Hollandia hanyatlása után, a XVIII. században, a francia flotta vált a tengereken a britek fő ellenfelévé. Azonban míg korábban a hollandok a Royal Navy egyenrangú ellenfelének bizonyultak, addig a franciák szinte csak afféle pofozógépként működtek, könnyű tengeri győzelmekhez, és későbbi világuralmukat megalapozó gyarmatok egész sorához juttatva ezzel az angolokat. A francia haditengerészet harmatgyenge teljesítménye nemcsak a flotta szárazföldi tábornokok által megalkotott, elhibázott stratégiájának, hanem a francia társadalomra jellemző, és a flottánál is uralkodó merev kasztszellemnek is köszönhető volt. A franciáknál elképzelhetetlen lett volna, hogy egy Nelsonhoz hasonló, alacsony származású tiszt, bármilyen tehetséges is lett volna egyébként, magas beosztásokba juthasson. Jean Bart és Duguay-Trouin a korzároknál kezdték pályafutásukat, és ott elért sikereik nyomán, a király személyes utasítására, már magas rangban léptek át a haditengerészethez, ahol egyébként a tisztikar igazából soha nem fogadta be őket. Ha a flottánál kezdik pályafutásukat, aligha érhettek volna el a fedélzetmesterinél magasabb rangot. A kasztok közti átjárhatatlanság erősen beszűkítette a francia flotta tisztikarának utánpótlásbázisát. Ahol nem a tehetség, hanem a származás határozza meg az előmenetelt, ott csak a véletlen szerencsének köszönhető, ha a származás egyben tehetséggel is jár együtt. Ez, legalábbis néhány esetben, mégis megtörtént.


Pierre André de Suffren de Saint Tropez
1729-1788

Kissé idealizált XIX. századi rajz Suffrenről.

Pierre Andre de Suffren 1729 július 17-én született a Saint Cannat kastélyban, a Provance megyei Aix mellett, Paul de Suffrennek, Saint Tropez márkijának harmadik fiaként. A család ősei még a XIV. században, a guelfek és a ghibellinek háborúskodása elől menekültek Provancba, a toszkánai Lucca városából. Miután a családi birtokokat, a tradícióknak megfelelően, a legidősebb fiú örökölte, a fiatalabbakat -és ezekből volt bőven, Suffrennek 14 testvére volt- egyházi, illetve katonai pályára szánták. A fiatal Pierre-André számára kezdetektől fogva a Máltai Lovagrendben való szolgálat volt kiszemelve, ami a délvidéki nemesi családok sarjai között korántsem ment ritkaságszámba, köszönhetően a Rend és a királyi Franciaország között fennálló szoros kapcsolatoknak.
Az önfejű és zabolátlan, de ugyanakkor értelmes és szorgalmas gyerek a touloni jezsuitáknál végezte tanulmányait, majd Máltára való elutazása előtt, afféle előtanulmányként, 1743-ban belépett a haditengerészethez. Arisztokrata származása megnyitotta előtte a kapukat a haditengerészet szigorúan csak nemesi származásúak részére fenntartott tisztikarába, a Garde de la Marine-ba. Bár Franciaország ekkor éppen nem állt háborúban, mégis, alig néhány hónappal később, első hajója, a 64 ágyús Solide fedélzetén, Suffren már részt is vett első tengeri csatájában, a Cape Siecei ütközetben. Az angol elnevezés talán ismertebb, ez volt a híres, Mathews-Lestock féle touloni csata. Anglia és Spanyolország ekkor már öt éve hadban állt egymással -a nevezetes háború Jenkins kapitány füléért- és egy angolok által üldözött spanyol hajóraj a semleges, ám baráti Toulon kikötőjében keresett menedéket. Az angolok, akik a semlegesség megsértéséből sosem csináltak problémát maguknak, erre blokád alá vették a francia kikötőt. Hogy felszabadítsák kikötőjüket, a franciáknak valahogyan el kellett onnan távolítani a spanyolokat. Február nyolcadikán a 12 spanyol sorhajó kifutott, 16 francia hajó kíséretében. A franciák abban bíztak, az angolok talán nem merik megtámadni a fedezetük alatt haladó spanyolokat, mindenesetre a flotta parancsnoka azt az utasítást kapta, semmiképp nem nyithat először tüzet a britekre. A február 11-én megvívott csata története meglehetősen ismert. A két angol parancsnok, Mathews és Lestock, nem annyira a spanyolok és a franciák, hanem elsősorban egymás ellen harcolt, aminek köszönhetően az egységes irányítást nélkülöző brit flotta végül kénytelen volt visszavonulni. Az ütközet leginkább az azt követő, meglehetősen nagy visszhangot kiváltó hadbírósági tárgyalásról híresült el, pedig volt egy másik, talán még nagyobb hatású következménye is. A francia kikötő elleni blokád, és a francia hadihajók megtámadása miatt egy hónappal később, március 15-én, XV. Lajos hadat üzent Angliának.
Franciaország háborúba való belépése a tervezettnél tovább nyújtotta Suffren tanulmányútját a haditengerészetnél. A következő évben új hajója, a Pauline fregatt fedélzetén a Karib-tengeren portyázott, majd 1746-ban részt vett De Roye de la Rochefoucauld rossz emlékezetű kanadai expedíciójában. A 65 hajóból álló francia flotta eredeti feladata az volt, hogy megingassa a britek pozícióit Észak-Amerikában, és ha lehet, rátegyék a kezüket néhány ottani angol gyarmatra. A viharos időjárás miatt azonban a flotta három hónapon át nem tudott kikötni, sok hajó odaveszett a viharban és a parti zátonyokon, a megmaradtak fedélzetén pedig súlyos járványok törtek ki. A franciák több mint 3.000 embert vesztettek a betegségek következtében, köztük magát a főparancsnokot. A flotta túlélői végül dolgavégezetlenül voltak kénytelenek hazatérni. (Rochefoucauld szelleme állítólag máig kísért a Georges szigeten...)
Pályafutása következő állomása sem nyújthatott nagy sikerélményt a fiatal Suffrennek. 1747 őszén, a 74 ágyús Monarque fedélzetén egy nyolc sorhajóból álló francia kötelékben hajózott, mely egy, a Karib-tengeri francia gyarmatok felé tartó konvojt kísért. A francia hajók a Finisterre fok közelében találkoztak egy 14 sorhajóból álló angol kötelékkel, melyet a Royal Navy egyik legnagyobb ásza, Sir Edward Hawke vezetett. Október 25-én, a második Finisterre foki ütközetben -az első fél évvel korábban, május 14-én zajlott le ugyanitt- Hawke gyakorlatilag teljesen megsemmisítette a francia köteléket, s annak nyolc hajójából hatot elfogott. A konvoj ugyan egérutat nyert, de csak azért, hogy ennek hajóit meg néhány héttel később, már a Karib-tengeren fogja el egy másik angol hajóraj. A Finisterre foknál elfogott hajók közt volt a Monarque is. Suffren angol hadifogságban töltötte a következő hónapokat, és csak a békekötés után, 1748 nyarán szabadult. Fogsága alatt is igyekezett hasznosan tölteni az időt, s nemcsak az angol nyelvet sajátította el kiválóan, hanem, amennyire a körülmények engedték, tanulmányozta a Royal Navy felépítését, taktikai eljárásait is. (Egy főrangú arisztokrata esetében a fogságot természetesen nem úgy kell elképzelni, hogy láncra verve ücsörög egy börtöncellában. Felügyelet mellett, de többé-kevésbé szabadon közlekedhetett az angol városokban és kikötőkben.) Az angol életrajzírók természetesen nem is mulasztják el kihangsúlyozni, milyen sokat tanult tőlük Suffren, ami kétségtelenül igaz is. Ugyanakkor viszont Suffren azt is leírta, mennyire elviselhetetlennek és visszataszítónak érezte az angolok beképzeltségét és arroganciáját. Ezt a kijelentését azonban valahogy nem idézgetik olyan sűrűn.
A fogságból szabadulva Suffren megkapta az alhadnagyi rangot, ám nem sokkal ezután kilépett a szolgálatból, és ahogy eredetileg is szándékában állt, Máltára utazott, hogy belépjen a lovagrend kötelékébe.


