Az orosz-japán háború a XX. század, sőt, az egész modern kor első, igazán nagyszabású háborúja, ennek ellenére az események viszonylag kevéssé ismertek nálunk. Ennek a háborúnak a keretein belül zajlottak le a modern csatahajókkal megvívott első tengeri ütközetek is. Különös jelentőséget ad az eseményeknek az is, hogy ez volt az első alkalom, amikor a színes bőrű ember fogta, és jól elverte a fehér embert.
    Lehetőségeim és képességeim persze nem teszik lehetővé, hogy a háború teljes anyagát feldolgozzam. Ez hatalmas feladat lenne, és csak remélni tudom, hogy majd egyszer valaki megteszi. Én itt a háború két nagy tengeri csatájáról szeretnék csak beszámolni, most a kevéssé ismert Sárga-tengeri ütközetről, és majd az ezt követő cikkben a nevezetes csuzimai csatáról.
    A Sárga-tengeri csata néhány helyen shantungi csata néven van megemlítve, ami ugyan pontosabb helymeghatározás -bár az ütközet igazából a Bohai-szorosban zajlott-, de elterjedtsége okán én inkább mégis az előbbi formulát választottam. Talán azért is jobban megfelel ez, mert amennyire lehetséges volt, igyekeztem az ütközet hátterét, a Port Arthurban és a Sárga-tengeren történő eseményeket is részletezni.


Sárga-tenger
1904

Nekem ugyan vannak felőle kételyeim, de ez állítólag egy eredeti felvétel a csatáról, természetesen utólag színezve és digitálisan feljavítva. A képen a Shikishima látható tüzelés közben, előtte pedig a japán csatasor többi hajója, a Fuji, az Asahi, és a Mikasa.

Tartalom.

Történelmi háttér.

A Meidzsi forradalom, és a kínai-japán háború.

Út a háborúig.

A két flotta.

Háború.

A csata előzményei.

A csata.

A csata után.

Port Arthur bevétele.

Forrásmunkák.

Történelmi háttér.

    A XV. századra Japán belesüllyedt a feudális anarchia zűrzavarába. A központi hatalom kicsúszott a gyengekezű császárok kezéből, s az ország tényleges urai az egymással marakodó nagyurak, a daimjók maradtak. A magyar történelemmel párhuzamba állítva a helyzet erősen emlékeztetett az Árpád ház és az Anjou dinasztia uralkodása közti átmeneti időszakra, azzal a különbséggel, hogy a kiskirályok virágzása Japánban nem néhány évtizedig, hanem csaknem két évszázadig tartott, mely két évszázad gyakorlatilag folyamatos polgárháborúval telt. A japán hadurak, területeik gyarapítása érdekében, szinte állandóan hadban álltak egymással. E rendkívül véres korszakot a japán történetírás a tartományháborúk koraként (Szengoku Dzsidai) tartja nyilván.

    Az áldatlan állapotoknak csak a XVI. század végén vetett véget a japán történelem egyik legendás alakja, Oda Nobunaga, aki az 1570-es években leverte a központi tartományok daimjóit, és saját uralma alatt egyesítette az ország nagy részét. Nobunaga természetesen nem is gondolt a császári hatalom visszaállítására, hanem saját maga kormányzott, lényegében afféle diktátorként. Még a sóguni cím megszerzésével se törődött, ebben az uralma alatt csupán névleges pozícióban meghagyta az utolsó Muromacsi sógunt, Josiakit. (Legalábbis addig, amíg vele is össze nem rúgta a port.)
Oda Nobunaga. 1534-1582. A képet Nobunaga udvari papja, Giovanni Nicolao jezsuita szerzetes készítette.     Nobunaga azonban nem tudta feltenni a koronát művére. 1582-ben egyik vazallusa ellene fordult és csapdába csalta. Hogy elkerülje a fogságot és a szégyenletes halált, Nobunaga öngyilkosságot követett el.
    Helyére legjobb hadvezére, Tojotomi Hidejosi lépett, aki leigázta a déli tartományok hadurait is. Tokugawa Iejaszuval azonban, aki az északi tartományok legerősebb daimjója volt, nem bírt elbánni, ezért a jól bevált módon inkább szövetséget kötött vele. 1592-re Hidejosi lényegében újra egyesítette Japánt, azonban ezután ahelyett, hogy újraszervezte és stabilizálta volna az ország belpolitikai életét és gazdaságát, hosszú, véres, és lényegében eredménytelen háborúba bonyolódott a Korea feletti uralomért Kínával. (A szerénységgel igazán nem vádolható Hidejosi Korea után Kínát, sőt, Indiát is meg akarta hódítani.) Így aztán mikor 1598-ban Hidejosi meghalt, utódjának, az ekkor mindössze öt éves Hidejorinak és a köréje gyülekező haduraknak nem volt stabil hatalmi bázisuk. A tartományurak többsége örült, hogy megszabadult Hidejositól, és nem kívánták utódját hatalmon tudni. (Valahogy úgy, ahogy a derék magyar urak sem koronázták meg Mátyás halála után a fiát.)
         A helyzet azzal fenyegetett, hogy a gyermek Hidejori mellé kinevezett öttagú tanács tagjainak marakodása ismét visszataszítja az országot az anarchiába, azonban a leggazdagabb és legnagyobb hatalmú daimjó, Tokugawa Iejaszu, gyorsan megragadta a kínálkozó lehetőséget az ország feletti uralom megszerzésére. 1600-ban, a szekigaharai csatában megsemmisítő vereséget mért ellenfeleinek egyesült seregeire, s ezzel egy csapásra az ország teljhatalmú ura lett. 1603-ban Go-Jozei császártól hivatalosan is megkapta a szeii-taisógun címet, és ezzel Japán legfőbb hadura, vagyis az ország tényleges irányítója lett. (A paraszti származású Hidejosi, aki fiatal korában sikeres rablóként és útonállóként kereste kenyerét, nem kaphatta meg ezt a rangot.)
     Tokugawa Iejaszu és utódai vaskézzel irányították az országot, megteremtve a két és fél évszázadon át hatalmon levő Tokugawa sógunátust. Iejaszu, Konfucius és a kínai kultúra nagy tisztelőjeként, konfuciánus alapokon szervezte át az ország közigazgatását. Az 1615-ben kiadott „Buke sohatto” törvénykönyv rendkívül aprólékosan és mereven szabályozta a társadalom életének szinte még a legapróbb mozzanatait is.
     A „Buke sohatto” a társadalmat négy zárt kasztra osztotta, a harcosok, a parasztok, a kézművesek és a kereskedők kasztjára, valamint a kitaszított kasztnélküliek rendjére. A törvények a legkisebb részletekig szabályozták a kasztok jogait és kötelességeit, illetve a különböző kasztok tagjaitól elvárt magatartási szabályokat. (A szamurájoknak joguk és kötelességük volt, hogy azonnal megöljék azt, aki az előírt viselkedési normáktól a legkisebb pontban is eltért.) A közigazgatás teljes egészében a katonai kaszt, a szamurájok kezében volt, a császárnak merőben névleges hatalma volt csupán. Hogy a daimjók hűségét biztosítsák a kormányzat iránt, elrendelték, hogy családtagjaiknak Edoban kell élniük, a sógun „vendégeiként”, azaz gyakorlatilag túszokként. A Tokugawák hatalmi bázisának másik alapja természetesen hatalmas magánhadseregük volt, mellyel egyetlen daimjó sem vehette fel a versenyt. Gazdaságilag is megalapozták hatalmukat, földbirtokaik egyesítésével és a legjelentősebb városok megszerzésével a korabeli japán gazdaság harmadát a kezükben tudhatták.
     A kasztok a valóságban -az indiai gyakorlattal ellentétben- egyáltalán nem voltak olyan átjárhatatlanok, ahogy azt a „Buke sohatto” elméletileg előírta. Számos kiskapu állt rendelkezésre azok számára, akik kasztot akartak váltani, például az örökbefogadás. (Vagyis a pénzes jelölt egy jelentékeny anyagi támogatás fejében örökbefogadtatta magát egy nagynevű ősöktől származó, de elszegényedett családdal.) A parasztság egyáltalán nem volt olyan megvetett és lenézett osztály, mint Európában. Szegények és kiszolgáltatottak voltak, de tisztelettel bántak velük, bár ugyanúgy kizsákmányolták őket, mint európai sorstársaikat. A főrangúak által leginkább megvetett kaszt nem a parasztság, hanem a kézművesek és kereskedők rendje volt. Ugyanakkor viszont a külvilágtól mereven elzárkózó Japánban mégis rá voltak szorulva ezek szolgáltatásaira, így már ebben a korban létrejöttek a hatalmas és nagy befolyással bíró japán bankok és kereskedőházak.
     Érdekes, és a japán mentalitásról sokat eláruló tény, hogy a merev, és a mindennapi élet minden területére kiterjedő bürokratikus rendszer nem termelt ki magából olyan mértékű korrupciót, amelybe a hasonlóan agyonszabályozott kínai társadalom például belefulladt. A Tokugawa rendszer addig soha nem látott gazdasági és politikai stabilitás eredményezett, melyet a sógunátus 250 éves fennállása alatt csupán az 1680-as nagy éhínség, és az ezt követő parasztfelkelések rendítettek meg egy rövid időre. A rendszer számára az igaz veszély nem is az országon belül, hanem azon kívül jelentkezett.

Tokugawa Iejaszu szobra hajdani székhelyén, Hamamatsu várában.

    Nagyjából abban az időben, 1500 körül, amikor az addig nyitott, és a külföldi, elsősorban kínai befolyásra mindig fogékony Japán kezdett bezárkózni, a földgolyó túlsó oldalán, Európában, éppen ellentétes dolog történt. Az addig zárt középkori társadalmak kinyíltak, és a nyugat-európai kikötők hajói kirajzottak a világ tengereire.
     Az európai terjeszkedés a következő évszázadokban egyre gyorsabb tempóban haladt előre, s uralma alá hajtotta és bedarálta az összes útjába eső birodalmat. Az Európából nyugatra és keletre egyaránt kiinduló expanzió két szára a XIX. században ért össze, Japán partjainál.

    A barbárok jelentette veszélyt már az első Tokugawa sógun, Iejaszu is felismerte. Az első keresztény hittérítők 1540 körül jelentek meg a japán szigeteken és olyan eredményesen tevékenykedtek, hogy a század végére már több százezer japán tért át a keresztény, főleg a katolikus hitre. Sok főurat is sikerült megtéríteni, állítólag még Oda Nobunaga is megkeresztelkedett. (Persze nem azért, mert tényleg megtért, hanem mert ezzel is a buddhista szerzetesrendek befolyását és erejét akarta csökkenteni.) Hidejosi már nem volt olyan megértő a térítőkkel szemben, a rendíthetetlen konfuciánus Tokugawa sógunok pedig minden eszközzel igyekeztek megakadályozni a kereszténység terjedését, és persze az európai kereskedők tevékenységét. Nagy riadalmat keltett, amikor 1612-ben több más daimjóval együtt Tojotomi Hidejosi fia, Hidejori is áttért a keresztény hitre. Ekkor kezdődtek meg a nyílt keresztényüldözések. A katolikus hit zászlaja alatt egyesült daimjók veszélyt jelentettek a sógunátusra nézve, ezért 1615-ben Iejaszu megrohanta Hidejori fő támaszpontját, Oszakát, és hosszú ostrom után elfoglalta azt. Hidejori öngyilkos lett, híveit és szövetségeseit Iejaszu megölette. (Köztük saját unokáit is, Hidejori ugyanis a veje volt.) 1630-ban betiltották a keresztény vallás gyakorlását, és ezzel egy időben kitiltották az európai kereskedőket az országból. A kínaiakon kívül csupán a hollandok és a portugálok üzletelhettek a japán kereskedőházakkal, de ők is csak Nagaszaki kikötőjén keresztül.
     Az üldöztetések miatt 1637-ben felkelés tört ki Kyusu szigetén. A lázadó parasztok mellett sok keresztény szamuráj is fegyvert fogott a Tokugawák ellen. A felkelők egyébként nem csak a szabad vallásgyakorlás engedélyezése végett fogtak fegyvert, hanem az egyre elviselhetetlenebb adók csökkentésért is, következésképpen sok buddhista vallású paraszt és szamuráj is csatlakozott a felkelőkhöz. (Az európai papokat ekkor már kitiltották az országból, így a felkelésben kizárólag japánok vettek részt.) A lázadást a sógun seregei a következő év végére tudták csak nagy nehezen leverni, gyakorlatilag az utolsó szálig lemészárolva az ellenállókat. Ezt követően Japán teljesen bezárkózott. Kitiltották az országból a felkelés szervezésével vádolt portugálokat is, a kormányzat pedig megtiltotta a tengerjáró hajók építését, és azt is, hogy a japán alattvalók elhagyják az országot. Aki pedig ezt mégis megtette, nem térhetett többé vissza.


A Meidzsi forradalom, és a kínai-japán háború.

    A keresztény hittérítők és kereskedők persze csak az európaiak előőrsét jelentették, s még több száz évbe tellett, mire az európai hadseregek is Japán közelébe jutottak. A britek a XIX. század első felében értek el Kínáig, és a két ópiumháborúban megalázó vereséget mértek a hatalmas, de elszegényedett, és az általános korrupciótól megbénított birodalomra. 1860-ban még a fővárost, Pekinget is elfoglalták. A vereségek következtében Kína kénytelen volt megnyitni kikötőit a nyugati kereskedők előtt, szabad letelepedési engedélyt adtak az angol és francia állampolgároknak, s biztosították tulajdonaik és területen kívüliségük sérthetetlenségét.
Matthew Calbraith Perry. 1794-1858. A kép által keltett első benyomás ezúttal is helyes, Perry valóban idült alkoholista volt, a halálát okozó májzsugorodást is ennek köszönhette.     A japánok aggódva figyelték az angol előrenyomulást, jól tudva, hogy Kína után majd ők következnek. Az angol katonaságnak olyan félelmetes híre volt, hogy a velük szembeni ellenállás még a szamurájok számára is reménytelennek tűnt. A fehér ember azonban végül az ellenkező irányból jelent meg Japán partjainál, mint ahonnan várták.
     1853 július nyolcadikán négy amerikai fregatt vetett horgonyt Uraga kikötőjében, Matthew Calbraith Perry commodore parancsnoksága alatt. (Az egyik legnagyobb amerikai tengeri hős, Oliver Hazard Perry öccse.) Perry feladata az volt, hogy átadja a japán császárnak -valójában a sógunnak, de az amerikaiak nem tudták, mi a különbség a kettő közt- Fillmore elnök levelét, melyben az a japán kikötők megnyitását és a kereskedelmi kapcsolatok felvételét követelte, valamint azt, hogy a japánok fogadják és lássák el a vízért és élelmiszerért partra szálló, illetve a hajótörött amerikai tengerészeket, akiket a japánok korábban egyszerűen kalóznak tekintettek, és többet közülük kivégeztek.
     A japán hatóságok azonban nem voltak hajlandók tárgyalni Perryvel, és azonnal felszólították, hajózzon át Nagasakiba, az egyetlen japán kikötőbe, melyben idegen hajók horgonyt vethettek. Az amerikai parancsnok elutasította a japán követelést, és hogy demonstrálja elszántságát, ágyúiból céllövészetet tartott a kikötő néhány üresen álló épületére, ügyelve arra, emberéletben lehetőleg ne tegyen kárt. Aztán közölte a japánokkal, lövetni fogja Uragát, ha nem teljesítik követeléseit, és nem adhatja át az elnök levelét. Ez az érvelés már meggyőzőnek bizonyult. 14-én Perry partra szállhatott, s átadhatta a levelét a helyi hatóságoknak. (Perry a helyi kormányzóval akart találkozni, amit azonban az méltóságán alulinak tartott. Ezért a japánok egy rendőr altisztet öltöztettek be kormányzónak, és Perry végül vele tárgyalt.) Ezután hajóival elhagyta a kikötőt, közölve, vissza fog térni a válaszért.
     A levél valóban eljutott a sógunhoz, és nagy riadalmat keltett a japán kormányzat köreiben. A daimjók többnyire a nyitás ellen voltak, míg a köznép inkább támogatta azt. Az esemény egyébként is a lehető legrosszabb pillanatban érte Japánt. A sógunátus rendszere ugyanis éppen válságos időket élt át, mivel a belterjes japán gazdaság már nem tudta ellátni az időközben jelentősen megnövekvő népességet. Az ország pénzügyi és gazdasági válságban volt, s az egyre rosszabb életkörülmények miatt egymást érték a kisebb-nagyobb lázadások és kormányellenes megmozdulások. Hogy ne tetézzék a bajokat még egy külső támadással is, a vének tanácsa, a rójú, végül az amerikai követelések elfogadása mellett döntött. Mikor következő év februárjában Perry, ezúttal már nyolc hajóval, ígéretének megfelelően visszatért a válaszért, a korábbinál lényegesen barátságosabb fogadtatásra talált. Március 31-én aláírták a kanagawai egyezményt, melyben Japán teljesítette az amerikaiak minden követelését. Shimoda és Hakodate kikötőjét megnyitották az amerikai hajók előtt, és amerikai konzulátus nyílt Shimoda városában.
Mucuhito, a nagy Meidzsi császár. 1852-1912.     A szerződéssel rés nyílt az addig a világtól elzárkózó Japán felé, melyet az európai nagyhatalmak aztán szorgosan igyekeztek tovább tágítani. Perry küldetéséről értesülve az oroszok már abban az évben szintén követet küldtek Japánba, az amerikaihoz hasonló követelésekkel. A következő években egész sor kereskedelmi szerződést írtak alá Japánnal, melyekben az amerikaiakhoz hasonló, sőt, később egyre szélesebb körű jogokat biztosítottak az angol, orosz, francia és holland kereskedők számára is. A kikötők megnyitása mellett biztosították a területenkívüliséget és a független jogszolgáltatást, az öt százalékos vámot, valamint letelepedési engedélyt adtak a külföldieknek Oszakában és Edóban. Ugyanakkor viszont a japánoknak még ahhoz sem volt joguk, hogy önállóan vámot vethessenek ki a beérkező termékekre.
     A meglehetősen egyoldalú egyezmények azonban nagy elégedetlenséget váltottak ki az országban. A vezető réteg két pártra szakadt. Az idegenellenes daimjók úgy vélték, a barbároknak adott engedményekkel a kormányzat bizonyította saját gyengeségét, s rövidesen már erőszakkal is felléptek a kormányzat, és az idegen kereskedők ellen. A helyzetet tovább bonyolította az 1858-ban, leszármazottak nélkül meghalt sógun utódlása körül kirobbant belviszály is. A nyitás mellett állók vezéralakjának, Li-Naosuke kancellárnak 1860-ban sikerült a pártjukon álló Tokugawa Iemocsit kineveztetni sógunnak. A kancellárt azonban még ebben az évben megölték, és az országban szinte polgárháborús állapotok alakultak ki. (Li Naosuke pontos titulusa, mely többé-kevésbé megfelel az európai kancellárnak, a „tairo”, azaz a „Nagy Öreg” volt. Halálakor egyébként 45 éves volt.)
     A „Tiszteld a császárt! Űzd el a barbárt!” jelszóval fellépő szamurájok a következő években számos támadást intéztek a nyugati kereskedelmi kirendeltségek ellen. Helyzetüket erősítette, hogy hallgatólagosan támogatta tevékenységüket Kómei császár is, aki egyszerűen nem vett tudomást a szigetországban megjelenő idegenekről. Nem volt hajlandó találkozni képviselőikkel, nem szentesítette a külföldiekkel megkötött szerződéseket, s udvarából is kitiltott minden nyugati árucikket. A nyugati nagyhatalmak úgy érezték, a császári legitimáció nélkül az általuk elért eredmények nagyon ingatag lábakon állnak, s látva az országban uralkodó zűrzavart, elhatározták, erőszakkal fogják pozícióikat megerősíteni.
     A szamurájok által meggyilkolt képviselők halálát megtorlandó angol hadihajók 1863-ban lőtték Kagoshima kikötőjét, elpusztítva az ottani parti erődítményeket. A szamurájok tehetetlenül voltak kénytelenek végignézni, ahogy a nagy lőtávolságú angol hajóágyúk biztos távolságból rommá lövik erődjeiket, miközben ők legfeljebb csak az öklüket rázhatták az ellenség felé. (A kikötőt bombázó angol hadihajókat figyelő szamurájok között ott volt egy fiatal, akkor mindössze 15 éves ifjonc, Togo Heihacsiro is.) A következő évben az eset megismétlődött, az újabb japán támadásokra válaszul az angol, amerikai, és francia hajóágyúk ezúttal Choshu és Hiroshima erődjeit zúzták porrá. Újabb egy évvel később, 1865-ben a Hyogo öbölben lőtték a japán állásokat a nyugati hadihajók. A kudarcok, és a nyugati fegyverekkel szembeni tehetetlenség rendkívül megalázó volt a japánok számára, s a császár még ebben az évben kénytelen volt aláírni a korábban megkötött szerződéseket.
     1867 január 30-án az alig 36 éves Kómei császár váratlanul elhunyt. (Máig él a gyanú, hogy szándékosan fertőzték meg a halálát okozó himlővel, hiszen a környezetében nem volt járvány.) Helyére 15 éves fia, Mucuhito lépett, aki uralkodóként a Meidzsi (Fényes kormányzás) nevet vette fel. Nem sokkal később meghalt a sógun, Tokugawa Iemocsi is. A helyére lépő új sógun, Tokugawa Josinobu az év végén lemondott, és hatalmi jogkörét hivatalosan a császárnak adta át. Josinobu abban bízott, a császár tekintélyének védőszárnyai alatt helyreállíthatja a Tokugawák erősen meggyengült befolyását és hatalmát, élére állva a császári restaurációnak. Az ellenzék azonban egyszer és mindenkorra meg akart szabadulni a Tokugawáktól, s a déli tartományok, Satsuma, Choshu, Tosa, és Aki szamurájai fegyverrel léptek fel a Tokugawák ellen. 1868 januárjában vereséget mértek seregeikre, elfoglalták Edót, s kihirdették a sógunátus megszűnését, és a császár hatalmának helyreállítását. Josinobu ellenállás nélkül megadta magát. A Tokugawák utolsó fészkét, Hokkaido szigetét 1869 májusában foglalták el.
     A sógunátust megdöntő szamurájok nagy része az idegenellenesek közül került ki, s éppen a külföldieknek tett engedmények miatt fordultak a sógun ellen. Most azt remélték, az új császár, elődjéhez hasonlóan az ő pártjukra áll, s kiűzi az idegeneket az országból. Nagyot kellett csalódniuk. Mucuhito, és a kiskorúsága idejére melléje rendelt állami tanács, a Dahokan, egyaránt a modernizáció mellett volt, s tudták, ehhez nem csak a sógunátust, hanem az ország teljes feudális berendezkedését fel kell számolni. A Tokugawák bukását követő néhány évben olyan átfogó, és a japán társadalmat fenekestül felforgató intézkedéseket hoztak –császári javaslatra-, hogy azokkal kapcsolatban sok történész nem is a reform, hanem a forradalom jelzőt használja. Szerintük ez a néhány évtized volt a Meidzsi forradalom, a történelem talán egyetlen, a legfelsőbb uralkodó által vezetett forradalmának kora, melynek köszönhetően a középkori, feudális japán társadalom alig egy emberöltő alatt bejárta a modern, imperialista nagyhatalommá válás útját. Ilyen módon alighanem ez volt a történelem talán egyetlen eredményes, és céljait valóban elérő forradalma. (Alighanem az utolsó pillanatban. Ha a Meidzsi forradalom nem történik meg, vagy késik néhány évtizedet, mondjuk mert Kómei császár szép hosszú életkort ér meg, a XX. század első éveiben Japán is egész bizonyosan Kína sorsára jutott volna.)
     1868 után a Dahokan eltörölte a kasztokat, megszüntette a daimjók területi hatalmát, és felszámolta a szamurájok előjogait, bevezetve az általános hadkötelezettséget. Utóbbi rendelkezés természetesen kiváltotta a közel kétmilliós szamuráj kaszt ellenállását. Egy sor szamuráj felkelés tört ki a kormány ellen, melyek közül a legnagyobb az 1877-es felkelés volt, melyet az a Saigo Takamori vezetett, aki néhány évvel korábban még a Tokugawák ellen hadba induló császárpárti sereg egyik fővezére volt. Addigra azonban már megalakult az új, nyugati fegyverekkel felszerelt japán hadsereg, melynek véres harcok után ugyan, de sikerült levernie a lázadásokat.
     A kormány bevezette az általános tankötelezettséget, s számos főiskolát és egyetemet alapítottak. Európai minta szerint átalakították a hadsereget, a rendőrséget, az egészségügyet, létrehozták a modern postaszolgálatot és a vasutat. 1882-ben megalapították a Japán Bankot, mely kezességet vállalt az olyan fejlesztésekért, mint a vasútépítés, illetve a hadsereg és a flotta felszerelése, melyek az ekkor kialakuló japán ipar fejlődésének fő motorjai voltak. 1889-ben kihirdették az új, porosz mintára íródott alkotmányt. Államvallássá nyilvánították a sintoizmust, melyben központi szerepe volt a császár, mint földi istenség kultuszának. Maga a császár, a parlamenttel együtt Kiotóból Edo városába költözött, melyet átkereszteltek a Tokió (Új Főváros) névre.
     A modernizáció során széles körben támaszkodtak a nyugati tanácsadókra és szakemberekre, akik a császár meghívására százával érkeztek az országba. Ugyanekkor viszont ezrével küldték a tehetséges japán fiatalokat a külföldi iskolákba tanulni, hogy elsajátítsák a nyugati műveltséget, és hazatérve országuk javára fordítsák azt.
     A Meidzsi forradalom eredményei elképesztőek voltak. Alig harminc év alatt modern ipar és kereskedelem nőtt ki a semmiből. Az országban 1872-ben nyitották meg az első, 18 mérföld hosszú vasútvonalat, Tokió és Yokohama között. 1904-ben a japán vasútvonalak hossza már meghaladta a 4.700 mérföldet. A széntermelés 1875-ben alig haladta meg a félmillió tonnát, míg 1905-re már elérte a 13 millió tonnát.
     A robbanásszerű fejlődés azonban egy kellemetlen következménnyel is járt. A nyersanyagban szegény szigetország szerény készletei nem voltak képesek biztosítani az ipar egyre nagyobb igényeit, melyet importból kellett biztosítani. Úgyszintén nehézségeket okozott a növekvő lakosság élelmiszerellátásának biztosítása, melyet az addig csak gyéren lakott északi Hokkaido szigetének betelepítése, és mezőgazdasági művelés alá vonása sem tudott kielégítően megoldani. Japán előtt azonban erre a problémára is készen állt a nyugati mintájú megoldás. Gyarmatosítani kellett.

A Sárga-tenger környéke térképen. A térképen már a mai nevek szerepelnek, Port Arthur itt Lüshun, Csemulpó Incheon, Weihawei Wehai, Csingtao Qingdao, Peking pedig Beijing.

    A terjeszkedés iránya adott volt. Először a már addig is japán befolyás alatt álló környező szigeteket, Hokkaidót és Okinawát csatolták a birodalomhoz, míg Szahalinon és a Kuril-szigeteken megosztoztak az oroszokkal. A japánok ezután Korea és Tajvan felé próbáltak meg nyújtózni. A hagyományoknak megfelelően, ugyanis korábban már több ízben is tettek kísérleteket a két ország elfoglalására, ami minden alkalommal a kínaiak heves ellenállását váltotta ki. Tojotomi Hidejosi már 1592-ben megszállta Koreát, amit viszont hosszú és eredménytelen háborúskodás követett a kínai csapatokkal. Hidejosi halála után a japánok végül kénytelenek voltak kivonulni az országból, melyet a nyolc éves háború alatt a küzdő felek szinte teljesen letaroltak. Tajvan megszállásával a japánok a XVII. század eleső éveiben kétszer is megpróbálkoztak, ám mindkétszer kudarcot vallottak.
     Ezúttal Japán, a nyugati módszereket alaposan tanulmányozva, megfontoltabban járt el. Nem próbálkoztak rögtön a teljes katonai megszállással, hanem először igyekeztek gazdasági és politikai befolyásukat növelni. 1874-ben, arra való hivatkozással, hogy a kínaiak Tajvanon megöltek néhány hajótörött japán tengerészt, csapatokat küldtek a szigetre, miután a tajvani hatóságok elutasították a japán kártérítési követeléseket. A „büntetőexpedíció” gyorsan vereséget mért a helyi kínai csapatokra, és hatalmas összegű kártérítést préseltek ki a kínai kormányzattól. A katonai siker egyben legalizálta Okinawa japán okkupációját is, melynek jogosságát a kínaiak korábban nem ismerték el. A japán csapatokat ezt követően visszavonták, azonban távozás előtt még gondosan feltérképezték a szigetet, felmérve a terepet egy későbbi invázió számára.
     Egy évvel később Korea következett, mellyel szemben a japánok ugyanazt a módszert alkalmazták, amit pár évvel korábban ellenük használtak az angolok. Japán hajók rendszeresen megsértették az ország felségvizeit, és addig provokálták a koreaiakat, amíg azok tüzet nem nyitottak rájuk. Ezt rögtön követte a japán ellencsapás. Japán hadihajók ágyúzták a koreai parti erődöket, s a stratégiai jelentőségű pontokon csapatokat tettek partra. A koreai kormányzat kénytelen volt elfogadni a japánok által diktált feltételeket, s aláírni a Japán számára előnyös gazdasági szerződéseket. Korea megnyitotta kapuit a japán termékek előtt, szavatolta a japán követségek és kereskedelmi kirendeltségek területenkívüliségét, és a Kangva szerződésben kinyilvánították Kínától való függetlenségüket. A japánok jelentős összegekkel támogatták egy velük szimpatizáló reformpárt létrehozását is, amely 1884-ben puccsot kísérelt meg a kormány ellen. Ezt a lázadást a kormánypárti csapatok még sikeresen leverték, elfogott vezetőit kivégezték, néhányan Japánba menekültek. Az esemény csak még tovább növelte az országban az amúgy is erős japánellenes érzelmeket, s mindennapossá váltak a japán kirendeltségek elleni támadások.
     1894-ben az egyre erősödő japán és orosz befolyás miatt elégedetlen reformpártiak felkelést robbantottak ki az idegen befolyással szemben túl gyengekezűnek ítélt kormány ellen. A koreai kormány kínai segítséget kért a lázadás leverésére, ami viszont kiváltotta a kínai befolyás erősödésétől tartó Japán heves tiltakozását. Mikor az első, néhány ezres kínai csapatok megjelentek Koreában, a japánok is partra tettek nyolcezer katonát.
A pyongyangi csata. Mizuno To metszete.      A japán csapatok sokkal eredményesebben tevékenykedtek, mint a kínaiak. Néhány nap alatt megszállták a félsziget déli részét, elfoglalták a fővárost, Szöult, elfogták a császárnőt, és saját megbízható embereikből egy új, japánbarát kabinetet állítottak fel. Az új kormány azonnal felhatalmazta az országban állomásozó, és egyre nagyobb létszámú japán csapatokat, hogy akár erőszakkal is fellépjenek a kínai katonasággal szemben. A kínaiak természetesen nem tekintették legitimnek az új koreai kormányt, és nem fogadták el annak rendelkezéseit sem.
     Az Asan öbölben állomásozó kínai csapatok utánpótlását csak a tenger felől lehetett biztosítani, amit a japánok természetesen minden eszközzel igyekeztek meggátolni. A flotta három felderítő cirkálója, a Yoshino, a Naniwa, és az Akutsushima, rendszeresen járőrözött az öböl előtt.
     1894 július 25-én reggel két kínai ágyúnaszád futott ki az öbölből, hogy csatlakozzon az erősítést szállító hajókhoz, melyek érkezését aznapra várták. A japán cirkálók azonban a kifutó kínai hajók útját állták, mire azok tüzet nyitottak rájuk. Egyórányi tűzharc után az egyik kínai naszád elsüllyedt, a másik megrongálódott, de sikerült elmenekülnie.
     A kínai csapatok által régóta várt utánpótlást és erősítést szállító hajó, a Tsao-kiang ágyúnaszád által kísért Kow-shing tehergőzös még ugyanezen a napon megérkezett, de a Naniwa már a nyílt tengeren feltartóztatta. A japánok gyorsan megrohanták és elfoglalták a kínai ágyúnaszádot, a Kow-shinget pedig utasították, kövesse a Naniwát, a fedélzeten tartózkodó európaiak pedig szálljanak át a japán cirkálóra.
Ito Sukeyuki altengernagy. 1843-1914.     Az angol tulajdonban levő, és angol személyzettel hajózó, 2.134 tonnás teherhajó fedélzetén a csapatoknak szánt utánpótláson kívül 1200, erősítésként érkező kínai katona is tartózkodott. Rajtuk kívül a hajón utazott még a kínai hadsereg egyik német tanácsadója, Von Hanneken őrnagy is. A kínai tisztek elutasították a japán felszólítást, Galsworthy kapitányt és embereit pedig megfenyegették, megölik őket, ha engedelmeskednek a japánoknak. Négyórányi eredménytelen huzavona után a cirkáló kapitánya, Togo Heihacsiro, elvesztette a türelmét, tüzet nyitott a Kow-shingre, és elsüllyesztette azt. Az európai legénység az első lövésekre elhagyta a hajót, a kínai katonák azonban kézifegyvereikből még a süllyedő hajóról, majd a mentőcsónakokból is tovább lövöldöztek a japán cirkálóra. Togo nem sokat teketóriázott, könnyű lövegeiből és géppuskáiból ismét tüzet nyitott, és kíméletlenül legéppuskáztatta az ellenállókat. (Bár igazság szerint ezt csak a kínaiak állították, bizonyítani sosem sikerült. Togo csak az európaiakat mentette ki a vízből, a kínai katonák nagyjából felét egy francia hajó mentette ki, illetve sikerült partra úszniuk.) Az eset meglehetősen nagy felháborodást váltott ki Nagy-Britanniában, és diplomáciai bonyodalmakat okozott a két ország között, ám az Admiralitás vizsgálóbizottsága végül nagyvonalúan úgy döntött, a Naniwa kapitánya az érvényes nemzetközi tengeri jognak megfelelően járt el, a fegyveres ellenállást folytató kínai katonák ugyanis nem voltak hajótöröttnek tekinthetők.
     Három nappal a Kow-shing incidens után a japánok a szárazföldön is támadásba lendültek. Az Asan öbölnél állomásozó 3.500 fős kínai sereget egy hasonló erejű japán haderő támadta meg. A japánok kiverték a kínaiakat állásaikból, és észak felé szorították vissza őket. Ez már nyílt háború volt, és három nappal később, 1894 augusztus elsején, Kína és Japán hivatalosan is hadat üzent egymásnak.
     A kínaiak néhány nap alatt 15 ezer fővel növelték meg Koreában harcoló csapataik létszámát, az előrenyomuló japán gőzhengert azonban nem tudták megállítani. Szeptember 15-én újabb súlyos vereséget szenvedtek Pyongyang-nál, melynek következtében kénytelenek voltak kiüríteni Korea északi részét is, és visszavonulni a Yalu folyónál létrehozott megerősített védővonal állásaiba. A kínai flotta főerői szintén a Yalu torkolatánál állomásoztak, hogy a tenger felől fedezzék a szárazföldi hadsereg jobbszárnyát, illetve biztosítsák a tengeri utánpótlás vonalait.
     Papíron a kínai flotta jelentős fölényben volt a japánnal szemben. A Ting Ju-Chang vezetése alatt a Yalunál állomásozó kötelék két német gyártmányú, négy darab 305 mm-es löveggel felszerelt, 7.400 tonnás páncélosból, hét cirkálóból, egy korvettből, két ágyúnaszádból és két torpedónaszádból állt. A hajók fedélzetén számos külföldi –angol, amerikai, német- tanácsadó és megfigyelő is tartózkodott.
     Az Ito Sukeyuki vezetésével a kínai flotta ellen felvonuló japán kötelék három francia gyártmányú, 4.270 tonnás páncélosát –mások szerint páncéloscirkálóját- viszont a 120 mm-es közepes lövegeken kívül csak egyetlen, 320 mm-es löveggel szerelték fel. A flottához tartozott még ezeken kívül hat cirkáló, egy korvett, egy ágyúnaszád és egy segédcirkáló.
     A puszta számbeli hátránytól eltekintve azonban szinte minden más a japánok oldalán állt. A kínai legénység teljesen képzetlen és felkészületlen volt, a hajókon ekkor már hónapok óta nem tartottak lőgyakorlatokat. Az ágyúcsövekben a legénység felszerelését tárolták, a lövedékekből pedig kiszerelték és eladták a töltetként szolgáló lőport. Mikor a csata után a japánok megvizsgáltak néhány befulladt kínai gránátot, azt tapasztalták, hogy azok lőpor helyett cementtel voltak megtöltve. A kínai legénység, a tiszteket is beleértve, üzletelt mindennel, amivel csak lehetett, az egyik cirkáló 254 mm-es ágyúját állítólag maga Ting admirális adta el a feketepiacon.
     A szeptember 17-én, a Yalu torkolata közelében megvívott ütközet kimenetele ennek megfelelően nem lehetett kétséges. A meglehetős összevisszaságban, nagyjából két oszlopban hajózó kínai flotta képtelen volt egységes csatasort kialakítani, ami azzal járt, hogy nem tudták érvényesíteni fölényes tűzerejüket. A japánok a kínai kötelék gyengébb, jobb oldali oszlopa ellen koncentrálták erejüket. A japán páncélosok balról jobbra haladva keresztezték a kínai köteléket, tökéletes T helyzetbe fogva azokat, míg cirkálóik jobb felől átkarolták az ellenséges vonalakat.
     A kínai zászlóshajó, a Ting-yuan első, tragikomikusra sikerült lövése rögtön megadta az ütközet alaphangját. A páncélos főtüzérségét a régimódi rendszer szerint, a hajó közepén beépített barbettákban helyezték el. A német gyártó figyelmeztette a kínaiakat arra, hogy az ágyúkból nem szabad közvetlenül előre tüzelni, mert a légnyomás súlyos károkat okozhat a parancsnoki hídban. A nagy kapkodásban azonban a kínai tüzérek megfeledkeztek erről, és tüzet nyitottak egyenesen előre, a kínai alakzat vonalát éppen keresztező japán hajókra, nem törődve azzal, hogy a csőtorkolattól pár méterre ott áll a hídon Ting tengernagy és az összes törzstiszt. A lövés a japánokban semmilyen kárt nem okozott, viszont a kínai flotta teljes vezérkarát leterítette, méghozzá szó szerint. Sokan meghaltak, maga Ting tengernagy pedig súlyosan megsebesült, és képtelen volt az ütközet további irányítására. Hogy a baj még nagyobb legyen, nem sokkal ezután egy japán lövedék kidöntötte a Ting-yuan árbocát, így a zászlóshajóról nem lehetett semmilyen jelzést leadni.
     Nem szerepelt jobban a másik kínai páncélos, a Chen-yuen sem, melynek kapitánya az első lövésekre pánikba esett, és a parancsnoki híd ablakán kimászva tisztjei többségével együtt elmenekült a hajóról, melynek irányítását ezután a páncéloson tartózkodó amerikai megfigyelő, Philo McGiffen korvettkapitány vette át. A vezetés nélkül maradt és összezavarodott kínaiak ezek után már a japán hajók könnyű prédái lettek.

