A scarboroughi malőr, 1914

A Spektrumon nemrég vetítettek egy sorozatot, "Történelmi fordulópontok" címmel. A készítők meglehetősen zavaros történelem felfogását tükrözi, hogy a nagy történelmi fordulópontok közé olyan eseményeket válogattak be, mint például John Lennon meggyilkolása, vagy az 1984-es Live Aid koncert. Ezek valóban széles körben ismert események, de a történelem menetére gyakorolt hatásuk elhanyagolható. Vannak viszont olyan események, melyek valóban nagy jelentőséggel bírtak a történelem alakulására, csak éppen szinte senki nem tud róluk. Ezek közé tartozik szerintem egy olyan tengeri ütközet is, mely valójában egy teljesen jelentéktelen kis csetepaté volt, ám ha egy kicsit másképp alakulnak a dolgok, ma alighanem a XX. század Trafalgárjaként emlegetnénk.

Egy angol csatahajóraj felvonulása.

A tengerek feletti uralom, és a tengeri kereskedelem ellenőrzése mindenkor döntő jelentőségű a nagyhatalmak közti háborús konfliktusok végkimenetele szempontjából. Az elmúlt évezredek története azt mutatja, hogy mindig az az ország kerekedett a többiek fölé, és vált vezető nagyhatalommá, amelyik uralni tudta a vizeket. Ugyanakkor azonban a konkrét harci cselekmények közül rendszerint a szárazföldi ütközetek voltak döntő jelentőségűek. Az angolok pusztán a trafalgari csatával nem tudták legyőzni a franciákat, viszont megteremtették vele a győzelem lehetőségét. A két világháborúban a tengerek feletti uralmat megszerezni nem tudó Németország elméletileg vereségre volt ítélve, viszont a gyakorlatban ezt a vereséget csak a szárazföldön lehetett rámérni. A tengeri ütközetek rendszerint a háborúk perifériáján zajlanak, és döntő jelentőségük ellenére csak közvetett hatásuk van a szárazföldi eseményekre. Az újkori történelemben csupán két olyan állam van, melyet kizárólag csak a tengeren le lehetett győzni, a két szigetország, Anglia és Japán. Ennek megfelelően nagyon kevés olyan háború van, amelyet tisztán tengeri háborúnak lehet tekinteni. Talán csak az első és második angol-holland tengeri háború, és a Japán elleni csendes-óceáni háború. Ezeknél pont fordított a helyzet, mint a többi háború esetében. Itt a szórványos szárazföldi ütközetek voltak a periférikus események, és a tengeri ütközetek voltak azok, amelyek közvetlenül döntötték el a háború végkifejletét.
Akadnak persze tengeri csaták, melyek közvetlen hatást gyakoroltak a háborúk kimenetelére, és esetenként birodalmak sorsát döntötték el. Érdekes módon ezek az ütközetek általában nem tartoznak a legnagyobb és legvéresebb tengeri összecsapások közé, sőt, néhány esetben kimondottan jelentéktelen kis csetepaténak számítanak. Az egyik ilyen ütközet 1704-ben, a spanyol örökösödési háború idején zajlott le a dél-spanyolországi Malaga közelében. Ez év tavaszán az angolok a Földközi-tengerre küldték George Rooke tengernagyot, azzal a feladattal, hogy támadja meg Toulon kikötőjét. A franciák azonban tudomást szereztek a támadás tervéről, és erősítésként a Brestben állomásozó atlanti flottát átvezényelték a Földközi-tengerre. A túlerővel szemben Rooke visszavonulni kényszerült. Az angol tengernagy azonban nem akart üres kézzel hazatérni, s hogy valami eredményt tudjon otthon felmutatni, július 23-án megtámadta, és két napos harc után elfoglalta a spanyoloktól Gibraltár erődjét. A spanyol-francia válasz gyors volt. Két héttel később egy erős, 51 hajóból álló francia-spanyol flotta jelent meg a dél-spanyolországi vizeken, hogy visszaszerezzék a stratégiailag rendkívül fontos Gibraltárt. Rooke és az időközben hozzá csatlakozott Shovell tengernagy 50 angol és holland sorhajóval rendelkezett, de az ostrom során a lőszerkészlet nagy részét már ellövöldözték. Így aztán az augusztus 13-án, Malaga előtt megvívott ütközetben az angolok, tőlük szokatlan módon, elég passzívan viselkedtek. Szorosra zárták vonalaikat, és csak arra törekedtek, hogy megakadályozzák a franciákat abban, hogy áttörjenek Gibraltár felé. A XIV. Lajos törvénytelen fia, Toulouse grófja által vezetett francia-spanyol flotta meglehetősen lagymatagon vette fel a küzdelmet. A hajók nagy távolságból nyitottak tüzet, és a közelharcot lehetőleg kerülve, óvatosan manőverezgettek az angolok körül. Az egész napos tüzérségi harc végén mindkét hajóhad visszavonult, anélkül, hogy egyetlen sorhajót is elvesztettek volna. Ha másnap a franciák megismétlik a támadást, könnyű és gyors győzelmet arathattak volna, mert az angolok szinte teljesen kifogytak a lőszerből. A franciák azonban nem így tettek, hanem visszavonultak a hazai kikötőkbe, magukat ünnepeltetni. Toulouse ugyanis hatalmas győzelmet jelentett, az angol flotta megsemmisítését, és ezért a dicső haditettért aztán meg is kapta a papától az Aranygyapjas rendet. Gibraltár viszont angol kézen maradt, ami rendkívül nagy jelentőséggel bírt Anglia későbbi világhatalommá válásában.
Egy másik tengeri csata 1781-ban még ennél is nagyobb mértékben hozzájárult ahhoz, hogy világunk olyan lett, amilyennek ma ismerjük. Ebben az évben a francia csapatok által támogatott amerikai felkelőknek sikerült az ellenük harcoló angol csapatokat a Chesapeake öböl közelében fekvő Yorktownnál bekeríteniük. Az angolok veresége döntő fordulatot jelentett volna a háború menetében, de ehhez el kellett vágni a tenger felől érkező utánpótlásukat. Augusztus végén megjelent az öböl bejáratánál a De Grasse által vezetett francia flotta, és blokád alá vette a Cornwallis tábornok vezetése alatt álló angol csapatokat. Hogy felmentsék, és erősítéssel lássák el a szorongatott szárazföldi erőket, az angolok összegyűjtötték a térségben tartózkodó hajóikat, és Thomas Graves tengernagy vezetésével a Chesapeake öbölhöz küldték őket. Az angolok szeptember ötödikén értek a térségbe, és sikerült horgonyon találniuk az öböl bejáratánál, a Henry foknál álló francia hajókat. Ha rögtön, menetalakzatból támadnak, olyan győzelmet arathattak volna, mint később Nelson Aboukirnál. Graves azonban jól nevelt fakatona volt, és helyettese, Samuel Hood tanácsa ellenére ragaszkodott hozzá, hogy 19 hajója először alakítsa ki a szabályzatnak megfelelő csatasort. Mire az angol hajók csatarendbe álltak, a 24 francia sorhajó is felhúzta a horgonyt, és kifutott az öbölből. A túlerő ellenére Graves támadást indított, de olyan szerencsétlen szögből közelítette meg a franciákat, hogy csak az élen haladó nyolc-tíz hajója tudott tüzelni az ellenségre, akik viszont összes hajójukkal tűz alá tudták venni az angol harcrend élét. Pár órás tűzharc után a felerősödő szél szétválasztotta egymástól a küzdő feleket. Egyik fél sem vesztett egyetlen hajót sem, de számos angol egység súlyosan megrongálódott, ezért Graves túl kockázatosnak ítélt meg egy újabb támadást. Az angol hajók visszatértek New Yorkba, az utánpótlás nélkül maradt Cornwallis pedig október 19-én letette a fegyvert. Az Egyesült Államok létrejötte elől ezzel elhárult minden akadály.
Úgyszintén az Egyesült Államok léte forgott kockán 1862-ben, mikor a Hampton Roadsnál állomásozó északi hajók, melyek blokád alatt tartották a déliek legfontosabb kikötőit, váratlanul szembekerültek egy addig soha nem látott páncélos rémmel, a Merrimac-al. A Merrimac március 08-án jelent meg először a Hampton Roads vizein, s véres aratást rendezett az északi flotta hajói között, elsüllyesztve a Cumberland és Congress fregattokat, és megrongálva a Minnesotát. Sötétedéskor a Merrimac visszavonult, de várható volt, hogy másnap újra megjelenik, és befejezi, amit elkezdett. Ha elpusztítja a sérült és zátonyra futott Minnesotát, felszabadul a fontos déli kikötők, Norfolk és Richmond felé vezető út, és a déliekkel rokonszenvező angolok és franciák akadálytalanul szállíthatták volna nekik a fegyvert és a lőszert. A Merrimacot pedig semmi sem állíthatta volna meg, hogy a kapott parancsoknak megfelelően tovább haladjon a New Yorki kikötő felé, és bombázza azt. Szinte biztosra vehető, hogy mindez az ekkoriban még igen gyenge lábakon álló Unió vereségét, és a déli Konföderáció győzelmét, azaz az Egyesült Államok kettészakadását jelentette volna. Március 08-án este azonban egy furcsa kis hajó jelent meg az öböl bejáratánál. Megérkezett a Monitor, és másnap útját állta a déliek páncélosának. A két hajó által megvívott ütközet tekinthető jelentéktelen kis csetepaténak, amely ráadásul taktikai szempontból döntetlenül végződött, jelentősége mégis óriási. A Merrimac dolgavégezetlenül tért vissza Norfolkba, az északiak pedig a vizek, és a helyzet urai maradtak. A tengeri blokád továbbra is elvágta a délieket minden külföldi segítségtől, és megalapozta az északiak későbbi győzelmét.
Ha döntő jelentőségű tengeri csatáról van szó, nyilván mindenkinek Trafalgar jut az eszébe, ám szerintem a vitorlás korszak egyik legnagyobb és legvéresebb csatája korántsem bírt a történelem menetére akkora jelentőséggel, mint az imént felsorolt három ütközet bármelyike. Általában azt állítják, Trafalgar elhárította az Angliát fenyegető francia inváziós veszélyt. Ám ez a veszély, ha egyáltalán létezett –Napóleon valószínűleg ugyanúgy csak blöffölt, mint Hitler 1940-ben-, már hetekkel korábban megszűnt, mikor a Csatorna partjánál állomásozó francia csapatokat Napóleon keletre vezényelte, az osztrákok ellen. A francia-spanyol flotta, melyet Nelson Trafalgárnál tönkrevert, visszatérőben volt a Földközi-tengerre.
Lehetne persze még felsorolni néhány olyan tengeri ütközetet, melyek nem voltak igazán nagy, véres csaták, mégis igen nagy történelmi jelentőséggel bírnak. Ezek közül itt most egy olyan tengeri csatáról szeretnék írni, melyet jómagam a XX. század egyik fordulópontjának tekintek. Ez eléggé meglepő lehet, tekintve, hogy maga az ütközet egy olyan jelentéktelen kis csetepaté volt, hogy a történészek mégcsak nevet sem adtak neki, és rendszerint csak a német csatacirkálók 1914-es scarboroughi rajtaütése kapcsán említik meg – ha egyáltalán megemlítik.


Történelmi háttér.

1870 nyarán a porosz hadigépezet végigsöpört Franciaországon, megalázó, katasztrofális vereséget mérve a napóleoni ábrándokat dédelgető franciákra. Victor Hugo alighanem sokáig törhette a fejét, mire kitalálta a később szállóigévé vált mondatát, mellyel aztán a franciák későbbi vereségeik után is előszeretettel vigasztalták magukat: „Poroszországé lett a győzelem, Franciaországé a dicsőség!” A poroszok nyilván szívesen lemondtak a dicsőségről a franciák javára, és szerényen beérték a győzelemmel, a hatalmas hadizsákmánnyal, és a még hatalmasabb hadisarccal, melyet Franciaországra vetettek ki. És ami még ennél is fontosabb volt, a győzelem megkérdőjelezhetetlenné tette Poroszország addig is nyilvánvaló vezető szerepét a német államok között. A kétszáz évvel korábban még jelentéktelen, elmaradott kis törpeország európai nagyhatalommá vált, melynek vezetése alatt a rákövetkező évben végre egységes államba tömörültek a különböző kis német hercegségek és fejedelemségek. A német egyesülés törvényszerű és elkerülhetetlen volt, az viszont, hogy éppen Poroszország irányítása alatt történt meg, nem aratott osztatlan sikert még a németek között sem. (Az osztrákok öt évvel korábban kiestek a versenyből, és az eseményekbe semmilyen beleszólásuk nem volt.) Hogy a látszatra is adjanak, a Német Szövetség vezetői úgy vélték, az a leghelyesebb, ha a porosz királyt a második legerősebb német állam, Bajorország királya kéri fel arra, fogadja el a német császári címet. II. Lajos köszönte szépen, de nem kért a megtiszteltetésből. Utálta az általa barbárnak tartott poroszokat, és ameddig csak lehetett, húzta-halasztotta a dolgot. Végül csak akkor írta alá a hivatalos felkérést, amikor megfenyegették, ha ő nem teszi meg, megteszi valamelyik másik német király.
Az egységes német császárság lendületes fejlődésnek indult, nem utolsósorban a franciákra kirótt hatalmas összegű hadisarcnak köszönhetően. Alig két-három évtized alatt Németország vezető ipari nagyhatalommá vált. Bizonyos szempontból azonban a németek nagy árat fizettek mindezért. Míg országaikat korábban a filozófusok, költők és zenészek hazájának tartották, addig most az iparmágnások és tábornokok országa lett. Míg azelőtt a németekről mindenkinek Hegel és Heine jutott eszébe, most Krupp és Moltke. A német városok megteltek katonaindulókat harsogó rezesbandákkal, és díszszemléken parádézó katonákkal. Nietzsche, aki lelkes német hazafiként maga is részt vett a porosz-francia háborúban, most kedvetlenül állapította meg, hogy a német szellemet kipusztították a német birodalom kedvéért.
II. Vilmos, kedvelt tengernagyi egyenruhájában. A német egység valódi megteremtője, a birodalom kancellárja és igazi ura, Otto von Bismarck, megfontolt mértéktartással tartotta határok közt a német militarizmust. Jól felmérte országa tényleges lehetőségeit, és céljainak kitűzésében az „addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér” elvet követte. Számított arra, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz a végső leszámolás Franciaországgal, és úgy szövögette országának szövetségi kapcsolatait, hogy ebben az esetben ne kelljen egyszerre több ellenséggel szembenéznie. A német egység megteremtése után egy Bismarckhoz hasonló kvalitású politikus vezetése alatt Németország talán még az európai egységet is meg tudta volna teremteni, azonban ilyen tehetség nem tűnt fel több. A Bismarck utáni időszakot az 1888-ban trónra lépett II. Vilmos határozta meg.
Vilmos egyáltalán nem volt olyan szűklátókörű, ostoba és kétbalkezes figura, mint amilyennek azóta is előszeretettel beállítják. Viktória királynő első unokája kimondottan intelligens, alapvetően jószándékú ember volt, kiváló szónok, de ugyanakkor rendkívül arrogáns, betegesen hiú, előítéletes gondolkozású is. Elődje, időnként háborogva ugyan, de alapvetően mindig tudomásul vette, hogy a kormánypálca igazából Bismarck kezében van, de II. Vilmos nem az a fajta uralkodó volt, aki hajlandó lett volna a másodhegedűsi szerepkört elfogadni. Vilmos mindig, mindenben maga akarta a végső szót kimondani. Magától értetődik, hogy egyik első ténykedése Bismarck lemondatása volt. Az utána következő kancellárok pedig már csupán Vilmos alkalmazottjai voltak.
A német császár tevékenysége nem volt egészen sikertelen. Uralkodása alatt az ország gazdasági teljesítőképessége jelentősen megnőtt, és a lakosság életszínvonala is látványos fejlődésen ment keresztül. Vilmos ekkoriban határozottan népszerű uralkodó volt. Azonban a belpolitikai sikerek a lakosság szeme elől eltakarták azt a katasztrófapolitikát, amit II. Vilmos a külpolitikában folytatott. A Bismarck által nagy gonddal felépített orosz kapcsolatokat Vilmos rögtön trónra lépése után romba döntötte, mikor elutasította a német-orosz szövetségi szerződések megújítását. Ez azt eredményezte, hogy a németek legnagyobb, és tulajdonképpen egyetlen igazi ellensége, Franciaország, rögtön kihasználta a németek által tálcán kínált lehetőséget, és szorosabbra fűzte kapcsolatait az oroszokkal. 1897-ben hivatalosan is létrejött a francia-orosz szövetség, és Németország ezzel két tűz közé került. Az orosz előretörést azonban az angolok is aggályosnak ítélték meg az európai hatalmi egyensúly szempontjából. Hogy ellensúlyozzák ezt, a britek az 1890-es évek végén négy ízben is szövetségi ajánlatot tettek a németeknek. Nagy megdöbbenésükre azok, érdemi indoklás nélkül, mind a négy alkalommal elutasították azt! Utólag is nehéz megérteni, hogyan követhetett el a német diplomácia ekkora ostobaságot. II. Vilmos, és országának teljes lakossága meg volt győződve arról, hogy a német császárság a világ vezető nagyhatalma, mindenre képes, és semmi sem jelent számára leküzdhetetlen akadályt. De hogy egyedül, szövetségesek nélkül is képes dacolni az összes többi nagyhatalommal, ez már olyan elképesztő tévedés, amire nem lehet mentséget találni. A roskadozó, impotens Ausztriát maguk a németek sem tekinthették erős támasznak. Az angol szövetség számukra mennyei manna volt, és gondolkodás nélkül, két kézzel kellett volna kapniuk utána. Azzal, hogy ezt nem tették meg, megnyitották az utat az angol-francia összeborulás felé. A két régi ellenség 1904 április 08-án írta alá az együttműködési egyezményt, amit három évvel később követett a pétervári angol-orosz szerződés. Ezzel Németország körül bezárult a kör, létrejött az antant. És erről kizárólag csak maguk a németek tehettek.
Az utólag mindig oly borzasztóan okos történészek előszeretettel írnak mély értelmű, magvas értekezéseket arról, miért volt elkerülhetetlen a nagyhatalmak közötti leszámolás, és az első világháború. Az ilyen utólagos bölcsességek azonban szerintem, mint általában, ezúttal sem igazán meggyőzőek. A németek és a franciák közti leszámolás minden bizonnyal valóban elkerülhetetlen volt, erre mindenki számított és mindenki készült rá. Az azonban már egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy ebbe a konfliktusba a többi nagyhatalom is belekeveredjen, és hogy az ekkora kataklizmába torkolljon. A németek rendkívül ostoba módon viselkedtek, és maguk ellen fordítottak szinte mindenkit, ez azonban még nem járt volna feltétlenül azzal a következménnyel, hogy a sértődött riválisok háborút indítanak. A franciákon kívül senkinek nem volt igazán komoly leszámolnivalója Németországgal, és a háborús fenyegetőzés leginkább csak a politikai előnyök megszerzése végett folytatott halandzsázás volt, nem komoly fenyegetés. Az angolok jobb meggyőződésük ellenére álltak a franciák és az oroszok mellé, igazából szívesebben léptek volna szövetségre a németekkel. Semmiképp sem léptek volna háborúba a franciák oldalán, pusztán csak azért, hogy azok revánsot vegyenek az 1870-es vereségért. És ha Anglia nem támogatja őket, valószínűleg az oroszok sem mertek volna háborúba lépni. Miután Angliában elmúlt a német flottaépítési program miatt gerjesztett pánik, a két fél között ismét lassú közeledés indult meg. A közvetlenül az első világháború előtti időszakot a kortársak valójában a háborús feszültség enyhüléseként élték meg, és senki sem gondolta volna, hogy a nagyhatalmak egy isten háta mögötti, jelentéktelen kis balkáni királyság miatt fognak rövidesen egymásnak ugrani.
Azonban volt egy diplomácia, amely még a németekénél is ostobább volt. Az osztrák-magyar. A Monarchia külpolitikája a háború előtti évtizedekben a németekéhez hasonló ámokfutást hajtott végre, maga ellen fordítva szinte valamennyi szomszédos országot, és a többi nagyhatalmat. Ráadásul a belpolitikai helyzet is felettébb ingatag volt, főleg a megerősödő nemzetiségi, szeparatista mozgalmaknak köszönhetően. Ez utóbbiak közül főként a pánszláv mozgalom okozott sok kellemetlenséget Bécsnek. A mozgalom egyik fészkének a szomszédos Szerbiát tekintették, és már régóta vártak valamilyen ürügyre, melynek segítségével leszámolhatnak a veszélyes izgatókkal. Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolása kiváló casus bellinek ígérkezett. Egyébként a közutálatnak örvendő trónörökös halála a legkevésbé sem borította gyászba a Monarchia népeit, inkább megkönnyebbülést éreztek a trónra alkalmatlannak tartott főherceg halálhírét hallva. Maga Ferenc József is a következőképpen kommentálta a szarajevói hírt: ”A Gondviselés ismét jóvátett egy tévedést, melyet nekem nem állt módomban helyrehozni.” (Megjegyezném, Ferenc Ferdinánd, minden hibája mellett is, szinte modern, felvilágosult ember volt Ferenc Józsefhez képest. A Monarchia valószínűleg nem járt volna rosszul a trónra lépésével.) Úgy gondolva, az időpont kiváló egy szerbek elleni kis győztes háborúhoz, a Monarchia -valószínűleg nem teljesen alaptalanul- azonnal Szerbiát vádolta meg a gyilkosság megszervezésével és előkészítésével. Július 23-án egy olyan ultimátumot adtak át a szerbeknek, melyben követelték a merényletért az osztrákok szerint felelős szerb katonatisztek letartóztatását, illetve szolgálatból való elbocsátását, a Narodna Odbrana nevű szervezet feloszlatását. További követelések voltak, hogy a szerb kormány hivatalosan is ítélje el a szarajevói merényletet és a nacionalista izgatást, valamint, hogy a szarajevói merénylet szerb szálainak kivizsgálásában osztrák nyomozók és tisztviselők is részt vehessenek. Mindezen követelések teljesítésére Szerbia 48 órát kapott. A feltételek a megszabott határidőn belül nyilvánvalóan teljesíthetetlenek voltak, és az ultimátum célja elég egyértelműen az volt, hogy ürügyet teremtsenek vele a fegyveres leszámolásra. G. B. Show a következőképpen vélekedett az osztrák ultimátumról: „A Szerbiához intézett ultimátum háborodott ötlet volt, nagyobb bűn, mint a gyilkosság, amely előidézte.” A szerbek kétségbeesetten próbáltak valahogy kikecmeregni a csapdából. Egy meglehetősen megalázkodó hangú válaszjegyzékben a Monarchia minden feltételét elfogadták, kivéve azt az egyet, hogy a gyilkosság ügyében az osztrák hatóságok szerb területen is vizsgálódhassanak. A német császár, II. Vilmos, a következőképpen értékelte a szerb választ: „Ragyogó teljesítmény… Nagy erkölcsi siker Bécsnek, ezzel viszont megszűnik minden ok a háborúra.” Két nap múlva a Monarchia hadat üzent Szerbiának.
Oroszország, a szláv szolidaritás miatt már kezdetben védelmet ígért Szerbiának, és most mozgósításba fogott Ausztria ellen. A németek ezt nem hagyhatták szó nélkül, és bár alkalmatlannak tartották az időpontot a háborúra, úgy vélték, a szövetségesi hűség kötelezi őket, hogy kiálljanak a Monarchia mellett. Két napos határidőt szabtak az oroszoknak a mozgósítás leállítására, és miután ez nem történt meg, hadat üzentek Oroszországnak. Még a franciák sem szívesen léptek be a háborúba, de a németek megkönnyítették a dolgukat, amikor, meglehetősen ostoba módon, két nappal az oroszok után nekik is hadat üzentek. Az angoloknak semmi kedvük nem volt az egészhez. Szerbia sorsa a legkevésbé sem érdekelte őket, és legszívesebben az egészet francia-német belügynek tekintették volna. Amikor azonban a németek bevonultak a semleges Belgiumba, jobb meggyőződésük ellenére ők is hadat üzentek. (Belgium védelmében, ugyebár. Arról azonban nem tesznek említést a történelemkönyvek, hogy nem a németek, hanem a franciák voltak az elsők, akik -még a német hadüzenet előtt- benyomultak a semleges Belgiumba. Természetesen ők is csak Belgium védelmében…) Igazából senki nem akarta a háborút, talán csak a franciák, de még ők is csak később. Utóbb maga Lloyd George, a későbbi angol miniszterelnök is így vélekedett: „A vezető politikusok közül senki sem akarta igazán a háborút. Úgyszólván belecsúsztak, vagy még inkább beletámolyogtak és belebotladoztak, merő ostobaságból.”