A nagy múltú Máltai Lovagrend ekkor már túl volt pályafutása tetőpontján –mind anyagi, mind morális értelemben-, ám a régi dicsőség visszfénye még mindig ott ragyogott a Rend körül, és vonzó célponttá tette azt a kalandvágyó nemesi ifjak számára. A francia haditengerészet számos nagy alakja (Tourville, De Grasse) is a Rend gályáin tanulta a katona- és a tengerészmesterséget. Olyan értékes tudás volt ez, melynek megszerzésére a francia haditengerészeten belül aligha lett volna lehetőség. A tengerészet tisztikara, a Garde de la Marine, ugyanis ekkor már nem volt több, mint arisztokrata léhűtők zártkörű gittegylete, melyben a felvétel és az előrelépés egyetlen feltétele a jelölt főnemesi származása és megfelelő kapcsolatai voltak. Tengerészismeretekről, taktikai képzésről szó sem esett. A máltai hajókon viszont más, ősibb törvények uralkodtak.
Az evezős hajók alkalmazása némileg anakronisztikusnak tűnhet már ebben a korban, a lovagok azonban gyakorlatilag kizárólag a Földközi-tengeren garázdálkodó arab és török kalózok ellen harcoltak, akik hasonló egységekkel szálltak harcba. A fürge, kis merülésű, a térség változatos szélviszonyai közt is mindenkor használható hajók kiválóan megfeleltek a rendszerint partközelben végrehajtott gyors rajtaütésekre, és aztán a gyors eltűnésekre. A máltaiak a saját harcmódjukat fordították szembe a kalózokkal. Hajóikkal rendszeresen portyáztak az arab partok mentén, rajtaütve az ottani kikötőkön, felgyújtva a hajókat, és elhurcolva az embereket. Tekinthetjük ezt afféle megelőző csapásnak is, bár már a kortársak közt is akadt, aki úgy vélte, a máltaiak ugyanolyan kalózok, mind az arabok. XIV. Lajos egy időben meg is tiltotta, hogy francia állampolgárok máltai zászló alatt hajózzanak.
Mivel a Rend hajói szinte folyamatosan harcban álltak, már csak pusztán praktikus megfontolásokból is, nem engedhették meg maguknak, hogy tisztjeiket kizárólag a pedigréjük alapján válogassák meg. Akármennyire is hanyatlóban volt már ekkor a Rend, az érvényesülés alapvető feltétele itt még ekkor is a három T, azaz a tudás, tehetség, és tisztesség volt. Itt nem voltak nemesi előjogok, és ha a helyzet úgy hozta, a tiszteknek is meg kellett fogniuk a kötél végét. Suffren is kijárta a portyázások és rajtaütések kemény iskoláját, és élete végéig hálás volt ezért a nevelésért a máltaiaknak. Az egyetlen kitüntetés, melyet minden alkalommal viselt, a Máltai Lovagrend nagykeresztje volt.
Pierre Andre de Suffren. Pompeo Batoni festménye. A tengernagy mellén ezúttal is ott látható a Máltai Lovagrend nagykeresztje. A máltai hajókon eltöltött hat év után Suffren visszatért a francia flottához, épp időben ahhoz, hogy ne maradjon ki a következő háborúból sem. A hétéves háború ugyan csak 1756-ban tört ki, ám Suffrennek úgy látszik, jó érzéke volt ahhoz, hogy mindig a dolgok sűrűjébe kerüljön, s ezúttal is sikerült már a hivatalos hadüzenet előtt belekeverednie egy tengeri ütközetbe. A Dauphine Royal fedélzetén egy francia kötelékben hajózott, mikor 1755 júliusában, Új-Foundland partjai előtt összeütközésbe keveredtek egy Sir Edward Boscawen vezette angol hajórajjal. Az angoloknak utasításuk volt arra, hogy -tekintet nélkül arra, hogy a két ország még nem állt hadban egymással- akár erőszakkal is akadályozzák meg a franciákat abban, hogy erősítéseket juttassanak el kanadai gyarmataikra. Június 15-én az angolok három, a De la Motte vezette francia flottáról leszakadt sorhajót vettek észre a láthatáron, és azonnal üldözőbe vették őket. Mikor az angol sorhajók már közvetlen közelre megközelítették a jámborul csodálkozó franciákat, azok az angol élhajó kapitányának, Richard Howe-nak átkiabálva udvariasan érdeklődtek afelől, vajon országaik időközben hadat üzentek e egymásnak? Howe igennel válaszolt, majd azonnal tüzet nyitott. A több mint négyórás harc végén a rommá lőtt Alcide és Lys megadta magát, s csak a Dauphine Royalnak sikerült elmenekülnie. (Az Alcide kapitánya, De Hocquart, egyébként pályafutása során már harmadszor kényszerült megadni magát Boscawen-nek.) Az összecsapásban Suffren kitüntette magát bátorságával, s nemsokára a Dauphine Royal elsőtisztjévé nevezték ki. A rákövetkező évben Suffren részt vett a nevezetes minorcai csatában is, ezúttal már az Orphée fedélzetén. A franciák visszaverték az ostromlott Minorca felmentésére induló, Byng admirális vezette angol flotta támadását, ami lehetővé tette számukra a sziget elfoglalását. A kudarc miatt Bynget később kivégezték. A sikeren felbuzdulva a franciák ismét elővették egy régi, kedves ötletüket, partraszállni Angliában, és egy nekik szimpatikus uralkodót ültetni az angol trónra. A jelölt ebben az esetben az utolsó Stuart, a francia udvarban élő Charles Edward volt (a „Szép Charles”), akinek tíz évvel korábban már csaknem sikerült a nagy visszatérés, ám végül a skót klánok fegyelmezetlensége és a francia segítség elmaradása miatt megsemmisítő vereséget szenvedett Cullodennél, a „skót Mohácsnál”. A terv megvalósítása persze csak úgy lett volna lehetséges, ha sikerül egyesíteni a francia Atlanti, és Földközi-tengeri flottákat. A nagyra törő reményeknek az angolok a szokott módon vetettek véget. Külön-külön verték szét a francia flottákat. A Brest felé tartó Földközi-tengeri flotta 14 sorhajójára a portugál fennhatóság alá eső Lagos közelében talált rá a Sir Edward Boscawen vezette angol flotta, 1759 augusztus 18-án. A britek ezúttal is fütyültek a semlegességre, s habozás nélkül lerohanták a franciákat. Az angolok -és a viharos időjárás- teljesen szétszórták a francia flottát, a britek három hajót elfogtak, míg két zátonyra futott sorhajót maguk a franciák gyújtottak fel. A megmaradt egységek zöme a semleges portugál kikötőkbe menekült, melyeket az angolok természetesen azonnal blokád alá vettek. A felgyújtott hajók közt volt a 80 ágyús francia zászlóshajó, az Ocean is, melyen Suffren ekkor szolgált. Ő maga ismét hadifogságba esett, ám ezúttal fogolycsere útján hamar szabadult. A francia atlanti flottát néhány hónappal később, a Quiberon öbölben, Sir Edward Hawke verte szét. A két tengeri katasztrófa véget vetett a francia ábrándoknak, s lényegében harcképtelenné tette a francia flottát, amely a háború további időtartama alatt a kikötőkben húzta meg magát. Suffren kezdetben azzal töltötte idejét, hogy egy Gibraltár elleni támadás terveit készítgette, ám hamar belátta, hogy a kialakult helyzetben a francia hadihajókon már nem sok tennivaló maradt egy becsvágyó, tetterős fiatal tiszt számára. 1761-ben visszatért Máltára, azzal a szándékkal, hogy véglegesen ott is marad, és kéri felvételét a Rend állandó tagjai közé. A máltai hajókon harcolva vett részt az arab, elsősorban tunéziai és marokkói kikötők elleni támadásokban, s 1764-ben megkapta első önálló parancsnoki beosztását a Chaméléon nevű chebecen. Elnyerte a Rend parancsnoki keresztjét is. Közben azonban megbízásai fokozatosan visszahúzták a francia haditengerészethez. Francia megbízásból feltérképezte a marokkói partokat, majd közvetítőként szerepet vállalt a francia-marokkói békeszerződés előkészítésében is. 1772-ben már ismét a francia haditengerészetnél szolgál, ezúttal már kapitányi rangban. A Mignonne, majd az Almacéné fregatt parancsnokaként a Földközi-tengeren, illetve a marokkói partok előtt teljesít szolgálatot.
1777-ben a 64 ágyús Fantasque kapitányának nevezik ki. Hajóját a Charles Henry D’Estaing altengernagy vezette kötelékbe sorolják be, mely a francia csapatszállító hajókat kísérve 1778-ban -miután Franciaország hivatalosan is hadba lépettAnglia ellen, az amerikai felkelők oldalán- elsőként jelenik meg az amerikai partok előtt. Suffrent önálló portyázással bízzák meg -talán mert Máltán nagy tapasztalatra tett szert ezen a téren -, néhány hajójával az angol kézen levő kikötőket támadja. Legeredményesebb akciója a Rhode Islandi Newport kikötője elleni támadás volt, melynek során, számos más hajó mellett, öt angol fregattot is megsemmisített. Munkája végeztével Guadeloupe szigetén csatlakozott újra a flottához, és annak kötelékében vett részt a Lord Byron vezette angol flotta elleni harcokban. A grenadai ütközetben az ő hajója haladt a francia csatasor élén. Bár az ütközet végén az angolok voltak kénytelenek visszavonulni, D’Estaing vezetési módszerei korántsem nyerik el Suffren tetszését. Véleménye szerint parancsnoka híján van a taktikai elképzeléseknek és a kellő határozottságnak, ügyetlenül manőverezik, és tétovasága miatt számos kedvező lehetőség csúszott ki a franciák kezéből az angol flotta megsemmisítésére. Mindezt nemcsak naplójában és hazaküldött leveleiben írta meg, hanem a grenadai ütközet után, hogy véleménye ne legyen senki előtt sem titok, egy levélben mindezt megírta magának D’Estaingnek is. Maga D’Estaing kiváló tisztnek tartotta Suffrent, ám ugyanakkor falánk haspóknak is, aki nagyobb fontosságot tulajdonít a boroshordóknak és az élelmiszeres ládáknak, mint a lőszernek. Érdekes módon a két tiszt viszonya mindezek ellenére is szinte barátinak volt mondható, fenntartásaik ellenére is kölcsönösen tisztelték és nagyra becsülték egymást. D’Estaing kritikája egyébként nem volt igazán helytálló. Suffren alapos és gondos parancsnok volt, aki nagy gondot fordított a logisztikára és hajói felszerelésére. (Hajóinak árbocait például felszereltette az akkor újdonságszámba menő villámhárítóval is.) Később, az Indiai-óceánon, aztán ismét tanúsíthatta kiváló szervezőképességét.

Pompeo Batoni egy másik, 1785-ben készült festménye Suffrenről. A tengernagy mint mindig, ezúttal is viseli a Máltai Lovagrend nagykeresztjét.