A Yalunál vívott ütközet egy korabeli japán metszeten.
     A japán hadihajók pusztító tüzében öt kínai hajó elsüllyedt, három megrongálódott. A túlélők előbb Port Arthurba, majd Weihaiwei-be vonultak vissza. A japánok szinte teljes egészében a közepes lövegeiknek köszönhették sikerüket, ugyanis páncélosaik 320 mm-es lövegei szinte használhatatlannak bizonyultak. Az amúgy is igen alacsony tűzgyorsaságú -10 percenként 1 lövés- ágyúk rengeteg műszaki problémával küszködtek, ami még tovább csökkentette hatékonyságukat. Az Itsukushima például az ütközet négy órája alatt összesen öt lövést tudott leadni 320 mm-es lövegéből. (Ahogy az egyik japán tiszt utóbb jellemezte ezeket a lövegeket: „Mire leadtunk velük egy lövést, vége is volt a napnak.”) Ennek megfelelően az elsüllyesztett hajók mind cirkálók voltak, s a két kínai páncélosban a japán lövegek nem tudtak komoly károkat okozni -bár a felépítményeket alaposan összekaszabolták-, holott mindkét hajót több mint 100 találat érte. Ugyanakkor viszont a kínai harminc és felesek több japán hajónak súlyos károkat okoztak, ráadásul, kihasználva a japán flotta lekötöttségét, az ütközet alatt a kínaiaknak jelentős mennyiségű utánpótlást és erősítést is sikerült a tenger felől eljuttatni a szárazföldi csapatok részére. Erre való hivatkozással az ütközet után a kínaiak is győztesnek kiáltották ki magukat.
     Miután a japán csapatok is erősítést kaptak, október 24-én átkeltek a Yalu folyón, és a kínai csapatokra mért újabb vereség után benyomultak Mandzsúriába. Ezzel egy időben az Első Japán Hadsereg betört a Liaotung félszigetre, és november 21-én elfoglalta Lüshunku, azaz Port Arthur városát. A városba benyomuló japán csapatok elfogott japán katonák megcsonkított holtesteire találtak, melyeket korábban a kínai hatóságok, a harci morál erősítése végett, közszemlére tettek. Az ezen felbőszült japán katonák a civil lakosságon álltak bosszút bajtársaik haláláért. Egyes adatok szerint 60 ezer kínai lakost mészároltak le, ami ugyan minden bizonnyal jókora túlzás, de azért az eset biztosan sok ezer civil életét követelte.
     1895 januárjában a japán hadsereg, egy példamutató kombinált hadműveletet végrehajtva, átkelt a Sárga-tengeren, és ostromzár alá vette Weihaiwei városát és kikötőjét. A rendkívül kemény téli időjárásban a hőmérséklet sokszor -25 fok alá süllyedt, ám ez nem tartotta vissza a japán előnyomulást. 23 nap alatt leküzdötték a kínai ellenállást, s február 12-én megadásra kényszerítették a helyőrséget. A védelem vezetői, Ting tengernagy és Chang tábornok, több más tiszttel együtt öngyilkosságot követtek el, így a megadási okmányokat kínai részről végül a kínai haditengerészetnél szolgálatot teljesítő skót John McClure altengernagy írta alá. (Aki egyébként a kínai flotta tengernagyává történő kinevezése előtt kizárólag kereskedelmi hajókon szolgált.)
     Weihaiwei a kínai haditengerészet egyik legfontosabb bázisa volt, s a Yalu torkolatánál megvívott ütközet után a flotta túlélő hajói is ide menekültek. Az ekkor már túlerőben levő japán flotta szoros blokád alá vette a kikötőt, s február hetedikén és kilencedikén éjszaka torpedónaszádokkal támadták meg a bent horgonyzó hajókat. A viharos időjárás és a kegyetlen hideg dacára –a naszádokon sok japán tengerész egyszerűen megfagyott a szolgálati helyén- a kis torpedónaszádok sikeresen végrehajtották feladatukat, s sorozatos támadásaik következtében négy kínai hadihajó süllyedt el, köztük a flotta zászlóshajója, a Ting-yuan páncélos is. A város eleste előtt a kínai torpedónaszádok kitörést kíséreltek meg, melyet azonban a japán hajók visszavertek, elsüllyesztve hat kínai naszádot. A kapituláció után a kikötőben maradt hajók, köztük a Chen-yuen páncélos és három cirkáló, japán kézre jutottak. Ezzel a kínai flotta gyakorlatilag megsemmisült, s a japán haditengerészet teljesen átvette az ellenőrzést a környező vizek felett.
     A háború ezzel gyakorlatilag el is dőlt. A japán csapatok mélyen benyomultak Mandzsúriába és úgy tűnt, már a fővárost, Pekinget fenyegetik. Márciusban pedig japán csapatok szálltak partra a Tajvant Kínától elválasztó tengerszorosban fekvő Pescadores szigeteken, elvágva ezzel Tajvant az anyaországtól.
     Az 1895 április 17-én aláírt shimonoseki békeszerződésben Kína elismerte Korea teljes függetlenségét –ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy lemondott az országról Japán javára-, és belegyezett, hogy Tajvan, a Liaotung félsziget, valamint a Pescadores-szigetek véglegesen japán tulajdonba menjenek át. Ezenkívül a japánok horribilis összeget csikartak ki a kínaiaktól. Hadisarc, kártérítés, illetve mindenféle más jogcímeken a kínai források szerint a következő években összesen 510 millió akkori japán yen-nek megfelelő összeget vertek ki a kínaiakból, ami Japán teljes éves költségvetésének a hat és félszerese volt. (Japán források „csak” 320 millió Yent ismernek el.) Alapvetően ez az összeg fedezte a Japánban a következő években beinduló nagyszabású hadsereg-fejlesztési és flottaépítési programok hatalmas költségeit.
     A japánok öröme azonban nem lehetett felhőtlen. A békeszerződést még alá sem írták, de a térségben szintén érdekelt európai nagyhatalmak máris tiltakoztak miatta. Elsősorban a Mandzsúriára szintén szemet vető Oroszország érezte úgy, hogy a japánok túlnyerték magukat, és benyomultak az orosz érdekszférába, ahol pedig jelenlétük nagyon nem volt kívánatos. Szövetségesként megnyerve Németországot és Franciaországot, azt a „baráti tanácsot” adták Japánnak, hogy mondjon le a Liaotung félszigetről. A japánok, a negyven évvel későbbi eseményekkel ellentétben, teljesen tisztán látták, meddig terjednek lehetőségeik. Különösebb vonakodás nélkül beleegyeztek a „kérésbe”, és a kínaiakkal megkötött békeszerződés aláírása után alig pár nappal, április 23-án aláírt újabb szerződésben lemondtak a félszigetről, azzal a kikötéssel, hogy az fegyvermentes övezet marad.
     A japánok jól tudták, hogy sem gazdaságuk, sem hadseregük és haditengerészetük nincs még olyan állapotban, hogy bármelyik nyugati nagyhatalommal szemben meg merjenek kockáztatni egy fegyveres összecsapást, és ehhez nem kedvezőek az adott külpolitikai viszonyok sem. Tehát engedelmesen visszakoztak, és az elért eredményekkel egyelőre megelégedve buzgón dolgoztak tovább fegyveres erőik további fejlesztésén, illetve a japán ipar kiépítésén, türelmesen várva, hogy eljöjjön az ő idejük.
Nem kellett sokáig várniuk.

Port Arthur térképe.

Út a háborúig.

    Nem sokkal Japán előtt egy másik új játékos is megjelent a térségben.
     A krími háborúban elszenvedett vereség, majd a törökök elleni győztes háború után az európai nagyhatalmak által rájuk erőltetett előnytelen békefeltételek megértették az oroszokkal, hogy az európai területeken a további expanzió nem lehetséges, mivel ez az összes többi nagyhatalom ellenállásába ütközik. Az oroszok azonban továbbra is elszántan keresték a kontinentális elszigeteltségükből kifelé vezető utat, azaz egy jégmentes, nyílttengeri kikötőt.
     Délnek, Perzsia felé, melyre már szintén régóta fájt a foguk, ugyancsak le volt zárva az út, melyet itt az indiai érdekeltségeikre féltékenyen vigyázó angolok álltak el. Ebben a helyzetben hirtelen felértékelődött a Távol-Kelet jelentősége.
     A kelet felé irányuló terjeszkedés már sok száz évvel korábban, Rettegett Iván idején megindult. Alig száz év alatt az orosz szolgálatban álló felfedezők és gyarmatosítók Kamcsatka partjainál elérték a Csendes-óceánt, majd a Bering-szoroson átkelve később telepeket hoztak létre Alaszkában, és Észak-Amerika nyugati partjain dél felé haladva az 1800-es évek elejére eljutottak egészen a mai Kaliforniáig. (Az ottani orosz kolónia leszármazottai, nyelvüket és szokásaikat megőrizve, máig Kaliforniában élnek.) 1821-ben kiadott rendeletében I. Sándor cár egészen az 51-ik szélességi körig, azaz a mai Vancouver magasságáig, orosz felségterületnek nyilvánította az amerikai partokat. Az orosz előretörés volt az egyik fő ösztönzője a James Monroe, az Egyesült Államok akkori elnöke által 1823-ban meghirdetett úgynevezett Monroe elvnek, mely kimondta, hogy az amerikai kontinens az európai hatalmak által nem gyarmatosítható terület. Közismertebb formában: Amerika az amerikaiaké. (Ezt az elvet az amerikaiak más kontinensekre természetesen nem tartották érvényesnek…) A nyilatkozatnak akkor egyébként csekély visszhangja volt, csak később vált az amerikai politika egyik sarokkövévé. Az oroszokkal folytatott alkudozások során Alaszka déli határát végül a mai helyén, az 54-ik szélességi körnél állapították meg.
Szent Oroszország Anyácska megvédi a civilizált világot a japán fenevadtól. Korabeli orosz plakát.     Alaszka azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és végül nem sok hasznot hajtott az oroszoknak. Nem volt közvetlen összeköttetése az anyaországgal, így a szállítási költségek igen magasak voltak. Különben is, az egyetlen dolog, amire az oroszok hasznosították a területet, a prémvadászat volt. A telepesek vonakodtak átköltözni Alaszkába így az ottani kolóniák mindig kis létszámúak maradtak. Ráadásul az öntelt és felfuvalkodott oroszok hamar megutáltatták magukat az általuk mélyen lenézett őslakos eszkimókkal, akik folyamatosan támadták az orosz telepeket. Nyilvánvaló volt, hogy ilyen körülmények között nem tudják állni a versenyt az angolszász konkurenciával, ráadásul a cár a krími háború után erősen tartott attól is, hogy az alaszkai orosz jelenlét újabb konfliktusokat idézhet elő a szomszédos Kanadát uraló britekkel.
     Ebben a helyzetben kapóra jött az Egyesült Államok puhatolózása a terület megvásárlása ügyében. Az orosz Amerika Társaság amúgy is a csőd szélén állt, a kanadai angol kormányzat magatartása pedig egyre ellenségesebb volt, úgyhogy Pétervár két kézzel kapott az amerikai ajánlaton. 1867-ben egész Alaszkát eladták az Egyesült Államoknak, mindössze 7,2 millió dollárért. Ma már bánják, de igazából akkoriban nem az oroszokon, hanem a bolond amerikaiakon mulatott az egész művelt Nyugat, akik ekkora összeget fizettek pár ezer négyzetkilométer „értéktelen” jégmezőért. (Alaszka egyébként territóriumként csatlakozott az Egyesült Államokhoz, s csak 1959 január harmadikán nyilvánították annak 49-ik tagállamává.)
     A fentebb ismertetetteken kívül azonban volt még egy oka annak, hogy az oroszok ilyen könnyű szívvel lemondtak Alaszkáról. Távol-keleti terjeszkedésük szempontjából ugyanis egy új, ígéretesnek tűnő vadászterület tűnt fel a láthatáron.
     A két ópium háború és a tajping felkelés mindenki számára nyilvánvalóvá tette a kínai birodalom gyengeségét. Ahogy némileg profánul, de a lényegre tapintva megfogalmazták, a nyugati nagyhatalmak szemében Kína ekkoriban lett „alvó sárkányból döglött disznó”. A nagyhatalmak természetesen egymással versengve vetették rá magukat a magatehetetlen kolosszusra, és igyekeztek kisebb-nagyobb területeket lecsipkedni a maguk számára annak perifériális területeiről. Oroszország is rögtön beállt a sorba, és katonai erődemonstrációkkal meg diplomáciai manőverekkel sikerült is hatalmas területeket leválasztania a birodalom észak-keleti peremvidékeiről. Az 1858-ban megkötött ajgúni szerződésben Kína lemondott Oroszország javára az Amur menti területekről, majd két évvel később a pekingi szerződésben az Uszuri körzetről is. Utóbbi terület déli csücskében még abban az évben, 1860-ban, megalapították Vlagyivosztok városát.
     A keletre tartó orosz terjeszkedés ezzel megállt, és déli irányba fordult. Azonban Vlagyivosztoknál még nem állt meg, mivel az elvárásoknak még ezek az újonnan megszerzett területek sem feleltek meg mindenben. Vlagyivosztok a későbbiekben a legfontosabb távol-keleti orosz támaszpont lett, azonban ez a kikötő sem volt jégmentes, a novemberben befagyó északi Japán-tenger a téli szezonban négy hónapra elzárta a külvilágtól. Az oroszok ekkoriban még nem is tekintették másnak, mint egy fontos lépésnek az igazi célpont, a még délebbre fekvő Mandzsúria, és az olyannyira áhított jégmentes kikötőt biztosító Liaotung félsziget felé. Ez utóbbi területeken ütköztek aztán egymásba a dél felé tartó oroszok, és a nyugat felé terjeszkedő japánok.
     Japán kezdetben óvakodott magára haragítani az orosz monstrumot. Szerződések sorát kötötték meg a veszedelmes szomszéddal, melyben rendezték a kereskedelmi kapcsolatokat, s békésen megosztoztak Szahalinon, és a Kuril-szigeteken. 1891-ben az oroszok megkezdték a Transz-Szibériai Vasútvonal építését is, hogy megteremtsék a közvetlen összeköttetést a nagymértékben felértékelődött jelentőségű távol-keleti területekkel. (A vasútvonal teljes hosszában csak 1916-ban készült el, a vonal 1929-ben elkezdett villamosítását pedig 2002-ben fejezték be.)
     A két ország között az első komoly, de egyelőre még csak diplomáciai összetűzést a kínai-japán háború váltotta ki. Az oroszok aggódva és dühösen figyelték, ahogy a japán csapatok bevonultak azokra a területekre, melyekre korábban már ők is szemet vetettek. A franciákkal és a németekkel közös határozott fellépésükre, melyet egy haditengerészeti erődemonstrációval is megtámogattak –a Távol-Keletre vezényelve át Makarov Földközi-tengeri hajóraját-, a japánok meghátráltak, és kiürítették a vitatott területeket. Azt viszont sikerült elérniük, hogy nemzetközi szerződésben garantálták a Liaotung félsziget kínai kézen maradását, és fegyvermentes övezetté nyilvánítását. (Valamint újabb 30 millió yen-t zsebeltek be Kínától a félsziget visszaszolgáltatása fejében.)
     Két év sem telt el azonban, amikor az oroszok mindenkit meglepve váratlanul bevonultak Port Arthurba, és azonnal hozzáláttak a kikötő katonai támaszponttá való átalakításához. A korábbi szerződést aláíró államok tiltakozására egy, a kínaiakkal titokban megkötött szerződésre hivatkoztak, melyben a félszigetet 25 évre bérbe vették Kínától. (A kínaiaknak persze nem sok választásuk volt. Az oroszok tényként közölték velük a félsziget megszállását, és csak a kínai külügyminiszter könyörgésére egyeztek bele, hogy a látszat megőrzése végett egy formális bérbeadási szerződést is megkössenek.) Kína engedélyezte egy vasútvonal megépítését is, amely Port Arthurt és Dalnyijt kötötte össze az orosz területekkel. Japán is tiltakozott, de ezen kívül mást nem nagyon tehetett. Türelmesen vártak tehát tovább, és szorgalmasan készülődtek a fegyveres összecsapásra, melynek elkerülésében ekkor már egyre kevesebben bíztak.

Port Arthur kikötőjének bejárata. Szemközt a Tigrisfarok-félsziget, hátul jobb oldalt a Liaotesan-hegy.

1899 őszén fegyveres lázadások egész sora robbant ki Kínában, melyek a kormányzat, és az országban jelenlevő idegenek ellen irányultak. A kínaiak ugyanis úgy vélték, az ország siralmas állapotáért elsősorban nem saját ostobaságuk, hanem az ő eredendően nagyszerű és csodálatos országuk és népük ellen irányuló gonosz külföldiek mesterkedései tehetők felelőssé. (Úgy látszik, mégis csak rokonnépek vagyunk…) A kínai kormány is szorgalmasan igyekezett a felelősséget mindenért a külföldiekre hárítani, és ügyesen sikerült is az országban uralkodó elégedetlenséget teljes egészében ellenük fordítani. 1900-ra a felkelés csaknem teljesen elvesztette kormányellenes élét, és teljes egészében a Kínában élő idegenek ellen fordult. A császárnő már az év elején támogatásáról biztosította a felkelőket, majd júniusban hadat üzent a nyugati nagyhatalmaknak, méghozzá az egyszerűség kedvéért valamennyinek egyszerre.
     1900 júniusában a lázadók, vagy ahogy a nyugatiak nevezték őket, a boxerek (a név a felkelők által végzett gyakorlatokra -taj csi, kung fu, stb.- utal, melyeket a nyugatiak valamiféle boksznak gondoltak) átvették az ellenőrzést Peking és Tiencsin térsége felett, és több száz külföldit megöltek, köztük a pekingi német nagykövetet. A Pekingben lakó külföldiek a diplomáciai negyedben sáncolták el magukat, melyet a felkelők ostrom alá vettek, ám elsöprő túlerejük dacára nem tudtak elfoglalni.
     Az ostromlottak felmentésére és a lázadás leverésére nemzetközi haderő gyűlt össze, az angol Alfred Gaselee altábornagy vezetésével. A sereg zömét japán, orosz és angol csapatok tették ki, de képviselte magát Franciaország, Németország, az Egyesült Államok, és egy kis tengerészkülönítménnyel Olaszország és a Monarchia is.
     A Peking felmentésére induló, mintegy 20 ezres sereggel 150 ezer kínai katona és lázadó állt szemben, ám túlerejük dacára vereséget szenvedtek. A nemzetközi haderő augusztus 24-én bevonult Pekingbe, s felmentette az ostromlott diplomáciai negyedet. A császári udvar távoli tartományba menekült, a Tiltott Városban levő császári rezidenciát pedig a nyugati csapatok elfoglalták, és teljesen kifosztották. (Az általános rablásban és fosztogatásban csak a japán katonák nem vettek részt.)
     Az újabb vereség után Kína a teljes felbomlás szélére került. Az országnak óriási, 450 millió dolláros „kártérítést” kellett fizetnie a nyugati nagyhatalmaknak, akik ennek biztosítékául lefoglalták Kína sókereskedelemből és vámokból származó bevételeit. Peking külföldiek által lakott negyedét kivonták a kínai kormány fennhatósága alól, az ország perifériális területeit pedig különböző befolyási övezetekre osztották. Nagy-Britannia ellenőrzése alá került például Tibet, Asszam, Szecsuan, és a Jangce torkolata, míg Németország megkapta a Shantung-félszigetet. Oroszország befolyási övezete alá került a Kína nyugati részén levő Ili terület, Mongólia, és Mandzsúria. Kínát csak azért nem darabolták és osztották fel teljesen, mert az egymással is állandóan marakodó nyugatiak nem tudtak megegyezni a területek elosztásáról.
     A befolyási övezet azonban nem jelentett egyet az adott terület katonai megszállásával, márpedig Oroszország a boxer lázadás leverésének ürügyén bevonult Mandzsúriába, és szemmel láthatólag onnan nem is nagyon akart kivonulni. A japán, angol és amerikai tiltakozás hatására az oroszok ígéretet tettek ugyan arra, hogy 1903-ig kivonják csapataikat a térségből, azonban ez nem történt meg, sőt, még növelték is a térségben állomásozó katonaság létszámát. Úgyszintén gyors tempóban fejlesztették a Port Arthurban állomásozó flottát, melyhez átirányították az európai vizekről a haditengerészet legjobb és legkorszerűbb egységeit.
     Az orosz befolyás túlzott megerősödése, és Oroszország nagyhatalomként való megjelenése a Csendes-óceánon és Dél-Kelet Ázsiában, azonban Japánon kívül nem állt érdekében Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak sem. Londonban, 1902 január 30-án, Japán és Anglia öt évre szóló szövetségi szerződést kötött egymással –mely többszöri meghosszabbítással 1923-ig életben volt-, melyben kölcsönösen semlegességet vállaltak arra az esetre, ha valamelyik szerződést aláíró ország háborúba keveredik egy másik országgal, illetve vállalták, hogy katonai segítséget nyújtanak egymásnak, ha valamelyikük egyszerre két másik országgal kerül háborúba. Egy titkos záradékban Anglia vállalta azt is, hogy ha Japán vereséget szenvedne, és az anyaországot a megszállás veszélye fenyegetné, hadba lép Japán oldalán.
     Japán háta ily módon biztosítva volt egy Oroszország elleni háború esetére. Jól tudták, senki nem fogja megkockáztatni, hogy kihívja Nagy-Britanniát maga ellen azzal, hogy fegyveres segítséget nyújt az oroszoknak. A hatalmas Oroszország elleni háború azonban még így is igen nagy kockázatot rejtett magában, amivel a japán kormány teljes mértékig tisztában volt, és továbbra is mindent elkövettek, hogy a fegyveres összecsapást lehetőleg elkerüljék. Erőfeszítéseik azonban sorra meghiúsultak az őket folyamatosan provokáló orosz kormányzó elit arroganciáján, szűklátókörűségén, és ostobaságán.

Ahogy az oroszok elképzelték. Iván jól ellátja a baját a mitugrász kis japcsinak. Karikatúra a háború elejéről.

    Az oroszok menedéket adtak a Koreából elmenekült, japánellenes ellenzéki vezetőknek, és jóváhagyták a két érdekszféra határánál, a Yalu folyó mentén fakitermelést végző Kelet-Ázsiai Társaság tevékenységét. Az ottani erdők kitermelésére alakult Társaság a Yalu bal partjára, tehát a japán befolyási övezetre is kiterjesztette működését. A vállalat, melynek egyik főrészvényese volt a cár is, nemcsak nagy összegű támogatást és kölcsönöket kapott az államtól, hanem még egy gyalogezredet is kirendeltek a cég kirendeltségeinek és telepeinek védelmére. Mindez természetesen súlyosan sértette a japánok érdekeit.
     Ito Hirobumi, a japán külügyminiszter, pétervári látogatásán javasolta orosz kollégájának, rendezzék a köztük fennálló ellentéteket oly módon, hogy határozottan kettéválasztják a két ország befolyási övezeteit. Japán a Korea feletti szupremáciája tiszteletben tartása fejében elismerte volna Mandzsúria orosz érdekövezethez való tartozását. A javaslat azonban nem talált értő fülekre. Az orosz külügyminiszter, Vlagyimir Nyikolajevics Lamsdorff, és a pénzügyminiszter, Szergej Witte, szívesen elfogadta volna a japán javaslatot, ám a háborús lobbi konok ellenállásába ütköztek. Utóbbiak, Vjacseszlav Konstantinovics von Plehve belügyminiszterrel és a távol-keleti helytartóval –vezértengernagyi minőségében egyben a Port Arthuri flotta főparancsnoka is-, Jevgenyij Alekszejev nagyherceggel az élükön, az offenzív fellépést szorgalmazták Japán ellen, és úgy vélték, ki kell őket szorítani Koreából is. A nagy befolyással bíró Plehve és Alekszejev elnyerte a cár, II. Miklós támogatását is –aki kimondottan utálta a japánokat, akiket következetesen csak makákómajmoknak nevezett-, és ettől kezdve ők határozták meg az orosz politikát a Távol-Keleten. Witte tiltakozásképpen lemondott.
     1903 augusztus 12-én a pétervári japán nagykövet egy jegyzéket nyújtott át az orosz külügyminiszternek, melyben ismét a területi viták rendezésére tettek javaslatot. Az orosz válasz ismét elutasító volt.
     Alekszejev meggyőzte a cárt, hogy a legkisebb területi engedmény is súlyosan károsítaná Oroszország nagyhatalmi presztízsét, tehát nem szabad hátrálni egy lépést sem. Plehve is a határozott fellépés mellett volt, s úgy vélte egy esetleges háború csak hasznára válna Oroszországnak, és segítene elfojtani az egyre erősebb forradalmi megmozdulásokat is. A kétes elemeket gyorsan be lehet sorozni és a frontra küldeni, a háború pedig segítene feléleszteni az emberek hazafias lelkesedését. Utóbbi megfontolásból Plehve nagyon fontosnak tartotta, hogy mindenképpen a japánoké legyen az első lövés, hogy Oroszország megtámadottként tudja eladni magát a közvélemény előtt.
     Október 30-án a japánok egy újabb, minden eddiginél engedékenyebb hangvételű jegyzéket adtak át a tokiói orosz nagykövetnek, Roman von Rosen-nek, melyben szinte mindenről hajlandóak voltak tárgyalni, egyetlen dologhoz ragaszkodtak csupán mereven, a Korea feletti japán befolyáshoz. A jegyzékkel azonban éppen az ellenkező hatást érték el, mint amit reméltek. Az orosz kormányzat úgy vélte, a japánok kezdenek hátrálni, tehát még jobban meg kell szorongatni őket, és akkor még többet fognak engedni. Pétervár most már nyíltan bejelentette az igényét Korea északi részére is, és a 39-ik szélességi kör mentén kívánták megosztani az országot.
Jevgenyij Alekszejev nagyherceg, a Távol-keleti helytartó. 1842-1918.     A dölyfös orosz magatartás mögött persze alapvetően a japánok mély lenézése állt, melyben egyébként osztoztak úgyszólván valamennyi nyugati nagyhatalommal. Japán modernizációja ugyan hatalmas teljesítmény volt, és kiváltotta a világ elismerését, de senki nem gondolta komolyan, hogy a japánok, a sárga faj, valaha is képes lesz a modern technikát a nyugati fehér emberrel szemben is eredményesen alkalmazni.
    Hozzá kell persze tenni, hogy a rasszista megfontolásokon kívül a tapasztalat is megerősítette ezt a véleményt. A gyarmatosítók nem egyszer szerelték már fel –jó pénzért, persze- a baráti bennszülötteket modern fegyverekkel és modern ipari eszközökkel. Azonban mihelyt az addigi barátok ellenségekké váltak, kiderült, hogy a modern fegyverek mit sem érnek a kezükben. Pár ezres nyugati hadseregek könnyedén szórtak szét soktízezres bennszülött seregeket, hiába voltak azok a legmodernebb nyugati fegyverekkel is ellátva. A kínaiak felett aratott japán győzelem sem rendítette meg ezt a vélekedést. Az egyik sárga banda legyőzte a másik sárga bandát. Nagy dolog…
     Tovább erősítette a nyugatiak felsőbbrendűségi érzetét a modern harceszközökkel felszerelt, és nyugati tanácsadók által kiképzett kínai flotta és hadsereg szánalmas teljesítménye a kínai-japán háborúban, illetve a boxerlázadás idején. A kínai katonák különösen az utóbbi események során váltották ki a nyugati megfigyelők megvetését. A mindössze néhány száz fegyverfogható ember által védett, sebtében megerősített pekingi diplomáciai negyed hevenyészett sáncait például az ostromlók két hónap alatt se voltak képesek bevenni, holott több tízezer katonával rendelkeztek. A japánokról ugyan tudták, hogy ennél sokkal nagyobb teljesítményre képesek, de hogy felvegyék a versenyt a nyugati fegyveres erőkkel, esetleg meg is verjék őket, ezt senki nem gondolta komolyan. A tokiói orosz katonai attasé a századfordulón még azt írta. „Talán évszázadok fognak elmúlni, amíg a japán hadsereg szert tesz azokra az erkölcsi alapokra, amelyeken egy európai hadsereg szervezete nyugszik, és amíg a leggyengébb európai hadseregekkel is egy szintre lehet őket helyezni.”
     Az oroszok tehát nem láttak különösebben nagy kockázatot a háborúban. A hatalmas orosz hadsereg majd egykettőre móresre tanítja a makákómajmokat, ha sokat ugrálnak! A tényleges helyzetet jól ismerő Alekszejev nem volt ennyire optimista, de úgy vélte, aggodalomra nincs ok. Egy esetleges japán támadás esetén Port Arthur tartani tudja magát, amíg a szibériai vasúton meg nem érkezik az erősítés, és fel nem szabadítja őket. Papíron valóban minden előny az oroszok oldalán állt, Japán egyszerűen nem volt vele egy súlycsoportban.
     A valóságban azonban Oroszország a Távol-Keleten papírtigris volt csupán. A Port Arthuri kikötő és az azt övező erődítményrendszer kiépítését állandóan halogatták, sem az iszapos kikötőt nem mélyítették ki, sem a dokkok nem készültek el. A flotta hajói alig vettek részt gyakorlaton, a legénység, a tiszteket is beleértve, tapasztalatlan és képzetlen volt úgyszólván mindenben. A flotta 1904-es költségvetésének összege a nagy hadihajók számára háromhónapnyi, a rombolóknak és a torpedónaszádoknak egy hónapnyi aktív szolgálatot tett lehetővé. A flotta parancsnoka elvileg Stark tengernagy volt, neki azonban mindenhez ki kellett kérnie főparancsnoka, a helytartó jóváhagyását. Még hajókat se küldhetett ki gyakorlatra vagy felderítésre Alekszejev jóváhagyása nélkül, ám rendszerint napokba tellett, mire ez a jóváhagyás megérkezett.
     Óriási összegeket utaltak át Vlagyivosztok és Port Arthur megerősítésére, melyek azonban valahol útközben felszívódtak a bürokrácia korrupt dzsungelében. A flotta nem rendelkezett elegendő széntartalékokkal, nem volt elég lőszer, a kikötőben nem volt elég képzett hajógyári munkás, javítóműhely, pótalkatrész. A mandzsúriai hadsereg papíron 90 ezer katonával rendelkezett, valójában azonban csupán 38 ezer embert tudtak azonnal mozgósítani. (A Port Arthuri helyőrséget leszámítva.) Ezeknek se volt se lőszerük, se élelmiszerük, és szinte semmilyen tüzérséggel nem rendelkeztek. Alekszejev természetesen a cári udvarba küldött beszámolóiban mindig azt jelentette, a rábízott területen minden a legnagyobb rendben van, és minden munkálat a terv szerint halad.
     A cári udvarban mindezt el is hitték, a kiváló kémhálózatot kiépítő japánok azonban tisztában voltak a valódi helyzettel. Tudták, most kell döntésre vinni a dolgot, amíg teljesen be nem fejezik a Transz-Szibériai Vasút déli szárnyát, mely megteremti a közvetlen összeköttetést és az utánpótlási vonalat Port Arthur és Oroszország közt, és amíg a kikötő erődítményei valóban el nem készülnek. Kedvező volt a külpolitikai helyzet is, hiszen a japánok maguk mögött tudhatták a kor vezető nagyhatalmát, Nagy-Britanniát. Kedvező volt még az orosz belpolitikai helyzet is, legalábbis a japánok számára. Az országban egyre nagyobb volt az elégedetlenség, sorra robbantak ki a kisebb nagyobb forradalmi megmozdulások, sztrájkok, tüntetések.
     Bizonyítható, hogy a japánok, a különböző forradalmi csoportok bőkezű támogatásával, minderre tőlük telhetően rá is segítettek. (Ugyanezt tették a németek is tíz évvel később.) Komoly anyagi támogatásban részesítették például a Lenin által vezetett csoportot is. Figyelembe véve azt, hogy később, a húszas években milyen sok japán tiszt és diplomata kapott magas lengyel kitüntetéseket, valószínűsíthető, hogy a japánok a lengyel ellenállási mozgalmakat is támogathatták. Mivel az orosz hadseregnél és haditengerészetnél viszonylag sok lengyel származású tiszt szolgált, elég valószínű, hogy közülük sokan a japán hírszerzést is erősítették.
     1904 január 13-án egy újabb japán jegyzék érkezett Pétervárra. Ez már nem volt olyan engedékeny hangulatú, mint az előzőek, és február negyedikéig adott időt az oroszoknak a válaszadásra és a javaslatok elfogadására. A jegyzék amúgy a régi japán javaslatokat tartalmazta, Mandzsúria és Korea megosztásáról. Miután a megadott határidőre a többszöri sürgetés ellenére sem kaptak választ, február hatodikán a japán nagykövet közölte a meglepett orosz külügyminiszterrel, hogy a Tokióból kapott utasításoknak megfelelően megszakítottnak tekinti a diplomáciai kapcsolatokat Oroszország és Japán között. Majd összecsomagolt, és a követség teljes személyzetével együtt azonnal elhagyta az országot.
     Alekszejev úgy vélte, küszöbön áll a háború, és indítványozta a szibériai területeken való azonnali mozgósítást, és a Yalu torkolatának megszállását. A hadsereg vezérkari főnöke, valamint Abaza és Makarov tengernagyok pedig javasolták, hogy a távol-keleti flotta azonnal fusson ki, és a kezdeményezést saját kezébe ragadva kezdjen aktív hadműveletekbe, mert különben a japánok fogják ezt először megtenni. A pétervári kabinet és a cár azonban egyszerűen nem hitte el, hogy a japánok meg mernék támadni Oroszországot. Biztosak voltak benne, hogy azok végül engedni fognak, s elutasították a mozgósításra és a preventív hadműveletekre vonatkozó javaslatokat. Úgy vélték, a diplomáciai kapcsolatok megszakítása csak egy újabb trükk, mellyel a japánok nyomást akarnak gyakorolni az orosz kormányra. Az elsöprő orosz fölény biztos tudatában egyébként se aggódtak a háború miatt, viszont a nemzetközi közvélemény megítélése miatt fontosnak tartották, hogy ne ők kezdjék el azt.
     Azt viszont Szentpéterváron nem tudták, hogy Japánban már az előző ősz során megkezdték a mozgósítást, és nem tudták azt sem, hogy a japán flotta fő erői február hatodikán ismeretlen rendeltetési céllal kifutottak Sasebo kikötőjéből.


A japán Hatsuse sorhajó, a vízrebocsátása előtt.

A két flotta.

