Rodney
Gomix 1/200

Emlékeim szerint úgy 15 évvel ezelőtt találkoztam először papírmodellekkel. Az egyik hajdani szombathelyi modellboltban turkálva fedeztem fel a polcokon egy 1/250 méretarányú Seydlitz kivágóst, ördög tudja már, milyen gyártmányút. Darab ideig kacérkodtam a gondolattal, hogy megveszem szobadísznek -papírmodellből ennél többet nem néztem ki-, de aztán ejtettem az ötletet, gondolván, kidobott pénz és elpazarolt idő lenne ezzel foglalkozni.
A következő évek során, a modellezők túlnyomó többségéhez hasonlóan, én is fensőbbséges lenézéssel viszonyultam a papírmakettekhez, és a kiállításokon elnéző mosollyal fordítottam hátat a papírmakettesek munkáival teli asztaloknak. Azonban hozzá kell tennem, hogy ez a magatartás a legtöbb esetben így utólag visszanézve is indokoltnak volt mondható. Legyünk őszinték, ezeknek a papírmaketteknek a nagy része valóban nem lépte túl a szobadísz és a gyerekjáték kategóriák határát.
Mint oly sok másban, ebben is az internetnek köszönhetően változott meg az álláspontom. Néhány évvel ezelőtt a neten böngészgetve véletlenül rábukkantam egy lengyel hajómodell kiállítás képeire. Lenyűgöző, látványos és részletgazdag makettek sokasága kápráztatott el. Le nem írhatom, mekkora volt a megdöbbenésem, amikor a kísérő szövegből végül sikerült kibogarásznom, hogy a szóban forgó kiállítás papírmodell-kiállítás volt, és az ott szerepló hajók is bizony mind papírból készültek! (Összehasonlítva őket a hazai kiállításokon elvétve felbukkanó papírhajókkal, nem először kényszerültem arra a megállapításra jutni, a lengyel/cseh/ukrán/stb. modellezők néhány fényévvel ezen a téren is megelőznek minket.)
A következő év során a neten látott hajók egyikét, egy, ha jól emlékszem, Gomix gyártmányú Nagatót, a magyaróvári kiállításon is megcsodálhattam. Élőben sem nézett ki rosszabbul, mint az interneten, és ezen fellelkesedve rögtön könyékig beleástam magamat a közelben tanyázó lengyel árusok dobozaiba. Újabb meglepetések értek. Láthatólag a Seydlitz óta nagyot fejlődött a nyomdatechnika és ezek a hajók már egyáltalán nem olyanok voltak, mint az óvodai kivágós játékok, másrészt pedig mellbevágó volt a hatalmas választék is. Műanyagban egyáltalán nem kapható pompás hadihajók tömege hevert előttem, melyek ráadásul a nagy méretarány ellenére is -érthető módon- sokkal olcsóbbak voltak, mint a műanyaghajók, s darabonként mindössze 4-5 ezer forintba fájtak. Végül három 1/200-as méretarányú GPM füzetet hónom alá csapva távoztam a kiállításról. (Lützow, Bismarck, Roma)
Hazaérve aztán alapos vizsgálatnak vetettem alá friss szerzeményeimet. A végeredmény egyrészt biztató, másrészt lehangoló volt. Biztató, mert látnivaló volt, hogy gondos munkával valóban kiváló modelleket lehet készíteni ezekből a füzetekből. Ugyanakkor lehangoló, mert azt is előre lehetett látni, hogy ez roppant munka- és időigényes feladat lesz. Végül arra a végeredményre jutottam, hogy jobb, ha egyik modellhez sem nyúlok hozzá. Mindhárom csatahajó túl bonyolultnak tűnt ugyanis, és figyelembe véve, hogy még soha nem csináltam ilyesmit, egyikbe sem mertem belekezdeni. Inkább nekiálltam a Heller Richelieu-nek. Első papírmakettemnek valami látványos, de egyszerű hajót szerettem volna, amivel egy kezdő is megbirkózik, és ugyanakkor megfelelő sikerélményt ad az embernek.
Időközben megtaláltam a neten a GPM honlapját, és az áruválasztékban szereplő hajók közül ki is választottam egyet, amiről úgy éreztem, megfelelő lesz a papírhajtogatás rejtelmeivel való ismerkedésre. Választottam a GPM egyik hajója, az 1/200 méretarányú német Leberecht Maass romboló volt.