Egy Iron Duke osztályú csatahajó.

A flottaverseny.

Németországot általában úgy emlegetik, mint kizárólag szárazföldi nagyhatalmat, melynek nincsenek hagyományai a tengeren. Ez nem egészen igaz. A németek, legalábbis az északi területek lakói, gazdag tengerészmúlttal rendelkeznek. Az ókor és a középkor során ugyanis az Északi és a Balti-tengeren csaknem ugyanolyan virágzó tengeri élet zajlott, mint a Mediterránum térségében. A térséget a vikingek, majd a Hanza szövetség hajói uralták, kiszolgálva az akkor rendkívül fontos és jövedelmező Észak-Dél irányú európai kereskedelmi útvonalakat. Az újkor során azonban ugyanaz történt ezzel a térséggel is, mint a Földközi-tengerrel. A fontos és jövedelmező kereskedelmi útvonalak áthelyeződése az Atlanti-óceánra elsorvasztotta a térség tengeri kereskedelmét. A német Hanza városállamok, mint például Hamburg, Bréma, Lübeck, Gdansk, ugyanarra a sorsra jutottak, mint olasz társaik. Európa vérkeringésének perifériájára kerültek, és lassan a jelentéktelenségbe süllyedtek. A Hanza koporsójába az utolsó szöget az angolok ütötték bele, mikor kirekesztették az Angliába irányuló kereskedelemből a Hanza hajóit. A széteső német törpeállamok hajói ezután évszázadokra eltűntek a tengerekről.
A német egyesülés nem hozott azonnali fordulatot a helyzetbe. A német hajóhad olyan jelentéktelen volt, hogy néhány évvel korábban, a porosz-dán háború idején még a kis Dánia is sikeresen vette blokád alá a porosz kikötőket, és Berlinnek az akkor éppen szövetséges osztrákoktól kellett hadihajókat kérnie, hogy feltörjék a dán blokádot. A német flotta később is kizárólag partvédelmi szerepet töltött be, s csupán a szárazföldi hadsereg amolyan különleges alakulatának számított, nem önálló fegyvernemnek. Néhány hadihajója felett a szárazföldi hadsereg ide vezényelt tábornokai parancsnokoltak. A gyökeres fordulat II. Vilmos 1888-as trónralépésével következett be.
Vilmos az angol Viktória királynő első, és kedvenc unokája volt. Nemcsak a hatalmas nagymamát csodálta, hanem hatalmának jelképét és biztosítékát, az angol flottát is. A későbbi német császárnak már gyermekkorában is kedvenc időtöltése volt a játékhajóival való pancsolás, és ezt a szenvedélyét később is megőrizte, csak éppen sokkal nagyobb hajókkal folytatta a játékot.
Trónra lépésekor a brit hajóhad a fénykorát érte, s valószínűleg erősebb és ütőképesebb volt, mint a világ összes többi hajóhada együttvéve. Ez az állapot azonban angol részről nem volt sokáig fenntartható. A század végén már a Britannia után következő három tengeri hatalom, Franciaország, Oroszország és Németország, flottái együttvéve nagyobb erőt képviseltek, mint a briteké. A változás részben annak köszönhető, hogy az új, vasból épült, gőzgépekkel és nagy kaliberű ágyúkkal felszerelt hadihajók építésének és fenntartásának költségei olyan mértékben megnövekedtek a korábbiakhoz képest, hogy az még a vezető világhatalom költségvetését is túlterhelte. Bár akkoriban ezt még nem vették észre, de a hatalma csúcsára jutott Nagy-Britannia valójában ekkor indult meg lefelé a lejtőn, s kezdődött el lassú hanyatlása. Ugyanekkor azonban más országok gyors fejlődésnek indultak, s növekvő gazdasági erejük expanzív külpolitikájukban is megmutatkozott, melynek fő megnyilvánulása a nagy hadiflották építése volt.
A híres kétágú szakáll. Alfred von Tirpitz, vezértengernagy. Két vesztes háború után természetesen mindenért a németek viszik el a balhét, így aztán a történetírók azóta is úgy írnak a német gyarmatosító szándékokról és a flottaépítési programról, mint afféle erkölcstelen, elítélendő imperialista törekvésről, mellyel Németország –a maga javára- újra fel akarta osztani a világot. Igen, Németország lényegében valóban ezt akarta. Ugyanúgy, mint a többi, ekkoriban feltörekvő új nagyhatalom, mint például az USA és Japán. Hármójuk közül ez végül az Egyesült Államoknak sikerült, s ez a siker utólag szentesítette a célja érdekében felhasznált eszközöket. Ellenben a vesztes Japán, és a kétszer vesztes Németország azóta is mint háborús uszító és antidemokratikus, imperialista agresszor szerepel a történelemkönyvekben.
II. Vilmos úgy vélte, az erős hadiflotta kiépítése elengedhetetlen feltétele annak, hogy országa elfoglalhassa a gazdasági ereje és katonai potenciálja okán őt megillető helyet a nagyhatalmak között. Hamarosan meg is találta a megfelelő embert erre a feladatra. 1897 júniusában Alfred Tirpitz ellentengernagy került a Haditengerészeti Minisztérium élére. Tirpitz legalább olyan jó képességekkel rendelkezett, mint angol kortársa, az oly sokat sztárolt Jacky Fisher. A császár támogatását maga mögött tudva kiverte a hajóhad tervezett bővítéséhez szükséges pénzt a parlamentből, és megteremtette a szükséges infrastrukturális és személyi hátteret is. Mikor átvette hivatalát, a német flotta nyolc sorhajóval rendelkezett. Tirpitz, távlati terveiben, ezt a számot negyvenre akarta feltornázni. Nem volt olyan optimista, hogy azt higgye, megfoszthatja vezető helyétől a hatvan sorhajó felett rendelkező briteket, de úgy gondolta, erre nincs is szükség. Sokat emlegetett kockázatelmélete szerint ahhoz, hogy Németország érvényesítse akaratát a britekkel szemben, nem feltétlenül szükséges az angol hajóhad legyőzése. Elegendő, ha német hajóhad elég erős ahhoz, hogy a brit flottának még egy győzelem esetén is súlyos veszteségekkel kelljen számolnia. Tirpitz szerint ekkor az angolok inkább engedni fognak, mivel ellenkező esetben arra kell számítaniuk, hogy pirrhuszi győzelmük után többi riválisuk kihasználja majd az angol flotta meggyengülését.
Az angolok természetesen nem nézték jó szemmel a német ambíciókat. Míg a hasonló flottafejlesztést beindító Egyesült Államok és Japán mesze voltak, és ekkoriban még nem látszottak a brit érdekeket keresztezni, a német fenyegetés a szomszédból, úgyszólván a hátsó udvarból érkezett. Erre válaszul 1904-ben radikális árszervezéseket hajtottak végre a Royal Navy szervezetében. A régi, elavult hajókat kiselejtezték, a távoli, haszontalan bázisokat felszámolták, a felesleges flottákat megszüntették, illetve összevonták. Az így felszabaduló erőforrásokat arra fordították, hogy a hazai hajóhad létszámát megduplázzák, s itt 17 sorhajót vonjanak össze. Háború esetén szinte azonnal rendelkezésre állt még az atlanti flotta nyolc, illetve a földközi-tengeri flotta hét sorhajója is, s így aztán rövid időn belül 32 sorhajót tudtak volna mozgósítani az ekkor még csak 15 sorhajóval rendelkező németek ellen. Az angoloknak azonban volt még egy ütőkártyájuk. Rekordidő, alig egy év alatt megépítették azt a teljesen új típusú hajót, melyről azt gondolták, véget vet a németek reményeinek, és végérvényesen kétségbevonhatatlanná teszi Anglia tengeri dominanciáját.
A Dreadnought megépítése utólag jókora baklövésnek tűnhet, hiszen épp az ellenkező hatást érte el, mint amire szánták. Az angoloknak azonban nem nagyon volt más választásuk. Az „all big gun battleship” ötlete már régóta a levegőben lógott, s a britekkel egyidőben már készültek az ebbe a kategóriába tartozó első amerikai és japán egységek is. Az angolok, a kezdeményezést átvéve, némi lépéselőnyhöz jutottak, amit aztán a későbbiekben igyekeztek jól kihasználni. A németek, bár korábban már maguk is foglalkoztak a csupa nagy ágyúval felszerelt hajó gondolatával, most meglepődtek és elkeseredtek. De nem sokáig. Először úgy tűnt, romokban hever minden, amit addig nagy keservesen létrehoztak. Ám hamar rájöttek arra, hogy az angolok nemcsak a német sorhajókat tették egy csapásra elavulttá, hanem a saját egységeiket is. A korábbi, kétszeres angol fölény most egyetlen hajóra olvadt, magára a Dreadnoughtra. Tirpitz újra megostromolta a parlamentet, és ismét sikerült neki megszerezni a szükséges összeget az új hajókhoz. 1906-ban megrendelték az első három német dreadnoughtot, és egy csatacirkálót. Újabb német siker volt, hogy a tervezőknek ezúttal sikerült minőségi áttörést végrehajtaniuk. Ugyanis a korábbi sorhajók minden szempontból alulmúlták angol ellenfeleiket, míg az új dreadnoughtok esetében már az első, Nassau osztályú csatahajók is sok szempontból jobban sikerültek, mint angol megfelelőik, s a későbbi csatahajóosztályok esetében ez a minőségi fölény még nagyobb lett. További előnyt jelentett a németek számára, hogy az új, liberális angol kormány jelentősen megnyirbálta a flotta költségvetését, s az új hajók építése lelassult. Hogy ennek a helyzetnek véget vessen, az Első Tengeri Lord, Jacky Fisher, szokatlan, és legalábbis vitatható lépésre szánta el magát. (Az Admiralitás Első Lordja politikai rang volt, s ez a cím lényegében a tengerészeti minisztert jelenti. Ezt a pozíciót ekkoriban Churchill töltötte be. A Royal Navy tényleges főparancsnoka a First Sea Lord, az Első Tengeri Lord volt, azaz a haditengerészet vezérkari főnöke. Kicsit zavaros, és ha nem figyelek oda, rendszerint én is összekeverem őket.)
1909 elején az angol lapok megrázó hírt közöltek a címlapjaikon: a németek titokban kétszer annyi dreadnoughtot szándékoznak építeni, mint amennyit bevallottak! A lapokban megjelenő elemzések szerint 1912-re a németek a csatahajók számát tekintve 21-20 arányban felül fogják múlni az angol Royal Navyt. El lehet képzelni, a hír mekkora döbbenetet váltott ki az angolokban, akik addig abban a tudatban éltek, hogy a Royal Navy ereje felülmúlja az utána következő két legerősebb haditengerészet egyesített erejét is. Szabályos pánik tört ki, nemcsak az utcákon, hanem a Parlamentben is. A flotta költségvetését megnyirbáló liberális kormány az Admiralitás, az ellenzék, és a közvélemény kereszttüzébe került, és végül meghátrálásra kényszerült. Az 1909-es évre tervezett négy csatahajó mellé további négyet szavaztak meg, és három új csatacirkáló építését is elkezdték. A kedélyek aztán lassan lecsillapodtak, különösen akkor, amikor a rákövetkező évben kiderült, a titokban épülő hatalmas német csatahajóflotta pusztán hírlapi kacsa volt. A németeknek 1912-re nem 21, hanem mindössze nyolc dreadnoughtjuk és három csatacirkálójuk állt hadrendbe, szemben a tizenöt angol csatahajóval és nyolc csatacirkálóval. Csak jóval később derült ki, hogy az egész riadalom Jacky Fishernek volt köszönhető, aki barátai és fizetett ügynökei révén szándékosan dobott be a sajtóba hamis adatokat a német flottaépítési programról, s keltett mesterségesen gerjesztett pánikot. Célját mindazonáltal elérte, a brit flotta fejlesztése az átmeneti stagnálás után új lendületet kapott.
Ez nem sok esélyt adott a németeknek arra, hogy flottájuk utolérheti, vagy akárcsak megközelítheti a britekét. A németeknek helyzetüknél fogva a szárazföldi hadseregre kellett áldozniuk erőforrásaik nagy részét, a hajóhad csak a második helyet foglalhatta el a fontossági listán. Ezzel éppen ellentétes volt a britek helyzete, akik nyugodtan összpontosíthatták erőiket a haditengerészetre. Ennek köszönhető, hogy a nagyobb, és fejlettebb ipari háttérrel rendelkező németek nem voltak képesek utolérni a Royal Navy erejét. A fegyverkezési verseny azonban így nagyon érzékenyen érintette a brit költségvetést, és az angolok szívesen szabadultak volna a mesterségesen felduzzasztott hajóhadtól. A háború előtti években több ajánlatot is tettek a németeknek egy flottaegyezmény megkötéséről, amely szabályozta volna a két hajóhad egymáshoz viszonyított erejét. A britek hajlandók lettek volna elmenni egészen addig, hogy a brit flottához viszonyítva 75%-os arányt engedélyeznek németek számára. A magát a világ legnagyobb uralkodójának gondoló II. Vilmos azonban méltatlannak érezte magához, hogy elfogadjon bármiféle, a nagy és hatalmas Németországot sújtó korlátozást, és valami egészen elképesztő beképzeltséggel elutasította valamennyi angol javaslatot. A németek továbbra is szorgosan építették a csatahajóikat, de a háború kitörésekor még így is 20-14 arányban voltak hátrányban britekkel szemben, és várható volt, hogy ez a különbség tovább fog nőni.
Csendélet Wilhelsmhavenben. Miközben rögeszmésen építették a csatahajóikat, a britek megfeledkeztek arról, hogy azokat állomásoztatni is kell valahol. Az angol szigetek a déli és nyugati partokon egy sor, jobbnál jobb természetes adottságokkal bíró kikötővel rendelkeztek. A korábbi korszakokban, mikor a fő ellenségnek a spanyolok, hollandok, majd a franciák számítottak, ezek a kikötők kiváló támaszpontoknak bizonyultak. Most viszont a fő fenyegetés keletről érkezett, ám ezen az oldalon Anglia egyetlen olyan kikötővel sem rendelkezett, amely a hatalmasra duzzasztott Grand Fleet befogadására alkalmas lett volna. Voltak itt is kiváló kikötők, például Rosythnál és Cromartynál, ezek azonban túl kicsik voltak az egész hajóhad befogadásához, márpedig a flotta széttagolását az Admiralitás mindenképpen el akarta kerülni. Teljes joggal, ugyanis a nyomasztó angol számbeli fölény tudatában levő németek valóban abban reménykedtek, hogy az angolok megosztják erőiket, és így lehetőségük nyílik egyes kötelékeket csapdába csalni és megsemmisíteni, s ezzel apránként lefaragni az ellenség számbeli fölényét.
A Grand Fleet elhelyezésére az egyetlen alkalmas támaszpont a szigetek északi csúcsán levő Scapa Flow volt, ez viszont túl messze volt ahhoz, hogy a keleti partvidéket ért német támadásokra a flotta azonnal reagálni tudjon. Várható volt, hogy ha a németek támadást indítanak ezek ellen a területek ellen, a brit hajók ezt nem tudják megakadályozni, és arra sem sok esélyük van, hogy Scapa Flowból indulva utolérjék a támadásuk után visszavonuló németeket. Az angol tengernagyok azonban még ennek figyelembevételével sem voltak hajlandók felosztani a Grand Fleet csatahajó kötelékeit. De, hogy a kockázatot valamelyest mérsékeljék, a David Beatty vezetése alatt álló csatacirkálókat a Scapa Flowtól mintegy 300 kilométerrel délebbre fekvő Rosythba helyezték át. Beatty csatacirkálói ezzel a németek legfőbb célpontjává léptek elő.
(Beattyt leginkább talán az amerikai Halseyhez lehetne hasonlítani. Izgága, feltűnési viszketegségben szenvedő, könnyelmű és beképzelt alak, rendíthetetlen önbizalommal. Remek showman, de stratégiai és taktikai képességei korántsem olyan kimagaslóak, ami igazán alkalmassá tenné egy nagy hadiflotta vezetésére. Hírnevét elsősorban nem vitatható értékű győzelmeinek, hanem jó összeköttetéseinek és remek sajtókapcsolatainak köszönheti. Beatty németekhez való viszonyát jól szemlélteti, hogy mikor nem sokkal a háború előtt egy német delegáció éppen elhagyta zászlóshajóját, az admirális személyesen adta parancsba a hajó zenekarának, hogy teljes hangerővel játsszák a Rule Britannia (Uralkodj Britannia) kezdetű, akkoriban roppant népszerű hazafias himnuszt. Mikor a magát megadó német flotta bevonult Scapa Flowba, figyelmeztette az angol hajók legénységét: "Ne feledjék, az ellenség egy megvetendő vadállat." A háború végén pedig az ő szájából hangzott el az az emlékezetes mondat is, amely nagymértékben meghatározta a párizsi "béketárgyalás" hangulatát: "Németországot ki kell facsarni, mint egy citromot!" Ezek után nyilván nem meglepő, hogy 1936-ban, Beatty temetésén, a német haditengerészet nem képviseltette magát. Amire Sir Dudley Pound, a későbbi Első Lord így reagált:"Ugyan, ki akarja egyáltalán ezeket a kórházhajó-süllyesztőket és tengerész-gyilkosokat Beatty temetésén látni?")
Ám miközben az Admiralitás kizsigerelte az ország költségvetését a csatahajók építésével, addig a Scapa Flow védelmi berendezéseinek kiépítéséhez szükséges pénzösszegen már takarékoskodott. Az addig nem használt kikötő teljesen kiépítetlen volt, s a háború kitörésekor gyakorlatilag tárva-nyitva állt az ellenséges tengeralattjárók, illetve felszíni hajók támadása előtt. Az angolok szerencséjére a németek ezt a lehetőségüket sem használták ki, ám néhány vélt vagy valós német tengeralattjáró feltűnése Scapa Flow közelében annyira megijesztette a flotta vezetését, hogy a csatahajókat átvezényelték a nyugati partokra, és hónapokig ott is maradtak, amíg Scapa Flow védelmét kellően meg nem erősítették.

