsonnal legalább egyenrangú zsenijének állították be Yamamotót. Akkoriban Yamamoto kétségtelenül a legjobbak egyike volt, de korszakalkotó zseninek nevezni erős túlzás. Pearl Harbour ötlete katonai szempontból zseniális húzás volt, politikailag viszont katasztrofális következményekkel járt Japánra nézve. És ezt a japán tengernagynak, aki hosszú évekig teljesített szolgálatot a washingtoni japán nagykövetségen, fel kellett volna ismernie. Yamamoto elkövetett még egy súlyos hibát. Lemondott arról, hogy ezt a létfontosságú támadást személyesen vezényelje le, s a feladattal Nagumót bízta meg. Nagumo régi csatahajós volt, akit csak néhány hónapja neveztek ki az anyahajóflotta élére, ráadásul a Pearl Harbour elleni támadás egyik legelszántabb ellenzője. Talán ezek is közrejátszottak abban, hogy csak félmunkát végzett. A támadás közel sem volt olyan pusztító erejű, mint amilyennek tartják, és mint amilyen lehetett volna. Érintetlenek maradtak az olajtartályok, a javítóműhelyek, a tengeralattjárók, és főképpen az amerikai anyahajók. A sikeres támadás után Nagumo azonnal visszafordult, nem törődve tisztjei könyörgésével, hogy ismételjék meg a támadást, vagy legalább forduljanak délnek, és keressék meg az amerikai anyahajókat, melyekről tudták, hogy visszatérőben vannak Pearl Harbourba, valahol a szigetektől délre. Végülis mit vesztettek az amerikaiak? Öt régi, lassú és elavult csatahajójuk elsüllyedt, három megsérült. Elsüllyedt vagy súlyosabban megrongálódott tíz kisebb hajójuk, és elpusztult 188 repülőgépük. A csatahajókat később, kettő kivételével, kiemelték és nagyjavítás után újra szolgálatba állították, csakúgy, mint két romboló kivételével az összes többi egységet. A 188 elpusztult repülőgép pótlása sem jelentett semmilyen nehézséget. A legtöbb, amit mondani lehet a támadás eredményéről, hogy ideiglenesen, legfeljebb három-négy hónapra, részlegesen megbénította az amerikai Csendes-óceáni flottát. És úgy tűnik, a japánok nem is akartak többet. De ez az eredmény vajon megérte a következményeket?

Pearl Harbour után

Yamamoto 1940 végén azt mondta Konoje, akkori miniszterelnöknek: „Ha parancsot kapok a harcra, akkor az Egyesült Államok és Anglia elleni háború első hat-tizenkét hónapjában akcióim lendületesek lesznek, és győzelmek szakadatlan sorozatát fogom produkálni. De kötelességem figyelmeztetni, ha a háború két vagy három évig fog tartani, egyáltalán nem vagyok biztos a végső győzelemben.” Yamamoto ezzel pontosan megjósolta a csendes-óceáni háború lefolyását.
A háború első hat hónapja olyan diadalmenet volt a japánok számára, amely példa nélkül áll a hadtörténelemben. Pearl Harbourral csaknem egy időben szétbombázták a Fülöp-szigeti amerikai bázisokat, majd három nap múlva partra szálltak a szigeteken, s az ott állomásozó amerikai csapatokat május elejéig kapitulációra kényszerítették. December 10-én elesett Guam, december 23-án pedig Wake. Malájföldön december 07-én szálltak partra. Napok alatt szétszórták és visszavonulásra kényszerítették az ott állomásozó brit csapatokat, s közben, szinte csak úgy mellékesen, elsüllyesztették az „elrettentésül” Szingapúrba küldött két brit csatahajót. Szingapúr, melynek helyőrsége a Malájföldről oda visszavonult csapatokkal együtt mintegy 70.000 főből állt, február 15-én megadta magát a 35.000 fős japán seregnek. A japánok ezután benyomultak Burmába. Hongkong már december 24-én a kezükre került. Február végén, a Jáva-tengeri ütközetben megsemmisítették az ott összevont angol-amerikai-holland hajóhadat, és megszállták az indonéz szigeteket. Áprilisban benyomultak Új-Guineába. Ekkor zajlott le a Korall-tengeri csata, melyet ma amerikai győzelemként tartanak nyilván, de akkor a japánok úgy vélték, ők győztek, bár a térségben tervezett partraszálló hadműveleteket le kellett fújniuk.
Amilyen gyors volt a japán előretörés, ugyanolyan gyors volt a megtorpanás is. A katasztrófa a Midway-szigeteknél következett be, 1942 júniusában. Az ütközetben Japán elvesztette csapásmérő anyahajóinak kétharmadát, és a rajtuk szolgáló képzett és tapasztalt pilóták nagyobb részét. Ezt a csapást sosem tudták kiheverni. (Yamamoto talán itt követte el pályafutása legnagyobb hibáját, amikor Nagumo anyahajóinak elvesztése után elrendelte a visszavonulást. Ha tovább erőlteti a támadást, a kivérzett amerikai légierő, amely gyakorlatilag valamennyi torpedóvető gépét elvesztette, nem lett volna képes megállítani őket. A japánok számára a győzelem bármekkora veszteséget megért volna. Ez volt ugyanis az utolsó lehetőségük, hogy döntő vereséget mérjenek az amerikaiakra.) A Guadalcanal körüli harcokban a japán flotta még jól szerepelt, de az anyagcsatává váló küzdelemben már érvényesült az amerikai anyagi fölény, s a japánok 1943 februárjában kénytelenek voltak visszavonulni. Ezután már soha többé nem léptek fel támadólag, s a kezdeményezés végképp kicsúszott a kezükből. Felpörgött az Egyesült Államok hatalmas ipari potenciálja is. A hajógyárak ezrével ontották a hadi és kereskedelmi hajókat, melyekkel szemben Japán nyomasztó, és behozhatatlan hátrányba került.
A Yamashiro, egy háború előtti lőgyakorlaton. Mindezzel természetesen a japánok is tisztában voltak. Azt tudták, hogyan lépjenek be a háborúba, de arról már fogalmuk sem volt, hogyan keveredjenek ki belőle. Közel negyven évvel korábban, az oroszok ellen is úgy léptek háborúba, hogy tudták, egy elhúzódó, hosszú küzdelemben nincs esélyük a győzelemre. Akkor abban bíztak, ellenfelük belső gyengeségét kihasználva, egy semleges közvetítő segítségével sikerül majd számukra kedvező békét kötniük, és kezdeti sikereiket fixálniuk. Akkor az Egyesült Államok volt ez a semleges közvetítő, és az oroszok számára nem annyira a katonai vereségek, hanem inkább az országban kirobbanó forradalmi megmozdulások tették lehetetlenné a háború folytatását. A japánoknak 1941-ben is hasonló elképzeléseik voltak. Úgy gondolták, ha kezdetben sikerül elég nagy területet nyerniük, az amerikaiak inkább belemennek egy kompromisszumos békébe, mintsem hogy vállalják egy elhúzódó, véres, és nem mellékesen sokba kerülő háború áldozatait. Azonban a japánok éppúgy alábecsülték az amerikaiakat, mint azok őket. Nem számoltak ellenfelük szívós makacsságával, hatalmas ipari hátterével, és nem vették számításba a Pearl Harbouri támadás okozta bosszúvágyból eredő elszántságot Japán ellen. Az egész ország egységesen és teljes meggyőződéssel támogatta a háborút, nem volt semmilyen belpolitikai megosztottság, ami a japánokat segítette volna. Kompromisszumos békéről szó sem lehetett, az amerikaiak Japán megsemmisítését akarták, és ehhez meg is voltak az eszközeik. Nem volt olyan semleges ország sem a láthatáron, amely közvetíthetett volna a két fél között. Japán mindenkit magára bőszített az előző évtizedben, s egyedüli szövetségesei, Németország és Olaszország, szintén éppen hadban álltak. Pearl Harbour után az Egyesült Államok ellen is. Midway és Guadalcanal után a japánok tehát várakozó álláspontra helyezkedtek, és főleg abban bíztak, a németeknek talán sikerül elbánni az angolszászokkal, s akkor számukra is alkalom nyílik egy elfogadható béke megkötésére. Felhagytak a támadó hadműveletekkel, s visszahúzódtak bázisaikra, sebeiket nyalogatni, és erőt gyűjteni. A flotta nem szállt szembe az Új-Guineában, és a külső Csendes-óceáni szigeteken előrenyomuló amerikaiakkal, hanem erőiket arra az esetre tartalékolták, mikor azok majd megpróbálnak betörni Japán belső védelmi övezetébe. Ez 1944 nyarán történt meg, a saipani partraszálláskor.
A Guadalcanal és Saipan között eltelt bő egy évben a Csendes-óceánon nem történt semmilyen komolyabb flottaakció, ez az időszak japán részről az erőgyűjtéssel telt. Azonban a japánok képtelenek voltak a válságot megfelelőképpen kezelni. Nyilvánvalóvá vált, hogy a látszat ellenére azért ők mégiscsak keleti módon gondolkodnak és cselekednek, a nyugati, racionális gondolkodást valójában csak felületesen sajátították el. Ahelyett, hogy Guadalcanal után visszavonták volna az anyaországba megmaradt anyahajó pilótáikat, és ott a várható döntő ütközetekre tartalékolták, illetve az új pilóták kiképzésénél használták volna őket, inkább szétszórták őket a Csendes-óceáni szigetek repülőterein, ahol aztán nagy részük odaveszett a következő év harcaiban. Elvégre –gondolták- egy pilóta dolga az, hogy harcoljon, nem? Ezenkívül még a krónikus pilótahiány sem tudta arra késztetni a japánokat, hogy megszervezzenek egy tisztességes kutató-mentő szolgálatot a lelőtt pilóták mentésére. A hagyományoknak megfelelően a lelőtt pilóta legyőzött harcosnak számított, aki nem érdemel sem sajnálatot, sem könyörületet - még a saját bajtársai részéről sem. A japánok továbbá képtelenek voltak megszervezni az utánpótlás szállítását a nyersanyagban gazdag indonéz szigetekről a japán anyaországba. A kereskedelmi hajók egyenként vagy kisebb csoportokban, de jóformán minden fedezet nélkül közlekedtek, ennek megfelelően az amerikai tengeralattjárók óriási pusztítást vittek végbe közöttük, s a háború végére a japán üzemek gyakorlatilag nyersanyag nélkül maradtak. Ennek ellenére a japán tengerészet nem volt képes a konvojrendszert bevezetni, és a tengeralattjárók elleni harcot megszervezni. Pontosabban szólva meg sem próbálkoztak ilyesmivel. A tiszteletreméltó szamuráj hagyományokon nevelkedett tisztek egyszerűen képtelenek voltak felfogni a kereskedelmi hajózás jelentőségét. Ők csak tengeri csatákban tudtak gondolkodni, harcban és dicsőséges halálban. És lehetne még hosszan sorolni az európai értelem számára felfoghatatlan japán magatartás megnyilvánulásait. Azonban volt egy olyan alapvető hiba, amit a japánok, és német szövetségeseik egyaránt elkövettek. Meg sem próbálták, hogy az általuk meghódított területeken felszabadítóként állítsák be magukat, kezdettől fogva hódítóként viselkedtek, lenézve és kíméletlenül elnyomva a lakosságot. Ha a japánoknak sikerül a Távol-Kelet sárga lakosságát maguk mellé állítani, és békét kötniük Kínával, olyan hátteret szereztek volna maguknak, amivel szemben még az Egyesült Államok sem tudott volna győzelmet aratni. Erre azonban semmilyen esély sem volt. A beképzelt és kegyetlen japánok rövid idő alatt jobban megutáltatták magukat a megszállt országok lakosságával, mint korábban a fehér gyarmatosítók bármikor. Kínával szemben pedig képtelenek voltak engedményeket tenni, teljes győzelemre törekedtek, akárcsak a németek Oroszországgal szemben. És nagyjából ugyanolyan eredménnyel is.

Ha Midway volt a Csendes-óceán Sztálingrádja, úgy alighanem Saipan volt a Csendes-óceán kurszki csatája. Saipanról az amerikai bombázók közvetlenül támadhatták a japán anyaországot, és a Japánba irányuló tengeri utánpótlás vonalait. Akárcsak a németek Kurszk után, a japánok is elvesztették Saipan után minden esélyüket nemcsak a győzelemre, hanem még egy tisztességes döntetlenre is. Innentől fogva márcsak a tisztes vereség lehetett a legtöbb, amiben reménykedhettek, azonban ellenfeleik nem voltak olyan jóindulatúak, hogy ennek lehetőségét megadták volna nekik. A szövetségesek feltétel nélküli fegyverletételt követeltek, ebbe pedig sem a németek, sem a japánok nem voltak hajlandók beleegyezni.
A Mariana-szigetek –ennek legnagyobb szigete Saipan- elleni amerikai támadás Japánt már közvetlenül veszélyeztette. A szigetek Japán úgynevezett belső védelmi vonalának egyik legfontosabb elemét jelentették, s elvesztését a japánok nem engedhették meg maguknak. Így aztán, mikor az amerikaiak megkezdték a partraszállást, közel másfél év után először a teljes japán hadiflotta harcba indult ellenük. Siralmas kudarcot vallottak. Elméletileg pedig a japán flotta félelmetes ütőerőt képviselt. A legjobbnak tartott japán tengernagy, Ozawa Jisaburo parancsnoksága alatt kilenc anyahajó vonult fel, összesen 475 repülőgéppel. Emellett Ozawa számított a szigeteken állomásozó közel félezer japán repülőgép támogatására is. Ez az erő azonban csak papíron volt félelmetes. Az anyahajókon állomásozó japán gépek ekkor már jócskán elavultnak számítottak az új amerikai repülőgépekkel szemben, és ami még nagyobb bajnak számított, a japán pilóták nagy többsége teljesen zöldfülű volt. A szigeteken állomásozó japán gépeket pedig az amerikaiak már a partraszállás előtt megsemmisítették. Erről azonban Ozawát senki sem értesítette. A japán kommunikációs rendszer és a felderítés ugyanúgy csődöt mondott, mint később Leyténél is. Az egyes japán parancsnokok, fittyet hányva az előzetes terveknek, saját fejük után cselekedtek, és vagy nem tudtak, vagy nem is akartak egyeztetni a többiekkel. A végeredmény teljes csőd volt. Az amerikai flottát támadó japán pilóták szánalmas teljesítményt nyújtottak. Láthatólag a modern hadviselés legelemibb szabályaival sem voltak tisztában, és gyakorlatilag egyszerűen lemészároltatták magukat az amerikai vadászgépekkel, miközben a legcsekélyebb kárt sem voltak képesek okozni az ellenségnek. A csata végére a japán hajókon mindösszesen 35 bevethető repülőgép maradt.
A háború elején a japán flotta dinamikus, ötletes és eredeti taktikai és stratégiai megoldásokat alkalmazott, melyeket aztán erőteljes lendülettel vitt át a gyakorlatba. Taktikusként még Guadalcanalnál is felülmúlták az amerikaiakat. Mindebből 1944-re semmi sem maradt. Részben azért, mert elvesztették legjobb parancsnokaikat, részben pedig azért, mert beigazolódott Yamamoto háború elején tett kijelentése. A háború harmadik évére a japánok elvesztették hitüket a győzelemben, s 1944 közepétől már nem azért indultak harcba, hogy győzzenek, hanem azért, hogy dicsőségesen haljanak meg. Mindez nagyon fontos a későbbi események megértéséhez.

A Fuso metszeti képe.

Az előzmények.