Együtt tértek vissza Franciaországba, ahol a királyi udvarban D’Estaing a következőképpen nyilatkozott beosztottjáról: „Ez a kapitány valószínűleg a legjobb kötelékparancsnok, akit Őfelsége a szolgálatában tudhat.” Felettese elismerő szavai 1500 livre jutalmat jövedelmeztek Suffrennek, előléptetést viszont nem. Akkortájt ugyanis éppen 40 előléptetésre váró tiszt állt még a rangsorban Suffren előtt. Miután a kötelező nyugdíjazást akkoriban nem ismerték, a magas rangú tisztek a végelgyengülésig szolgálhattak a haditengerészetnél, hacsak egy jótékony ellenséges golyó nem végzett velük időben, vagy önként vissza nem vonultak vidéki birtokaikra birkát tenyészteni. A ranglétrán való előrehaladás tehát felettébb lassú folyamat volt, s nemegyszer előfordult, hogy valaki hadnagyi rangban lépett be a tengerészethez, és negyven évvel később hadnagyi rangban is lépett ki onnan. Az előmenetelre a legragyogóbb lehetőségeket általában egy jó kis véres tengeri csata nyújtotta, amely kellően megritkította a tisztek sorait ahhoz, hogy felgyorsuljon a felfelé tartó mozgás a ranglétra fokain. Suffren előtt azonban a szerencse nemsokára megnyitotta az utat, hogy bizonyítsa rátermettségét és parancsnoki képességeit.
1780-ban, a 74 ágyús Zélé parancsnokaként a Gibraltárt blokád alatt tartó francia-spanyol flottában teljesít szolgálatot, és részt vesz egy angol konvoj elfogásában. Közben a háború valóban nemzetközivé terebélyesedett. Az angoloktól elszenvedett megaláztatások miatt már régóta bosszúvágytól égő Spanyolország és Hollandia ugyanis szintén hadba lépett a britek ellen. Az 1780 decemberében megtörtént holland hadüzenet pedig új távlatokat nyitott az angolok erejét megosztani igyekvő francia stratégák előtt. Az Indiai-óceán térségében fekvő holland gyarmatokra, elsősorban a dél-afrikai Fokvárosra és az indonéz szigetekre, már régóta fájt az angolok foga. Várható volt, hogy a holland hadüzenet után egyik első dolguk lesz, hogy megpróbálják ezekre rátenni a kezüket. Mivel az angolokkal szemben a hollandok önerőből aligha tudták volna megvédeni területeiket, nyilvánvaló volt, hogy francia segítségre lesz szükségük. D’Estaing fejében született meg az ötlet, ne csupán passzív védekezésre rendezkedjenek be itt, hanem úgy védjék meg a holland gyarmatokat, hogy az angolok térségben tartózkodó erőit egy India elleni támadással elvonják azok közeléből. Az angolok számára oly fontos indiai gyarmataik elleni támadás ráadásul az amerikai hadszíntérről is elvonhat brit kötelékeket. Az ötlet nem volt igazán eredeti, a franciák már korábban is háborúskodtak a britekkel az India feletti uralomért, azonban ezek a küzdelmek itt is angol sikerekkel végződtek, és erre az időre a franciák már majdnem teljesen kiszorultak Indiából. (A francia uralkodók egyáltalán nem ismerték fel a gyarmatok jelentőségét. Míg Európában hatalmas hadseregeket és pénzösszegeket áldoztak ócska kis hercegségek megszerzésére, addig könnyű szívvel mondtak le tengerentúli gyarmataikról, melyek fenntartására és megvédésére minden garast sajnáltak. Napóleon sem volt kivétel, a hatalmas észak-amerikai francia gyarmatot, Louisiánát, bagóért adta el az Egyesült Államoknak.) A térségben már állomásozott egy kisebb francia flotta, ennek azonban erősítésre volt szüksége. D’Estaing rögtön tudta is, ki legyen ennek az Indiai-óceánra induló hajórajnak a vezetője. Javaslatára Suffren sorhajókapitányt bízták meg a feladattal, megbízott parancsnoki minőségben, azaz nagyjából az angol Commodore-nak megfelelő beosztásban.
Azonban, anélkül, hogy tudták volna, a franciák ekkor már elszalasztották a legjobb alkalmat az indiai brit befolyás felszámolására. 1779 óta heves harcok dúltak a brit gyarmati csapatok, és az ellenük lázadó, szövetségbe tömörült indiai törzsek, a Mahratták között. A franciák ezt jól tudták, már csak azért is, mert a harcok kirobbanása nekik volt köszönhető. 1778-ban ugyanis követeket küldtek a Mahrattákhoz, hogy az angolok elleni közös fellépés lehetőségei felől puhatolózzanak. Mikor az angol kormányzó, Warren Hastings, erről tudomást szerzett, hogy csirájában fojtsa el a bajt, azonnal csapatokat indított útnak a Mahratták ellen. Azok azonban 1779 januárjában megsemmisítő vereséget mértek az angolokra. A britek ellen létrejött törzsi szövetséghez csatlakozott a legveszedelmesebb ellenség is, akivel India meghódítása során az angoloknak szembe kellett nézniük, Mysore rádzsája, Hyder Ali. Ali korábban már több sikeres háborút vívott a brit gyarmatosítók ellen, s most vezetése alatt az indusok uralmuk alá vonták India egész középső részét, és teljesen elszigetelték egymástól a három legfontosabb angol gyarmati központot, Bombayt, Calcuttát, és Madrast. 1780-ban Ali újabb súlyos vereséget mért a britekre, elfoglalta Mahét, és ostrom alá vette Madrast, ám megfelelő ostromfelszerelések híján az erődítményekkel nem boldogult. Éppen Cuddalore-t ostromolta, mikor 1781 január 06-án megjelent az indiai partok előtt az Isle de France szigetén, azaz a mai Mauritiuson állomásozó, hat sorhajóból és három fregattból álló francia flotta. Ali azonnal követeket küldött D'Estienne D’Orves ellentengernagyhoz, a flotta parancsnokához, azt kérve tőle, vegye a tenger felől blokád alá Cuddalore-t, melyet a szárazföldön saját csapatai már körülzártak. A tengeri utánpótlási vonalak elvágásával a város aligha tarthatta volna sokáig magát. D’Orves azonban tartott a térségben állomásozó angol flottától, és túl kockázatosnak ítélve meg a helyzetet, elutasította Hyder Ali kérését, s hajóival visszatért támaszpontjára. Mindeközben az angolok erősítéseket juttattak el Indiába, a csapatok parancsnokságát pedig egy igazán rátermett tiszt, Sir Eyre Coote vette át, aki július elsején Porto Novonál katasztrofális vereséget mért Hyder Ali seregére, s a partvidéket felszabadítva a kontinens belsejébe szorította vissza a felkelőket. D’Orves töketlenkedésének köszönhetően tehát a franciák ismét kiengedték kezükből a könnyű győzelem lehetőségét.

Hyder Ali. XIX. századi rajz, Williem Dickes munkája.

Eközben viszont már útban volt India felé egy D’Orvestól teljesen eltérő temperamentumú kötelékparancsnok is. Suffren hajói François Joseph Paul de Grasse ellentengernagy Amerikába induló hatalmas flottájával együtt futottak ki Brestből, 1781 március 22-én. Egy héttel később, 29-én, Suffren hajói kiváltak a kötelékből, és számos szállítóhajóval együtt dél felé indultak. Elsődleges feladatuk az volt, hogy utánpótlást és csapaterősítést juttassanak el az ekkor holland kézen levő Fokvárosba, biztosítva a stratégiailag rendkívül fontos területet az angol támadással szemben. A franciák ugyanis tudomást szereztek róla, hogy a britek csapatokat indítottak útnak a város megszerzésére. Az értesülés helytállónak bizonyult, sőt mi több, az angol expedíció ekkor már úton is volt. A fontos feladattal eredetileg Richard Howe-ot akarták megbízni, ő azonban politikai okok miatt átmenetileg visszavonult a tengeri szolgálattól, és nem vállalt el semmilyen felkérést. Helyette végül éppen Howe egyik politikai ellenfelét, George Johnstone-t választották. Johnstone, aki nagy intrikus hírében állt, nem annyira tengerészként, mint inkább politikusként szerezte hírnevét. Most Commodore rangban vette át a flotta parancsnokságát, mely két sorhajóból -a 74 ágyús Hero és a 64 ágyús Monmouth- három ötven ágyús hajóból -Romney, Jupiter, Isis- (Ezek kategorizálása máig problémás. Sorhajónak kicsik, fregattnak nagyok. Gyakran sorhajónak minősítik ezeket az egységeket, de többnyire inkább egyszerűen csak „fifty gun ship”-ként említik őket.), valamint számos fregattból és más kisebb hadihajóból állt. A Fokváros megszállására küldött csapatokat és azok ellátmányát 35 kereskedelmi hajó szállította. Ezek többsége a brit Kelet-Indiai Társaság egysége volt, és szintén fel voltak fegyverezve. Készleteinek feltöltése végett a flotta április 11-én horgonyt vetett a Zöld-foki szigeteken, Porto Praya kikötőjében. Az angolok nem számítottak támadásra, egyrészt, mert semleges vizeken tartózkodtak –és nyilván úgy vélték, azok megsértése az ő kizárólagos előjoguk-, másrészt, pedig mert azt hitték, a franciák nem tudnak a Fokváros ellen indított inváziós flottáról. A flotta hajói így minden rend nélkül, összevissza álltak a kikötő öblében.
Ugyanekkor azonban Suffren is Porto Praya felé tartott, anélkül, hogy tudta volna, a britek szintén ott állnak. Eredetileg négy sorhajóval indult volna Fokváros, és aztán India felé, ám menet közben egy ötödiket, az Annibált is a kötelékéhez csatolták. Az Annibal viszont eredetileg az Antillák felé indult, és felszerelése nem volt elegendő a hosszabb útra. Suffren ezért úgy döntött, Porto Prayában kiegészítik készleteiket. A sziget április 16-án hajnalban tűnt fel a francia flotta hajói előtt. A kikötőt ugyan eltakarták a hegyek, ám a felderítésre előreküldött hajó, az Artésien, negyed kilenckor jelentette, az öbölben ellenséges hajók tartózkodnak. Suffren rögtön rájött, ez lehet a Fokváros ellen indított angol különítmény, melynek létezéséről tudtak, pontos tartózkodási helyéről azonban nem. A legkézenfekvőbb lehetőség, melyet valószínűleg minden más francia parancsnok választott volna, az volt, hogy azonnal hátraarcot csinálnak, és folytatják az utat Fokváros felé. Kihasználva az angolok veszteglését Porto Praya-ban, megelőzhetik azokat, és így még azelőtt partra szállíthatják az erősítést Fokvárosban, mielőtt a britek megérkeznének oda. Suffren azonban, a francia flottában merőben szokatlan módon, nem kimanőverezni akarta az ellenséget, hanem megsemmisíteni, és azonnali támadásra szánta el magát. Helyzete pedig korántsem volt kedvező. Köteléke szétszóródott, két hátsó sorhajója messze lemaradt, ráadásul időközben a britek is észlelték őket, tehát a meglepetés előnyét is elvesztették. Ennek ellenére mégis leadatta a támadást elrendelő jelzést, és három sorhajójával, a 74 ágyús zászlóshajóval, a Héros-al, a szintén 74 ágyús Annibállal, és a 64 ágyús Artésien-nel, megindult az öböl délkeleti része felé, amerre a brit zászlóshajót sejtette. Suffren úgy gondolta: ”A kötelék elpusztításával az angolok minden terve füstbe ment volna -ami hosszú időre biztosította volna számunkra a fölényt Indiában is- és megakadályozta volna az angolokat, hogy előttünk érjék el Fokvárost. Ezt végül is sikerült elérnünk, és ez is volt küldetésünk fő célja.” Suffrent egyáltalán nem aggasztotta a portugál semlegesség. Lagosnál jól megtanulta a leckét az angoloktól, s tudta, hasonló esetben ők is fütyülnének a nemzetközi jogra és a semlegességre.
Johnstone azonnal riadót rendelt el, ahogy észrevette a közeledő francia hajókat, ám arra már nem maradt ideje, hogy valamilyen harcrendbe szedje össze szétszórt hajóit. Suffren nyugodtan végigvitorlázott az angol hajók között, majd a brit zászlóshajótól -mely ironikus módon szintén a Hero nevet viselte- nem messze ő is horgonyt vetett, és egyszerre nyitott tüzet bal felé, Johnstone hajójára, illetve jobb felé, az egyik brit ötven ágyúsra. A második francia sorhajó, az Annibal, közvetlenül a Héros előtt vetett horgonyt, azonban a hajóról nem nyitottak tüzet. Vették ugyan Suffren támadást elrendelő jelzését, ám a hajó kapitánya egyszerűen nem hitte el, hogy parancsnoka a semleges portugál vizek megsértésére készül, és úgy gondolta, a jelzést vagy tévesen adták le, vagy tévesen olvasták el. A hajón semmilyen előkészületeket nem tettek a harcra, a fedélzet tele volt a feltöltésre váró vizeshordókkal, a legénység céltalanul téblábolt a fedélzeteken, egy esetleges kimenő lehetőségeit latolgatva, az ágyúk pedig megtöltetlenül álltak a leeresztett ágyúablaktáblák mögött. A sorhajón csak akkor kaptak észbe, amikor a Héros tüzet nyitott, és kapkodva igyekeztek harckészültségbe helyezni a hajót. Ez azonban eltartott egy ideig, és ez alatt az Annibal a szomszédos angol hajók potya célpontjává vált, nem tudván viszonozni azok tüzelését. Szorult helyzetükben a zászlóshajó mögött igyekeztek védelmet találni, szélbe fordították az Annibalt, és jobb felől ügyesen lecsúsztatták a Héros mellé. Csak ezután tudtak az Annibálról is tüzet nyitni. Suffrennek nem volt sokkal több szerencséje harmadik hajójával, az Artésiennel sem. A sorhajó kissé lemaradt, és csak akkor ért a csata helyszínére, amikor már javában tartott a tűzharc. A hajó kapitánya, valami szép nagy, könnyű célpontot keresve, egy nagy kereskedelmi hajót nézett ki magának, amely nem sokkal a Héros mögött állt. A nagy füstben csak akkor vették észre, hogy a kiszemelt „East-Indiamen” valójában Johnstone másik sorhajója, a Monmouth, amikor horgonyt vetettek mellette. Az angol hajó azonnal tüzet nyitott az Artésienre, és az első sortüzek egyike megölte annak kapitányát. A vezetés nélkül maradt francia hajón kitört a fejetlenség, és rövid tűzharc után visszavonultak. A francia kötelék két hátsó sorhajója, a 64 ágyús Sévere és Vengeur, jókora késéssel ért csak az öbölbe, de fel sem merült bennük, hogy esetleg csatlakozniuk kellene a harcolókhoz. Megálltak a kikötő bejáratánál, és érdeklődve figyelték, mi történik odabent. Suffren így aztán rövidesen abban a -később szinte megszokottá váló- helyzetben találta magát, hogy két sorhajójával magára maradt az angol flotta kellős közepén. Túl melegnek találva a helyzetet, elvágatta a horgonyköteleket, vitorlát bontott, és kihátrált a kikötőből. Az Annibal, melynek súlyosan megrongálódott az árbocozata, követte a manővert.