A háború első hónapjai.

A háború előtt mindenki arra számított, az angol flotta rögtön megrohanja a német partokat, csatára kényszerítve a Kaiserliche Marine csatahajóit. Ez lett volna a Fisher által megjövendölt „armageddón napja”, vagy ahogy a német tisztek szokták titokzatoskodva emlegetni, a „der Tag” ("A nap"). Azonban az angolok nem így tettek. Tartottak a német aknáktól és tengeralattjáróktól, és úgy gondolták, az ellenséges partok közelébe menve feleslegesen tennék kockára drága csatahajóikat. Az Északi-tenger zsákjába be lehetett zárni a németeket úgy is, ha az odavezető útvonalakat lezárják. Márpedig ezek az útvonalak mind az angol szigetek mellett vezettek, a briteknek tehát nem kellett messzire eltávolodniuk bázisaiktól ahhoz, hogy blokád alá vegyék a németeket.
A német flotta Tirpitz kockázatelméletére alapozta egész létezését, amely kimondta, hogy a britek nem fogják megkockáztatni a nyílt ütközetet. Ehhez képest a német tengernagyokat most valamiért mégis rendkívül meglepte, hogy valóban ez történt. Korábban ők is egy azonnali angol flottaakcióra számítottak a német partok ellen, és arra, hogy az angol csatahajók a partok közvetlen közelében, a kikötőktől látótávolságra fogják blokád alá venni a német kikötőket, úgy, mint a napóleoni háborúban a francia partokat. Ebben az esetben pedig, kihasználva a hazai partok által nyújtott előnyöket, bíztak benne, hogy sikerülhet vereséget mérniük az elbizakodott britekre. Az angolok azonban nem jöttek, az ezen roppantul meglepődött német admirálisoknak pedig fogalmuk sem volt, mit is kellene most tenniük. A kockázatelmélet működött, de nem egészen úgy, ahogy azt Tirpitz várta. Ő úgy képzelte, az angolok nem fogják megkockáztatni a német flottával vívandó, kétséges kimenetelű tengeri ütközetet, és inkább meghátrálnak majd a németek előtt, teljesítve azok követeléseit. Az angolok valóban nem vállalták a harcot, de nem is engedtek a németeknek. Ehelyett visszahúzódtak a saját bázisaikra, onnan véve zár alá a német kikötőket, s várták, hogy a németek menjenek az angol partok közelébe, vállalva ezzel a kikötőiktől távol megvívott csata kockázatát. A németeknek azonban nem sok kedvük volt ahhoz, hogy olyan csatát vállaljanak, melyben az ellenség számbeli fölénye mellett még a számukra előnytelen helyzettel is meg kell birkózniuk. Így hát mindkét hajóhad állt, és várt.
Beatty ellentengernagy, teljes harci díszben. Kezdetben nem is látszott indokoltnak a harcbavetésük. Mindkét hadviselő fél szilárdan meg volt győződve arról, hogy a háború néhány hét, de legfeljebb néhány hónap alatt véget ér. (Természetesen a saját csapatok győzelmével.) Feleslegesnek látszott, hogy erre a kis időre szükségtelenül kockára tegyék roppant költségek árán kiépített flottáikat. Annyira féltették csatahajóikat, hogy amikor tengeralattjárók tűntek fel kikötőik közelében, az angolok azonnal otthagyták a kellően még meg nem erősített Scapa Flowt, és először Skócia nyugati partjaihoz, majd az Észak-Ír kikötőkbe vonultak vissza. Nagyjából ugyanekkor és ugyanezért a német csatahajókat is visszavonták, őket a Balti-tengerre. Komikus módon tehát a két flotta, anélkül, hogy egyetlen lövést is leadtak volna egymásra, kölcsönösen megfutamodott a másik elől. Az egyetlen említésre méltó flottaakcióra augusztus 28-án került sor, a Helgolandi-öbölben. Angol hajók, köztük Beatty három csatacirkálója, benyomultak az öbölbe, és elsüllyesztettek három német cirkálót. Az akció nagy visszhangot keltett Angliában, hiszen a Royal Navy végre valami eredményt tudott felmutatni. Mindenki a győzelmet ünnepelte, kivéve a flotta tisztjeit. Ők ugyanis tudták azt, ami a sajtóban természetesen nem jelent meg, vagyis hogy az akció valójában totális káosz volt. Az angol hajórajoknak fogalmuk sem volt egymás jelenlétéről, a rombolók és a tengeralattjárók kölcsönösen egymást támadták, a felderítés és a hírközlés teljesen csődöt mondott, és a sikert végső soron csak annak köszönhették, hogy az apály miatt a német csatacirkálók nem tudtak időben kifutni Wilhelmshavenből. A németek azonban erről mit sem tudtak. A kudarc rendkívül lelombozta őket, különösen a császárt, aki most pánikba esett, hogy kedvenc játékhajóinak esetleg valami kárt okoznak az elvetemült angolok. Megtiltotta a felszíni flottának, hogy engedélye nélkül bármilyen nagyobb hadműveletbe fogjanak, s elrendelte, hogy a csatahajók legfeljebb csak Helgolandtól 100 mérföldnyire távolodhatnak el a német partoktól. Pedig hajói néhány nappal később már revánsot is vettek a vereségért, mikor az U-9 tengeralattjáró három angol páncéloscirkálót lőtt ki a holland partok közelében. Októberben még ennél is nagyobb sikert arattak, mikor a vadonatúj Audacious csatahajó, amely a német aknák és torpedók elől menekült a flotta többi hajójával együtt Skócia nyugati vizeire, most éppen itt, a biztonságosnak gondolt skót vizeken aknára futott, és elsüllyedt. A távoli tengereken és óceánokon portyázó hajók is szép sikereket értek el. November 4-én, a chilei partok közelében a Spee által vezetett német Távol-keleti hajóraj megfutamított egy brit cirkáló köteléket, és kettőt közülük elsüllyesztett. Hogy a brit tekintélyt a lehető leggyorsabban helyreállítsák, az Admiralitás a dél-atlanti vizekre vezényelt két csatacirkálót, egy harmadikat pedig, arra az eshetőségre számítva, hogy a németek a Panama-csatornán keresztül próbálnak meg kijutni az Atlanti-óceánra, a Karib-tengerre irányítottak. A dél-atlanti vizekre vezényelt hajók december 08-án, a Falkland-szigeteknél megsemmisítették Spee hajóraját, újabb zsibbasztó élményt szerezve ezzel a német császárnak. A németeket azonban érte még egy ennél is súlyosabb csapás, de erről még sokáig nem volt tudomásuk. Különböző elsüllyedt hajókról kihalászva, a britek és az oroszok megszerezték a németek teljes tengerészeti és diplomáciai rejtjelrendszerének a kódkönyveit. Októbertől az angolok a németek egész rádióforgalmazását olvasni tudták.

Az előzmények.