Saipan és a Mariana-szigetek elfoglalása után az amerikai flotta IwoJima, Okinawa, és Formoza (Tajvan) ellen akart fordulni, majd a szigetek elfoglalása után partraszállni Kínában, hogy utánpótlási vonalainak elvágásával kiéheztessék, és megadásra kényszerítsék Japánt. A szárazföldiek parancsnoka, Douglas MacArthur, hevesen ellenezte a flotta elképzeléseit. A háború elején, a Fülöp-szigeteken állomásozó amerikai csapatok parancsnokaként, megalázó körülmények között kellett elmenekülnie a japánok elől, s többször nyilvánosan megesküdött rá, hogy visszatér oda. És seregei élén, felszabadítóként akart visszatérni, nem pedig úgy, hogy a flotta által kivívott győzelem után majd repülővel visszaszállítják Manilába. MacArthur minden követ megmozgatott, hogy elérje célját, egy nagy partraszálló hadműveletet a Fülöp-szigetek ellen, s Roosevelt végül rábólintott a tervre. (Állítólag csak azért, hogy MacArthur végre békén hagyja. Ám gondoljunk csak bele, ha az amerikaiak partraszállnak Kínában, jelenlétük a háború után valószínűleg megakadályozta volna a kommunisták győzelmét. Nem jött volna létre a kommunista Kína, amely már eddig is oly sok gondot okozott a világnak, és a legnagyobbakat várhatóan még csak ezután fogja okozni. És mindez csak azért történt, mert MacArthur hiúságát ki kellett elégíteni.)
A Fülöp-szigeteki partraszállás meglehetősen hevenyészett, gyorsan összecsapott hadművelet volt, amelynek, merőben szokatlan módon, nem volt főparancsnoka. A flotta és a hadsereg nem egyeztetett, és nem hangolta össze kellően a tevékenységét. A flotta MacArthur rendelkezésére bocsátotta a Kinkaid altengernagy vezette Hetedik Flottát, de a főerőnek számító, Halsey tengernagy parancsnoksága alatt álló Harmadik Flotta önállóan tevékenykedett. A partraszállás helyeként a Fülöp-szigetek egyik keleti tagját, Leyte szigetét választották ki. A sziget keleti partjai előtt ugyanis egy hatalmas, a többi sziget által védett öböl terült el, amely kedvező terepnek ígérkezett a partraszálló flotta számára. A partraszállás tervezett napját MacArthur roppant szerényen "A-Day", azaz "A-Nap" névre keresztelte, ami nyilván utalás arra, hogy MacArthur szerint a normandiai partraszállás napja, a "D-Day", jelentőségét tekintve ugyanúgy az ő partraszállása mögött van, mint az ABC szerint.
Mintegy a partraszállás előkészítéseként, Halsey október elején behatolt a Dél-Kínai tengerre, és végigpusztította a formozai japán légitámaszpontokat, melyek gépei később veszélyeztethették volna a partraszálló flotta hajóit. A japánok úgy érezték, azzal, hogy az amerikai flotta behatolt a japán támaszpontokkal körbevett beltengerre, Halsey bedugta a nyakát a hurokba. Minden bevethető gépüket összeszedve nagy légitámadásokat intéztek a Harmadik Flotta hajói ellen. Néhány nap múlva aztán bejelentették, az amerikai flotta gyakorlatilag megsemmisült. Anyahajók, csatahajók, cirkálók tucatjai süllyedtek el a japánok szerint, s ezzel gyökeres fordulat következett be a háború menetében. Japánban diadalittas tömegek ünnepeltek az utcákon, a császár közleményben méltatta a győzelmet, s sorra érkeztek Tokióba a gratulációk, köztük Hitleré és Mussolinié. A hatalmas japán győzelem azonban puszta délibáb volt. Halsey módszeresen végigpusztította a japán repülőtereket, majd, gyakorlatilag sértetlenül, visszavonult. Repülői pedig –a szokásos módon- lemészárolták az elavult gépeken repülő, kiképzetlen japán pilótákat. Az amerikaiak egyetlen hajót sem vesztettek. A japán sikerek csupán a néhány túlélő japán pilóta fantazmagóriái voltak, ezzel szemben részükről több mint 600 repülő veszett oda. Mindezzel hamarosan a japánok is tisztába jöttek, mikor felderítő gépeik megtalálták az ép és sértetlen Harmadik Flottát, s október 20-án az amerikaiak megkezdték a partraszállást Leyténél.
A Fülöp-szigetek elfoglalása Japán számára nyilvánvaló katasztrófát, az utánpótlási vonalak elvágását jelentette volna. Hogy ezt megakadályozzák, a szigetek védelmében bevetették teljes hadiflottájukat. A japánok kész tervek alapján dolgoztak. Számítottak rá, hogy az amerikaiak előbb-utóbb megkísérlik a támadást, és már régóta dolgoztak a védelem tervein. A Sho-Go tervnek négy változata létezett, négy különböző ponton megkísérelt amerikai áttörés elhárítására kidolgozva. A Fülöp-szigetek elleni hadművelet elhárítására a Sho-1 terv szolgált, míg a másik három a Formosa, valamint a Ryukyu és a Kurili-szigetek elleni amerikai támadás kivédésére lett elkészítve. A Sho-Go 1 lényege a megtévesztés volt. A terv szerint egy észak felől érkező kötelék magára vonja a partraszállást fedező amerikai flotta figyelmét, és elvonja az ellenség fő erőit a térségből, majd ezután egy második, nyugat felől érkező japán flotta betör a partraszállás körzetébe, és elpusztítja az utánpótlást szállító hajókat. Miután a japánok imádták a bonyolult haditerveket, a Sho-1 tervet utólag kiegészítették azzal, hogy felállítottak még egy japán köteléket, amely délről, a Surigao-szoros felől támadta volna a leytei partraszállás helyét. A japánok –ezúttal jó realitásérzékről téve tanúbizonyságot- úgy számoltak, az ellenséges flotta háromszoros fölényben lesz. Igazából még ez is optimista becslés volt. Egyedül Halsey Harmadik Flottája sokkal nagyobb ütőerőt képviselt, mint a japán kötelékek együttvéve, és a minőségi fölény talán még a mennyiséginél is nagyobb volt. A japánoknak azonban nem volt választásuk. Úgy gondolták –és tulajdonképpen jogosan-, nem veszthetnek semmit azzal, hogy kockára teszik megmaradt hajóikat, hiszen a Fülöp-szigetek elfoglalásával, és az olajutánpótlás vonalainak elvágásával ezek a hajók úgyis használhatatlanokká váltak volna.
A Yamashiro. Halsey Formosa elleni támadása láttán a japánok azt hitték, az amerikaiak partraszállást kísérelnek meg a szigeten, és Halsey támadása ennek az előkészítése. Ezért beindították a Sho-Go 2 tervet. Néhány nappal később azonban kiderült, a partraszállás helye a Fülöp-szigetek, tehát a japánok gyorsan átcsoportosították hajóikat, és átváltottak a Sho-Go 1-re.
A végleges tervek szerint a hadműveletet Ozawa tengernagy északról, japán kikötőkből érkező köteléke nyitotta volna meg. Ozawa flottája négy anyahajóból, két kiherélt, hibrid csatahajóból, valamint három cirkálóból és tíz rombolóból állt.(A "hibrid" csatahajók a kétségbeesés szülte számos, eszement japán „fejlesztés” mintapéldái voltak. Hátsó lövegtornyaikat eltávolították, a helyükre pedig hangárakat és repülőfedélzetet építettek. És mindezt teljesen értelmetlenül, mivel nem voltak olyan repülőgépeik, amiket ezekre a hajókra telepíthettek volna.) Az anyahajók fedélzetén mindössze 108 repülőt tudtak összegyűjteni, és nagyrészt ezeknek is tapasztalatlan újoncok voltak a pilótái. Senki nem is gondolta, hogy képesek lesznek komoly csapást mérni az ellenségre. Feladatuk mindössze az volt, hogy támadásukkal Ozawa kötelékére irányítsák a figyelmet, s ezzel elcsalogassák az amerikai főerőket a partraszállás közeléből. A partraszálló flotta elleni támadást ezután Kurita Takeo tengernagy nyugatról, a San-Bernardino szoroson, és Nishimura Shoji altengernagy délről, a Surigao-szoroson át érkező köteléke hajtotta volna végre, harapófogóba kapva az ott maradt amerikai erőket. Kurita köteléke öt csatahajóból, tíz nehézcirkálóból, két könnyűcirkálóból, valamint tizenkilenc rombolóból állt, Nishimura pedig két csatahajó, egy nehézcirkáló, és négy romboló felett parancsnokolt. Nishimurához kellett volna még csatlakoznia Shima Kiyohide altengernagy Japánból érkező hajóinak, három cirkálónak, és négy rombolónak is. A légifedezetet a tervek szerint a szigeteken állomásozó japán repülőgépek biztosították volna, melyek parancsnoka Onishi Takajiro altengernagy volt.
A fő csapásmérő erőt tehát ezúttal a csatahajók jelentették. Ugyanis míg Japán a megelőző két évben anyahajóinak többségét elvesztette, és a megmaradtakat sem volt képes képzett pilótákkal ellátni, addig a csatahajók zöme még ép és sértetlen volt, gyakorlott, képzett, elszánt és harcrakész legénységgel a fedélzetükön. A japánok nyilván arra is számítottak, hogy a háború korábbi tapasztalatai alapján az amerikaiak az anyahajókat fogják az első számú ellenségnek tekinteni, és a csatahajókat nem veszik komolyan. Pontosan így is történt. Az amerikai flottában az anyahajók „barnacipős” tengernagyai kerültek az összes vezető pozícióba, háttérbe szorítva a „feketecipős” csatahajósokat. A hajóhad hajdani büszkeségei, a csatahajók a tengeri háború harmadrangú szereplőivé váltak. A régi csatahajók szerepe úgyszólván kimerült a partraszálló szárazföldi egységek tüzérségi támogatásában, az újak pedig rövid pórázon keringtek az anyahajók körül, afféle páncélozott légvédelmi hajókként. Ennek megfelelően aztán Leyténél az amerikaiak valóban rögtön a japán anyahajók ellen fordultak, semmibevéve a Kurita csatahajói által jelentett veszélyt.
A támadás terve papíron nagyon impozáns volt, de a gyakorlatban számos hiányossággal küszködött. A japánok, mint már korábban is oly sokszor, ezúttal is szétforgácsolták erőiket, és nem voltak képesek arra sem, hogy az egymástól nagy távolságra működő kötelékek mozgását összehangolják. A csatahajók az indonéz olajmezőkhöz közel, a szumátrai Lingga-szigeteknél állomásoztak, míg az anyahajókat visszarendelték Japánba, hogy ott új pilótákat képezzenek ki rájuk. A nagy területen szétszórt japán kötelékek tevékenységének összehangolása elengedhetetlen lett volna a sikerhez, ám a japán kommunikációs rendszer ugyanúgy csődöt mondott, mint korábban a Mariana-szigeteknél. Elvben a támadás főparancsnoka Toyoda Soemu tengernagy lett volna, de ő Tokióból képtelennek bizonyult nemcsak arra, hogy irányítsa, hanem arra is, hogy egyáltalán nyomon kövesse az eseményeket. Nem bizonyult szerencsésnek az egyes kötelékek parancsnokainak a megválasztása sem. Az általában a legjobbnak tartott japán tengernagy Ozawa volt, aki számos alkalommal irányított már nagy hajóhadakat, igaz, hírnevén foltot ejtett a Mariana-szigeteknél elszenvedett vereség. (Ozawa amúgy arról volt közismert Japánban, hogy őt tartották a flotta egyik legrondább emberének. Innen származik gúnyneve is, a Gargoyle. Ez a régi épületeken található, torzalakokat ábrázoló vízköpők neve.) Most ő kapta annak a passzív szereplésre kárhoztatott köteléknek a parancsnokságát, melyet lényegében csak feláldozandó csalinak szántak. A tényleges csapásmérő erők irányítását, melyektől a csata kimenetele függött, két olyan tiszt kapta meg (Kurita és Nishimura), akiket jó tiszteknek tartottak ugyan, de nagy kötelékek önálló parancsnokaként igazából még sehol nem bizonyítottak.
A későbbiekben aztán az egyes parancsnokok, mint korábban, úgy ezúttal is a saját fejük után mentek, fittyet hányva minden előzetes megbeszélésre. A szigeteken állomásozó repülők parancsnoka, Onishi tengernagy, a saját elhatározása alapján úgy döntött, ahelyett, hogy, a kapott parancsnak megfelelően, repülőivel a hajók légifedezetét biztosítaná, inkább támadásra küldi őket az amerikai flotta ellen. Mert a legjobb védekezés a támadás, gondolta Onishi. Ennek persze megintcsak az lett a végeredménye, hogy az amerikai anyahajók pilótái lekaszabolták a támadó japán gépeket. (Igaz, ezúttal nem veszteségek nélkül, ám egyetlen amerikai anyahajó, a Princeton elvesztése nem gyakorolt az eseményekre semmilyen befolyást.) Nishimura és Kurita kölcsönösen figyelmen kívül hagyták a másik jelzéseit, Ozawa pedig végig úgy tevékenykedett, hogy fogalma sem volt róla, mi történik a többi helyszínen. A teljes káosz ellenére a japánok kis híján sikerrel jártak, köszönhetően az amerikai flotta legnagyobb médiasztárja, Halsey tengernagy ostobaságának. Halsey, és az amerikaiak nagy szerencséjére viszont Kurita még Halseynél is ostobábbnak bizonyult, és kiengedte kezéből a tulajdonképpen már kivívott győzelmet.

A dicsőséges visszatérés az A napon. Középen MacArthur.

A Fülöp-szigetek körül 1944 október 24-26 között lezajlott harcokat általában egységesen szokták kezelni, Leyte-szigeteki csata néven. Valójában azonban négy, egymástól térben és időben jól elkülöníthető ütközetre került sor a négy japán, és a két amerikai flotta között. (Miután Nishimura és Shima köteléke soha nem egyesült, Shima hajóit negyedik köteléknek veszem.) Ez volt a tengeri háborúk történetének legnagyobb erőkkel megvívott, legnagyobb kiterjedésű és legkomplexebb tengeri hadművelete, melynek teljes leírása nyilvánvalóan meghaladja egy ilyen értekezés lehetőségeit. Itt most csak a Surigao-szorosban megvívott éjszakai ütközet ismertetésére vállalkozok, melyben a történelem során alighanem utoljára csaptak össze a hajózástörténet talán legimpozánsabb alkotásai, a csatahajók.


A csata.

Az 1889-ben született Nishimura Shojiról nem igazán mondható, hogy a tengerészet történetének nagy alakjai közé tartozott volna. Szorgalmas, törekvő tisztként tartották számon, aki azonban nem sok kreativitásról és önálló gondolkodásról tett tanúbizonyságot. Egy dologban azonban mindenképpen lehetett számítani rá. A kapott parancsot tűzön-vízen át, minden körülmények között végrehajtotta. A japán haditengerészetben ez bőven elég volt a karrierhez. Nishimura 1940 novemberében kapta meg az ellentengernagyi rangot, s ebben a minőségében cirkáló és rombolórajok parancsnokaként tüntette ki magát a Jáva-tengeren, majd Guadalcanalnál. 1943 novemberében altengernaggyá léptették elő. 1944 szeptemberében vette át a második csatahajódivízió parancsnokságát. Flottája fő ütőerejét két, erősen túlkoros csatahajó, az 1912 és 1917 között megépült 32.000 tonnás Yamashiro és Fuso alkotta. (A Yamashiro kapitányi tisztségét a harmincas években egy ideig Nagumo töltötte be.) A hajók fő fegyverzete 12 darab, hat lövegtoronyban elhelyezett 356 mm-es ágyúból állt, melyek 35 km-es távolságra voltak képesek eljuttatni 673 kilós lövedékeiket. A csaknem harmincéves, öreg bárkák elavultsága elég nyilvánvaló volt, és a háború során addig nem is játszottak komoly szerepet a tengeri harcokban. Részt vettek ugyan néhány nagyobb tengeri hadműveletben –például a midwayi csatában-, de ezek során harcba nem keveredtek. Idejük java részét a japán beltengeren töltötték, kiképzési feladatokkal. Ennek megfelelően a csatahajók nem is szenvedtek el addig semmilyen sérülést. A Yamashirót ugyan 1943 november 05-én megtorpedózta a Redfish nevű amerikai tengeralattjáró, de a torpedó szerencsére nem robbant fel. Mindkét csatahajó parancsnoki állását ellentengernagyi rangban levő tiszt töltötte be, köszönhetően annak, hogy a Császári Haditengerészetnél a hajók fogyatkozásával egyenes arányban növekedett a felesleges törzstisztek száma. A Yamashiro fedélzetén Shinoda Katsukiyo, a Fusón pedig Ban Masami ellentengernagy látta el a kapitányi teendőket.
A kötelék harmadik hajója a Mogami nehézcirkáló volt. A Mogami osztályú hajókat tartották a japán flotta legjobb nehézcirkálóinak, melyek minden nagyobb Csendes-óceáni ütközetben részt vettek, és számos alkalommal bizonyíthatták kiváló képességeiket. A midwayi csata után azonban, az Ise osztályú csatahajókhoz hasonlóan, a Mogami hátsó lövegtornyait is leszerelték, és helyette repülőfedélzetet építettek a tatra. Az átalakítás után tehát csak az első három lövegtorony hat 203 mm-es ágyúja maradt meg. Az átépítésnek gyakorlatilag semmi értelme nem volt, hiszen erről a fél-repülőfedélzetről csak hidroplánokat lehetett üzemeltetni, amiknek a csatákban semmi hasznát nem vették.
A Shima altengernagy vezette köteléket a Nachi és az Ashigara nehézcirkáló, az Abukuma könnyűcirkáló, valamint négy romboló alkotta.
Velük szemben ott állt a Thomas Kinkaid tengernagy vezette amerikai Hetedik Flotta vérfagyasztó túlereje. A Surigao-szoros északi bejáratánál Jesse B. Oldendorf ellentengernagy irányítása alatt hat régi, de jelentős korszerűsítéseken átesett csatahajó vonult fel, a West Virginia, a Tennessee, a California, a Maryland, a Mississippi, és a Pennsylvania. A hat csatahajó közül öt megsérült, vagy elsüllyedt Pearl Harbournál, az amerikaiak számára tehát nagy elégtételt jelentett, hogy most éppen ezek a hajók mérték a végső csapást az ellenségre. Oldendorf hajói közé tartozott még négy nehéz és négy könnyűcirkáló, huszonnyolc romboló, és harminckilenc torpedónaszád. (Két cirkáló, a partraszálláskor torpedótalálatot kapott Honolulu, és a MacArthur harcálláspontjaként működő Nashville, már korában kikerült Oldendorf irányítása alól.) Ezzel az erővel szemben Nishimurának a leghalványabb esélye sem volt a győzelemre. Sikerben legfeljebb csak akkor reménykedhetett volna, ha a terveknek megfelelően sikerül az észak felől érkező Kuritával egy időben támadnia, és így túlerővel harapófogóba szorítania az amerikaiakat. Erre megvolt az esély, ám Nishimura később nemhogy Kuritát, de még Shima hajóit sem várta meg.