    Oroszország nehézipara az 1870-es évekre érte el azt a fejlettségi szintet, ahol már önállóan is megpróbálkozhattak a modern, vasból készült sorhajók építésével. Az első ilyen orosz sorhajó, a Pjotr Velikij (Nagy Péter) építését 1876-ban fejezték be. A maga idejében a Pjotr Velikij nagyon korszerű és ütőképes hadihajó volt, ám megépítése hét évet vett igénybe, és olyan hatalmas összegeket emésztett fel, hogy a tengerészeti minisztérium, a pénzügyminisztériummal teljes egyetértésben, ezután hosszú ideig hallani sem akart újabb csatahajók megépítéséről.
     Hat évvel később, III. Sándor trónra lépése után azonban a haditengerészet szinte teljes vezérkara lecserélődött, s az új tengerészeti miniszter, a cár egyetértésével, úgy gondolta, Oroszország nemzetközi tekintélye és nagyhatalmi presztízse megköveteli egy erős, nyílt tengeri hadiflotta létezését. 1882 áprilisában III. Sándor jóváhagyta a haditengerészet hosszú távú fejlesztési programját, amely 1902-ig összesen 24 csatahajó megépítését irányozta elő.
     Az orosz hajóépítés központja ekkor Szentpéterváron volt, s a Fekete-tengeri flottának szánt egységek kivételével, melyek főleg Nyikolajevben készültek, itt építették az orosz haditengerészet hazai gyárakban készülő összes nehéz egységét. Az oroszok az ország éves költségvetésének mintegy 10%-át, 1903-ban 12,3 millió angol fontnak megfelelő összeget, költötték a flottára.
     A XIX. század végén három nagy hajógyár működött Szentpéterváron, az Admiralty, a Baltic, és a Franco-Russian Works. Az ágyúkat az Obukhovszkij Művek és a Putyilov gyár, a páncéllemezeket pedig at Izhorskij Művek szállította. A hajók gépi berendezéseit nagyrészt a Baltic gyárban állították elő. Oroszország ipari bázisa mindazonáltal viszonylag kicsi volt, s az orosz hajóépítő ipar erősen rá volt szorulva a külföldi beszállításokra. A gépek, lövegek, páncéllemezek egy nagy része francia, német, angol és amerikai gyárakból érkezett, s számos hajót is külföldön építtettek meg. A tervezési munkáknál szintén nagymértékben támaszkodtak a külföldi, főleg francia és német mérnökökre. A terveket az MTK (Morszkoj Teknyiseszkij Komitet), azaz a haditengerészet technológiai bizottsága bírálta el és véglegesítette, azonban a Tengerészeti Minisztérium admirálisai szintén beleszólási joggal rendelkeztek. Ezzel a jogukkal gyakran éltek is, és állandóan belejavítgattak a tervekbe, ami ritkán vált azok előnyére.
     Úgyszintén komoly kihívás elé állította a tervezőket és az építőket, hogy ezek az idők a robbanásszerű műszaki fejlődés évtizedei voltak a hajóépítésben. Ez egyebek közt azzal a következménnyel járt, hogy a legújabb technológiai újításokat figyelembe véve állandóan módosítgatták az épülőfélben levő hajók terveit, ami rendszerint sok bajt okozott a kész konstrukciónak.
     A hajóépítéssel együtt a tüzérség is sokat fejlődött ebben az időben. Az Obukhovszkij Művek 1895-ben készült el a Makarov tengernagy irányításával kifejlesztett új, 12/40 M1895 jelű, 305 mm-es lövegek első példányaival, melyek a későbbi orosz csatahajók fő fegyverzetét alkották. A kisebb súlyú lövedékeknek és a nagyobb torkolati sebességnek köszönhetően a lőtávolság megkétszereződött, a korábbi hat kilométerről 12 kilométerre. A lövegek tűzgyorsasága szintén a kétszeresére növekedett, s míg korábban a hasonló kaliberű lövegekből 3-4 percenként tudtak csak egy lövést leadni, az új ágyúkat már másfél perc alatt újra lehetett tölteni. Ugyanakkor viszont a kisebb lövedéksúly és a kisebb tömegű robbanótöltet miatt az új lövedékek páncélátütő képessége és rombolóereje csökkent a korábbiakhoz képest. Ezt a problémát Makarov az általa kitalált sapkával ellátott APC –Armour Piercing Cap- lövedékek bevezetésével kívánta orvosolni. Ezek rendszeresítése nagy előnyhöz juttatta volna az orosz hadihajókat, azonban az újfajta gránátok magas előállítási költsége miatt bevezetésükre az orosz-japán háborúig sem került sor.
A Cezarevics sorhajó.     Az új program elsőként elkészült hajói, az Imperator Alekszandr II. osztály 1891-ben szolgálatba állított két egysége, még a régimódi elrendezés szerint épültek. A 102 méter hosszú, 9.300 tonnás, jó tengerálló képességű hajók a kazamatákban beépített 152-229 mm-es közepes lövegeken kívül csupán két darab, régi típusú 305 mm-es löveggel voltak felszerelve. Páncélzatuk Compound lemezekből állt -afféle korabeli szendvicspáncél, egymásra erősített acél és vas lemezekből-, melynek vastagsága a vízvonalon elérte a 356 mm-t is, gőzgépeik pedig 15,2 csomós sebesség elérésére voltak képesek. A két páncélos felszereléséhez még hozzátartoztak a vitorlák is, bár ezeket a gyakorlatban már soha nem használták.
     A legújabb technológiai vívmányokat összegző első konstrukció a II. osztályú sorhajóként, tehát partvédő páncélosként épülő Sziszoj Velikij volt. Az 1896-ban szolgálatba állított, 10.200 tonnás hajó már az újonnan rendszeresített 305 mm-es lövegeket hordozta két, francia tervezésű lövegtornyában, közepes tüzérsége viszont csupán hat darab 152 mm-es ágyúból állt. A hajó páncélzata már az új, Harvey féle páncéllemezekből állt, és a legkorszerűbb, Belleville gyártmányú vízcsöves kazánokkal volt felszerelve, melyekkel elérhette a 15,7 csomós sebességet is, igaz, a kazánok tüzelőanyag-fogyasztása elég magas volt. Az építés közbeni tervmódosítások miatt azonban a hajó végül 1500 tonnával lett nehezebb az eredetileg tervezettnél, ami azzal a következménnyel járt, hogy teljes terhelés mellett a megnövekedett merülés miatt a fő páncélöv teljesen a vízvonal szintje alá merült, ami a hajót védtelenné tette az ott becsapódó lövedékekkel szemben. Ez lett valamennyi, későbbi építésű orosz sorhajó konstrukciós hibája is.
     Hat hónappal a Sziszoj Velikij után elkezdték az első modern, I. osztályú orosz sorhajó építését is. A Petropavlovszk osztály három hajójának tervezésénél a konstruktőrök az amerikai Indiana és a francia Brennus sorhajókat vették mintának. Új és előremutató –de érdekes módon sokáig visszhang nélkül maradó- lépés volt, hogy francia mintára ezeken a hajókon, és az ezt követő orosz sorhajók többségén, a 152 mm-es lövegeket is lövegtornyokban helyezték el a hagyományos kazamaták helyett. A fő tüzérséget a szokásos módon itt is a két ikerlövegtoronyban -egy elől, egy hátul- elhelyezett négy darab 305 mm-es löveg alkotta. Az osztály harmadik egysége, a Poltava volt az első hajó az orosz flottában, amelynek páncélzata már a legújabb, cementált Krupp lemezekből épült fel. Két testvérhajója még a hagyományos Harvey féle krómnikkel lemezeket kapta. A 112,5 méter hosszú, 11.500 tonnás hajók alapvetően jól sikerült konstrukciók voltak, ám gépészeti téren visszalépést jelentettek a Sziszoj Velikijhez képest. A korszerű Belleville kazánok helyett ugyanis ezek a hajók régi típusú füstcsöves kazánokat kaptak. A tervezett 16,5 csomós sebesség helyett így a gyakorlatban legfeljebb 15 csomóra voltak képesek.
     Bár az oroszok alapvetően elégedettek voltak a Petropavlovszk osztállyal, úgy döntöttek, kipróbálnak más koncepciókat is. A haditengerészet mérnökei már korábban felfigyeltek az 1894-ben szolgálatba állított brit Centurion osztályra, melynek hajói ugyan csak 254 mm-es lövegekkel voltak felszerelve, viszont sebességük elérte a 19 csomót. Az osztály egységeit „gyors csatahajók” néven kategorizálták, és tulajdonképpen a későbbi csatacirkálók afféle előfutárai voltak. (Nyilván nem véletlen, hogy a csatacirkálók atyja, Jacki Fisher, az osztály egyik hajóját, a Renown-t választotta zászlóshajójának, amikor 1899 és 1902 között a brit Földközi-tengeri Flotta parancsnokaként szolgált.) A Centurion mintájára 1895-ben két hajó, a Pereszvet és az Oszljabja építését kezdték el a Baltic gyárban, majd 1899-ben egy harmadik egységet is megrendeltek, amely később a Pobeda nevet kapta. A 133 méter hosszú, 12.700 tonnás hajók elérték a 18 csomós sebességet is, viszont csupán 254 mm-es ágyúkkal voltak felszerelve, és vegyes, Harvey és Krupp lemezekből készült páncélzatuk is gyengébb volt a többi sorhajónál. A páncélöv viszonylag keskeny volt, és a nagyon magas építésű hajók oldalának nagy részét megfelelő védelem nélkül hagyta. Ráadásul a szokásos túlsúly miatt teljes terhelésnél ezeknek a hajóknak is a vízvonal alá került a páncélövük. A 254 mm-es lövegek tűzereje viszont nem sokban maradt el a 305 mm-eseké mögött, ráadásul a magas, 35 fokos csőemelkedési szögnek köszönhetően a hajók ágyúinak a lőtávolsága elérte a 18 km-t, ami messze meghaladta a 305 mm-es lövegekét. (Igaz, ennek a gyakorlatban nem sok jelentősége volt, mert az akkori eszközökkel tíz kilométeres távolság felett már nem lehetett pontosan célozni.)
     A típus inkább jó páncéloscirkálónak volt tekinthető, nem pedig csatahajónak, és ennek megfelelően eredeti feladata is az ellenség portyázó illetve felderítő cirkálói elleni harc lett volna. A körülmények miatt azonban az oroszok később kénytelenek voltak beállítani őket a csatasorba, ahol viszont nem teljesítettek igazán jól.
     A hajóépítési program az elégtelen ipari kapacitás, a szervezetlenség, és a híresen lassú orosz hajógyárak miatt a tervezettnél lassabb tempóban haladt csak előre, ezért a Tengerészeti Minisztérium úgy döntött, megpróbál külföldi hajógyárakat is bevonni a programba. Először az amerikai Charles Henry Cramp, aki korábban már épített kisebb hajókat az oroszoknak, vállalta, hogy gyáraiban nagy hadihajókat is épít Oroszország részére. Cramp nem sokkal korábban épített meg négy sorhajót az amerikai haditengerészetnek, és most ezek mintájára vállalta egy sorhajó megépítését az oroszoknak is. A leendő Retvizan –amely végül nem annyira az amerikai hajók, hanem inkább a Patyomkin tervei alapján épült meg- gerincét 1898 július 29-én fektették le a philadelphiai Cramp gyárban, és 1902 március 23-án állították szolgálatba. A 117,8 méter hosszú, 12.700 tonnás hajó Krupp lemezekből készült páncélzatát az amerikai Betlehem Steel and Metal Works készítette, míg lövegeit a pétervári Obukhov gyárban készítették és hajón leszállítva az amerikai gyárban szerelték be őket. A közepes tüzérségnél visszatértek a hagyományos kazamatás beépítéshez, az oroszok által favorizált Belleville kazánok helyett pedig Niclausse kazánokat építettek be, melyek gyártására Cramp cégének licence volt. Ez utóbb nem bizonyult jó választásnak, a Niclausse kazánok ugyanis műszakilag megbízhatatlannak bizonyultak, és fogyasztásuk is magasabb volt az elvártnál. (A japánok 1910-ben ki is cserélték őket.) A tervezett 18 csomós sebességet sem sikerült velük elérni. A hajó azonban ezt leszámítva jól sikerült konstrukciónak bizonyult, és a korábban épült orosz hajókhoz képest különösen örvendetes változásnak számított, hogy a Retvizan nem volt túlsúlyos, tehát övpáncélja teljes terhelés mellett is kiváló védelmet biztosított a hajónak.
     Az orosz felkérésre reagáltak a franciák is, akik szintén vállalták hadihajók építését az orosz flotta részére. Az orosz tengerészeti miniszter 1898 júniusában kötött szerződést a La Seynei francia hajógyár igazgatójával, Antoine Jean Amable Lagane-al egy 12.900 tonnás sorhajó megépítéséről. A francia Jauréguiberry sorhajó tervei alapján készült Cezarevics 51 hónapos építési idejével ugyan a franciák jócskán túllépték a kitűzött a határidőt, a sorhajó azonban végül az orosz flotta akkor legjobb egysége lett, és mintaképe a későbbi Borogyino osztályú hajóknak. A páncélos az akkoriban nagyon divatos, és főleg a franciák által preferált „tumblehome” testtel készült, melynek jellegzetessége volt, hogy a vízvonal szélességéhez képest a főfedélzet erősen összeszűkült. Ezzel súlyt takarítottak meg, mivel a keskenyebb felső szintek könnyebbek voltak, és fedélzet páncélzatán is spóroltak. Emellett úgy gondolták, a befelé döntött hajótestről nagyobb valószínűséggel csapódnak le az ellenséges gránátok, és a felső szinteken elért súlymegtakarítás jót tesz a hajó stabilitásának is, amennyiben lejjebb viszi a hajó súlypontját. A 15 cm-es lövegeket itt is lövegtornyokban helyezték el, a kiváló felépítésű páncélzatot pedig cementált Krupp lemezekből készítették. 16 ezer Le teljesítményű gépeivel a Cezarevics, melynek szintén nem voltak gondjai a túlsúllyal, elérhette a 18,5 csomós sebességet is, ami kiváló teljesítménynek számított. Az oroszok tetszését annyira elnyerték a francia tervek, hogy már 1899-ben megrendelést adtak a pétervári hajógyáraknak további három, a Cezarevics mintájára készülő sorhajó megépítésére, majd 1900-ban még két másik hajót is megrendeltek. Ezek lettek a későbbi Borogyino osztály egységei, melyek azonban már orosz gyárakban épültek, orosz tervek alapján, ami később számos problémát okozott ezeknek a hajóknak.

A Cezarevics.

    Az orosz kézre került Port Arthurba elsőként a Sziszoj Velikij és a Navarino páncélosok futottak be, ezeket azonban igyekeztek minél hamarabb felváltani a modernebb és ütőképesebb egységekkel. Utóbbiak közül elsőként a Petropavlovszk érkezett meg a Távol-Keletre 1900 májusában, majd őt követte két testvérhajója. Az orosz haditengerészet stratégiájában ekkor már a Balti-tenger helyett a Távol-Kelet kapott prioritást, s ide akarták összpontosítani a flotta színe-javát. A tervek szerint 1905-re már tíz sorhajót állomásoztattak volna itt, méghozzá a legkorszerűbb egységeket. Ennek megfelelően az új hajók beérkeztével a Sziszoj Velikijt és a Navarinót visszavezényelték a Balti-tengerre. 1903-ra a három Petropavlovszk osztályú sorhajón kívül már Port Arthurban horgonyzott a Pereszvet, a Pobeda, a Retvizan, és a Cezarevics is. A flottához tartozott még hét új cirkáló is. A legnagyobb közülük a 7.800 tonnás, francia építésű Bajan páncéloscirkáló volt, mely két darab 203 mm-es, és hat darab 152 mm-es ágyúval volt felszerelve, sebessége pedig elérte a 21 csomót. Nagyságban utána következett a hazai hajógyárban készült Pallada és Diana –az Aurora testvérhajói- melyek viszont 6.700 tonnás vízkiszorításuk mellett csupán nyolc darab 152 mm-es löveggel rendelkeztek, és sebességük is legfeljebb 19 csomó volt. A szintén a philadelphiai Cramp gyárban, a Retvizan-nal egy időben készült 6.500 tonnás Varjag 12 darab 152 mm-es löveggel volt felszerelve, és elérhette a 23 csomós sebességet is.
     A német építésű, 5.900 tonnás Aszkold leginkább egyedi, ötkéményes elrendezésével tűnt ki a többiek közül. A 12 darab 152 mm-es ágyúval felszerelt cirkáló a maga 23,5 csomós sebességével akkoriban rendkívül gyors hajónak számított.
     A kiscirkálók közé tartozott a dán építésű, 3.200 tonnás, hat darab 120 mm-es löveggel felszerelt, 22 csomós sebességű Bojarin cirkáló, és a Port Arthuri cirkálóflotta legkisebb hajója a 3.080 tonnás Novik. A német gyárban készült Novik szintén csak 120 mm-es ágyúkkal volt felszerelve, viszont sebessége elérhette a 25 csomót is, s ezzel a leggyorsabb orosz cirkáló volt. A két hajót főleg felderítésre és futárszolgálatra használták.
     A flottához tartozott ezen kívül még két darab, 2.800 tonnás aknarakó, a Jenyiszej és az Amur, valamint összesen 25 darab, 250-350 tonnás romboló is. Utóbbiak közé tartozott a kínaiaktól zsákmányolt „Burakov hadnagy” nevű kis egység is, amely a maga 36 csomós sebességével akkor a világ leggyorsabb hadihajója volt. (Ezeket a hajókat több helyen torpedónaszádokként emlegetik, és bár magam is inkább ezt a meghatározást tartanám helyesnek, a többség véleményét elfogadva itt, jobb meggyőződésemmel ellentétben, inkább mégis rombolónak nevezem őket.)
A Port Arthuri flotta egyik leghíresebb hajója, a Novik kiscirkáló.      A fentieken kívül az oroszok egy másik, kisebb hajórajt állomásoztattak Vlagyivosztokban is. Ebbe a kötelékbe tartozott három hatalmas, 12 ezer tonnánál is nagyobb, csatahajó méretű páncéloscirkáló, a Rurik, a Rosszija, és a Gromoboj, valamint a kisebb, 6.600 tonnás, 12 darab 152 mm-es ágyúval felfegyverzett, 23 csomós sebességre képes Bogatir cirkáló, és 12 kis torpedónaszád. A vastagon páncélozott és erős fegyverzetű, négy 203 mm-es és 16 darab 152 mm-es ágyúval felszerelt páncéloscirkálók azonban valamennyien viszonylag régi, lassú és elavult egységek voltak, melyek legfeljebb 18 csomós sebességre voltak csupán képesek.
     Az orosz csatahajók nehézágyúi alapvetően jól bevált, megbízható lövegek voltak, bár tűzgyorsaságuk valamivel kisebb volt, mint a japánoké. A lőszertárolás és lőszerkezelés gyakorlata biztonságos volt, véletlen lőszerrobbanás szinte egyáltalán nem fordult elő. Az ágyúkat a régimódi eljárás szerint a gyújtózsinór megrántásával sütötték el, ami a tűzgyorsaságra és a tűzvezetés pontosságára egyaránt hátrányos volt, hiszen a tűzparancs kiadása után az ágyú elütése így pillanatnyi késedelmet szenvedett. A japán hajókon ezzel szemben egy kapcsoló elfordításával azonnal tüzelni lehetett.
     A Makarov féle APC lövedékek bevezetése nagy előnyhöz juttatta volna az oroszokat, hiszen azok a legnagyobb lőtávolságokon is képesek lettek volna átütni a japán hajók páncélzatát. Azonban rendszeresítésük nem történt meg, s a hajókon csak a hagyományos, és sokkal kisebb hatékonyságú AP páncéltörő lövedékek és a nagy robbanóerejű HE lövedékek voltak használatban. A lövedékek ráadásul a régi módszer szerint öntött acélból készültek, ellentétben a japán hengerelt acél lövedékekkel. Az orosz gránátok sokszor egyszerűen csak széttörtek, amikor becsapódtak az ellenséges hajó páncélzatába. A gyakorlatban öt kilométer feletti lőtávolságokon az orosz lövedékek már nem tudták átütni az ellenséges csatahajók páncélzatát. (Igaz, a japánok sem.)
     A másodlagos tüzérség 152 mm-es lövegei jól bevált, bár viszonylag alacsony tűzgyorsaságú -2-4 lövés/perc- fegyverek voltak, melyek a hasonló kaliberű japán lövegekkel ellentétben fel voltak szerelve páncéltörő gránátokkal is. A legtöbb orosz hajón ezek a lövegek is ikerlövegtornyokban voltak beépítve. A Cezarevics és a Borogyino osztály tornyai kifogástalanul működtek, ám a Petropavlovszk osztályú sorhajók orosz tervezésű lövegtornyai számos műszaki hibával küszködtek.
     Az orosz hadihajók többnyire az 1880-as években rendszeresített Liuzhol és Myakishev távolságmérőkkel voltak felszerelve, melyek azonban csak 3.600 méteres távolságig biztosítottak pontos tűzvezetést. Az 1890-es évektől bevezetett új távolságmérők ennél nagyobb, öt kilométer körüli távolságokon is jó találati arányt tettek lehetővé, az orosz hajók azonban szűkösen voltak ellátva ezekkel a berendezésekkel. Csak néhány, 1901-ben rendszeresített Barr&Stround FA2 távolságmérővel voltak ellátva, melyek nagyjából öt kilométerig voltak használhatók. 1903-ban ugyan elkészült a nagyobb teljesítményű, 7,5 km-ig hatásos tűzvezetést lehetővé tevő Barr&Stround FA3 készülék is, melyet az oroszok 1904 áprilisában szintén megrendeltek, ám már csak a Borogyino osztály hajói kaphattak belőlük néhány darabot.
     Az orosz hajók tüzérségének találati aránya kilenc kilométeres lőtávolságon legfeljebb 10%, 3,6 kilométeren legfeljebb 40% volt. Ezeket az értékeket azonban ideális körülmények között megtartott lőgyakorlatokon mérték, valós, harctéri körülmények között ez az érték természetesen sokkal kisebb volt.
     A Port Arthurban állomásozó flotta így is az orosz haditengerészet elitjének számított, és valóban ez is volt az oroszok legütőképesebb alakulata. A flotta többi részével ellentétben itt legalább rendszeresen tartottak lőgyakorlatokat, egészen a hét kilométeres lőtávolságig. A flotta hajói gyakorolták a kötelékben való manőverezést is, ami szintén elég jól ment nekik.
     A hajók páncélzata, a Pereszvet osztályú „gyors csatahajókat” leszámítva erős és jól felépített volt, hatékonyságát azonban nagymértékben csökkentette, hogy teljes terhelésnél a legtöbb sorhajó merülése annyira megnőtt, hogy a páncélöv teljesen, vagy nagyrészt a vízvonal alá került. További hiba volt, hogy a sorhajók páncélozott parancsnoki tornyai túl szűkek voltak, és a torony megfigyelőnyílásait túl nagyra méretezték, ami utat nyitott az ellenséges lövedékeknek és repeszeknek a torony belsejébe.
     A hajókat korszerű és nagy teljesítményű gépekkel, a legújabb Belleville kazánokkal, és háromszoros expanziós –azaz háromhengeres, VTE- gőzgépekkel szerelték fel, melyek a gyakorlatban a japán egységekkel összehasonlítva egyenlő sebességet biztosítottak az orosz hajóknak. Ugyanakkor viszont a tüzelőanyag fogyasztás általában magasabb volt, és a gépek is megbízhatatlanabbak voltak. Ez nem is annyira maguknak a gépeknek volt köszönhető, hanem inkább a nem megfelelő kezelés és a hiányos karbantartás számlájára írható. Az orosz hajók hiányt szenvedtek a képzett műszaki személyzetben, és a rosszul felszerelt Port Arthuri kikötő se rendelkezett megfelelő karbantartó eszközökkel, mérnökökkel, technikusokkal, és műhelyekkel.
     1904-re már minden nagy orosz hadihajó fel volt szerelve rádiókészülékekkel is. A flottánál használatos Popov készülékek nagyjából hatvan kilométeres távolságig tették lehetővé az egyes egységek közti kommunikációt. A korabeli, kezdetleges rádiók persze elég megbízhatatlanok voltak, és emellett roppant nehezek is. Az antennákkal együtt egy komplett rádió-felszerelés teljes súlya elérhette a hat tonnát is.

Az Aszkold.

Az orosz hadihajók matrózai valamennyien besorozott katonák voltak, akik rendszerint húsz éves koruk körül kezdték meg katonai szolgálatukat. Hét évet töltöttek aktív szolgálatban, majd három évet tartalékban. Évente átlagosan 9.000 besorozott újonc kezdte meg szolgálatát a haditengerészetnél, akiknek többsége az ország belső tartományaiból érkezett, és a tengerrel korábban semmilyen kapcsolatuk nem volt, többségük úszni sem tudott. Az újoncok több mint a harmada analfabéta volt.
     A legénység az év nagy részét a szárazföldön, a laktanyákban töltötte, mivel a külföldi szolgálaton levő hajókon kívül a flotta egységei évente rendszerint három-négy hónapig voltak csak üzemben, a többi időben leszerelve álltak a kikötőkben. Az aktív szolgálatban töltött pár hónapban is többnyire a part mentén tevékenykedtek, és néhány napnál hosszabb időtartamra ritkán futottak csak ki.
     A leendő tisztek rendszerint 16 éves korukban kezdték meg tanulmányaikat a szentpétervári Tengerészeti Akadémián. Felvételt csak nemesi származású, illetve katonacsaládból származó jelöltek nyerhettek. A keret nagyon szűk volt, az egyes évfolyamokba összesen csupán ötven hallgatót vettek fel évente. A tisztek vallási és nemzetiségi alapon megosztottak voltak, ami gyakran szított ellenségeskedéseket közöttük.
    Az arányokat tekintve nagy számban képviseltették magukat a tiszti karban a Balti-tenger melletti nemzetiségek, főleg a németek és a lengyelek. A képzés három évig tartott, és szakosított volt. Az akadémia specialistákat képzett, tüzérségi, torpedós, és navigációs szakértőket. Az iskolai képzés után a jelöltek természetesen itt is éveket töltöttek tengeri gyakorlaton, különböző hajók fedélzetén. A végzettek közül a legjobbakat a flotta hajóra vezényelték, míg az átlagos eredménnyel végzettek általában a törzshöz, vagy a kiképzéshez kerültek.
     A tisztek és a legénység közti szakadék mély és áthidalhatatlan volt. A tisztek rendszerint egyáltalán nem foglalkoztak a matrózok ügyeivel, nem törődtek a legénység szükségleteivel, azok képzésével. A bánásmód kegyetlen, napirenden voltak a fenyítések, a bántalmazások. A koszt rossz volt, a fizetés kevés, az előlépésre pedig szinte semmilyen esély nem volt. A személyzet fegyelmét és összetartását a tengerészek vallási érzületére hatva próbálták meg növelni, mérsékelt sikerrel. Minden nagyobb hadihajónak saját pópája volt, s gyakran, akár naponta többször, tartottak istentiszteleteket és közös imádságokat.
     Azonban a legénység fegyelmezésére és befolyásolására a tisztek kezében volt egy másik, az imádságnál sokkal hatásosabb szer is. Mégpedig a napi pálinkaadag. Az orosz matrózok ugyanis rendszerint egy bögre vodkát vagy grogot kaptak naponta. Miután pedig az alkoholizmus már akkoriban is az egyik legfőbb orosz nemzeti hagyomány volt, az extra adag vodka ígérete igen komoly ösztönző erőt jelentett, és szinte mindent el lehetett vele érni a tengerészeknél.

A Mikasa.

    A japánok rögtön a nyitás után, a XIX. század közepén, hozzáláttak saját haditengerészetük kiépítéséhez. Eleinte többnyire a nyugati tengerészetektől leselejtezett egységeket vásároltak, és az 1870-es évekre sikerült is egy igen csak vegyes harcértékű, meglehetősen szedett-vedett benyomást keltő hajórajt felállítaniuk.
     Első nagy, páncélos hadihajójukat, melyet már kimondottan Japán számára építettek, 1875-ben rendelték meg egy angol hajógyártól. A japánok a későbbiekben is főleg a britekre alapozták a flottafejlesztésüket, bár francia segítséget is igénybe vettek. (A japánok mindig gondosan tanulmányozták, az egyes szakterületeken kik a világ legjobbjai, és igyekeztek tőlük tanulni. A szárazföldi hadsereget például eleinte francia mintára fejlesztették, majd az 1871-es francia katonai összeomlás után a francia kiképzőtiszteket lecserélték poroszokra.) A saját gyárakban történő csatahajó-építés például később a neves francia hajómérnök, Emile Louis Bertin irányításával indult el a yokusakai hajógyárban.
     Az első modern japán páncélosok, a Fuji és a Yashima építését 1893-ban rendelték meg. A Fuji a Thames Ironworks & Shipbuilding Company, a Yashima pedig az Armstrong-Whitworth gyárában készült. Az 1897-ben szolgálatba állított, 114 méter hosszú és 12.500 tonnás hajók az angol Royal Sovereign mintájára készültek, de azok 343 mm-es lövegei helyett 305 mm-esekkel voltak felszerelve. Az ezzel elért súlymegtakarítást a gépek teljesítményének növelésére fordították, melyet az angol hajók 9.000 Le-jéhez képest sikerült 14 ezer Le-re növelni, a sebességet pedig 18 csomó fölé srófolni. Japán költségvetése 1903-ban összesen 22,9 millió fontnak megfelelő összeget tett ki, melyből 2,5 milliót tudtak a flottára költeni. Figyelembe véve, hogy egy új csatahajó nagyjából egymillió fontba került, pusztán ebből az összegből nem tudták volna fedezni a tervezett, nagyszabású flottaépítési programot. Azonban 1895-ben mennyei mannaként hullott a japánok ölébe a győztes háború után Kínából kipréselt hatalmas összegű hadisarc. Alapvetően ebből finanszírozták az 1896-ben meghirdetett „6-6 Flotta” nevű programot, amely hat sorhajó és hat erős páncéloscirkáló megépítését tűzte ki céljául. (A dolog pikantériája, hogy a kínaiak nagyrészt orosz kölcsönökből fizették ki a japán hadisarcot, így a japánok voltaképpen, ha közvetve is, de orosz pénzen fejlesztették fel flottájukat.)
A Mikasa vízrebocsátása.     A Yamamoto Gombei tengernagy által irányított „6-6” program sorhajóinak első két darabja, a Fuji osztály két hajója, a program meghirdetésekor már befejezés előtt állt az angol hajógyárakban. Ezek mellé további négy hajót rendeltek meg a britektől, melyek a Majestic osztályú angol sorhajók mintájára készültek. Az első két hajó, a Shikishima és a Hatsuse, építését 1897-ben kezdték el, és 1900-ban állították őket szolgálatba. A korábbinál nagyobb, 135 méter hosszú és 15.450 tonnás hajók a korabeli sorhajók standard fegyverzetének számító 305 mm-es lövegekkel voltak felfegyverezve, sebességük pedig elérte a 18 csomót. Háromkéményes elrendezésükkel egyedi megjelenésűeknek számítottak a többi, kétkéményes japán sorhajó közt.
     A Shikishima osztállyal egy időben építettek egy harmadik japán sorhajót, az Asahit is. A Glasgowban épülő hajó szinte valamennyi paramétere megegyezett a Shikishimáéval, ezért sokan az osztály harmadik egységének tartják. A két hajó közt a legnagyobb és legszembetűnőbb különbség az Asahi kétkéményes elrendezése volt. A csatahajó pályafutása nem indult valami ígéretesen, ugyanis alighogy átadása után útnak indult Japán felé, zátonyra futott az angol partok közelében. Az Asahit csak nehezen tudták lerángatni a zátonyról, és sérült fenéklemezeinek javítására vissza kellett térnie a hajógyárba. Végül 1900 októberében csatlakozhatott a Császári Haditengerészethez.
     A „6-6” program utolsó csatahajójának, a Mikasának az építését 1899 januárjában kezdték el a Vickers Művek Barrow in Furness-i hajógyárában. A 15.140 tonnás, az Asahival szinte mindenben megegyező hajót 1902 márciusában adták át a japán haditengerészetnek.
     A japán program fontos eleme volt a hat páncéloscirkáló -ahogy akkoriban nevezték a kategóriát: „a szegény ember csatahajói”- építése. Ezek közül az elsőt, az Asamát, 1899 márciusában adták át a japán haditengerészetnek, majd két hónap múlva követte testvérhajója, a Tokiwa. A két hajó építését az angol cég, az Armstrong-Whitworth, eredetileg megrendelés nélkül kezdte meg 1897-ben, abban bízva, találnak majd rájuk vevőt. Ez meglehetősen nagy kockázatot jelentett, ám szerencséjükre a már épülő hajók tökéletesen megfeleltek a japánoknak, csupán néhány kisebb módosítást kellett rajtuk végrehajtani.
    Elkészülésükkor a két, 124 méter hosszú és 9.700 tonnás cirkáló világelső volt kategóriájában, a tűzerő, a sebesség, és a páncélvédettség terén egyaránt. A cirkálók fő fegyverzete négy, ikerlövegtoronyban elhelyezett 203 mm-es lövegből állt, melyet 14 darab, a hajó oldalán, kazamatákban beépített 152 mm-es löveg egészített ki. Páncélvastagságuk a hajó oldalán elérte a 180 mm-t, 18 ezer lőerős gépeikkel pedig 21,5 csomós sebességre voltak képesek.
     A japánok olyannyira meg voltak elégedve az Asama terveivel, hogy már 1898-ban két további páncéloscirkálót rendeltek meg az Armstrong-Whitworth-től. Az 1900 őszén szolgálatba állított két hajó az Izumo és Iwate neveket kapta. Legtöbb paraméterük megegyezett az Asamáéval, a különbség leginkább csak a hajtóművek elrendezésében, és a háromkéményes elrendezésben mutatkozott meg. Az Izumo osztály gépeinek teljesítménye kisebb volt, mint az Asamáé, így sebességük is valamivel alacsonyabb volt, 20,5 csomó.
     Két másik páncéloscirkálót nem angol gyárakban építettek meg a japánok számára. A 9.300 tonnás Izuma francia, a 9.600 tonnás Yakumo német gyárban épült. Mindkét hajó a szokásos négy darab 203 mm-es, és 12 darab 152 mm-es ágyúval volt felszerelve.
     Meglehetősen kilógott a japán hajók közül a két, utolsóként elkészült páncéloscirkáló, a Kasuga és a Nissin. Ezeket a Genovában épülő, Garibaldi osztályú cirkálókat ugyanis eredetileg az olasz haditengerészet rendelte meg, Roca és Mitra néven, ám nem sokkal a vízrebocsátásuk után eladták őket Argentínának. (Az osztály első három hajója szintén külföldre került, a spanyol és az argentin haditengerészetekhez. A névadó Garibaldi így tulajdonképpen már az osztály negyedik hajója volt.)
     Az egyre fokozódó háborús veszély miatt a japánok igyekeztek minél gyorsabban megerősíteni flottájukat, és mivel nyilvánvaló volt, hogy a háború kitöréséig már nem lesz elegendő idejük arra, hogy angol gyárakban építtessenek további hajókat, más, gyorsabb megoldás után néztek. Így terelődött a figyelem a befejezés előtt álló két páncéloscirkálóra, melyeket az argentinok hajlandók voltak eladni a japánoknak. (Nem teljesen önként, mondjuk úgy, nyomatékos angol rábeszélésre.)
     A 108 méter hosszú, 7.700 tonnás hajók kisebbek voltak, mint elődeik, de ugyanolyan fegyverzettel voltak felszerelve, és 13.500 Le-ős gépeikkel a 20 csomós sebességre voltak képesek. A Nissin fő fegyverzete a japán páncéloscirkálók standard fegyverzetének számító négy darab 203 mm-es lövegből állt, ám a Kasuga első lövegtornyába a két 203 mm-es helyett egy darab 254 mm-es löveget építettek be. A cirkálók ezeken kívül még 14 darab 152 mm-es ágyúval is fel voltak szerelve. Páncélzatuk vastagsága kisebb volt, mint a többi japán páncéloscirkálóé, az övnél csak 152 mm, de nagyobb területet fedett azokénál. Nyilván ennek, és a Kasuga 254 mm-es lövegének köszönhetően a két cirkálót később nem Kamimura hajórajába, hanem Togo Első Divíziójának csatahajói közé osztották be.
     A két páncéloscirkálót úgyszólván az utolsó utáni pillanatban, 1904 januárjában szállították le, s már a háború kitörése után, február 16-án érkeztek meg Yokusakába. A hajókat egyébként angol és olasz személyzet vitte Genovából Japánba.
     A felsoroltakon kívül 1904 elején a Sasebóban állomásozó japán flottához tartozott még 12 kisebb, 3-5.000 tonnás védett cirkáló és kiscirkáló, illetve öt divízióban összesen 47 darab, 250-375 tonnás romboló is, melyekkel némileg fölényben voltak a hasonló kategóriájú orosz egységekhez képest.
     A japán hajók oldalpáncélzata általában kisebb területet fedett, mint az oroszoké, viszont jobban volt elrendezve, és mivel sikerült elkerülni a hajók túlterhelését, minden körülmények között védelmet biztosítottak a vízvonalnak. Az összes japán csatahajó páncélzatát Harvey féle krómnikkel páncéllemezekből készítették, a Mikasa kivételével, mely a legmodernebb és legerősebb Krupp lemezeket kapta.
     A japán 305 mm-es hajóágyúk tűzgyorsasága nagyobb volt, mint az oroszoké, akár percenként adhattak le belőlük sortüzeket. A japán lövedékek nehezebbek voltak, és a robbanótöltet tömege is sokkal nagyobb volt, mint ellenfelüké. A japán AP gránátok töltőtömege 19 kg, míg az oroszoké csupán 5,3 kg volt. (HE lövedékeknél a töltőtömeg 39 kg, illetve 12,4 kg.) Ugyanakkor viszont a nagyobb tömeg miatt a lövedékek kezdősebessége és páncélátütő képessége gyengébb volt, mint az orosz AP lövedékeké. A későbbiekben a háború során a japán gránátok egyszer sem tudtak 15 cm-nél vastagabb páncéllemezeket átütni. A lőgyakorlatok eredményei is bizonyították, hogy a japán gránátok korlátozott páncélátütő képessége nem elegendő a korszerű Harvey és Krupp lemezekből álló hajópáncél leküzdésére, ezért a japán haditengerészet inkább a lövedékek rombolóerejének növelésére helyezte a hangsúlyt. Miután a lövedékek töltőtömege kétszer-háromszor akkora volt, mint az orosz gránátoké, ez a rombolóerő eleve nagyobb volt, amit azonban még egy új robbanóanyag használatával is igyekeztek tovább fokozni. Egy japán delegáció 1888-ban találkozott először Európában a melanite nevű robbanóanyaggal. Ennek tökéletesített változatát aztán később simoza néven –majdnem ugyanaz, mint a lyddit, vagy ekrazit- rendszeresítették a Császári Haditengerészetnél. A simoza a korábbiaknál sokkal nagyobb erejű robbanószer volt, viszont meglehetősen instabil anyag, ami óvatos bánásmódot igényelt. A simoza sikere és fölénye éppen ennek a tulajdonságának köszönhetően egyáltalán nem volt olyan egyértelmű, mint ahogy azt a szakirodalomban a legtöbb helyen állítják. Csuzima előtt a japán gránátokból többnyire ki is szerelték a simozát, és inkább a kisebb erejű, de sokkal megbízhatóbb fekete lőport töltötték be a gránátokba.
     Úgyszintén felemás eredményt hozott a japán gránátok új gyújtószerkezete is. Miután a páncélátütő képesség nem volt elsődleges szempont, a japánok nagyon érzékeny, érintésre azonnal robbanó gyújtókkal látták el lövedékeiket. Ez a későbbiekben ki is váltotta az oroszok csodálatát, amikor látták, hogy a japán lövedékek még a vízbe csapódva is azonnal robbannak. A japánok még páncéltörő lövedékeiket is ilyen gyújtóval látták el, ami értelemszerűen még tovább rontotta azok amúgy is meglehetősen gyenge páncélátütő képességét. A gyakorlatban az AP és a HE gránátok között így szinte csak a töltet tömegében volt különbség. A japán doktrínában a tüzelés célja nem is a páncél átütése, hanem a csatahajók gyengén páncélozott, sebezhető részein és a felépítményein okozott minél nagyobb pusztítás elérése volt. A szokásos kiszabat szerint egyébként a japán csatahajók gránátjainak egyharmada volt HE, és kétharmada „páncéltörő”, AP lövedék. Mind az orosz, mind a japán harcászati előírások 4.600 méteres lőtávolság alatt páncéltörő, afelett repeszgránátokkal való tüzelést írtak elő.
     A japán gyújtó azonban túlságosan is érzékenyre sikeredett, és bár biztosította, hogy a célpontba érő lövedék valóban fel is robbanjon, olyan sok baleset okozója volt, hogy Csuzima előtt ezeket is lecserélték a hagyományos gyújtószerkezetekre.
     A japán hadihajók valamennyien fel voltak szerelve a legújabb, Barr&Stround FA3 távolságmérőkkel, s folyamatosan és intenzíven gyakorolták is a tűzvezetést. A szűkös költségvetés miatt a japán haditengerészetnél vezették be első ízben az űrméret alatti gyakorlógránátok és a szimulátorok használatát. A háború kitörése előtti évben, 1903-ban, csak a Mikasa 29 ezer lövést adott le a gyakorlatokon űrméret alatti gyakorlógránátokkal. A lövészeteken főleg a japánok által várt kis és közepes lőtávolságokon gyakoroltak, ami azzal a következménnyel járt, hogy a háború elején, nagy lőtávolságokon, a japán tüzérség nem teljesített sokkal jobban, mint az orosz.
     A japán hajók a papírforma szerint ugyan valamivel gyorsabbak voltak, mint az oroszok, azonban teljes terhelés mellett nagyjából ugyanakkora, 15 csomó körüli köteléksebességet tudtak tartani, mint azok. A japán hajók gépei viszont megbízhatóbbak voltak, és jobban karban voltak tartva, mint az oroszoké. A gyenge minőségű japán szén helyett a haditengerészet főleg angol szenet használt, melyből a háború kitörését megelőzően jókora tartalékkészleteket halmoztak fel.
     A hajókon a Marconi féle rádiókészülékeket használták, amelyek 80 km-es távolságig biztosították a hajók közti kommunikációt, de a korabeli rádiókhoz hasonlóan ezek sem voltak túl megbízhatóak. A japánok ennek ellenére igyekeztek maximálisan kihasználni az általuk nyújtott lehetőségeket.