A Porto Prayai rajtaütés.
Az akció végül nem hozta meg a várt eredményt, a franciáknak nem sikerült komoly károkat okozniuk az angol hajórajban. Úgy is mondhatnánk, csupán annyi történt, hogy Suffren bekopogtatott a britekhez, és letette a névjegyét. A francia Commodore most először szembesülhetett azzal, beosztott tisztjei korántsem állnak feladatuk magaslatán. Egyikük sem volt képes arra, hogy a rögtönzött akcióban kitalálják parancsnokuk szándékait, és aszerint járjanak el. Az összecsapásnak azonban, azon kívül, hogy az bizonyította Suffrennek a francia flottában merőben szokatlan támadó szellemét, voltak más eredményei is. Johnstone nem merte üldözőbe venni a franciákat, ehelyett még napokig tétlenkedett tovább Porto Prayában, sérült hajóit tatarozgatva. Ennek köszönhetően a franciák végül június 21-én, két héttel megelőzve a briteket, elsőként futottak be Fokvárosba. Mire Johnstone megérkezett, már csak azt láthatta, a francia csapatok partraszálltak, a parti erődöket megerősítették, a kikötőben pedig ott álltak Suffren harcrakész hajói. Az angol parancsnok nem merte megkockáztatni a támadást, hanem inkább lefújta az egész hadműveletet, és megelégedett annyi dicsőséggel, hogy egy közeli kikötőben elfogott öt holland kereskedelmi hajót. Ezután visszafordult Angliába, sorhajóit pedig továbbküldte India felé, hogy azokkal is erősítsék az ott állomásozó angol köteléket.


A hadszíntér.