Két nagyon ritka, színes felvétel a Fusóról.

Nishimura csapásmérő ereje Kurita hajóival együtt indult el Bruneiből, 1944 október 22-én, délután háromkor. A hajók másnap leváltak a főerőkről, és délnek, a Balabac-szoros felé fordultak. A japán tengernagy számára nyilván egyféle elégtételt jelenthetett, hogy éppen ezeken a vizeken vezetheti harcba hajóit az amerikaiak ellen. Fia ugyanis a háború elején a Fülöp-szigetek körül vívott harcokban esett el. A japán kötelék gond nélkül jutott el a szorosig, köszönhetően annak, hogy a térségben járőröző amerikai tengeralattjárók északnak indultak, ahol korábban már felfedezték Kurita hajóit. A japánokat csak október 24-én délelőtt kilenckor észlelték a Harmadik Flotta két anyahajójáról, a Franklinról és az Enterpriseról felszállt gépek, melyek rögtön meg is támadták az ellenséges hajókat. A Fuso egy bombatalálatot kapott a tatján, ami hatalmas tüzet okozott, az itt tárolt repülőgép üzemanyagnak köszönhetően. A hajó egy időre kiállt a kötelékből, de hamar kiderült, hogy az ijedtség nagyobb, mint a tényleges kár. A tüzet alig fél óra alatt sikerült eloltani, s a hajó újra csatlakozott a többiekhez. Azonkívül, hogy a tűzben elpusztult a hajó összes repülőgépe, a Fuso nem szenvedett komolyabb sérülést. Egy másik bomba a Shigure rombolót találta el, és megölte az első lövegtorony teljes személyzetét, de a hajó egyéb kárt nem szenvedett, és később még a lövegtornyot is sikerült újra üzemképessé tenni.
Shima hajóit dél körül fedezték fel a hadsereg szárazföldi repülőterekről induló felderítőgépei. A japánok felkészültek rá, hogy az út további részét állandó légitámadások közepette kell megtenniük, azonban a nap hátralevő részében háborítatlanul folytathatták tovább útjukat. Halsey ugyanis északra rendelte valamennyi anyahajóját, és azokat Kurita ellen vetette be. A Leyte közelében állomásozó kísérő-anyahajók gépei pedig el voltak foglalva a szárazföldön harcoló csapatoknak nyújtott légitámogatás biztosításával.
Nishimura megállításának feladata így Kinkaid felszíni hajóira várt. Nem volt nehéz kiszámítani, hogy a japánok estére a Surigao-szoros déli bejáratához érnek, és valószínűleg meg is kísérlik az áttörést. A partraszálló flotta hatszáz hajójának többsége már eltávozott a térségből, de még így is közel száz teherhajó rakodott ki éppen Leyténél, csábító célpontként a japánok számára.
Kinkaid. Kinkaid nem sokkal dél után a flotta valamennyi egységét riadóztatta. A hajóhad közvetlen irányítását ellátó Oldendorf ellentengernagy most összegyűjtötte minden hajóját a Surigao-szoros északi végében, és haditanácsra zászlóshajója, a Louisville nehézcirkáló fedélzetére hívta beosztott parancsnokait, Weyler és Berkey ellentengernagyokat, a csatahajók, illetve a cirkálók és rombolók parancsnokait. A tisztek főleg a szűkös lőszerkészlet miatt aggódtak. Miután a csatahajók elsősorban a partraszállás előkészítésének, és a szárazföldi csapatok támogatásának feladatát voltak hivatva ellátni, a páncéltörő gránátok mindössze a lőszerkészlet negyedét tették ki. A készlet többi részét a repeszgránátok képezték, ezeknek viszont több mint a felét ellövöldözték az elmúlt napokban a szárazföldi célpontok ellen. Mindezek ismeretében végül úgy döntöttek, csak akkor fognak tüzet nyitni az ellenségre, ha az 20.000 yard (mintegy 18 kilométer) távolságon belülre kerül, ahonnan már viszonylag pontosan lehet célozni. A páncéltörő gránátokat pedig csak a csatahajók ellen használják, a kisebb célpontokra repeszgránáttal lőnek. Oldendorf erősen tagolt védelmet épített ki a szoros egész hosszában. A rendelkezésére álló 39 torpedónaszádot hármas csoportokba osztva, első védelmi vonalként a szoros déli bejáratának közelében helyezte el. Beljebb állított fel húsz torpedórombolót, három csoportra osztva, majd következtek a cirkálók, végül pedig, a szoros északi végében, lassan cirkálva fel-alá a szigetek közt, a csatahajók várták a hosszú vesszőfutás után esetleg idáig elvergődő japán hajókat.
Nishimura nagyjából tudta, mi vár rá. A Mogami egyik felderítőgépe kora délután elég részletes jelentést adott arról, milyen erőket csoportosítanak az amerikaiak a Surigao-szoros környékén. Este fél hét tájékán pedig megkapta Kurita üzenetét is arról, hogy a Sibuyan-tengeren elszenvedett súlyos légicsapások miatt késni fog, és nem fog az előre eltervezett időpontra, azaz másnap hajnalra odaérni Leytéhez. A támadásnak ilyen körülmények között nem sok értelme volt. Nyilvánvaló volt, hogy Nishimura egyedül nem számíthat sikerre. A japán parancsnok egyetlen helyes döntése az lett volna, ha bevárja Shima mintegy ötven mérfölddel mögöttük loholó hajót, az éjszakát a szoros déli bejárata előtt cirkálva töltik, majd a következő nap délelőttjén lendülnek támadásba, mikor északról végre befutnak Kurita hajói is. Nishimura azonban nem így tett. Mégcsak nem is lassított, hanem egyenesen a Surigao-szoros déli bejáratának indult. Talán Toyoda tengernagy este hétkor megkapott üzenete zavarta össze a japán tengernagyot. Toyoda, akinek Tokióban a leghalványabb sejtelme sem volt arról, éppen mi is történik a Fülöp-szigetek körül, este ugyanis, valószínűleg azért, hogy végre csináljon valamit, leadott egy rádióüzenetet a következő szöveggel: „Minden erőnk támadásba lendül, az istenek segítségében bizakodva.” Az üzenetnek nem volt semmi értelme, de lehet, hogy Nishimura támadási parancsnak vélte. Ezt valószínűsíti, hogy Ozawa, akinek szintén fogalma sem volt róla, mi történik a többi hadszíntéren, és úgy gondolva, hogy a Sho kudarcot vallott, éppen visszavonulóban volt észak felé, szintén ennek az üzenetnek a hatására fordult meg, és indult vissza délnek. Nishimurát az is a támadás megindítására ösztökélhette, hogy korábban a japánok több győzelmet arattak éjszakai ütközetekben az amerikaiak ellen. A japán tengernagy, aki láthatólag nem volt tisztában az ellenséges radartechnika fejlettségével, talán úgy gondolta, saját hajóinak az éjszakai harcban való jártassága ellensúlyozni tudja az amerikai fölényt. A körülmények is kedvezőnek tűnhettek. Teljesen tiszta, csendes volt az idő, a tenger felszíne nyugodt, alig hullámzott. A Hold már éjfél előtt lenyugodott, így az éjszakai égbolt teljesen sötétbe borult.
Sötétedés után az amerikaiak két Catalina hidroplánjukkal megpróbáltak támadást indítani a japán hajók ellen. A sötétben a két hidroplán azonban nem találta meg a célpontokat, ráadásul visszatérőben az egyik gépet lelőtték az amerikai torpedónaszádok túlbuzgó tüzérei. Közben Nishimura előreküldte a Mogamit, és három rombolóját, derítsék fel a szoros bejáratát. Furcsa módon az amerikaiak mégsem ezt az előretolt felderítőcsoportot, hanem a mögöttük haladó csatahajókat észlelték először. Este fél tizenegykor a PT-131 torpedónaszád radarján feltűntek a közeledő japán csatahajók.
Az apró kis PT hajókat nem arra tervezték, hogy flottaütközetben vegyenek részt. Kis torpedónaszádok voltak ezek, hasonlóak az olasz MAS naszádokhoz. Feladatuk a partok menti járőrözés, felderítés, ellenséges kereskedelmi egységek támadása volt. Most jóval fajsúlyosabb ellenfelekkel kellett szembenézniük. Helyzetüket megkönnyítette, hogy ekkor már mindegyik egység fel volt szerelve radarral, így tehát az éjszakai sötétségben tisztes távolságból tudták szemmel tartani a japán csatahajókat. Azonban a PT naszádoknak eszükben sem volt, hogy csendben meglapuljanak a japánok mögött, és ahogy észlelték az ellenséget, az első hármas raj rögtön támadásba lendült. A sikerre csekély esélyük volt. A kis hajócskák ugyanolyan, viszonylag kis hatótávolságú torpedókkal voltak felszerelve, mint amilyeneket az anyahajók repülőgépei hordoztak, a sikeres támadáshoz tehát egészen közel kellett volna kerülniük a japán hajókhoz, ami nem ígérkezett könnyű feladatnak. Tíz perccel tizenegy előtt a Shigure rombolóról vették észre először a közeledő ellenséget. Nishimura azonnal a közeledő hajók felé fordult, felgyújtatta fényszóróit, és tüzet nyittatott a megvilágított ellenségre. A PT naszádoknak csak akkor lett volna esélyük hatásos lőtávolságon belülre kerülni, ha sikerül észrevétlenül megközelíteni a japán hajókat. Így viszont nem tehettek mást, minthogy füstfüggönyt bocsátottak fel, és ennek védelme alatt igyekeztek eliszkolni a japán ágyúk elől. Ez sikerült is nekik, bár közben a három hajóból kettő is találatot kapott. Az első raj legnagyobb eredménye így végülis az volt, hogy felfedezték az ellenséget, és jelentették a helyzetét Oldendorfnak, aki az előző nap délelőttje óta nem kapott helyzetjelentést a japán hajók hollétéről. A következő órákban, miközben a japánok felfelé haladtak a Surigao-szorosban, a hármas csoportokba rendeződött amerikai torpedónaszádok egymás után támadták meg az ellenséget. Egyik támadás sem ért el eredményt, a fényszórók és a heves ágyúzás lehetetlenné tette, hogy elég közel kerüljenek a japán hajókhoz. Viszont a kis naszádok folyamatosan fenntartották a harcérintkezést az ellenséggel, jelentették annak helyzetét, és zavarták előrenyomulását. A PT-493 közben találatot kapott, és súlyosan megrongálódott. Később a hajó Panaon szigeténél egy sziklazátonyra sodródott, és elsüllyedt.
Nem sokkal éjfél után a csatahajók felzárkóztak az előreküldött felderítő csoporthoz, és a japán flotta harci alakzatba rendeződött. Két romboló haladt az élen, mögöttük négy kilométerre követte őket a Yamashiro és a Fuso, a sor végén pedig a Mogami haladt. A szárnyakat egy-egy romboló biztosította. Az utolsó torpedónaszád támadásra nem sokkal két óra után került sor. A japánok azonban ezzel nem jutottak lélegzetvételhez. Mikor a torpedónaszádokra tüzelő utolsó ágyú is elhallgatott, a japán hajók már feltűntek az amerikai rombolók radarjainak a képernyőin.
Nishimura hajóit az amerikai anyahajók gépei támadják, október 24-én. Először Jesse G. Coward kapitány 54-es kötelékének öt rombolója került harcérintkezésbe az ellenséggel. Cowardnak volt ideje felkészülni a találkozásra, és úgy vélte, akkor lesz legnagyobb esélye a sikerre, ha több irányból támad. Kötelékét ezért kettéosztotta. A szoros keleti oldalán állította fel a Remey, McGowan és a Melvin rombolókat. Ezt a köteléket ő maga vezette, míg a nyugati oldalra küldött két rombolóját, a McDermut és Monssen nevűeket, Richard Phillips kapitányra bízta. Coward megtiltotta hajóinak, hogy használják lövegeiket, mivel úgy gondolta, 127 mm-es ágyúival úgysem tud komoly károkat okozni a nehéz japán egységeknek, viszont a torkolattűz elárulja hajói helyzetét. A támadás során tehát csak a torpedókat volt szabad használni. 02.40-kor a McGowan radarján feltűntek a tizenöt mérföldnyire, húsz csomós sebességgel haladó japán hajók. Nishimura nem sokkal korábban mind a négy rombolóját előre rendelte valamiért, így szárnyai fedezetlenül maradtak. Két rombolójával Phillips kapitány egészen közel húzódott Leyte partjaihoz, abban bízva, hogy a sziget takarásában a japán radarok nem fogják észlelni őket, így észrevétlenül közelítheti meg az ellenséget. Coward kapitány nem óvatoskodott ennyire, három hajójával a szoros közepén száguldott dél felé, s csak akkor tért ki keletnek a japán hajók elől, mikor azok már látótávolságba kerültek. Erre pár perccel három óra előtt került sor, mintegy 12 km-es távolságból. Coward azonnal teljes sebességre kapcsolt, füstfüggönyt bocsátott fel, majd amikor kedvezőnek ítélte meg a helyzetet, kilövette a kötelék hajóinak 27 torpedóját, és éles fordulattal igyekezett eltűnni a sötétségben. A támadó amerikai hajókat ezúttal is a Shigure őrszeme vette észre először. (Ha volt is radarjuk a japánoknak, hát nem sokat ért.) A Yamashiro, és az élen haladó négy romboló öt perccel három után tüzet nyitott az amerikai rombolókra, azok azonban gyorsan eltűntek a japánok elől. Miközben távolodtak, Coward rombolói egy robbanás dörejét hallották a japán csatahajók irányából. Valószínűleg a Melvin 10.800 méter távolságból indított torpedói értek célba, s közülük legalább egy, de valószínűleg inkább kettő, telibe találta a Fusót. A hajó rögtön erősen jobb oldalára dőlt, hirtelen lelassult, majd kivált a csatasorból. A Mogami rögtön beállt a helyére. Minden valószínűség szerint sem az amerikai torpedókra figyelő Yamashiro, sem az élen haladó rombolók nem vették észre, mi történt hátul. Mikor Nishimura ismét hátranézett, azt láthatta, hogy a Yamashiro mögött változatlanul ott halad egy nehéz hadihajó. Minden jel arra mutat, hogy az éjszakai sötétségben sem ő, sem a Yamashiro többi tisztje nem vette észre, hogy az nem a Fuso, hanem a Mogami. Hitükben megerősíthette őket az, hogy a Shigure rombolón viszont azt hitték, nem a Fuso, hanem a Yamashiro kapott találatot, és ezután valahányszor a Shigure kapcsolatba akart lépni az élen haladó csatahajóval, mindig a Fuso részére adta le a jelzést. Így aztán a Yamashirón azt hihették, a Fuso ép és sértetlen, legfeljebb csak azon csodálkozhattak, mit akar tőle állandóan a Shigure.
Hogy a Fusón pontosan mi történt, valószínűleg örök titok marad, mivel a hajó pusztulását senki sem élte túl. Valami nagyon súlyos dolognak kellett történnie a hajóval, mert alig húsz perccel a támadás után az addig 12 csomós sebességgel változatlanul északnak tartó csatahajó nagy ívben 180 fokos fordulatot tett, és délnek indult. A későbbi eseményekből arra lehet következtetni, hogy a hajó közepét ért torpedótalálatok komolyan megrongálták a hajó gépeit, és nagy tüzek keletkezhettek a lőszerraktárak közelében. Mindenestre nagyon komoly oka kellett, hogy legyen annak, hogy egy japán tengernagy közvetlenül a csata előtt hátraarcot csináljon, és megpróbálja elhagyni a csatateret.
Eközben a leytei partok előtt lopakodó rombolók is a japánok közelébe értek. Phillips kapitány megvárta, míg egy vonalba ér a vele párhuzamosan, de ellentétes irányban haladó japán hajókkal, majd teljes sebességre kapcsolt, és körülbelül negyed négykor kilövette hajóinak mind a húsz torpedóját. A japánok szinte azonnal tüzet nyitottak, de ezúttal sem tudtak kárt okozni a támadás után villámgyorsan eltűnő rombolóknak. Míg az előző torpedótámadáskor Nishimura nem rendelt el kitérő manővert, addig most éles fordulatokat tett hajóival, hogy elkerülje a közeledő torpedókat. Rosszul tette. Nemcsak kikerülnie nem sikerült a közeledő veszedelmet, hanem éppen ellenkezőleg, Nishimura egyenesen odamanőverezte magát a közeledő torpedók elé. Az eredmény valóságos katasztrófa volt a japánok számára. Az első, valószínűleg a Monssenről érkező torpedó a Yamashiro tatját találta el, majd rögtön ezután Nishimura négy rombolója közül három is találatot kapott. Valószínűleg mind a három a McDermut torpedóit kapta be. A Yamagumo azonnal felrobbant, és teljes személyzetével együtt elsüllyedt. A Michishio mozgásképtelenné vált, az Asagumonak pedig egy torpedó lerobbantotta az orrát. Csak a szerencse kegyeltje, a Shigure maradt sértetlen. A Yamashiro tatján tűz ütött ki, s a robbanásveszély miatt kénytelenek voltak elárasztani a két hátsó lövegtorony lőszerraktárait. A hajó sebessége rövid ideig tíz csomóra csökkent, de a kárelhárítás hamar úrrá lett a helyzeten, és a sebességet sikerült 18 csomóra feltornázni. A japán flotta megmaradt hajói, a tűzereje harmadát elvesztő Yamashiro, a Mogami, a Shigure, sőt még az alig 8 csomós sebességgel vánszorgó Asagumo is rendületlenül tartották tovább az északi irányt, pedig másban, mint a hősi halálban, nemigen reménykedhettek.
Coward kapitány 54-es köteléke alighanem a tengeri háborúk történetének legsikeresebb felszíni torpedótámadását hajtotta végre. Az öt romboló összesen 47 torpedót lőtt ki, meglehetősen nagy távolságból, és ezek közül legalább hét célbatalált, elsüllyesztve egy csatahajót és egy rombolót, valamint súlyosan megrongálva egy másik csatahajót, és két további rombolót. És ez még csak az amerikai rombolók első, leggyengébb vonala volt, Nishimura kötelékének még két másik rombolórajon kellett átvergődnie.
Fél négykor Nishimura rádióüzenetben értesítette Kuritát a történtekről. "Ellenséges romboló és torpedónaszád támadások a Surigao-szoros északi bejáratánál, mindkét oldalról. Két rombolónk torpedó találatot kapott, és irányíthatatlanná vált. A Yamashiro egy torpedótalálatot kapott, de harcképességében nem esett kár." Az üzenetből kiderül, mennyire nem volt tisztában Nishimura azzal, milyen károkat is szenvedett a flottája. A Fusóról említés sem esik, ami megerősíti azt az elképzelést, hogy a tengernagy észre sem vette, hogy a mögötte haladó csatahajó kiesett a harcvonalból, és a helyét a Mogami foglalta el. Az üzenetben megemlített két "irányíthatatlan" romboló nyilván a Michishio és a Yamagumo. Ezek szerint Nishimura vagy nem vette észre, hogy az Asagumo is találatot kapott, vagy pedig nem tudta, mennyire súlyos a hajó sérülése. A Yamashiro parancsnoki hídjáról tehát a flotta helyzete lényegesen jobbnak látszhatott, mint amilyen valójában volt.
Az amerikai torpedótámadás után a Shigure kiállt a sorból, megfordult, és váratlanul dél felé kezdett el száguldani. Úgy tűnt, a hajó menekülni próbál. Valójában a romboló fedélzetén még mindig azt hitték, a torpedótalálatot kapott, és harcképtelenné vált csatahajó nem a Fuso, hanem a Yamashiro, és Nishino kapitány most elhatározta, visszamegy a zászlóshajó mellé, és kimenti róla a tengernagyot. Amikor azonban már látótávolságra megközelítette a Fusót, a Shigure váratlanul újra megfordult, és visszatért a Yamashiróhoz. Nem tudni, miért változtatta meg elhatározását Nishino kapitány. Talán kapott egy alapos letolást a Yamashiróról, ahol azt hihették, a romboló el akarja hagyni a csatateret. A csata sok más eseménye mellett valószínűleg ezt a mozzanatot is örök homály fogja borítani.
Miközben Nishimura rádiózgatott, a Shigure pedig fel-alá száguldozott a Surigao-szorosban, az amerikai rombolók második hulláma észrevétlenül megközelítette a japán hajókat. A 24-es rombolókötelékbe öt Fletcher osztályú amerikai, valamint egy Tribal osztályú ausztrál romboló tartozott. A kötelék parancsnoka, McManes kapitány szintén két részre osztotta hajóit. Az első raj három rombolóját ő maga vezette rohamra zászlóshajójáról, a Hutchinsról, a második rajt az ausztrál Arunta romboló parancsnokára, Buchanan kapitányra bízta. A köteléknek nem volt gondja a japán hajók megtalálásával, ugyanis az 54-es kötelék rombolói éppen akkor hajtották végre támadásukat, mikor a 24-es kötelék megközelítette az ellenséget. Az ágyúk torkolattüzei kiválóan megvilágították a japán hajókat. Először Buchanan köteléke támadt. Az Arunta a Shiguréra lőtte ki torpedóit, de ezek célt tévesztettek, csakúgy, mint a Beale torpedói. A harmadik egység nagyobb szerencsével járt, és tíz perccel fél négy után a Killen egyik torpedója eltalálta a Yamashiro orrát. Támadás közben a három romboló heves ágyútűzzel árasztotta el a Yamashirót és a Mogamit, számos találatot érve el mindkét hajón. A rombolók 127 mm-es lövegei a japán csatahajón természetesen nem okozhattak említésre méltó károkat, de a Mogami érzékeny sérülést szenvedett, mikor az egyik lövedék üzemképtelenné tette a hármas számú lövegtornyot. A japán lövegek is tüzet zúdítottak az ellenségre, de az amerikai rombolók ugyanúgy sértetlenül tűntek el az éjszakában, mint korábban.
A torpedó láthatólag érzékeny sérüléseket okozott a Yamashirónak. A japán csatahajó sebessége mindössze öt csomóra esett vissza. Ennek láttán a Mogami és a Shigure is megálltak a sérült zászlóshajó mellett, várva, hogy az újra elinduljon. Nishimura ezt látva annyira felbőszült, hogy lerohant a rádiósfülkébe, és személyesen mordult rá a két hajó kapitányára: "Torpedótalálatot kaptunk. Maguk menjenek előre, és támadják meg az ellenséget!" Hogy a Mogami és a Shigure kapitánya mit gondolt magában a parancs hallatán, nem lehet tudni, legfeljebb csak elképzelhetjük. A parancsnak mindazonáltal rögtön engedelmeskedtek. És sokáig nem is kellett nélkülözniük a Yamashiro társaságát. A japán csatahajó kárelhárító brigádja megint csodát művelt, a hajó alig öt perccel később újra elindult, és ismét sikerült egészen 18 csomóra feltornáznia a sebességét. Ekkor érkezett meg McManes három rombolója. A japánok heves tűzzel fogadták őket, ami megzavarta az amerikaiakat a pontos célzásban. A kötelék tizenöt torpedója közül egy sem talált célba, de a Hutchins egyik torpedója, melyet eredetileg az Asagumóra lőttek ki, később eltalálta a mozgásképtelen, hátrahagyott Michishiót, amely a találat következtében felrobbant, és elsüllyedt.
A West Virginia egy huszas évekbeli felvételen. Miközben a japán hajók egyre fogyatkozó számban, de mind jobban megközelítették a szoros északi kijáratát, délebbre sor került a csata talán leglátványosabb eseményére. 03.45-kor a Fuso felrobbant. A japán csatahajó mindaddig 10-12 csomós sebességgel haladt dél felé, égve és megdőlve, de még harc és mozgásképes állapotban. Néhány amerikai PT naszád ólálkodott a japán csatahajó körül, tisztes távolságban, várva egy kedvező támadási lehetőségre. Háromnegyed négykor aztán két kisebb robbanást hallottak a japán hajó felől, majd rögtön ezt követően egy hatalmas, fülsiketítő detonáció robaja reszkettette meg a naszádokat. A Fusóról akkora tűzoszlop emelkedett magasba, hogy azt még Shima negyven mérföldre levő hajóiról, illetve a hasonló távolságra, csak ellenkező irányban levő amerikai csatahajókról is látni lehetett. Nem sokkal ezután az amerikai radarok képernyőin a Fusót mutató jel kettévált, vagyis a csatahajót kettétörte a robbanás. Ami hasonló esetekben nem szokatlan jelenség, az viszont már nagyonis az, hogy a kettétört csatahajó mindkét darabja fennmaradt a vízen! Már ez is meglepő, ami pedig ezután következett, az olyan elképesztő dolog, hogy sok szakértő máig nem hiszi el a történteket. A radarok képernyőin ugyanis azt látták, hogy a kettétört hajó nagyobbik darabja, azaz a tatrész, délkeletnek, a legközelebbi partok felé fordul, és még mintegy tíz percen át lassan, de halad tovább!!! A hajó két darabja mintegy két kilométerre távolodott el egymástól, amit sem a robbanással, sem a tengeráramlatokkal nem lehet megmagyarázni, s miután a tatrész megállt, ez a távolság már nem változott. Az történhetett, hogy a parancsnoki híd mögötti "C" lövegtorony raktárai robbanhattak fel, a hátsó kazánház és a turbinák pedig többé kevésbé sértetlenek maradhattak, s még rendelkeztek annyi gőztartalékkal, hogy pár percig előrehajtsák a roncsot. Felszínen maradt az orr is, melyről alighanem letört a magas toronyfelépítmény, amely különben felborította volna az önálló életre kelt hajóorrt. Mindez valami egészen hihetetlen, de az eseményekre más magyarázatot találni aligha lehet! És ha mindez igaz, úgy a történtek a japán hajóépítés megdicsőülését jelentik. Nem számít különösebb ritkaságnak, hogy egy csatahajó felrobban, és kettétörik. Az is előfordult, hogy valamelyik rész a robbanás után kis ideig még fennmaradt a vízen. Ám az, hogy a hajó darabjai még órákon át a vízfelszínen maradnak, sőt, hogy részben még mozgásképesek is, az valami egészen példa nélkül álló eset! (Legalábbis hadihajóknál. Kereskedelmi hajóknál előfordult az ilyesmi, sőt, még az is megtörtént, hogy a viharban kettétört hajó mindkét felét sikerült kikötőbe vontatni.) Mindez a japán hajóépítők és tervezők magas színvonalú munkáját dicséri, és nem kevésbé a hajón szolgáló legénység képzettségét, kitartását és bátorságát.
A Fuso robbanását jól kellett, hogy lássák a Yamashirón is, ennek ellenére Nishimura még mindig abban a tévhitben volt, hogy másik csatahajója valahol ott van mögötte. Nem tudni, a japán tengernagy minek tulajdoníthatta a robbanást, de még percekkel ezután is küldte tovább az utasításait a hajónak. Szüksége is lett volna a Fuso segítségére, ugyanis nem sokkal ezután végre szembekerült fő ellenfeleivel, az amerikai Hetedik Flotta csatahajóival. Előtte azonban még sor került az utolsó, harmadik rombolótámadásra. Ezt az 56-os rombolókötelék kilenc hajója hajtotta végre. Parancsnokuk, Smoot kapitány három rajra bontotta szét a köteléket. Az elsőt személyesen ő vezette, a másodikat Conley, a harmadikat pedig Boulware kapitányok. A három raj a korábbi támadásokhoz képest kedvezőtlenebb szögből, szemből támadta a japán hajókat. Ennek megfelelően sem Conley, sem Boulware raja nem ért el találatot. Látva az első támadások sikertelenségét, Smoot három rombolója, az Albert W. Grant, a Richard P. Leary és a Newcomb, minden addiginál közelebbre, 5.700 méter távolságra közelítették meg a japán hajókat. Merészségüket siker koronázta, s a Yamashirót újabb torpedótalálat érte. Valószínűleg a Newcombe egyik torpedója talált célba, de az is lehet, két torpedó is eltalálta a japán csatahajót. Nem lehet tudni, milyen újabb sérülés érte a Yamashirót, ugyanis ekkor már zajlott a csatahajók közti tűzpárbaj, és a zűrzavarban nem volt mód megfigyelni a torpedótámadás eredményét. Smoot rombolónak éppen elég bajuk volt azzal, hogyan mentsék az irhájukat. A támadás után ugyanis ott találták magukat az egymással heves tűzharcot vívó japán és amerikai csatahajók és cirkálók között. Kapták is az áldást rendesen mindkét oldalról, s mindhárom hajó megrongálódott. A legnagyobb károkat az Albert W. Grant szenvedte el, amely nem kevesebb, mint 18 találatot kapott, mozgásképtelenné vált, s a Newcombe rombolónak kellett kivontatnia a harctérről. (Ebben a különös versenyben egyébként az amerikai tüzérek nyertek, akik 11-szer találták el saját hajójukat, míg a japánok mindössze hét találatot tudtak bevinni a Grantra.)