Togo Heihacsiró tengernagy. 1848-1934.
     A hajók legénysége vegyes volt, besorozottakból és önkéntesekből állt. A besorozottak nyolc évet töltöttek aktív szolgálatban, és négy évet tartalékban. A kiképzés a fő tengerészeti támaszpontokon, Sasebo, Kure, és Yokusaka kikötőiben zajlott. Az újoncok, akik valamennyien tudtak írni-olvasni, nagyrészt tengerparti területekről érkeztek, és már korábban is valamilyen formában kapcsolatban voltak a tengerrel és a hajózással. A haditengerészetnél rendkívül magasak voltak a követelmények, ám minden japán tengerész mélyen át volt hatva a beléjük nevelt hazaszeretettel, kötelességtudással, és a császár iránti lojalitással. A harci morál és a fegyelem rendkívül magas volt, az állandó gyakorlatozásnak köszönhetően pedig a japán tengerészek szakmailag is igen magas színvonalon álltak. További ösztönző erőt jelentett számukra az igen jó ellátás, és a magas fizetés is. Egy japán tengerész zsoldja általában kétszer akkora volt, mint egy hasonló rangban szolgáló szárazföldi katonáé.
     A tisztképzés 1888 óta a Hiroshima melletti Etajimában fekvő Tengerészeti Akadémián zajlott. A felvételi követelmények rendkívül szigorúak voltak, 1904-ben például a 2.326 jelentkezőből 183-at vettek fel. Korábban, az oroszokhoz hasonlóan, még ennél is alacsonyabb létszámú évfolyamokat indítottak, azonban a flotta gyors bővítése miatt a felvételi létszámot 1898-ban megháromszorozták. Az akadémiai képzés négy évig tartott, majd tengeri gyakorlat következett. Az akadémián, főleg a kezdeti időkben, sok angol kiképzőtiszt is tanított, akik igyekeztek az úgynevezett nelsoni szellemiséget átadni tanítványaiknak. Mint később kiderült, sikerrel. Az akadémia általános képzést adott, a tisztek csak később szakosodtak. A végzettek közül a legjobbakat a törzshöz, illetve adminisztratív állásokba helyezték el, és rendszerint a közepesek kerültek a hajókra. Nagy jelentőséget tulajdonítottak a tapasztalatszerzésnek. A tiszteket kötelezték a nyelvtanulásra, és igyekeztek őket minél gyakrabban szolgálatra, tanulmányútra, illetve megfigyelésre külföldre küldeni. A tisztikar egységes volt, sem nemzetiségi, sem politikai, sem vallási téren nem oszlott meg.
     A haditengerészet fő támaszpontjává 1883-ban, éppen Togo javaslatára, Sasebo kikötőjét választották. Az addig jelentéktelen kis település támaszponttá való kiépítése 1889-ben fejeződött be, s ettől kezdve itt állomásoztak a japán haditengerészet főerői. A japán flotta, amely képes volt a teljes erőkoncentrációra, ezzel jelentős helyzeti előnyre tett szert az oroszokkal szemben, akik kénytelenek voltak földrajzi széttagoltságuk miatt haditengerészeti erőiket megosztani a különböző beltengereken. Még az orosz távol-keleti hajóraj is két kikötőben, Port Arthurban és Vlagyivosztokban állomásozott, s a kettejük közti útvonalat kiválóan lehetett ellenőrizni, és szükség esetén elvágni, a Csuzima-szoros mentén fekvő Sasebóból.
     A korábban a császár formális főparancsnoksága alatt álló önálló japán flottakötelékeket közvetlenül a háború előtt „Egyesített Flotta” néven Togo Heihacsiro tengernagy parancsnoksága alatt vonták össze. Togo maga a csatahajókat vezette, a páncéloscirkálók Kamimura Hikonojo altengernagy, a cirkálók pedig Dewa Sigeto altengernagy vezetése alatt tevékenykedtek. Egy másik, Urio Sotokichi altengernagy vezette cirkálókötelék szintén Kamimura tengernagy alárendeltségébe tartozott, míg a régebbi parti páncélosokból és cirkálókból álló, tartalékként szolgáló köteléket Kataoka Sichiro altengernagy irányította.
     A japán haditengerészet, és a szárazföldi hadsereg, nagyszabású fejlesztését és bővítését ugyan nagyrészt a Kínára kivetett hadisarc hatalmas összegéből finanszírozták, azonban a fegyveres erők ilyen mértékű és ilyen gyors növelése Japán anyagi helyzetét még így is nagyon megterhelte. Az ország nagymértékben eladósodott, és a költségvetés egyelőre nem tudta volna finanszírozni újabb nagy hadihajók gyors megépítését. A flotta tehát nem engedhette meg magának, hogy egy háborúban állománya nagy veszteségeket szenvedjen, s ennek tudata a későbbiekben jelentős mértékben befolyásolta a hadműveleteiket.
     Fő céljuk pillanatnyilag az volt, hogy egy váratlan rajtaütéssel meggyengítsék a Port Arthurban állomásozó orosz főerőket, ezzel egyidejűleg megsemmisítsék a környező kikötőkben állomásozó kisebb orosz kötelékeket, majd a meggyengített és a vlagyivosztoki köteléktől elvágott flottát Port Arthurban blokád alá vegyék, és kikötő bejáratának eltorlaszolásával lehetőleg be is zárják. Az így ideiglenesen megszerzett tengeri fölényt kihasználva pedig gyorsan csapatokat kívántak átdobni át Koreába, és biztosítani azok tengeri utánpótlását.

A Kasuga Sasebóban, 1905-ben.

Háború.

    Port Arthurban mindenki érezte a puskaporszagot a levegőben. A japán illetőségű lakosok folyamatosan hagyták el a várost. Február nyolcadikán a kikötő előtt megjelent egy angol gőzös, és felszedte a kikötőben maradt utolsó japánokat is. A japán hírszerzés emberei, akik szintén a hajón tartózkodtak, természetesen kihasználták az alkalmat a terep szemrevételezésére, és jó alaposan feltérképezték a külső kikötőben horgonyzó orosz hadihajókat. A távozó gőzös még aznap délután találkozott Togo távolabb várakozó hajóival, és azonnal ismertették a támadásra készülő parancsnokokkal az ellenséges hajók elhelyezkedését.
     Az orosz flottaparancsnok, Oszkar Viktorovics Stark altengernagy, óvintézkedésként javasolta a hajók elsötétítését, a kazánok felfűtését, és a torpedóvédő hálók leeresztését. Azonban mint minden rendelkezését, ezt is jóvá kellett hagyatnia Alekszejevvel, aki felesleges pánikkeltésnek tartotta a tervezett intézkedéseket, és nem engedélyezte azokat. Alekszejev még csak azt sem tartotta érdemesnek közölni Stark-al és többi beosztott parancsnokkal, hogy a japánok két nappal korábban megszakították Oroszországgal a diplomáciai kapcsolatokat. A helytartó ugyanakkor nem volt olyan derűlátó, mint a pétervári urak. Bár természetesen ő is biztos volt a győzelemben, tudta, hogy a japán flotta és a hadsereg kemény dió lesz. A terve az volt, hogy egy japán támadás esetén a flotta a jól védhető Port Arthuri kikötőben tartja magát mindaddig, amíg, a tervek szerint három-négy hónap alatt, meg nem érkezik a tengeri és szárazföldi erősítés, amely majd biztosítja az ellentámadáshoz szükséges erőfölényt az oroszoknak. Igyekezett húzni az időt, és nem provokálni feleslegesen a japánokat. Most is csupán annyit engedélyezett, hogy két rombolót, a Besztrasnijt és a Rosztoropnijt, kiküldjenek járőrbe, a kikötőtől harminc kilométeres távolságra, de még ezeknek is azt a szigorú utasítást adták, ha gyanúsat észlelnek, ne lőjenek, hanem azonnal visszatérve csak jelentsenek.
     Február nyolcadikán este egy, a tokiói orosz nagykövetségnek címzett távirat érkezett Pétervárról a helytartó irodájába, melyet azonban Alekszejev nem továbbított. A titokzatos távirat tartalma tudtommal máig sem egyértelműen tisztázott. Általában azt feltételezik, a január 13-i japán jegyzékre adott megkésett választ tartalmazta, melyben az orosz kormány engedményeket ajánlott fel Japánnak. Van azonban egy olyan verzió is, amely szerint a távirat a Japánnak küldött orosz hadüzenetet tartalmazta. Ez ugyan éles ellentétben van az addigi orosz törekvésekkel, melyek arra irányultak, hogy a japánoké legyen az első lövés, viszont megmagyarázná, Alekszejev miért nem továbbította azt, és megmagyarázná azt is, később az oroszok miért csak nyolc nappal a japán hadüzenet után üzentek hadat Tokiónak. (Mert akkor tudták csak meg, hogy Alekszejev visszatartotta az első hadüzenetet.)
Oszkar Viktorovics Stark altengernagy. 1846-1928.     Február ötödikén este -még a diplomáciai kapcsolatok hivatalos megszakítása előtt- a Sasebóban állomásozó Egyesített Flotta főparancsnoka, Togo altengernagy, táviratot kapott Tokióból, melyben tájékoztatták arról, hogy beállt a hadiállapot Oroszországgal, és egyben utasították a hadműveletek megkezdésére. Togo másnap kifutott hajóival a Sárga-tengerre. Terve az volt, hogy egy meglepetésszerű éjszakai torpedótámadással -amilyet tíz évvel korábban a Weihawei-ben horgonyzó kínai flotta ellen is intéztek- csapást mér az orosz hajóhadra, majd rögtön ezután teljes flottájával támadást indít a kikötő ellen, hogy további károkat okozzon a meglepett és összezavarodott ellenségnek, és ha módja van rá, elhallgattassa a parti ütegeket. A flotta a Sárga-tengeren cirkált mindaddig, amíg az utolsóként evakuált japánokat szállító gőzös nyolcadikán el nem hagyta Port Arthurt. A gőzös fedélzetén tartózkodott a japán hírszerzés néhány tisztje is, akik ellátták a legfrissebb információkkal Togót az orosz flotta hajóinak elhelyezkedését illetően. Este hétkor a hat csatahajóból és kilenc cirkálóból álló főerők kíséretéről levált tíz romboló, és megindult Port Arthur felé. Ugyanekkor egy másik rombolókötelék Dalnyij és az Eliot-szigetek felé indult, hogy felderítést végezzenek, és támadást indítsanak az esetleg ott horgonyzó orosz hajók ellen.
     A Port Arthur felé indított tíz rombolót három rajba osztották, és a tervek szerint közvetlenül egymás után kellett volna támadniuk. Azonban két órával az indulás után a rombolók észrevették az egyik őrjáraton levő orosz hajót, és irányt váltottak, hogy kitérjenek előle. Az egyes rajok között azonban nem volt megfelelő a koordináció, és más-más irányba fordultak ki a közeledő orosz hajó elől, ami azzal a következménnyel járt, hogy a sötétségben elvesztették egymással a kapcsolatot.
     A napközbeni gyakorlatozásról visszatért orosz flotta eközben mit sem sejtve állt a külső révben, a parttal párhuzamos három oszlopban lehorgonyozva. Alekszejev tartott attól, hogy a japánok egy meglepetésszerű támadással, és hajók elsüllyesztésével esetleg elzárják a belső kikötőbe vezető csatornát, ezért elrendelte, hogy a flotta hajói a külső kikötőben vessenek horgonyt. A parthoz legközelebbi belső oszlopban horgonyzott öt csatahajó, a Petropavlovszk osztály három egysége, a Pobeda, és a Pereszvet. A középső sorban állt a Cezarevics és a Retvizan, valamint három cirkáló, a külső sorban pedig négy cirkáló. A hajókon nem sokkal korábban fejezték be a szenelést, s a szépen kivilágított felső fedélzetek lemosásával éppen akkor végeztek a matrózok. A hajókon békebeli állapotok uralkodtak. A legénység partra szállását ugyan megtiltották, és alkonyatkor torpedó elhárító gyakorlatot tartottak, de egyébként nem rendeltek el semmilyen különleges védelmi intézkedést. A hajók nem voltak elsötétítve, a kazánok nem voltak felfűtve, a legénység nem állt harckészültségben, és nem engedték le a torpedóvédő hálókat sem. Nem telepítettek aknazárakat a kikötőbe vezető útvonal mentén, és nem rendeltek el készültséget a parti ütegeknél sem. Stark ugyan mindezt javasolta, ám a helytartó, Alekszejev, nem engedélyezte egyik intézkedés végrehajtását sem.
     Este a zászlóshajón, a Petropavlovszkon, a törzstisztek értekezletet tartottak, melyen megvitatták a feszültséggel terhes helyzetet, és a közeljövőben várható fejleményeket. Az utolsó szó Stark vezérkari főnökéé, Wilhelm Wittheft ellentengernagyé volt, aki az értekezlet este 11-kor történő berekesztésekor kijelentette: „Háború márpedig nem lesz!”
     Háromnegyed órával később két hatalmas robbanás döreje rázkódtatta meg az orosz hadihajókat. A japán rombolók első rajának négy hajója ért célba, jócskán megelőzve a többieket. A sötétségben a négy kis hajó alig 400 méter távolságra közelítette meg a gyanútlan oroszokat. A Pallada cirkálóról észrevették ugyan a közeledő hajókat, ám azok négykéményes elrendezésükkel a sötétségben megtévesztésig hasonlítottak az orosz rombolókra, és azt hitték, a járőrbe kiküldött hajók tértek vissza jelentéstételre. A Palladáról az egyik tiszt állítólag még át is kiabált a rombolókra: „Maga az, Ivan Ivanovics?”
     A cirkálón az utolsó pillanatban jöttek csak rá, hogy japán hajókról van szó, ám a tüzeléssel már elkéstek. A négy romboló, tíz perccel éjfél előtt, hét torpedót lőtt ki, majd villámgyorsan megfordultak és eltűntek az éjszakában. A kis lőtávolság ellenére csak két torpedó talált. Az egyik a bal oldalán derékba találta a Palladát, a másik pedig a Retvizan orrán csapódott be. A Pallada szénraktára szerencsére felfogta a robbanás erejét, és bár a hajón tűz ütött ki, sérülései nem voltak igazán komolyak. A Retvizan sokkal rosszabbul járt. A torpedó hatalmas léket szakított a hajó orrán, ráadásul a robbanás feltépte a csatahajó egyik vízvonal alatti torpedóvető csövének a fedelét is, és ezen keresztül a víz további belső tereket árasztott el. A hajóba összesen mintegy 2.200 tonna víz zúdult, orra szinte teljesen a vízbe merült, és 11 fokkal megdőlt balra. A legénységből öten életüket vesztették.
     A támadást követően a flottánál kitört a zűrzavar. A hajókról fényszórókkal pásztázták a tengert, és összevissza lövöldöztek mindenfelé. A zászlóshajóra áradtak az egymásnak ellentmondó jelentések. Alig néhányan voltak, akik látták és azonosították a támadó hajókat, s az ő hangjuk most beleveszett az általános fejetlenségbe. Starknak egy órájába került, mire nagy nehezen rendet teremtett, majd néhány törzstisztjét kiküldte, állapítsák meg, tulajdonképpen mi is történt. A beérkező jelentések ellenére a tengernagy egyszerűen nem hitte el, hogy a japánok meg merték támadni a hajóit.
Nyikolaj Ottovics Essen, a Novik, majd a Szevasztopol kapitánya. Később, már tengernagyként, 1914-től a Balti Flotta parancsnoka. 1860-1915.     Nem sokkal később azonban megérkezett a japán rombolók másik két rajának hat hajója is, melyek korábban elszakadtak és alaposan lemaradtak az első hajórajtól. A már felriasztott orosz hajókról ezúttal hamar észrevették a közeledő ellenséget, és eszeveszett lövöldözéssel fogadták őket. A heves, de teljesen koordinálatlan elhárítótűz ellenére a japánoknak sikerült lőtávolságon belülre jutniuk, ám ezúttal a korábbinál nagyobb távolságról, mintegy 1500 méterről kényszerültek kilőni a torpedóikat. A meglehetős összevisszaságban támadó hat japán rombolóról 12 torpedót indítottak, ám a viszonylag nagy távolság miatt csak egy találatot értek el. Azt viszont a legjobb helyen, az orosz flotta legerősebb hajóján, a Cezarevicsen, melyet a tatján, közvetlenül a hátsó lövegtorony mögött ért találat. A páncélos erősen, 18 fokra megdőlt, kormányszerkezete megsérült, de megőrizte mozgásképességét, ugyanúgy, mint a másik két megtorpedózott hajó. Az utolsó támadásra két óra körül került sor, majd ezt követően a japán rombolók ezúttal is veszteségek nélkül távoztak. Két hajójuk ugyan összeütközött a támadás során, de komoly sérülés egyikben sem esett.
     A támadás utáni első intézkedésként Stark, mihelyt a kitört pánikon sikerült úrrá lennie, utasítást adott, hogy a sérült hajókat vigyék át a belső kikötőbe, ám a kikötő bejáratánál később mind a három hajó megfeneklett. A Novik és a Bojarin azonnal felderítésre indult, a többi hajón pedig felfűtötték a kazánokat és elrendelték a harckészültséget. Riadóztatták a parti tüzérséget, és a szárazföldi csapatok parancsnokságát is, ahol különben egész addig azt hitték, a tengerészek csak gyakorlatozásképp lövöldöznek.
     A történtekhez tartozik még, hogy a két, járőrbe kiküldött orosz romboló nem vette észre sem az érkező, sem a távozó ellenséget, és nem észlelték a kikötő elleni támadást sem. Hajnalban a két romboló visszatért a kikötőbe, és a zászlóshajó mellé állva a parancsnok vidáman jelentette Starknak, hogy semmi gyanúsat nem észlelt. Nem dicsérték meg...
     A támadásban részt vevő rombolók egyike sem volt felszerelve rádiókészülékkel, így az akció eredményét nem tudták jelenteni a főerőiknek. Togo másnap, február kilencedikén hajnalban, Dewa ellentengernagyot küldte négy cirkálójával felderítésre, állapítsák meg az éjszakai támadás eredményét. Dewa reggel kilenckor ért hajóival a kikötő közelébe, ahol a reggeli ködben és párában is jól láthatta a kikötő bejáratánál zátonyra futott, láthatóan sérült hajókat, és hogy a többiek látszólag minden rend nélkül, teljes összevisszaságban állnak a bejárat közelében. Hogy az oroszokat provokálja, Dewa egészen három mérföldes távolságra közelítette meg a kikötőt, azonban egyetlen lövést sem adtak le hajóira. Ez is csak megerősítette véleményét, mely szerint az orosz flotta súlyos károkat szenvedett, és teljesen demoralizálódott az éjszakai torpedótámadás következtében. Mindezt rögtön jelentette is parancsnokának, sürgetve, használja ki a kedvező alkalmat, és indítson támadást a főerőkkel is az ellenséges flotta és a kikötő ellen. Némi habozás után Togo úgy döntött, kísérletet tesz a támadásra, és Port Arthur felé indult flottájával.
     A közeledő japán hajókat a járőrözésre küldött Bojarin cirkáló azonban időben észrevette, és riasztotta saját erőit. Az oroszok valójában egyáltalán nem voltak annyira összezavarodva, mint Dewa gondolta. A partvédelem ütegeit és a hajókat harckészültségbe helyezték, a kazánokat felfűtötték, a flotta készen állt a kifutásra. A reggeli világosság lecsillapította az éjszakai események által felzaklatott idegeket, a hajókon helyreállt a rend, s mindenki felkészülten várta a japán támadást, melyre számítottak. Az ellenség közeledtének hírére Stark lassan megindult a partok mentén észak-keletnek, miközben szétszórt hajóit összegyűjtötte, és csatasorba állította.
     A délkelet felől közeledő japán köteléket nem sokkal 11 óra után, öt mérföldes távolságból észlelték a Port Arthuri megfigyelők. Valamivel dél előtt a japán hajók délnyugatnak fordultak, és a partok mentén dél felé haladva tüzet nyitottak az oroszokra. Ezzel egy időben Stark is 180 fokos fordulatot tett hajóival, és a japán hajókkal azonos, délnyugati irányba fordulva mintegy 7.500 méteres távolságról ő is tüzet nyitott.
     A két flotta majdnem azonos irányban, egymáshoz lassan közeledve haladt a partok mentén. Ahogy közeledtek, a tüzelés egyre hevesebbé és egyre pontosabbá vált. Az oroszok előnyére szolgált, hogy hajóik körvonala a tenger felől nézve beleolvadt a partmenti hegyek sötét hátterébe, míg ők viszont tisztán látták a nyílt tengeren haladó japán hajókat. Valószínűleg részben ennek is volt köszönhető, hogy az orosz ágyúk ezúttal pontosabban tüzeltek, mint a japánok.
     Beleavatkozott az ütközetbe az orosz parti tüzérség is. A kikötőt övező hegyeken korábban összesen 21 üteget állítottak fel, 108 ágyúval, ezek nagyobb része azonban kiskaliberű löveg volt. A japán csatahajók ellen igazából csak a kikötőbejárattól északra, az Arany hegyen felállított tíz darab régi típusú, de 280 mm-es tarack, valamint a hegy keleti oldalában felállított ütegállás, az Elektromos Szirt öt darab 254 mm-es, nagy lőtávolságú lövege volt hatásos. (A Szirt az ott elhelyezett nagyteljesítményű fényszórókról kapta a nevét, lövegei pedig ugyanolyan típusúak voltak, mint a Pereszvet osztályú hajók főtüzérségét alkotó lövegek.) Tüzet nyitott a kikötő bejáratát délről határoló Tigrisfarok félszigeten elhelyezett öt darab 152 mm-es löveg is. Ezek az ütegek lényegesen pontosabban tüzeltek, mint a tengeren ide-oda dülöngélő hadihajók ágyúi. Togo egyik legfőbb célja éppen ezeknek az elhallgattatása volt, ezért hajói tűzerejét megosztva arra adott parancsot, a 305 mm-es lövegek lőjék a parti ütegeket, míg az orosz hajókat csak a közepes tüzérség 152-203 mm-es lövegeivel tartotta tűz alatt.
     Alig húszpercnyi tűzharc után Togo kénytelen volt arra a következtetésre jutni, Dewa tévesen ítélte meg a helyzetet. Az orosz hajók láthatólag rendezetten és fegyelmezetten tevékenykedtek, nyoma sem látszott rajtuk annak, hogy harci moráljuk megroppant volna. Tűzvezetésük is egyre pontosabbá vált, s komoly károkat okoztak a japán hajóknak, főleg Kamimura cirkálóinak, így Togo nemsokára kénytelen volt a 305 mm-es lövegeket is az orosz hajók ellen fordítani. A Mikasa rögtön az ütközet elején találatokat kapott, az Elektromos Szirtről kilőtt egyik lövedék a hátsó parancsnoki hídon becsapódva több törzstisztet is megsebesített. Másik három csatahajó szintén megrongálódott. Az orosz hajókat is több találat érte, azonban a közepes kaliberű japán lövedékek nem sok kárt tudtak okozni bennük. A legsúlyosabb sérüléseket a Bajan páncéloscirkáló szenvedte, amely kilenc találatot kapott.
     Húsz perccel 12 után, mikor a kikötőbejárattól délre fekvő Liautesan hegy magasságába ért, Togo délkeletre fordította hajóit, és az ütközetet félbeszakítva távolodni kezdett a kikötőtől. Azonban, újabb hibát vétve, hajóival nem egyszerre fordult, hanem egymás utáni fordulatot vezényelt, vagyis a zászlóshajó nyomdokvonalában haladó összes többi hajó ugyanazon a ponton fordult. Az orosz tüzérségnek csupán annyit kellett tennie, hogy belőtték és folyamatosan tűz alatt tartották a japánok fordulási pontját, s így az irányzékon való állítás nélkül szép sorban egymás után végiglőtték az összes ellenséges hajót. Közben a Novik kiscirkáló 3.000 méterre megközelítette a japán csatasort, és kilőtte rájuk torpedóit, melyek azonban mind célt tévesztettek.
     Nem sokkal fél egy után elhallgattak az ágyúk. Az orosz hajók a parti ütegek lőtávolságán belül maradtak, és nem követték a japán flottát. A veszteségek viszonylag mérsékeltek voltak mindkét oldalon. Egyik hajó sem szenvedett súlyosabb sérüléseket, az emberveszteség pedig japán oldalon összesen 90, orosz részről 150 ember volt, nagy többségük sebesült. A támadással a japánok semmit nem értek el, hacsak azt nem, hogy megbizonyosodtak róla, az orosz flotta valamelyest meggyengült ugyan, de harcképességét továbbra is megőrizte.

A Retvizan.

A Port Arthur elleni támadást azóta is a megelőző támadás szép példájaként emlegetik a szakirodalomban, persze csak miután szörnyülködtek egy sort a hadüzenet nélküli japán „orvtámadás” erkölcstelenségén és gátlástalanságán. Maga Togo azonban akkor nem volt megelégedve a végeredménnyel, és a támadást csak félsikernek tekintette. Tulajdonképpen teljesen igaza volt. A lehetőségekhez képest a japánok túl alacsonyra tették a mércét, és még eleve szerény célkitűzéseiket sem sikerült maradéktalanul megvalósítaniuk. Togo túl sokat bízott a rombolók kapitányaira. Nem adott egyértelmű és világos parancsokat, hanem rájuk bízta, a körülményekhez igazodva maguk döntsék el, hogyan vezetik le az akciót. Ennek köszönhetően aztán a rombolók meglehetősen szervezetlenül és koordinálatlanul tevékenykedtek.
Ennél is jóval nagyobb hiba volt, hogy Togo feleslegesen szétforgácsolta erőit, és a rombolók felét Dalnyij térségébe küldte, holott tudták, hogy ott minden valószínűség szerint nem tartózkodnak orosz hadihajók. Felderítésre elég lett volna néhány rombolót a térségbe küldeni, a többiek részt vehettek volna a Port Arthur elleni támadásban. Ha a japánok húsz rombolóval támadják meg az orosz flottát, majd rögtön ezt követően a teljes flottájukkal egy masszív támadást intéznek az összezavarodott oroszok ellen, rögtön a háború első pillanataiban sikerülhetett volna végérvényesen kiütni az ellenséget.
     A célkitűzések is eleve nagyon szerényre voltak szabva. Ha a japánok nem a koreai félszigeten, hanem rögtön a Liaotungon, Port Arthur közelében szállítják partra a csapataikat, egyetlen rohammal elfoglalhatták volna a kikötőt, melynek helyőrsége teljesen készületlen volt, és melynek erődítései még építés alatt álltak, vagy még egyáltalán el sem kezdték az építésüket.
     Mindez azonban persze csak utólagos okoskodás. A japánok eleve nagyon óvatosak voltak, egyrészt mivel tartottak az ellenségtől, másrészt meg mert tudták, nem engedhetik meg maguknak, hogy flottájuk nagy veszteségeket szenvedjen. Az ellenséget egyáltalán nem becsülték le, tudták mekkora erőfölényben van az. Semmiképpen nem akartak nagy kockázatokat vállalni egy bizonytalan kimenetelű kalandorakcióban. Ráadásul a hírszerzői jelentések alapján Togo úgy tudta, az orosz flotta és a partvédelem egyaránt teljes harckészültségben van.

A Varjag.
     A japán hadvezetés igazából nagyon is meg volt elégedve a flotta első napon elért eredményeivel. Togo nagy meglepetésére a főparancsnokság és a császár üdvözlő táviratot küldött a flottának, melyben kifejezték elégedettségüket a flotta teljesítményével. Az Egyesített Flotta súlyos károkat okozott az ellenségnek, és ami még fontosabb volt, a kikötőikbe szorította be az orosz hajókat, s ezzel megszerezte a koreai vizek feletti ellenőrzést, ami létfontosságú volt a tervezett partraszállás szempontjából. A beérkező hírek olyan önbizalommal töltötték el a főparancsnokságot, hogy a szárazföldi csapatok utánpótlási bázisának eredeti helyszínéül kiszemelt déli Fusan kikötője helyett a jóval északabbra fekvő Csemulpót –a mai Inchon- választották.
     Anélkül, hogy Togóval egyeztettek volna. A tengernagy alaposan meglepődött, amikor a gratuláló táviratokat olvasta, és pláne, amikor értesült a parancsnokság döntéséről, hogy Fusan helyett Csemulpónál szállítják partra a teljes Első Hadsereget. Togo egyáltalán nem volt megelégedve a február nyolcadikai és kilencedikei támadások eredményével, és most azt tervezte, a kikötő elhagyására kényszeríti az orosz flottát, és a nyílt tengeren mér rájuk döntő vereséget. Az új fejlemények azonban az addig általa követett stratégia újragondolására kényszerítették. Fusan elég messze helyezkedett el Port Arthurtól ahhoz, hogy az ott folyó tevékenység ne gátolja Togót az orosz kikötő körül tervezett hadműveletekben. Csemulpo viszont elég közel volt ahhoz, hogy az orosz flotta kifutása reális veszélyt jelentsen az ott folyó japán csapatmozgások számára. Az ellenséget tehát most már nem a kifutásra kellett rávenni, hanem éppen ellenkezőleg, be kellett zárni a kikötőjébe. A japán flotta főerői által kivitelezett támadó hadműveletek gondolatát elvetették, a fő feladat a hadsereg utánpótlási vonalainak védelme és biztosítása lett, azaz az Egyesített Flotta alapvetően védelmi szerepkört kapott.
Kamimura Hikonojo altengernagy, a japán páncéloscirkálók parancsnoka. 1849-1915.      A fő utánpótlási bázisnak kiszemelt Csemulpo Korea nyugati partjainak legjelentősebb kikötője volt, ahol több más külföldi hajó társaságában két orosz hadihajó is állomásozott, a Varjag cirkáló, és a Korejec ágyúnaszád. (Utóbbi amúgy a vlagyivosztoki flottához tartozott.) A Korejec még nyolcadikán délután útnak indult Port Arthur felé, hogy híreket szerezzen a legújabb fejleményekről, és fedélzetén szárazföldi csapatokat is szállított a kikötőbe. Alig hagyta el Csemulpót, a Korejec váratlanul az éppen a partok felé tartó japán csapatszállító flotta közepébe került. Miután japán hadihajók tűntek fel a közelében, és torpedókat lőttek ki rá –bár ezt a japánok tagadják- a Korejec visszafordult a kikötő felé. A visszafelé vezető úton az orosz naszádot japán rombolók közelítették meg, láthatóan provokációs szándékkal. Az egyik ideges orosz tüzér néhány lövést adott le rájuk, ami nem tett kárt semmiben, de később elegendő alapot adott a japánoknak arra, hogy ezekre a lövésekre hivatkozva azt állítsák, az oroszok lőttek először, tehát ők kezdték a háborút.
     A kikötő távíróvonalait a japánok természetesen azonnal elvágták, így a Varjag parancsnoka, Vszevolod Rudnyev kapitány, nem tudott sem tájékoztatást, sem utasítást kérni a parancsnokságtól. Miután fogalmuk sem volt róla, tulajdonképpen mi is történik, az oroszok türelmesen várakoztak. A helyzettel csak másnap reggelre jöttek tisztába, miután a korábbi partraszállást fedező és a kikötőt blokád alá vevő japán kötelék parancsnoka, Uriu Sotokichi ellentengernagy ultimátumot intézett az orosz hajókhoz, melyben közölte, ha nem futnak ki délig, a kikötőben fogja megtámadni őket. Rudnyev nem tért ki a harc elől, a felszólításnak megfelelően kifutott a kikötőből, és felvette a harcot Uriu kilenc hajójával. Másfél órás tűzharcban a Varjag elhasználta lőszerkészletét, súlyosan megrongálta Uriu zászlóshajóját, az Asama cirkálót, majd a súlyosan megsérült orosz hajó visszatért a kikötőbe, ahol a Korejec-el együtt végül saját legénysége süllyesztette el. (A legénységet ezt követően semleges hajókon kínai kikötőkbe szállították, ahonnan visszatérhettek Oroszországba.)
     A csemulpói összecsapás sok szempontból az elkövetkező ütközetek egyfajta előképe volt. Az oroszok bátran harcoltak, de ész nélkül. Rudnyev, tisztjeinek és a Korejec parancsnokának javaslatával mit sem törődve, makacsul ragaszkodott hozzá, hogy az öreg, alig 13 csomóra képes ágyúnaszád is a Varjag-al tartson. A Korejec tisztjei pedig javasolták, a naszádot, mely lassú volt, és elöregedett ágyúival nem sok kárt volt képes okoznia japánoknak, robbantsák fel, legénységét pedig szállítsák át a Varjagra. A Korejec nélkül pedig sikerülhetett volna az áttörés, mivel az ütközet során Rudnyev két ízben is olyan helyzetbe került, hogy a japán kötelék mögött áttörhetett volna a nyílt tenger felé, és 23 csomós sebességével lerázhatta volna a valamivel lassabb japán cirkálókat, ám a mögötte kullogó Korejec a nyakába kötött kőnek bizonyult. Az oroszokra később is mindvégig jellemző volt, hogy ragaszkodtak hozzá, hogy minden ócska teknőt magukkal cipeljenek, amit csak a kikötőben össze tudtak szedni.
     Alekszejev először hadbíróság elé akarta állítani Rudnyevet, de nem sokkal később megérkeztek hozzá a pétervári újságok és a főparancsnokság által kiadott közlemények, melyekben az ütközetet a hősies helytállás példájaként emlegették. Rudnyev tehát fenyítés helyett kitüntetést és előléptetést kapott érte. A Varjag hősies helytállása még a japánokra is hatott, s nem sokkal a háború után az orosz kapitányt –akkor már ellentengernagyot- még a japán kormány is kitüntette bátorságáért. A japán kitüntetést Rudnyev elfogadta, de soha nem viselte.
     Alig 24 órával az első lövések leadása után tehát már öt orosz hadihajó pusztult el, vagy vált harcképtelenné, és újabb 12 órával később ez a szám még kettővel növekedett, méghozzá meglehetősen tragikomikus körülmények között. Kilencedikén a Jenyiszej aknarakó utasítást kapott, hogy telepítsen aknazárat Dalnyij kikötője elé, hogy megakadályozzák a japánokat egy ottani partraszállásban. A hajó parancsnokát, Sztyepanov kapitányt előzetesen figyelmeztették a szigetek közti erős tengeráramlatokra, ő azonban ezt elmulasztotta figyelembe venni. Nem számított tehát arra, hogy az általa lerakott aknák a lerakás helyétől a szokásosnál messzebbre elsodródnak. A visszafelé vezető úton így aztán ahelyett, hogy az aknamező mellett haladt volna el, egyenesen ráfutott az egyik saját aknájára. A Jenyiszej 15 perc alatt elsüllyedt. Sztyepanov nem hagyta el hajóját, a parancsnoki hídon állva azzal együtt merült el.
     Ez volt a tragédia, a komédiáról pedig a mentéssel megbízott Bojarin kiscirkáló parancsnoka, Szaricsev kapitány gondoskodott. Szaricsev megkapta a Jenyiszej által telepített aknazár térképét, és őt is fegyelmeztették a szigetek közti áramlatokra, de egyik figyelmeztetéssel sem törődött, s hajóját egyenesen rávezette az aknamezőre. A cirkáló orránál robbanó akna nem sok kárt okozott, Szaricsev azonban a robbanás után azonnal elrendelte a cirkáló kiürítését, s miután a legénységet átszállíttatta a két kísérő rombolóra, megtorpedóztatta saját hajóját, majd a rombolókkal visszatérve Port Arthurba jelentette a Bojarin elvesztését.
     Néhány órával később a helyszínre érkeztek Matuszevics sorhajókapitány rombolói is, akik nagy meglepetésükre a felszínen úszva találták az aknára futott és megtorpedózott Bojarint, mely legénységétől elhagyatva, magányosan sodródott a tengeren, és nem sok hajlandóságot mutatott az elsüllyedésre. A rombolók megpróbálták vontatókötélre venni a hajót, azonban az időközben kitört viharban ez már nem sikerült nekik, s csak annyit tudtak tenni, hogy a Bojarinra átszállva leengedték annak egyik horgonyát. A Szaricsev által menthetetlennek ítélt cirkáló ezután még három napon át (!) a felszínen lebegett, és ha a harmadik napon nem sodródik rá egy újabb aknára, alighanem sikerült is volna visszavontatni a kikötőbe. Szaricsev büntetése egyébként abból állt, hogy leváltották a cirkáló parancsnoki beosztásából. A már elsüllyedt cirkáló parancsnoki beosztásából!

A balsorsú Bojarin. Az előárboc és a hajó orra közt kifeszített köteleken épp a matrózok gatyái száradnak a nagymosás után. A felvétel természetesen utólag színezett.