Egy ritka színes felvétel a hajóról, a modellen is szereplő álcázófestésel.

Nem sokkal ezután azonban minden tervem a feje tetejére állt, amikor a weblapon váratlanul feltűnt egy újabb csatahajó. Nem új kiadású makettről volt szó, hanem valamilyen raktár mélyéről előkerült, vagy bizományba átvett antikvár áruról, a Gomix nevű cég korábbi kiadású 1/200-as Rodney-járól. Hoppá, gondoltam, ez kell nekem! Szép nagy, látványos csatahajó, de ugyanakkor meglehetősen egyszerű kialakítású is. Három lövegtorony, egy baltával faragott parancsnoki torony, egy kémény, meg egy árboc. Rigófütty lesz az egész!
Az Leberecht Maass projekt azonnal a feledés homályába merült, s a GPM-től rögtön megrendeltem a Rodney-t, meg a cég kiegészítői közül a hozzá való ágyúcsöveket. Eredetileg az ágyúcsöveken és a korlátokon kívül nem is terveztem más kiegészítőt beépíteni a hajóra, ám később, már az építés közben, nagyobb mennyiségű pénz állt a házhoz, és úgy gondoltam, ki kell használni a gyorsan jött -és aztán gyorsan ment...- jólétet. Alaposan körülnéztem tehát, milyen kiegészítőket lehet vásárolni ebben a méretarányban, és beszereztem mindent, amit használhatónak véltem. Ezek többnyire hasznos holmiknak bizonyultak, bár az ezúttal is bebizonyosodott, hogy pusztán a létező összes kiegészítő összevásárlása és beépítése még nem feltétlenül teszi színvonalasabbá makettünket.
Kiegészítők terén legelőször is a GPM honlapján érdemes körülnézni. A cég jó érzékkel felismerte a papírban, mint alapanyagban rejlő hiányosságokat, és ezt orvosolandó, az apróbb alkatrészeket, melyek papírból való összehajtogatása a gyakorlatban meglehetősen reménytelen dolog, újabban fotómaratásként is kiadja hajóihoz. A Rodney sajnos nem GPM gyártmány, és nem is új kiadású modell, így magához a hajóhoz nem készült maratás, viszont a GPM termékei közt megtalálhatók például a Rodney-n is használt légvédelmi gépágyúk, a Pom-Pomok és az Oerlikonok, valamint korlátok, hágcsók, létrák. Utóbbiakat gyártja ebben a méretarányban az Aber is, csak éppen kétszeres áron. A Toms Modelworks palettáján is található néhány egészen használható maratás 1/192-1/200 méretarányban, melyek többsége ugyan amerikai és japán hajókhoz készült, de például az ajtókat, valamint az ablakok kereteit és vízvetőit itt is használni lehet.
A nagy méretarány lehetővé teszi, hogy olyan alkatrészeket is beépítsünk a hajóra, melyeket eredetileg más méretarányú RC modellek részére készítettek. Nálam ilyenekből készültek például a hajócsavarok, és nagyrészt a kötélbakok is. (Pontos költségvetést ugyan nem készítettem, de becslésem szerint a Rodney-ba összesen körülbelül 50 ezer forintot öltem bele. Ez jókora összegnek tűnhet, és az is, ám figyelembe kell venni, hogy ebből a pénzből két éven át sikerült eltöltenem a szabadidőmet. Havi átlagra lebontva tehát ez a hóbortom nagyjából havonta 2.100 forintba került. Felfelé kerekítve. Ennél költségkímélőbb hobbit nehezen találhatnék magamnak.)
Külön a papírmodellek készítői számára mindenféle nagyon különleges szerszámokat is kínálgatnak az ezzel foglalkozó weblapokon, speciális szikéket, körvágókat, meg ilyesmiket. A magam részéről azonban úgy találtam, a leghasznosabb szerszám, amely szerintem minden igényt kielégítően megfelel a munkák során, az egyszerű, mezei papírvágó olló. Ezt használtam fő fegyverként, és mondhatom, majdnem minden helyzetből sikerült vele kivágnom magamat.
A Rodney régebbi kiadású, mint a GPM makettjei, és ennek megfelelően gyengébb minőségű is. Szerettem volna elkerülni a modell újrafestését, de végül a meglehetősen gyenge nyomdai színek, ezen belül is elsősorban a kanárisárga fedélzet miatt ez később elkerülhetetlenné vált. Az összeállítási rajz viszonylag részletes, de utóbb a gyakorlatban sok helyen hiányosnak illetve hibásnak bizonyult.
Azt eddig is tudtam, hogy a lengyelek nagyhatalomnak hiszik magukat, de úgy tűnik, még abban is biztosak, hogy a lengyel az egy világnyelv. Az összeállítási útmutató kizárólag lengyel nyelven íródott, aki kíváncsi rá, mi is van ottan leírva, az tanuljon meg ugyebár lengyelül. Egyébként a GPM hajóinak az összeállítási útmutatója is kizárólag lengyel nyelven olvasható. Annak ellenére, hogy a cég termékei már Európa nagy részét meghódították, a vállalat láthatóan továbbra sem érzi szükségét egy angol vagy német nyelvű összefoglalónak.