Oldendorf csatahajói és cirkálói már órák óta szép libasorba állva, izgatottan várták a közeledő japán hajókat. Az amerikaiak hatalmas erőt vonultattak fel. A Leyte és Hibusan szigete között várakozó hajóraj élén az Oldendorf vezette öt cirkáló haladt. Zászlóshajója, a Louisville, a Portland, a Minneapolis, valamint két könnyűcirkáló, a Denver és a Columbia. Mögöttük, és tőlük északabbra haladt a fő ütőerő, Weyler ellentengernagy hat csatahajója. Az élen a mindössze néhány nappal korábban megérkezett, 8 db 406 mm-es löveggel felszerelt West Virginia, mögötte a 12 db 356 mm-es ágyú hordozó Tennessee és California, aztán a West Virginia testvérhajója, a Maryland, és a sort a szintén 12 db 356 mm-es löveggel felszerelt Mississippi és Pennsylvania zárta. Mögöttük, és tőlük délebbre haladt Berkey ellentengernagy három cirkálója, az ausztrál Shropshire nehézcirkáló, valamint a Phoenix és a Boise könnyűcirkáló.
És mi állt velük szemben? A legalább három torpedótalálatot kapott Yamashiro, a megmaradt nyolc darab, még üzemképes 356 mm-es lövegével, a tűzereje harmadát szintén elvesztő Mogami, összesen 4 darab 203 mm-es ágyúval, valamint a Shigure, a maga öt, 127 mm-es ágyújával. (A sérülései miatt lemaradt Asagumo túl messze volt ahhoz, hogy rész vegyen a küzdelemben.) Nem ütközet volt, ami ezután következett, hanem céllövészet.
A japán hajók 03.03-kor tűntek fel az amerikai csatahajók radarjain, 40 kilométeres távolságban. A csatahajókról jól lehetett látni a távolban zajló küzdelmet, a fényszórók fénykévéit, és a torkolattüzeket. Megfigyelték a Fuso felrobbanását is. A hajók 15 csomós sebességgel haladtak keleti irányban, Hibusan felé, keresztezve a japán hajók útját. Érdekes módon a radarral nem rendelkező japánok nyitottak először tüzet 03.50-kor. Amerikai részről Oldendorf cirkálói válaszoltak elsőként, egy perccel a japánok után, és újabb két perc múlva az amerikai csatahajók is csatlakoztak a tűzharchoz, 20.800 méter távolságról. A csatahajók legénysége elragadtatva figyelte a sortüzek látványát. "Amikor a hajó tüzelt, hatalmas, félelmetesen örvénylő arany lángfelhő ívelt a tenger fölé, mennnydörgő robaj hallatszott, majd vörös golyóbisok rohantak az égnek, először felfelé ívelve, majd lefelé tartva. Ha a lövedékek célba találtak, először hatalmas szikraesőt lehetett látni, majd egy pillanattal később sötét narancsszínű, gyorsan növekvő és fényesedő izzó ragyogást, amely aztán lassan elsötétedett." Az amerikai hajók olyan pozícióba kerültek, amilyenről a XVII. század óta minden admirális álmodozott. Keresztbevágva a japán hajók előtt, tökéletes T alakzatba fogták azokat, teljes oldalsortüzeket zúdítva a csak az orrlövegeiket használni tudó japánokra. Rögtön a tüzelés kezdetekor a Yamashiro váratlanul lelassított 12 csomóra, és rövid időre kelet felé fordult. Alighanem ekkor találtak célba a Newcombe torpedói. Rövidesen azonban 15 csomóra növelte a sebességet, miközben Nishimura még mindig a Fusót kereste a rádión, s üzeneteket küldözgetett a csatahajónak, csatlakozzon a Yamashiróhoz. A Newcombe torpedója úgy látszik nem okozott túl nagy károkat a japán hajónak, de rögtön ezután elkezdtek becsapódni az amerikai csatahajók lövedékei is. Amerikai részről a csata fő terhét az élen haladó három csatahajó viselte, a West Virginia, a Tennessee és a California. Ezeket már a háború alatt modernizálták, és felszerelték a legmodernebb Mark 8-as radarokkal, Mark 34-es tűzvezető rendszerekkel, és a legújabb számítógépekkel. A másik három csatahajó csak a korábbi, kisebb teljesítményű Mark 3-as radarokkal volt felszerelve, tűzvezető rendszereik és számítógépeik pedig még a hajókra eredetileg felszerelt, több mint húsz éves modellek voltak. Mindezek a különbségek később jól megmutatkoztak az egyes hajók tüzelésének eredményességében.
Az amerikai csatahajók már az első leadott sortüzükkel találatot értek el a japán csatahajó parancsnoki hídja mellett, pár perccel később pedig egy másik lövedék telibetalálta, és kilőtte a "D" lövegtornyot, hatalmas tüzet okozva a hajó középső részén. A japán csatahajó is egyre másra lőtte a sortüzeket két első lövegtornyából, de nem ért el találatot az amerikai hajókon. Csak a közepes tüzérség lövegei mutathattak fel sikereket, többször is sikerült eltalálniuk Smoot kapitány két tűz közé került rombolóit. Szorult helyzete ellenére Smoot határozottan élvezte az elé táruló látványt. "A csatahajók pusztító pontosságú ágyútüze a leggyönyörűbb látvány volt, amit valaha is láttam. A nyomjelző lövedékek ívelt vonalai a sötétben úgy néztek ki, mint egy dombra felfelé haladó, kivilágított vasúti kocsik folyamatos áradata."
Négy óra körül a Yamashiro, melyen egyre-másra csapódtak be az amerikai lövedékek, nyugat felé fordult, hogy végre használni tudja a "C" lövegtornyot is, amely, a parancsnoki híd által takarva, eddig nem jutott kilövéshez. A Mogami számára a T formáció semmilyen hátrányt nem jelentett, hiszen minden lövegtornya elöl volt. A japán cirkáló kilőtte összes torpedóját az amerikai csatasor felé, de nem ért el találatot. Ő maga viszont számos gránáttalálatot szenvedett el, melyek súlyos károkat okoztak a hajó gépházában, s egy időre a cirkáló szinte teljesen megállt. A naiv japánok füstfüggönyt bocsátottak fel, ami valószínűleg nem sokat ért a radarirányítású amerikai lövegekkel szemben. Nem sokkal négy óra után egy -feltehetően a Portlandról érkező- lövedék robbant a hajó parancsnoki hídján, és megölte valamennyi ott tartózkodó tisztet, köztük Tooma kapitányt is. Közben a Yamashiro ismét lelassult, az amerikaiak szerint azért, mert újabb torpedótalálatot kapott, ezúttal állítólag a Bennion rombolótól. A japán csatahajó azonban rövidesen ismét 12 csomóra gyorsított, 260 fokos irányt vett fel, és most már mindhárom működőképes lövegtornyából tüzelt az amerikai hajókra. Radar nélkül azonban nem sok sikert aratott. Néhány lövedéke kellemetlenül közel csapódott be a Denver cirkálóhoz, de közvetlen találatot nem ért el. Az amerikai csatahajókra a legnagyobb veszélyt nem is a japánok, hanem saját maguk jelentették. Nem sokkal négy óra után az addig kelet felé tartó köteléknek 180 fokos fordulatot kellett tennie, hogy ne kerüljenek a Hibusan-sziget takarásába. A hajók egyidejű fordulatot hajtottak végre, de a nagy izgalomban a Californián rosszul számították ki a fordulás ívét, és a csatahajó keresztbefordult testvérhajója, a Tennessee orra előtt. A két monstrumot szinte csak centiméterek választották el az összeütközéstől, de végül sikerült valahogy elkerülniük egymást. Nagyobb baj így nem történt, csak annyi, hogy a Tennessee elé került California néhány percre akadályozta társát a tüzelésben. Ettől a malőrtől eltekintve az amerikai csatahajók nagyon eredményesen tevékenykedtek, s tüzéreik nyomták a gránátokat, ahogy csak bírták. A West Virginia negyedóra alatt 93 lövedéket lőtt ki, a Tennessee 69-et, a California 63-at. A régebbi, kevésbé hatékony tűzvezető rendszerekkel felszerelt csatahajók számára már nagyobb gondot jelentett a pontos célzás. A Maryland, amely főleg a West Virginia becsapódó lövedékeinek vízoszlopait figyelte, és ezek alapján célzott, 48 lövést adott le, a Misissippi pedig mindössze egyetlen sortüzet eresztett meg a csata legvégén. A Pennsylvania egyáltalán nem tudta bemérni az ellenséget, s nehézlövegei végig némák maradtak. Sok szükség nem is volt rájuk. Az amerikai csatahajók és cirkálók ágyúi láthatóan lángoló ronccsá változtatták mind a Yamashirót, mind a Mogamit. Így amikor Oldendorf tudomására jutott, hogy Smoot rombolói a két harcvonal közé szorultak, és a Grantot több saját lövedék is eltalálta, 04.09-kor parancsot adott a tüzelés beszüntetésére. Az utolsó nehézágyúkból leadott sortüzet amerikai részről a Mississippi adta le 04.08-kor, 18.000 méter távolságból. Egy perccel később a japánok is beszüntették a tüzelést. Nishimura, aki nyilván úgy gondolta, a váratlan tűzszünet remek alkalom arra, hogy rendezze sorait, dél felé fordult. A Yamashiro, noha már rengeteg gránáttalálatot, és legalább három, de akár az is lehet, hogy hat torpedót kapott, rövidesen 16 csomóra növelte sebességét, ami egészen bámulatos teljesítmény. A lángokban álló, ronccsá lőtt Mogami is követte a vezérhajót. Feltűnt a Shigure is, melyet őrangyala ezúttal sem hagyott el. A hajó gyakorlatilag sértetlenül úszta meg az amerikai gránátesőt, mindössze egyetlen találatot kapott, és az sem okozott komoly károkat. Nishino kapitány egyébként meg sem kísérelte, hogy torpedótámadást intézzen az amerikai hajók ellen, minden igyekezetét csak arra fordította, hogy kikerülje az ellenséges lövedékeket.
A csata utolsó pillanatai. Középen jelezve a süllyedő Asagumo, jobb szélen pedig a távolban menekülő japán hajók füstoszlopai láthatók. A hatalmas hajóágyúk pokoli mennydörgése után hirtelen csend telepedett a Surigao-szorosra. A japánok dél felé evickéltek, az amerikai csatahajók pedig észak felé fordultak, miután a rombolók japán torpedók közeledését jelezték. A Mogami torpedói voltak ezek, és miután a korábbi ütközetekben az amerikaiak már megtanulták tisztelni a japán torpedókat, Weyler ellentengernagy inkább kitért előlük a csatahajóival. A két fél tehát távolodni kezdett egymástól, és megszakadt köztük a harcérintkezés. Nishimura dél felé tartott, hogy csatlakozzon Shima gyorsan közeledő hajóihoz, és talán még mindig bízott abban, hogy valahonnan majd előkerül a Fuso is. Az erősítés megérkeztével aztán, minden valószínűség szerint, újra meg akarta ismételni a támadást. Pár percig úgy tűnt, sikerülhet is tervét megvalósítania. Aztán, körülbelül negyed ötkor, váratlanul egy újabb torpedó csapódott be a csatahajó jobb oldalába. A találat következtében a jobb oldali gépház megbénult, a hajó megállt. Néhány pillanattal ezután egy második torpedó is eltalálta a hajót, szintén jobb oldalról. Amerikai rombolók nem tartózkodtak a közelben, valószínűnek tünik tehát, hogy a torpedókat valamelyik korábbi támadás során lőtték ki, és a japán csatahajó véletlenül futott beléjük. A hatásuk mindenestre végzetes volt. A csatahajó gépei leálltak, a betörő víz elárasztotta a gépházakat, a hajó megállíthatatlanul a jobb oldalára dőlt. Nyilvánvaló volt, hogy itt a vég, de a csatahajó parancsnoka, Shinoda ellentengernagy, csak akkor adta ki a parancsot a hajó elhagyására, mikor a dőlés már elérte a 45 fokot. Ekkor azonban már rég késő volt. Csak azoknak volt némi esélyük a menekülésre, akik a felépítményen, illetve a fedélzeten teljesítettek szolgálatot. Izaki Sato, számvevő altiszt, a parancsnoki híd közelében tartózkodott a csata során, és menekülés közben látta, hogy a sebesült Nishimura rendíthetetlenül áll a parancsnoki hídon, a korlátba kapaszkodva, és kísérletet sem tesz a menekülésre. Két perccel a hajó elhagyására vonatkozó parancs kiadása után, 04.20-kor, a Yamashiro felborult, és gyorsan elsüllyedt. A csatahajó másfélezer fős legénységéből mindössze tíz ember élte túl a katasztrófát, őket, másfél órával később, a Claxton romboló vette fel.
Két perccel azelőtt, hogy a Yamashiro felborult, rádiósai még vehették Shima tengernagy üzenetét: "Megérkeztünk a harctérre!" Shimának nem volt nehéz kitalálni, hol van a csatatér. Éppen ebben a percben haladt el a kettétört Fuso lángoló roncsai mellett. Erősen kétséges, életének utolsó pillanataiban Nishimura tudomást szerzett e Shima üzenetéről, de az bizonyos, válaszolni már nem tudott rá.
Shima hajóinak eseménytelen útjuk volt idáig, egészen addig, míg el nem érkeztek a Surigao-szoros déli bejáratához. Miközben teljes gőzzel száguldottak észak felé a szorosban, Nishimura hajói után, a még torpedóval rendelkező PT naszádok több támadást indítottak ellenük. Sok sikert most sem értek el, de fél négy körül egy eltévedt torpedó telibetalálta az Abukuma könnyűcirkálót. A torpedót a PT-137 torpedónaszád eredetileg az egyik japán rombolóra lőtte ki, de az átment a romboló alatt, és kicsivel később pont derékba találta az Abukumát. A könnyűcirkáló gépei súlyosan megrongálódtak, s a hajó kénytelen volt kiállni a sorból. Shima ennek ellenére haladt tovább, teljes bizonytalanságban a csata állása felől, Nishimurától ugyanis nem kapott korábban semmilyen tájékoztatást a fejleményekről. Kétségei azonban rövidesen eloszlottak. Először a Fuso kettétört, lángoló roncsai mellett haladt el, melyekről azt hitte, két csatahajó, a Fuso és a Yamashiro maradványai. Aztán előtűntek a sötétségből Nishimura flottájának szánalmas romjai, a lángoló Mogami, a sérülten vánszorgó Asagumo, és a Shigure. A látvány eloszlatta Shima minden kétségét a dolgok állása felől. A japán tengernagy most azt tette, amit a helyében minden épeszű ember cselekedett volna. Hajóival jobbra fordult, kilőtte torpedóit észak felé, amerre a füstfelhő mögött az amerikai hajókat sejtette, és a zárótűz védelme alatt igyekezett minél gyorsabban megfordulni, és eltűnni a katasztrófa helyszínéről. (A torpedók egyébként csak a Hibusan-szigetet találták el.) A fordulásnál azonban csúnyán elszámították magukat. A Nachi parancsnoka, Kanooka kapitány, a Mogami állapotát látva azt feltételezte, a hajó mozgásképtelen, s a Nachival a Mogami előtt akart megfordulni. A Mogami azonban 8 csomós sebességgel haladt előre. Így aztán a Nachi fordulási ívét rosszul számították ki, s a hajó nem a Mogami előtt fordult meg, hanem kanyarodás közben nekiütközött a nehézcirkáló jobb oldalának. A Mogami viszonylag könnyen megúszta az ütközést, mivel a Nachi a lövegtornyoknál rohant bele a hajóba, és a páncélöv felfogta az ütés nagy részét. A Nachi lényegesen rosszabbul járt, orr része alaposan összetört, a hajó sebessége 18 csomóra csökkent. A baleset végleg elvette Shima minden harci kedvét. Hajóival nagy ívben dél felé fordult, amennyire lehetett, rendezte szétzilált flottáját, és hajnali öt óra körül, a sérült hajóktól telhető legnagyobb sebességgel megkezdte a visszavonulást. Közben a korábban torpedótalálatot kapott Abukuma ismét csatlakozott a flottához.
Mindeközben az amerikaiak is rendezték soraikat, és nem sokkal fél öt után Oldendorf cirkálói, és Smoot rombolói a menekülő japánok után eredtek. Fél hat körül lőtávolságra közelítették meg a japán kötelék végén cammogó, sérült Mogamit és az Asagumót, s az amerikai cirkálók tüzet nyitottak rájuk. Ezzel egyidőben a cirkálókról észrevették a Fuso még mindig a felszínen úszó orr részét, s a Louisville cirkáló tüzet nyitott rá. Mindössze 18 lövést adtak le, de ez is elég volt ahhoz, hogy az orr rész roncsa elveszítse még megmaradt úszóképességét, és nem sokkal fél hat után elmerüljön. A Louisville ezután lövegeit a Mogamira irányította át. A japán cirkáló ismét számos találatot kapott, de miután Oldendorf nemsokára leállította az üldözést, és visszahívta hajóit, a fantasztikus túlélőképességgel rendelkező Mogami ismét egérutat nyert. A menekülő japánokat ezután már csak a PT naszádok zaklatták, de eredményt ezúttal sem tudtak elérni.
Az amerikai hajók visszavonulását kihasználva az Asagumo visszatért a Fuso tatjának még mindig a víz felszínén lebegő roncsai mellé, és megpróbálta kimenteni róla a hajótörötteket. A PT naszádok támadása azonban félbeszakította a mentőakciót. Bár az Asagumónak sikerült néhány embert felvennie, azok valamennyien odavesztek, mikor a romboló nem sokkal később elsüllyedt. Hat óra után ugyanis Oldendorf megváltoztatta elhatározását, és ismét dél felé fordult hajóival. A japánok azonban addigra már jelentős előnyre tettek szert. Az amerikaiak csupán az Asagumót tudták elkapni, amely mentőakciójával elszalasztotta a kedvező alkalmat a menekülésre, s most 8 csomós sebességgel vánszorogva, saját hajóitól erősen lemaradva, reménytelen helyzetbe került. Az amerikai rombolók pár perccel hét óra után nyitottak rá tüzet, s az Asagumo, melynek ágyúi mindaddig tüzeltek, míg a víz el nem árasztotta őket, 07.21-kor elmerült. A japán romboló volt a Surigao-szoros utolsó áldozata. Kitartó üldözéssel az amerikaiak utolérhették, és megsemmisíthették volna Shima menekülő hajóit, de fél nyolckor Oldendorf azt a megdöbbentő jelentést kapta, hogy Kurita csatahajói és cirkálói a Halsey által őrizetlenül hagyott San Bernardino-szoroson keresztül a Leyte-öböl északi bejáratáig jutottak, és az ott állomásozó amerikai kísérő-anyahajókat támadják. Oldendorf valamennyi hajóját visszahívta az üldözésből, és a lehető leggyorsabban észak felé indult, hogy megakadályozza Kurita betörését a partraszállás körzetébe.