Miután biztosította a holland gyarmat védelmét, Suffren továbbindult Mauritius felé, ahová 1781 október 25-én érkezett meg. Csatlakoztak a már ott állomásozó egységekhez, a flotta parancsnokságát pedig D'Orves vette át. Miután Suffren hajóin elvégezték a hosszú út után szükségessé váló javításokat, és feltöltötték készleteiket, a flotta december 17-én India partjai felé indult. Útközben belefutottak Johnstone egyik ötvenágyúsába, melyet erősítésként Hughes flottájához vezényeltek át, és elfogták azt. 1782 február 09-én a már régóta betegeskedő D'Orves elhunyt, és a hajóhad vezetését rangidős tisztként Suffren vette át. Csaknem 40 évnyi szolgálat után tehát végre megadatott számára a lehetőség, hogy bizonyíthassa vezetői képességeit. Suffren habozás nélkül élt is ezzel a lehetőséggel. 11 sorhajóból, három fregattból és három korvettből álló flottáját azonnal a térség legfontosabb angol támaszpontja, Madras felé irányította, miután úgy értesült, a kikötő védelme gyenge, és azt elhagyták az angol hadihajók. Úgy gondolta, sikerülhet egy váratlan támadással lerohanni a kikötőt, és ezzel támaszpontot szerezhet magának a térségben. A franciák ugyanis korábban összes területüket elvesztették Indiában, utolsóként Pondicherryt, 1779-ben. A kedvezőtlen szél miatt csak február 15-én érték el Madrast, ahol meglepődve pillantották meg Sir Edward Hughes kilenc sorhajóját, melyek a kikötőben, a jól felszerelt parti erődök ágyúinak védelme alatt horgonyoztak. Suffren horgonyt vetett a kikötőtől északra, majd haditanácsot tartott kapitányaival. A kikötő elleni támadást egyöntetűen mindenki túl kockázatosnak találta. Hogy valahogy kicsalogassák onnan az angol hajókat, a franciák egy darabig tüntetőleg fel-alá vonulgattak a kikötő előtt, majd déli irányba távoztak. Hughes késő délután valóban felhúzta a horgonyt, és a franciák után indult. Az üldözés jobban sikerült, mint ahogy arra bárki is számított volna. A minden vitorlájukat felvonva hajrázó angolok az éjszaka sötétjében nemcsak utolérték a francia sorhajókat, melyek olyan nagyon nem is akarván menekülni, komótosan döcögtek dél felé, hanem jócskán meg is előzték őket. Ez közvetlenül annak volt köszönhető, hogy a brit hajókat már felszerelték fenékveretekkel, azaz a vízvonal alatti részt rézlemezekkel burkolták (Ez megvédte a hajót a fúrókagylóktól, csökkentette a hajófenék lerakódásait, és így nagyobb sebességet tett lehetővé.), közvetve pedig a francia fregattok lusta és nemtörődöm kapitányainak, akik a kapott parancs ellenére az éjszaka során nem tartották fenn az érintkezést az ellenséggel. A következmények meglehetősen kínosak voltak a franciák számára. A francia sorhajókat ugyanis egy csapatszállító konvoj követte, 3.000 francia katonával a hajók fedélzetén. Ezek szálltak volna partra a sorhajók fedezete alatt, hogy elfoglalják Madrast. A felkelő nap fényénél az angolok éppen a mögéjük került francia sorhajók és a konvoj között találták magukat. Hughes nem zavartatta magát attól, hogy a háta mögött ott közeledtek Suffren hajói, hanem nyugodtan üldözőbe vette a konvojt. Suffren képtelen volt időben közbeavatkozni, és tehetetlenül dühöngve figyelte, ahogy az angolok öt hajóját elfogják. Felvonatta az „Általános üldözés” jelzést, és minden vitorláját felvonatva igyekezett az angolok felé, azzal sem törődve, hogy csak négy leggyorsabb hajója maradt mögötte, a többiek messze lemaradtak. Az angol kötelék közben szintén eléggé szétszóródott, és mire sikerült összeszedni őket, miközben persze igyekeztek kitérni a franciák elől, beesteledett. A leszálló sötétségben egyik fél sem kockáztatta meg az éjszakai ütközetet. A két flotta az éjszaka során egyaránt délkelet felé vitorlázott, és ezúttal gondosan figyelemmel tartva egymást, mindketten a másnapra várható ütközetre készültek.
1782 február 17-én hajnalban a két hajóhad egymástól mintegy hat mérföldes távolságban pillantotta meg újra egymást. A britek a gyenge szélben nehézkesen csatasorba fejlődtek, és aggódva figyelték a gyorsan közeledő franciákat. A szél ugyanis azoknak kedvezett, és az angolok most merőben szokatlan helyzetben találták magukat. Kedvezőtlen, szél alatti pozícióban, passzívan várták egy túlerőben levő ellenség támadását. Ráadásul a csatasorba való felfejlődés sem ment simán. A kötelék hátsó hajói nem tudtak időben beállni a sorba, az utolsó hajó, a 64 ágyús Exeter, pedig leszakadt a többi hajó mögött. Pontosan az angol vonalnak ez a része volt Suffren célpontja. Délután fél négy körül három francia hajó körbefogta az Exetert és tüzet nyitott rá. Négy másik hajó, melyeket a zászlóshajó, a Héros vezetett, végigvitorlázott az angol csatasor mellett, és heves tűzharcba kezdett az angol derékhad hajóival. Hughes utóbb elismerően nyilatkozott a francia manőverről: „Ilyen körülmények között az ellenség nyolc legjobb hajójával támadhatta a mi hátsó öt hajónkat, miután a négy első hajót a kedvezőtlen szélviszonyok miatt így nem tudtuk harcba vetni.” Igazság szerint azonban Suffren ennél sokkal többet akart. Elképzelése szerint mialatt ő négy hajóval lekötötte az ellenség derékhadát, a hátsó hajóknak át kellett volna vágniuk az angol csatasor mögött, majd a másik oldalon felzárkózniuk az ellenség mellé, melynek utóvédjét így két oldalról vehették volna tűz alá. Négy óra után leadatta a jelzést, mellyel hátsó három hajóját utasította az áttörés végrehajtására, egyúttal az egész flotta számára felvonatta a közelharcot elrendelő jelzést. Ezeket a jelzéseket aztán többször is megismételte, utasításait azonban nem hajtották végre. Egyetlen francia sorhajó, a Brilliant, tört csak át az angol vonal szél alatti oldalára, a közelharcot elrendelő jelzést pedig mindenki figyelmen kívül hagyta. A francia hajók tisztes távolságot tartva lőtték az ellenséget, nem minden siker nélkül. Több angol hajó, köztük a zászlóshajó, a Superb, komoly károkat szenvedett. A legtöbb csapást azonban természetesen a körülzárt Exeter volt kénytelen elszenvedni, melyet a franciák gyakorlatilag rommá lőttek. A hajó mozgásképtelenné vált, kapitánya elesett. A hajó parancsnokságát King Commodore vette át, aki az angol flotta utóvédjét vezette. A fedélzetmester most hozzá sietett, hogy megkérdezze, mit tegyenek. King rezignáltan felelte: „Ugyan mi az ördögöt tehetnénk? Semmit sem tehetünk, azon kívül, hogy harcolunk, amíg a hajó el nem süllyed.” Kétórás tűzharc után azonban a váratlanul délkeletire forduló, és megerősödő szél szétválasztotta egymástól a küzdő feleket. Suffren másnap folytatni akarta a harcot, az éjszaka során azonban szem elől tévesztették az angolokat, akik sérült hajóik javítására Trincomalee kikötőjébe vonultak vissza. Ezután Suffren, csapatszállító hajói miatt aggódva, északra fordult. Jókor érkezett. Hyder Ali nem sokkal előtte foglalta el Pondicherryt, ahol a Suffren által kísért szárazföldi csapatok már partra is szálltak. Suffren azt szerette volna, ha csapatai Negapatam felé indulnak, de a szárazföldi csapatok parancsnoka inkább a közeli Cuddalore ellen indult, melyet Hyder Ali seregeivel együtt április negyedikén ostromzár alá vettek.
Sir Edward Hughes altengernagy. Sir Joshua Reynolds festménye. Közben Hughes kijavíttatta hajóit, és visszatért Madrasba, ahol március 30-án erősítést kapott. Két 74 ágyús sorhajó érkezett Angliából. Április elején az angolok ismét kifutottak, hogy erősítést vigyenek Trincomalee-ba. Április nyolcadikán a dél felé tartó angolok tőlük északnyugatra ismét megpillantották a franciákat. A gyenge szélben négy napig tartott, mire a két hajóhad lőtávolságra közelítette meg egymást, s az összecsapásra végül csak április 12-én került sor, Trincomalee-től öt mérfölddel északra. A két flotta helyzete csaknem ugyanolyan volt, mint két hónappal korábban. Az angolok helyezkedtek el az előnytelenebb, szél alatti oldalon, és csatasoruk passzívan várta a támadó franciák rohamát. A francia hajók csatasorba rendeződve közeledtek, és úgy látszott, egy hagyományos ütközet van kibontakozóban, melyben a két flotta oszlopba rendeződött hajói egymással párhuzamosan haladva vívnak egymással tüzérségi párbajt. Délelőtt 11 óra után azonban az addig az angolokkal csaknem párhuzamosan haladó franciák a britek felé fordultak, és megrohanták az angol csatasort. A franciák 12 hajóval rendelkeztek, az angolok 11-el. Suffren eredeti terve az volt, hogy közelharcba kezd, és mialatt ezzel leköti az angol csatasor 11 hajóját, addig az ő utolsó, tizenkettedik hajója, hátulról megkerüli az angol csatasort. Így két tűz közé foghatták volna az angol hadrend utolsó hajóját, s megbonthatták volna az angol csatasor végét. Azonban ezúttal is teljesen másképp alakult minden. Délután egy órakor dördültek el az első lövések, s a francia parancsnoknak rögtön azt kellett látnia, hogy kapitányai, a közelharcot elrendelő jelzés ellenére, ezúttal is igyekeznek tisztes távolságot tartani az ellenség hajóitól. Suffren elhatározta, saját hajójával mutat példát, s a Héros-al szinte érintésnyi távolságra közelítette meg Hughes zászlóshajóját, a Superbet. A francia zászlóshajó azonban rögtön súlyos sérüléseket szenvedett, aminek következtében nem tudták idejében leereszteni a vitorlákat, s így a Héros túlfutott az eredetileg kiszemelt célponton, és nem a Superb, hanem az eggyel előbbre levő hajó, a Monmouth mellett állt meg. Látva a zászlóshajó sérüléseit, a merészebb francia kapitányok most Suffren segítségére igyekeztek. Így végül az a helyzet állt elő, hogy a francia csatasor elején és végén levő hajók nagy távolságban maradtak az ellenségtől, és nem sok kárt okoztak benne, míg a küzdelem nehezét mindkét fél részéről a középső hajók viselték. A centrumban a franciák öt hajója közelharcot vívott az itt levő három angol sorhajóval, a Monmouth-al, a Superb-el, és a Monarca-val. A Monmouth elvesztette mindhárom árbocát, mozgás és harcképtelenné vált, s kisodródott a csatasorból. Helyére Suffren hajója, a Héros nyomult be, melynek így végül sikerült áttörni az angol csatasort, s orra felől vehette tűz alá az angol zászlóshajót. A siker azonban kihasználatlan maradt, mivel a többi francia hajó ezúttal sem követte a zászlóshajót. Ugyanezen a napon egyébként a földgolyó másik felén egy másik tengeri csatában egészen hasonló szituáció alakult ki, csak éppen itt a szerepek megcserélődtek. A Saints szigeteknél a Rodney vezette brit flotta volt az, amely áttörte De Grasse flottájának csatasorát, ám ők ki is használták ezt, bekerítve és elfogva a franciák hét sorhajóját, köztük a zászlóshajót.
Akárcsak az előző ütközetben, ezúttal is a szeszélyes időjárás vetett véget a harcnak. Négy óra körül a szél váratlanul viharossá fokozódott, és szétválasztotta egymástól a harcolókat. A hirtelen kitörő viharban a két flotta hajói teljesen összekeveredtek, és kénytelenek voltak horgonyt vetni, nehogy a szél kihajtsa őket az alig két mérföldre levő partra. Az összevisszaság olyan nagy volt, hogy Suffren egyik tisztje, aki utasításokat vitt volna egy másik francia hajóra, tévedésből a közelben horgonyzó angol zászlóshajón kötött ki, ahol természetesen rögtön elfogták. Másnap reggel a két parancsnok kiválogatta a kupacból a maga hajóit, majd az angolok Trincomalee, a franciák pedig Batacalo kikötőjébe vonultak vissza hajóik javítására. Egyik fél sem volt olyan állapotban, hogy az ütközet folytatására gondolhatott volna. Francia részről a zászlóshajó szenvedett súlyos sérüléseket, amely ráadásul az éjszakai viharban két másik sorhajóval együtt zátonyra futott. Suffren kénytelen volt átszállni az Ajaxra. Az angoloknak két hajója is harcképtelenné vált, a Superb és a Monmouth. Utóbbi sérülései olyan súlyosak voltak, hogy javítása másfél hónapig eltartott. Az angolok utánpótlása sem volt sokkal jobb, mint a franciáké, és sérült hajóinak kijavítását Hughes csak a többi hajóról összeszedett tartalék alkatrészekből tudta megoldani. Az angolok nem mozdultak ki a kikötőből, amíg a javításokat be nem fejezték, annak ellenére, hogy Suffren egy héttel a csata után, április 19-én, megjelent helyrehozott hajóival Trincomalee előtt, és egy teljes napig a kikötő előtt cirkálva próbálta onnan kicsalogatni ellenfelét. A franciák ezután a ceyloni holland kikötőkben kiegészítették készleteiket, és bevárták az utánpótlást szállító holland konvojt, amely májusban zavartalanul be is futott Tranquebar kikötőjébe. A hajók szállítmányára égetően nagy szükség volt. A francia hajók eddigre már majdnem teljesen kifogytak a lőszerből, az élelmiszerből, és a hajók javításához szükséges tartalék alkatrészekből, a hajók fedélzetén pedig pusztított a skorbut. Nagyrészt a hollandoknak köszönhetően azonban Suffren június elején elégedetten jelenthette haza, hogy ellátmánya hat hónapra is elegendő, élelmiszerkészletei pedig várhatóan egy évig is ki fognak tartani. Csupán a pótalkatrészekből mutatkozott hiány, és a francia sorhajókat csak a fregattok „lekannibalizálásával” tudták üzemképes állapotban tartani, azaz a fregattokról szerelték le a hajók javításához szükséges alkatrészeket. A fregattokat pedig később az elfogott angol kereskedelmi hajók alkatrészeivel foltozták össze.
Mindez kellemes meglepetést okozott Párizsban, ahol mindenki arra számított, Suffren kénytelen lesz félbeszakítani a hadjáratot, és visszatérni Mauritiusra, készleteit feltölteni, és hajóit kijavítani. Korábban egyébként erre is utasították Suffrent, aki azonban kijelentette, ő jobban meg tudja ítélni a helyzetet, mint a tengerészeti miniszter Párizsból, és a parancs ellenére Ceylonnál tartotta a hajóit.
Június elején Suffren Cuddaloreba hajózott, melyet időközben a francia csapatok és hindu szövetségeseik elfoglaltak az angoloktól. Épp időben érkezett meg, hogy elsimítsa a francia parancsnok és Hyder Ali közt kirobbant ellentéteket. Hughes csak június végén hagyta el Trincomalee kikötőjét, és Negopatamba vitorlázott. Az angol flotta közeledtéről hallva Suffren azonnal vitorlát bontott, és kifutott ellenfele elé, hogy csatára kényszerítse azt. Július ötödikén délután pillantotta meg Hughes flottáját Cuddalore közelében, ám egy váratlan vihar megakadályozta a harcérintkezést, ráadásul megrongálta az egyik francia sorhajó árbocozatát. Az ütközetre így csak másnap, július hatodikán került sor. Ezúttal mindkét flotta egyenlő erejű volt, egyaránt 11 sorhajót tudtak csatasorba állítani, mivel az előző nap megrongálódott francia hajó nem vett részt a harcban. Az előző ütközetektől eltérően ez a csata meglehetősen konvencionális módon kezdődött. A két, szabályos csatasorba felfejlődött hajóhad megközelítette egymást, és délelőtt tíz óra körül a hajók heves tűzpárbajba kezdtek az ellenséges csatasorban az övékkel megegyező pozíciót betöltő hajókkal. Mintegy kétórás tűzharc után a sorban negyedik francia hajó, a Brilliant, elvesztette főárbocát, és kivált a csatasorból. Délután egy óra körül az addig délnyugatról fújó szél hirtelen délkeletire váltott, és megerősödött. A váratlan széllökések szétválasztották egymástól a két flottát, melyek távolodni kezdtek egymástól, az angolok nyugatra, a franciák pedig kelet felé. Négy angol hajó azonban a többiekkel ellentétes irányba fordult, keletre, míg francia részről két hajó, a sérült Brilliant, és az ügyetlenül irányított Sévere nyugat felé fordult. A két bénázó francia hajót látva a négy angol sorhajó természetesen nem fordult vissza a flottájuk után, hanem egy gyors rohammal megpróbálták lerohanni és elfogni a társaiktól elszakadt francia hajókat. A Worcester és az Eagle közelharcot kezdett a Brillianttal, míg a Sultan és a Burford a Sévere ellen fordult. Suffren a zászlóshajóval és két másik sorhajóval a Brilliant segítségére sietett, és visszaverte az angolokat. A másik hajó, a Sévere, viszont kis ideig egyedül maradt két ellenfelével szemben. A hajó kapitánya, De Cillart, nyomasztónak találta a túlerőt, és rövid tűzharc után elrendelte a megadást. Parancsot adott, hogy szüntessék be a tüzelést és vonják be a hajó zászlaját. A fedélzeten tartózkodó tisztek, ha nem is nagy lelkesedéssel, de engedelmeskedtek parancsnokuknak, és bevonták a zászlót, az alsó ütegfedélzeten viszont néhány fiatal tiszt megtagadta a parancs végrehajtását, és tovább lőtték az angol hajókat. (A nevezetes esetet Dumas is megörökítette A királyné nyakéke című regényében.) Nekik köszönhetően a Sévere francia kézen maradt, és kitartott, amíg a közelben tartózkodó francia hajók a segítségére nem siettek, és fel nem mentették. Utóbb De Cillart azzal igyekezett mentegetni magát, hogy a zászló bevonása részéről csupán hadicsel volt, mellyel az időt akarta húzni, amíg társai segítségére nem jönnek, azonban védekezése nem hangzott igazán meggyőzően. A Sévere viselkedését különösen hitványnak lehet minősíteni, ha mondjuk a korábbi csatákban hasonló helyzetbe került angol hajókéval, az Exeterével vagy a Monmouthéval hasonlítjuk össze. Suffren sem gondolta másként, s az ütközet után azonnal leváltotta De Cillartot, és őrizet mellett hazaküldte Franciaországba. De Cillart nem utazott egyedül. Suffren két másik francia hajó kapitányát is leváltotta és hazazavarta, annak ellenére, hogy mindketten befolyásos arisztokraták voltak, egyikük ráadásul Suffren távoli rokona. Suffren hazaküldött levelében ezt írta a tengerészeti miniszternek: „Meg kell mondanom Excellenciádnak, az Isle de France-on hosszabb ideje szolgálatot teljesítő tisztek se nem tengerészek, se nem katonák. Nem tengerészek, mert jóformán alig jártak a tengeren, és nem katonák, mert önfejűségük, engedetlenségük, és kalmárszellemük teljes mértékben ellenkezik a katonai szellemmel.”