Az eredeti hajó.

A vadonatúj Rodney, 1928-ban.

A Nelson és a Rodney a washingtoni flottaszerződés 1922-es aláírása és a Royal Navy újrafelfegyverzési programjának 1937-es beindulása közti 15 évben megépített egyedüli angol csatahajók voltak. Egyedi felépítésük is nyilván ennek köszönhető. Nem hasonlítottak sem a korábbi, első világháborús egységekre, sem pedig a később, a harmincas évek végétől megépített új csatahajókra.
A csatahajók O.3 jelű tervei nagyrészt a közvetlenül az első világháború után tervezett, de megépítésre soha nem került N-3 (St. Andrew) osztályú csatahajók tervein alapultak. Sokan egyszerűen az N-3 osztályú hajók kicsinyített, a washingtoni szerződés által engedélyezett 35 ezer tonnás vízkiszorítás alá csökkentett változatának tekintik a Nelson osztályt.
A jelentőségüknek megfelelően azóta sem elismert csatahajók legalább akkora, ha nem nagyobb újdonságot jelentettek a csatahajó tervezésben, mint tíz évvel korábban a Queen Elisabeth osztály. Az „all or nothing” elrendezésű páncélzat, a döntött, belső páncélöv, a hajó orrán beépített háromágyús lövegtornyok, a közepes tüzérség kazamaták helyett lövegtornyokban való elhelyezése, a „block” (tömb) típusú parancsnoki torony, és számos más technikai újdonság új korszakot nyitott a csatahajók történetében. A washingtoni szerződés miatt ugyan a hajóknak nem akadtak rögtön követőik, ám a harmincas években újból beinduló csatahajó építésre a Nelson osztály konstrukciós megoldásai elég egyértelmű, és elég nagy mértékű befolyást gyakoroltak.