A Mogami, már az átépítés után.

A Fuso felszínen lebegő tatrésze valamikor háromnegyed hét táján merült el, három órával a hajó felrobbanása után. A robbanás, és a hajóroncsokon tomboló tüzek ellenére a csatahajót sokaknak sikerült elhagynia. Feltételezhető, hogy megpróbáltak kiúszni a mintegy 7,5 kilométer távolságra fekvő Kanihaan, vagy a Dinagat-szigetre. A jókora távolság, és a japán matrózok kimerültsége ellenére biztosra vehető, hogy az alapos képzést kapott japán tengerészek közül sokaknak sikerült a nyugodt tengeren partra evickélnie. Tovább azonban nem jutottak. A japán megszállók oktalan kegyetlensége és erőszakossága olyan gyűlöletet ébresztett irántuk az egyébként békés szigetlakókban, hogy azok most, az amerikai csapatok megérkeztével, szabályos hajtóvadászatot indítottak a szétszórt japán csapatok menekülő katonái, illetve a hajótörött japán tengerészek után. Csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik a partokon amerikai kézre jutottak, mint a Michishio és az Asagumo néhány tengerésze. A többieket a bennszülöttek kíméletlenül lemészárolták. A Fusóról egyetlen túlélő sem maradt.

A felszíni egységek után a repülőgépek vették át a japán hajók üldözését. Még aznap délelőtt az időközben a térségbe visszaérkezett amerikai anyahajók gépei felfedezték a Mogamit, és több bombatalálatot értek el a szerencsétlen cirkálón, melyet végül a déli órákban ki kellett üríteni. A kegyelemdöfést az Akebono romboló torpedói adták meg a hajónak, amely nem sokkal egy óra után elsüllyedt. Az Abukumát másnap süllyesztették el a Zulu-tengeren a szárazföldi hadsereg B-24-es bombázói. Azok a hajók sem jártak jobban, melyeknek sikerült a kikötőbe visszatérniük. Shima zászlóshajóját, a Nachit, és több rombolót, a Manila-öbölben süllyesztették el az amerikai anyahajók bombázói november elején. A Shigure továbbra is szerencsés hajónak számított, s a következő hónapokban még több ellenséges támadást sikerült túlélnie, de 1945 január 05-én a szerencse elpártolt mellőle, s egy amerikai tengeralattjáró torpedói végeztek vele a Sziámi-öbölben.