Nagyjából erre az időre a tábornokok és tengernagyok már kezdtek kételkedni benne, hogy a háború valóban véget fog érni néhány hónapon belül. Elhúzódó, hosszú háború látszódott kibontakozni, amelyben a németek távolabbi kilátásai korántsem tűntek túl fényesnek. A tengerésztisztek úgy vélték, most már van értelme a Kaiserliche Marine bevetésének. A flotta veresége kínos kudarc lenne, de a szárazföldi harcok kimenetelére semmilyen közvetlen hatást nem gyakorolna. Viszont egy esetleges győzelem az angolok ellen döntő mértékben befolyásolhatná a háború kimenetelét. Németország tehát –gondolták- egy tengeren elszenvedett vereséggel nem veszthet semmit, egy győzelemmel viszont megnyerhet mindent. Megéri tehát a dreadnoughtokat kockára tenni. Azonban volt legalább két ember, aki nem így gondolta. II. Vilmos és Friedrich von Ingenohl tengernagy, a flotta főparancsnoka. Mikor a tisztek azzal a kéréssel fordultak a flotta vezérkari főnökéhez, engedélyezzenek nagyobb mozgásszabadságot a hajóknak, a következő választ kapták a parancsnokságtól: „Bármely pillanatban harcrakész hajóhadunk létezése ezidáig távol tartotta az ellenséget az Északi és Balti-tengeri partoktól, és lehetővé tette a semleges államokkal folytatott kereskedelmet a Balti térségben. A flotta ezzel átvette a partvidék védelmét, és az így felszabaduló csapatok a szárazföldi harctéren kerülhetnek bevetésre. Az ellenség még egy számunkra sikeres csata után is érvényesíteni tudná számbeli fölényét, és az ellenséges flotta nyomása a semlegesek magatartását számunkra kedvezőtlenül befolyásolná. A flottát ezért tartalékban kell hagyni, és el kell kerülni az olyan akciókat, amelyek komolyabb veszteségekhez vezethetnének."
A fenti, meglehetősen téves helyzetértékelés azonban nem elégítette ki sem a flotta tisztjeit, sem pedig a legénységet. A hajók személyzetének moráljára nyilvánvalóan kedvezőtlenül hatott, hogy miközben a szárazföldön elkeseredett harcok dúltak, addig a hajóhad tétlenül állt a kikötőkben. Ingenohl is belátta, hogy valamit végre tennie kell. Nyilvánvaló volt, hogy a Grand Fleet főerőivel nem kockáztathat meg egy döntő ütközetet, de megpróbálhatja annak erőit szétaprózni, hogy aztán valamelyik elkülönített angol kötelékre csapást mérjen. A legkézenfekvőbb célpontnak Beatty csatacirkáló köteléke ígérkezett. A németek úgy gondolták, saját csatacirkálóikkal támadást intéznek a keleti parti angol kikötők ellen, majd mikor az angol csatacirkálók kifutnak, és megpróbálják elfogni a német hajókat, azok a lesben álló német csatahajók elé vezetik Beatty hajóit. Ebben az esetben a németek megsemmisítő csapást mérhetnek az angol csatacirkálókra, mielőtt még a távoli Scapa Flowból kifutó angol csatahajók be tudnának avatkozni. A tervhez szükséges császári jóváhagyás megérkezése után a németek november harmadikán megindították az első támadásukat az angol partok ellen. Az óvatos Ingenohl azonban ezúttal is a biztonságot tartotta a legfontosabb szempontnak, s célpontnak a yarmouthi kikötőt jelölte meg. A lehetséges célpontok közül Yarmouth feküdt a legközelebb a német partokhoz, ami lehetővé tette a flotta gyors visszavonulását, viszont még a legközelebbi, rosythi angol bázistól is jó 500 kilométer választotta el. Tehát Beatty hajóinak, ha azonnal kifutnak, és teljes sebességgel haladnak, akkor is legalább 10-12 órára lett volna szükségük, hogy a helyszínre érjenek. A németek nem várakozhattak ennyi ideig az angol partok közelében. A yarmouthi rajtaütést Ingenohl tehát inkább csak afféle hangulatjavító akciónak szánhatta. Hát nem igazán vált be. A tényleges eredmények a nullával voltak egyenlőek, a pocsék időben, rendkívül rossz látási viszonyok között ugyanis a német hajók még arra sem voltak képesek, hogy egyáltalán azonosítsák a célpontokat. Gyakorlatilag vaktában leadtak néhány lövést, amivel semmit nem találtak el, majd visszavonultak. Közben viszont a Seydlitz aknára futott, és bár képes volt saját erőből, 15 csomós sebességgel haladva visszatérni, a németek elgondolkodhattak rajta, mi történt volna, ha angol hajók tartózkodnak a közelben. Hogy a kudarc teljes legyen, a támadásból visszatérőben, a hazai partok közvetlen közelében, a Yorck páncéloscirkáló saját aknákra szaladt rá, és elsüllyedt. A támadás igazi haszna tehát igazából csak annyi volt, hogy bebizonyította, a németek képesek eljutni az angol partokig, sőt mi több, kis szerencsével akár vissza is tudnak térni onnan. Ingenohl számára azonban az eredmény korántsem lehetett meggyőző, ugyanis a következő támadás néhány nappal később benyújtott tervezete már nem az angol partok, hanem a Skagerrak vizein hajózó kereskedelmi hajók elleni támadással akarta az angol hajókat kicsalogatni támaszpontjaikról, az angol kikötők közelébe vezényelt német tengeralattjárók torpedóvető csövei elé. A vezetés álláspontja nemsokára azonban újra megváltozott. A hírszerzés ugyanis olyan információkat szerzett, melyek szerint az angolok két csatahajót és néhány páncéloscirkálót vezényeltek a keleti partokhoz, hogy megvédjék azt egy második támadással szemben. Úgy tűnt, a németek elérték céljukat, és sikerült leválasztani a Grand Fleet főerőitől néhány egységet, melyek megsemmisítésével sikerülhetne csökkenteni az angol flotta nyomasztó túlerejét. Ezen felbuzdulva a Kaiserliche Marine vezérkara november 16-ára elkészült egy új támadási tervvel, melynek célpontja Whitby, Hartlepool és Scarborough kikötője volt. A terv alapvetően ugyanarra a koncepcióra épült, mint a korábbi yarmouthi rajtaütés. Eszerint a csatacirkálók megtámadják, és bombázzák az angol kikötőket, majd visszavonulnak, és az őket üldözőbe fogó angol hajókat a 130 mérfölddel mögöttük várakozó csatahajók ágyúi elé vezetik. A csatacirkálók és csatahajók közti 130 mérföldes rést a legtöbb tiszt túl soknak találta -bár Yarmouthnál a csatahajók még ennél is nagyobb távolságot tartottak-, és úgy vélték, ha valami váratlan esemény, mint például a Seydlitz korábbi aknára futása, lelassítaná a német csatacirkálókat, a túlerőben levő angol csatacirkálók megsemmisítenék a hajókat, még mielőtt a német csatahajók a helyszínre érhetnének. A flotta vezetése azonban ragaszkodott ehhez a távolsághoz, részben Ingenohl óvatossága miatt, részben pedig azért, mert úgy vélték, a császár semmiképpen nem hagyná jóvá a tervet, ha szeretett dreadnoughtjait túl közel vinnék az angol partokhoz. Az időjárástól függően november 22-24 körül tervezett támadás terveit 16-án jóváhagyásra benyújtották a császárnak, aki némi tétovázás után végül november 19-én engedélyezte azt.
A német felderítés adatai szerint az angol kikötők partvédelme nem volt túl erős. A szárazföldön nem reguláris csapatok, hanem csak népfelkelők állomásoztak, valamint a partvédelem ágyúit üzemeltető tartalékosok, és a Royal Navy néhány, a megfigyelőállomásokon szolgálatot teljesítő tagja. Hartlepool kikötőjét a Heugh üteg két 152 mm-es, és három 76 mm-es ágyúja, a Cemetery üteg két 120 mm-es ágyúja, valamint a Lighthouse üteg néhány ismeretlen kaliberű lövege védte. Scarborought két 152 mm-es, és néhány kisebb kaliberű ágyú védte, míg a közeli Whitby egyáltalán nem rendelkezett tüzérséggel. Ezt az erőt a németek nem tartották számottevőnek, még akkor sem, ha az angolok időközben netán erősítéssel látták volna el őket. Sokkal jobban tartottak az aknaveszélytől. Az angolok, saját állításuk szerint, elaknásították a térség vizeit, és csak keskeny átjárókat hagytak a kikötők bejáratánál, melyek helyzetét vörös bójákkal jelölték. A németek azonban támaszkodhattak a semleges Dánia és Hollandia hajóinak velük rokonszenvező kapitányaira, akik rendszeresen megfordultak ezekben a kikötőkben. Az ő véleményük szerint az angol aknamezők valójában nem léteztek, ugyanis megfigyelésük szerint a brit kereskedelmi hajók rendszeresen lerövidítették az útjukat, úgy, hogy átvágtak az állítólagos aknamezőkön, anélkül, hogy bármi bajuk esett volna. Hogy tisztázzák a helyzetet, a németek november 21-én a területre küldték a Bernd Wegener által parancsnokolt U-27 tengeralattjárót, derítse fel az angol aknamezők elhelyezkedését. Wegener november 26-án tért vissza, és részletes jelentése megerősítette a kereskedőhajók kapitányainak véleményét. Nyomát sem találta semmilyen aknamezőnek, és ő is megfigyelte, hogy az angol hajók vidáman közlekednek az állítólag elaknásított vizeken. Az aknák mellett azonban Wegener az állítólag a térségben állomásozó két csatahajót sem találta, csupán néhány rombolót, és felfegyverzett halászhajót. Mint utóbb kiderült, a jelentések pontosak voltak. Az angol aknamező csupán blöff volt, a britek ugyanis ugyanúgy nem voltak felkészülve a háborúra, mint a németek, és nem rendelkeztek megfelelő számú aknával. Csak a legfontosabb kikötők környékét tudták elaknásítani, a többi helyen egyelőre csupán bójákat raktak le, és reménykedtek benne, hogy ezzel megtévesztik az ellenséget. Úgyszintén hamisak voltak a csatahajók idevezényléséről szóló hírek. A kikötőkben csupán néhány romboló és könnyűcirkáló tartózkodott. (Bár ez utóbbiakat Wegener nem vette észre.) Ez azonban nem szegte a németek kedvét. Scarborough csupán 300 kilométernyire feküdt az angol csatacirkálók rosythi támaszpontjától, és remélték, a közismerten agresszív és elővigyázatlan Beatty azonnal a helyszínre fog rohanni, egyenesen a német csatahajók ölelő karjai közé. A támadás új időpontjául november 29-ét jelölték meg.
Gustav Heinrich Ernst Friedrich von Ingenohl, a német főparancsnok. Azonban ez az időpont sem élt sokáig. A londoni újságokban ugyanis cikkek jelentek meg, melyek arról szóltak, a németek a keleti partok elleni támadást, és egy lehetséges partraszállást terveznek a közeli napokban. A Kaiserliche Marine vezetősége megijedt, hogy az angolok valahogy tudomást szereztek a haditervről, ezért ismét elhalasztották az akciót. Hogy tisztázzák a helyzetet, újra felderítésre küldték az U-27-et, ám a kedvezőtlen időjárás miatt a tengeralattjáró csak december 8-án tudott kifutni. A felderítés eredményéről december 12-én érkezett meg a jelentés, és ez alapján úgy tűnt, az angol újságírók véletlenül hibázhattak csak rá a németek szándékaira. Az U-27 a térségben ugyanazokat az állapotokat találta, mint két héttel korábban, s semmilyen jel nem utalt arra, hogy az angolok valóban gyanítanának valamit. Miután a körülmények és az időjárás egyaránt kedvezőnek tűntek, a támadás új, és ezúttal végleges időpontját december 16-ára tűzték ki.
Nem lehet tudni, az angol újságírók a sok háborús halandzsa papírra vetése közben véletlenül találták e el a németek szándékát, vagy pedig valamelyik, a tengerészeti körökkel jó kapcsolatot ápoló zsurnaliszta fülest kapott a flotta valamelyik tisztjétől. Az angolok ugyanis valóban tudtak a német támadási tervekről. A Balti-tengeren aknára futott és elsüllyedt Magdeburg cirkálóról ugyanis orosz búvárok a felszínre hozták a német flotta rádióforgalmazásának kódkönyveit. Az oroszok ezeket rögtön eljuttatták a briteknek, akik így októbertől már olvasni tudták a németek rádióüzeneteit. Azonban az ilyesféle kódfejtés rendszerint nem eredményezi az elfogott üzenetek száz százalékos megfejtését, és valami kis bizonytalanság, s homályos részletek mindig maradnak. Ebben az esetben az angol kódfejtők sem álltak feladatuk magaslatán, s így történhetett, hogy a csatacirkálók támadásának terveit a britek részletesen ismerték, de arról nem tudtak, hogy Hipper hajói mögött felvonul a Hochseeflotte összes csatahajója. Így aztán az angolok előtt pont a német tervek lényege maradt titokban. Úgy látszott, a támadásban csupán a csatacirkálók vesznek részt, s remek alkalom ígérkezett arra, hogy ezúttal elkapják, és elpusztítsák őket. Az Admiralitás Első Lordja, Sir Winston Churchill ujjongott: „Gyakorlatilag már a fogunk között tartjuk ezt a hatalmas zsákmányt!” Hogy a sikert biztosítsák, Beatty csatacirkálóinak támogatására az Admiralitás kiküldte a vadonatúj, Orion és King George V osztályú hajókból álló Második Csatahajó Köteléket, Sir George Warrender altengernagy vezetésével. A Grand Fleet parancsnoka, Sir John Jellicoe, aki az erőkoncentráció elvének mellőzését az alapvető stratégiai szabályok súlyos megsértésének tartotta, dühödten tiltakozott a második csatahajóraj kikülönítése ellen. Az Admiralitás azonban biztos volt a könnyű, kockázat nélküli győzelemben. Nem sejtették, hogy Beatty négy csatacirkálóját és Warrender hat csatahajóját nemcsak Hipper négy csatacirkálója, hanem Ingenohl tizennégy csatahajója és nyolc sorhajója is várja. Az angolok azt hitték, ők állítanak kelepcét Hippernek, holott valójában maguk szaladtak bele a németek csapdájába.
December 10-én este a németek felderítésre küldték ki négy cirkálójukat, valamint a VI. és VII. torpedónaszád flottilla egységeit. A hajók Helgolandtól északnyugatra, 100 mérföld távolságra átfésülték a vizeket, angol felderítő hajók után kutatva, de csak néhány semleges kereskedelmi hajóval találkoztak. 11-én elhagyta a kikötőt az U-32 és az U-28 tengeralattjáró is. Ezek feladata az volt, hogy megfigyeljék az angol kikötőket, jelentsék, ha a nehéz angol egységek elhagyják bázisaikat, és lehetőség szerint persze támadják is meg őket. A következő napon azonban a két hajó rendkívül heves, 10-es erősségű viharba keveredett, és az U-32 olyan súlyos károkat szenvedett, hogy vissza kellett fordulnia. Helyette 13-án az U-30-at küldték ki. Az U-27 pedig 12-én újra a már jól bejáratott vizekre indult, hogy a támadás előtt még egy utolsó felderítést végezzen az angol partok előtt.
December 15-én, hajnali három órakor a német csatacirkálók, élükön Hipper zászlóshajójával, a Seydlitzzel, szintén felhúzták a horgonyt, és a Jade torkolatát elhagyva 15 csomós sebességgel északnak indultak. Hipper erőihez négy csatacirkáló tartozott, valamint a Blücher, melyet a németek csatacirkálóként kategorizáltak, holott valójában csak egy klasszikus, bár az átlagosnál kissé nagyobb páncéloscirkáló volt. Nem sokkal később csatlakozott Hipperhez a korábban felderítésre küldött négy könnyűcirkáló is. A kötelék ezután nyugat felé fordult. A csatacirkálókat kísérő I.-es és IX.-es torpedónaszád flottilla 18 naszádja a csatacirkálók két oldalán haladt, biztosítva a hajók védelmét a tengeralattjárókkal szemben. A négy cirkáló közül három a kötelék előtt haladt, a negyedik, a Graudenz, jobb felé, északra. A cirkálók feladata a hajóraj előtti vizek felderítése volt, és a kötelék riasztása, ha ellenséges vagy semleges hajók kerülnének az útjukba. Nap közben aztán többször is kénytelenek voltak irányt változtatni, hogy a cirkálók által észlelt semleges kereskedelmi és halászhajókat kikerüljék, mielőtt még azok észrevennék őket. A kötelékhez tartozott még egy ötödik cirkáló is, a Kolberg. Ez a csatacirkálókkal együtt futott ki, és velük egy kötelékben, közvetlenül mögöttük haladt. A Kolbergnek ugyanis különleges küldetése volt. 100 aknát szállított a fedélzetén, melyekkel a scarboroughi kikötő előtti vizeket kellett elaknásítania. Sötétedés után már nem volt szükség a tengeralattjárók elleni fedezetre, ezért a torpedónaszádok előre mentek, és a cirkálókhoz csatlakozva, 4 mérfölddel a csatacirkálók előtt foglalták el új helyüket a kötelékben. Este hat után azonban az addig nyugodt időjárás váratlanul megváltozott, s erős szélrohamok és heves záporok nehezítették meg a német hajók, különösen a kis torpedónaszádok útját.
A csatahajók csak késő délután, az alkonyati órákban keltek útnak. A Lans altengernagy, illetve a Funke ellentengernagy által irányított I. és III. Csatahajó Kötelék dreadnoughtjai délután négy óra körül hagyták el a Jade torkolatát, míg a régi sorhajókból álló, Scheer altengernagy vezette II. kötelék néhány órával később követte őket. Ingenohl maga a Friedrich der Grosse árbocára húzta fel zászlóját, míg az I. kötelék zászlóshajója az Ostfriesland, a II. köteléké a Preussen, a III.-é pedig a Prinzregent Luitpold volt. A régi sorhajókból álló IV. kötelék, Schmidt altengernagy parancsnoksága alatt, tartalékként az Elba torkolatánál maradt. A németek fájdalmasan nélkülözték a vadonatúj, König osztályú csatahajókat, melyek közül csak a Grosser Kurfürst vehetett részt a hadműveletben. A Markgraf és a Kronprinz próbajáratai még nem fejeződtek be teljesen, s a két hajó még a Balti-tengeren gyakorlatozott. A Königet már átadták ugyan a flottának, de most éppen javításon volt, mivel néhány nappal korábban összeütközött a Grosser Kurfürsttel. A németek által felvonultatott erő azonban így is hatalmas volt. A csatahajókkal tartott két páncéloscirkáló, valamint hét könnyűcirkáló, és öt torpedónaszád flottilla is, összesen 54 naszáddal. A különböző kikötőkből kifutó kötelékek Helgolandtól nyugatra egyesültek. A hajók elsötétítve haladtak, és a felhős, csillagtalan éjszaka is nehezítette a navigációt, ám ennek ellenére minden kötelék az előre megbeszélt helyen és időben csatlakozott egymáshoz. Miután a csatahajó kötelékek egyesültek, északnyugatnak, a Dogger Bank keleti vizei felé vették az útjukat. A flotta előtt a két páncéloscirkáló, a Roon és a Prinz Heinrich haladt, mindegyik egy torpedónaszád flottillával. A szárnyakat a könnyűcirkálók és egy-egy torpedónaszád flottilla fedezte, míg a menet végét egy könnyűcirkáló, és egy flottilla biztosította. A német hajókon egész éjjel feszülten figyelték az ellenség rádióforgalmazását, de semmi különöset nem vettek észre. A rádióállomások a szokásos tevékenységüket látszottak folytatni, s úgy tűnt, az angolok nem sejtenek semmit. Eseménytelen út után, hajnal felé, a csatacirkálók készülődni kezdtek az angol kikötők bombázására.
Hipper ellentengernagy, a német csatacirkálók parancsnoka. Az angol sajtó állandó témája volt a keleti partokat fenyegető német partraszállás, amelynek a közeljövőben várható elérkeztét az újságok szinte minden héten előre megjövendölték. Az ilyen hírlapi kacsák korántsem voltak az Admiralitás ellenére, sőt, titokban maguk is igyekeztek ezeket a rémhíreket táplálni. A német partraszállástól való félelem kihangsúlyozta a hajóhad jelentőségét, és komoly ütőkártyát jelentett a költségvetési pénzekért folytatott harcokban. Ezúttal azonban az Admiralitás valóban komoly információkkal rendelkezett. A német rádióforgalmazás erősödése, és a megfejtett üzenetek egyaránt arra utaltak, hogy valamilyen nagyobb akció várható, és ez korántsem érte meglepetésként az angolokat. Tisztában voltak vele, a németek tudják, a Grand Fleet több csatacirkálóját távoli vizekre vezényelték, és egyértelműnek tűnt, hogy igyekeznek kihasználni ellenfelük erejének meggyengülését. Valószínűsíthető volt az is, hogy ismét a yarmouthi rajtaütéshez hasonló akcióra készülnek. Ennek megfelelően a partok védelmét folyamatosan erősítették. Az északi részek védelmét a Grand Fleet és Beatty csatacirkálói látták el, a Flamborough Headtől délre eső területeket pedig a Tywhitt commodore parancsnoksága alatt álló harwichi flotta cirkálói és rombolói, Keyes commodore tengeralattjárói, valamint Ballard tengernagynak a Humber torkolatánál álló cirkálói és rombolói, illetve két régi sorhajója, a Victorious és Illustrious, valamint a Tyne torkolatában állomásozó Jupiter sorhajó, és számos kisebb egység látta el. Az elfogott és megfejtett rádióüzenetek alapján az Admiralitás tisztában volt vele, hogy a német támadás december 16-án hajnalban várható, azt azonban nem tudták, hogy a német csatahajók is részt vesznek a támadásban, s csak a csatacirkálók feltűnésére számítottak. Bizonytalanok voltak afelől is, pontosan mi is a támadás célpontja. Az Admiralitás már korábban azt valószínűsítette, hogy ez a Tyne és a Humber torkolata lesz, s igyekeztek úgy elaknásítani ezeket a vizeket, hogy a németek csak egy 25 mérföld széles folyosón tudják megközelíteni ezeket a partokat. Feltételezték, hogy a támadás előtt az ellenség felderíti az aknamezők elhelyezkedését, és ezt a szabadon hagyott folyosót fogják használni. Ebben az esetben pedig csak annyit kell tenniük, hogy miután az ellenség benyomult ebbe a résbe, a csatacirkálókkal elállják a kijáratot. Hogy a siker még biztosabb legyen, a Warrender altengernagy parancsnoksága alatt álló II. Csatahajó Köteléket, Jellicoe tiltakozása ellenére, Beatty négy csatacirkálójának támogatására vezényelték. A hat csatahajóból álló kötelék december 15-én futott ki Scapa Flowból. Eredetileg ugyan a kötelék nyolc egységből állt, de az Audacious októberben elsüllyedt, a Thunderer pedig éppen javításon volt. Az első rajt maga Warrender vezette, zászlóshajója, a King George V fedélzetén, a második raj pedig a Royal Navy hírhedt embernyúzójának, a zászlóját az Orionra felvonó Arbuthnot ellentengernagynak a parancsnoksága alatt állt. A hajókat Pakenham ellentengernagy négy páncéloscirkálója, és Goodenough commodore négy könnyűcirkálója kísérte. A létszám itt sem volt teljes, mivel a Liverpool cirkáló javítás alatt állt, a Lowestoft meg éppen a készleteit töltötte fel. Két másik cirkáló, a Blanche és a Boadicea pedig rögtön a kifutás után olyan súlyosan megrongálódott az időközben kitört heves viharban, hogy visszafordulásra kényszerültek. A Boadicea parancsnoki hídját egyszerűen elmosták a hullámok, és sok ember a vízbe veszett. A rombolókíséret mindössze hét hajóból állt, mivel a heves viharban a többi romboló nem tudta elhagyni a kikötőjét. Jellicoe kérte az Admiralitást, hogy erősítésként a Harwichban állomásozó 25 rombolót is vezényeljék északra, ám kérését elutasították, arra való hivatkozással, hogy ezeknek az egységeknek az ottani partokat kell biztosítaniuk egy esetleges német partraszállási kísérlettel szemben. Az északi skót kikötőkből kifutó hajók Aberdeentől 60 mérföldre keletre egyesültek, és tovább nyomultak dél felé. A vihar azonban annyira megerősödött, hogy az már veszélyeztette a rombolókat, melyek az erős hullámverésben alig bírtak lépést tartani a nagy hajókkal. Az angol kötelék 14 csomós sebességgel haladt dél felé, elől Beatty csatacirkálói, mögöttük öt mérföldre pedig Warrender csatahajói. A cirkálók a jobb és balszárnyon, a nagy egységektől öt mérföld távolságra helyezkedtek el, a rombolókat pedig hajnalban tíz mérfölddel a kötelék elé küldték, hogy időben jelentsék az ellenséges hajók feltűnését. Senki nem tudott róla, de nem sokkal éjfél után Hipper angol partok felé tartó hajói alig 15 mérfölddel haladtak el Beatty csatacirkálói előtt. Az angolok azonban kicsit később, és kicsit délebbre várták a németek feltűnését, s komótosan döcögtek tovább dél felé, anélkül, hogy sejtették volna, egyenesen a német csatahajó flotta 22 hajója felé tartanak.


A csata.

A pocsék látási viszonyok között, a kora hajnali sötétségben az ellenfelek már csak akkor vették észre egymást, mikor már majdnem egymásba rohantak. Hajnali öt órakor a német főerők élén haladó torpedónaszádok közül a jobb szárny szélén tartózkodó S33 előtt váratlanul négy angol romboló tűnt fel. A hajók közti távolság alig 150 méter volt, mikor észrevették egymást. A német torpedónaszád azonnal kitért a túlerő elől, és jelentette az ellenség feltűnését. A hajók rögtön ezután szem elől is tévesztették egymást. Egy másik torpedónaszád, a V155, korábban elszakadt a köteléktől, hogy közelebbről is megnézzen egy gyanús hajót, amelyről később kiderült, hogy ártalmatlan kereskedelmi gőzös. Nem sokkal hat óra után, miközben a V155 visszafelé igyekezett társaihoz, a németek jobb felől, mintegy 300 méter távolságra tucatnyi, kötelékben haladó hajót vettek észre. Azt gondolva, saját hajóival találkozott, a V155 fényjelzéssel arra szólította fel az ismeretlen hajókat, azonosítsák magukat. A németek még akkor sem kaptak észbe, amikor jelzésükre rossz választ kaptak. Még kétszer megismételték az azonosítójelzés megadására szóló felszólítást, mire rájöttek, hogy ellenséges hajókról van szó. Ekkor, hogy saját erőiktől elvonják az ellenséget, északkeletre fordultak, füstfüggönyt bocsátottak fel, és teljes sebességgel igyekeztek eltávolodni a veszélyes körzetből, miközben rádión jelentették az ellenség feltűnését. A németek által észlelt hajók a Beatty csatacirkálói előtt haladó brit rombolók voltak. A V155 szerencséjére az angolok még alighanem nem ébredtek fel egészen, mert csak akkor nyitottak tüzet, és fordultak a menekülő német torpedónaszád után, amikor az már jó két kilométerre távolodott el tőlük. Az erőviszonyok semmi jót nem ígértek a német naszádnak, hiszen az angol hajók külön-külön is jóval nagyobbak és erősebbek voltak. A britek félkör alakzatban felfejlődve vették üldözőbe a német hajót, amely teljes sebességre kapcsolva észak felé igyekezett, hogy az ellenséges rombolókat maga után vonva azokat eltávolítsa a német főerők közeléből. Az angol rombolók 120 mm-es lövegei tüzet nyitottak, amire a V155 a maga két 88 mm-es ágyújával igyekezett válaszolni. A brit rombolók azonban szánalmas teljesítményt nyújtottak. Egyetlen találatot sem voltak képesek elérni a német hajón, időnként még egymásra is lőttek, ráadásul a rombolók fele nem is a V155-re tüzelt, hanem egy bal felől észlelni vélt másik német hajóra, amely utóbb egyszerű optikai csalódásnak bizonyult. A német tüzérség ezúttal is sokkal hatékonyabb volt. Az Ambuscade találatot kapott a vízvonalon, és kénytelen volt kiválni a sorból. A német ágyúk ezután az angol rombolók vezérhajóját, a Lynxet vették célba, amely több találatot kapott, s megrongálódott kormányműve miatt ő is kénytelen volt feladni az üldözést. Közel egyórás hajsza után az angolok szem elől tévesztették a német torpedónaszádot, amely először keletnek, majd délnek fordult, és fél kilenc után ismét csatlakozott a flottához.
Mikor a német hajókon fogták a V155 jelzését az ellenséges hajók feltűnéséről, a Hamburg cirkáló és két torpedónaszád, a V158 és a V160, azonnal az összecsapás helye felé indult, hogy segítsen a szorongatott helyzetben levő német naszádnak, és a hazai partoktól elvágva megsemmisítse az angol rombolókat. Félórával később a Hamburgról egy elsötétített hajót vettek észre, amely nem válaszolt a németek jelzéseire. A Hamburg fényszórói erre megvilágították az ismeretlen hajót, melyet angol rombolóként azonosítottak. A német cirkáló rögtön tüzet nyitott, és elfordult az ellenségtől, hogy kisebb célpontot mutasson a torpedók számára. Az ismeretlen hajó a Hardy volt, amely társaival együtt a V155 után kutatott. A hajók közti távolság mindössze 600 méter volt, ám a sötétség és az erős hullámzás miatt még így is nehéz volt a pontos célzás. Először persze most is a németek találtak célba, egyik lövedékük a Hardy parancsnoki hídja mellett csapódott be, majd ezt követően még több találatot értek el az angol hajón, amely két halottat és tizenöt sebesültet vesztett, s kormányszerkezete is súlyosan megrongálódott. A küzdelem ezúttal nem volt teljesen egyoldalú, a Hardy két lövedéke eltalálta a német cirkálót, ahol néhány ember megsebesült, de a hajóban nagy kár nem keletkezett. Az angolok egy torpedót is kilőttek a Hamburgra, de ahogy az erős hullámzásban várható volt, az nem talált célba. Az összecsapás rövid volt, s az angol romboló gyorsan meghátrált a túlerő elől. A sérült kormány miatt a gépekkel manőverezve a Hardy megfordult, és teljes sebességre kapcsolva az éjszakai sötétségben gyorsan eltűnt a németek szeme elől. A Hamburg parancsnoki hídján biztosak voltak benne, hogy az angoloknak végük. A megfigyelők határozottan állították, hogy látták elsüllyedni a brit rombolót. Mindenki diadalmámorban úszott, de sok idő nem maradt az ünneplésre, mert pár perccel később egy másik hajót vettek észre jobb oldalról. A németek már nem is vesztegették az időt azzal, hogy azonosításra szólítsák fel az ismeretlen hajót. A fényszórók megvilágították a célpontot, az ágyúk pedig azonnal tüzet nyitottak rá. A hajó valóban egy újabb angol romboló volt, a Unity, amely a német cirkálót észlelve azonnal megfordult, és a lehető leggyorsabban igyekezett eltűnni a sötétségben. Sikerrel, a harcérintkezés néhány leadott sortűz után megszakadt a hajók között. A Hamburg kíséretében levő két német torpedónaszád kissé lemaradt, és csak néhány lövést tudtak messziről leadni az angol rombolókra. Helyzetüket nehezítette az is, hogy a német cirkáló harci lázban égő kapitánya, Von Gaudecker korvettkapitány, nem volt tekintettel kísérő hajóira, és úgy manőverezett cirkálójával, hogy az takarta a célpontokat a naszádok előtt.
A német flotta zászlóshajóján hajnali 5 óra 24 perckor kapták meg az első jelentést az ellenséges rombolók feltűnéséről. Az S33 jelzésének kezdetben nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget. A torpedónaszád jelentése elég zavaros volt, s eleinte arra gondoltak, az S33 alighanem saját torpedónaszádokkal találkozott, melyek egy ismeretlen hajó azonosítása közben szakadhattak el a flottától. De az az eshetőség sem keltett aggodalmat, hogy esetleg tényleg brit hajókról van szó. Várható volt, hogy az angol partok közelébe érve találkozni fognak az ellenség járőröző hajóival, s azt gondolták, a négy romboló ezek közé tartozhat. A német főerőket az angolok nem észlelték, tehát a flotta nyugodtan haladt tovább. Egy órával később azonban a V155 jelentése már komoly nyugtalanságot keltett a Friedrich der Grosse parancsnoki hídján. A német naszád ugyanis legalább 12 ellenséges hajót vélt észlelni, ami már komoly fenyegetést jelenthetett a német hajóhad számára. Ingenohl attól tartott, ha tovább halad az eredeti irányba, az angol hajók felfedezik őket, és a hajnali sötétséget kihasználva torpedótámadást indítanak a német csatahajók ellen. Ezért a német főparancsnok háromnegyed hétkor fordulatot rendelt el dél-keleti irányba, hogy kitérjen az angol rombolók elől. Ingenohl azt remélte, ezzel sikerül a napkeltéig hátralevő egy órában elkerülni az angol hajókat, amelyek a nappali világosságban már nem fognak veszélyt jelenteni a Hochseeflotte számára.
Pár perccel a fordulás után a flotta előtt haladó Roon páncéloscirkálóról két elsötétített hajót vettek észre, melyek útiránya keresztezte a német flotta haladási irányát. Az ismeretlen hajók nem válaszoltak a német cirkálóról leadott hívójelzésekre. A hajnali derengésben már túl világos volt ahhoz, hogy a fényszórók jól meg tudják világítani a célokat, de még túl sötét ahhoz, hogy a német páncéloscirkáló tüzérségének régi optikai távolságmérői be tudják mérni azokat. Miközben Von Karpf sorhajókapitány, a Roon parancsnoka azon töprengett, most mi az ördögöt csináljon, a két ismeretlen hajó délnek fordult és gyorsan távolodni kezdett a németektől. A Roon kíséretében levő öt német torpedónaszád arra számított, a cirkáló tüzet nyit az ellenségre, ezért a Roon mögött maradtak, és ők sem támadtak. A két ismeretlen hajó a Lynx és a Unity voltak, melyek kihasználták a németek tétovázását, és gyorsan teljes sebességre kapcsolva igyekeztek minél előbb eltűnni a német páncéloscirkáló veszélyes közelségéből. Mire Von Karpf észbe kapott, és az angol rombolók után eredt, azok már eltávolodtak a németektől, és a Roon nem tudta tartani velük a lépést. Rövid üldözés után a rombolók eltűntek a németek szeme elől, a német páncéloscirkáló pedig, a fedezet parancsnokának, a Roon fedélzetén tartózkodó Von Reubeur-Paschwitz ellentengernagynak az utasítására visszatért eredeti helyére, nehogy rés nyíljon a német flotta védőernyőjén. Sem Karpf, sem Reubeur-Paschwitz nem tartotta említésre méltónak az incidenst, ezért nem is jelentették azt Ingenohlnak. Viszont nagyjából ugyanekkor érkezett meg a Friedrich der Grosse-ra a Hamburg jelentése az ellenséges rombolókkal folytatott tűzharcról, és egy angol romboló elsüllyesztéséről. A német csatahajóról még hallani is lehetett az ágyúdörgést. Ingenohl, és törzsének tisztjei nem ismerték fel, hogy az S33, a V155, és a Hamburg ugyanazokkal az ellenséges rombolókkal találkozott, s a Friedrich der Grosse parancsnoki hídján úgy tűnt, több tucat angol romboló tartózkodik a közelben. Ezek pedig biztosan nem csupán járőrtevékenységet folytatnak. Ilyen nagy létszámú rombolókötelék feltűnése csak egyet jelenthetett: erős ellenséges hajóraj tartózkodik a közelben, és az észlelt rombolók ennek a védőkíséretéhez tartoznak. Ingenohl számára a helyzet teljesen egyértelműnek tűnt, maga a Grand Fleet közeleg a német flotta felé! A német főparancsnok 07 óra 20 perckor flottájával keletnek fordult, és teljes gőzzel haladva megindult vissza, a hazai partok felé.
Nyolc óra körül a Roont kísérő torpedónaszádok négy ellenséges rombolót vettek észre, melyek tüzet nyitottak rájuk. A tűzharc csak pár percig tartott, s mihelyt az angolok észrevették a közeledő Roont, beszüntették a tüzelést, és gyorsan kereket oldottak. A Hochseeflotte fedezetének cirkálói és torpedónaszádjai a felkelő nap fényénél hirtelen mindenfelé angol rombolókat és tengeralattjárókat kezdtek el látni. Alig egy óra alatt négyszer fújtak tengeralattjáró riadót a német hajókon. A beérkező jelentések megerősítették Ingenohlt abban, hogy visszavonulást elrendelő döntése helyes volt, hiszen lám, minden irányból ellenség ólálkodik körülöttük. Talán felesleges megemlíteni, hogy természetesen sem angol, sem német tengeralattjáró nem tartózkodott a közelben.
A Roon fél kilencig üldözte az angol hajókat, majd visszafordult, hogy ismét beálljon a helyére. Épp jókor az angolok szempontjából, ugyanis a korábbi összecsapások során már megrongálódott Hardy gépei pont ekkor mondták fel a szolgálatot, s az angol romboló kénytelen volt csökkenteni sebességét. Ha a Roon pár perccel tovább kitart, a Hardy könnyű préda lett volna a németek számára.
A két ellenséges flotta között ez volt az utolsó harcérintkezés. A "csata" ezzel végetért.