    Miután az orosz flotta nyílttengeri ütközetben való megsemmisítésére nem mutatkozott lehetőség, a japánok a kikötő tartós blokádjára rendezkedtek be. Megelőlegezve a tíz évvel később, a német partok zár alá vételénél alkalmazott angol stratégiát, a japánok is a távolsági blokádot alkalmazták a szoros tengerzár helyett. A flotta főerői a Csemulpótól 20 mérfölddel északra fekvő Kaisunál horgonyoztak, ahonnan kiindulva egyben a saját utánpótlási vonalaikat is fedezni tudták, míg a megfigyeléssel megbízott cirkálók és rombolók a Port Arthurtól 30 mérföldre északkeletre fekvő Elliott-szigeteknél állomásoztak. A japán rombolók rendszeresen járőröztek a kikötő előtt, és azonnal jelentették, ha mozgást észleltek. Sok jelentenivalójuk azonban nem volt. Az első napokban elszenvedett veszteségek bénító hatással voltak az oroszokra, különösen Alekszejevre. A helytartó eredetileg ugyan azt tervezte, az Oroszországból indított erősítés megérkeztéig passzív védelembe vonul ugyan, de a Koreai-öböl feletti ellenőrzést mindenképpen igyekszik magánál tartani, ám most a kezdeti veszteségek annyira megrendítették, hogy a sérült hajók kijavításáig minden hadműveletet megtiltott. A veszteségek miatt amúgy is lehangolt orosz tengerészek harci morálját pedig a kényszerű tétlenség aztán még tovább rombolta.
     Eközben a Koreában harcoló japán csapatokhoz zavartalanul áradt az erősítés. A flotta vezetése azonban úgy érezte, a Port Arthurban állomásozó orosz hajók által jelentett veszély Damoklész kardjaként lebeg a fejük felett. Úgy gondolták, ennek elhárítására egy kockázatos, és minden bizonnyal győzelem esetén is nagy veszteségekkel járó tengeri ütközet helyett sokkal gazdaságosabb megoldás a kikötő szűk bejáratának eltorlaszolása. A Port Arthuri belső öblöt ugyanis csak az Arany-hegy és a Tigrisfarok-félsziget közti alig 290 méter széles szoros kötötte össze a tengerrel, és ezen is csak egy szűk, és apály idején alig hat méter mély csatorna volt hajózható, melyen a nagy csatahajók csak dagálykor tudtak keresztülhaladni. Ezt a csatornát néhány elsüllyesztett kereskedelmi hajóval hosszú időre el lehetett volna torlaszolni, a belső öbölbe zárva be ezzel a teljes orosz flottát. A tervezett akció meglehetősen öngyilkos vállalkozásnak tűnt, így az arra kijelölt hajók személyzetét kizárólag önkéntesekből állították össze. Önkéntesekben pedig nem volt hiány, több mint kétezer japán tengerész jelentkezett a 67 helyre.
     Február 23-án éjszaka öt, kővel megrakott japán kereskedelmi hajó közelítette meg a kikötőt, néhány romboló kíséretében. A felderítésre előreküldött rombolók észlelték a bejárat közelében zátonyra futott, mozdulatlan Retvizant, és nem tudván ellenállni a kísértésnek, kilőtték torpedóikat az orosz hajóra. Találatot nem értek el, viszont felriasztották az egész helyőrséget, így a nem sokkal később megérkező hajókat már a parti ütegek és az orosz rombolók heves tüzelése fogadta. Egyetlen japán hajó sem jutott el a csatornáig, bár némelyik eléggé megközelítette azt. A japán veszteség viszont a várakozásokkal ellentétben nem volt súlyos, a kísérő rombolóik egy kivételével mindenkit ki tudtak menteni.
     A következő hetek során a japánok még további négy kísérletet tettek a kikötő eltorlaszolására, egyre nagyobb veszteségekkel, de minden eredmény nélkül. Utoljára május másodikán próbálkoztak, de a parti ütegek és a rombolók ezúttal is útjukat állták. Az orosz flottát nem sikerült kikötőjébe bezárni.
Sztyepan Oszipovics Makarov altengernagy. 1849-1904.     Március hetedikén úgy tűnt, új fejezet kezdődik az orosz-japán tengeri háborúban. Ezen a napon érkezett meg Port Arthurba a japán támadás után néhány nappal kinevezett új flottaparancsnok, Sztyepan Makarov altengernagy. A már nagy hírnévnek örvendő Makarov azonnal határozott intézkedéseket foganatosított, hogy felrázza a letargiából az orosz hajóhadat. Az alkalmatlan vezetőket rövid úton elbocsátotta, vagy áthelyeztette, felgyorsította a sérült hajók javítási munkálatait, javított a legénység és a hajógyári munkások életkörülményein, szigorított a harckészültségen, és azonnal intenzív gyakorlatozásba fogott a hajóhaddal. Alig volt nap, hogy egyes kötelékek, vagy az egész flotta ne futott volna ki a kikötőből hadgyakorlatra. Az állandó tréninggel a flotta kifutásához szükséges időt, a hajók hajtóműveinek állandó meghibásodásai ellenére, 24 óráról sikerült 2,5 órára leszorítani. Makarov megszervezte az állandó járőrszolgálatot a kikötő környékén, és rendszeresen küldött ki rombolókat felderítésre.
     Március tizedikén a Sztyereguscsij és Resityelnyij rombolók felderítésből visszatérőben japán rombolókötelékbe botlottak. Heves tűzharc után a Sztyereguscsij elsüllyedt, a súlyosan megrongálódott Resityelnyijnek viszont sikerült visszatérnie Port Arthurba és riasztani a flottát. Az adott időpontban éppen csak a Novik kiscirkáló állt kifutásra készen. Makarov nem habozott, azonnal átszállt a Novikra, és kifutott a bajba került Sztyereguscsij megsegítésére. Későn érkezett ugyan, de azt még meg tudták akadályozni, hogy a japánok elvontassák a sérült hajót. A flotta legénysége nagy lelkesedéssel fogadta, hogy tengernagyuk a saját életét sem habozott kockára tenni egy romboló megmentése érdekében.
     Ugyanaznap egy japán csatahajó-kötelék is megközelítette a kikötőt, és dél felől, a Liaotesan hegyen keresztüllőve közvetett irányzással vették tűz alá az ott horgonyzó orosz hajókat, a kikötő előtt cirkáló többi japán hajó jelzései alapján. A zátonyról nem sokkal korábban levontatott Retvizant ismét súlyos vízvonal alatti találat érte, méghozzá éppen a torpedótalálat által korábban megrongált orr részén.
     Makarov ismét azonnal intézkedett, a Liaotesanra megfigyelőállást telepített, amely közvetlen telefonösszeköttetéssel irányíthatta a kikötőben álló hadihajók tüzelését. Mikor 22-én a japán hajók ismét a Liaotesanon keresztül akarták a kikötőt bombázni, nagy meglepetésükre az ott álló Retvizan és a Pobeda ágyúinak, és egy újonnan telepített parti ütegnek a pontos kereszttüzébe kerültek. A japán hajókat rövidesen több találat érte, és kénytelenek voltak elvonulni. A Fuji olyan súlyosan megrongálódott, hogy javításra vissza kellett küldeni Sasebóba. Mihelyt a dagály beállt, Makarov is kifutott az orosz sorhajókkal, és a látótávolságon túlra kergette vissza a megfigyelést végző japán cirkálókat. Ugyanakkor viszont óvakodott attól, hogy a parti tüzérség lőtávolságán kívülre menjen, és csatát vállaljon a távolban várakozó japán csatahajókkal, akik viszont attól óvakodtak, hogy bemenjenek a parti ütegek lőtávolába. A két flotta lényegében semlegesítette egymást, ami hosszú távon a japánok számára jelentett nagyobb kockázatot. Miután a kikötő eltorlaszolására tett újabb kísérlet is kudarccal végződött, Togo mással próbálkozott.
     Április 12-én éjjel, a ködös időt kihasználva, a japán Koryu Maru aknarakó 48 aknából álló aknamezőt telepített az orosz kikötő közelében. Az oroszok észrevették ugyan a Koryu Marut kísérő japán rombolókat, ám magát az aknarakót nem látták, így azt hitték, a rombolók csak felderítésen vannak. Ugyanezen az este nyolc orosz romboló is kifutott a kikötőből, hogy felderítésre menjen az Elliot-szigetekhez. A rossz időjárásban egyikük, a Sztrasnij, elszakadt a többiektől, majd néhány órával később tévedésből egy japán kötelékhez csatlakozott. Hajnalban, mikor a két fél kölcsönösen észrevette a malőrt, a japánok tüzet nyitottak a Sztrasnijra, amely hősiesen ellenállt, de a túlerővel szemben végül alulmaradt, és csaknem teljes legénységével együtt elsüllyedt. Makarov a Bajant küldte a Sztrasnij segítségére, majd nem sokkal később ő is kifutott a Petropavlovszk és Poltava sorhajókkal. Először szerencséjük volt, sértetlenül áthajóztak az előzőleg telepített aknamezőn, és elkergették a japán cirkálókat a kikötő elől. Amikor azonban feltűntek a láthatáron Togo hajói, Makarov ismét visszafordult, hogy a túlerő elől a parti ütegek védelme alá húzódjon. A visszafelé vezető úton az orosz kötelék ismét ráfutott az aknamezőre, és ezúttal már nem úszták meg sértetlenül a dolgot. A zászlóshajó aknára futott, felrobbant, és két percen belül elsüllyedt, magával rántva a legénység nagyobb részét, köztük Makarov tengernagyot és szinte teljes törzskarát. Fél órával később aknára futott a Pobeda is, de neki sikerült visszatérni a kikötőbe.
     Az orosz flotta tehát ismét elvesztett két hajót, de ennél sokkal nagyobb csapás volt Makarovnak, az egyetlen rátermett orosz tengernagynak a halála.
     Az események ismét új fordulatot jelentettek a háború menetében. Ezt a japánok is teljesen tisztán látták, s mikor tudomásukra jutott Makarov halálhíre, azonnal parancsot adtak az Oku Jasukate tábornok vezette Második Hadseregnek, kezdje meg a partraszállás előkészítését a Liaotung félszigeten. A Második Hadsereg feladata a félsziget lezárása, és az Első Hadsereg balszárnyának erősítése és biztosítása volt. Magára a partraszállásra május ötödikén került sor. Az 50 ezer katonát szállító 83 hajó semmilyen ellenállásba nem ütközött, az orosz flotta új parancsnoka, Wilhelm Wittheft ellentengernagy ugyanis a szárazföldi hadsereg parancsnokainak kérései és követelései ellenére sem volt hajlandó egyetlen hajóját sem kiküldeni a partraszállás megzavarására, pedig egy időközben kitört vihar megkönnyített volna egy orosz ellencsapást.
     A partraszállás hírére Alekszejev azonnal elhagyta a várost. A japán csapatok néhány nap alatt elérték a félszigeten átvezető vasútvonalat, és ezzel elvágták Port Arthurt a külvilágtól.

A tűz alatt álló Pallada és Pobeda. A háttérben az égő olajtartályok füstje.

A csata előzményei.

    Makarov halála után a flotta parancsnokságát ideiglenes megoldásként először Alekszejev vette át, majd később Szkridlov altengernagyot nevezték ki flottaparancsnoknak. A Liaotungon való japán partraszállás után azonban Alekszejev elhagyta Port Arthurt, Szkridlov pedig már be sem jutott az időközben körülzárt városba. Jobb megoldás nem lévén, a flotta parancsnokságát a korábbi vezérkari főnökre, Wilhelm Karlovics Wittgeft ellentengernagyra bízták
.      Az oly sokszor olvasható állítással szemben az ekkor 57 éves Wittgeft nem íróasztal mellett töltötte egész pályafutását. Képzett és tapasztalt tengerész volt, bátor és lelkiismeretes, azonban mint oly sok más magas beosztású tengerésztiszt, ő is alapvetően még a vitorlás hadihajókon sajátította el a tengerészmesterséget. Idegenkedett a gőzgépek és az új fegyverek világától, s nem is nagyon értette azt. (Ez a típus meglehetősen elterjedt volt ekkor a világ összes haditengerészeténél.) Emellett híján volt a vezetői erényeknek, s képtelen volt ösztönözni, lelkesíteni az embereit. Flottavezetési gyakorlata pedig egyáltalán nem volt, mivel öt évvel korábbi ellentengernagyi kinevezése óta addig főleg csak adminisztratív tevékenységet végzett. Senki nem várt tőle sokat, s Wittheft meg is felelt ennek az elvárásnak. Kinevezése utáni első értekezletén a következőképpen fordult beosztottaihoz: „Nem tartom magamat a flotta hivatott vezérének. A véletlen juttatott csak erre a posztra, de megteszek mindent, ami tudásomtól és lelkiismeretemtől telik.”
     Wittheft-től távol állt még a gondolata is annak, hogy flottáját egy nagy felszíni ütközetben tegye kockára. Megszűntek a Makarov idejében megszokott kifutások és gyakorlatozások, a hadihajók tétlenül vesztegeltek a belső kikötőben, kétségbe ejtve ezzel az agresszívabb tiszteket. A japánok rögtön észrevették az orosz flottánál beállt változásokat, és újra megkezdték a kikötő és a parti ütegek rendszeres lövetését. Majdnem rajta is vesztettek. Az oroszok egyetlen megmaradt aknarakójának, az Amurnak a parancsnoka, Fjodor Ivanov fregattkapitány, ugyanis a japán kötelékek mozgását figyelve rájött, hogy azok mindig ugyanazokon az útvonalakon közelítik meg a kikötőt. Kézenfekvő volt az ötlet, hogy aknazárat kell telepíteni az útjukba. Ehhez azonban a felségvizek parttól számítva három mérföldes határán túl kellett menni, márpedig a nemzetközi jog tiltotta a semleges vizeken való aknatelepítést. Wittheft nem is akarta engedélyezni az akciót, attól tartva, esetleg valamilyen semleges állam hajója fut rá az aknákra, ami az addig is nyíltan a japánokat támogató országoknak, Angliának vagy az Egyesült Államoknak, ürügyet adhatna a fegyveres beavatkozásra. Hosszas győzködés után egyezett csak bele vonakodva az Amur kifutásába, de azzal a szigorú megkötéssel, hogy az csak a felségvizek három mérföldes határáig telepíthet aknákat. Ivanov ígéretet is tett erre, majd május 14-én este kifutva minden szívbajoskodás nélkül nyolc mérföldre távolodott el a partoktól, és ott rakta le ötven aknáját.
     Miután Port Arthurban szinte mindenki tudott az előző napi aknatelepítésről, másnap, 15-én reggel, kíváncsiskodók százai lepték el a tengerpartot és a hegytetőket, várva, mi fog történni. Nem kellett csalódniuk. A délelőtti órákban három japán csatahajó jelent meg a láthatáron, hogy bombázzák a kikötőt. A Nashiba ellentengernagy vezette három hajó, a Hatsuse, a Yashima, és a Shikishima, a szokásos útvonalon közeledett, és nem sokkal 11 óra előtt elérte az előző este telepített aknamezőt. Először a Hatsuse futott rá egy aknára, majd alig egy percre rá a Yashima oldalánál is felrobbant egy akna. A Hatsuse kormányszerkezete tönkrement, géptermét elöntötte a víz. A Kasuga cirkáló megkísérelte vontába venni, de félórával később a csatahajó nekisodródott egy másik aknának is. A detonáció berobbantotta a csatahajó első lőszerraktárát, és a Hatsuse az örvendező orosz közönség szeme láttára másfél perc alatt elsüllyedt. Nashiba ellentengernagyot és a sorhajó kapitányát sikerült kimenteni, de a legénység több mint a fele odaveszett. A Yashimát sikerült vontatókötélre venni, és bár közben másodszor is aknára futott, majdnem el is jutottak vele a koreai partokig. A vízbetörésen azonban a legénység nem tudott úrrá lenni, s hosszú küzdelem után sötétedéskor végül kénytelenek voltak elhagyni a csatahajót, mely este nyolckor elsüllyedt.

Az ellenségnek a legnagyobb károkat okozó orosz hadihajó, az Amur aknarakó.
     Mindez rettenetes csapás volt a japánoknak, akik ezzel elvesztették csatahajóik egyharmadát. Nem sokkal később odalett egy cirkáló, és több kisebb hajó is. A vlagyivosztoki orosz cirkálók rajtaütései miatt ráadásul a japánok kénytelenek voltak Kamimura cirkálóit elvonni a fő hadszíntérről, és a Japán-tengerre küldeni őket. A japán tengerészek között rögtön elterjedt, hogy Makarov szelleme állt rajtuk bosszút, a tisztek pedig meg voltak győződve róla, hogy bekövetkezett a vereség, a túlerőbe került oroszok ellentámadást indítanak. Togo a leváltását várta.
     Azonban nem történt semmi, az oroszok nem mozdultak. Wittheft vezérkari főnöke, Matuszevics ellentengernagy, már az Amur kifutásakor indítványozta, a flottát helyezzék készenlétbe, hogy az esetleges sikert rögtön ki tudják majd aknázni, Wittheft azonban nem látta ennek szükségét. Nem engedélyezte a kifutást még akkor sem, amikor látták, hogy az egyik csatahajó elsüllyed, a másik pedig mozgásképtelenné válik.
A Bajan páncéloscirkáló.     Tisztjei folyamatosan ostromolták, fussanak ki és akadályozzák meg, hogy a japánok elvontassák sérült csatahajójukat –a Yashima elsüllyedését a japánok olyan jól titkolták, hogy az oroszok csak hónapok múlva szereztek róla tudomást-, ám Wittheft hajthatatlan maradt. Még azt sem engedte meg, hogy a nagy kaliberű orosz hajóágyúk lőtávolságának legszélén álló japán hajókra tüzet nyissanak. Indoklásként szinte szó szerint ugyanazt mondta, amit a K. und K. flotta és Haus tengernagy történetét tanulmányozók is oly sokszor olvashatnak: „Nem az a feladatom, hogy a flottát egy bizonytalan kimenetelű összecsapásban kockáztassam, hanem az, hogy megőrizzem a döntés idejére.”
     Amilyen lelkesedést keltett a japán hajók pusztulásának látványa, olyan felháborodást okozott a Wittheft által tanúsított passzivitás. A hajók továbbra sem mozdultak, holott júniusra sikerült kijavítani a korábban megtorpedózott, illetve aknára futott három sorhajót, a Retvizánt, a Cezarevicset, és a Pobedát, s ezzel a sorhajók számát tekintve az oroszok hat-négy arányú fölénybe kerültek. A tétlenség viszont oly mértékig demoralizálta a tengerészeket, hogy a flotta júniusra Szemjonov szerint a zendülés szélére került.
     Saját tisztjei, az erőd és a szárazföldi sereg parancsnokai, valamint a felettesei Szentpétervárról és Vlagyivosztokból egyfolytában noszogatták Wittheftet, törjön ki végre a körülzárt Port Arthurból, és hajózzon át a jobban védhető Vlagyivosztokba, azonban a tengernagy, a rá nehezedő hatalmas nyomás ellenére sem mozdult.
     Különösen a Port Arthuri csapatok parancsnokai ösztökélték kifutásra Wittheftet, néha egészen a gorombaságig menő hangnemben. Stössel, Fock, Szmirnov, egyöntetűen úgy vélték, a flotta távozásával a kikötő elvesztené jelentőségét a japánok szemében, akik az ostrommal felhagyva, hiszen csapataikra máshol is égető szükség lett volna, ezután megelégednének a város blokádjával.
     Wittheft más véleményen volt. Úgy gondolta, a flotta támogatása nélkül a város nem sokáig tudná tartani magát. Már addig is több száz tengerészt vezényeltek át a szárazföldön harcoló csapatokhoz, és több tucat kis és közepes kaliberű hajóágyút szereltek le a hadihajókról, hogy a szárazföldi erődökben építsék be őket. Ha a csatahajók nem is futottak ki, a cirkálók és rombolók többször is kihajóztak, és lövegeikkel hathatós támogatást nyújtottak a partok közelében harcoló katonáknak. A tengernagy túl kockázatosnak tartotta a Vlagyivosztokba vezető hosszú utat is, hajóit az erősítés megérkeztéig inkább Port Arthurban akarta tartani. Wittheftnek ebben alighanem igaza volt.
     Makarov halála után az orosz hadvezetés számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a Port Arthuri hajóraj önmagában nem lesz képes megbirkózni a japánokkal, s április végén hivatalosan is bejelentették a Második Csendes-óceáni Hajóraj megalakulását, melyet a lehető leghamarabb fel kívántak szerelni, és útnak indítani a Távol-Kelet felé. Miután a hírt az újságokban is közzé tették, az a japánok előtt sem maradhatott titokban, akik természetesen ezek után semmilyen körülmények között nem engedhették meg maguknak, hogy a térségben egy flottatámaszpontnak használható kikötő maradjon az oroszok kezén. Még akkor sem, ha az addig ott állomásozó hajók közben elhagyták azt. Illúzió volt tehát azt feltételezni, hogy a japánok felhagynak Port Arthur ostromával, ha a flotta áttelepül Vlagyivosztokba, ahol egyébként szinte semmilyen javítási lehetőség nem volt a nagy hadihajók számára, és sem a flotta számára elegendő szénnel, sem pedig lőszerrel nem rendelkeztek. A hírre a japán hadsereg éppen hogy az addiginál sokkal hevesebb támadásokat indított a város ellen, melyet mindenáron meg akartak szerezni még az erősítés megérkezte előtt. A város ostromára ekkoriban állították fel a Harmadik Hadsereget, Nogi Maresuke tábornok parancsnoksága alatt.
     A Vlagyivosztokba való áttörés is nagyon bizonytalan vállalkozásnak tűnt, valóságos vesszőfutásnak Togo hajóin, és a Koreai-szorosban állomásozó japán erőkön keresztül. Wittheft tehát el volt szánva rá, hogy marad, és próbál kitartani a Második Csendes-óceáni Hajóraj legkésőbb februárra tervezett megérkezéséig.
     A japánok sokkal jobban tartottak az orosz flottától, mint ahogy azt maguk az oroszok gondolták, s a Második Csendes-óceáni Hajóraj megérkezése előtt mindenképpen el akarták foglalni a kikötőt. A flotta nem tudta kicsalogatni az oroszokat, de még ha ez sikerült is volna, meggyengült erőivel a Császári Haditengerészet nem számíthatott biztos sikerre, s megmaradt hajóikat amennyire lehetett, igyekeztek kímélni. Egyetlen megoldás maradt, a szárazföld felől betörni Port Arthurba, elfoglalni a kikötőt, az orosz hadihajókat pedig megsemmisíteni, vagy legalábbis meggyengíteni és Togo karjai közé kergetni. Ekkor kezdődtek meg az igazán komoly harcok a kikötő erődítményei körül. Mindkét fél a végletekig elszánt volt, és saját veszteségeikkel mit sem törődve minden talpalatnyi helyért a végsőkig küzdöttek. A szívós, és túlerőben levő japánok azonban óriási veszteségekkel bár, de méterről méterre nyomultak előre.
Egy tragikus hős. Nogi Maresuke tárbornok. 1849-1912.
     Alekszejev közben sorra küldte a kifutásra vonatkozó utasításokat Vlagyivosztokból, ám olyan dodonai módon megfogalmazva, hogy Wittheft képtelen volt belőlük egyértelmű parancsot kiolvasni. Alekszejev mindig kétértelműen fogalmazta meg intézkedéseit, hogy az esetleges negatív következmények alól kimenthesse magát. Utasításai tele voltak az olyan kifejezésekkel, mint „amennyiben”, „hogy ha”, „abban az esetben”, „ha ez lehetséges”, stb. Konkrét utasítások hiányában pedig Wittheft maradt az eredeti elgondolásánál, maradni és kitartani a Második Csendes-óceáni Hajóraj megérkezéséig.
     Június 11-én azonban a korábbinál határozottabb hangvételű távirat érkezett Alekszejevtől. Wittheft még ebből se olvasott ki egyértelmű utasítást, de azért összehívta a haditanácsot, amely a kifutás mellett döntött. A tengernagy, jobb meggyőződése ellenére, alávetette magát a többség akaratának. Június 16-tól kezdve egy héten át készülődött a kifutásra, de nem tudta rászánni magát. Hol befűttette, hol meg kioltatta a kazánokat. A Port Arthuri újságok természetesen közölték a sérült hajók kijavításáról szóló hírt, és megszellőztették azt is, hogy a flotta kifutásra készül. (A korabeli orosz sajtó láthatólag nem ismerte a diszkréció értékét, időnként még az ilyen-olyan úton megszerzett a hadműveleti parancsokat is egy az egyben leközölték. Az oroszokat manapság olyannyira jellemző mániákus titkolózás és beteges hazudozás úgy látszik csak a szovjet érában ragadt rájuk.) A japánok tehát idejében tudomást szereztek a készülődésről, és megtehették a szükséges ellenintézkedéseket.
28 cm-es japán ostromágyú tüzelés közben.     Wittheft végül június 23-án délután nagy keservesen mégis kifutott Port Arthurból, és hat csatahajóval, öt cirkálóval és hét rombolóval megindult keletnek, Vlagyivosztok felé. Messzire nem jutott, mert hat óra tájban megjelent előtte Togo, négy csatahajóval, hat cirkálóval, és mintegy harminc rombolóval és torpedónaszáddal. A két flotta egymással párhuzamosan haladt, mintegy 13 km távolságra, ami még éppen a 305 mm-es ágyúk lőtávolságán belülre esett, ám egyik oldalról sem nyitottak tüzet. Ironikus módon mindkét fél azt gondolta, hogy a másik van túlerőben, és óvakodtak az összecsapástól. Togo az orosz sorhajók nagyobb létszámától, Wittheft pedig a sok japán rombolótól tartott. Erősen úgy tűnt, a rövidesen beálló éjszakai sötétségben az oroszok egérutat nyerhetnek, és Togót lerázva könnyedén eljuthatnak Vlagyivosztokba. Togo végül nem sokkal hét óra előtt óvatosan elkezdett közelebb araszolni az oroszokhoz, hogy biztos lőtávolságra közelítse meg azokat, és legalább az utóvédjükben kárt tegyen. Tudta, hogy a májusi veszteségek után végzetes lenne számára, ha most egyetlen lövés nélkül hagyná, hogy az ellenség áttörjön a Japán-tengerre.
     Látva, hogy az ellenséges hajók elkezdték a megközelítését, Wittheft mindenkit megdöbbentve váratlanul hátra arcot vezényelt, és zászlóshajójával, a Cezareviccsel hirtelen megfordulva visszaindult Port Arthur felé! A váratlan visszavonulási parancs annyira meglepte az orosz parancsnokokat, hogy néhányan elkéstek a fordulással, és leszakadtak a zömtől. Wittheft ráadásul olyan gyorsan iszkolt vissza a kikötő felé, hogy a lassabb hajók nem is bírták követni. A flotta alakzata teljesen felbomlott, s a zűrzavart az éjszaka tovább növelték a vélt vagy valós japán torpedótámadások. A hajók kora hajnalban teljes összevisszaságban tértek vissza Port Arthur elé. Togo, saját hajóit féltve, nem vette üldözőbe őket, csupán rombolóit és torpedónaszádjait küldte a menekülő ellenség után. Az oroszoknak nagy szerencséjük volt, hogy a japán torpedónaszádok, melyektől Wittheft annyira tartott, végül nem tettek kárt bennük. Azonban teljesen épségben mégsem úszták meg a kirándulást, a kikötő közelében ugyanis a Szevasztopol aknára futott, és csak a lőszerraktárban keletkezett tüzet gyorsan eloltó vízbetörés mentette meg attól, hogy a Petropavlovszk sorsára jusson. A sorhajónak így végül is sikerült saját erőből visszatérni a kikötőbe.
     A felháborodás óriási volt. A szárazföldi csapatoknál mindenki a flottát, és különösen Wittheftet gyalázta, de saját tisztjei is mélyen megalázva érezték magukat. A szégyenletes visszatérés után több tengerésztiszt kérte a szárazföldön harcoló alakulatokhoz való áthelyezését. A tengernagyon gúnyolódott a hazai és a nemzetközi sajtó egyaránt. De nem csupán az ő személye vált nevetség tárgyává. A hadsereg által a szárazföldön elszenvedett vereségsorozat, majd a flotta látványos megfutamodása Togo elől, az orosz fegyveres erők addigi presztízsét rombolták le teljesen.
     Oroszország becsülete forgott kockán, és ez végül beavatkozásra késztette a cárt is. II. Miklós személyesen adta parancsba Wittheftnek, a flotta teljes állományával fusson ki Port Arthurból, és törjön át Vlagyivosztokba. A parancshoz még hozzátették azt is: lehetőleg elkerülve az ellenséggel való összeütközést.
     A cári ukáz augusztus hetedikén érkezett meg Port Arthurba, ugyanazon a napon, amelyiken a japán tüzérség megkezdték a kikötő lövetését. Elkeseredett harcok után ugyanis a japán csapatok áttörték a város külső erődrendszerét, és lőtávolságon belülre közelítették meg a kikötőt. Hetedikén egy tengerészkülönítmény két 120 mm-es hajóágyút állított fel a város körüli dombokon, és lőni kezdték a kikötőben álló hajókat. A zászlóshajót, a Cezarevicset két találat érte, maga Wittheft is könnyebben megsebesült a lábán. Két nappal később a Retvizant lőtték, amely hét találatot kapott, ezek közül egyet a vízvonal alatt.
A találat megint csak a sérült, és hevenyészve kijavított orr részt érte, és ismét jókora léket szakított a hajóban, melybe 500 tonna víz ömlött. Ráadásul egy héttel korábban, július 27-én, az egyik kifutás során a kötelék legjobb cirkálója, a Bajan, aknára futott és olyan súlyosan megsérült, hogy semmiképpen nem tudott csatlakozni a kifutó hajókhoz. (Kijavítása később két hónapot vett igénybe.) Tovább növelte az oroszok gondjait, hogy korábban a hajók sok lövegét leszerelték, és a szárazföldön építették be. Ezek többségét már nem tudták visszaszerezni. Sok tengerészt átvezényelték a szárazföldön harcoló csapatokhoz, a hajók állománya tehát nem volt teljesen feltöltve. Sok, nemrégiben kinevezett parancsnoknak ez volt az első kifutása hajójával.
     A határozott cári parancs alól azonban nem volt kibúvó. Wittheft a sebtében összehívott haditanácson rögtön ismertette a legfelsőbb helyről érkező parancsot tisztjeivel, akiknek nagy többsége elégedetten fogadta a kitörés elrendelését. A hosszú tespedésbe belefásult tengerészek is örömmel fogadták a hírt. A hajókon rögtön nagy sürgésforgás kezdődött, igyekeztek kijavítani a kisebb-nagyobb hibákat, s feltölteni a készleteket. Mindenki lázasan készülődött az ütközetre, mert bár a cári parancs ugyan úgy szólt, hogy lehetőleg kerüljék az összecsapást az ellenséggel, senki nem bízott abban, hogy sikerül majd észrevétlenül elosonni a japánok mellett.


A Poltava.

A csata.

    Az indulás előtti napon, augusztus kilencedikén, a kikötő parancsnoka, Grigorovics ellentengernagy, azt javasolta Wittheftnek, az áttörést csak a leggyorsabb hajókkal kísérelje meg, melyekkel akár 18 csomós sebességet is képes lesz tartani, a többieket pedig Loscsinszkij ellentengernagy vezetésével küldje elterelő támadásra Dalnyij ellen.
     A javaslat teljesen ésszerű volt. A két legöregebb páncélos, a Poltava és a Szevasztopol, a papírforma szerint ugyan akár 16 csomós sebességre is képes lett volna, a gyakorlatban azonban elöregedett és műszakilag megbízhatatlan gépeikkel huzamosabb időn át legfeljebb csak 13-14 csomós sebességet voltak képesek tartani. A Retvizan ugyan az egyik legújabb és legütőképesebb páncélos volt, amely eredetileg majdnem 18 csomós sebességet is képes volt elérni, azonban néhány nappal a kifutás előtt a hajót a japán ostromtüzérség lövegei megrongálták. A rendelkezésre álló rövid idő alatt a sérüléseket nem lehetett teljesen kijavítani, s a Retvizan, az orr részén egy be nem foltozott lékkel és több elárasztott rekesszel, most nem volt képes többre 14 csomónál. Grigorovics szerint ezt a három hajót kellett volna rombolók kísérete mellett Dalnyij elé küldeni, a Cezarevics, Pereszvet, és Pobeda páncélosok pedig a négy cirkáló kíséretében ugyanekkor megkísérelhették volna az áttörést Vlagyivosztokba. A japánok nem voltak elég erősek ahhoz, hogy mindkét orosz köteléket egyszerre támadni tudják. Ha a Dalnyij ellen induló köteléket támadják meg, az a partok mentén gyorsan vissza tudott volna vonulni Port Arthurba, s az út egy részén élvezte volna a saját parti ütegek támogatását is. Mialatt pedig a japánok a Dalnyij ellen felvonuló orosz hajókat támadják, a másik orosz hajóraj, amely ebben az összeállításban a 17-18 csomós köteléksebességre is képes lett volna, elég messzire juthatott volna ahhoz, hogy a japán főerők már ne érhessék utol.
     Ha pedig Togo csatahajói ezt a köteléket támadják meg, gyorsaságuk akkor is jó esélyt adott volna számukra a harc elől való kitérésre, és a kötelékben valamivel lassabb japán sorhajók lerázására. Ez idő alatt pedig a másik orosz hajóraj zavartalanul támadhatta volna a Port Arthurt ostromló japán hadsereg legfontosabb utánpótlási bázisát, Dalnyijt, jókora pusztítást okozva az ott álló hajóknak, illetve a szárazföldi raktáraknak. A kötelék Port Arthurba visszatérő hajói pedig lövegeikkel a továbbiakban is értékes, és nehezen nélkülözhető támogatást tudtak volna nyújtani az ostromlott erődnek.
     A javaslat teljesen ésszerű és logikus volt, s a legtöbb törzstiszt is támogatta azt. Wittheft azonban minden rábeszélés ellenére hajthatatlan volt, s ragaszkodott hozzá, hogy minden üzemképes hajót magával vigyen. Az ellenvetésekkel szemben egyetlen érve volt, a cár parancsa, melyben határozottan arról volt szó, hogy a kitörést valamennyi hajóval meg kell kísérelni. Hiába próbálták meg meggyőzni arról, hogy a parancsnak nem a betűjét, hanem a szellemét kellene követnie, a tengernagy monomániás megrögzöttséggel egyre csak azt hajtogatta: „Őfelsége azt parancsolta, hogy az összes hajó Vlagyivosztokba menjen.” És rendszerint hozzátette: „Nekem az engedelmeskedés a kötelességem.”
     A tengernagy maga az áttörést értelmetlennek és kivitelezhetetlennek tartotta, s biztos volt benne, a flotta vereséget fog szenvedni és el fog pusztulni. Saját túlélési esélyeit illetőleg se volt optimista. Kilencedikén éjjel magához hívatta a Pereszveten szolgáló fiát, megáldotta és elbúcsúzott tőle. Az indulás előtt megtartott utolsó értekezleten pedig a következő, bíztató szavakkal búcsúzott el tisztjeitől: „Uraim, egy másik világon találkozni fogunk!”

Orosz romboló.