A Surigao-szorosban megvívott ütközet kétségkívül a modern tengeri hadviselés történetének legegyoldalúbb tengeri csatája volt. A japánok egy romboló kivételével elvesztették valamennyi hajójukat, és Shima késve érkező köteléke is súlyos károkat szenvedett. Emberveszteségük legalább ötezer főre rúghatott. Az amerikaiak ezzel szemben egyetlen kis PT naszádot vesztettek, valamint súlyosan megrongálódott egy rombolójuk, és kilenc naszádjuk. Emberveszteségük 37 halott, és mintegy 120 sebesült volt. Ezek túlnyomó többsége (34 halott, és 91 sebesült) az Albert W. Grant rombolóról került ki, melynek sérüléseit zömében nem is a japán, hanem a saját hajók ágyúi okozták.
Az amerikai történetírók utólag elismerően emlegetik Nishimura merészségét és bátorságát. Teljesen alaptalanul. Amit Nishimura tett, az nem bátor cselekedet volt, hanem eszelős, öngyilkos őrültség! A japán tengernagy tudta, hogy Kurita nem fog időben megérkezni, azt is tudta, hogy Shima hajói alig egy órányira vannak csak lemaradva mögötte, és tudta azt is, milyen hatalmas erőket összpontosítottak a szoros túlsó végén az amerikaiak. Nincs egyetlenegy olyan érv, ami a támadás azonnali megindítása mellett szólt volna. (Talán csak az, hogy az erősítés beérkeztével, rangidős tisztként Shima vette volna át a flotta parancsnokságát. Az ilyesmi pedig úgy látszik, ösztönző hatással van a tengernagyokra. 1805-ben például Villeneuve hónapokig gubbasztott Cadizban, hiába érkeztek a kifutást elrendelő parancsok. Viszont azon nyomban elhagyta a kikötőt, mihelyt tudomására jutott, hogy már útban van Cadiz felé Francois Rosily altengernagy, akit az ő leváltására küldtek.) Toyoda tengernagy szerencsétlen rádióüzenete talán összezavarhatta Nishimurát, aki parancsnak értelmezhette az eredetileg csupán bátorításként leadott üzenetet. Nishimura azonban nem Toyodának, hanem Kuritának volt közvetlenül alárendelve. És egyébként is, a japán tengernagy figyelmen kívül hagyta az egyik legfontosabb alapszabályt, mely szerint a parancsnak nem a betűjét, hanem a szellemét kell követni. Az ő feladata az volt, hogy kösse le a Surigao-szorosban az amerikai erőket. Ennek eléréséhez viszont akár az is elég lett volna, ha Nishimura nem csinál semmi mást, csak fel-alá hajókázik a szoros déli bejárata előtt! Aztán másnap reggel, Shima hajóival megerősödve, és bevárva, hogy Kurita is megérkezzen észak felől, támadást indíthattak volna a Hetedik Flotta ellen. Ebben az esetben az amerikaiak olyan kutyaszorítóba kerültek volna, amelyből legjobb esetben is csak igen komoly veszteségek árán tudták volna kivágni magukat. Racionális európai ésszel Nishimura magatartása teljesen érthetetlen. Nem taktikázott, nem manőverezett, nem várta be a közelgő erősítést, nem egyeztetett a többi kötelékkel, hanem egyszerűen csak nekirontott az ellenségnek. (Kicsivel később egyébként pontosan ugyanezt tette Kurita is.) Kétségtelen, az amerikaiaknak van okuk arra, hogy Nishimurát dicsérjék. A japán tengernagy remek napot szerzett nekik. Amerikai részről a csata –Herman Wouk találó jellemzésével élve- „véres móka” volt csupán, egy kiváló, jó hangulatú céllövészet. Érthető az is, ugyanekkor miért neheztelnek annyira Shimára. Őt az amerikai írások legalábbis gyávának minősítik, de akad olyan történész, aki „a leytei csata bohócának” nevezi. Shima bűne az, hogy ő nem szerezte meg azt az örömöt az amerikaiaknak, hogy szétlöveti velük a hajóit, ehelyett azt tette, amit minden, legalább félig-meddig épeszű ember tett volna a helyében: visszavonult. Ugyan mégis mi az ördögöt tehetett volna mást? Rontott volna neki néhány cirkálójával és rombolójával a Hetedik Flottának? Kétségtelen, az amerikaiak roppantul élvezték volna, ha még néhány japán hajót legyilkolhatnak. Nishimura biztos megtette volna nekik ezt a szívességet, ezért is szeretik őt utólag annyira. De próbáljuk meg elképzelni az elképzelhetetlent, vagyis azt, hogy Nishimura győz. Megfutamítja a Hetedik Flottát, betör a partraszállás körzetébe, és ott -Kuritával, vagy Kurita nélkül- nagy vérfürdőt visz végbe a partraszálló csapatok, és az őket szállító hajók között, majd visszavonul. Akkor is ilyen nagyra tartanák őt az amerikaiak? Biztos vagyok benne, hogy ebben az esetben, vagyis ha eléri célját, Nishimura nem háborús hős, hanem háborús bűnös minősítést kapott volna, s a japán fegyverletétel után bíróság elé állítják.
A leytei csatában a japán flottát irányító három parancsnok közül paradox módon az az egy viselkedett épeszű módon, akit azzal bíztak meg, vonja magára az amerikai főerők figyelmét, és saját hajóit csaliként feláldozva tisztítsa meg az utat a többiek számára. Ozawa rugalmasan értelmezte a parancsot, nem rontott neki ész nélkül az ellenségnek, hanem igyekezett ügyes manőverezéssel mindvégig tisztes távolban maradni az elsöprő túlerővel rendelkező amerikaiaktól. Ez sikerült is neki, és bár anyahajóit elvesztette, feláldozásra szánt többi hajóját nagyrészt sikerült visszavinnie a hazai kikötőkbe. (Ehhez persze kellett Halsey tökfejűsége is.) Ami pedig Kurita és Nishimura viselkedését illeti, vissza kell, hogy utaljak egy korábbi megjegyzésemre, miszerint a háború végén a japánok már nem azért indultak harcba, hogy győzzenek, hanem azért, hogy dicsőségesen haljanak meg. Ahogy az derék szamurájokhoz illik. A háború végén, Mandzsuriában előrenyomuló orosz páncélos alakulatok katonái közül többen is feljegyezték, hogyan próbálták a japán katonák megállítani az orosz tankokat. Mikor azok mintegy ötven méteres távolságra értek tőlük, a japánok a bambuszrúdra, vagy éppen a testükre erősített aknákkal kiugrottak a lövészárkokból, és hangos „Banzáj!” ordítással nekirontottak a harckocsiknak. Azok lövészei pedig a tankok géppuskáival kényelmesen halomra lőtték őket. A japánoknak eszükbe sem jutott, hogy megvárják, amíg a harckocsik a közelükbe érnek, és hogy csendben, kúszva közelítsék meg azokat. Ha így tesznek, jóval nagyobb károkat okoztak volna az oroszoknak, de egy igazi szamurájhoz ugyebár nem méltó az ilyen alattomos lopakodás. Elő a kardot, illetve ebben az esetben az aknát, és uccu, neki az ellenségnek! Lényegében ugyanezt tette Nishimura is. Korábban, például Midwaynél, vagy Guadalcanalnál, a japánok nem haboztak visszavonulni, mikor jelentős túlerővel kerültek szembe, és a győzelem kivívása nem volt lehetséges, vagy túl nagy árat követelt volna. 1944 közepére azonban –ahogy azt Yamamoto a háború elején megjósolta- elveszett a hit a győzelemben, és csak a dicsőséges halál utáni vágyakozás maradt meg.
Japán fogalmak szerint Nishimura lehet, hogy dicsőségesen halt meg, de én, a magam karteziánus fejével úgy vélem, mindenki jobban járt volna, ha ahelyett, hogy lemészároltatja magát, és teljes flottáját, inkább harakirit követ el, vagy felakasztja magát hajója főárbocára. Az én számomra az igazán szimpatikus alak a japánok közül a legkevésbé sem Nishimura, hanem sokkal inkább Shima, és még inkább a Shigure kapitánya, Nishino, aki szemmel láthatólag rendelkezett a jó katona egyik legfontosabb tulajdonságával, a gyávasággal. A kellő mértékben természetesen. Nem menekült el, végig jelen volt az ütközetben, de lehetőségeit jól felmérve, jó érzékkel tartotta távol magát a kockázatos helyzetektől. És ahogy az már lenni szokott, a szerencse ezúttal is az arra érdemesek mellé szegődött, s a Shigure többé-kevésbé sértetlenül került ki a darálóból. Ha Nishimura volt a hős, akkor Nishino a jó katona. És mint közismert, a kettő között az a különbség, hogy az utóbbit másnap is harcba lehet küldeni.


Kurita és Halsey

A tengeri hadviselés történetét tanulmányozva az admirálisok között lenyűgöző személyiségeket, óriási figurákat találhatunk, akikről könyveket lehetne írni, és többnyire írtak is. Don Juan, Drake, Blake, Tromp, Rupert, Jean Bart, Benbow, Nelson, Tegetthoff, hogy csak találomra megemlítsek néhányat.A XX. századbeli admirálisok közt viszont alig van néhány, akiről színes egyénisége, eseményekben gazdag élete, vagy győzelmei miatt érdemes volna hosszabban írni. Nishimura és Oldendorf pedig biztosan nem tartozik ezek közé. Nyilván tehetséges, törekvő tisztek voltak, de nem csináltak semmi olyasmit, ami igényt tarthatna arra, hogy feljegyezzék a világtörténet lapjain, és nem is voltak különösebben karizmatikus személyiségek. Éppen ezért, ezúttal nem írtam róluk külön fejezetet, mert ha akarnék, sem nagyon tudnék mit írni. A leytei ütközet kapcsán viszont talán érdemes röviden írni valamit arról a két admirálisról, akik eldöntötték az ütközet sorsát. Nem arra kell gondolni, hogy két briliáns lángelme feszült itt egymásnak, hanem éppen ellenkezőleg, vulgárisan, de úgy érzem a lényeget kifejezően, fogalmazhatunk úgy is, a leytei csatát a Kurita és Halsey közti hülyeségi verseny döntötte el.
Igazából sem Kurita sem Halsey tevékenysége nem kapcsolódik közvetlenül a Surigao-szorosban megvívott ütközethez, mely tulajdonképpen jelen értekezés tárgya, de a Leytéért vívott harcok egészét tekintve ennek a két tengernagynak a döntései voltak a meghatározóak. Legjobb volna persze egy külön írást szentelni nekik, de miután a közeljövőben nem szándékozom második világháborús témával foglalkozni, érdekessége miatt viszont feltétlenül meg akarom említeni a történteket, beszúrok ide egy erről szóló fejezetet.

A korábbi századok során az érvényesülés egyik alapvető feltétele volt az úgynevezett „magasabb körökkel” való jó kapcsolatok gondos ápolása. Lehetett volna akármilyen zseni Drake, vagy Nelson, ha nem helyezkednek ügyesen, aligha érhettek volna olyan magasra, mint amilyenre végül eljutottak. (Persze fordítva is igaz. Lehettek volna akármilyen jó kapcsolataik, ha nem olyan tehetségesek, mint amilyenek voltak, szintén nem kerültek volna be a történelemkönyvek lapjaira.) A korábbi évszázadokban a „magasabb körök” természetesen az arisztokráciát jelentette. A XIX. század végén azonban a társadalom egy új hatalmi ága született meg, mellyel ajánlatos volt jóban lenni: a sajtó. Valószínűleg Dewey admirális volt az első olyan tengeri hadvezér, akit a sajtó tett sztárrá, még anélkül, hogy ezt ő maga akarta, vagy akárcsak észrevette volna. A Manila-öbölben a spanyolok felett aratott 1898-as tengeri győzelme kapcsán az amerikai sajtó olyan tömeghisztériát korbácsolt fel, amilyenre korábban még nem volt példa. Nelsont sem várták soha akkora ünnepléssel, mint amekkorával a hazatérő Deweyt fogadták Csak New Yorkban több lőszert lőttek el az üdvözlésére, mint amennyit ő maga a csata során felhasznált. Dewey még egyáltalán nem volt vele tisztában, mi is történik körülötte, és úgy tűnik, ez nem is nagyon érdekelte. A huszadik század elején azonban már akadtak, akik rájöttek, mekkora erőt képvisel a sajtó, és igyekeztek ezt az erőt maguk mellé állítani, és céljaik érdekében tudatosan felhasználni. Talán Moffat tengernagy, az anyahajók egyik korai apostola volt erre a legmarkánsabb példa, de itt most egy másik médiasztárral szeretnék foglalkozni, William F. Halsey-vel.

Halsey elégedett.