Az 1782 július 06-ai ütközet. Domonic Serres festménye.
Az ütközet után az angolok Negapatamba, majd Madrasba, a franciák Cuddaloreba vonultak vissza. Augusztus elején utánpótlás és erősítés, két sorhajó, érkezett Franciaországból. Miután köteléke megerősödött, hajói készleteit és állományukat feltöltötték, Suffren nagyszabású vállalkozásra szánta el magát. Augusztus 25-én a francia flotta váratlanul megjelent Trincomalee-nál, horgonyt vetettek a kikötő előtt, majd az éjszaka leple alatt csapatokat szállítottak partra. A következő nap a szárazföldön és a tenger felől egyaránt heves ostrom alá fogták a kikötőt védő, hiányosan felszerelt angol erődöket, melyek néhány napos ostrom után augusztus 30-án, illetve 31-én, megadták magukat. A nem megfelelően kiépített, ám kiváló természetes adottságokkal rendelkező, stratégiailag rendkívül fontos kikötő ezzel a franciák kezére jutott, akik így megszerezték végre rég áhított támaszpontjukat a térségben, mely alkalmas volt nagyobb flottakötelékek befogadására is. Mikor Hughes tudomására jutott, hogy a franciák elhagyták Cuddaloret, ő is kifutott, és valahogy megérezve ellenfele szándékát, szintén Trincomalee felé vitorlázott. A kedvezőtlen szélben azonban csak nehezen tudtak előrejutni, és így végül elkéstek. Az angol flotta hajói szeptember 02-án tűntek fel Trincomalee előtt, amikor a kikötő felett már francia zászlókat lengetett a szél. Suffren úgy látta, itt a kiváló alkalom, hogy a szárazföldön elért sikerét megfejelje egy emlékezetes tengeri győzelemmel is. Az erősítésként érkezett két hajóval együtt 14 sorhajót tudott felvonultatni a 12 angollal szemben, s úgy vélte, ezzel az erővel végre képes lesz döntő vereséget mérni a britekre.
A kifutó francia hajókat észlelve Hughes délkelet felé fordult flottájával. Suffren követte. A franciák lassan voltak csak képesek megközelíteni az ellenséget, és csak szeptember harmadikán délután sikerült lőtávolságra megközelíteni azokat. Viszont már az üldözés során sejteni lehetett, hogy bajok lesznek. A francia hajók gyalázatosan manővereztek, s hiába adta le egyik jelzést a másik után a dühöngő Suffren, a csatasor csak nem akart kialakulni. A britek –ismét a szél alatti oldalon- megrökönyödve figyelték a minden rend nélkül, kaotikus összevisszaságban közeledő francia hajókat, s arra gondoltak, talán csak hadicsel az egész látszólagos káosz, mellyel a franciák azt akarják elérni, ellenfelük bizonytalanságban legyen a szándékaik felől. Délután fél három körül Suffren elvesztette a türelmét, és az ellenség felé fordulva leadatta a támadást elrendelő jelzést, noha hajói még mindig nem alakították ki a harcrendet. Rögtön ezután a jelzés után a francia parancsnok leadatta a közelharcot elrendelő jelzést is. Ezen a napon azonban minden összeesküdött ellene. Egy tévedés következtében saját hajójának néhány túlbuzgó tüzére nem sokkal ezután, nagy távolságból tüzet nyitott az angol hajókra, mire, a zászlóshajót követve, a többi francia hajó is tüzelni kezdett, olyan távolságból, ahonnan a lövedékek jóformán még el sem érték az angolokat. És ez még csak a kezdet volt. A francia flotta elővédjének hajói olyan tökkelütött módon manővereztek, hogy az itt haladó hét hajó egy csomóba futott össze, lehetetlenné téve egymás tüzelését. A kialakult káoszban itt a francia hajók nemegyszer egymást lőtték. Hasonló helyzet alakult ki a derékhadnál is, ahol a hajók szintén egymásra torlódtak. Francia részről az egész ütközetet gyakorlatilag csak a zászlóshajó, és a mellette haladó két másik sorhajó vívta meg, rajtuk kívül az egész francia csatasorból egyedül csak a sor végén haladó 50 ágyús hajó kezdeményezett közelharcot az ellenséggel. Ők is szenvedték el a legnagyobb sérüléseket természetesen. Két órás tűzharc után a Héros és az Illustre elvesztette árbocait, a zászlóshajó ráadásul kormányozhatatlanná is vált. A késő délutáni órákban a szél délkeletire váltott. Hughes egyidejű fordulót vezényelt hajóinak, és csatasorát ellenkező irányba fordítva nyugatnak indult. A franciák megpróbálták követni a manővert, ami persze csak újabb összevisszaságot eredményezett. A középen és hátul haladó hajók egy kupacba futottak össze, míg az eddig elöl haladó hajók most visszafordultak, és túlzottan előre futva az angol csatasor és saját derékhaduk közé kerültek, akadályozva utóbbiakat a tüzelésben. Egy merész angol parancsnok könnyen Suffren utolsó csatájává tehette volna ezt a napot, ám az óvatos Hughes, tekintettel a közeledő éjszakára, nem akart kockáztatni, és maga mögött faképnél hagyva az összezavarodott ellenséget elvitorlázott. Hughes roppant elégedett volt, hogy sikerült megaláznia ellenfelét, és úgy érezte, revánsot vett a korábbi kudarcokért. Ha az angol tengernagy látja, mi történik ezután a francia flottánál, bizonyára dorombolt volna gyönyörűségében. Ugyanis visszatérőben Trincomalee-ba, a kikötő bejáratánál a 74 ágyús Orient zátonyra futott, és kettétört. Suffren elvesztette első hajóját, méghozzá nem az ellenségnek, hanem saját idióta tisztjeinek köszönhetően. Az Orient roncsait leszerelték, és alkatrészeiből gyorsan kijavították a sérült hajókat, majd szeptember 30-án visszaindultak Cuddalore felé. Suffren azonban, aki később ezt a csatát mint élete legkeserűbb óráit emlegette, még előtte egy utolsó ítéletet tartott kapitányai felett.