Ingenohl zászlóshajója,a Friedrich der Grosse.

Két nappal később írt jelentésében Ingenohl a következőképpen indokolta a visszafordulást elrendelő döntését: "Arra kellett gondolnom, főerőinket felfedezték. Mivel a flotta nagy, 15 csomós sebességgel nyomult előre, messziről is látható, hatalmas füstfelhő szállt fel hajóink fölé. Saját fedezetünk gyenge volt, és az ellenség modern felderítő erőit nem tudták volna feltartóztatni. Nagyon valószínű volt, hogy a következő éjszaka az angol torpedónaszádok támadást intéznek főerőink ellen a Német-öbölben, ami, a különösen sötét éjszakára való tekintettel, feltehetően veszteségekkel járt volna számunkra. Nem volt nyomós ok arra, hogy erőink tovább folytassák előrenyomulásukat azért, hogy még nappal csatlakozzanak a felderítő csoport hajóihoz. Ez ellentétben állt volna a flotta működését szabályozó, Őfelsége által kiadott utasításokkal is."
Ingenohl feltételezései azonban tévesek voltak. Az admirális kellően meg nem erősített jelentések alapján hozott téves döntést, anélkül, hogy egyáltalán csak kísérletet tett volna arra, hogy tisztázza a helyzetet. A zászlóshajóra beérkező zavaros jelentések nyomán Ingenohlnak további torpedónaszádokat kellett volna előreküldenie, hogy felderítsék a terepet, és tisztázzák, tulajdonképpen mi is van előttük. Mivel találkozott volna Ingenohl, ha egy félórával tovább kitart eredeti útiránya mellett? Először Beatty négy csatacirkálójába ütközött volna, majd öt mérfölddel ezek mögött Warrender hat csatahajójába. Ingenohl azt hitte, fedezete gyengébb, mint az angoloké. Valójában azonban a német flotta fedezete sokkal erősebb volt, mint a briteké. Az angolok négy páncélos és négy könnyűcirkálójával, valamint mindössze hét rombolójával Ingenohl két páncélos és nyolc könnyűcirkálót, valamint összesen 54 torpedónaszádot tudott szembeállítani. Az erőviszonyok ilyen aránya egyben meg is mutatja, a németek számára hogyan lett volna megvívható a csata. Miután a felderítésre előreküldött torpedónaszádok tisztázták a helyzetet, Ingenohlnak előre kellett volna küldenie összes könnyűcirkálóját és torpedónaszádját, hogy tömeges torpedótámadásokat indítsanak az angol hajók ellen. A pocsék idő és a rossz látási viszonyok a felderítést ugyan valóban megnehezítették, viszont ideálisak voltak egy efféle támadáshoz. A látótávolság egy és négy mérföld között változott, ami annyit jelent, hogy a német torpedónaszádok jóformán észrevétlenül tudták volna torpedóik hatótávolságán belülre megközelíteni az angol csatahajókat. Az 54 német naszád támadása minden valószínűség szerint el is döntötte volna az ütközetet, s a német csatahajóknak nem akadt volna más dolguk, minthogy megadják a kegyelemdöfést a még felszínen úszó, sérült hajók számára. A közhiedelemmel szemben a német dreadnoughtok nem voltak lassabbak angol társaiknál, s az Ostfriesland és Kaiser osztályú hajók lépést tudtak volna tartani Warrender sértetlen hajóival is. Az angol csatahajók számára tehát nem volt egérút, s legfeljebb Beatty gyors csatacirkálói tudtak volna elmenekülni, ha sértetlenül megússzák a németek bevezető torpedótámadását. A németek tűzerő szempontjából is jelentős fölényben voltak, még Hipper hajói nélkül is. Az angol csatahajókon és csatacirkálókon összesen 84 darab 343 mm-es és 8 darab 305 mm-es ágyú volt, szemben a német csatahajókon és sorhajókon levő 108 darab 305 mm-es és 88 darab 280 mm-es ágyúval. Ha Ingenohl nem ijed meg az első harcérintkezésekről befutó jelentésektől, hanem alaposabb felderítést végez, és bátrabban nyomul előre, gyors és látványos győzelmet arathatott volna, minimális saját veszteséggel. Hat angol csatahajó elvesztése, ráadásul a legújabb csatahajóké, azt jelentette volna, hogy a német Hochseeflotte és a Grand Fleet közti erőviszonyok legalábbis kiegyenlítődnek. Ennek jelentőségéről kicsit később.
Ingenohl azonban, a császári parancsra való hivatkozással, a legkisebb kockázatot sem volt hajlandó vállalni, és azonnal meghátrált. Ez önmagában is katasztrofálisan rossz döntés volt, amit a német főparancsnok ráadásul még megfejelt azzal is, hogy Hipper csatacirkálóit nem értesítette sem az ellenséges hajók feltűnéséről, sem pedig a visszavonulást elrendelő döntéséről. A német csatacirkálók tehát védtelenül maradtak a hátuk mögött feltűnő brit erőkkel szemben, melyek jelenlétéről ráadásul nem is tudtak. Minden emberi számítás szerint Hipper hajói pusztulásra voltak ítélve. Azonban most az angolokon volt a sor, hogy elkövessék saját hülyeségeiket, melyek következtében Hippernek végül sikerült kicsúszni a csapdából.

Warrender zászlóshajója, a King George V.

A német hajók olyan hatékonyan zavarták az ellenség rádiózását, hogy Warrender és Beatty csak nyolc óra felé szereztek tudomást arról, hogy előreküldött felderítő rombolóik ellenséges egységekbe ütköztek. Az első jelentések eléggé homályosak voltak, s az angolok úgy gondolták, legokosabb, ha változatlanul haladnak tovább az eredeti irányban, amíg nem tisztázódik a helyzet. Csak fél kilenckor érkeztek meg az első részletes jelentések a Sharkról. Warrender rögtön keletnek fordult, és ellenséges torpedótámadástól tartva cikk-cakk manővert rendelt el. Beatty hajói pedig 24 csomós sebességgel megindultak arrafelé, amerre a Shark a Roon feltűnését jelezte. Miután a németekkel való harcérintkezés már megszakadt, Beatty csatacirkálói meglehetősen találomra nyomultak előre először északra, majd keletre. Az angoloknak arról sem volt sok elképzelésük, tulajdonképpen miféle hajókba is ütköztek. A német csatacirkálókról tudták, hogy most éppen jóval nyugatabbra, az angol partok közelében kell lenniük, és ráadásul valamivel délebbre, a Humber torkolatánál várták a feltűnésüket. A rombolók által jelentett német hajók tehát nem tartozhattak Hipper kötelékéhez. Egy idő után Beattyben felmerült az a nyomasztó gondolat, hogy az észlelt hajók esetleg a közelben ólálkodó német Hochseeflotte fedezetéhez tartoznak. Sok ideje azonban nem maradt azon gondolkodni, mit is kellene tennie ebben az esetben, mert tíz perccel tíz óra előtt az angol hajók váratlan üzenetet kaptak az Admiralitástól: „Scarborough támadás alatt áll!”

Hipper zászlóshajója, a Seydlitz.

Hipper hajói eseménytelen út után érték el az angol partokat. A viharos tengeren, és a különösen sötét éjszakában a halászhajókat kerülgető német hajóknak sok gondjuk volt azzal, hogy megtartsák a kötelékben elfoglalt helyüket. Néhány torpedónaszád rövidebb-hosszabb időre elvesztette a kapcsolatot a többi hajóval, de némi szerencsével, és néhány rövidhullámú rádióüzenet segítségével sikerült visszavergődniük a helyükre. A németek szerencséjére az angol rádiófelderítés nem észlelte az üzenetváltásokat. Eredetileg úgy tervezték, hogy az angol partokhoz közeledve a torpedónaszádokat visszaküldik a főerőkhöz, ám hajnalban fogták az S33 jelzését arról, hogy brit rombolók tűntek fel a hátuk mögött, a főerők közelében. Néhány angol romboló feltűnése nem keltett nyugtalanságot a Seydlitz parancsnoki hídján, ám úgy vélték, ebben a helyzetben kockázatos lenne a naszádokat védelem nélkül visszaküldeni, jobb, ha a csatacirkálókkal maradnak. Sokkal nagyobb gondot jelentett az egyre elviselhetetlenebb időjárás. A vihar már a nyílt tengeren is kellemetlenül erős volt, de az angol partok közelébe érve még tovább fokozódott. Hét órakor az elől haladó Strasbourg cirkálóról jelentették, hogy a vihar miatt sem a cirkáló, sem a torpedónaszádok nem képesek használni lövegeiket, és vissza kell vonulniuk nyugat felé, ahol valamivel elviselhetőbb az időjárás. Hipper, és a vezérkar főnöke, Erich Raeder korvettkapitány, komoly dilemma elé került. Folytassák e a támadást a cirkálók és torpedónaszádok fedezete nélkül? A Seydlitz parancsnoki hídján mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy döntenek a parancsnokok. Nagy csalódás lett volna, ha most, a cél küszöbén kényszerülnek visszafordulásra. Mikor végül az a döntés született, hogy folytatják a hadműveletet, a tisztek és a legénység egyaránt éljenzésben törtek ki. A cirkálókat és torpedónaszádokat a Stralsund vezetése alatt visszaküldték, hogy az előre megbeszélt ponton csatlakozzanak a főerőkhöz. Csak a Kolberg maradt a csatacirkálók mellett, melynek aknákat kellett telepítenie Scarborough elé. Hippernek fogalma sem volt róla, hogy a csatahajók már korábban visszafordultak a hazai partok felé, ugyanis Ingenohltól a hadművelet egész ideje alatt nem kapott semmilyen tájékoztatást. Abban a térségben, amely felé a német cirkálók és naszádok haladtak, most nem a német csatahajók, hanem Beatty csatacirkálói és Warrender csatahajói cirkáltak.
A német csatacirkálók az angol partok előtt. A Kolberg hídjáról készült kép. Nem sokkal azután, hogy a kis hajók elhagyták a köteléket és visszafordultak, a német csatacirkálókon megpillantották az angol partok első fényeit. A kötelék most kettévált. A Von der Tann, a Derfflinger és a Kolberg, Tapken ellentengernagy vezetésével délnek fordult, Scarborough felé, míg a Hipper irányítása alatt maradt Seydlitz, Moltke és Blücher északnak indult, Hartlepool irányába. A német hajók kemény küzdelmet folytattak a tomboló széllel és a hullámokkal, de a navigációval már nem volt ennyi gondjuk. Az aknaveszély miatt szorosan a part mellett haladva az angol parti jelzőfények és világítótornyok kiváló tájékozódási pontokat nyújtottak, és szinte rávezették a célra a németeket. A tájékozódást segítette az U-27 egyik tisztje, Von Ahlefeld főhadnagy, aki a Seydlitz fedélzetén tartózkodva segítette a tájékozódást az általa már jól ismert vizeken. A Seydlitzről negyed kilenckor látták meg először a Hartlepool előtti sziklákat, s nem sokkal kilenc óra előtt érkeztek meg a kikötő bejárata elé. A német hajók már épp tüzelőállásba akartak helyezkedni, mikor váratlanul négy, velük párhuzamosan, de ellentétes irányban hajózó angol romboló bukkant ki előttük a ködből. A partvédelem négy River osztályú rombolója, a Doon, a Test, a Moy, és a Waverly, fél hétkor futott ki a szokásos járőrözésre, s miután észak felé tettek egy kört, most éppen délre kanyarodtak volna. A hajók már megkapták a figyelmeztetést, hogy német támadás várható a partvidék ellen, és bár a németeket délebbre várták, rögtön rájöttek, milyen hajókkal állnak most szemben. Az angolok nem vesztegették az idejüket az azonosítással, s ahogy az ismeretlen hadihajókat megpillantották maguk előtt, azonnal északkeletre fordultak, hogy kitérjenek a túlerejű ellenség elől. Azonban az alatt a hét perc alatt, amíg ez sikerült nekik, a német hajókról több száz lövést adtak le rájuk, ezek közül 38-at a Moltke 28 cm-es nehézlövegeiből. A németek biztosak voltak benne, hogy két rombolót elsüllyesztettek, a másik kettőt pedig súlyosan megrongálták. Azonban a viharban hánykolódó hajókról lehetetlen volt pontosan célozni, s az angol rombolókat valójában egyetlen közvetlen találat sem érte, bár a közelben becsapódó lövedékek repeszei hármat is megrongáltak közülük, melyek következtében a Doom legénységéből három ember meghalt, hat megsebesült. A németek abban is biztosak voltak, hogy az angolok torpedókat lőttek ki rájuk, s megfigyelőik határozottan állították, hogy három angol torpedó nyomvonalát is látták, melyek csak kevéssel kerülték el a német hajókat. Valójában a viharban a kis angol rombolók nem tudták torpedóvető csöveiket használni, s egyetlen torpedót sem lőttek ki. A Seydlitz parancsnoki hídján néhány tiszt arra kérte Hippert, vegyék üldözőbe a sérült angol hajókat, s végezzenek velük. Hipper azonban úgy vélte, a hadművelet elsődleges és legfőbb célja az angol partok bombázása, s a tervezett időponthoz képest ezzel máris késésben vannak. Nem akarta tovább húzni az időt azzal, hogy néhány jelentéktelen kis rombolót hajszoljon a ködben, ahol azok akár még meglepetést is szerezhetnek neki. Így aztán arra utasította hajóit, foglalják el kijelölt tüzelőállásaikat, a Heugh világítótoronytól mintegy másfél mérföld távolságban. A Seydlitz a Cemetery üteget és a közeli kábelgyárat vette tűz alá, a Moltke a Heugh üteget, a világítótornyot, és a partvédelem megfigyelőállását, a Blücher pedig a dokkokat, a gázműveket és két kisebb gyárat lőtt. A hajók azt az utasítást kapták, csak közepes és kis kaliberű lövegeiket használják, a nehézágyúkból csak akkor nyissanak tüzet, ha a partvédelem is nehézlövegekből venné őket tűz alá. A német tengernagy igyekezett takarékoskodni a nehézlövegek lőszerével, hiszen a kikötők elleni támadás eredetileg csupán azt a célt szolgálta volna, hogy kicsalogassák vele kikötőikből az angol csatacirkálókat. Hipper tehát az igazi harcot későbbre várta.
A kép kissé megtévesztő. A Blücher sérülése látványos, de korántsem súlyos. A német hajók 09.30-kor nyitottak tüzet, s némi meglepetésükre az angol parti ütegek szinte azonnal válaszoltak. Miután a partvédelem jól tudta, hogy német támadás várható a partvidék ellen, a kikötő helyőrségét már éjfélkor riadóztatták, s így az ütegek már harckészültségben voltak, mikor a németek a kikötő elé értek. Első sortüzeik elég pontatlannak bizonyultak, ám hamarosan belőtték magukat, s több találatot sikerült elérniük. A Blüchert négy 15 cm-es gránát találta el, több ágyúja tönkrement illetve megrongálódott, legénységéből kilencen meghaltak, ketten megsebesültek. A Seydlitz három találatot kapott, a gépház több ventillátora és az első kémény megrongálódott, egy ember megsebesült, s a hajón kisebb tűz ütött ki, amit hamar megfékeztek. A Moltke egyetlen találatot kapott az orrán, ám nagyobb károkat nem szenvedett. Miután a parti lövegek ilyen kellemetlenségeket okoztak, a német hajók nehézágyúi is tüzet nyitottak. Bár a jól kiépített állásokban elhelyezett ágyúkat nem tudták megsemmisíteni, a lövedékek szétrombolták az angolok jelző és híradóállomásait, a becsapódó gránátok okozta vibráció pedig tönkretette az ágyúk optikai távmérőit, miáltal az angol ágyúk tüzelésének pontossága lényegesen gyengébb lett. A parti tüzérség lövegeinek kezelőszemélyzetéből a rövid harc alatt kilencen elestek, tizenketten megsebesültek. A kikötőben tartózkodott két angol könnyűcirkáló, a Patrol és a Forward, valamint a C9 tengeralattjáró is. A C9 a támadás kezdetekor lemerült a kikötő vizében, hogy elkerülje a német lövedékeket, a két cirkálót pedig a németek csak akkor vették észre, mikor Hipper már elrendelte a visszavonulást. Két eltévedt lövedék így is eltalálta a Patrolt, amely négy halottat és hét sebesültet vesztett.
A német hajók 09.40-kor szüntették be a tüzelést, és keletre fordulva gyorsan eltűntek a ködben az angolok szeme elől. E rövid idő alatt a három hajó összesen 1150, különböző kaliberű gránátot lőtt ki Hartlepoolra. Megrongálták a vasútállomást, a dokkokat és a kikötői berendezéseket, felgyújtották a parti raktárakat és a gázműveket, valamint öt kereskedelmi hajó és a Patrol súlyosan megrongálódott. A városban 300 ház sérült meg kisebb-nagyobb mértékben. Különösen súlyos volt a civil lakosság vesztesége, 86 ember meghalt, 424 megsebesült. Ennek következtében aztán az angol sajtóban óriási hisztériakampány kezdődött, amely tulajdonképpen máig visszhangzik a történelemkönyvekben. Heteken át átkozták a barbár németeket, akiknek a lövedékei az angol lapok szerint kizárólag iskolákat, kórházakat, és templomokat találtak el. A németek, egyéb jelzőik mellett, ekkor kapták meg az angol újságíróktól a „baby killer”, azaz a „csecsemőgyilkos” minősítést is. Természetesen arról azóta sem történik említés, hogy a civil veszteségek legfőbb okozója maga az angol Admiralitás volt, amely, bár jól tudta, hogy támadás készül a környék kikötői ellen, a lakosságot semmilyen formában nem figyelmeztette, és nem értesítette a veszélyről. A polgári lakosság ilyen nagy mértékű veszteségének elsődleges oka pedig az volt, hogy az angolok a parti ütegeket közvetlenül a lakóházak mellé, sűrűn lakott területekre telepítették. A német hajók pedig az erős hullámverésben nem tudtak pontosan célozni.