Halsey-vel kapcsolatban eleinte úgy gondoltam, meglehetősen nyers modorú, faragatlan fickó, amolyan tipikus „bunkó amerikai”, de nyilván tehetséges, jó hadvezér. Átnézve háborús tevékenységét, viszont azt kell, hogy mondjam, Halseynak nem annyira a katonai tehetsége, hanem inkább a jó PR munkája volt kiemelkedő. Nemcsak a leytei tevékenysége kritizálható, hanem szinte egész korábbi működése kisebb-nagyobb baklövések sorozata. Győzelmei pedig meglehetősen jelentéktelen, vagy legjobb esetben is csak közepesen fontosnak minősíthető győzelmek, melyeket viszont a sajtó óriási diadalokká fújt fel.
Halsey megdicsőülése Pearl Harbournál kezdődött. A nagy tett, amit itt végrehajtott, az volt, hogy hajói megúszták a japán támadást, ugyanis éppen nem voltak a kikötőben. Mindez azonban nem Halsey előrelátásának, hanem a puszta véletlennek volt köszönhető. Néhány nappal korábban ugyanis az Enterprise elhagyta Pearl Harbourt, azzal a céllal, hogy repülőgépeket szállítson Wake szigetére. Mikor a japán támadás megtörtént, Halsey éppen erről a küldetésről volt visszatérőben, és a támadás idején már csak 200 mérföldnyire voltak a kikötőtől. Óriási szerencséjük volt. A korábbi, rossz időjárás miatt ugyanis késtek egy kicsit. Ha az eredetileg tervezett időpontban, néhány órával korábban érkeznek, a japánok biztosan észreveszik őket, és akkor végük. A támadás után Halsey nagy bőszen elkezdte keresni a japán anyahajókat, és megindult dél felé, ugyanis Pearl Harbour jelzései alapján úgy vélte, a japán anyahajók délen vannak. Később derült ki, hogy Halsey és törzse egyszerűen megfeledkezett az irányszög tükrözésről, ezért indultak észak helyett dél felé. Szerencséjükre. Egyetlen amerikai anyahajó a hat japán ellen, ez pont akkora őrültség lett volna, mint Nishimura rohama a Surigao-szorosban. Halsey következő háborús tevékenysége -miután Nimitz asztalát csapkodva sem tudta elérni, hogy Wake felmentésére küldjék- a Marshall-szigeteki előretolt japán támaszpontok elleni rajtaütés volt. Az eleve nem túl fontos japán támaszpontok elleni támadás persze csak propagandafogás volt, bár Halsey pilótái jónéhány japán gépet lelőttek, elsüllyesztettek pár teherhajót, és megrongálták a támaszpontok berendezéseit. A Pearl Harbourba visszatérő hajókat őrjöngő tömeg fogadta, és valamennyi újság címlapján hozta a tengerek új amerikai hősének, Bill Halseynek, a Bikának a fotóját. Arról már persze nem írtak a lapok, hogy a tengerek új amerikai hőse miatt kis híján zendülés tört ki az anyahajók pilótái között, Halsey ugyanis olyan célpontok ellen akarta küldeni őket, amelyek kívül estek a gépek hatósugarán. Végül csak parancsmegtagadással fenyegetőzve tudták rávenni a tengernagyot az öngyilkos támadási parancs visszavonására. De Halsey számára az igazi nagy dobás a Doolittle támadás volt Tokió ellen. Ennek részletei nyilván mindenki előtt ismeretesek. Tipikus propagandaakció volt, annak viszont valóban nagyon hatásos. Ugyanakkor viszont elvonta a déli hadszíntérről a két legjobb anyahajót, pont akkor, amikor a japánok támadásba kezdtek a Salamon-szigetek térségében. Ekkor kezdték el a Halseyvel szemben kritikus tisztek azt a véleményüket hangoztatni, mely szerint a tengernagy nem annyira a japánokat akarja legyőzni, hanem sokkal inkább a képes magazinok számára akar címlaptémákat gyártani. Ez teljes mértékben sikerült is neki. A háború folyamán végig sikerült magán tartania a sajtó figyelmét. Nagy sikert aratott például a tábla, amelyet irodája ajtajára függesztett ki, a következő felirattal: "Ölj japcsit! Ölj japcsit! Ölj még több japcsit!" Szintén jó poénoknak bizonyultak hencegései is, mely szerint a háború végén megtartandó diadalmenetben láncra verve fogja Yamamotót végigvezetni a Pennsylvania sugárúton, illetve nevezetes kijelentése, mely szerint a háború végére a japán nyelvet csak a pokolban fogják beszélni. (Lefordítva ez azt jelenti, hogy a hős tengernagy az utolsó szálig ki fogja irtani a japánokat.) Címlapra való téma volt a Santa Cruz szigeténél vívott ütközet idején kiadott, mély stratégiai éleslátásról és taktikai tehetségről tanúskodó parancsa is: "Támadni, támadni, és újra meg újra támadni!" Az, hogy ezt az ütközetet Halsey elvesztette, természetesen már nem került az újságok címlapjára.
A tengernagynak mindazonáltal megvoltak az erényei is. Magával ragadó, karizmatikus egyéniség volt, aki szuggesztív erővel tudott hatni az alárendeltjeire. És nem mellesleg, mindig szerencséje volt. Rajongott érte valamennyi matróza, és tisztjei többsége is. Utóbbiak annak ellenére, hogy Halsey, aki mindig mindent kézben akart tartani, állandóan beleavatkozott a munkájukba. Úgyszintén hatalmas rajongótáborral rendelkezett a szárazföldön is, köszönhetően az állandóan őt sztároló újságoknak. Halsey, aki azért korántsem volt tehetségtelen, alighanem jó beosztott parancsnok lett volna, egy néhány anyahajóból álló különítmény élén. Nagy flották parancsnokának, akinek önállóan kell felelős döntéseket hoznia, azonban nem volt alkalmas. Ennek ellenére mégis ilyen tisztségeket töltött be. Amerika legnagyobb tengerész sztárját, akinek rajongói közé tartozott maga az elnök, Roosevelt is, nem lehetett mellőzni. Nyíltan nem is mellőzték, de Leytéig valahogy mindig úgy alakult a helyzet, hogy a fontosabb tengeri hadműveleteket nem Halsey irányította. Hogy aztán ez Nimitz ügyes taktikázásának, vagy a puszta véletlennek volt köszönhető, azt biztosan nem lehet tudni.
Halsey leytei tevékenységére a legenyhébb jelző, amit használni lehet, az, hogy botrányos. Miután a japán flotta nem jelent meg rögtön a partraszállás után, Halsey be akart hajózni a szigetek között a Dél-Kínai-tengerre, hogy támaszpontjaikon támadja meg a japán hajókat. Ettől a hülyeségtől Nimitz közbelépése mentette meg a Harmadik Flottát. Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy Nimitznek be kellett avatkoznia a csata menetébe. Ezek után a csalódott és dühös Halsey, aki azt hitte a japánok egyáltalán nem is fognak jönni, anyahajói felét visszaküldte az Ulithi atollhoz, készleteket vételezni. Mikor a japánok aztán feltűntek a Sibuyan-tengeren, Halsey minden megmaradt anyahajóját északra rendelte, és ellenük vetette be, figyelmen kívül hagyva Nishimura délről közeledő erőit. Amikor pedig felfedezték Ozawa északról közeledő anyahajóit, Halsey, aki elhitte a pilóták jelentéseit arról, hogy a Sibuyan-tengeren nem maradt ép japán hajó, valamennyi egységével északra fordult, és a San-Bernardino szorost teljesen őrizetlenül hagyva a japán anyahajók ellen indult. Úgy, hogy erről sem Nimitzet, sem pedig a térségben tartózkodó többi amerikai kötelék parancsnokát nem értesítette. Utóbbiak azt hitték, a szorost Halsey teljes flottája, vagy legalábbis annak egy erős osztaga védelmezi. Nem kis meglepetést okozott tehát, amikor Kurita csatahajói váratlanul felbukkantak a leytei öböl északi bejáratánál, és elkezdték irtani az ott álló kísérő-anyahajókat. Ekkor avatkozott közbe ismét Nimitz, s üzenetének hatására Halsey ismét megfordult, és elindult dél felé. Ezt azonban ugyanolyan eszetlenül tette, mint mindent, amit addig csinált. (Egyébként tisztjei szerint a győzelmet már előre ünnepelni kezdő Halsey ekkor már tökrészeg volt.) Ismét teljes erőivel fordult, magával vitte az összes csatahajót, ahelyett, hogy hátrahagyott volna belőlük néhányat, hogy befejezzék Ozawa hajóinak megsemmisítését. Holott már csak egy órát kellett volna észak felé hajózniuk, hogy a japán hajók az amerikai csatahajók lőtávolságán belülre kerüljenek. És még ezzel sincs vége. A tengernagy ezt az időpontot találta alkalmasnak arra, hogy rombolói üzemanyagot vételezzenek a csatahajók tartályaiból. A felmentő erő tehát tíz csomós sebességgel cammogott visszafelé. Halsey egy idő után ezt is elunta, és újabb ötlete támadt. Két csatahajóból, és néhány cirkálóból összeállított egy köteléket, és ennek élén végre teljes sebességgel megindult Leyte felé. A történelem egyik legnagyobb hadiflottáját rendelték a kezei alá, ő pedig barom módon két csatahajóval akarta megtámadni a japán flottát, összes többi hajóját hátrahagyva! Mint mindig, ezúttal is szerencséje volt, s a japánok már visszavonultak, mire odaért Leytéhez.
Halseynek láthatóan semmilyen előre átgondolt stratégiája nem volt. Az ütközet egész ideje alatt ötletszerűen viselkedett, összevissza rángatva hol ide, hol oda a rábízott flottát. Ráadásul állandóan beavatkozott alárendelt tengernagyai munkájába, átvéve hatásköreiket, felülbírálva döntéseiket. Az anyahajókat elvileg a tehetséges Mitscher ellentengernagy vezette volna, Halsey azonban gyakorlatilag teljesen átvette a hatáskörét, maga próbálva meg mindent irányítani. Mitscher ezért kapta a hajók személyzetétől a „hallgatag utas” gúnynevet. És Halsey ámokfutása nem ért véget Leyténél. December közepén, mikor egy nagy erejű tájfun közeledtét jelezték, Halsey elutasította azt a javaslatot, hogy a flotta távolodjon el a Fülöp-szigetektől, hogy elkerülje a tájfun központját. Az eredmény az lett, hogy „Halsey tájfunja”, ahogy a matrózok elkeresztelték, elsüllyesztett három amerikai rombolót, és számos más egységet súlyosan megrongált. A hatalmas anyagi károk mellett a flotta elvesztett mintegy 800 embert is. A károk és a veszteségek majdnem akkorák voltak, mint amennyit Leyténél a japánok okoztak az amerikaiaknak.
Már pusztán azért, amit a leytei ütközet irányítása során elkövetett, Halseyt már a csata közben le kellett volna váltani, és hadbíróság elé állítani. De hogy mutatott volna mindez az újságok címlapján? A tengerek amerikai hősét nem lehetett csak úgy hadbíróság elé állítani! Nimitz tehát kénytelen volt a háború végéig együttműködni Halseyvel, akit Leyte után ismét igyekezett távol tartani a fontosabb hadműveletektől. A háború után aztán mihelyt lehetett, megszabadultak tőle, és 1947 elején sikerült végre a rég esedékes nyugdíjba küldeni. Persze ez se ment egyszerűen. Halsey csalódott volt, amikor 1945 végén nem ő, hanem egykori beosztottja, a nála fiatalabb Spruance kapta meg Nimitz megüresedett posztját. Halsey ezt nem tudta megakadályozni, viszont kiváló politikai kapcsolatait, elsősorban Carl Vinsonhoz fűződő barátságát kihasználva, sikerült elérnie, hogy Spruance ne kapja meg a flottatengernagyi (Fleet Admiral) rangot, amely beosztásához amúgy járt volna. (És amelyet viszont Halsey megkapott. Hasonlóan nehéz volt egyébként később Trumannak is megszabadulni a másik nagy showmantől, MacArthurtól.) Halsey különben élete végéig Nimitzet, Kinkaidet, valamint anyahajóinak pilótáit -egyszóval mindenki mást- tartotta felelősnek azért, hogy a leytei csata, melyet pedig ő olyan jól irányított, ennyire félresikerült.
Kurita elégedetlen. De hogy lehet az, hogy a japánok nem tudták kihasználni a Halsey által elkövetett ostobaságokat? Úgy, hogy a döntő pillanatban Kurita tengernagy még ostobábbnak bizonyult, bár az általa elkövetett hibákat -Halsey hibáival ellentétben- némileg meg lehet magyarázni. Kurita előélete nem olyan mozgalmas, mint Halseyé. Tehetséges, megbízható tisztként szépen haladt előre a ranglétrán, és beosztott parancsnokként kitüntette magát néhány ütközetben. Önállóan azonban még nem vezényelt nagyobb köteléket, ráadásul a hadművelet idején beteg is volt, éppen trópusi láz gyötörte. Hogy mindezek ellenére miért pont őt választották arra, hogy a döntőnek szánt csatában a legnagyobb japán flottaegységet vezesse, az rejtély. Akárhogy is történt, ez a választás tévedésnek bizonyult. Már Kurita kezdeti intézkedései is kétségeket ébreszthettek volna, mikor olyan formációban sorakoztatta fel hajóit, mely tengeralattjárók ellen teljesen használhatatlan volt. Nagyrészt ennek volt köszönhető, hogy a Darter és a Dace fél óra alatt három japán nehézcirkálót torpedózott meg. A döntő pillanat azonban két nappal később következett be. Október 25-én, nem sokkal éjfél után, a japánok fő csapásmérő ereje zavartalanul hajózott át a San Bernardino-szoroson, és Leyte felé vette az útját. A japánok nagy meglepetésére senki sem állta útjukat. Reggel fél hétkor aztán hajókat észleltek a távolban. Clifton Sprague hat kis kísérő-anyahajója, és nyolc rombolója került az útjukba. Kuritának azonban fogalma sem volt, milyen hajók ezek. Kiküldött felderítőgépeit az amerikai vadászok szinte azonnal lepuffantották, az előreküldött rombolókról pedig egyre-másra érkeztek az összevissza jelentések az általuk látni vélt amerikai anyahajókról, cirkálókról, csatahajókról. A japán zászlóshajó hídjáról úgy tűnt, az amerikai fő csapásmérő erővel kerültek szembe. A japán tengernagy ebben a tudatban adta ki azt a parancsot, amely jó eséllyel indulhatna a modern tengeri hadviselés történetének legőrültebb parancsa címéért. "Általános támadás!" Kurita meg sem kísérelte a csatasor kialakítását, vagy valamiféle rendezett, összehangolt támadás levezénylését, hanem egyszerűen csak nekieresztette hajóit az amerikaiaknak, boldoguljon mindenki, ahogy tud alapon. Az eredmény természetesen teljes zűrzavar lett. Kurita meg sem próbált irányítani. Egy idő után már nem is tudott volna. A japán flotta rendje teljesen felbomlott, a szétszóródott hajók a saját külön kis harcukat vívták, sokszor egymást is zavarva. Az amerikaiak ezzel szemben szervezetten védekeztek, és egy darabig sikerült is kitérniük a japánok elől. Ekkora túlerővel szemben azonban sokáig nem tarthatták magukat. Ám a végső összeomlás küszöbén, amikor már úgy tűnt, csak percek kérdése a bekerített, és többségükben már súlyosan sérült amerikai anyahajók elpusztítása, Kurita váratlanul leállította a támadást, és visszahívta hajóit. Jellemző a japánoknál uralkodó zűrzavarra, hogy két óráig tartott, mire hajóit újra sikerült hadrendbe állítania. Sprague, és a pár mérfölddel távolabb levő Felix Stump anyahajói iszkoltak kelet felé. Kinkaid Hetedik Flottájának hajói pedig még a Surigao-szorosból igyekeztek visszafelé, de alig volt lőszerük. Nyitva állt az út a Leyte-öbölbe, a partraszálló amerikai csapatok felé. Ekkor hozta meg Kurita azt a döntését, amely azóta is a tengeri háborúk történetének talán legelképesztőbb határozata. Elrendelte a visszavonulást a San Bernardino-szoros felé. Ez valami olyasmi, mintha a focista, aki ellenfelei rúgásai és ütései közben végigsprintelte a pályát, majd kicselezte a kapust, a döntő gól berúgása helyett a hóna alá kapná a labdát, és lesétálna a pályáról.
Alapvetően három magyarázat létezik ennek a megmagyarázhatatlan döntésnek a megmagyarázására. Az elsőt maga Kurita adta, a csatából való visszatérte után. Ezek szerint ő úgy gondolta, az anyahajók a csali szerepét játsszák, mellyel az amerikaiak csapdába akarják csalni. Azért fordult meg, hogy megkeresse az amerikai főerőket, melyekről azt hitte, valahol mögötte állnak lesben. Szerencséjére nem találta meg őket, de keresgélés közben annyira kifogyott az üzemanyagból, hogy már nem tudott visszafordulni Leyte felé, s így el kellett rendelni a visszavonulást. A japán mentalitást ismerve ez a változat tulajdonképpen egész hihetően hangzik. A csatahajók és cirkálók tisztjei már a hadművelet kezdetén felháborodásuknak adtak hangot, hogy holmi vacak kereskedelmi hajók ellen akarják bevetni őket. Úgy gondolták, becsületes szamurájivadékokhoz nem méltó az ilyesmi, ők anyahajókat és csatahajókat akartak süllyeszteni. Minden jel szerint Kuritának tehát igazából soha nem is állt szándékában, hogy a parancsnak megfelelően behatoljon a Leyte-öbölbe, és ott a partraszálló flotta hajóit támadja. Ő kezdettől fogva az amerikai hadihajók ellen akart harcolni, és győzni, vagy dicsőségesen meghalni. Kurita tehát –akárcsak Nishimura- igazán mindent elkövetett, hogy lemészároltassa magát, és tízezer emberét, s nem rajta múlott, hogy ez nem sikerült neki. (A háborúnak ez a felfogása egyébként az európai kultúrkörben sem volt ismeretlen, csak éppen itt eltűnt a lovagkorral együtt. A japánoknak viszont sikerült átmenteniük ezt a mentalitást a XX. századba is. Nagyrészt ennek az anakronisztikus hozzáállásnak volt köszönhető, hogy ugyanolyan szánalmas és nevetséges vereségeket szenvedtek el a modern, racionális gondolkodású amerikaiaktól, mint amilyeneket a francia lovagseregek szenvedtek el a százéves háború idején, Crécynél, Poitiersnál, és Agincourtnál a gyakorlatias angoloktól.)
A második magyarázat az elsőnek pont az ellentéte, a meglepő csak az, hogy ez is Kuritától származik. Évtizedekkel az események után az idős tengernagy azt nyilatkozta, azért vonult vissza, mert eljutott hozzá Ozawa jelentése, és felismerte, nem a főerőkkel, hanem csak kisegítő egységekkel harcol. És úgy gondolta, ha ezek ekkora károkat képesek neki okozni, a főerőkkel való összecsapás a biztos megsemmisülést jelentené számára. Ezért aztán inkább visszavonult, hogy flottája maradék hajóit, és a rajtuk szolgáló tengerészeket megkímélje a pusztulástól. A hatvanas-hetvenes évekbeli Japánban ez kétségtelenül jó szövegnek számított, és élete utolsó éveiben Kurita -aki 1977-ben halt meg- szerzett is vele némi elismerést magának. Hiszen ezek szerint ő már a háború idején elkötelezett békeharcos volt. Viszont a második világháború idejebeli japán közgondolkodás és katonai mentalitás ismeretében azt kell, hogy mondjam, az, hogy egy japán tengernagy azért vonul vissza a harcból, mert kímélni akarja embereit és hajóit, az a lehető leglehetetlenebb magyarázat. És azt hiszem, ezzel többet nem is kell foglalkozni.
A harmadik verzió Kurita döntését a tengernagy emberi összeomlásával magyarázza. Ezek szerint a beteg és kimerült Kurita egyszerűen összeroppant a feladatok súlya alatt. Nem volt képes kiismerni magát a zűrzavarban, nem tudta feldolgozni a rázúduló, egymásnak sokszor teljesen ellentmondó jelentéseket, képtelen volt kézben tartani a helyzetet, ugyanis egyszerűen fogalma sem volt róla, mi is a helyzet. Nem ismerte fel, hogy nyerő pozícióban van. A végén aztán összeroppant, feladta a harcot és visszavonult. Ez az indoklás is ésszerűen hangzik, és én végülis úgy vélem, ennek és az első változatnak a kombinációja lehet az a magyarázat, ami megválaszolja Kurita sokat vitatott döntését. A beteg, kimerült, és a szamurájhoz méltó hősi halált kereső tengernagy elpuskázta Japán utolsó esélyét egy tengeri győzelemre. Ezt már akkoriban is felismerhették, ugyanis pár héttel a csata után a tengernagyot felmentették beosztásából, és az etajimai katonai akadémia parancsnokává nevezték ki. De nem büntetésből, hanem azért, mert attól tartottak, hogy a visszavonulás miatt felbőszült tisztek megölik parancsnokukat.

Mi lett volna, ha ... ?