Minden forradalmi újdonságuk ellenére a Nelson osztály hajói összességében véve nem voltak igazán jól sikerült konstrukciók, bár főtervezőjük, Sir Eustace Tennyson d'Eyncourt, legnagyobb hibájuknak csak azt tartotta, hogy előnytelen külsejük megtépázza a korábban mindig szépségükről híres angol csatahajók hírnevét.
Miután páncélzatuk és tűzerejük rovására nem akartak engedményeket tenni, a sebességet áldozták fel azért, hogy ne lépjék túl a 35 ezer tonnás korlátozást. A modern csatahajók közt egyedülálló módon a Nelson osztály mindössze két hajócsavarral rendelkezett, ugyanis a kis helyre összezsúfolt gépházakba csak két turbinát tudtak beszorítani. A nyolc Admiralty kazán és a két Brown&Curtis turbina által biztosított 46 ezer Le és a 23 csomós sebesség első világháborús viszonylatban nem volt éppen rossz, de a modern tengeri hadviselésben ezek a csatahajók később már nagyon lassúnak számítottak. A hajóknak rossz volt a manőverező képességük, és a viszonylag hátul elhelyezett parancsnoki hídról rossz volt a kilátás is, ami kikötőben való manőverezésnél nagyon megnehezítette a parancsnok dolgát. A harmadik, X lövegtorony kilövési szöge erősen korlátozott volt, és hátrafelé a fő tüzérség egyáltalán nem tudott tüzelni. Ezeket a hibákat már a korabeli sajtóban is erősen kritizáltak. A támadásokra válaszul a Royal Navy szóvivője, a közvéleményt megnyugtatandó, kijelentette: „Egy első vonalbeli brit csatahajó soha nem fog hátat fordítani az ellenségnek!
A rossz kilövési szögnél talán még nagyobb baj volt, hogy az ágyúk és a lövegtornyok egyaránt elég gyengén teljesítettek. (A két csatahajó egyébként az eredetileg a G-3 jelű csatacirkálókhoz tervezett és megrendelt lövegeket illetve lövegtornyokat kapta meg.) A lövedékek hibás tervezésének köszönhetően a páncélátütő képességük alig volt nagyobb, mint a korábbi, 38 cm-es lövegeknek, és rengeteg műszaki probléma adódott a háromágyús tornyokkal is.
A lövegeket igazából egészen 1934-ig nem tesztelték le rendesen, ekkor került csak sor az első komoly próbalövészetre, melynek során a Nelson ágyúiból csövenként 16 lövést adtak le. Az itt szerzett, meglehetősen kiábrándító tapasztalatok nyomán a lövegtornyokon és a lövegeken számos módosítást kellett utólag végrehajtani. Úgyszintén utólag kellett megerősíteni később a hajók páncélövét is, melynek csekély mélysége nem jelentett megfelelő védelmet a víz alatt becsapódó ellenséges lövedékekkel szemben.
Mindezen hibák ellenére a két csatahajó a Royal Navy legütőképesebb egysége volt, és kilenc 406 mm-es ágyújuknak köszönhetően egészen 1941-ig, az új amerikai és japán csatahajók szolgálatba állításáig, a világ legerősebb csatahajóinak számítottak, következésképpen nem akármilyen presztízst jelentett a két csatahajó parancsnokának lenni. A Royal Navy számos későbbi vezetője, mint például Tovey vagy Cunningham, pályafutásuk korábbi szakaszában a két csatahajó valamelyikének kapitányai voltak. A két hajó közül egyébként a flottánál a Nelson volt a népszerűbb. A Rodney balszerencsés hajó hírében állt, egészen a Bismarck elsüllyesztéséig.

A Nelson.

A Rodney gerincfektetésére 1922 december 28-án került sor a Cammell Laird birkenheadi hajógyárában. A csatahajót 1925 december 17-én bocsátották vízre, és 1927 augusztusában állították szolgálatba. A Rodney standard vízkiszorítása 33.900 tonna, a teljes vízkiszorítása 42.744 tonna volt.
1928-tól egészen 1938-ig az Atlanti Flottánál -1932-től Home Fleet- teljesített szolgálatot. 1938-ban a hajó nagyjavításon és átépítésen esett keresztül. Ekkor végezték el a páncélöv mélységének megnövelését is, az X lövegtorony tetejére pedig katapultot és egy felderítő repülőgépet kapott. A csatahajó 1939 nyarán csatlakozott újra a Home Fleethez.
A norvégiai hadjáratban a Rodney egy bombatalálatot kapott, amely áttörte a hajó páncélfedélzetét, de szerencsére nem robbant fel, így a károk minimálisak voltak. A hajó a következő évben konvojokat kísért az Atlanti-óceánon. Pályafutásának legemlékezetesebb eseménye nyilván a Bismarck elsüllyesztésében való részvétele volt, mely után egy -hivatalosan ekkor még semleges!- amerikai gyárakban elvégzett nagyjavítás következett. (Az angolok ugyan sosem ismerték el, de az ütközet után az amerikai gyárban a hajó sérüléseiről készített lista alapján szerintem feltételezhető, hogy a Bismarck néhány lövedéke eltalálhatta a csatahajót.)
A nagyjavítás után a Rodney elsősorban a Földközi-tengeren tevékenykedett a Máltára induló konvojok kíséretében, illetve a térségben végrehajtott szövetséges partraszállások tüzérségi támogatásában. 1943 végén tért vissza a Home Fleet kötelékébe. A Rodney jelen volt a normandiai partraszállásnál is, majd Murmaszkba induló konvojokat kísért.
Miután a csatahajón 1942 óta nem végeztek komolyabb karbantartásokat és nem végezték el a szükséges nagyjavításokat sem, ekkor már olyan leromlott állapotban volt, hogy 1944 decemberében kivonták a szolgálatból, és tartalékállományba helyezték. Az aktív szolgálatba már nem is tért többé vissza. 1948 februárjában leselejtezték, és ócskavasként lebontásra eladták a British Iron and Steel Company vállalatnak.
A csatahajót 1948 és 1950 között Inverkeithingben lebontották.