Hartlepooli utcarészletek a német támadás után.
Mindeközben a déli csoport hajói is végrehajtották támadásukat. Tapken hajóinak még az északi csoport hajóinál is könnyebb volt a navigáció. A tengerparton futó vasútvonalon ugyanis éppen egy kivilágított vasúti szerelvény haladt Scarborough felé, s a vele párhuzamosan haladó német hajóknak egyszerűen csak követni kellett azt. A vonat és a csatacirkálók egyszerre érkeztek meg Scarboroughba, pontosan kilenc órakor. A kikötőt itt nem védték nagy kaliberű ágyúk, a német hajók tehát csak közepes és kis kaliberű lövegeiket használták. A Derfflinger és a Von der Tann a víz és gázműveket, a katonai megfigyelőállomásokat, a kikötőt és a vasútállomást lőtte. A célpontok egy része a kikötő mögötti domb túloldalán helyezkedett el, a németek tehát csak közvetett irányzással tudtak tüzelni, de ettől függetlenül így is eredményesen tevékenykedtek. 20 perc alatt összesen 773 darab 15 és 8,8 cm-es lövedéket lőttek ki Scarboroughra. A hajók 09.23-kor szüntették be a tüzelést, és távoztak el észak felé. A bombázás rémisztő hatással volt a városka lakosságára. A lakosok és a hajóikról menekülő tengerészek egymással versenyezve rohanták meg a vasútállomást, hogy meneküljenek a városból.
Miközben a csatacirkálók a kikötőt lőtték, a Kolberg attól 3,6 mérföldnyire délre, a partra merőlegesen aknazárat telepített a fő hajózási útvonal alá. A cirkáló megkínlódott az erős hullámzással, melyben kis híján a Boadicea sorsára jutott, egy hatalmas bukóhullám ugyanis összezúzta a hajó parancsnoki hídját. A viszontagságok ellenére a hajó háromnegyed tízre lerakta mind a 100 aknáját, majd északra fordult, hogy csatlakozzon társaihoz. Tapken hajói ezzel még nem fejezték be küldetésüket. A két csatacirkáló tíz órakor ért Whitby elé, ahol negyedóra alatt szétlőtték a figyelő és jelzőállomásokat, majd továbbhaladtak északkelet felé, s fél óra múlva csatlakoztak Hipper hajóihoz. A német tengernagy ekkor jelentette a feladat sikeres végrehajtását Ingenohlnak, és egyben megadta helyzetét is. Ingenohltól azonban továbbra sem érkezett semmiféle jelzés, sem utasítás, sem figyelmeztetés. Hippernek tehát fogalma sem volt róla, hogy főerői visszavonultak, és egy erős angol hajóraj jelent meg a térségben.
A scarboroughi parti őrség azt jelentette, hogy a kikötőt néhány könnyűcirkáló, és három dreadnought támadta meg. Úgy tűnt, a német támadás nagyobb szabású, mint azt korábban feltételezték. Jellicoe tíz órakor elrendelte a Bradford altengernagy parancsnoksága alatt álló IV. Csatahajó Kötelék számára a kifutást, majd a kora délutáni órákban ő maga is elhagyta Scapa Flowt, a teljes Grand Fleettel. Még délelőtt Tyrwhitt commodore Yarmouthban állomásozó hajóinak is elrendelte a kifutást, azonban a vihar miatt csak Tyrwhitt négy cirkálója tudott kifutni, a rombolók a kikötőben ragadtak. Jellicoe és Bradford csatahajói azonban túl messze voltak ahhoz, hogy beleszólhassanak az eseményekbe, Tyrwhitt hajói pedig túl gyengék voltak ehhez. A hadművelet sorsa angol részről Warrender és Beatty kezében volt.
Mikor a scarboroughi híreket megkapta, Warrender azonnal visszafordult, és északnyugatra indult, hogy elvágja a németek feltételezett visszavonulási útvonalát. Beatty azonban úgy gondolta, a jelzést nem neki, hanem Warrendernek küldték, tehát őrá nem érvényes. Egy ideig még tovább folytatta kelet felé a kutatást a Roon után, és csak tíz óra után fordult meg csatacirkálóival, és még harcképes négy rombolójával. A német csatacirkálók és az angol hajók közti távolság ekkor még 150 mérföld volt.
A németek nem mozoghattak szabadon az Északi-tengeren, az aknazárak és a zátonyok erősen beszűkítették mozgási lehetőségeiket. Scarboroughtól északra nagy kiterjedésű angol aknamező terült el, keletre pedig a Dogger Bank zátonyai húzódtak. A Dogger Bank helyenként csupán 15 méteres vizein normális esetben még éppenhogy át tudtak haladni a nagy hajók, de ilyen erős hullámzásban ez aligha lett volna lehetséges. Ezzel természetesen az angolok is tisztában voltak, s úgy vélték, miután az aknamező miatt a németek nem tudnak észak felé kitérni, csak a Dogger Bankot megkerülve, attól északra vagy délre hagyhatják el az angol partvidéket. Warrender ezért könnyűcirkálóit és Beatty csatacirkálóit északra küldte, ő maga pedig hat csatahajójával, és Pakenham páncéloscirkálóival a valószínűbbnek tűnő déli útvonalat állta el, Beatty hajóitól 13 mérföld távolságban. Még délebbre Tyrwhitt négy cirkálója járőrözött. Úgy tűnt, a csapda bezárult, és Hipper valahol biztosan fennakad a hálón. Minden bizonnyal így is történt volna, ha az időjárás nem siet a németek segítségére. A pocsék időben sokszor alig egy mérföldnyire lehetett csak ellátni, de a legjobb esetben se messzebb öt mérföldnél.
Az északi oldalon Beatty előreküldte könnyűcirkálóit, derítsék fel a terepet. Az élen, mintegy öt mérfölddel a csatacirkálók előtt, Goodenough zászlóshajója, a Southampton haladt, tőle északabbra a Birmingham, majd még távolabb a Nottingham és a Falmouth. Fél egykor a csatacirkálókról váratlanul ágyúdörgést hallottak nyugatról, és a köd mögött halványan lövegek torkolattüzei látszottak. A Lion parancsnoki hídján mindenki biztos volt benne, hogy a hadművelet sikerrel járt, és a németek belefutottak a csapdába.

Beatty zászlóshajója, a Lion.

A német csatacirkálókról 07. 40-kor levált kísérő hajók az életükért küszködtek a tomboló viharban. Szinte minden hajón komoly viharkárok keletkeztek, az egyik torpedónaszád például elvesztette a főárbocát. A hajók képtelenek lettek volna a lövegeiket használni, a naszádok egy része pedig, biztonsági okokból, kiürítette a torpedóvető csöveit, s most nem tudták újratölteni azokat. Ilyen körülmények között nem volt értelme a csatacirkálókra várakozni, s a kötelék parancsnoka, Harder sorhajókapitány, Hipperrel rádión egyeztetve úgy döntött, nem várja meg a csatacirkálókat, hanem megindul kelet felé, hogy az előzetesen megbeszélt találkozási ponton csatlakozzék a flotta főerőihez. A csatahajók távozásáról Hardert sem értesítette senki. Nehéz út után a német hajók dél körül értek a Dogger Bank közelébe. Bár a vihar az angol partoktól távolodva valamelyest csillapult, a kis naszádok még így is a cirkálók mögött igyekeztek védelmet keresni a tomboló elemekkel szemben. Az élen a kötelék zászlóshajója, a Stralsund haladt, mögötte öt torpedónaszád, majd utánuk a többi cirkáló, mindegyik néhány naszáddal maga mögött. Fél egykor váratlanul egy ismeretlen hajót pillantottak meg a Stralsundról, közvetlenül a cirkáló orra előtt, mintegy öt kilométer távolságban. Először azt hitték, egy halászhajóval futottak össze, de hamarosan kiderült, hadihajóval találkoztak, bár a típusát eleinte nem tudták megállapítani. Az azonosító jelzésekre a hajó ismeretlen jelzéssel válaszolt, ami nyilvánvalóvá tette, angol hadihajóról van szó. Nem sokkal később egy másik hajó is felbukkant az első mögött. A Stralsund jobbra fordult, tüzet nyitott, és jelentette Hippernek az ellenséges hajók feltűnését. Rövidesen a típusukat is azonosítani tudták, s kiderült, két Town osztályú cirkálóval álltak szemben. Harder jól emlékezett rá, hogy a helgolandi csatában ezek a hajók az angol csatacirkálók előőrséhez tartoztak, s feltételezte, most is ezt a szerepet tölthetik be. A köd mögött tehát valószínűleg a közelben vannak Beatty hajói is. Harder délnek fordult, és a kísérő naszádjai által fejlesztett füstfüggöny védelme alatt teljes sebeségre kapcsolva igyekezett eltűnni az angol hajók elől. A viharban a Stralsund nem tudta valamennyi ágyúját használni, így összesen csak 38 lövést adtak le az angolokra, az utolsót öt perccel egy óra előtt. Találatot azonban egyik fél sem ért el. Az utolsó percekben a Graudenz is az összecsapás helyszínére ért, és leadott pár lövést az ekkor már alig látható brit cirkálókra, amelyek azonban rögtön ezután eltűntek a dél felé haladó német hajók elől. A németek némileg meglepődtek, hogy ilyen könnyen sikerült megszabadulniuk az angol hajóktól, s nem sejtették, hogy ezt nem annyira a szerencsének, vagy saját ügyességüknek, hanem leginkább az angolok ostobaságának köszönhetik.
Goodenough 12. 25-kor jelentette Beattynek, hogy egy ellenséges cirkálóval, és hét vagy nyolc torpedónaszáddal találkozott. Ugyanekkor egy másik rádióüzenetben csatlakozásra szólította fel kötelékének másik három cirkálóját. A közelben hajózó Birmingham rövidesen fel is zárkózott a zászlóshajóhoz, s a távolabb, 6 illetve 10 mérföld távolságban hajózó Nottingham és Falmouth is teljes sebességgel igyekezett az összecsapás helye felé. Beatty azonban nem támogatta Goodenoughot, hanem tovább nyomult előre, nyugat felé. Úgy gondolta, az észlelt hajók nyilván Hipper fedezetéhez tartoznak, s arra számított, a német csatacirkálók tőlük délre fognak felbukkanni. A közelgő összecsapásban azonban nem akart fedezet nélkül maradni a német torpedónaszádokkal szemben. Mivel rombolói leszakadtak, úgy döntött a Falmouth és a Nottingham ne csatlakozzon Goodenough-hoz, hanem álljon be a kötelék élére, a csatacirkálók elé. A cirkálók közül az adott időben csupán egy volt Beatty látóterében, s mivel a rossz látási viszonyok között nem tudták megállapítani, melyik hajóról is van szó, a jelzést általános formában küldték el: "Könnyűcirkálók felderítő pozícióba. Helyük öt mérföldre elől." Azonban a hajó, amelynek a jelzést elküldték nem a Falmouth vagy a Nottingham volt, ahogy Beatty gondolta, hanem a Birmingham, amely ekkor két mérfölddel volt a Beatty hajóiról már nem látható Southampton mögött. A Birmingham kapitánya természetesen nem gondolhatott mást, mint azt, hogy a jelzés nekik szól, hiszen az ő részére adták azt le. S miután a Southamptonról nem láthatták, továbbította a jelzést oda is. Goodenough szintén úgy értelmezte a jelzést, hogy az az összes cirkálónak szól, ezért beszüntette a tüzelést, és elfordult az ellenségtől. Döntésének helyességét azzal is indokolva látta, hogy az utolsó percekben felbukkanó Graudenzet a rossz látási viszonyok között tévesen azonosították, s azt hitték, a Prinz Adalbert páncéloscirkáló van előttük. Félórányi harcérintkezés után az angol hajók így szem elől tévesztették a németeket.
A rossz minőségű képen a Kolberg parancsnoki hídja látható, a vihar utáni, új dizájnnal. Harder dél felé tartó hajói pár perc múlva alighanem így is belefutottak volna Beatty csatacirkálóiba, azonban a szerencse ismét melléjük szegődött. Az angol csatacirkálókról ugyanis ismeretlen hajókat vettek észre bal felől, s azt gondolván, német hajók, pár percre elkanyarodtak dél felé. Rövidesen kiderült, angol halászhajókról van csupán szó, s Beatty ismét visszafordult eredeti útirányába. Ez a kis kitérő azonban lehetővé tette, hogy a német hajók átcsússzanak az angol csatacirkálók előtt. Tíz perccel később, Beatty nagy meglepetésére, a Southampton és a Birmingham csatlakozott a főerőkhöz. Ekkor derült ki, milyen kommunikációs malőrt követtek el az imént. A helyzet azonban ekkor még nem tűnt tragikusnak. Beatty úgy vélte, a német cirkálókat ugyan elszalasztották, de az igazi nagy vad, Hipper csatacirkáló flottája, továbbra is ott van valahol tőle nyugatra, s csak ki kell várnia, hogy a karjaiba fussanak. Hipper azonban valahogy csak nem akart feltűnni, helyette tíz perc múlva Warrender üzenete érkezett meg arról, hogy csatahajóival ellenséges cirkálókat és torpedónaszádokat üldöz északkeleti irányba, s arra kérte Beattyt, forduljon keletnek, és vágja el az ellenség menekülési útját. Beatty tehát ismét megfordult, és 24 csomós sebességgel megindult visszafelé, keleti irányban.
A német hajók megúszták a minden bizonnyal végzetes következményekkel járó találkozást az angol csatacirkálókkal, ám egy negyedórával később belefutottak Warrender csatahajóiba. Először az elől haladó torpedónaszádok észlelték az ismeretlen hajókat, s rövid ideig azt hitték, saját csatacirkálóikkal találkoztak. Néhány pillanattal később azonban azonosították az ismeretlen hajókat, s kiderült, azok az angol II. Csatahajó Kötelék egységei. A naszádok leadták a figyelmeztető üzenetet a mögöttük haladó hajóknak, s kelet felé fordulva igyekeztek minél gyorsabban eltűnni az angolok szeme elől. A torpedónaszádok mögött haladó Stralsund a jelzést fogva azonnal fordulni kezdett, ám már elkésett. A német cirkáló közvetlenül a brit csatahajók előtt, azoktól alig két mérföld távolságra, hirtelen előbukkant a ködből. Az angolok ezúttal éberek voltak, s a zászlóshajóról fényjelzésekkel azonnal felszólították az ismeretlen hajót, azonosítsa magát. A Stralsund parancsnoki hídján mindenkiben megállt az ütő, ám Harder szerencsére megőrizte lélekjelenlétét, s utasította a jelzőtisztet, adja le a csatahajóknak azt a jelzést, amivel nem sokkal korábban a brit cirkálók válaszoltak az ő azonosítójelzéseikre. Az angol csatahajókon ugyan már ellenséges cirkálóként azonosították az ismeretlen hajót, ám a most megkapott angol azonosítójelzés elbizonytalanította a briteket. Miközben tétováztak, mit is tegyenek, a Stralsund gyorsan megfordult, és belevágtatott a legközelebbi ködfelhőbe.
A német torpedónaszádok parancsnokai közben erős kísértést éreztek, hogy torpedótámadást indítsanak az angol csatahajók ellen. A naszádok torpedóit azonban -már ahol egyáltalán be voltak töltve a csövekbe- korábban az éjszakai ütközetben használatos rövid távolságra állították be, s a rendelkezésre álló idő alatt ezen már nem tudtak változtatni. A siker érdekében tehát a naszádoknak, kifogyófélben levő üzemanyagkészletükkel, a viharos széllel szemben haladva, legalább 3.500 méter távolságra meg kellett volna közelíteniük a már felriasztott angol csatahajókat. A naszádok bizonytalankodó kapitányai Hardertől kértek engedélyt a támadásra, a német parancsnok azonban túl veszélyesnek ítélt meg egy ilyen akciót, és nem engedélyezte azt. Helyette arra utasította egységeit, a két angol kötelék között törjenek át kelet felé. A kis merülésű könnyűcirkálóknak és torpedónaszádoknak nem okozott nehézséget, hogy Beatty és Warrender hajói között átcsússzanak a Dogger Bank zátonyain, és rövidesen biztonságos vizekre értek.
Warrender csatahajói és páncéloscirkálói túl lassúak voltak ahhoz, hogy lépést tudjanak tartani a gyors német hajókkal, s azok rövidesen eltűntek előlük a viharos tengeren. Az angolok azt azért megállapították, hogy az észlelt hajók közt nem voltak csatacirkálók, azok tehát még mindig valahol nyugat felé, köztük és az angol partok között vannak. Így aztán rövid üldözés után az angol csatahajók és csatacirkálók ismét megfordultak, és visszaindultak a Dogger Bank felé. Warrender nyugatra, Beatty északnak tartott.
Mindeközben Harder folyamatosan tájékoztatta Hippert a helyzetről és az ellenség erejéről. Hipper fél egykor kapta meg az első jelentést az ellenséges hajók feltűnéséről, és azonnal harci riadót rendelt el a hajóin. Ám a Seydlitz parancsnoki hídján az ellenség felbukkanásánál összehasonlíthatatlanul nagyobb meglepetést okozott a fél órával korábban megkapott üzenet, mely a német csatahajók helyzetéről és irányáról tájékoztatta a csatacirkálókat. Hipper csak ekkor szembesülhetett azzal a ténnyel, hogy főerői, előtte ismeretlen okokból, ahelyett, hogy eléje jöttek volna, meghátráltak, és ekkor éppen 150 mérföld távolságra tartózkodtak tőle kelet felé. Talán érdemes hozzátenni, hogy még ezt az üzenetet sem Ingenohl küldte, hanem a wilhelmshaveni főhadiszállásról érkezett. Ilyen körülmények között természetesen szó sem lehetett arról, hogy felvegyék a harcot a britekkel. Akárcsak Harder, Hipper is rájött arra, hogy az észlelt cirkálók alighanem a brit csatacirkálók kíséretéhez tartoznak. Mikor pedig megérkezett a jelentés a II. Csatahajó Kötelék feltűnéséről, az is nyilvánvalóvá vált, hogy legalább két erős brit kötelék tartózkodik a térségben. A kapott információk birtokában Hipper északnak fordult a hajóival, hogy elkerülje az angolokat. Ekkor már csak 15 mérföld volt a távolság Hipper és Beatty között, s ha az angolok tovább haladnak előre, kis szerencsével talán még észrevehették volna a németeket. Azonban Beatty nagyjából ezzel egyidőben kapta meg Warrender kérését, hogy forduljon keletnek, és próbálja meg elvágni a menekülő német cirkálók útját. Az angol csatacirkálók tehát megfordultak, és ezzel -anélkül, hogy tudták volna- szabad utat nyitottak a németek előtt hazafelé.
A Kolberg. Az Admiralitástól, a parti őrségtől, és a Jellicoe-tól érkező, zavaros és egymásnak ellentmondó jelentések alapján Beatty és Warrender majdnem délután háromig kóvályogtak fel-alá a térségben, aztán kénytelenek voltak arra a kínos következtetésre jutni, hogy a németek valahol áttörtek, és már elhagyták a Dogger Bank környékét. Beatty úgy gondolta, a németek kelet vagy északkelet felé törtek át, és úgy gondolta, még van rá esélye, hogy valahol Dogger Bank és Helgoland között elkapja őket. Ezért teljes sebességgel visszavágtatott keletnek, majd északkeletre fordult. Ugyanekkor Warrender pont az ellenkező következtetésre jutott, és teljes gőzzel észak felé indult, gondolván, a németek arra próbálnak menekülni. Kettőjük közül Warrendernek volt igaza. A német hajórajtól lemaradt Kolbergről késő délután, a lassan kitisztuló időben észrevették Warrender páncéloscirkálóinak füstoszlopait, ám az angolok ennél közelebb nem jutottak. Hipper és Warrender között ekkor 20 mérföld volt a távolság, míg a téves irányt követő Beatty már 60 mérföldre távolodott el a német hajóktól. Az angol cirkálókon nem vették észre a Kolberget, s a viszonylag lassú brit csatahajók és páncéloscirkálók lemaradtak a németek mögött, akik előbb északkeletnek, majd lassan keletnek fordultak, s este hat órára végképp maguk mögött hagyták a veszélyes vizeket. Ekkor 20 csomóra csökkentették sebességüket, s délkeletre fordultak, a hazai partok felé.
Négy óra után lassan sötétedni kezdett, s az angol hajókon kénytelenek voltak levonni a következtetést, hogy a hadművelet kudarcot vallott, a németek megszöktek. Háromnegyed ötkor Warrender elrendelte, valamennyi hajója, Beattyt is beleértve, csatlakozzon hozzá, s megindult vissza, Scapa Flow felé.
A kora délutáni órákban a német csatahajókon is vették a torpedónaszádok és a Stralsund jelentését a hat brit csatahajó feltűnéséről, s csak ekkor tudták meg, mi elől is futottak meg aznap reggel. Ingenohl nem rendült meg, s továbbra is úgy vélte, a visszavonulás elrendelése jól megalapozott, helyes döntés volt. A beosztott tengernagyok, és a hajók kapitányai közül azonban sokan legszívesebben a fejüket verték volna a falba, amikor kiderült, milyen alkalmat szalasztottak el. Emlékirataiban Scheer, meglehetős visszafogottsággal, így ír erről: "A jelentés nagy csalódást okozott zászlóshajómon. Ha a jelentett ellenséges erők közelében tartózkodó csatacirkálóink bajba kerültek volna, nem tudtunk volna idejében a segítségükre sietni. Nem volt már semmilyen lehetőségünk arra, hogy az ellenséges erők közelébe kerüljünk, melyek délután egy órakor már 130 mérföld távolságra voltak tőlünk. Korai visszavonulásunk elrabolta tőlünk a lehetőséget, hogy, a most helytállónak bizonyuló előzetes elképzeléseknek megfelelően, harcérintkezésbe kerülhessünk az ellenséges hajórajjal. A flotta parancsnokára nehezedő korlátozások a merész és bíztató, de nem megfelelő módon kivitelezett terv kudarcát idézték elő."
Mikor az angol csatahajókról szóló jelentést Ingenohl megkapta, néhány percig eljátszadozott a gondolattal, hogy talán vissza kellene fordulnia, hogy segítsen a csatacirkálóinak. Ez a roppant merész gondolat azonban szó szerint csak néhány percig fordulhatott meg Ingenohl fejében, ugyanis a jelentés kézhezvétele után hat perccel pont ezzel ellentétes utasítást adott ki, mellyel feloszlatta a flottát, és elrendelte, az egyes kötelékek önállóan térjenek vissza támaszpontjaikra. A csatacirkálókról úgy gondolta, nagy sebességük miatt nem jelentenek rájuk veszélyt az ellenséges csatahajók, aggodalomra semmi ok. Így megnyugtatva magát, továbbra sem tartotta szükségesnek, hogy Hippernek bármilyen tájékoztatást adjon. A csatahajók visszatérése nem volt egészen problémamentes, ugyanis délután több tengeralattjáró riadó zavarta meg a flotta hazafelé vezető útját. Ezúttal nem vaklármáról volt szó, az angol E11 tengeralattjáró valóban ott ólálkodott a csatahajók körül, a kísérő torpedónaszádok azonban sikeresen távoltartották tőlük a betolakodót. Estére a szétszóródott német kötelékek kezdtek egymás után befutni a hazai kikötőkbe. A Stralsund csoport este nyolc órakor vetett horgonyt a Weser torkolatában, a csatahajók pedig valamivel később, tíz óra körül tértek vissza támaszpontjaikra. Másnap reggel épen és sértetlenül befutottak a csatacirkálók is.