    1904 augusztus 10-én, a kora hajnali dagállyal, az orosz hajók elhagyták a belső kikötőt, és egymás után felsorakoztak a külső révben. A manőver nem ment zökkenőmentesen, a kivonuló hajók összekeveredtek, és néhányszor majdnem összeütköztek, ám végül reggel fél kilencre valamennyien összegyűltek a külső kikötőben. Az aknaszedők, néhány romboló kíséretében, megkezdték az aknamentesítést a hajóraj előtt, néhány másik romboló pedig, a Novikkal együtt a láthatár szélén álló japán rombolók felé indult, hogy távolabb kergesse őket. Kilenckor Wittheft felvonatta a zászlóshajó árbocára a jelzést: „A hajóhad tudomására hozom őfelsége, a cár parancsát, mely szerint Vlagyivosztokba kell vonulnunk.” És egyben leadta az indulást elrendelő jelzést is. A hajókon felhúzták a horgonyt, s a flotta, a nyugodt és derült, de kissé ködös időben, megindult a nyílt tenger felé.
     Bár a Novik igyekezett elkergetni a kikötő előtt járőröző japán rombolókat, azok természetesen így is észlelték az orosz hadihajók kivonulását a kikötőből, majd a flotta indulását. A hírt azonnal jelentették Togónak.
     Az orosz flotta kivonulása a lehető legrosszabb pillanatban érte a japánokat. Flottájuk ugyanis az adott pillanatban éppen teljesen szét volt szóródva. Togo maga a főerők négy csatahajójával és két páncéloscirkálójával éppen Port Arthurtól hatvan kilométerre délnyugatra, a Round-szigetek környékén járt, míg Dewa cirkálóköteléke tőle messze nyugatra, többi cirkálója és rombolói pedig észak-keletre tartózkodtak. Utóbbiak a Dalnyijba irányuló japán hajóforgalmat biztosították. Az oroszok kifutásáról értesülve Togo rögtön elrendelte kötelékeinek a gyülekezőt, a Port Arthurtól délkeletre fekvő Encounter Rock nevű kis sziklaszigetnél. Nem sokkal később azonban visszavonta ezt a parancsát, mivel megzavarta az orosz kötelék szokatlan mozgása. A kikötőt elhagyva ugyanis Wittheft nem a nyílt tenger felé fordult, hanem szorosan a part mentén haladva délnyugati irányba tartott. Ezzel egyrészt kikerülte a kikötő előtt lerakott aknamezőket, másrészt pedig szándékait illetően összezavarta az ellenséget. Togo nem tudta eldönteni, az oroszok valóban Vlagyivosztokba tartanak e, vagy csupán egy provokatív erődemonstráció a céljuk, esetleg a túlparton fekvő Shantung-félsziget valamelyik semleges kikötőjét próbálják elérni. Sorhajóival ezért észak felé igyekezett, hogy az orosz kötelék útját elvágja visszafelé, Port Arthurba. Csupán tíz óra után, amikor Wittheft flottája a Liaotung-félsziget déli csücskét elhagyva délkeleti irányba fordult, vált nyilvánvalóvá számára, hogy az oroszok valóban megkísérlik a kitörést.
     A partmenti vizeket elhagyva az orosz aknaszedők és a kíséretüket alkotó rombolók visszafordultak a kikötő felé, a többiek pedig délkeletnek, a nyílt tenger felé fordultak. Az élen a Novik haladt, majd mögötte a zászlóshajó, a Cezarevics, aztán a Retvizan, a Pobeda, majd a Pereszvet, Pavel Uhtomszkij ellentengernagy zászlóshajója. A sort a két legrégebbi páncélos zárta, a Szevasztopol és a Poltava. A sorhajók mögött haladt a három nagycirkáló, az Aszkold, a cirkálók parancsnokának, Nyikolaj von Reizenstein ellentengernagynak a zászlóshajója, majd mögötte a Pallada és a Diana. Kétoldalt és hátul összesen nyolc romboló biztosította a menetet. A kötelékkel tartott még egy hajó, az ötezer tonnás Mongolia személyszállító gőzös, melyet kórházhajónak rendeztek be, s fedélzetén öt orvos, és harminc ápoló teljesített szolgálatot. Indulás előtt Wittheft engedélyezte, hogy a tisztek családtagjai a hajón a flottával tartsanak, így aztán azok már indulás előtt elfoglalták az eredetileg a sebesültek számára fenntartott helyek csaknem felét. A Mongolia a kötelék jobb oldalán, hátul helyezkedett el.
Wilhelm Karlovics Wittheft ellentengernagy. 1847-1904.     Az orosz kötelék nélkülözni volt kénytelen legjobb cirkálóját, a Bajant, amely két héttel korábban aknára futott, és olyan súlyosan megsérült, hogy kijavítása hónapokat vett igénybe. A cirkálót tehát kénytelenek voltak Port Arthurban hagyni, azzal az utasítással, hogy mihelyt javítása befejeződik, önállóan kísérelje meg az áttörést Vlagyivosztokba.
     Mindaddig, amíg a part mentén haladtak, a kötelék kénytelen volt az aknaszedők sebességéhez igazodni, és alig hat csomóval vánszorogtak előre. Bár ezen a területen nem voltak nagy aknamezők, a leszakadt és elsodródott aknák azért komoly veszélyt jelentettek a hajókra. A nyílt vizekre kiérve a hajóraj fokozatosan tíz csomóra növelte sebességét, az addig az élen haladó Novik pedig a rombolókkal együtt a csatasor bal oldalára húzódott át. Egy órával később a Cezarevics géphiba miatt nyolc csomóra lassítani volt kénytelen, természetesen az egész hajórajjal együtt. Tíz perc múlva újra növelhették a sebességet, azonban nem sokkal később a kormányszerkezet meghibásodása miatt kénytelenek voltak teljesen megállni. Persze a kötelék többi hajójának is meg kellett állnia, várva, hogy a zászlóshajó gépeit újra üzemképessé tegyék. Ettől még a birkatürelmű Wittheft is elvesztette hidegvérét, és alaposan legorombította a Cezarevics parancsnokát, Nyikolaj Mihajlovics Ivanov kapitányt, amiért kifutás előtt nem ellenőriztette a gépeket.
     A hajóraj rövidesen ismét elindulhatott, azonban félóra sem telt bele, és egy újabb hajó, a Pobeda gépeinek meghibásodása miatt ismét megállni kényszerültek. „Ez a mi harci flottánk! Az orosz haditengerészet színe-virága!” – mondta gúnyosan egy tiszt a Diana parancsnoki hídján.
     Ez az újabb malőr már a japánok szeme láttára következett be. Nem sokkal 12 óra előtt ugyanis északkelet felől feltűntek Togo hajói is. A tiszta időben a két kötelék az Encounter Rock-tól délre, már csaknem 20 km-es távolságról észlelte egymást. Togo a Mikasával haladt az élen, őt követte az Asahi, majd a Fuji és a Shikishima. Miután két csatahajóját korábban elvesztette, tűzerejének növelése végett Togo beállította a csatasorba két páncéloscirkálóját, a Nissint és a Kasugát is. A vadonatúj, olasz építésű hajók erős páncélzattal rendelkeztek, amellett a Kasuga elülső lövegtornyában egy 254 mm-es löveggel is fel volt szerelve.
     Az orosz köteléktől délre, még viszonylag nagy távolságban, 18 csomós sebességgel haladt az összecsapás helyszíne felé Dewa altengernagy négy cirkálója, köztük a Yakumo páncéloscirkáló, észak felől pedig Togo Masamichi ellentengernagy –a főparancsnok Togónak csupán névrokona- három cirkálója és rombolói közeledtek. Ők azonban már túl későn futottak be ahhoz, hogy csatlakozni tudtak volna Togóhoz, és lemaradtak az ütközet elejéről is.
     A japán flotta összesen 17 rombolóval, és 29 torpedónaszáddal rendelkezett.
     Togo szándéka az volt, hogy keresztezi az oroszok útját, és a T alakzatba fogva azokat, hajói teljes tűzerejét az ellenség zászlóshajójára összpontosítja. Köteléke sebességét 14 csomóra növelte, a keresztezéshez balra, dél felé fordult, majd 12 óra 20 perckor tüzet nyitott az orosz élhajóra. Az ütközet első lövését szokatlan módon a Mikasa hátsó lövegtornya adta le. Togo ezzel minden valószínűség szerint felfelé kívánt egy kicsit dörgölőzni, a hátsó torony parancsnoka ugyanis Fusimi Hirojasu herceg, a császári család tagja volt. Orosz oldalról a tüzet a két első hajó, a Cezarevics és a Retvizan éltornyai viszonozták.
     A keresztezés tulajdonképpen sikerült, azonban túlságosan nagy távolságról. Togo ugyanis túlbecsülte az oroszok sebességét, és úgy számította, azok közelebb lesznek hozzá, amikor majd keresztben átvág az alakzatuk előtt. Az oroszokat azonban késleltették a sorozatos géphibák, és bár eddigre sikerült 12 csomóra növelni sebességüket, még így is olyan nagy távolságra voltak, ami nem tette lehetővé a hatásos tűzvezetést. A tűzmegnyitás pillanatában a két flotta között 13 km volt a távolság, ami akkoriban egészen extrém lőtávolságnak számított, és éppen hogy csak belül esett a 305 mm-es lövegek hatótávolságán. Ennek megfelelően mindkét fél csak lassan tüzelt, és nem ért el egyetlen találatot sem.
     Ha Togo változatlan sebességgel tovább halad előre, mire az oroszok hatásos lőtávolságon, azaz nagyjából 7-8 km-en belülre kerülnek, ő már elhalad a kötelékük előtt, és azt kockáztatja, hogy az ellenséges hajóraj az ő csatasora mögött vág át, azaz az oroszok fogják T alakzatba az ő hajóit, méghozzá az utóvédet alkotó gyengébb páncéloscirkálók felől. Ezért az oroszok elé érve Togo lelassította hajóit, várva, hogy az ellenség közelebb érjen.
     Azonban annyi esze Wittheftnek is volt, hogy ne szemellenzős söröslóként menjen előre, várva, hogy a japánok szép sorban, egymás után szétlőjék élhajóit. Egy éles kanyarral váratlanul keletnek fordult, miközben hajói sebességét a gyakorlati maximumra, 14 csomóra növelte. Ezzel egyben úgy vélték, kikerülik a japán rombolók által az orosz kötelék útvonalában lerakott úszóaknákat is. A valóságban a japánok nem raktak le ilyen aknákat, de az oroszok biztosak voltak benne, hogy ellenfelük él ezzel a lehetőséggel is. Több orosz hajón még látni is vélték a japán úszóaknákat.
     Az oroszok fordulásával Togo cudar helyzetbe került. A két flotta most csaknem egymással párhuzamosan, de ellentétes irányban haladt. Azonban az oroszok 14 csomóval száguldottak előre, míg a japán hajókat viszont Togo nem sokkal korábban egészen hat csomóra lassította le. Az a veszély fenyegetett, hogy most éppen az oroszok fogják majd hátulról T alakzatba a japán csatasort, amely mögött elhaladva áttörnek Vlagyivosztok felé. Ráadásul az orosz csatasor fordulása következtében Togo sorhajói az oroszok és Dewa cirkálói közé kerültek, megakadályozva az utóbbiakat a tüzelésben.
     Wittheft ezzel lépéselőnybe került, és a továbbiakban sokáig meg is tartotta azt. Togo ugyanis kapkodni kezdett, és újabb hibákat követett el. Hajóinak egyidejű fordulót vezényelt balra, majd pár perccel később egy újabb bal fordulóval ismét csatasorba állította hajóit, ezúttal azonban már a korábbival ellentétes északkeleti irányba. A japán csatasort most a Kasuga vezette. Közben amennyire lehetett fokozták a sebességet. A két flotta most ismét egymással párhuzamosan haladt, nagyjából azonos irányba, lassan közeledve egymáshoz. Togo ismét a T keresztezést erőltette, s hajói nagyobb sebességét kihasználva ezúttal megint az oroszok előtt akart átvágni. Alig néhány perc múlva azonban Wittheft egy újabb fordulóval megint romba döntötte a japán tengernagy terveit. Az oroszok ezúttal délkeletnek kanyarodtak, és ismét azzal fenyegették Togót, hogy átvágnak a csatasora mögött. A japánok erre most két újabb fordulóval megint az ellenkező irányba, délnyugatnak fordultak, mire viszont az oroszok újból visszakanyarodtak északkeletnek.
     Togo végül megelégelte ezt a csiki-csuki játékot, és úgy döntött, nyugatra fordul, hagyja, hogy az oroszok elmenjenek mellette, aztán gyorsan utánuk kanyarodik és utóvédjük felől támadva átkarolja, és felmorzsolja őket. Azonban míg a csata elején túlbecsülte az oroszok sebességét, addig most alábecsülte azt. Túl későn fordult, és közben az oroszok akkora előnyt szereztek, hogy átkarolásról már szó sem lehetett. Togo lemaradt az ellenség mögött, akinek így végül is sikerült az áttörés. A japán tengernagy kénytelen volt éles kanyarral az oroszok után fordulni, és velük párhuzamosan, de kissé mögöttük haladva teljes sebességgel loholni Wittheft után, aki közben visszafordult az eredeti, délkeleti irányba. Ha az oroszok Grigorovics javaslatának megfelelően Port Arthurban hagyják lassú és sérült hajóikat, 17 csomós sebességükkel most maguk mögött hagyhatták volna a japánokat, akik ebben az esetben képtelenek lettek volna utolérni őket. Azonban az orosz flotta ebben az összetételében a 14 csomós köteléksebességet sem bírta huzamosabb időn át tartani, s a tat felől 15 csomóval közeledő japánok szívósan dolgozták le hátrányukat.
Nyikolaj Alekszandrov Matuszevics ellentengernagy, Wittheft vezérkari főnöke. 1852-1912.     Az egész fordulóharc alig 40 perc alatt lezajlott. Délután egy órára a két flotta kölcsönösen abbahagyta a fordulózást, és felhagyott a T alakzat elérésére tett próbálkozásokkal. Most mindketten 14 csomós sebességgel haladtak, nagyjából egymással párhuzamosan, dél-délkeleti irányban, a japánok kissé lemaradva az oroszok mögött.
     Közben a két flotta közti távolság tíz kilométer alá csökkent, és kitört az igazi lövöldözés. Mindkét fél teljes erőbedobással küzdött, s nyolc kilométeres lőtávolságnál a 305 mm-es főtüzérséghez csatlakoztak a 152 mm-es lövegek is. Az orosz tüzérség erejét csökkentette, hogy korábban tucatnyi 152 mm-es ágyút leszereltek a hajókról, és a szárazföldi csapatoknak adták át őket. A Szevasztopol hátsó lövegtornyának egyik 305 mm-es lövege pedig műszaki hiba miatt már az indulás előtt tönkrement. Ezt az ágyút le is szerelték a hajóról, s helyette egy fából készült lövegutánzatot szereltek fel, az ellenséget megtévesztendő. A japánok tűzerejét viszont az csökkentette, hogy az előttük haladó oroszokkal szemben a fő tüzérség hátsó lövegtornyait nem tudták használni, csak az első lövegtornyok, és az oldalsó 152 mm-es ágyúk tüzelhettek az ellenségre.
     Most már sorra érték a hajókat a találatok. Az oroszok elsősorban a japán zászlóshajóra koncentráltak, s tüzéreik nem várt módon majdnem olyan jól céloztak, mint a japánok.
     A Mikasa két 305 mm-es találatot kapott, melyek tönkretették rádióberendezését, és súlyosan megrongálták a főárbocot. Az egyik orosz páncéltörő lövedék ugyanis a hajó oldalát átszakítva mélyen a Mikasa belsejében, a gépházak mögött robbant. A robbanás egyszerűen kiszakította a főárboc talapzatát, melyet ezután csak a fedélzetek tartottak a helyén. (A japánok ezzel még nem is jártak rosszul. Ha kicsit előrébb éri őket a lövedék, a hajó gépházában, ha kicsit hátrébb, a hátsó lőszerraktárban robban.) Komoly gondot jelentett a zászlóshajó rádióállomásának kiesése is. Saját kötelékének hajóit Togo éppen zászlójelzésekkel is tudta irányítani, Dewa és a másik Togo cirkálói azonban ehhez túl messze voltak. Jobb megoldás nem lévén, Togo a cirkálók részére szóló utasításait zászlójelzésekkel közölte az Asahi-val, ahonnan aztán rádión továbbították azt Dewa és Togo felé. Ez az eljárás persze elég nehézkes volt, és jókora késedelmet jelentett a parancs kiadása és továbbítása között.
     A japánok az ütközet első félórájában főleg a két első orosz sorhajóra összpontosították tüzelésüket, s tucatnyi találatot értek el rajtuk. Új helyzetükben, lemaradva az ellenség mögött, azonban tüzüket értelemszerűen az ellenséges kötelék hátsó hajóira összpontosították. A hátul haladó orosz cirkálók nem sokáig tarthatták magukat a csatahajók lövegeivel szemben, ezért miután az Aszkold és a Pallada is találatot kapott, Reizenstein egyidejű fordulót vezényelt hajóinak balra, fokozta a sebességet, majd miután kivonta cirkálóit a japán ágyúk lőtávolságából, visszafordult az eredeti irányba, és az orosz sorhajókkal párhuzamosan, tőlük mintegy három kilométerrel balra haladt tovább. Az egyik nagy kaliberű gránát robbanása kidöntötte az Aszkold első kéményét, amely fennakadt a fedélzet szélén, s csak nagy nehézségek árán sikerült végül a tengerbe lökni.
     A Novik, amely eredetileg is ezen az oldalon haladt, besorolt az Aszkold mögé. A japán ágyúk ezután az orosz harcrend utolsó hajóját, a Poltavát vették célba, amely nem tudta tartani a 14 csomós sebességet, és lemaradt a többiek mögött. Rövidesen több találatot értek el a hajón, melynek szorongatott helyzetét látva Uhtomszkij ellentengernagy lelassította kötelékének másik két hajóját, a Pereszvetet és a Szevasztopolt is, hogy a bajban levő Poltavát segíteni tudják. 8.500 méterről az orosz tüzérség ismét kiválóan teljesített. Egymást érték a találatok a japán kötelék két első hajóján, és találat érte a Nissin páncéloscirkálót is.
     A helyzet egyre kritikusabbá vált a japán zászlóshajón, melynek több lövege is tönkrement. A minden pillanatban kidőléssel fenyegető főárbocot ugyan kikötözték a hátsó parancsnoki hídhoz, de így is állandóan az a veszély fenyegetett, tövestül szakad ki a hajótestből. Tisztjei javaslatára Togo végül úgy döntött, félbeszakítja az ütközetet, lőtávolságon kívülre húzódik, majd miután kijavították hajói sérüléseit, nagyobb sebességét kihasználva az oroszok elé fog vágni. Két óra körül Togo húsz fokkal kitért jobbra, dél felé, és távolodni kezdett az orosz köteléktől. Nem sokkal fél három előtt mindkét fél beszüntette a tüzelést.
     A japánok nem sokra mentek a cirkálóikkal sem. Togo eredetileg azt szerette volna, ha Dewa hajói csatlakoznak az ő kötelékéhez, azonban a csata eleji nagy forgolódásban a cirkálók valahogy az orosz hajóraj túlsó oldalára kerültek, ráadásul ők is jócskán lemaradtak az ellenség mögött. Most azt az utasítást kapták, támadják meg az orosz flotta utóvédjét. Ez az utasítás azonban szintén késve érkezett, köszönhetően a bonyolult közvetítési láncnak. Mire Dewa kezdte utolérni az ellenséges hajókat, a főerők összecsapása már véget ért, így az oroszok tűzerejüket teljesen a bal felől, hátulról közeledő japán cirkálók ellen tudták összpontosítani. 14.40-kor 305 mm-es lövegeikkel tüzet nyitottak Dewa hajóira, méghozzá ismét a legnagyobb, 13 km-es lőtávolságból, ahonnan a japán cirkálók kisebb kaliberű lövegei még csak viszonozni sem tudták a tüzelést. Ráadásul a szerencse ismét az oroszok oldalán állt, első lövéseik egyike ugyanis telibetalálta Dewa zászlóshajóját, a Yakumót. A japán tengernagy úgy gondolta, őrültség lenne részéről, ha négy cirkálójával még közelebb merészkedne az orosz csatahajókhoz, ezért délre fordult, és kivonult a tűzvonalból. Ugyanezt tette Togo Masamichi három cirkálója is.

Az ütközet első fázisa.

    Az ütközet első fázisa ezzel véget is ért. Az oroszok jobban szerepeltek, mint ahogy azt előzőleg bárki is várta volna. Ügyesen kimanőverezték Togót, tüzéreik pedig ugyanolyan pontosan tüzeltek, mint a japánok, érzékeny sebeket okozva az ellenséges hajóknak. Az orosz hadihajók is számos találatot kaptak, azonban ezek egyike sem okozott nekik súlyosabb sérüléseket. A legkomolyabb károkat valószínűleg az Aszkold cirkáló szenvedte, melynek első kéményét kidöntötte egy japán lövedék.
     Az oroszok taktikailag is helyzeti előnybe kerültek. Három fordulattal bolondot csináltak Togóból, aki rosszul becsülte fel az ellenség helyzetét és sebességét, görcsösen ragaszkodott eredeti elképzeléséhez, a T áthúzásához, s nem alkalmazkodott időben a megváltozott körülményekhez. Az oroszok lerázták magukról a japánokat, mint kutya a bolhát, s csekély veszteségekkel áttörtek Vlagyivosztok felé. Ha kicsit is gyorsabbak, Togo soha nem lett volna képes utolérni őket.
     Mindez nagyon is kínosan érintette a japánokat, hiszen Togót a nemzetközi sajtó addigra már kikiáltotta a „japán Nelsonnak”, míg ellenfelét, Wittheft-et, a szégyenletes kudarcba fulladt júniusi kivonulás óta egyfolytában gúnyolták és becsmérelték, többek közt kinevezve „tenger nem látta tengernagynak”. Most ez a „tenger nem látta tengernagy” iskolázta le a „japán Nelsont”, ami azért elég zsenánt volt a japánok számára. Utólag azzal próbálták némileg szépíteni a helyzetet, hogy azt feltételezték, az orosz flottát a gyakorlatban nem is annyira Wittheft, hanem inkább vezérkari főnöke, Nyikolaj Alekszandrov Matuszevics ellentengernagy irányította. Ebben persze lehet valami, hiszen Wittheft korábban is nagymértékben támaszkodott jó képességű törzsfőnöke tanácsaira, és többnyire mindig jóváhagyta azokat. Hogy végül is az orosz flotta manővereit ki is irányította az ütközet elején, azt utólag már bajosan lehetne megállapítani. Lehet, hogy tényleg Matuszevics. Ámde mint nemsokára kiderült, azért Wittheft is csak addig fogadta meg Matuszevics tanácsait, amíg az nem ellenkezett az ő elképzeléseivel. (Egy meglehetősen érdekes angol értelmezés szerint egyébként Wittheft teljesen véletlenül fordult mindig a megfelelő irányba, mert tulajdonképpen ő minden alkalommal egyszerűen csak az úszóaknákat akarta kikerülni.)
     Délután négy óra körül Matuszevics azzal a javaslattal állt elő, az orosz flotta defenzívából menjen át offenzívába. Dewa és Togo Masamichi cirkálói elhagyták a csatateret, és eltűntek a látóhatár mögött, Togo hajóraja, mely nagyjából 11 km-es távolságra haladt az orosz kötelék mögött, így magára maradt az ellenséggel szemben. A tengernagy úgy találta, a helyzet rendkívül kedvező ahhoz, hogy támadást indítsanak a japán főerők ellen. Az ellenséges cirkálók, ha a közelben vannak is valahol, elég messze vannak ahhoz, hogy az ütközetbe ne tudjanak idejében bekapcsolódni, Togo páncélosai pedig még mindig le voltak maradva az orosz hajóraj mögött, így egy jobbra kanyarodással Wittheft eléjük tudott volna vágni. A hat orosz sorhajó és négy cirkáló számottevő fölényben volt Togo négy sorhajójával és két páncéloscirkálójával szemben, melyekre egy határozott támadással gyors vereséget mérhettek volna, még mielőtt a többi japán kötelék be tudott volna avatkozni. Matuszevics azt is megfigyelte, hogy a japánok tüzelése az előző összecsapás végére határozottan meggyengült, ami feltehetően azt jelentette, hogy hajóik komoly károkat szenvedtek. Az orosz tengernagy úgy vélte, a japánok nyilván csak sérüléseik helyrehozatalára vonultak vissza, és miután a legszükségesebb javításokkal végeznek, még az éjszaka beállta előtt ismét kísérletet tesznek majd a harc felújítására. Az orosz hajóraj, mely tartós menetben legfeljebb csak 12-13 csomós köteléksebességet volt képes tartani, ez elől nem tudott kitérni, akkor hát, vélte Matuszevics, jobb ha ismét ők ragadják kezükbe a kezdeményezést, mert különben Togo fogja ezt megtenni.
     Véleményével egyetértett a legtöbb a törzstiszt is. Az orosz hajók kapitányai többnyire szintén hasonló következtetésre jutottak, és minden pillanatban várták, hogy Wittheft parancsot ad a japánok felé való fordulásra, és támadásba viszi flottáját.
     Wittheft-től azonban mi sem állt távolabb. Matuszevics érveivel szemben ismét a cári ukázt prédikálta, melyben egyebek közt az is határozottan meg volt írva, hogy lehetőleg kerülje el az összecsapást az ellenséggel. Matuszevics hiába próbálta ráébreszteni Wittheft-et arra, hogy éppen egy ütközet közepén vannak -még ha pillanatnyilag hallgatnak is a fegyverek-, következésképpen a cári parancsnak ez a tétele már nem aktuális, a tengernagy ezúttal is hajthatatlan maradt. A cári parancsot ő úgy értelmezte, egyáltalán semmilyen összecsapást ne kezdeményezzen. Ha az ellenség ezt megteszi, felveszi a harcot, de ő nem fog támadni. Ebben maradtak.
     Togo viszont nagyon is támadni akart, bár kedvezőtlen helyzetével teljesen tisztában volt. Noha ez idáig sikeresen tartotta fenn Port Arthur blokádját, és biztosította a szárazföldön harcoló japán hadsereg utánpótlásának folyamatosságát, a májusi katasztrófa, két csatahajójának elvesztése, nagyon megrendítette tekintélyét, és pozíciója nagyon is ingatag lábakon állt. Ha most elveszt egy ütközetet is az oroszokkal szemben, és hagyja, hogy azok áttörjenek Vlagyivosztokba, ahonnan állandó fenyegetést jelentenének a Japán és Korea közti összeköttetés számára, az jó esetben az állásába, rosszabb esetben pedig akár az életébe is kerülhetett. A japánok nem nagyon díjazták a csatavesztést, s hadvezérek se érvelhettek azzal, hogy szoros volt a meccs, és éppen csak egy hajszállal maradtak alul. Ahogy az angol haditengerészet megfigyelője, William Christopher Pakenham kapitány fogalmazott -aki a háború egész ideje alatt szinte ki sem mozdult az Asahiról-, Togo mindvégig kötéllel a nyakán harcolt. (Bár a japán hagyományokat figyelembe véve talán pontosabb volna úgy fogalmazni, késsel a hasa előtt.)

Korabeli fényképfelvétel a csatáról. A képminőség ennek megfelelő.

    Négy órakor, miután hajóin a legfontosabb javításokat elvégezték, Togo 15 csomóra növelte kötelékének sebességét, kissé balra fordult, és lassan csökkenteni kezdte a távolságot a két kötelék között. Közben rádión jelzett Dewának, hogy cirkálóival zárkózzon fel az ő kötelékéhez. Háromnegyed ötre hatásos lőtávolságon belülre közelítette meg a 12 csomóval cammogó oroszokat, és kilenc kilométeres távolságról tüzet nyitott az ellenséges kötelék leghátsó hajójára, a Poltavára.
     A korábbi összecsapás során a japánok általában igyekeztek takarékosan bánni a lőszerrel, ám most Togo jól tudta, legfeljebb másfél-két órája maradt már csak arra, hogy döntésre vigye az ütközetet. A sötétség beálltával a tüzérségi összecsapásnak vége szakad és utána már csak az éjszakai torpedótámadásokban bízhat. A japánok ezért most igyekeztek fokozni a tüzelés gyorsaságát. Előzőleg az oroszokhoz hasonlóan többnyire a hagyományos eljárás szerint tüzeltek, azaz szabályos, összehangolt sortüzeket adtak le, megfigyelték a becsapódásokat, módosítottak az irányzékon, majd újra lőttek. Most viszont, az új angol metódus szerint, folyamatosan tüzeltek. Az egyes lövegek tüzelését nem hangolták össze, a tüzérek nyomták a gránátokat, ahogy csak bírták. Az irányzékon tüzelés közben módosítottak.
     Ez az eljárás a korábbinál jóval nagyobb tűzgyorsaságot eredményezett, s az orosz csatahajókra most szabályos gránáteső hullott. A japán lövedékek már a vízbecsapódástól is azonnal felrobbantak, s az orosz hajókat most a robbanások által felcsapott hatalmas vízoszlopok sokasága vette körül. A repeszek jégesőként kopogtak a páncélosok oldalán, melyek folyamatosan rázkódtak a saját ágyúk dübörgésétől és az ellenséges gránátok becsapódásától. A robbanások füstje és a kéményekből áradó füst teljesen belepte a hajókat, melyekből csak az árbocok és a kémények látszódtak. Egymást érték a becsapódások is. Ez a fajta gyorstüzelés ugyan nem tett jót a célzás pontosságának, és a lövedékek nagy többsége célt tévesztett, azonban a japánok úgy vélték, nincs már idejük arra, hogy alapos célzás után leadott sortüzekkel állítsák meg az orosz hajókat. Ezért az angol eljárást követték, vagyis minél rövidebb idő alatt minél több lövedéket igyekeztek kilőni az ellenséges hajókra, arra számítva, hogy a nagy számok törvénye alapján tüzelésük így is eredményes lesz. Ez a pergőtűz ráadásul demoralizáló hatással is volt az ellenségre, akikre igencsak mély benyomást tettek a nagy robbanóerejű, becsapódáskor azonnal robbanó japán gránátok is. Ezeknek a töltete háromszor akkora volt, mint az orosz gránátoké, ráadásul az azoknál használt fekete lőpornál sokkal nagyobb rombolóerejű simózával voltak megtöltve.
A Cezarevics a Sárga-tengeri csatában. A. Zaikin festménye.     A japán gránátok becsapódása rendkívül látványos volt, hatalmas tűzgömb és sűrű fekete füstfelhő követte a robbanásukat. Azt a következtetést már csak tüzérségi szakértők tudták levonni, hogy ez a látványos becsapódás éppen a japán lövedékek alacsony hatásfokát bizonyította. A lenyűgöző tűzijáték ugyanis annak következménye volt, hogy a robbanás ereje nagyrészt a levegőben szóródott szét. A becsapódásra azonnal robbanó gránátok pillanatgyújtója ugyanis a japán lövedékek páncélátütő képességét szinte a nullával tette egyenlővé, s azok az orosz hajók páncélzatát egyetlenegyszer sem voltak képesek átütni. A nagy erejű robbanások csak a páncélozatlan, illetve gyengén páncélozott részeknél tudtak érzékeny sebeket okozni az orosz hajókban. A japán lövedékek egyébként többnyire még a viszonylag vékony páncéllemezeken sem tudtak keresztülhatolni, a károkat itt is szinte mindig a nagy erejű robbanás ütése okozta, amely beszakította, vagy a szegecselésnél szétszakította a lemezeket. A robbanások nagy károkat okoztak a felépítményekben is. Széttörték a csónakokat, valamint a fedélzeti házakat és szerelvényeket, s rendszerint látványos, nagy tüzeket okoztak a felépítményben. Ezek a sérülések viszont többnyire sem a csatahajók harcképességét, sem úszóképességét nem veszélyeztették.
     Az orosz gránátok páncélátütő képessége ezzel szemben sokkal jobb volt, mint a japánoké. Az övpáncél vastagabb részeit ugyan ezek sem tudták átütni, ezekről általában robbanás nélkül lecsapódtak, vagy egyszerűen széttörtek rajta, ám a vékonyabban páncélozott részeket rendszerint átszakították, s a hajó belsejében robbantak. Ami viszont azzal járt, hogy a robbanást kívülről nézve csak egy alig észrevehető kis füstfelhő jelezte. Az oroszok ezért rendszerint arra a téves következtetésre jutottak, hogy az ő tüzelésük eredménytelen, ellenben a japánoké nagyon is hatékony. Ez aztán meglehetősen lehangoló hatással volt a tüzérekre, akik úgy látták, munkájuknak nincs látható eredménye, ellenben saját hajóik a japán gránátok találatai következtében máglyaként lángolnak.
     Az orosz tűzvezetés, érthetetlen módon, valójában nem volt sokkal rosszabb, mint a japánoké. Ez azért meglepő, mert az oroszok egyáltalán nem rendelkeztek olyan tűzirányító berendezésekkel, amik az öt-hat kilométer feletti lőtávolságokon lehetővé tették volna a pontos célzást. Az orosz hajók többsége még a régi, Liuzhol -féle távcsöves távolságmérőkkel volt felszerelve, amik úgy működtek, hogy a távcsőben megmérték valamelyik ismert távolságot az ellenséges hajó két pontja között, például a vízvonal és a kémény teteje közti távolságot. A távcsőben megfigyelt látszólagos távolságot, és az ismert valós értéket összehasonlítva már könnyen kiszámíthatták, vagy a táblázatban megnézték, a hajó hozzávetőleges távolságát. Ez a módszer azonban értelemszerűen csak viszonylag kicsi, négy kilométer alatti távolságokon működött jól, efelett már egyre pontatlanabbá vált, nagyjából hét kilométer felett pedig gyakorlatilag használhatatlan volt. Érthető, tíz kilométernél a tüzérek már örülhettek, ha egyáltalán magát a célpontot látták, nemhogy még annak két része közti távolságot méricskélhették volna.
     Az új optikai távolságmérők más elven működtek. Ezek -leegyszerűsítve a dolgot- egy hosszú cső két végén elhelyezett két távcsőből álltak. Ezt a két távcső közti távolságot nevezzük bázistávolságnak. Az egymástól bizonyos távolságra levő távcsövek eltérő szögben látták az ellenséges hajót, melynek távolságát így egy egyszerű trigonometriai számítással ki lehetett számítani. Persze a gyakorlatban nem volt szükség arra, hogy a tüzértiszt papíron számítgassa ki a szögeket és a háromszög oldalainak hosszúságát. A megfigyelő a cső közepén levő nézőkében egyszerre látta a két távcső által az ellenséges hajóról adott képet, s csupán annyit kellett tennie, hogy egy gomb tekergetésével egymásra úsztassa a két képet. Ha azok tökéletesen fedték egymást, a beépített kijelzőről egyszerűen csak leolvasta a távolságadatokat. Ez nem csak pontosabb, hanem sokkal gyorsabb távolságmérést tett lehetővé, mint a hagyományos távcsöves megoldás.
     Magától értetődik, hogy minél nagyobb a bázistávolság, a mérés annál pontosabb. Márpedig az első optikai távolságmérők bázistávolsága csupán négy és fél láb, azaz 137 cm volt. Az orosz hajók közül azonban még ilyennel is csak a Cezarevics és a Retvizan rendelkezett, melyek Barr&Stoud FA2 távolságmérőkkel voltak felszerelve. Ezek nagyjából ötezer méterig adtak viszonylag pontos adatokat. Ugyanakkor viszont már valamennyi japán hajó fel volt szerelve a legújabb, FA3 távolságmérőkkel, melyek 7.500 méterig pontos tűzvezetést tettek lehetővé.
     Igazából tehát az ütközet nagyobb részében mindkét fél olyan távolságról tüzelt, ahonnan elvileg már nem tudtak pontosan célozni. Valószínűleg tehát nem is annyira a távolságmérőkre, hanem a becsapódások megfigyelésére támaszkodhattak, és ezek alapján módosítottak az irányzékon. Nem meglepő, hogy a gyakorlott japán tüzérek így is jó eredményt értek el, azonban az oroszoknak nem nagyon volt módjuk korábban a lövészetet gyakorolni, így aztán még őket magukat is meglepte, hogy ennek ellenére viszonylag eredményesen tevékenykedtek.
     A Poltava viszonozta az ellenséges tüzet, és több találatot értek el a japán zászlóshajón. Togo, sebességi fölényével élve, lassan elhaladt az orosz hajóraj mellett, és közben hajói tüzét mindig egyre előbbre vitte, a Poltava után sorban végigveretve a többi ellenséges hajót is. Számos találat érte a Poltavát és a Pobedát is, de a legtöbbet Uhtomszkij zászlóshajója, a Pereszvet kapta. A hajót összesen 39 találat érte, mindkét árbocát ellőtték, gyengén páncélozott oldalán hatalmas lyukak tátongtak. Ezek a sérülések azonban bármilyen látványosak voltak is, csupán felületiek voltak. A hajónak sem sebessége, sem pedig tűzereje nem csökkent.
     A japánok sorban lőtték végig az orosz hajókat, míg végül elértek a kötelék élén haladó Cezarevicsig. Togo láthatólag ismét arra törekedett, hogy megelőzze az oroszokat, majd eléjük vágjon. Wittheft közben ismét 14 csomóra növelte a kötelék sebességét, azonban ez nem volt elég ahhoz, hogy tartani tudja a lépést Togóval, ráadásul hajói még ezt a sebességet se nagyon tudták tartani, s a Poltava ismét kezdett lemaradni. Matuszevics megint megpróbálta rávenni Wittheft-et, forduljon jobbra, s közelharcot kezdeményezve vágjon a japánok elé, a tengernagy azonban most sem állt kötélnek. Leginkább most is a cári parancs szövegére hivatkozott, valamint arra, hogy korábban a hajók számos közepes kaliberű lövegét átadták a hadseregnek, így közelharcban, ahol már a közepes kaliberű lövegek is hatásosan szerepelhetnek, a japánok fölénye elviselhetetlenül nagy lenne.
     Érdekes módon nagyjából ugyanekkor Togo is valami egészen hasonlót fontolgatott, vagyis hogy az oroszok felé fordul, és közelharcot kezdeményez. Itt viszont megcserélődtek a szerepek, ugyanis a vezénylő tengernagy szerette volna közelebb vinni hajóit az ellenséghez, és vezérkari főnöke, Simamura Hajako kapitány volt az, aki lebeszélte erről. Simamura szerint egy ilyen vállalkozás olyan nagy kockázatnak tette volna ki a japán sorhajókat, melyet, tekintettel az indulás előtt álló orosz Második Csendes-óceáni Hajórajra, nem volt szabad vállalni.
     A japánok helyzete amúgy is elég nehéz volt. A felzárkózás ugyan sikerült, de közben az oroszok is 14 csomóra növelték sebességüket, és bár a japánok lassan előztek, s háromnegyed hatkor balra fordultak, hogy megszorítsák az oroszokat és eléjük vágjanak, Togo egy csomós sebességi fölénye már nem volt elég ahhoz, hogy még a sötétedés előtt keresztezni tudja az orosz kötelék haladási irányát. A két hajóhad most egymástól mintegy 7-8 km távolságra, nagyjából párhuzamos irányban haladt, egymáshoz lassan közeledve. Az oroszok főleg a japán zászlóshajóra összpontosították tüzelésüket, viszont a másik oldalon a japán sorhajók meglehetősen összehangolatlanul tevékenykedtek. A Mikasa a Cezarevicset lőtte, az Asahi és a Shikishima az orosz csatasor végén el-elmaradozó Poltavát, a Fuji pedig a Pereszvetet. A Nissin és a Kasuga szintén az orosz vonal utolsó hajóira, a Poltavára és a Szevasztopolra tüzelt. Miután nem volt megbeszélve, hogy ki kire fog lőni, és minden ágyú folyamatosan tüzelt, a japán tüzérek nem tudták biztosan megkülönböztetni a saját lövedékeik becsapódását, ami nagymértékben rontotta a célzás pontosságát.
     A Mikasán egymást érték a becsapódások. Öt óra körül két gránát csapódott be a hátsó 305 mm-es lövegtoronyba, és egy időre üzemképtelenné tette azt. A toronyban 18 ember meghalt, a toronyparancsnok, Fusimi herceg, súlyosan megsebesült. A torony egyik ágyúja végleg tönkrement, a másikat egy óra elteltével sikerült ismét használható állapotba hozni. Fél hatkor egyetlen orosz lövedék 40 embert megölt, vagy megsebesített a hajó legénységéből, egy másik pedig a parancsnoki híd közelében robbant. A légnyomás leterítette Togo vezérkarát, négy törzstiszt meghalt, sokan megsebesültek. Maga Togo is könnyebben megsebesült az orrán, a mellette eleső tisztek vére pedig telespriccelte fehér kabátját. Tisztjei ismételten kérlelték, menjen biztos helyre, a páncélozott kormányállásba, Togo azonban a körülötte folyamatosan süvítő gránátokkal és repeszekkel mit sem törődve mindvégig a nyitott hídon maradt.
     Az orosz gránátok alig harmad akkora, és kevésbé hatékony robbanótöltettel rendelkeztek, mint a japánok, viszont általában a páncélzatot átütve a hajó belsejében robbantak. Az ott végzett pusztítás mértékét jól mutatja, hogy a húsz találatot kapott Mikasán összesen 125 ember esett el, vagy sebesült meg, másfélszer annyi, mint a legsúlyosabban sérült, 39 találatot kapott orosz Pereszveten, ahol az áldozatok száma 82 volt. A robbanásoktól, tüzektől, és a hajó belsejét elöntő füsttől a japán zászlóshajó legénysége pánik közeli állapotba került, a kapitánynak, Idzichi Hikodzsirónak, aki maga is megsebesült, személyesen kellett közbeavatkoznia, és a rémült matrózokat emlékeztetnie a császárnak tett esküjükre.
     Mindennek tetejében a japán lövegek egymás után mentek tönkre. Mind az Asahin, mind a Shikishimán két 305 mm-es ágyú esett ki a harcból. Utóbbiak közül az egyiket valamivel később sikerült ugyan kijavítani, de a japán kötelék nehézlövegeinek száma hat órára az eredeti 17-ről 11-re csökkent. Az okok nem egészen tisztázottak. A japánok állítják, valamennyi löveg a gránátok túlságosan is érzékeny gyújtója és a simoza töltete miatt ment tönkre, ugyanis a gránátok közvetlenül a kilövés után, még a csőben felrobbantak. A japánok azonban mindig is igyekeztek szépíteni a saját veszteségeiket, így okkal feltételezhető, hogy a japán lövegek egy részét nem a japán, hanem az orosz gránátok ütötték ki a harcból. Az legalábbis nehezen elképzelhető, hogy egy olyan löveget, melynek csövében kilövés után felrobban a gránát, sikerülhet a helyszínen kijavítani.