Aligha van még egy tengeri ütközet, mellyel kapcsolatban a történészek annyit foglalkoznának azzal, mi lett volna, ha másként alakulnak az események. Az ilyesmi persze merő képzelgés, de jó szórakozás, és az ilyen játékokba magam is szívesen beszállok. Tételezzük tehát fel, hogy Kurita, miután megfutamítja Sprague anyahajóit, és összeszedi szétszóródott erőit, nem vonul vissza, hanem tovább halad a Leyte-öböl felé. Ebben az esetben alighanem szembekerül Oldendorf hajóival. A Hetedik Flotta jókora számbeli fölényben lett volna, csakhogy az amerikai csatahajók kifogyóban voltak a lőszerből és az üzemanyagból egyaránt, és a cirkálók sem álltak sokkal jobban. A rombolók többsége pedig gyakorlatilag fegyvertelen volt, mivel valamennyi torpedójukat kilőtték a Surigao-szorosban. Úgy vélem, ilyen körülmények között a fanatikus japánoknak, akik a világ legerősebb csatahajójával rendelkeztek, amellett visszarendelhették volna Shima hajóit is, sikerülhetett volna az áttörés, természetesen súlyos veszteségekkel. Ám mire odaértek volna a partraszállás körzetéhez, alig maradt volna ép hajójuk, és ezeken a hajókon alig maradt volna lőszer. Komoly károkat tehát nem nagyon tudtak volna okozni sem a partraszálló flottának, sem a partraszállt csapatoknak. A győzelem ugyan vitathatatlan lett volna, de az elért eredmények viszonylag csekélyek, a veszteségek viszont hatalmasak. Nagymértékben változott volna a helyzet, ha sikerül összehangolni Kurita és Nishimura támadását, és ha Kurita nem olyan ütődött módon rohamozza meg Sprague anyahajóit. Ebben az esetben a japán főerők elfogyasztották volna reggelire Sprague és Stump 13 anyahajóját, majd megindulnak a Hetedik Flotta felé, miközben velük egy időben Nishimura és Shima egyesült flottái is támadást indítanak a Surigao-szorosban. Ez lett volna aztán a kutyaszorító az amerikaiak számára! A két tűz közé fogott Hetedik Flotta aligha tudta volna elkerülni a súlyos vereséget, vagy akár a teljes megsemmisülést, hiszen lassú és öreg csatahajói nem tudtak volna elmenekülni, és a japánok minden bizonnyal nem is hagyták volna őket meglógni. Ezek után pedig a japán hajók kényelmesen behajóznak a Leyte-öbölbe, kilövik maradék lőszerüket a partraszálló flotta hajóira, végigpusztítják a lőtávolságon belül levő szárazföldi lőszer és üzemanyag raktárakat, majd a Surigao-szoroson át visszavonulhattak volna. Kétségtelen, hogy ebben az esetben se sok japán hajó éli túl az ütközetet, viszont olyan győzelmet arathattak volna, amelyhez képest Pearl Harbour jelentéktelen kis csetepaténak számítana. De mit értek volna el vele?
A tények. A süllyedő Zuikakun a legénység tiszteleg, miközben bevonják a hajó zászlaját. Szinte biztos, hogy semmit. Tegyük fel –de ez már tényleg a fantasy kategóriába tartozik-, hogy a japán flotta, és Onishi kamikazéi megsemmisítik nemcsak a Hetedik, de még Halsey Harmadik Flottáját is. Mi történt volna ekkor? Halsey persze rögtön hűvösre kerül, és valószínűleg megbukik MacArthur is. De az amerikaiak gyorsan, és viszonylag könnyedén ki tudtak volna állítani egy újabb flottát, amely biztosítja a leytei partraszállás utánpótlását, vagy legrosszabb esetben evakuálni tudja az ottani csapatokat. Számíthattak volna a brit Royal Navyre is, amely ekkor már gyakorlatilag teljesen felszabadult az atlanti hadszíntéren. Az amerikai ipar pedig egy év alatt pótolni tudta volna a veszteségeket. Vagyis még egy ilyen -egyébként teljesen elképzelhetetlen- japán győzelem is legfeljebb csak az amerikai hadigépezet átmeneti megtorpanását okozta volna.1942 után a japánok már egész egyszerűen nem tudtak olyan vereséget mérni az amerikaiakra, ami a háború menetét érdemben befolyásolni tudta volna. Erre, ahogy azt Yamamoto olyan jól látta, csak a háború elején volt lehetőség, s az utolsó esélyüket a háború megnyerésére minden bizonnyal Midwaynél játszották el. A külpolitikailag teljesen elszigetelődött, belpolitikailag pedig a szélsőséges militartista csoportok rabságában levő, tehetetlen japán diplomácia sem lett volna képes kihasználni a győzelmet. Igazából a józanabb japán vezetők sem a végső győzelemben bíztak, hanem abban, hogy az elszánt ellenállás miatt az amerikaiak, hogy a várható nagy veszteségeket elkerüljék, inkább hajlandóak lesznek egy Japán számára úgy-ahogy elfogadható kompromisszumos békekötésre. Erre viszont a Pearl Harbouri támadással játszották el az esélyeiket. Az „orvtámadás”, főleg ahogy az amerikai sajtó tálalta, háborúpártivá tett minden amerikait. A Japán elleni háború szent háború volt számukra, amely csakis a teljes és totális győzelemmel érhetett véget. Nem volt olyan közvetítő nagyhatalom sem, mint az orosz-japán háború idején az Egyesült Államok, amely vállalta volna, hogy közbenjár Japán érdekében. Történtek bátortalan kezdeményezések, hogy a Szovjetuniót felkérjék erre a szerepre, de ez eleve reménytelen próbálkozás volt. A japánok, mint mindenki mást, az oroszokat is magukra haragították az állandó határprovokációikkal, és az orosz kereskedelmi hajók elleni atrocitásokkal. Az ötlet pedig elvileg nem volt rossz. Ha a Szovjetunió teljes mellszélességgel kiáll Japán mellett, minden bizonnyal elérték volna, hogy más elbírálásban részesüljön, mint Németország. De miért tettek volna így? Semmilyen előnyük nem származott volna belőle, viszont Japán veresége megnyitotta számukra az utat Mandzsúria felé. Amellett pedig, bár a Szovjetunió hivatalosan nem tartotta magát a cári rendszer jogutódjának, az oroszokat fűtötte a bosszúvágy is a negyven évvel korábbi vereségekért.
Egyébként pedig erősen kétséges, hogy egy kompromisszumos békekötést a japánok el tudtak volna fogadtatni a saját hadseregükkel. A militarista lobbit a vereségek egyáltalán nem rendítették meg, sőt, inkább csak még elvakultabbak, és elszántabbak lettek. Ez elég furcsán hangzik, de figyelembe kell vennünk, hogy a vereségek jórészt a flotta vereségei voltak, amely a háború addigi három éve alatt gyakorlatilag felmorzsolódott. A hatalmas, milliós nagyságrendű szárazföldi hadsereg a háború végéig jóformán érintetlen maradt. A Burmában, és a Csendes-óceáni szigeteken elszenvedett néhány tízezer fős veszteségek nem számítottak jelentősnek, s a hadsereg tisztjei úgy gondolták, a háború még csak most kezdődik. A flotta láthatólag nem bír az amerikaiakkal, akiknek megállítása majd az ő feladatuk lesz, ha partraszállnak Kínában, vagy a japán anyaország szigetein. (Egyébként az amerikaiak se vélekedtek másként. 1945 nyarán még ők is arra számítottak, hogy legalább egyévnyi véres háború áll még előttük a japán szigeteken.) Ezek a tisztek semmilyen körülmények között nem egyeztek volna bele azokba a mindenképpen súlyos feltételekbe, melyeket egy bármilyen békeszerződés Japán számára szabott volna. Még a két atombomba, és az orosz hadüzenet után is zendülés tört ki, mikor hírét vették, hogy a császár bejelenteni készül a fegyverletételt. Hogy ezt megakadályozzák, tisztek egy csoportja elfoglalta a császári palotát, megölték a testőrség parancsnokát, de a császárra végül nem mertek kezet emelni. A saját korlátoltságuk, és beszűkült gondolkodásuk csapdájába esett japánok számára tehát, ugyanúgy, mint a hitleri Németország számára, elkerülhetetlen volt a teljes bukás.


A kegyetlen japánok, és a humánus amerikaiak.

Az amerikai-japán tengeri ütközetekkel foglalkozó írásokban számos esetben lehet találkozni egy olyan kijelentéssel, amely többnyire valahogy a következőképpen hangzik: „the survivors refused to be rescued”. Ami magyarul nagyjából annyit tesz, hogy a túlélők –mármint az elsüllyesztett japán hajóké- visszautasították, hogy kimentsék őket. Mindig izgatott, vajon hogyan zajlott le egy ilyen jelenet? Talán így?

Amerikaiak: Jó napot kívánunk, uraim! Volnának szívesek a fedélzetünkre fáradni?
Japánok: Nem.
Amerikaiak: Akkor elnézést a zavarásért. Viszontlátásra!

Ennél jobb ötletem azóta sem támadt, vajon hogyan lehet elutasítani azt, hogy kihúzzanak a vízből. A Surigao-szorosban megvívott csata után is számos amerikai hadihajó naplójában szerepelt a fenti bejegyzés, bizonyítandó, ők mindent megtettek a hajótöröttek kimentéséért, dehát ezekkel a fanatikus japánokkal nem lehet mit kezdeni. Izaki Sato, a Yamashiro tíz túlélőjének egyike árnyalatnyival másként emlékszik az eseményekre: „Eleinte sok ember úszott a vízben, de aztán megérkeztek az amerikai rombolók, és többségüket elpusztították.” Ami annyit jelent, hogy az ellenség üldözése közben a rombolók egyszerűen keresztülhajtottak a japán hajótörötteken -állítólag lőttek is rájuk-, pedig a Surigao-szoros annyira azért nem szoros, hogy ne tudták volna kikerülni őket. Satót, és a maradék kilenc embert másfél óra múlva vette fel egy romboló. Érdekes módon ők nem utasították el a mentést. Úgyszintén érdekes, hogy a fanatikus japánok -akik nyilván az öklüket rázták a szegény amerikaiak felé, akik pedig a lelküket is kitették, hogy megmentsék őket- a vízből kikecmeregve mindjárt nem voltak olyan fanatikusak, és megadták magukat az első útjukba kerülő amerikai járőrnek. Ahogy azt a közeli szigeteken partravetődött néhány japán tette. Nem vitatom, valóban sok japán tengerész lehetett, aki inkább a halált választotta, mint azt, hogy elfogadja a kegyelmet a gyűlölt ellenségtől. De hogy egy-két kivételtől eltekintve valamennyi japán így gondolkozott volna, afelől erős kételyeim vannak. Háborús közhelynek számít, hogy a fanatikus japán katona a végsőkig harcolt, és inkább öngyilkos lett, mintsem hogy megadja magát. A Csendes-óceáni szigeteken az amerikaiak alig ejtettek foglyokat. Ám aki olvasta Norman Mailer „Meztelenek és holtak” című regényét, abban bizonyára támadnak kételyek, vajon valóban csak a japánok fanatizmusának köszönhető a hadifoglyok kevés száma? A regényben ugyanis –ha valaki netán nem olvasta volna- szó esik arról is, hogy az amerikai katonák rendszeresen és módszeresen agyonlőtték a magukat megadó japánokat, hogy ne kelljen hadifoglyokkal vesződniük. Utána pedig vagy azt jelentették, hogy nem ejtettek foglyokat, vagy pedig azt, hogy azok szökni próbáltak. Mailer maga is részt vett a Csendes-óceáni harcokban, tehát feltételezhető, hogy saját élményeit írta meg. A japán katonák nyilvánvaló fanatizmusát el kell ismerni, de úgy gondolom azt is, hogy az amerikai katonák, és a tengerészek se nagyon törték magukat azért, hogy japán foglyokat ejtsenek.
A derék amerikaiak fanatikus japánokat mentenek. Úgyszintén egy másik közhely a fanatikus japán katona halálraszántsága, egyesek szerint halálvágya. Valóban, a japán katona nem kímélte magát. Az ellenséges vonalak előtti drótakadályokat és aknazárakat rendszerint úgy számolták fel, hogy egyszerűen keresztülrohantak raktuk. Az első sorokban levők persze elhullottak, de az utánuk következők számára megnyitották az utat. Az ellenséges géppuskafészkeket szintén egy pofonegyszerű eljárással számolták fel. Az erre a feladatra kijelölt, amúgy önként jelentkező katonák a bunkerek lőrései elé vetették magukat, saját testükkel torlaszolva el azt. Kézigránátokkal és lángszórókkal felszerelt társaik ezután már egyszerűen tudták semlegesíteni az ellenséges állásokat. Ez az eljárás elborzasztotta az angol, vagy amerikai ellenfeleket. Ők természetesen másként szoktak eljárni, s ha az ellenséges vonalak túl erősnek bizonyultak, inkább beásták magukat ők is. Aminek aztán az lett a végeredménye, hogy napokig, hetekig, vagy akár hónapokig tartó állóháború bontakozott ki, amely összességében véve alighanem jóval több áldozatot követelt, mint a japánok brutális és kegyetlen, de gyors módszerei. A japánok valóban nem kímélték magukat, de az azért nem egészen igaz, hogy semmibe vették az emberéletet, és számolatlanul küldték vágóhídra a saját katonáikat. Az orosz-japán háború idején három tábornokot –köztük a későbbi miniszterelnök, Tojo apját- menesztettek azért, mert túl nagyvonalúan bántak embereik életével. (Az emberéletek bőkezű pazarlása egyébként nem csak japán specialitás volt. Nem sokkal a háború után a szövetségesek katonai vezető egy baráti összejövetelen arról vitatkoztak, milyen eszközökkel lehet a legjobban megtisztítani az ellenséges aknamezőt. Az angolok és amerikaiak büszkén dicsekedtek el a legújabb, korszerű aknamentesítő járműveikkel, mire Zsukov megjegyezte, egy aknamezőt úgy lehet a leghatékonyabban megtisztítani, ha keresztülhajtják rajta a gyalogságot.)
A hadifoglyokkal és a civil lakossággal való kegyetlen bánásmódról szóló történetek igazak, és nem is akarom mentegetni a japánokat. A nankingi vérengzésről szóló hírek még a német nácikat is megdöbbentették. (Később aztán belejöttek ők is.) Csak annyit szeretnék itt megjegyezni, hogy nem arról van szó, hogy a japánok valami különösen kegyetlen, torz lelkű emberfaj lennének. A kegyetlenség, amit ők tanúsítottak a legyőzöttek iránt, nem speciális japán tulajdonság, hanem az egész ázsiai, sőt, az egész kereszténységen kívüli világra jellemző, és az egyes indivídum életének és jogainak semmibevételén alapszik. A későbbi, vietnami hadifogolytáborok semmivel sem voltak vidámabb helyek, mint japán megfelelőik, de megemlíthetjük itt Tibet megszállását, amikor a kínaiak állítólag a lakosság felét kiirtották, vagy a kambodzsai vörös khmereket, akik viszont bizonyítottan kiirtották a lakosság felét, egy-másfél millió embert. Gondoljunk csak a napjainkban is zajló afrikai törzsi háborúkra, az arab konfliktusokra. Olvassuk el Thuküdidészt, vagy Julius Caesar emlékiratait. Az emberiség egész története népirtások története. Valami súlyos hiba kell, hogy legyen az emberi fajjal, melynek történetében egyedül a keresztény kultúrkör hirdeti azt, hogy üdvös dolog megkegyelmezni a legyőzötteknek, és gyámolítani a gyengéket. Aztán persze ezt hol sikerül a gyakorlatban is megvalósítani, hol meg nem. Többnyire nem. Németország azért követte el azt, amit elkövetett, mert Hitler kilépett ebből a keresztény kultúrkörből, és a régi, kereszténység előtti germán hagyományokat igyekezett feltámasztani. (Aki olvasott régi viking sagákat, az nagyjából tudhatja, milyen hagyományokról van szó.) Azonban az nem igaz, hogy a második világháború teljesen tisztán és egyértelműen a jó és a gonosz között zajlott. A német és –kisebb mértékben- a japán rezsim egy beteg, perverz ideológiát képviselt, de korántsem lehet azt állítani, hogy ezt az ideológiát a teljes lakosság magáévá tette. A szövetségesek nagyon szép, haladó világszemlélet képviseltek, de korántsem lehet azt állítani, hogy ezt maradéktalanul sikerült átültetniük a gyakorlatba. (Hogy finoman fogalmazzunk ...) A háborút –szerencsére- az utóbbiak nyerték meg, ami azzal jár, hogy hosszú időre ők fogják a történelemkönyveket írni. Amszterdam, Coventry, London, Varsó bombázása nyilván elvetemült, aljas háborús gaztett. Köln, Hamburg, Berlin, Drezda és Tokió bombázása háborús szükségszerűség. A japán kamikaze fanatikus őrült, hasonló tetteket végrehajtó amerikai társaik viszont nemzeti hősök, akik a demokrácia szent oltárán áldozták fiatal életüket. A német tengeralattjárós gonosz, aljas fasiszta gyilkos, amerikai társa a tengerek mélyének vakmerő hőse.
Nyilván sokan olvasták Herman Wouk háborús regényeit, és emlékeznek arra a jelenetre, amikor Aster kapitány Devilfish nevű tengeralattjárója elsüllyeszt egy japán csapatszállító hajót, majd a kapitány legéppuskáztatja a hajótörött japánokat. Nos, az eset valóban megtörtént, nagyjából ugyanúgy, ahogy azt Wouk leírta. Az amerikai tengeralattjáró igazi neve Wahoo, kapitánya Dudley Walker Morton. Morton kapitány magas kitüntetést kapott, a háború után egy torpedórombolót neveztek el róla, s máig több emlékmű és szobor őrzi emlékét. A Wahoonak és kapitányának –akit máig nemzeti hősnek tartanak- saját honlapja is van. (The Submarine USS Wahoo Home Page) Ugyanakkor a szerencsétlen német Ecket, aki agyonlövette az általa elsüllyesztett görög Peleus 38 tengerészét, a háború után háborús bűnösként halálra ítélték, és kivégezték, s hasonló sorsra jutott hajójának szinte valamennyi tisztje és altisztje. A Wahoo esetének igazi pikantériája egyébként az, hogy a háború után kiderült, az elsüllyesztett hajó nem japán csapatokat, hanem indiai hadifoglyokat szállított, Morton kapitány tehát saját szövetségeseit mészároltatta le. Valószínűleg ez kevéssé zavarta volna Mortont. Elvégre ez is sárga, az is sárga. (A Wahoo és Morton egyébként nem élték túl a háborút. A tengeralattjárót a japánok 1943 októberében, a La Pereuse szorosban, teljes személyzetével együtt elsüllyesztették A Wahoo veszteséglistáján két érdekes név is olvasható: J. S. Erdey és A. J. Magyar.) Az egyik tömeggyilkosság bűntény, a másik hőstett? És a megítélésük kizárólag csak attól függ, kinek a szolgálatában követték el azt? Nem is akarom ezt tovább fejtegetni, túl messzire vezetne. Csupán Churchillt szeretném befejezésként idézni, aki a nürnbergi per után bizalmas körben a következő megjegyzést tette: „Nagyon kell rá vigyáznunk, hogy ne mi veszítsük el a következő háborút!”


Vissza.