A békésen rozsdásodó német csatahajók.

Utána.

A hivatalos álláspont szerint a németek nagy haditettet hajtottak végre. Több mint 200 év, De Ruyter medwayi rajtaütése óta először hajtott végre ellenséges flotta ilyen pusztító támadást az angol partok ellen. A német hajók akadálytalanul átkeltek az Északi-tengeren, lőtték az angol partokat, majd a túlerőben levő angol hajórajokból bohócot csinálva veszteségek nélkül visszatértek támaszpontjaikra. Egyetlen hajó, a Kolberg szorult komolyabb javításokra, az sem az ellenség ágyúi, hanem a viharkárok miatt. Ingenohl és a császár elégedett volt. A flotta tisztjei nem annyira. A vezérkar helyettes főnöke, Behncke ellentengernagy ezt írta: "A flotta vezetése mereven értelmezett szabályokként kezelte a kapott utasításokat, és megkötve érezte magát általuk. Így kevés remény maradt arra, hogy valaha is határozottabban lépjenek fel kedvező körülmények között." A csatacirkálók tisztjei ennél keményebben fogalmaztak, bár tiltakozásuk egyelőre kimerült az egymás közti morgolódásban. Ők úgy vélték, Ingenohl gyáván cserbenhagyta őket, és csak a szerencsének, meg a pocsék időnek köszönhetik a megmenekülésüket.
Behncke ellentengernagy. Az eset az angolok számára nagy szégyent jelentett. A közvélemény zúgolódott, hogy az oly sok pénzt felemésztő Royal Navy még a saját partokat sem képes megvédelmezni az ellenségtől. Beatty is dühöngött, először Goodenough leváltását követelte, majd jelzőtisztjében, Ralph Seymourban vélte megtalálni a kudarc felelősét. Ennél mélyebbre azonban nem jutott a tanulságok levonásában. Lett volna pedig min elgondolkoznia neki, és a többi admirálisnak is. A dicsőséges Royal Navy szánalmas teljesítményt nyújtott. Nemcsak a kommunikációs rendszer mondott csődöt -nem először és nem utoljára-, hanem nem volt képesek a kötelékek mozgását sem összehangolni, elhanyagolták a felderítést, és az egyes hajók harcban nyújtott teljesítménye is siralmasan gyengének bizonyult. Hét angol romboló nem bírt egyetlen, náluk jóval kisebb német torpedónaszáddal, a V155-el, amely hosszú üldözés után végül meglépett előlük, méghozzá úgy, hogy ő maga egyetlen találatot sem kapott, viszont üldözői közül két hajót is megrongált. Feltűnően határozatlannak, és önállótlannak bizonyultak az egyes angol parancsnokok is.
A Kaiserliche Marine vezetése számára az eseményekből elég nyilvánvaló volt, hogy az angol csatahajók nem véletlenül jártak arra, hanem a britek már előre tudtak a terveikről. Miután a németek meg voltak győződve arról, hogy kódjaik megfejthetetlenek, úgy vélték, bizonyára kikötői kémek, és halászhajónak álcázott angol felderítőhajók riasztották a briteket. Így aztán, Hipper javaslatára, a következő akciót azért indították, hogy a Dogger Bank környékét megtisztítsák ezektől a feltételezett kémhajóktól, és ha mód nyílik rá, az ott járőröző angol rombolóktól is. Miután a feladat nem tűnt veszélyesnek, a német csatahajók ezúttal a kikötőikben maradtak, és csak Hipper csatacirkálói futottak ki. A Von der Tann éppen javítás alatt állt, így a németek mindössze három csatacirkálót, és a Blüchert tudták felvonultatni. Arra számítottak, csak felfegyverzett kereskedelmi hajókkal és rombolókkal fognak találkozni, így ez az erő elégségesnek tűnt. Az angolok, rádiófelderítésük révén, ezúttal is tisztában voltak a németek szándékaival. Beatty öt csatacirkálóval indult Hipper hajóinak az elfogására, s a harwichi hajóraj egységeivel megerősített kísérete hét cirkálóból, és összesen 35 rombolóból állt. A németeknek ezzel szemben a három csatacirkáló, és a Blücher mellett mindössze négy cirkálójuk, és 19 torpedónaszádjuk volt, úgyhogy mikor 1915 január 24-én, a kora reggeli órákban észrevették az ellenséget, Hipper azonnal visszavonulót fújt. Ezúttal azonban nem volt olyan ködfelhő, amelybe a németek bemenekülhettek volna. A kristálytiszta időben az angol csatacirkálók már csaknem 15 mérföld távolságból észlelték a német hajókat, s mintegy tíz mérföldes távolságból már tüzet is nyitottak. Az angol csatacirkálók 27-29 csomóval vágtattak előre, míg a németeket lelassította a legfeljebb 25 csomós sebességre képes Blücher. Nemsokára a németek még tovább lassultak, amikor a hajókat ért találatok miatt a Seydlitz sebessége 23, a Blücheré pedig 17 csomóra csökkent. Úgy tűnt, Hipper hajóinak végük. Az angolok azonban egy sereg baklövést követtek el, melyek legfőbb oka maga Beatty volt. Az angol tengernagy olyan homályos értelmű jelzéseket adott le, amiket kapitányai nem tudtak értelmezni. Ennek köszönhetően a németek végül egérutat kaptak hazafelé, és csak a köteléktől leszakadt Blücher veszett oda.
A süllyedő Blücher-ről készült fotót minden angol újság a címlapon hozta, a közvélemény ujjongott. A Royal Navy admirálisai pedig dühöngtek. A flotta ismét minden várakozáson alul teljesített. A csatacirkálók összevissza lövöldöztek, és gyakorlatilag csak a Seydlitz és a Blücher állt ellenséges tűz alatt. A tűzvezetés pocsék volt, a kivételesen tiszta idő ellenére alig 1%-os találati arányt értek el. A hajók pedig ezúttal sem voltak képesek arra, hogy összehangoltan tevékenykedjenek. Ám az Admiralitás most sem volt hajlandó beismerni, hogy a hibák mögött alapvető taktikai, technikai, és szervezeti hiányosságok állnak. Úgy vélték, a kudarc oka ezúttal is csupán az egyes emberek által elkövetett hibákban keresendő. Megindult a bűnbakkeresés. Beatty jelzőtisztje, Seymour, és a Tiger kapitánya, Pelly, akik valóban követtek el hibákat, jó összeköttetéseik miatt sérthetetlenek voltak. Beatty helyettesét, Moore ellentengernagyot pedig felfelé buktatva távolították el a Grand Fleet közeléből. Előléptették, és kinevezték a Bahamáknál állomásozó cirkálók parancsnokának. (Jól kiszúrtak vele…) Az Első Tengeri Lord, Sir John Fisher, igazi bűnbaknak egy olyan embert választott, akit ép ésszel senkinek sem jutott volna eszébe a kudarcért hibáztatni. A Tiger első tüzértisztjét, Evan Bruce-Gardyne-t, akit lefokoztatott, és kirúgatott a tengerészet kötelékéből. Hogy a legénységnek mi volt a véleménye az egész mondvacsinált eljárásról, azt elárulja, hogy mikor Bruce-Gardyne elhagyta a hajót, a matrózok felsorakoztak a korlátoknál, és megéljenezték a tisztet. (Aki egyébként Fisher bukása után visszatért a flottához, és a háborút a Lion kapitányaként fejezte be.) Maga Beatty a baklövések igazi felelősének Seymourt tartotta, de jó kapcsolatai miatt leváltani vagy felelősségre vonni nem merte. Az utókor nagyrészt elfogadta Beatty vádjait, és a szerencsétlen Seymour, aki nem sokkal a háború után szerelmi bánatában öngyilkos lett, már nem tudott védekezni ezek ellen. Ám egyik, még a háború alatt írt feljegyzésében megemlíti: „Hiányoztak az alapvető taktikai utasítások. A parancsnok különleges utasításokat adott, melyek az elkövetett konkrét hibákkal foglalkoztak, csakhogy az egység hiányát és a zavaros taktikai elképzeléseket nem lehetett ezzel helyrehozni." Seymour nem tett mást, csak leadta Beatty jelzéseit. Ezek értelmezése és helyesbítése nem az ő dolga volt. Ha ezek a jelzések hibásnak, vagy értelmezhetetlennek bizonyultak, ahogy az oly gyakran megtörtént, az csak Beatty felelőssége lehetett.
A jobb sorsra érdemes Pohl altengernagy. A német flottában sem uralkodott jókedv. Mikor Dogger Banknál Hipper korán reggel észlelte az angol hajókat, azonnal jelentette ezt a főparancsnokának. Ingenohl azonban ezúttal is sikerrel győzte meg magát arról, hogy gyors csatacirkálói nem forognak veszélyben. Ráérős nyugalommal cihelődött, és már majdnem dél volt, mire csatahajóival elhagyta a kikötőt. Persze ha azonnal kifut, akkor sem ér oda idejében, de a flotta tisztjei számára mégis ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az Ingenohl tevékenységét leginkább megszenvedő csatacirkálók kapitányai, a merev tekintélytiszteletéről ismert porosz fegyveres erőknél merőben szokatlan módon, nyíltan agitáltak főparancsnokuk leváltása mellett. Az elégedetlenség általános volt, a kikötőmunkások kifütyülték, a gyerekek pedig megdobálták a német tengernagyot, akit -angol felesége miatt- még árulással is megvádoltak. Az újabb vereség miatt feldühödött császár, alig egy héttel Dogger Bank után, menesztette Ingenohlt, és a helyére -Tirpitz nagy csalódására, aki magának szerette volna a posztot- Hugo von Pohl altengernagyot nevezte ki. Pohlt gyakran vádolják azzal, hogy még Ingenohlnál is bátortalanabb volt. Valóban, parancsnoksága alatt a német Hochseeflotte csupán néhányszor futott ki a tengerre, és akkor sem mentek Helgolandnál messzebb. Valójában Pohl azok közé a tisztek közé tartozott, akik már a háború első hónapjaiban nagyobb mozgásszabadságot követeltek a flotta számára, és a scarboroughi malőr után nyíltan kijelentette, hogy Ingenohl nem alkalmas a főparancsnokságra. Most övé lett ez a poszt, de sok örömét nem lelte benne. A császár elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy hőn szeretett játékhajói közül még többet elveszítsen, és elrendelte, a flotta nem távolodhat el 100 mérföldnél messzebb a hazai partoktól. Ráadásul minden hadműveletet vele kellett egyeztetni, és nála engedélyeztetni. Csak miután Scheer vette át a főparancsnokságot, sikerült nagyobb önállóságot kiharcolni a hajóhad számára. Ekkor azonban már rég késő volt. Az angol flotta fölénye 1916-ra már valóban leküzdhetetlenné vált, s a németek elvesztették a lehetőségüket arra, hogy a tengeren fordítsák meg a háború menetét.
Scarborough jelentőségét leginkább talán Tirpitz későbbi szavai világítják meg: „Ingenohl Németország sorsát tartotta a kezében. Forr bennem a düh, valahányszor csak rágondolok!”


Mi is történt?