Az ütközet egy korabeli japán képeslapon.
     További problémát jelentett a lőszerkészlet gyors apadása. A rendkívül heves és látványos tüzelés ugyanis gyorsan fogyasztotta a készleteket. Togo arra számított, a gyors pergőtűzzel hamar végez majd az oroszokkal, azonban több mint egyórányi tűzharc után úgy látszott, még csak meggyengítenie sem sikerült az ellenséget. Nemcsak hogy nem süllyedt el egyetlen orosz hajó sem, de még csak nem is vált ki a sorból, és nem is lassított egyetlen egység sem. Sőt mi több, még a tűzerejük sem látszott csökkenni. Togo tudta, hogy jóformán már csak percei vannak hátra a sötétedés beálltáig, és ha ilyen tempóban folytatja a tüzelést, lehet, lőszere még ez előtt kifogy. Azonban akárcsak ellenfele, ő is a végsőkig kitartott. Háromnegyed hat előtt jelezte az Asahinak, helyezze át ő is a tüzet a Cezarevicsre, abban bízva, közösen talán sikerül kilőniük az orosz zászlóshajót. Jól tudta, ez az utolsó esélye a sikerre.
     Az orosz kötelék hajóin a helyzet szintén nem volt valami rózsás, de valamennyien keményen tartották magukat. Különösen a hátsó hajók, a Pereszvet, a Szevasztopol, és a Poltava szenvedtek sokat, de a több tucat találat ellenére sem sebességük, sem tűzerejük nem csökkent. A japán gránátok hatalmas pusztítást vittek végbe a felépítményekben, és nagy tüzeket okoztak a fedélzeteken, de a hajók létfontosságú belső részeibe nem tudtak behatolni. A Szevasztopol, az orosz sorhajók közt egyedüliként, amennyire kötelékben elfoglalt helye megengedte, jobbra-balra irányt váltva, cikkcakk menetben igyekezett nehezíteni a japán tüzérek dolgát.
     Negyed hatkor egy japán lövedék csapódott be a Retvizan első lövegtornyának bal oldali lőrésébe. (Mivel senki sem célzott rá, ez egy eredetileg másik hajónak szánt, célt tévesztett gránát lehetett.) A gránát ezúttal sem ütötte át a páncélzatot, ám a robbanásnak a lőrésen át a toronyba behatoló lökéshulláma hét embert megölt, vagy megsebesített, a rázkódástól pedig az éppen betöltésre váró 305 mm-es gránát kiesett a tartójából, és összezúzott két másik matrózt is. A toronyban tűz ütött ki, s tartva attól, hogy az átterjed a lőszerraktárakra, bekapcsolták a tűzoltó rendszert. A víz miatt a torony összes elektromos berendezése zárlatos lett, ám miután a tüzet sikerült eloltani, kézi működtetéssel tovább tüzeltek a torony két lövegéből.
     A Cezarevics parancsnoki hídján a hangulat kezdett bizakodóvá válni. Az addig temetési hangulatban levő Wittheft is felélénkült, és már a további utat tervezgette Vlagyivosztok felé. A tengernagy az ütközet egész ideje alatt a nyitott alsó parancsnoki hídon állt, vagy odavitetett karosszékében üldögélt. A tisztek állandóan kérlelték, menjen át a páncélozott irányítóállásba, Wittheft azonban rendíthetetlen nyugalommal kitartott a nyitott hídon, noha környezetében többen is megsebesültek. Utólag sokan bírálták emiatt, s magatartását meggondolatlanságnak és felelőtlenségnek minősítették, sőt, néhányan odáig is elmentek, hogy azt állították, a tengernagy eleve halni készült, tehát kvázi öngyilkossági szándékkal nem ment fedezékbe. Azonban mint korábban láthattuk, Togo is ugyanezt tette, sőt, ugyanezt tette később Csuzimánál is, és mindkétszer majdnem rá is fázott. A siker azonban utóbb Togót igazolta, és így ami az ő esetében bátor és merész elhatározásnak minősült, azt Wittheft esetében ostobaságnak minősítik.
    Egyébként a szűkös, és kilátást alig biztosító páncélozott irányítóállást később, a két világháború tengeri ütközeteiben se használták szinte soha. Az angolok az első világháború után nem is szereltek fel ilyet a hajóikra, mondván, minek erre pazarolni a páncélsúlyt, ha úgyse használja senki?
     Hat órára Togo kezdte úgy érezni, vége a dalnak. Nyilvánvaló volt, hogy már képtelen lesz az oroszok elé vágni, hajói tűzereje jelentősen lecsökkent, a 305 mm-es ágyúk lőszerkészlete az utolsókat rúgta, a zászlóshajó súlyosan megrongálódott, és éppen ekkor jelentették neki, hogy a főárboc ideiglenesen összecsapott rögzítései ismét kiszakadtak a helyükről, és a Mikasa sebességét tíz csomóra kell csökkenteni, különben a főárboc ki fog dőlni. Eközben az oroszok rendíthetetlenül haladtak tovább eredeti irányukban, változatlan sebességgel, s nem csökkent tüzelésük hevessége sem.
Az ütközet egy korabeli orosz grafikán.
     Negyed hétkor -a legenda szerint- Togo elhatározásra jutott. Félbeszakítja az ütközetet és visszavonul támaszpontjára. A Mikasáról leadták a „Parancsot adok” jelzést, ám magának a visszavonulási parancsnak a leadására már nem került sor. Ugyanebben a percben ugyanis orosz oldalon olyan drámai események történtek, melyek az utolsó pillanatban gyökeresen megváltoztatták a csata kimenetelét.
     Bár a japánok nem tudtak róla, de fél órával korábban már sikerült komoly csapást mérniük az oroszokra. Háromnegyed hat körül ugyanis egy feltehetőleg az Asahi-ról érkező 305 mm-es gránát csapódott be a hajó előárbocába, közvetlenül a parancsnoki híd felett, ahol Wittheft és tisztjei tartózkodtak. A robbanás valóságos mészárszéket csinált a hídból, a véres fedélzeten mindenfelé megcsonkított holttestek, és leszakított testrészek hevertek. A robbanás Wittheft-et, aki a találat pillanatában éppen a híd bal szárnyán állt, darabokra tépte, néhány testrészét később a ruhái alapján azonosították. Elesett két törzstisztje, és több matróz is. Matuszevics ellentengernagy mindkét lábán megsebesült, a légnyomás pedig olyan erővel vágta hozzá a kormányállás oldalához, hogy súlyos belső sérüléseket is szenvedett. Nyikolaj Ivanov kapitány, a páncélos parancsnoka, a kormányállás bejárata előtt állt, viszonylag védett helyen. A légnyomás őt is feldöntötte, de sérülés nem esett rajta. Most úgy döntött, egyelőre még nem közli a tengernagy elestét a hajórajjal, nehogy a parancsnokság ütközet közben való átadása olyan fejetlenséget eredményezzen, mint amilyen korábban Makarov halála után kitört a flottában. Haladt tovább tehát az eredeti irányban, majd nem sokkal később kissé balra fordult, hogy távolabbra kerüljön a feléjük közelítő japán hajórajtól.
     Negyed hétkor egy újabb 305 mm-es lövedék találta el a hajót, amely a felső parancsnoki hídon robbant. A Cezarevics páncélozott parancsnoki állása, a többi orosz csatahajóéhoz hasonlóan, elég kedvezőtlen kialakítású volt. A megfigyelő nyílások 40 cm szélesek voltak, vagyis inkább ablakok voltak, nem rések. A torony gombaszerű teteje jóval túlnyúlott az oldalfalakon, és szinte megvezette a légnyomást a torony belseje felé, a széles megfigyelő nyílásokon keresztül. A légnyomás és a repeszek a széles nyílásokon át most utat találtak a torony belsejébe, és leterítették az ott tartózkodókat. Gyakorlatilag megismétlődtek a fél órával korábbi események, s a torony belsejében mindenki meghalt, vagy megsebesült. (Vagyis Wittheft itt sem lett volna biztonságban.) Ivanov kapitány súlyos sebet kapott, Nyiksics hadnagy, a hajó első kormányosa életét vesztette. A kormányos estében belekapaszkodott a kormánykerékbe, és ahogy összerogyott, magával rántotta azt. A kormány balra kihajtva maradt, a páncélos pedig 12 fokra megdőlve éles szögben, szinte a sarkán fordulva, balra kanyarodott. Az orosz hajórajban erre kitört a zűrzavar.
     A sorban következő orosz páncélos, a Retvizan, először követte a Cezarevicset, ám amikor látták, milyen őrült ívben kanyarodik balra a zászlóshajó, rögtön rájöttek, hogy valamilyen súlyos sérülés érhette azt, s már nem képes tovább vezetni a hajórajt. A Retvizan kapitánya, Eduard Sensznovics, ekkor megtette azt, amire az orosz parancsnokok többsége már régóta várt. Hajójával jobbra fordult, és a legnagyobb sebességgel haladva nekitámadt a japán köteléknek. A harmadik hajó, a Pobeda, egy ideig bizonytalanul ingadozott az eredeti útirányon, majd némi habozás után szintén jobbra fordult, és követte a Retvizánt.
     Látva, hogy a Cezarevics kiesik a sorból, a Pereszveten tartózkodó Uhtomszkij ellentengernagy is rögtön felismerte, valamilyen súlyos sérülés érhette a hajót, melyről Wittheft, akiről persze nem tudták, hogy már korábban elesett, nem képes többé vezetni a hajórajt. Mint rangidős tisztnek, neki kellett átvenni a vezetést addig, amíg a zászlóshajó újra az élre nem tud állni. Elrendelte tehát az „Engem kövess” jelzés leadását. Csakhogy a jelzést nem volt hová felvonni. A Pereszvet főárboc-sudarát már korábban ellőtték, az előárbocot pedig néhány perccel korábban törte derékba egy japán gránát robbanása. Így aztán a jelzést zászlójelekkel adták le a parancsnoki hídról. Csakhogy a nagy füstben ezt csupán a Pereszvet mögött haladó Szevasztopolról vették észre. A hajó először szintén megindult a Retvizan után a japánok felé, ám miután vették a Pereszvetről érkező jelzést, visszafordultak, és engedelmesen beálltak Uhtomszkij hajója mögé.
     A tengernagy először valószínűleg a korábbi irányba akarta tovább vezetni a hajórajt, ám rögtön azután, hogy leadatta az „Engem kövess” jelzést, kénytelen volt élesen északra fordulni, hogy kitérjen a feléje közelítő, kormányozhatatlan Cezarevics elől.
     A Cezarevicsen először észre sem vették, mi történt a parancsnoki hídon. A tisztek és matrózok többsége még Wittheft haláláról sem értesült, s mikor a hajó balra fordult, azt hitték, a tengernagy valamilyen kitérő manőverbe kezdett. Csak akkor rohantak fel a hídra, amikor a hajó tovább folytatta a fordulatot, és olyan éles szögben megdőlt, hogy sokan azt hitték, kezd felborulni. A kormányállásban egymás hegyén-hátán hevertek a sebesült, vagy elesett tisztek és a matrózok, először őket kellett kihordani, és csak utána fértek hozzá a kormányhoz. A kormány viszont a bal szélső állásban beszorult, le kellett tehát kapcsolni a rendszerről, és a kormányzást áthelyezni a hajó belsejében levő központi irányítóállásba, ami viszont eltartott egy jó ideig. Eközben a Cezarevics teljes fordulatot tett, és a saját köteléke felé visszakanyarodva egyenesen a Pereszvetnek tartott.
Eduard Sensznovics, a Retvizan kapitánya. 1852-1910.     Ha nem akarta, hogy derékba találják a hajóját, Uhtomszkijnak gyorsan ki kellett térnie a Cezarevics elől, ezért éles kanyarral északi irányba fordult. Csakhogy a Pereszvetről nem sokkal korábban adták le a jelzést, melyben Uhtomszkij elrendelte, kövessék az ő hajóját. És miután a Szevasztopolról a füst miatt nem látták, mi történik a Cezareviccsel, nem tudták, hogy csak kitérő manőverről van szó, s azt hitték, a Pereszvet északra fordulásával az új menetirányt határozza meg. Ezért a Pereszvetet követve a Szevasztopol is északra fordult.
     Az orosz kötelék harcrendje ezzel teljesen szétesett. A Retvizan és a Pobeda délnek, a japán hajóraj felé tartott, míg a Pereszvet és a Szevasztopol északra fordult. A Poltava tovább haladt az eredeti útirányban, kelet felé, a Cezarevics pedig irányíthatatlanul keringett körbe.
     A Retvizan parancsnoka, Sensznovics kapitány, valószínűleg abban bízott, az egész hajóraj követni fogja. Nyilván azt tervezte, egy erőteljes támadással megszorítják a japán sorhajókat, majd azok elé vágva kitérő manőverre kényszerítik őket. Ezzel ismét maguk mögé utasíthatták volna a japán hajókat, s a közelgő éjszakában elszakadva tőlük egérutat nyerhettek volna Vlagyivosztok felé. Azonban csupán a Pobeda követte a Retvizánt, amely így szinte egyedül állt szemben a teljes japán flottával.
     Valamennyi japán hajó a rohamozó Retvizánra helyezte át tüzelését, s minden ágyújukkal Sensznovics hajóját lőtték. A Retvizan körül szinte forrt a tenger, s a páncélos körül annyi vízoszlop csapódott fel a magasba, hogy magát a hajót szinte nem is lehetett látni tőlük. Távolabbról nézve mindez elborzasztó látványt nyújtott, s a szemlélők meg voltak győződve róla, a lövedékzápor darabokra fogja tépni az orosz sorhajót. Valójában azonban éppen a sok becsapódás mentette meg ettől a Retvizánt, ugyanis a japán tüzérek nem tudták megkülönböztetni a saját ágyúik által okozott becsapódásokat a többiekétől, ami nagymértékben lerontotta a célzás pontosságát. Ráadásul az orosz hajó olyan gyorsan közeledett, hogy mire a távolságmérők adatai alapján beállították a lövegeket és tüzeltek, a páncélos már közelebb ért a beállított távolságnál, és a japán lövedékek rendre mögötte csapódtak be. Így aztán ahhoz képest, hogy valamennyi japán sorhajó és cirkáló őt lőtte, a Retvizan végül viszonylag olcsón megúszta a támadási kísérletet. A páncélost persze így is tucatnyi találat érte. A csatahajó sokat szenvedett orr részét a vízvonal alatt megint felhasította egy lövedék, és ismét nagy mennyiségű víz ömlött a hajóba. Az egyik 152 mm-es löveget kilőtték a japánok, egy repesz pedig súlyosan megsebesítette Sensznovics kapitányt.
     A Retvizan mintegy 3.000 méterre közelítette meg a japán csatasort, ám látva, hogy a mögötte lemaradt Pobedán kívül senki nem követi, Sensznovics végül kénytelen volt visszafordulni saját hajói felé. Ugyanezt tette a Pobeda is. Ezután mindkét fél beszüntette a tüzelést, s a továbbiakban már csak szórványosan lövöldöztek egymásra.
     A Poltava közben szintén északnak fordult, hogy kövesse a többieket. A Cezarevics 20 percen át irányíthatatlanul forgott körben, mire sikerült a kormányszerkezetet ismét üzemképessé tenni. A hajó ezután szintén északra fordult, és megpróbálta követni a többieket, miközben leadták róla a jelzést: „A tengernagy átadja a parancsnokságot.” A flotta vezetése ettől kezdve hivatalosan is Pavel Petrovics Uhtomszkij ellentengernagy kezében volt.
     Togo látta, hogy az orosz flotta rendje felbomlott, és hogy az ellenséges sorhajók teljes összevisszaságban észak felé tartanak. Azt azonban nem tudta, mi a szándékuk, és attól tartva, hogy miután rendezik soraikat, ismét keletnek fordulnak és folytatják útjukat Vlagyivosztok felé, ő is északnak fordult. Sikerült is a lelassult orosz kötelék elé vágnia, és elállni az útjukat kelet felé, miközben délről Dewa cirkálói és rombolói állták el az utat, észak felől pedig ekkor jelentek meg Kataoka altengernagy régi páncélosai és cirkálói. Az orosz köteléket tehát teljesen bekerítették.
     Este hét órakor Togo valószínűleg támadásra szánhatta el magát, mert hajóival nyugatra fordult, és megindult az ellenséges hajóraj irányában. Nem sokkal ezután azonban ismét meggondolhatta magát, mert hirtelen dél felé fordult, és hajóival elhagyta a csatateret. Az orosz hajóraj ekkor már nyilvánvalóan verve volt, és hajóik rendezetlen összevisszaságban haladtak vissza Port Arthur felé. Egy éjszakai támadással lehet, hogy tovább lehetett volna mélyíteni a sikert, viszont az orosz rombolók torpedótámadásai komoly kockázatot jelentettek volna a japán sorhajóknak. Togo nyilván úgy gondolta, az esetleg elérhető siker nem áll arányban az érte vállalt kockázattal. Figyelembe kellett vennie azt is, hogy páncélosain a harminc és feles ágyúkhoz már alig volt lőszer, zászlóshajója pedig súlyosan megrongálódott, és legfeljebb tíz csomós sebességre volt képes. Így aztán délnek fordította csatahajóit és távolodni kezdett az ellenségtől, miközben rombolóit és torpedónaszádjait utasította, támadják tovább a visszavonuló ellenséges erőket.

Az ütközet második fázisának vázlatrajza.

    Az ütközet ideje alatt az orosz cirkálók és rombolók a csatasor támadásnak ki nem tett bal oldalán haladtak, a páncélosoktól mintegy négy kilométeres távolságban, s a harcokban egyáltalán nem vettek részt. Amikor a sérült Cezarevics váratlanul északra fordult, a cirkálók is északra kanyarodtak, hogy kitérjenek az útjából. Nem sokkal ezután a zászlóshajó felvonta a jelzést, mely tudatta, hogy a tengernagy átadja a parancsnokságot, a cirkálókon azonban nem tudták, kinek? A rangsor szerint Wittheft után Uhtomszkij következett, azonban a láthatóan szintén súlyosan megrongálódott Pereszvet nem adott le semmilyen jelzést a cirkálóknak. Némi várakozás után Reizenstein ellentengernagy arra a következtetésre jutott, alighanem Uhtomszkij is meghalt vagy megsebesült, következésképpen rangidős tisztként neki kell átvennie a hajóraj parancsnokságát. A Pereszvet parancsnoki hídjáról leadott zászlójelzéseket egyik cirkálón sem vették észre.
     A cirkálóknak amúgy is lépniük kellett valamerre, ugyanis saját páncélosaik északra fordulásával átkerültek azok jobb oldalára, és mivel Togo szintén északra fordult, az orosz cirkálók rövidesen a két csatahajó flotta között találták magukat. Reizenstein, továbbra is abban a hiszemben, hogy ő a hajóraj parancsnoka, tehát nyugatra fordult, a rendezetlenül észak-északnyugat felé haladó páncélosok elé vágott, és leadta a jelzést: „Oszlopba rendeződni”, majd: „Engem kövess.”
     A tengernagy látta, hogy a japán hajórajok körülzárták az orosz köteléket, és elhatározta, kitör a bekerítésből. Úgy tervezte, miután rendezte a flottát, délnek fordul, ahol csak Dewa négy cirkálója és rombolói álltak, és itt fog áttörni. Hogy ezután mi volt a szándéka a hajórajjal, az nem ismeretes. Az éjszakai sötétségben a hajóraj, nagy ívben újra északra kanyarodva, elvileg kikerülhette volna Togo hajóit, és folytathatta volna útját Vlagyivosztok felé, ám erősen kétséges volt, az összelövöldözött, sérült hajók képesek volnának e elérni oda. Valószínűbbnek tűnik, hogy Reizenstein inkább valamelyik közeli, semleges kikötőbe akarta vezetni a flottát, ahol ugyan az internálás lett volna a sorsuk, ám ezzel sikerült volna megmenteni a hajókat a háború utánra. Az ellentengernagy már a kifutás előtt megtartott utolsó parancsnoki értekezleten határozottan kijelentette, semmilyen körülmények között nem fog visszatérni Port Arthurba, és ha nem sikerülne áttörnie Vlagyivosztok felé, semleges kikötőbe fogja vinni a hajóit, és megpróbálja ott bevárni a Második Csendes-óceáni Hajóraj érkezését.
Egy elégedett japán. Togo tengernagy.     Az élen ekkor a Pereszvet haladt, mögötte a Cezarevics próbált a zászlóshajó nyomában maradni, utána pedig a támadásból visszatérő Pobeda és Retvizan próbált felzárkózni a hajórajhoz. Tőlük balra haladt a Poltava és a Szevasztopol. A hajók szórványosan lövöldöztek Togo és Dewa hajói felé.
     A cirkálók valamennyien nyugtázták a jelzést, a sorhajók azonban nem reagáltak. Reizenstein lelassított az Aszkold-al, még közelebb ment a páncélosokhoz, és újra megismételte a jelzést. Ezúttal sem érkezett válasz, és még arra sem vette a fáradtságot senki, hogy felvilágosítsa Reizenstein-t, Uhtomszkij már átvette a parancsnokságot. A tengernagy ekkor az élre állt, újra leadatta a követésre felszólító jelzést, és délnyugatra fordult. Senki nem követte.
     Megelégelve a hiábavaló próbálkozásokat, Reizenstein úgy döntött, ha a páncélosok nem követik, akkor csak a cirkálókkal fog áttörni. Nagy ívben délre fordult, és teljes sebességgel megindult a japán cirkálók felé. Ellőtt első kéménye miatt az Aszkold ekkor legfeljebb 22 csomós sebességre volt képes, ami ugyan még mindig tekintélyesnek számított, de csak a roppantul megnövekedett szénfogyasztás mellett tudta tartani.
     A fordulás azonban meglepte a többi cirkálót. Ezekről ugyanis azt látták, hogy Reizenstein átveszi a parancsnokságot, és a flotta élére állt, s úgy gondolták, nyilván visszavezeti őket Port Arthurba. A cirkálók ezért lelassítottak, és a sorhajók mellé álltak, hogy biztosítsák őket az éjszakai rombolótámadások ellen. Az Aszkold váratlan kitörése meglepte őket, és csak késve követték a zászlóshajójukat.
    Csupán a Novik volt képes arra, hogy lemaradva bár, de lépést tartson az Aszkold-al, míg a Pallada meg sem próbálta Reizensteint követni. A Diana kísérletet tett arra, hogy kövesse a kötelékparancsnokot, de a cirkáló éppen a páncélosok északi oldalán tartózkodott, és jó tíz percbe került, mire átvergődött köztük a déli oldalra. Mire átértek, az Aszkold és a Novik már messze járt, és gyorsan távolodva éppen a japán cirkálókkal vívtak tűzharcot a déli látóhatár peremén. A Diana parancsnoka, Liven kapitány, reménytelennek találta, hogy legfeljebb 18 csomós sebességű hajójával követni tudja őket, ezért inkább visszafordult a többi hajó felé, abban bízva, az éjszaka beálltával majd újra megkísérelheti az áttörést.
     Az Aszkold és a Novik közben elérte a japán hajók vonalát, nem várt meglepetésként azonban éppen ekkor három újabb cirkáló csatlakozott Dewa hajórajához, köztük az Asama páncéloscirkáló. Az Aszkold heves tűzpárbajba bonyolódott az Asamával, és súlyos sérüléseket okozott annak, miközben kisebb kaliberű ágyúival a Novik a japán rombolókat tartotta távol az áttörő hajóktól. A többi japán cirkáló késve fordult a déli irányban távolodó orosz hajók után, melyek az ekkor leszálló éjszaka sötétségében rövidesen eltűntek a szemük elől.
     Ugyanez sikerülhetett volna a többi hajónak is, azonban a bizonytalankodó Uhtomszkij nem tudta elszánni magát egy ilyen döntésre. A legkönnyebb ellenállás irányába haladva a tengernagy visszafordult Port Arthur felé, amerre nem álltak japán hajók az útjában. Az oroszokat három irányból közrefogó japán kötelékek is szinte terelték őket vissza Port Arthur felé. A tengernagyot később súlyos bírálatok érték, amiért nem erőltette tovább az áttörést Vlagyivosztok felé, és emiatt nem sokkal a csata után le is váltották beosztásából. Vlagyivosztok elérése azonban ekkor már teljesen reménytelen volt a legtöbb hajó számára. A sérült orr rész miatt a Retvizánba olyan nagy mennyiségű víz ömlött, hogy a hajót alig tudták a felszínen tartani, s a csatahajó orra egészen a horgonylánc nyílásig a vízbe merült. A Pobeda két kéményét szétlőtték, a Poltava kormányszerkezete megsérült, a Szevasztopol jobb oldali hajtóműve pedig meghibásodott, és nem is tudták kijavítani. A sorhajó egyetlen működő csavarral tért vissza Port Arthurba. Uhtomszkijnak nem voltak pontos értesülései Wittheft sorsát illetően sem. Nem tudta kizárni azt a lehetőséget, hogy a tengernagy csupán megsebesült, és később visszaveszi az irányítást. Ebben az esetben pedig Uhtomszkij parancsnoksága csupán ideiglenes jellegű lett volna, márpedig a tengernagy így nem mert a flotta sorsát érintő, nagy jelentőségű döntéseket önállóan meghozni. Úgy döntött, visszatér Port Arthurba, melynek védelmében a flotta segítsége sokat jelentett, és ahonnan a hajók kijavítása után a kitörést esetleg később újra meg lehet kísérelni.
     Az ellentengernagynak ez a döntése valóban erősen kritizálható volt, de persze nem azért, mert nem folytatta útját Vlagyivosztok felé. Uhtomszkijnak is tudnia kellett, hogy az immár állandó ellenséges tűz alatt álló Port Arthuri kikötőben többé nem lesz lehetséges a sérült hajók kijavítása, s meggyengült flottájának nem lesz több lehetősége a kitörésre sem. Annyit megtehetett volna, hogy a sötétség beálltával legalább a viszonylagos épségben maradt hajókat, a két cirkálót, valamint a Pobedát és a Poltavát délnek fordítja, és a Shantung-félszigeten fekvő valamelyik semleges kikötő felé indítja, melyek nem voltak sokkal messzebb, mint Port Arthur. Így legalább néhány hajót sikerülhetett volna biztonságba helyezni, melyek a háború után ismét csatlakozhattak volna a flottához. Egyébként a kifutás előtt Wittheft is meglehetősen egyértelműen közölte, ha a Vlagyivosztokba való eljutás már reménytelen, semleges kikötőbe kell eljutni, a Port Arthurba való visszatérés csak végső esetben engedélyezett.
     Az éjszaka során a japán rombolók és torpedónaszádok egyenként, illetve kötelékben, folyamatosan támadták az orosz hajókat. Összesen 74 torpedót lőttek ki, azonban a jól irányzott elhárítótűz távol tartotta őket az ellenséges hajóktól, s a legtöbb torpedót így viszonylag nagy, 1500 méter körüli távolságokról lőtték ki. Ennek, és az orosz hajók kitérőmanővereinek köszönhetően csupán egyetlen torpedó talált célba, amely a Pallada cirkálót rongálta meg. Több tüzérségi összecsapásra is sor került. Togo sorhajói ugyan már visszavonultak, de Kataoka altengernagy régi páncélosai és Dewa cirkálói az éjjel több ízben is megközelítették az orosz hajókat, és rövid tűzpárbajokba bocsátkoztak velük, melyek során azonban egyik fél sem szenvedett komolyabb sérüléseket. Orosz oldalon csupán a Diana cirkáló kapott a tatján egy súlyos találatot.
     Uhtomszkijnak estére sikerült valamennyire rendbe szednie, és ismét alakzatba állítania flottáját, az éjszakai támadások során azonban a hajóhad rendje ismét felbomlott. Az egységek elszakadtak egymástól, és önállóan próbáltak visszajutni Port Arthurba. A súlyosabban sérült hajók, a Retvizan, a Szevasztopol és a Pallada, a lehető leggyorsabban igyekeztek visszajutni a kikötőbe, és a kockázattal nem törődve nyílegyenesen Port Arthur felé tartottak, átvágva a japán aknamezőkön. Csodával határos módon mindegyik hajó elkerülte az aknákat, és további sérülések nélkül, még az éjszaka során horgonyt vetettek a kikötő előtt. Uhtomszkij a többi hajóval óvatosan tett egy kitérőt, és az előző napi kifutáskor aknamentesített útvonalon, délről, a partok mentén közelítette meg a kikötőt. A kora reggeli órákban ő is befutott a Pereszvettel, a Pobeda és a Poltava kíséretében. Három romboló szintén visszatért Port Arthurba, csakúgy, mint a Mongolia kórházhajó. Az előző reggel útnak indult tizennyolc hadihajóból így mindössze kilenc tért vissza Port Arthurba.

A sérült Cezarevics a csata után, a csingtaói kikötőben.

A csata után.

    A Cezarevics hiába próbált lépést tartani a többiekkel, az éjszaka során elszakadt a flottától. A sorhajó mindkét kéményét szétlőtték, egy közelben robbanó gránát pedig elgörbítette a hajó egyik csavartengelyét. A páncélos legfeljebb hét csomós sebességre volt képes, és mivel valamennyi tájolója tönkrement, az éjszaka során többé-kevésbé találomra haladtak előre. Az éjszaka megtartott haditanácson úgy döntöttek, a hajóval nem térnek vissza Port Arthurba, hanem befutnak Csingtaóba, kijavítják a sérüléseket és szenet vételeznek, majd megkísérlik a továbbjutást Vlagyivosztok felé. Hajnalra kijavították az egyik tájolót, és délre fordultak. A délelőtti órákban a tengerbe temették az elesetteket, köztük Wittheft maradványait, majd este befutottak a német fennhatóság alatt álló Csingtaóba. Az itt elvégzett újabb kárfelmérés azonban megállapította, a hajó sérülései súlyosabbak, mint azt előzőleg gondolták, s a javítás legalább egy hónapot venne igénybe. A nemzetközi jog nem engedte meg, hogy a sérült hajókat semleges kikötőben kijavítsák, majd a háborúban újra bevessék őket, így a Cezarevicset, és a szintén Csingtaóba menekült három orosz rombolót lefegyverezték, és a háború végéig internálták.
     A Diana az éjszaka során szintén elszakadt a hajórajtól, és ismét megkísérelte a kitörést a bekerítésből. Bár a hajót többször is megtámadták a japán rombolók, hajnalra további sérülések nélkül kijutott a harci övezetből. Másnap reggel találkozott a Novik cirkálóval, melynek az éjszaka géphiba miatt meg kellett állnia, és így elszakadt az Aszkoldtól. A két hajó együtt futott be Csingtaóba, ahonnan egy gyors szenelés után a Diana azonnal ki is futott újra, még azt sem várva meg, hogy az éjszakai harcokban a taton kapott nagy léket befoltozzák. A cirkáló parancsnoka, Liven kapitány, attól tartott, a japánok blokád alá veszik a kikötőt, és hajója a Varjag sorsára jut. Ezért délnek tartott, Saigon felé. A kínai partok kikötői ugyanis mind az Oroszországgal ellenséges viszonyban álló angol, német, amerikai befolyás alatt álltak, s Liven úgy gondolta, itt barátságtalan fogadtatásban lenne része. A háborúban a nagyhatalmak közül egyedül Franciaország állt az oroszok pártján, akik ezért szövetségesüknek tekintették őket. A legközelebbi francia kikötő viszont Indokinában volt. Liven most ide hajózott, abban bízva, a szövetséges franciák megengedik neki a hajó kijavítását, és készleteinek feltöltését, ami után megpróbálhat eljutni Vlagyivosztokba, vagy a Második Csendes-óceáni Hajóraj elé hajózhat. A Diana, egy útközben hozzá csatlakozott orosz romboló kíséretében, két héttel a csata után futott be Saigonba, ahol azonban, bár tényleg baráti fogadtatásban részesültek, ugyanarra a sorsra jutottak, mint a semleges kikötőkbe menekült többi hajó. Szeptember tizedikén a háború végéig lefegyverezték őket, a legénységet pedig internálták.
     Az internálást azonban a franciák elég lazán kezelték, így a hajó legénységéből sokaknak sikerült megszökniük, és valamilyen úton-módon visszatérniük Oroszországba. Közöttük volt a cirkáló elsőtisztje, Vlagyimir Szemjonov kapitány is, akit nem sokkal visszatérése után beosztottak az induló Második Csendes-óceáni Hajórajba, Rozsgyesztvenszkij törzskarába. Szemjonovnak így később abban a „szerencsében” volt része, hogy részt vehetett a csuzimai ütközetben is.
     A Novik a Csingtaóban történő szenelés után egyedül kísérelt meg eljutni Vlagyivosztokba. A cirkáló parancsnoka, Maximilian von Schultz kapitány túl kockázatosnak tartotta a Csuzima-szoroson átvezető útvonalat, ezért úgy döntött, Japánt megkerülve a La Perouse szoroson át megy Vlagyivosztokba. A cirkáló gépeinek és kazánjainak sorozatos meghibásodásai miatt azonban a hajó szénfogyasztása nagyon megnövekedett, ezért kénytelen volt megszakítani útját a Szahalin déli részén fekvő Korjakov kikötőjében, hogy üzemanyagot vegyen fel. Nem sokkal korábban azonban a japánok a Kurili-szigetek világítótornyairól észlelték a hajó felbukkanását, s azonnal a térségbe vezényeltek át néhány cirkálót. A japán Csuzima cirkáló augusztus huszadikán rábukkant a Novikra, mely a szenelés elvégzése után nem sokkal korábban futott ki Korjakovból. Az összecsapásban mindkét cirkáló súlyos sérüléseket szenvedett. A Novik kénytelen volt visszatérni Korjakovra, hogy sérüléseit kijavítsa, azonban a kikötő közelében zátonyra futott. A zátonyról sehogyan nem tudtak levergődni, s mikor másnap a helyszínre érkezett a japán Chitose cirkáló is, legénysége elhagyta a Novikot, melyet felrobbantottak.
     Az Aszkold sikeresen áttört a nagy túlerőben levő japán cirkálók vonalán, és az éjszaka során lerázta üldözőit. A harcban azonban maga is komoly sérüléseket szenvedett, az ütközet elején ellőtt kéménye mellett egy másik kéménye is súlyosan megrongálódott, a hajó sebessége 16 csomóra esett vissza, szénfogyasztása pedig annyira megnőtt, hogy Vlagyivosztok elérésére nem is gondolhatott. Reizenstein, a Varjag sorsát szem előtt tartva, szintén igyekezett elkerülni a japánokhoz túl közel eső Csingtaót, így a cirkálót az éjszaka során hozzá csatlakozott Grozovoj rombolóval együtt inkább a távolabbi Sanghaj felé irányította. A két hajó augusztus 13-án futott be Sanghajba, ahol nyomban hozzáláttak kijavításukhoz. A javítási munkák azonban tovább tartottak a vártnál, a kínaiak pedig, amerikai és japán nyomásra, nem hosszabbították meg a hajók tartózkodási engedélyét. A két hajót így végül a háború végéig szintén leszerelték.

Egy másik kép a csingtaói kikötőben horgonyzó, sérült Cezarevicsről.

    Megbízható veszteségadatok nem ismertek, de a csatában orosz részről mintegy 450 ember esett el, vagy sebesült meg. Elesett a flottaparancsnok, Wittheft ellentengernagy is, s a súlyos sebesültek között volt vezérkari főnöke, Matuszevics ellentengernagy, illetve a Retvizan és a Pereszvet kapitányai, Eduard Sensznovics, és Vaszilij Bojszman is. (Sensznovics sebesülése igen súlyos volt, egy repesz felszakította a hasfalát. Bár később felépült, a további harcokban már nem vett részt. Valószínűleg a sérülés miatt legyengült szervezete volt az oka 1910-ben bekövetkező korai halálának is.)
     Togo a csata utáni napon visszatért hajóival koreai támaszpontjára. A japán sorhajók, a zászlóshajó kivételével, nem szenvedtek súlyos sérüléseket, s a lázasan dolgozó munkások néhány nap alatt kijavították őket. A hajókon elvégzett javítások persze csak ideiglenesek voltak, de lehetővé tették, hogy Togo továbbra is fenntartsa a kikötő szoros blokádját.
     A flotta embervesztesége összesen mintegy 250 főt tett ki. A veszteségeket nagyrészt a Mikasa szenvedte el, mely legalább húsz találatot kapott, s legénységéből 33 ember elesett, 92 megsebesült.
     Az ütközet egyértelmű japán győzelemmel zárult, mert bár nem sikerült egyetlen orosz hajót sem elsüllyeszteni, a flotta kitörését, ha nagy szerencsével is, de visszaverték, s nagyobb károkat okoztak az ellenségnek, mint amekkorát elszenvedtek. A semleges kikötőkbe menekült hajókat mind sikerült lefegyvereztetni, s még a Novikot is elkapták Vlagyivosztok elérése előtt. A kitörés támogatására kifutó vlagyivosztoki cirkálóraj augusztus 14-én a csuzimai szorosban szintén vereséget szenvedett Kamimura cirkálóitól, melyek a Rurik páncéloscirkálót elsüllyesztették. A japánoknak tehát minden okuk meg volt az elégedettségre, s a császár újabb üdvözlő táviratot küldött Togónak, gratulálva a flotta újabb sikereihez.
     Maga Togo a Sárga-tengeri, vagy pontosabb meghatározás szerint a shantungi csatát élete legnehezebb ütközetének, pályafutása tetőpontjának tartotta. Ez talán meglepő lehet némileg, tekintve, hogy a későbbi csuzimai ütközet méreteit, eredményeit, és talán jelentőségét tekintve is jócskán felülmúlta shantungit. Azonban a csuzimai ütközet kimenetele, talán csak az első félóra kivételével, nem lehetett kétséges, a Sárga-tengeren viszont szinte az utolsó pillanatig úgy nézett ki, az oroszoknak sikerül az áttörés. Togo nyilván teljesen tisztában volt vele, milyen kevésen múlott, hogy nem kellett harakirit elkövetnie egy újabb kudarc miatt. (Hasonlóan váratlan, drámai fordulat történt egyébként más tengeri csatákban is. 1943 karácsonyán például az utolsónak szánt angol sortűz egyik gránátja pont akkor találta el a Scharnhost gépházát és lassította le a hajót, amikor az angol köteléknek Fraser már éppen kiadta a parancsot az üldözés félbeszakítására, és a visszavonulásra.)
     A Port Arthurba visszamenekült hajók többé nem jelentettek komoly fenyegetést a japán flotta számára, azonban a kikötő megőrizte jelentőségét. Immár nem is az ott állomásozó Első, hanem a közeledő Második Csendes-óceáni Hajóraj miatt. Megengedhetetlen volt, hogy a kikötő orosz kézen maradjon, és támaszpontul szolgáljon Rozsgyesztvenszkij hajói számára. A harc tehát minden korábbit felülmúló hevességgel tovább folytatódott Port Arthur körül.