A Rodney, pályafutása első éveiben.

Az építés.

Mindenekelőtt azzal kezdtem, hogy biztonsági okokból lefénymásoltam a Rodney füzet lapjait. Tartalék alkatrészeknek szántam ezeket a fénymásolt lapokat, ami aztán remek ötletnek bizonyult, mivel később nagy szükségem volt ezekre a másolatokra. Azt azonban észrevettem, hogy a fénymásoló torzít, tehát óvatosan kell bánni az így készült alkatrészekkel. Nem tudom ez általános jelenség e, vagy pedig csak a cég fénymásolójának a hibája, de a nagyobb alkatrészek esetében a másolt példányok nem passzoltak az eredetihez. Kisebb alkatrészeknél ez a különbség elhanyagolható, de például a gerinc 40 cm-es darabjainál az eredeti és fénymásolt példány hosszának eltérése nagyjából fél centi volt.
Hosszú tépelődés után úgy döntöttem, a hajó vázát nem papírból, hanem valamilyen masszívabb anyagból fogom összeállítani. Erre a célra a „komoly” modellezők által is használt réteges lemezt gondoltam megfelelőnek, melyekből az egyik pesti modellboltban be is vásároltam a szükséges mennyiséget. Utóbb ez vaskos tévedésnek bizonyult. Ezt egyébként már a pénztárnál kezdtem gyanítani, amikor a 3 illetve 4 mm vastag lemezekért kifizethettem a modell árának a dupláját.

A modell fából készült gerince és bordázata.