Az, hogy a németek Scarboroughnál elvesztették a háborút, talán enyhe túlzás, az viszont szerintem nem az, ha úgy fogalmazok, a németek elvesztették a gyors és könnyű győzelem lehetőségét. Ha egy igazán rátermett, úgymond "nelsoni vágású" tengernagy vezeti a német flottát, a reggeli órákban könnyedén lesöpörhették volna a tenger színéről a II. Csatahajó Kötelék hat hajóját, és kis szerencsével akár Beatty négy csatacirkálóját is. Ez pedig döntő fordulatot jelentett volna a háború menetében. Hogy miért?
Nézzük át először a két flotta erőviszonyait. 1914 decemberére a britek mindösszesen 20 csatahajót, és 10 csatacirkálót állítottak szolgálatba, a 15 német csatahajóval és 5 csatacirkálóval szemben. A hajókból le kell számítanunk angol részről az októberben elsüllyedt Audacioust, német oldalról pedig a Földközi-tengeren rekedt, és később a Fekete-tengerre bezárt Goebent. Az erőviszonyok így 29-19 arányban állnak a britek javára, ami tekintélyes, másfélszeres fölényt jelent. Papíron. Az angoloknak azonban megvoltak a maguk gondjai. Csatahajóik számos műszaki problémával küszködtek, többet közülük -például a Neptunt- hónapokig tartó nagyjavításra voltak kénytelenek elküldeni, ám kisebb-nagyobb hibák miatt rendszerint legalább négy angol csatahajó mindig javításon volt. Többször fordult elő ütközés is, ami tovább csökkentette a bevethető hajók számát. A csatacirkálók pedig a háború első hónapjaiban szanaszét voltak szórva a világ tengerein. Az Australia a Csendes-óceán déli részén tartózkodott, az ottani német gyarmatok megszállásában vett részt, és biztosította a térséget Spee hajóinak esetleges támadása ellen. A hajó csak 1915 februárjában csatlakozott a Grand Fleethez. Az Indomitable és az Indefatigable a Földközi-tengeren voltak, és csak decemberben, illetve februárban tértek vissza Angliába. Az Invincible és az Inflexible november elején szintén elhagyta a brit szigeteket, és az Atlanti-óceán déli részére vezényelték át őket. A falklandi csata után az Invincible javításra szorult, és csak következő év februárjában állt újra hadrendbe. Az Inflexible-t átvezényelték a Dardanellákhoz, ahol márciusban aknára futott, és a nyár közepéig javították. A Princess Royal először kanadai csapatszállító konvojokat kísért, majd a Karib-tengerre vezényelték, hogy szemmel tartsa a Panama csatornát, ha netán Spee arra akarna áttörni az Atlanti-óceánra. A hajó csak december végén tért haza Jamaicából. Mindent összevetve, a történészek szerint az ősz folyamán az angol-német flotta bevethető hajóinak aránya nagyjából 22-19 körül mozgott, és volt néhány hét, amikor a németek vezettek 19-18-ra. Az angol flotta tehát korántsem volt akkora fölényben, mint ahogy azt általában gondolják. Scarborough idején például 17 csatahajót és négy csatacirkálót tudtak volna szembeállítani a 14 német csatahajóval és négy csatacirkálóval. Ez a 21-18 arány pedig korántsem jelent meggyőző fölényt.
A háború első évében, nagyjából 1915 közepéig, a németeknek lettek volna esélyeik egy nagyszabású győzelemre a Grand Fleet-el szemben. Az ellenség számbeli fölényét ellensúlyozta volna a német hajók sokkal jobb páncélzata, pontosabb tűzvezetése, és a képzettebb tiszti kar. Láthattuk, milyen siralmasan szerepeltek az angol hajók a háború első ütközeteiben, sőt, tulajdonképpen még Skagerraknál is. A németek azonban, az összes többi tengerészethez hasonlóan, még mindig annak a haditengerészetnek hitték a Royal Navyt, amely megteremtette és fenntartotta a brit birodalmat, és amely tönkreverte a napóleoni Franciaország hadiflottáját. Trafalgar varázsa nem tört meg, igazából még Skagerrak után sem. És német részről sajnos leginkább a Hochseeflotte vezérkara, valamint a legfőbb parancsnok, II. Vilmos állt ez alatt a varázs alatt. Ha képesek többé-kevésbé egyenrangú ellenfélként tekinteni a Royal Navyre, Ingenohl nem esett volna pánikba arra a gondolatra, hogy valahol a látóhatár mögött a Grand Fleet közeleg feléje. Ebben az esetben Scarborough lehetett volna a németek Trafalgárja. Hat, vagy pláne tíz nagy angol hadihajó elvesztése nem egyensúlyt teremtett volna a két hajóhad között, hanem kimondottan a németek javára billentette volna az erőviszonyokat. A decemberi állapotok alapján, csupán Warrender hat csatahajójának az elvesztésével is, a németek 18-15 arányú fölénybe kerültek volna a nagy hadihajók számát tekintve. Hogy ennek mik lettek volna a következményei? Van egy weblap, (Ingenohl's glory) amely elképzeli, milyen lett volna Európa történelme, ha Ingenohl megsemmisíti Beatty és Warrender hajóit. Bevallom, a fantasy műfaj nem érdekel annyira, hogy ezért végigolvassam a 30 oldalnyi angol szöveget, de a közvetlen következményekről szóló részt elolvastam, és számos tételével egyetértek. Tehát Ingenohl győzelme esetén először is kirúgták volna a flotta megosztásáért felelős Churchillt, és lefújják a Dardanelláknál tervezett hadműveletet. A katasztrofális brit vereség, és az angol hajóknak a Földközi-tengerről való kivonása miatt Olaszország és Görögország hátat fordít az antantnak, és ismét a központi hatalmak felé fordul. Az angol flotta meggyengülését kihasználva a németek cirkálókat indítanak az Atlanti-óceánra, ahol azok hatalmas pusztítást visznek végbe az angol kereskedőhajók között, veszélyeztetve a szigetország ellátását. A weblap szerzője ezután még három évig elhúzza a háborút, és csak az 1918-as, elképzelt hágai békével vet véget neki, amelyben a háborúzó felek megegyezéses békét kötnek. Jómagam azonban azon a véleményen vagyok, hogy egy ilyen megrendítő vereség után a britek pánikszerű gyorsasággal igyekeztek volna kimenekülni a háborúból. Mégpedig egyszerűen csak azért, amin Tirpitz kockázatelmélete is alapult. A hajóhad elvesztése, vagy akárcsak nagymértékű meggyengülése elfogadhatatlan lett volna az angol szigetország számára, melynek egész létezése a tengertől függött. A számbeli hátrányba kerülő angol flotta nem engedhetett volna meg magának még egy vereséget, de még egy további veszteségekkel járó győzelmet sem. Franciaország érdekében meg pláne nem. A németeken kívül is voltak riválisaik, akik éppen a Royal Navy ilyen meggyengülésére vártak. A helyzet tehát rendkívül kedvező lett volna arra, hogy a németek egy kompromisszumos békeajánlattal álljanak elő. A brit tekintélyt persze helyre kellett volna állítani, és itt lett volna szükség egy jó német diplomáciára, amely valamiféle egérutat ad az angoloknak. Például néhány gyarmat átadása, és egy, az angolok számára legalább papíron kedvező flottaegyezmény elfogadása lehetővé tehette volna, hogy a britek a békeszerződést, vagy a fegyverszüneti egyezményt győzelemként tudják eladni saját polgáraiknak, és tekintélyük romjait megőrizve hátrálhassanak ki a háborúból. Az angolok kivonulásával pedig a franciáknak és az oroszoknak sem lett volna más lehetőségük, mint békét kötni Németországgal. Azonban Ingenohl nem győzött, és lehet, a német diplomácia sem lett volna elég ügyes és józan ahhoz, hogy kihasználják ezt a feltételezett győzelmet. Ámbár ekkor még nem Hindenburg és Ludendorff irányította Németországot, hanem egy civil kormány, és II. Vilmos. Ők ekkor már látták, hogy a helyzet aggasztó, és talán sikerült volna legalább átmenetileg a józan eszükre hallgatniuk. De mindez csak találgatás. A megtörtént valóság az, hogy hosszú, véres háború kezdődött, az ismert végeredménnyel.
Azonban! Ha Európa történelme a maga belső erőviszonyainak rendjében halad tovább, minden bizonnyal a németek, rettenetes áldozatok árán, 1916-17 tájékán így is lenyomták volna az addigra kivérzett franciákat, átvették volna Európa vezető szárazföldi nagyhatalmának őket megillető helyét, és kompromisszumos békét kötnek Angliával és Oroszországgal. Csakhogy olyasmi történt, ami addig még soha. Európa történetébe egy Európán kívüli erő avatkozott bele. Természetesen az Egyesült Államokra gondolok, amely győzelemre segítette az antant országokat, melyek egyébként nem tudtak volna győzni. Ez az erő kibillentette Európát történelmének természetes menetéből, és olyan útra terelte, amely végső soron a tradicionális európai kultúra pusztulásához, és a földrész államainak eljelentéktelenedéséhez vezetett.

A német hajók ugyan jobbak voltak, de esztétikai szempontból az első világháborús angol csatahajók verhetetlenek. Egy Iron Duke osztályú hajó.

Azok a ronda németek.

Ezen írást olvasva nyilván sokan csóválnák a fejüket, csak nem a németek első világháborús győzelmét kívánom? Visszakérdezek: Járhattunk e volna rosszabbul? Ha pedig válaszolnom kellene, hát akkor: Igen. Határozott meggyőződésem, hogy nemcsak mi, magyarok, hanem egész Európa jobban járt volna, ha a németek, lehetőleg minél gyorsabban, leverik a franciákat és az oroszokat, és békét kötnek Angliával. A napjainkban neoliberálisnak minősített divatirányzat képviselőinek persze a németekről nyilván a nürnbergi birodalmi pártnapok jutnak az eszükbe, de nekem speciel inkább a müncheni Oktoberfest. Hitlert ne keverjük bele ebbe a dologba, itt az első világháborúról van szó. Ha ekkor a németek győznek, Hitler nagy valószínűséggel a jólmenő bécsi szobafestő mester, és a közepesen tehetséges amatőr festő szintjéig tudta volna feltornázni karrierjét. Ha pedig folytatja katonai pályafutását, talán eljutott volna az alhadnagyi rangig. Továbbá ha a németek győznek, nincs kommunista Oroszország, és nincs fasiszta Németország. Nincs Versailles, Trianon és Jalta sem. Ja, és nincs Holocaust.
A németekről ma, fél évszázados agymosás után, a legrosszabb véleménnyel alighanem maguk a németek vannak. Roppant érdekes hallgatni különböző német művészek nyilatkozatait, melyekben egyik első dolguknak tekintik, hogy kijelentsék, ők aztán tökéletesen mentesek mindenféle nacionalizmusnak még a gondolatától is, s Németországot nem hazájuknak, csupán a véletlen által kijelölt lakhelyüknek tekintik. Saját múltjukról és történelmi szerepükről alkotott véleményüket azt hiszem, jól tükrözi Erich Kastner, "A másik lehetőség" című verse, melyből ízelítőként idéznék néhány strófát:

"Ha a háborút megnyertük volna,
katona lenne, aki él
A nép csak csorda, tank a norma!
Kint szögesdrót, bent drótkötél!

Ember parancs szerint születne.
Mert születni olcsón lehet.
S mivel pucér ágyúcsövekre
nem bízhatunk győzelmeket.

Az értelemre bilincs forrna.
S elítélnék az esküdtek.
És háborúznánk libasorba!
Ha a háborút megnyertük volna.

Szerencse, hogy nem nyertük meg!"

Hogy a németek agresszív militaristák voltak? Nem annyira, mint a japánok. Hierarchikus, tekintélyelvű társadalmuk volt? Persze. Ugyanúgy, mint az oroszoknak. Beképzelt soviniszták, akik meg vannak győződve saját felsőbbrendűségükről más nemzetekkel szemben? Aber natürlich! Majdnem annyira, mint a franciák. Más országokat kizsákmányoló, gyarmatosító imperialisták? Inkább csak szerettek volna azok lenni, de az angolok megelőzték őket. Összességében véve tehát bátran állítható, a németek semmivel sem voltak rosszabbak, gonoszabbak, aljasabbak, mint bármelyik másik, korabeli nemzet. Hogy a közvélekedés számára mégis azok lettek, azt elsősorban az első világháborús antant propagandának köszönhetik. Hogy az értelmetlen, céltalan, egyre nagyobb áldozatokat követelő háború iránti lelkesedést valamennyire fenn tudják tartani a hátországban, valahogy meg kellett indokolni, tulajdonképpen miért is kell a németek ellen harcolni. Erre a feladatra a hatalom irányában már akkor is mindig szolgálatkész sajtó volt a legalkalmasabb eszköz. Az újságírókat természetesen a frontvonalnak a közelébe sem engedték, azok nagyrészt a belvárosi kocsmákban és kávéházakban gyűjtötték csak a háborús tapasztalatokat. Ott írogatták cikkeiket a „fronton szerzett élményeikről”, arról, milyen kegyetlen, barbár ellenséggel is állnak szemben. Ekkor születtek meg a történetek az apácákat erőszakoló, gyerekeket gyilkoló, a hadifoglyokból szappant főző németekről. A hátország lakossága most megtudhatta, a németek -a "barbár hunok"- a civilizáció ellenségei, és az ellenük vívott küzdelem a jó harca a gonosszal, a kultúra harca a barbársággal, a rend küzdelme a káosszal. Stb. (Ezek a szövegek nyilván ma sem teljesen ismeretlenek az újságolvasók számára.) A sajtó által keltett -és államilag támogatott- uszításnak köszönhetően a hátországokban sikerült izzó gyűlöletet szítani a németek ellen. Igazából kissé túl is lőttek a célon. A német, vagy akárcsak németes hangzású nevet viselő üzleteket a felheccelt tömeg feldúlta, és természetesen ki is rabolta. Az Angliában élő németeket deportálták, és lágerekbe zárták. Az anyakönyvi hivatalokba tömegesen adták be névváltoztatási kérelmüket a németes neveket viselők. Gyanús származásuk miatt támadások érték az angol királyi család tagjait is, és az egyre komolyabb népszerűség vesztés hatására még ők is jobbnak látták, ha az addig viselt Saxe-Coburg-Gotha nevet megváltoztatják, még mielőtt a népharag őket is Man szigetére száműzné német származásuk miatt. Azóta hívják az angol királyi családot Windsor háznak. A tömeghisztéria olyan méreteket öltött, hogy még a németjuhász kutyákat is átkeresztelték Alsatian névre. (Csak 1977-ben kapták vissza hivatalosan is a German Shepherd fajtanevet.) Mindez új fejezetet nyitott az európai nemzetek egymás közti viszonyában. Korábban a franciák lehet, hogy gyűlölték a németeket azért, mert igényt tartanak Elzászra, vagy mert protestánsok, lehet, hogy azért is, mert sört isznak és nem szeretik a békacombot. De biztos nem gyűlölték a németeket azért, mert németek. Most származásuk miatt kezdték gyűlölni egymást Európa népei, az egész kontinensen, méghozzá minden korábbinál nagyobb intenzitással.
Churchill, a brit oroszlán. A németek elleni vádak ma is elevenen élnek és hatnak a történelemkönyvekben. A gonosz németek legázolják a semleges kis Belgiumot. Persze. Azt viszont egyetlen történelemkönyv sem említi meg, hogy semleges kis Belgiumba a francia hadsereg nyomult be először, és tulajdonképpen ez váltotta ki a német hadüzenetet. A tengeri háborúról szóló fejezetek mindannyiszor mély felháborodással részletezik a gonosz, aljas, stb., németek mennyi szenvedést zúdítottak az angol polgári lakosságra, amikor minden nemzetközi jogszabállyal ellentétes módon tengeralattjáróikkal –„alattomos hadviselési mód”- blokád alá vették a szigetországot. Arról bezzeg nem esik említés, hogy az angolok voltak az elsők, akik minden normát és nemzetközi jogot meg szerződést felrúgva rögtön a háború elején teljes blokád alá vették Németországot. Felszíni hajókkal, mert nekik azokból volt több. Nemcsak a hadianyagot szállító hajókat foglalták le, hanem semmilyen, német partok felé tartó hajót nem engedtek át, ami úgyszintén minden nemzetközi joggal ellentétes intézkedés volt. A történetírók a könnyeikkel küszködve ecsetelik a szegény angol civilek szenvedéseit, akik a barbár német blokád miatt sorba kellett, hogy álljanak a jegyre árusított élelmiszerekért. Arról, hogy ez alatt Németországban százezrek haltak éhen az angol blokád miatt, egy büdös szót sem ejtenek. Jókora irodalma van a gonosz, a gyilkolásban élvezetüket lelő német tengeralattjárósok által elkövetett rémtetteknek is, akik, mint köztudott, alattomos módon lesből támadtak, és aztán segítségnyújtás nélkül odébbálltak. Minden nemzetközi joggal ellentétes módon. Arról megintcsak nem történik említés, hogy a nemzetközi jog előírta, hogy a kereskedelmi hajókat nem szabad felfegyverezni –mert akkor hivatalosan már hadiegységeknek számítanak-, valamint azok kötelesek a tengeralattjáró felszólítására megállni. Az angol Admiralitás viszont már a háború elején elrendelte a kereskedelmi hajók felfegyverzését, és utasította a hajók kapitányait, lehetőleg próbálják meg a felszínre került tengeralattjárókat legázolni. Annak a kereskedelmi hajónak, melynek sikerült egy tengeralattjárót megsemmisítenie, az Admiralitás 500 font jutalmat adott. Emellett, bár a nemzetközi jog ezt is tiltotta, elrendelték, ha támadás éri őket, rádión azonnal jelentsék azt, adják meg helyzetüket és hívjanak segítséget. Úgyszintén az Admiralitás ötlete volt a Q hajók alkalmazása. Ezek felfegyverzett, semleges lobogó alatt hajózó angol kereskedelmi hajók voltak, melyek feladata volt, hogy az őket megállító, a semleges lobogó miatt nyilván gyanútlan tengeralattjárót álcázott fegyvereikkel megsemmisítsék. Az Admiralitásnak ezek az intézkedései kényszerítették a németeket arra, hogy elrendeljék tengeralattjáróiknak, lemerülve, figyelmeztetés nélkül torpedózzák meg áldozataikat, és igyekezzenek minél gyorsabban eltűnni a helyszínről. Nyilván történtek német részről súlyos atrocitások, melyek közül a legismertebb talán a Llandovery Castle kórházhajó elsüllyesztése. Ezeket kivizsgálták, a felelősöket a háború után felelősségre vonták és elítélték. Mármint a németeket. Az angol részről elkövetett háborús bűnök azóta sem publikusak. Ez alól a legismertebb kivétel nyilván a Baralong nevű Q hajó története. Külön érdekessége az esetnek, hogy annak áldozata ezen írás egyik szereplője, Wegener U-27-es tengeralattjárója. Wegener 1915 közepére már meglehetősen sikeres tengeralattjáró parancsnoknak számított, több mint 30 ezer tonna elsüllyesztett hajótér szerepelt a számláján. Augusztus 19-én az U-27 megállította a Nicosia nevű brit teherhajót, hogy, az előírások szerint, átvizsgálja annak papírjait, és rakományát. A semleges amerikai zászló alatt közeledő hajóra, mely azt jelezte, a hajótörötteket akarja felvenni, Wegener nem sok figyelmet fordított. Azonban az ismeretlen hajó valójában az angol Baralong volt, s mikor az U-27 közelébe ért, váratlanul tüzet nyitott ágyúiból. A német tengeralattjáró elsüllyedt. Legénységét a Baralong kapitányának, Godfrey Herbertnek az utasítására agyonlőtték. Ezután egy különítmény átment a Nicosia fedélzetére, és az ott rekedt, a hajó átvizsgálását végző német matrózokat is a tengerbe lőtték. A Nicosia angol utasainak a brit kormány befogta a száját, arra azonban nem számítottak, hogy a hajón néhány amerikai utas is tartózkodott. Hazaérve nagy lármát csaptak az amerikai sajtóban –máskülönben az eset valószínűleg örökre homályban maradt volna- és panaszt tettek az amerikai kormánynál, így az, márcsak hivatalból is, tiltakozott az angoloknál. Az Admiralitás azonnal intézkedett. Herbert kapitányt a Kiváló Szolgálatért érdemrenddel tüntették ki. Az eset egy hónap múlva megismétlődött. A Baralong ezúttal az U-41-et süllyesztette el. A tengeralattjáró legénységének mentőtutaját a Baralong legázolta, a tengerészeket legéppuskázták. Herbert kapitány azonban ezúttal sem volt elég ügyes, két német tengerész véletlenül életben maradt. Ez az eset is kitudódott, s szintén nagy port vert fel. Az Admiralitás továbbra sem tartotta szükségesnek, hogy intézkedjen az ügyben. Végül maga a király, V. György, aki korábban tényleges szolgálatot teljesített a Royal Navyben, s annak tengernagya volt, kellett, hogy közbe lépjen. „Ez az alak nem viselheti ugyanazt a kabátot, amit én!”- jelentette ki, Herbert kapitányra célozva. Ezek után Herbertet egy őrhajóra vezényelték, s nem sokkal később, egy éjszakai járőrözés során „rejtélyes körülmények” között eltűnt. Az Admiralitás Első Lordja pedig elégedetten jelenthette az uralkodónak: „Ilyen nevű személy nem szolgál Őfelsége haditengerészetében.”
S hogy végső soron ki volt a felelős azokért az angol intézkedésekért, melyek a tengeralattjáró háború ilyen eldurvulását eredményezték? Nyilván az Admiralitás akkori Első Lordja, Sir Winston Churchill. Ő hozta meg a fentebb ismertetett intézkedéseket Németország tengeri blokádjáról, ő rendelte el a kereskedelmi hajók felfegyverzését, s tűzött ki jutalmat a tengeralattjárókat legázoló kereskedelmi hajóknak. Ő jelentette ki, hogy a tengeralattjárók legénységét nem tekintik hadifoglyoknak, az ő ötlete volt a Q hajók létrehozása, illetve dicső haditetteiért ő tüntette ki a Baralong kapitányát is. Churchill feje körül máig ott ragyog a nemeslelkű, nagy államférfi glóriája. Szerény személyem azonban inkább egy cinikus, teljesen gátlástalan, hataloméhes kalandort lát benne, aki ráadásul még tehetségtelen is volt. (Angol körökben született róla az a vélemény, hogy nem ért az égvilágon semmihez, ezért csak a miniszterelnöki posztra alkalmas.) Úgy vélem, Churchill igen nagy mértékben felelős azért, hogy hazája, amely a század elején még abszolút, egyeduralkodó világhatalom volt, a század közepére jóformán még önálló államiságát is elvesztette, és nemigen volt már többnek tekinthető, mint korábbi gyarmata, az Egyesült Államok kinyújtott karjának. Úgyszintén nagy –bár természetesen korántsem kizárólagos- felelőssége van Churchillnek abban, hogy Európa országai az első világháborúban gyakorlatilag átharapták egymás torkát, és ezzel tönkretették az egész földrészt. Ezt a pusztítást aztán a következő háborúban tetőzték be.


Vissza.