A kikötő sekély vizében elsüllyedt Pallada és Pobeda.

Port Arthur bevétele.

    A Liaotung félszigeten májusban partraszálló Második Hadsereg feladata eredetileg csupán annyi lett volna, hogy elvágja az összeköttetést a Port Arthuri és a mandzsúriai orosz csapatok közt, biztosítsa az Első Hadsereg balszárnyát az oldalba támadás ellen, és amilyen szorosan csak lehet, blokád alá vegye a várost. A kikötő elfoglalása egyelőre nem szerepelt az elsődleges célok között. Ez akkor vált létfontosságú hadi céllá, amikor az oroszok az első nagy vereségek után sem mutattak hajlandóságot a békekötésre, s bejelentették a Második Csendes-óceáni Hajóraj felállítását, és útnak indítását. Az addig a Távol-Keleten állomásozó orosz hadiflottával a japánok még elbírtak valahogy, ám a készülődő Második Hajóraj megérkeztével az erőviszonyok jóvátehetetlenül az oroszok oldalára billentek volna. Az Első Csendes-óceáni Hajórajt ettől fogva mindenképpen meg kellett semmisíteni, még Rozsgyesztvenszkij megérkezése előtt, nehogy azzal egyesülni tudjon. El kellett foglalni a kikötőt is, a Távol-Keleten az oroszok kezén levő egyetlen flottatámaszpontot, amely egy nagy hajóhad befogadására és ellátására megfelelő volt. (Méreteit tekintve erre Vlagyivosztok is képes volt, felszerelését tekintve azonban nem, amit a japánok jól tudtak.)
     A japánok ezért felállították a Harmadik Hadsereget is, kimondottan Port Arthur bevétele céljából. A hadsereg vezetésével Nogi Maresuke tábornokot bízták meg, akinek már volt gyakorlata Port Arthur bevételében, tíz évvel korábban ugyanis már elfoglalta egyszer a várost, akkor a kínaiaktól.
     A Harmadik Hadsereget még a tulajdonképpeni ostrom megkezdése előtt súlyos csapás érte, méghozzá a tengeren. A vlagyivosztoki cirkálók júniusban Korea partjainál elsüllyesztették a japán Hitachi Maru teherhajót, amely az ostromhoz szánt 18 darab 280 mm-es nehézlöveget szállította. Noginak így ostromágyúk nélkül, csupán tábori lövegeire hagyatkozva kellett boldogulnia. A nyár során a japán csapatok sorozatos, de helyi jellegű támadásokkal igyekeztek szorosra vonni az ostromgyűrűt Port Arthur körül. Az orosz csapatok foggal-körömmel védekeztek, de a japánok lépésről lépésre nyomultak előre, s augusztusra a kikötőt és a várost övező dombok elé érkeztek. Innen már lőni tudták a kikötőt, de egyelőre még csak közvetett célzással, anélkül, hogy látták volna az ott álló hajókat. Augusztus 13-án kezdték meg a védelem kulcsának számító Magas-hegy, vagy ahogy a katonai térképeken szerepelt, a 203-as magaslat lövetését. Erről a dombról be lehetett látni az egész kikötőt, és közvetlenül lehetett lőni róla az ott álló hajókat. A domb elfoglalása a flotta végét jelentette, egyben használhatatlanná tette az oroszok számára a kikötőt, és a város védelmét is szinte lehetetlenné tette.
     Augusztus 16-án Nogi megadásra szólította fel a város védőit, majd miután azok ezt visszautasították, 19-én megindította az első általános rohamot Port Arthur ellen. A védők még ezen a napon haditanácsot tartottak, melyen a hadsereg tábornokai és a flotta tengernagyai egyaránt részt vettek. Abban gyorsan egyetértettek, hogy a maradék flotta áttörése Vlagyivosztokba kivitelezhetetlen, viszont a város védelme nem nélkülözheti a hajóhad támogatását. A flottának tehát Port Arthurban kell maradnia. A hajók közepes és kis kaliberű lövegeit le kell szerelni, és a lőszerkészlettel együtt a szárazföldi erődökben kell felállítani. A hajókon, melyeket teljesen már ki sem javítottak, csak annyi ember maradjon, amennyi az alapszintű üzemeltetéshez és a karbantartáshoz feltétlenül szükséges, a többiekkel a szárazföldi csapatokat kell erősíteni.
     Uhtomszkij mindennel egyetértett. A flotta személyzetéből még abban a hónapban kétezer embert vezényeltek át a szárazföldre, s őket a továbbiakban még továbbiak követték. A hajókon csak annyi ember maradt, amennyi a horgonyon álló egységek karbantartásához minimálisan kellett. A hajóágyúk többsége is a parti erődökbe vándorolt. A flotta, mint ütőképes harci alakulat, ezzel gyakorlatilag megszűnt létezni.

A Pereszvet, a város elfoglalása után.
     Mindezzel a Vlagyivosztokban tartózkodó Alekszejev egyáltalán nem értett egyet. Uhtomszkijt leváltotta beosztásából, és a helyére a Bajan addigi kapitányát, a most sebtében ellentengernaggyá előléptetett, agresszív Robert Wirent nevezte ki a hajóhad élére. (A kegyetlenségéről hírhedt Wiren alighanem a flotta leggyűlöltebb tisztje volt. 1917 februárjában a matrózok Kronstadt főterén verték agyon.) Azonban amilyen harcias volt Wiren cirkálóparancsnokként, most olyan óvatossá vált flottaparancsnokként. Határozottan visszautasította Alekszejev követeléseit, hogy a flotta fusson ki Vlagyivosztok felé. Ő is úgy vélte, a hajók távozása egyrészt meggyorsítaná a város elestét, másrészt pedig a kifutó hajókat Togo flottája egykettőre a tenger fenekére küldené. Ekkortájt a nagy hajók közül már különben is csak a Poltava és a Pereszvet volt olyan állapotban, hogy megkísérelhette volna a kifutást, de ezeknek sem volt lőszerük, és legénységük nagyobb része már a szárazföldön harcolt, ahol bajosan nélkülözhették volna őket. Az október elejére kijavított Bajannal, melynek élére Wiren távozása után a májusban nagy hírnevet szerző Amur aknarakó korábbi parancsnoka, Fjodor Ivanov kapitány került, tervezgették a kitörést, de már ezzel sem Vlagyivosztokba, hanem délnek, a közelgő Második Csendes-óceáni Hajóraj felé. A Bajan azonban egyre újabb és újabb sérüléseket szenvedett a japán ostromágyúktól, és végül erre a kitörésre sem került sor.
Robert Wiren, a flotta leggyűlöltebb parancsnoka. 1856-1917.     A város ekkor már csak Rozsgyesztvenszkijben bízhatott még valamennyire, a szárazföld felől érkező felmentő sereg nyilvánvaló illúzió volt csupán. A japánok egyre másra verték meg a bátran harcoló, de rosszul vezetett orosz csapatokat. A távol-keleti hadsereg parancsnokává még február 18-án a hadügyminisztert, Alekszej Nyikolajevics Kuropatkint nevezték ki, aki ugyan nem volt egészen tehetségtelen katona, de ez a feladat messze meghaladta az ő képességeit. Ráadásul beosztott parancsnokokként magával kellett cipelnie a cári kegyenceket, akik egyik ostobaságot a másik után követték el. A Wafangkou-nál vívott ütközet idején például a csapatokhoz azért érkezett meg késve az erősítés, mert a vasútállomás egyetlen vágányát órákon át blokkolta a csapatokat irányító Stackelberg tábornok feleségét és népes kíséretét szállító különvonat, melyet senki nem mert eltávolítani onnan.
     Nem volt különb a Port Arthuri védelem névleges parancsnoka, Anatolij Mihajlovics Stössel altábornagy sem. Az ostrom alatt például kétszer is megkapta a leváltásáról szóló parancsot. Az azt tartalmazó levelet azonban mindkétszer egyszerűen zsebrevágta, és hallgatásra kötelezte azokat, akik tudtak róla. Aztán egyszerűen visszatáviratozott, hogy az ő vezetése nélkül Port Arthur egy percig sem tudja magát tovább tartani, s a tiszteknek és a legénységnek egyaránt az a leghőbb óhaja, hogy továbbra is ő irányítsa a város védelmét.
     Pedig Kuropatkin kezdetben rendkívül egyszerűnek látta a helyzetet. Briliáns haditerve szerint a kezdeti stratégiai visszavonulás után az orosz csapatok fokozatosan megállítják a japánok előretörését, aztán az erősítések megérkeztével ellentámadásba mennek át, és kiverik az ellenséget Koreából. Ezután a flottára várt volna az az egyszerű feladat, hogy megsemmisíti Togo hajóhadát, majd átszállítja a hadsereget Japánba, ahol leverik a várható népfelkelést, és foglyul ejtik a császárt. Mindebből csak az első pont, a visszavonulás jött be.
     A hátországot egyre jobban megbénították a forradalmi megmozdulások, s az utánpótlásként érkező csapatok is egyre megbízhatatlanabbak voltak. A forradalmi propaganda erősen hatott a katonákra, a harci morál egyre süllyedt, és egyre növekedett a dezertálások száma. Az elégedetlenség másik fő oka az az egész országra amúgy is jellemző, de most különösen burjánzó korrupció és üzérkedés volt. A harcoló csapatok részére utánpótlást szállító szerelvények gyakran üresen érkeztek meg, vagy pedig egyáltalán meg sem érkeztek. A hátországból egyre-másra indultak a hadszíntér felé a megrakott vagonok, de amikor Kuropatkin ősszel leltárt tartott, kiderült, hogy minden raktára üres. A hadiszállítók is alaposan kihasználták a remek bizniszt. A legócskább portékájukat is aranyáron sózták rá a hadseregre, egy tábori ágyért az állam például 430 rubelt fizetett ki, mire az eljutott a csapatokhoz.
     A csapatokat a Bajkál-tavon keresztül szállították, ami persze eléggé lelassította a csapatszállításokat. Ezt az akadályt kiküszöbölendő, gyorsan meg kellett építeni a Bajkál-tó partján még hiányzó vasútszakaszt. A kormány egy nagyvállalkozót bízott meg a vasútvonal megépítésével, aki aztán a vonalat szakaszokra bontotta, és az építést továbbadta kisebb alvállalkozóknak. Ezek az alvállalkozók aztán a saját szakaszukat ismét kisebb szakaszokra bontották, és a munka elvégzését újabb al-alvállalkozókra bízták. És így tovább. Mire a vasút elkészült, megépítésének ára az eredetileg számított összeg ötszörösére növekedett. Mikor pedig az átadást követően az első vonat végigment az új pályaszakaszon, mire a végére ért, négyszer siklott ki. Az esők, és a tó vize alámosta a part mentén épített vasúti töltéseket, a rossz minőségű anyagból készült talpfák pedig kettétörtek a szerelvény súlya alatt. A vasútvonalat ennek ellenére ünnepélyesen megnyitották, és aztán még aznap rögtön be is zárták. A javítási munkák tehát még azelőtt megkezdődtek, hogy a vonalat egyáltalán használatba vették volna. A javításokért aztán a vállalkozók kétszer akkora összeget vágtak zsebre, mint amennyibe a vasútvonal megépítése került. (Mintha csak valamelyik mai magyar napilapban olvasnám a napi hírek között...)
     A csapatok tehát továbbra is a tavon keresztül érkeztek, nyáron komppal, télen a jégen lefektetett vasútvonalon keresztül. Ami nem volt mindig biztonságos, mivel a vasút alatt többször beszakadt a jég. Előfordult, hogy egy egész lövészezred került az őket szállító szerelvénnyel együtt a jég alá. A helyszínre érkező mentőalakulatok csak annyit tehettek, hogy keresztet vetettek rájuk, a vágányokat pedig kicsivel odébb újra lefektették, és újraindították a szállításokat.
A védelem kulcspontja, a Magas-hegy.
     Őszre tehát már senki nem számított rá, hogy a hadsereg idejében felmentheti Port Arthurt, még abban a valószínűtlen esetben sem, ha közben sikerülne megverni a japánokat. Az egyetlen, valamennyire reálisnak tűnő reményt Rozsgyesztvenszkij hajóraja jelentette, mely az optimista elképzelések szerint még december előtt megérkezhetett volna. A japánok reálisabban mérlegelték a helyzetet, valószínűleg azért, mert pontosabb információk birtokában voltak, mint maguk az oroszok. Ők úgy számították, február előtt nem valószínű a Második Hajóraj megérkezése. Ez viszont annyit jelentett, hogy a kikötőt decemberig el kell foglalni, ugyanis Togo hajóinak, melyek február óta állandóan a tengeren voltak, legalább két hónapra volt szükségük, hogy a kikötőkben rendesen kijavítsák őket, és felkészüljenek az oroszok fogadására. A hajóknak tehát legkésőbb decemberben dokkba kellett állniuk. Viszont mindaddig, amíg Port Arthurban ott álltak az Első Csendes-óceáni Hajóraj maradványai, a japánoknak készenlétben kellett állniuk egy esetleges kitörés elhárítására, akármilyen valószínűtlen lehetőségnek tűnt is az. Az oroszokat láthatóan semmilyen módon nem lehetett kicsalogatni a nyílt vizekre, tehát semlegesítésük feladata Nogira várt. El kellett foglalnia a Magas-hegyet, hogy onnan tűz alá vegye a kikötőt, és vagy megsemmisítse az orosz hajókat, vagy pedig kiűzze őket a tengerre, Togo karjai közé.
Roman Izidorovics Kondratyenko tábornok. 1857-1904.     Szeptember közepén, heves harcok után, a japánok elfoglalták a Hosszú-hegyet, ahonnan már tűz alatt lehetett tartani a belső kikötő nyugati felét. A japán ágyúk több orosz hajót megrongáltak, mire azok átvonultak a kikötő keleti medencéjébe, de továbbra sem mozdultak ki onnan. Nem volt mit tenni, el kellett foglalni a Magas-hegyet, mégpedig minél előbb.
     Október elsején megérkeztek végre a nehéz ostromágyúk is, melyek első szállítmányát még a nyáron elsüllyesztették az orosz cirkálók. Nogi azonnal tűz alá vette velük a Magas-hegyet, majd október 26-án egy ötnapos támadást indított a hegy ellen, melyet az oroszok ismét visszavertek. Mindazonáltal ők maguk is tisztában voltak azzal, hogy a város eleste csupán idő kérdése. A védelem tulajdonképpeni vezetője, Roman Izidorovics Kondratyenkó tábornok még október elsején egy levelet küldött a városparancsnoknak, Stösselnek, melyben kifejtette, most érkezett el az utolsó alkalom arra, hogy a japánokkal tisztességes feltételek mellett, és az orosz fegyveres erők nagyobb presztízsvesztesége nélkül békét kössenek. Ahogy írta: „Ha e vereségeket még az erőd és az itt horgonyzó flotta elvesztése is követné, úgy a háború csakugyan visszavonhatatlanul elveszett, és fegyveres erőink kudarca oly méreteket ölt, ami már árnyat vet hazánk becsületére is. Hogy hadseregünk vagy flottánk idejében felszabadítsa Port Arthurt, arra nem lehet számítani. Ezért ebből a helyzetből csak egy módon szabadulhatunk ki becsülettel, ha békét kötünk, mégpedig most, még mielőtt Port Arthur elesik.” A meglehetősen naiv Kondratyenko arra kérte Stösselt, levelét továbbítsa a cárnak, és egyben tájékoztassa őt őszintén a valós helyzetről, mert: „Nagyon valószínű, hogy uralkodónk előtt az eseményeket a valóságostól eltérő színekben festik le.” Stössel a levelet nem továbbította.
     Alekszejev végül belátta a helyzet reménytelenségét, a cártól kérte leváltását, és október 27-én egyszer és mindenkorra elhagyta a Távol-Keletet, s visszautazott Pétervárra. Utolsó parancsában ismételten kitörésre szólította fel Wirent, aki természetesen a füle botját sem mozdította rá. A flottából ekkor már csak a megmaradt rombolók voltak kifutásra képes állapotban, melyek tovább folytatták az aknatelepítést. Ugyanezt tették a japán hajók is, úgyhogy novemberre a kikötő környékét már annyira ellepték az aknamezők, és az azokról leszakadt, szanaszét sodródó aknák, hogy nagy hajók szinte már nem is tudtak mozogni tőlük a környéken. (Ősszel aknára futott a Mikasa és az Asahi is, a japánoknak azonban ezúttal szerencséjük volt. A Mikasa oldalának ütődő akna nem robbant fel, az Asahi pedig megúszta kisebb sérülésekkel.)
     Alapos tüzérségi előkészítés után Nogi november 26-án megindította a negyedik általános rohamot Port Arthur ellen, mely a nagy véráldozatok ellenére ismét kudarcot vallott. A japán tábornok ekkor úgy döntött, kizárólag a Magas-hegy elleni támadásra fogja koncentrálni teljes erejét. Másnap megindult az első roham, melyet aztán újabbak követtek. Szakadatlanul, éjjel-nappal követték egymást az újabb és újabb japán rohamok. Nogi elhatározta, mindenáron felmorzsolja az ellenséget. A támadások olyan nagy veszteségekkel jártak, hogy még Nogi törzsének tisztjei is azt javasolták, inkább hosszú körülzárással, kiéheztetéssel, és a folyamatos tüzérségi támadásokkal kényszerítse megadásra a védelmet. A tábornok azonban tudta, hogy erre nincs ideje. Decemberig el kellett foglalnia az erődöt, hogy Togo hajói végre kikötőbe mehessenek, és a mandzsúriai csapatok sem nélkülözhették már sokáig a Harmadik Hadsereget. Tudott a japán főparancsnokságnak arról a határozatáról is, mely szerint, ha december elejéig nem sikerül bevenni Port Arthurt, felhagynak az ostrommal, ami beláthatatlan következményeket vont volna maga után. Nem volt tehát ideje hosszú, klasszikus ostromra.
     November 27-től kezdve több mint egy héten át folyamatosan, éjjel-nappal dúlt az elkeseredett küzdelem a Magas-hegyért. Egymást követték a támadó hullámok, melyek veszteségeikkel mit sem törődve újra és újra megrohamozták a hegycsúcsot, melyet az orosz katonák a végsőkig kitartva foggal-körömmel védelmeztek. A japánok azonban lépésről-lépésre nyomultak előre a hegyen, és december hatodikán reggel feljutottak a tetőre. Az oroszok azonnal ellentámadást indítottak. A korabeli beszámolók szerint a hóviharban addig szinte elképzelhetetlen hevességű közelharcok zajlottak, ahogy írták: „a harcolók véres kezekkel fojtogatták, és fogaikkal harapták egymást.”
     Végül az oroszok voltak azok, akik felmorzsolódtak. A hegy végleg japán kézre került.
     Csak a Magas-hegy elfoglalása 11 ezer halottba és sebesültbe került a Harmadik Hadseregnek, s az elesettek között volt Nogi mindkét fia is. A tábornok rezzenéstelen arccal fogadta fiai halálának hírét, ahogy látszólag közömbösen viseltetett katonái halála iránt is. Hogy a hadtörténelem többi hírhedt mészárosától –pl. Grant, Haig, Zsukov- eltérően a rideg álarc mögött nagyon is érzékenyen érintették a veszteségek, arról egy későbbi verse árulkodik (a tábornok tehetséges költő is volt):

„Császár serege, ezernyi ezer, lebírta az ellent.
Síkon s várfal alatt hegyben áll a halott.
Engem szégyen emészt. Hogyan állok apáik elébe?
Ülhetünk diadalt mi, a visszajövők?”

A hullahegy és hullamező kifejezések tíz évvel később megszokottakká váltak, akkoriban azonban világszerte megdöbbenést keltett a Port Arthur körül folyó mészárlás. Elesett japán katonák egy orosz lövészárokban.

    Nogi azonban ekkor még nem vesztegette idejét a lírára. Még azon a napon, december hatodikán felvontatta a hegyre a 28 cm-es tarackokat, és megkezdte a kikötőben álló orosz hadihajók lövetését, melyeken ekkor már olyan kevés ember tartózkodott, hogy azok gyakorlatilag sem kárelhárításra, sem pedig az ellenséges tűz viszonzására nem voltak képesek. Még aznap elsüllyesztették a Poltavát, a Retvizánt, és a Pereszvetet. Másnap követte őket az öböl fenekére a Pobeda, a Bajan, és a Pallada, melyek a kikötő sekély vizében most a felső fedélzetekig a vízbe merültek. A kikötő bejáratánál meghúzódó Szevasztopol, bár öt találatot kapott, elkerülte ezt a végzetet, és nyolcadikán néhány kisebb hajó társaságában kifutott a külső kikötőbe. A kikötő bejáratától délre, a Fehér Farkas-öbölben, ahol a japán ostromágyúk már nem érték el, horgonyt vetett, és egy héten át egymás után verte vissza a japán rombolók és torpedónaszádok sorozatos támadásait. A japánok ugyanis azt hitték, a hajó ki akar törni, s egyenesen a tokiói főhadiszállás adta parancsba, hogy a sorhajót mindenáron meg kell semmisíteni, vagy legalábbis megbénítani és megakadályozni a kifutásban.
     A harcokban a Szevasztopol két japán rombolót elsüllyesztett, hat másikat súlyosan megrongált. Összesen 180 torpedót lőttek ki rá, ám egyetlen találatot sem értek el, egészen december 16-ig. Ekkor a japánoknak végre sikerült egy torpedóval eltalálniuk a páncélos tatját, s mozgásképtelenné tenni a hajót. A Szevasztopol az öbölben maradt, és a továbbiakban úszó ütegként védte a kikötőt, illetve lőtte a japán csapatok szárazföldi állásait.
     A Magas-hegy elvesztése, és a flotta pusztulása után, december nyolcadikán megtartott haditanácson Stössel, és helyettese, Fock, javasolta a város kapitulációját, ám a tisztek többsége ez ellen foglalt állást. A védelemnek ekkor már csak 16 ezer harcképes katonája maradt, ezek is szűkölködtek lőszerben és élelmiszerben egyaránt. (Annak ellenére, hogy a japánok később mindkettőből komoly mennyiséget találtak a raktárakban.) A védelmet gyakorlatilag Kondratyenko tábornok irányította, s vele szemben Stössel, bár elméletileg a felettese volt, nem nagyon tudta érvényesíteni az akaratát. Kondratyenko maga is tisztában volt azzal, hogy a város eleste már csak hetek kérdése, ám semmilyen szín alatt nem volt hajlandó a feltétel nélküli kapitulációra. Minden jel szerint arra készült, hogy afféle korabeli Sztálingrádot csináljon Port Arthurból, azaz az utolsó töltényig és az utolsó házig védje a várost. (De anélkül, hogy a felmentő sereg megérkezésére a legcsekélyebb esélye is lett volna.)
     December 15-én azonban egy nagy kaliberű japán gránát szétrombolta azt az erődöt, melyben a tábornok éppen tartózkodott. Kondratyenko, és törzskarának szinte az összes tisztje életét vesztette. Utódjául Stössel saját bizalmas emberét, Fock tábornokot nevezte ki. Fock talán nem volt olyan direkt áruló, mint ahogy Sztyepanov ábrázolja a könyvében, de szakmailag és emberileg egyaránt teljesen alkalmatlan volt a feladatra. Legszívesebben már sokkal korábban feladta volna a várost, melynek védelmét teljesen reménytelennek és lehetetlennek tartotta.

Egy kis közös fényképezkedés. Nogi és Stössel, valamint törzstisztjeik a kapitulációs tárgyalások lezárása után.
     Kondratyenko halálával és Fock kinevezésével Port Arthur védelme gyakorlatilag összeomlott. A japánok most már, a korábbiakhoz képest csekély veszteségekkel, egymás után foglalták el a város védműveit, és a hónap végéig gyakorlatilag teljesen felszámolták a külső erődövet. December 21-én egy újabb haditanácson Stössel ismét javasolta a kapitulációt, a tisztek azonban ismét leszavazták, kijelentve, a végsőkig védeni fogják a várost. Ennek ellenére Stössel másnap táviratot küldött a cárnak, melyben bejelentette az erőd kapitulációját.
     Január elsején, anélkül, hogy Fockon kívül bárkivel is konzultált volna, parlamentert küldött Nogihoz, és közölte, hajlandó megadni magát. Nogi nagyon meglepődött, de természetesen két kézzel kapott az ajánlaton.
A kikötő látképe a Magas-hegyről.     Stössel még aznap közölte a flotta parancsnokával, Wirennel, van egy éjszakája rá, hogy elpusztítsa a hajóit. Wiren tombolt dühében, hangosan és válogatás szidta Stösselt, de semmit nem tudott tenni ellene. A korábbi bombázások után hajói már belesüllyedtek a sekély vizű kikötő iszapjába, tehát már nem tudta úgy elsüllyeszteni őket, hogy felboruljanak. A lőszerraktárak szinte teljesen üresek voltak, tehát felrobbantani se lehetett a hajókat. Amennyire lehetett, szétrombolták, illetve a maradék lőszerrel felrobbantották a hajók berendezéseit, már amihez a belsejüket elárasztó víztől hozzá tudtak férni. Ezzel persze egyáltalán nem tudtak olyan mértékű pusztítást végezni a hajókban, ami kijavíthatatlan lett volna. A város megadása után az is volt a japánok legelső dolga, hogy megkezdték a hajók kiemelését. A magát megadó orosz helyőrség még ki sem vonult a városból, de a kikötőben elsüllyedt hajók fedélzetein már nyüzsögtek a japán tengerészek és hajógyári munkások. Sikerült is nekik később valamennyi hajót kiemelni, és kijavítva saját flottájukban szolgálatba állítani.
     Ezt a sorsot a nagy hadihajók közül egyedül a Szevasztopol kerülte el, melyet a kapitulációról érkező hírek után a part mellől mélyebb vizekre vontattak, és ott süllyesztettek el. A japánok később megvizsgálták ezt a hajót is, de úgy találták, az 55 méteres vízmélység nem teszi gazdaságosan kivitelezhetővé a páncélos kiemelését.
     A még üzemképes négy romboló elsején éjszaka kifutott a kikötőből, és az ekkor már elég laza japán blokádon áttörve Csingtaóba hajózott át, ahol internálták őket. A rombolók fedélzetén menekítették ki Port Arthurból a titkos dokumentumokat, hadinaplókat, és az alakulatok zászlóit is.
     A város kapitulációját január másodikán írták alá. A civilek, és azok a tisztek, akik esküt tettek arra, hogy a háborúban többet nem vesznek részt, szabadon elvonulhattak. A hálás Nogi Stösselnek és vezérkarának szintén szabad elvonulást engedett, méghozzá fegyvereik megtartása mellett. Stössel természetesen nem vonult hadifogságba. Élve Nogi nagyvonalúságával, hazautazott, és otthon -Thiess szerint- úgy ünnepeltette magát, mint valami operaénekes. Katonái Port Arthurban alighanem nem sok ünnepléssel halmozták volna el. A kapituláció hírére zavargások törtek ki a seregben, a fegyelem felbomlott. Az ittas katonák az utcákon randalíroztak, és bántalmazták, sok esetben megölték a különösen népszerűtlen tiszteket.
     Port Arthur bevétele a japán hadseregnek összesen 58 ezer katonájába került, az oroszok 38 ezer embert vesztettek. (Ezek a teljes veszteségek, tehát a halottak, sebesültek, és eltűntek száma együttesen.) A város eleste önmagában véve is nagy csapás volt az oroszokra nézve, azonban volt még egy súlyos következménye. Port Arthur elestével ugyanis felszabadult az ostrommal addig lekötött Harmadik Hadsereg, melyet azonnal átirányítottak a mandzsúriai hadszíntérre. Nogi harcedzett katonái éppen jókor érkeztek meg ahhoz, hogy részt vehessenek a szárazföldi háború sorsát eldöntő mukdeni csatában, melyben az oroszok döntő vereséget szenvedtek. Ha Stössel csak néhány nappal tovább kitart, a Harmadik Hadsereg leragad Port Arthur mellett, márpedig Nogi veteránjai nélkül a mukdeni csata kimenetele legalábbis bizonytalan lett volna.
     Az erőd elestével végre Togo flottájának addigra már meglehetősen lepusztult állapotban levő hajói is bevonulhattak a dokkokba, a régóta esedékes nagyjavításra és karbantartásra. A hazatérő Togót és Kamimurát a hősöknek kijáró hatalmas ünnepléssel fogadták, ám nem ültek sokáig babérjaikon, s miután jelentést tettek a császárnak, gyorsan visszatértek a flottához.
     A hajókon közben elvégezték a szükséges karbantartásokat, kijavították a csatákban szerzett sérüléseket, kicserélték az elhasználódott ágyúkat, és feltöltötték a készleteket. Miután pedig mindezzel végeztek, 1905 februárjában újra kivonultak a tengerre és intenzív gyakorlatozásba kezdtek a Csuzima-szoros bejáratánál.

A kikötő látképe Port Arthur eleste után. Az előtérben az elsüllyedt hadihajók.

Forrásmunkák.

    Az orosz-japán háború tengeri vonatkozásairól meglepő módon egész bőséges anyagot lehet találni magyarul is, igaz ezek többsége nem történészi szakmunkának, hanem inkább szépirodalomnak tekinthető, ráadásul mind régi kiadás, és ma már csak antikváriumokban lehet hozzájuk férni. Elsősorban Alekszander Sztyepanov gondolom sokak által ismert kétkötetes regényét, a „Port Arthurt” kell itt megemlíteni. (Sztyepanov később megírta a regényben szereplők utóéletét is, mely könyv a „Port Arthur után” címmel jelent meg, s tekinthetjük harmadik kötetnek is.) A mű elég részletes és információ gazdag, de alapvetően akkor is csak fikció, ráadásul erősen érződik rajta a megírásakor, a negyvenes-ötvenes években kötelező osztályharcos szemlélet.
     Egy fokkal jobb és tényszerűbb Frank Thiess „Csuzima” című könyve, amely ugyan a címnek megfelelően elsősorban a csuzimai csatával foglalkozik, de elég bőséges és részletes összefoglalót ad a Port Arthuri eseményekről is. A könyv afféle dokumentumregény, olvasmányos stílusban megírva, bár mai szemnek kissé idegesítő Thiess szentimentalizmusa, és a régies szóvirágokkal telezsúfolt stílusa.
     Talán érdemes itt utalni Novikov-Proboj könyvére is, mely ugyan szintén Csuzimáról szól, de röviden megemlíti a Port Arthuri történéseket is, és hasznos információkat találni benne a korabeli orosz haditengerészetben uralkodó viszonyokról.
     Végül, de korántsem utolsósorban, Kolonits Ferenc Hadtörténelmi Közleményekben megjelent, „Az András-kereszt és a Felkelő Nap háborúja” című nagy terjedelmű cikkét kell megemlítenem, mely a magyar nyelven megjelent egyik legszakszerűbb összefoglaló az orosz-japán háborúról. Ugyancsak Kolonits úr publikált egy témába vágó cikket az AARMS-ban, a ZMNE idegen nyelvű folyóiratában is, mely az olasz építésű páncéloscirkálókról, és azok Japánba szállításának körülményeiről szól. (Nogi fentebb idézett verse szintén Kolonits úr fordítása.)
     A külföldi szakirodalomból Robert Forczyk „Russian battleship versus japanese battleship” című munkáját használtam fel, valamint Vlagyimir Szemjonov „Rasplata” című könyvének a Sárga-tengeri csatára vonatkozó fejezetét.
     Az interneten is sok mindent össze lehet guberálni, elsősorban természetesen az angol nyelvű Wikipédia oldalairól, valamint a „Russo-japanese War” weboldalról. Utóbbi első látásra rendkívül gazdagnak és részletesnek tűnik, és bár második látásra már kelt némi hiányérzetet az emberben, tanulmányozása mégis hasznos dolog.
     A japán és az orosz történelemre vonatkozó anyagot nagyrészt a mezei történelemkönyvekből, a Történelmi Enciklopédiából, Gy. Horváth László „Nindzsák”, és Jamadzsi Maszanori „Japán” című könyvéből gyűjtöttem össze.
     Összességében véve a feldolgozandó anyag jóval nagyobbnak bizonyult, mint előzetesen vártam. Bár a cikk a szokásosnál sokkal nagyobb terjedelműre sikeredett, még így is úgy érzem, túlságosan sok mindent voltam kénytelen kihagyni, vagy a kelleténél kisebb terjedelemben tárgyalni. Alig történik említés a szárazföldi harcokról, és fájdalmamra kénytelen voltam szinte teljesen mellőzni a vlagyivosztoki cirkálók tevékenységét is. (Talán egy későbbi cikk témája.) A stíluson is sokat kellett volna még csiszolgatni, de sajnos a rendelkezésemre álló időbe ennyi fért csak bele.
     Okkal érhet a kritika, hogy a terjedelemhez képest túl sokat foglalkozok a japán és orosz történeti előzményekkel. Ez sajnos rossz szokásom, másrészt pedig miután itt megfelelően kitárgyaltam az előzményeket, a következő, csuzimai cikkben ezekkel már nem kell majd foglalkoznom.
     Fejtörést okozott a japán és orosz nevek átírása is, mellyel kapcsolatban úgy nézem teljes a zűrzavar, nemcsak a magyar, hanem az angol nyelvű írásokban is. Találkoztam olyan írással, melyben ugyanazt a kínai nevet egyazon cikken belül három különböző írásmódban is használták. Az orosz neveknél többnyire azt a fonetikus átírást használtam, ami a magyar nyelvű írásokban, többnyire az említett szépirodalmi művekben, általában használatos. A japán és kínai neveknél kicsit bonyolultabb volt a helyzet, ezeknél ugyanis nincs olyan általánosan elterjedt forma, mint az oroszoknál. Úgyhogy ezeknél többnyire az angol írásmódot használtam, tehát például Szacuma helyett a Satsuma nevet. Azt hiszem, a magyar nyelvű írásokban ezek az elterjedtebbek, és érthetőbb vagyok, ha maradok ennél a formánál. Persze vannak nevek, ahol a magyarított változat már gyökeret vert a nyelvben, ezeket én is átvettem, Csuzima helyett például nem írok Tsushimát.
     Hasonló problémákkal küszködhet a nagy szaktudású, jól felkészült magyar fordítók többsége is, akik előszeretettel ejtenek kétségbe azzal, hogy a Togo nevet átkeresztelik a nekik nyilván valamiért szimpatikusabb Todzso, Tojo, Tozso névre. Valójában viszont Togo nevét nemcsak Togo-nak kell írni, hanem úgy is kell ejteni.
     A flották főerőit ekkoriban alkotó hadihajókat a magyar terminológia szerint szakszerűen sorhajóknak kell nevezni, ami szerintem elég vitatható álláspont. A Mikasa így ugyanabba a kategóriába tartozik mint Nelson Victory-ja, márpedig a két hajó közti különbség szerintem még egy laikusnak is meglehetősen feltűnő. Az angol nyelvű szakirodalom mindenhol a battleship, azaz a csatahajó kategóriába sorolja be ezeket a hadihajókat. Ami viszont a magyar szakértők szerint azért helytelen, mert összemossa ezeket a hajókat a későbbi dreadnoughtokkal. Szerény véleményem szerint egyébként a sorhajó és a csatahajó közti átmenet jól áthidalható volna a magyar nyelvben régebben közhasználatban levő „páncélos” megjelöléssel, melyet a mi buzgó nyelvújítóink az utóbbi évtizedekben eredményesen likvidáltak a szaknyelvből. A változatosság kedvéért, és azért, hogy mindenki örüljön, itt most felváltva használom mind a három kifejezést.
     Ha az ember mondjuk a Tigris tankról szóló írásokat olvas, jó eséllyel milliméterre pontosan ugyanazokat a méretadatokat találja minden könyvben, és nagy valószínűséggel a harckocsitípusok történetét is nagyjából egymással megegyezően ismertetik. Érdekes módon a hajóknál ez valahogy nem így van. Nemcsak az egyes hajók és lövegek paramétereit illetőleg nem talál az ember olyan adatokat, melyek minden forrásmunkában megegyeznek, hanem a szerzők még a hajók történetét illetőleg sem tudnak megegyezni egymással. Ha csupán másként értelmeznék a történéseket, az nem volna baj, de maguknak az eseményeknek a lezajlását is rendszerint másként írják le. A Sárga-tengeri csata kezdetének időpontjára legalább féltucat különböző verziót találtam, csakúgy, mint a Cezarevicset ért két, végzetesnek bizonyuló találat idejére is. Van, aki szerint a két gránát egyszerre, közvetlenül egymás után csapódott be, mások szerint viszont negyedóra, megint mások szerint félóra, és egy harmadik változat szerint meg háromnegyed óra eltéréssel. Az egyik leírás szerint mind a négy orosz cirkáló a sor végén haladt, a másik szerint a Novik a rombolókkal együtt a sorhajók bal oldalán, külön oszlopban ment. Az egyik szerző el van ragadtatva tőle, Wittheft milyen mesteri ügyességgel manőverezte ki Togót az ütközet elején, a másik szerint egyszerűen csak a feltételezett úszóaknákat kerülgette. Az egyik azt írja, Wittheft holttestét nem találták meg, a másik szerint -ha több darabban is- igen, a harmadik szerint meg csak az egyik lábát találták meg. És így tovább. A csata lezajlásának térképen való ábrázolásai, vagyis a menetdiagrammok, meg számos ponton ellentmondanak az összes leírásnak. Úgyhogy ha netán az én szövegem itt-ott nem egyezne a vonatkozó szép- és szakirodalom többi leírásával, azon nem kell meglepődni. A rendelkezésemre álló adatokat próbáltam valamiféle közös nevezőre hozni, ahol meg ez nem ment, ott a csatáról készült térképek alapján magam próbáltam meg rekonstruálni az ütközet lefolyását. És hogy végül is kinek van igaza, hát az ördög tudja.

(2010 január)


Vissza.