Suffren találkozása Hyder Alival.J.B. Monet festménye.

Tisztjeinek viselkedése máig vita tárgyát képezi a történészek között. Kapitányai a Garde de la Marine tökfilkói voltak, semmi másra nem képezték ki őket, és semmi másra nem is voltak alkalmasak, mint a szabályzatban előírt csatasor kialakítására és fenntartására. Tengerészként gyakorlatlanok és ügyetlenek, katonaként pedig képzetlenek voltak. Képtelenek voltak megérteni parancsnokuk taktikai elképzeléseit, és ha önálló döntést kellett hozniuk, csődöt mondtak. Az arisztokrácia legjobb köreiből származó, sok esetben nemesi rangjukat tekintve Suffren felett álló tisztek ráadásul nem is nagyon szívelték parancsnokuk meglehetősen nyers modorát, rámenős stílusát. Azonban mindezek együtt sem magyarázzák a Trincomalee előtti ütközetben tanúsított viselkedésüket. A korábbi csatákban sem manővereztek valami jól, azonban legalább a csatasort képesek voltak kialakítani, és többé-kevésbé fenn is tartani. Most még erre sem voltak képesek. Aligha lehet azt feltételezni, hogy hirtelen elfelejtették mindazt, amit a hajóműveletezésről addig még tudtak, sokkal inkább arra lehet gondolni, amit tettek, szándékosan tették. Vagyis amit az ütközetben műveltek, az egyszerűen a parancsnokuk megbuktatását célzó szabotázs volt, aminek kiváltó oka De Cillar és társai leváltása és hazaküldése lehetett. Az arisztokrácia gyöngyszemeinek ilyetén megalázása kiverhette a biztosítékot társaiknál, akik nem voltak ehhez a bánásmódhoz hozzászokva. (A francia tisztek között általánosnak tekinthető kasztszellem és a nemesi „sztárallűrök” egyébként fiatal éveiben Suffrenre is jellemzőek voltak. Feljegyezték, hogy 1747-ben, a Finisterre-foki csatában lőszerért küldték le a raktárba, ő azonban méltatlannak érezte magához az ágyúgolyók cipelését, és csak a harmadik felszólításra engedelmeskedett. Egyébként, ha megtagadja a parancs végrehajtását, azzal se kockáztatott volna sokat. Elképzelhetetlen volt ugyanis, hogy egy hajó kapitánya megfenyítsen egy főrangú kadétot. Suffrenből ezt a mentalitást a máltai gályákon eltöltött évek irtották ki, tisztjei azonban nem járták ki ezt az iskolát.) A csatában tanúsított viselkedésük szerintem elég egyértelműen arra irányult, hogy legalábbis megalázzák parancsnokukat, akit egyedül hagytak a csata közepén, valószínűleg abban a reményben, kis szerencsével az angolok megölik, vagy elfogják őt. Ha a Royal Navy valamelyik ászával, Howe-al vagy Rodney-val kerülnek szembe, az aligha szalasztotta volna el ezt a tálcán felkínált lehetőséget. Az óvatoskodó, kedélyes Hughes azonban nem igazán volt a tengerek farkasa, és nem tette meg ezt a szívességet a francia tiszteknek. Suffren egyébként maga is árulásnak minősítette tisztjei viselkedését, és a csata után ezúttal négy kapitányát rúgta ki páros lábbal a flottától, s egy kereskedelmi hajóra felpakolva hazazavarta őket Franciaországba. A helyükre, más nem lévén kéznél, alacsonyabb rangú tiszteket nevezett ki. Sajnos azonban a csatákban tanúsított bátorság nem pótolja a tengerészismeretek és a szakmai tudás hiányát, amint erre Suffren is rájöhetett, amikor egyik újonnan kinevezett kapitánya a Cuddaloreba való visszatéréskor zátonyra futtatta a 64 ágyús Bizarre-t. Suffren tehát két hajót vesztett néhány nap alatt, ami annál is kellemetlenebb volt, mivel Hughes viszont időközben erősítést kapott, a Sir Richard Bickerton ellentengernagy vezette öt sorhajó képében. Újabb összecsapásra azonban ebben az évben nem került sor, mivel beköszöntött a monszun évszak, s a hajók biztonságos kikötőkbe húzódtak vissza. Hughes Bombay-ban telelt át, míg Suffren először Trincomalee-ban akarta átvészelni a zivataros időket, később azonban, tartva egy meglepetésszerű angol támadástól, inkább a holland kézen levő észak-szúmátrai Achem kikötőjébe futott be, és ott is maradt egészen az év végéig. Ekkor azonban elért hozzá Hyder Ali halálhíre, mire azonnal kifutott a kikötőből, és 1783 február 06-án ismét horgonyt vetett Cuddaloreban. Ali halálhíre igaznak bizonyult, a franciák azonban nem maradtak szövetséges nélkül, mivel Hyder Ali fia, Tippoo, folytatta apja politikáját, és tovább harcolt az angolok ellen. A franciák nagy megkönnyebbülésére, ugyanis másik szövetségesük, a Mahratták, előző év végén békét kötöttek az angolokkal. A Tippoo-val folytatott tárgyalások után Suffren Trincomalee-ba hajózott, ahová március 10-én érkezett meg. Néhány nap múlva megérkezett végre a rég várt utánpótlás Franciaországból, és erősítésként három sorhajó. Suffren kiszállította a frissen érkezett csapatokat és felszerelésüket Porto Novo-ba, majd azonnal visszafordult Trincomalee felé, attól tartva, az angolok azzal kezdik az új szezont, hogy megpróbálják visszaszerezni a kikötőjüket. Jól gondolta. Április 11-én érkezett vissza Trincomalee elé, és alighogy horgonyt vetettek, a kikötő előtt, a láthatáron feltűnt Hughes 17 sorhajója is. Látva, hogy az ellenség teljes létszámban a kikötőben horgonyoz, az angolok nem merték megkockáztatni a támadást, és inkább visszavonultak. A következő hetekben viszont Suffren nem mert elmozdulni Trincomalee elől, attól tartva, ha hosszabb időre eltávolodik a kikötőtől, az angolok kihasználják távollétét, és elfoglalják egyetlen használható támaszpontját. A franciák passzivitása nyilván annak is köszönhető volt, hogy tudták, a háború a vége felé jár, és már tartanak a béketárgyalások. Időközben viszont Hughes blokád alá vette a francia kézen levő dél-indiai kikötőket, a brit szárazföldi csapatok pedig ostrom alá vették Cuddalore-t. A szorongatott helyzetben levő város védőinek segítségkérése június 10-én érkezett el Suffrenhez, aki másnap kifutott hajóival. A franciák közeledtének hírére Hughes felhagyott a kikötő blokádjával, és kifutott a tengerre, nehogy a francia flotta horgonyon állva lepje meg hajóit. Ezt kihasználva Suffren június 17-én horgonyt vetett Cuddaloreban. A következő három napban a szélcsend megakadályozta a további flottamanővereket. 20-án azonban a szél ismét fújni kezdett, méghozzá a franciák számára kedvező irányból, nyugat felől. Hughes 18 sorhajója így a már megszokottnak mondható helyzetben találta magát, s ismét a szél alatti oldalon várhatták Suffren 15 hajójának rohamát. A korábbiakhoz képest ez az ütközet szigorúan a korabeli szabályzatok előírásai szerint zajlott le, mindkét flotta szabályos csatasorba fejlődött, s a libasorban felálló hajók egymással párhuzamosan haladva tűzharcot folytattak az ellenséges csatasor nekik megfelelő hajójával. Az ütközet délután fél öt körül kezdődött, s a hajók sötétedésig lőtték egymást. Egyik fél sem kezdeményezett a szabályostól eltérő összecsapást. Az angolok óvatossága nagyrészt annak volt köszönhető, hogy hajóikon a betegségek miatt nem volt elegendő számú legénység. Hughesnak egyetlen olyan hajója sem volt, melyen az eredetileg előírt létszám háromnegyedénél többet fel tudtak volna mutatni. Hasonló cipőben jártak a franciák is, akiknek a helyzete még az angolokénál is rosszabb volt. Suffren nemcsak erősítést nem tudott adni a cuddalorei helyőrségnek, hanem még neki kellett tőlük kétezer katonát kérnie, hogy legyen elég embere ahhoz, hogy egyáltalán működtetni tudják az ágyúikat. A francia hadihajókon ekkor már a legénység több mint felét a szárazföldi csapatoktól „kölcsönkért” katonák, illetve hindu és maláj bennszülöttek tették ki. A franciák óvatosságának másik oka a Párizsból kapott szigorú utasítás volt, amely megtiltotta Suffrennek, hogy bármilyen személyes kockázatot vállaljon. De Grasse fogságba esése után a franciák nem szívesen vesztettek volna el még egy flottaparancsnokot. Suffren az ütközetet már nem is egy sorhajóról, hanem a Pénelopé fregattról irányította.

Az utolsó csata, 1783 június 20-án. Glenn Zlanabitnig festménye.
A francia flotta az éjszaka visszatért Cuddalore-ba, Hughes pedig, ismét csak a tőle megszokott módon, megint visszavonult Madrasba, a sérült hajóit javítgatni. Ezzel viszont feladta a kikötő blokádját, ahová ezek után befuthattak az utánpótlást szállító hajók. A következő napokban fordult a kocka, és most az ostromló angol csapatok kerültek kutyaszorítóba, akiket a tenger felől a francia hadihajók vettek blokád alá, a szárazföld felől pedig Tippoo csapatai szorongattak. A háborúból azonban már csak napok voltak hátra, és június 29-én elérkezett végre Cuddalore-ba is a békekötés híre. Suffren, aki úgy érezte ereje végén jár, óriási megkönnyebbüléssel fogadta a hírt. A tengerészeti miniszternek küldött levelében ezt írta: „Istennek legyen hála! Nyilvánvaló, hogy Indiában, bár megvoltak az eszközeink jogaink érvényesítésére, minden elveszett volna. Türelmetlenül várom további utasításait, és szívből imádkozom, hogy megengedjék nekem, hogy távozhassak!”
Ez az idő október 06-án érkezett el, mikor Suffren vitorlát bontott Trincomalee-ban, és megindult haza, Franciaország felé. A hazafelé vezető út diadalmenet volt a franciák számára, minden kikötőben, ahol partraszálltak, a hősöknek kijáró ünnepléssel fogadták őket. Mikor Fokváros kikötőjébe értek, ott találták Hughes kilenc sorhajóját, melyek szintén éppen úton voltak hazafelé. A köteléket vezető King Commodore, az Exeterről, nagy fogadást tartott a francia tisztek részére, ahol az angol tisztek szó szerint körülrajongták korábbi ellenfeleiket. Suffren számára óriási elégtétel volt látni, hogy a pökhendi, arrogáns britek most milyen tisztelettel és elismeréssel bánnak velük. „A derék hollandusok megmentőikként fogadtak minket -írta-, de a személyemet érő, hízelgő elismerések közül egyik sem okozott akkora örömet nekem, mint az a figyelmesség és tisztelet, melyet az ott tartózkodó angolok tanúsítottak irántunk.”
A diadalmenet folytatódott Franciaországban is. Suffren már ellentengernagyként tért vissza hazájába, ahol tömegek ünnepelték, különösen szülőföldjén, Provance-ban. A király kihallgatáson fogadta, az Order de Saint-Espirit (Szentlélek Rend) nagykeresztjével tüntette ki, és akkor horribilis összeggel, 100 ezer livre-el jutalmazta meg. A királyi testőrség tagjai díszlépéssel tartoztak tisztelegni Suffren előtt, akit a máltaiak hivatalos franciaországi nagykövetükké neveztek ki. A francia haditengerészetben már meglevő két altengernagyi poszt mellé külön Suffren kedvéért kreáltak egy harmadikat is, hogy a tengernagyot ismét előléptethessék. Dicsősége kisugárzott népes családjára is, melynek katonai illetve egyházi pályán levő tagjai szintén profitáltak Suffren hírnevéből. Maga a tengernagy fárasztónak és eltúlzottnak találta a körülötte csapott felhajtást. „Úgy érzem, többre tartanak, mint amennyit megérdemlek.”-mondogatta. Szerényen élt, s frissen szerzett tekintélyét és befolyását a következő években főleg arra igyekezett felhasználni, hogy tehetséges fiatal tisztek pályafutását egyengesse.


A tengernagy saját kezű feljegyzései, és vázlatrajzai a hajók tüzének koncentrálásáról.

De vajon indokolt volt a Suffren körül csapott felhajtás? A tengernagy egyetlen ellenséges sorhajót sem süllyesztett el, és a rendelkezésére álló korlátozott erőkkel arra sem volt képes, hogy érdemben befolyásolja a térség erőviszonyait. Átmenetileg megrendítette ugyan a britek pozícióit Indiában, de ezt az angolok hamar helyreállították, ellenben a franciák hosszú távon nem voltak képesek növelni befolyásukat a térségben. Tippoo 1783-ban ugyan kedvező feltételek mellett kötött békét a britekkel, ám ezzel már csak elodázni tudta az elkerülhetetlent. 1799-ben az angolok meghódították és birodalmukhoz csatolták Mysore államát is. Tippoo a főváros védelménél, a végső összecsapásban maga is életét vesztette. Halálának helyén ma emlékmű áll.
Mindazonáltal a harcok során Suffren szinte végig fölényben volt, és magánál tartotta a kezdeményezést. Teljesítménye mindenképpen tiszteletre méltó, még akkor is, ha tudjuk, nem a Royal Navy válogatott csapatával került szembe. Alakja igazából azonban akkor kerül dicsfénybe, ha a kortárs francia tengerésztisztekével hasonlítjuk össze. Amit ő művelt, az úgyszólván gyökeresen ellentétes volt a francia haditengerészet hivatalosan elfogadott doktrínájával, és harcászati alapelveivel. Támadó szelleme, ötletes és eredeti taktikai megoldásai, gyors helyzetfelismerő képessége legalábbis egyenrangúvá teszik őt a korabeli Royal Navy legjobb tisztjeivel. Túláradó energiája, heves vérmérséklete ugyan sokszor elfeledtették vele az óvatosság elemi szabályait is, intelligenciája, problémamegoldó képessége és szakmai tudása azonban képessé tették ezeknek a nehéz helyzetek megoldására is. Tengerészei, akik legalább annyira féltek tőle, mint amennyire csodálták, egymás között csak Sátán admirálisnak nevezték. Mahan a XVIII. század legnagyobb tengernagyának tartotta őt, s az „The Influence of Sea Power Upon History, 1660-1783” című híres könyvében egy teljes fejezetet szentel Suffren Indiai-óceáni hadjáratának. Nem véletlenül nevezték Suffrent később a francia Nelsonnak. Ezt a kijelentést azonban nem árt rögtön pontosítani. Nelson, ámde Hardy és Collingwood nélkül! Míg az angol flottában tucatjával akadtak olyan tehetséges, képzett és bátor hajóparancsnokok, akikre egy rátermett tengernagy a terveit alapozhatta, addig Suffren úgyszólván teljesen magára volt utalva. Ráadásul az általa vívott ütközetek története azt mutatja, hogy ezt a magára utaltságot sok esetben szó szerint kell érteni. Nem meglepő tehát, hogy élete utolsó éveiben a tengernagy azt tekintette legfontosabb feladatának, hogy tehetséges fiatal tisztek pályafutását segítse és támogassa, jól tudván, mekkora szükség van rájuk a flottában. Figyelemreméltó, a későbbi, napóleoni időkben, milyen sok olyan tiszt töltött be vezető pozíciókat a francia flottánál, akik még Suffren alatt kezdték pályafutásukat, az Indiai-óceánon. (Villaret-Joyeuse, Villeneuve, Ganteaume) Igazán méltó utódja azonban mégsem akadt. Később Napóleon többször is sajnálkozott amiatt, hogy nem tudhatja Suffrent maga mellett.

1788-ban gyarmati ellentétek miatt ismét kiéleződött a viszony a britekkel, és egy esetleges tengeri összecsapásra számítva a francia Admiralitás elhatározta, egy erős hajórajt küld az Antillákra. A flotta vezetésével Suffrent bízták meg. A készülődés közben azonban Suffren 1788 december 08-án, párizsi otthonában váratlanul elhunyt. A párizsi Temple templomában temették el. Halála meglepetésként ért mindenkit, mert bár utolsó napjaiban a tengernagy gyengélkedett, állapota korántsem tűnt súlyosnak. A halál okaként hivatalosan a szélütést, azaz agyvérzést, jelölték meg. Ez mindenki számára elfogadható haláloknak tűnt, hiszen Suffren, aki sosem volt egy filigrán termet, életének utolsó éveiben roppantul elhízott. Évekkel később azonban a tengernagy volt inasa bizalmasan azt állította a flotta egyik tisztségviselőjének, hogy gazdáját valójában Mirepoix hercege ölte meg egy párbajban, melyet azért vívtak, mert Suffren a herceg számára elfogadhatatlanul durva hangnemben utasította vissza Mirepoix azon kérését, hogy két, alkalmatlanság címén elbocsátott rokonát helyeztesse vissza a flottához. Hogy a herceg igyekezett eltussolni az esetet, nem lehet meglepő. Franciaország egyik legünnepeltebb hősének meggyilkolása, még ha „szabályos” keretek között történt is, aligha tett volna jót a népszerűségének. Persze hogy igazából mi is történt, azt ma már aligha lehet megállapítani. Bizonyos szempontból azonban Suffren éppen jókor halt meg. Ha csak néhány évvel tovább él, tanúja lehetett volna a királyi Franciaország pusztulásának, a flotta széthullásának, és jó eséllyel ugyanúgy a guillotine alatt végezte volna, mint egykori parancsnoka, Charles D'Estaing. Királypárti arisztokrata mivoltát azonban még haló poraiban sem bocsátotta meg neki a jakobinus csürhe. 1793-ban több más arisztokrata holttestével együtt az ő földi maradványait is kiemelték sírjából, és Párizs utcáinak szemétdombjaira hajították. Pár nap múlva néhány tisztelőjének sikerült a holttestet visszacsempészni a Temple temetőjébe, és ott újra eltemetni. Néhány évvel később azonban a Temple-t eladták egy vállalkozónak, aki lebontotta az épületeket, s Suffren sírja örökre eltűnt.
A tengernagy emlékét a franciák máig nagy tiszteletben tartják, s az elmúlt két évszázadban a francia flotta számos hajóját keresztelték az ő nevére. Az elsőt, az 1791-ben vízrebocsátott 74 ágyús sorhajót 1794-ben átkeresztelték, és eredeti nevét később sem kapta vissza. A Suffren nevet utóbb egy másik, 1801-ben vízrebocsátott sorhajó kapta meg. Az első Suffren új nevén, Redoutable-ként vett részt a trafalgári tengeri ütközetben is, ahol a hajó egyik lövésze végzett Nelsonnal. Napjainkban egy Barracuda osztályú vadász-tengeralattjáró viseli a Suffren nevet.

Suffren arcképe a hadjárat emlékére 1784-ben veretett érmén.

Vissza.