A nagy pillanat 2007 február hatodikán jött el, amikor néhány rövid fohász elmormolása után fogtam az illesztőfűrészt, és a négymilliméteres lemezből kivágtam a gerinc három darabját. Néhány délután alatt kivágtam az összes bordát és hosszmerevítőt is, a görbületeket pedig, ahol szükség volt rá, ráspollyal alakítottam ki.
A hajó váza már az első próbaillesztéseknél rendkívül impozáns volt. Egy dolog, hogy az ember olvassa, hogy 108 cm, és egy másik dolog, amikor látja is! A hajó még átlósan is alig fért el az asztalon, kellett alája kerítenem egy megfelelő méretű deszkát, amin végig fel tudott feküdni. A 3-4 mm vastag rétegeslemezből készült gerincet és bordázatot Palma faragasztóval ragasztottam össze. A Palma ragasztó nekem jól bevált, erős kötést ad, és valamelyest még a hézagok tömítésére is használható. A későbbiekben gyakran használtam a műanyag és a papíralkatrészek ragasztásánál is.
Miután a ragasztó teljesen megkötött, reszelővel és csiszolópapírral még egyszer átmentem az alkatrészeken, hogy eltüntessem az itt-ott fellelhető kisebb illeszkedési pontatlanságokat, aztán fejre állítottam a késznek nyilvánított vázszerkezetet, és elkezdtem a hajófenék lemezeinek a felragasztását.
Már kezdetben sem értettem, miért nem a hagyományos módon, hosszirányban felfektethető lemezeket adnak a hajókhoz a keresztben, két borda között az egyik vízvonaltól a másik oldali vízvonalig érő lemezek helyett. Szerintem az előbbi megoldás nemcsak könnyebben elkészíthető volna, hanem pontosabban is követné a hajófenék görbületét. Ahogy ugyanis az előre látható volt, ezek a fenéklemezek nem eredményeztek megfelelő felületet, és felrakásuk után a hajófenék olyan volt, mint a hullámzó tenger. (Persze hozzátenném, a fényképek tanúsága szerint nálam tapasztaltabb papírosok képesek szinte tökéletesen simára megcsinálni ezt.) Nem volt nehéz előre látni ezt a problémát, úgyhogy eleve készültem is annak megoldására. Első gondolatom az volt, a hajófeneket Neoflex-el jó vastagon átkenem és simára csiszolom, de később elvetettem ezt az ötletet -amit a gyakorlatban úgysem lehetett volna kivitelezni- és helyette inkább egy második réteg papír felragasztása mellett döntöttem. Hogy fokozzuk a leendő modell élethűségét, ezeket az eredeti fenéklemezek mintájára akartam kivágni és felragasztani. Az eredeti lemezek beosztásáról persze nem volt rajzom, ezeket a Rodney vízvonal alatti részéről készült néhány fénykép alapján próbáltam meg, többé-kevésbé találomra, elkészíteni. Később egyébként ugyanígy jártam el a vízvonal feletti résznél is.
Érdemes megjegyezni egyébként, hogy mint arra hamar rájöttem -de persze csak utólag- a fenéklemezek hullámzását nem kis részben a túl vastag bordák okozták. Eredetileg ezeket 1 mm vastag kartonból kellett volna készíteni, én azonban a nagyobb szilárdság kedvéért 3 mm vastag fából csináltam azokat. Ez egyrészt teljesen felesleges volt, másrészt pedig az ilyen vastag bordák külső élét már hozzá kellett volna csiszolni a hajótest külső görbületéhez. Ezt elmulasztottam figyelembe venni, és ennek következtében aztán az összes borda kiugrott a hajótest síkjából.
Miután úgy gondoltam, a papír, amiből a modell készül, túl gyenge anyag és nem lesz tartása, megpróbáltam valamivel merevebbé tenni azt. Baráti tanácsra először nitrolakkal próbálkoztam, állítólag ettől olyan merev lesz a papír, mint a bádoglemez. Nem lett olyan. A papír szilárdsága egészen jelentéktelen mértékben lett csak nagyobb, viszont a nitróval napokra bebüdösítettem az egész pincét. Másodjára, saját ötletem alapján, műgyanta alapú vakolaterősítővel próbálkoztam, arra gondolva, a műgyanta ugyanúgy átitatja majd a papírt, mint a vakolatot. A végeredmény nagyjából ugyanaz volt, mint a nitrolakknál, kidobott pénz és idő volt ezzel vesződni. Ráadásul arra is rá kellett jönnöm, hogy a papír nem igazán viseli jól, ha folyadékba áztatjuk, ugyanis felhullámosodik tőle, és aztán az életben nem tudjuk már újra teljesen simára vasalni. És a végén persze az is kiderült, hogy ezek a kísérletek ráadásul eleve szükségtelenek voltak. A papír szilárdsága miatt felesleges volt aggódnom, az tökéletesen megfelel ennél nagyobb méretű szerkezetekhez is. Csak azért is írtam le mindezeket, hogy érzékeltessem, mennyire nem volt fogalmam sem arról, hogyan is kell a papírral dolgozni.
A hajófenék lemezei után nekiálltam a vízvonal feletti résznek is. Természetesen itt is sikerült egy csomó felesleges hülyeséggel agyonbonyolítanom a munkamenetet, és megnehezíteni a saját dolgomat. Az a ragyogó ötletem támadt ugyanis, hogy a papíron kivágom az ablakokat, alapnak plexilemezeket ragasztok alájuk, és így tökéletes lesz az ablakok üvegezésének imitációja.
A plexi beszerzése nem volt nehéz, majdnem minden, kisebb méretű műszaki cikket ilyen plexidobozokba csomagolnak, ezekből könnyen ki tudtam nyerni a megfelelő mennyiségű anyagot. A plexi alá, a belső oldalra sötétszürkére festett műanyaglapokat raktam. A felragasztásnál egyébként ugyanazok a problémák jelentkeztek, mint a hajófenék esetében, a nem megfelelő alakú bordák itt is kiugrottak a hajótest síkjából.

Egy elvetélt kísérlet. A hajótest felső részének plexiborítása, mögötte a szürke műanyag lemezekkel.

Miután a teljes hajótestre felkerültek a borítólemezek, vagy legalábbis azok azok első rétege, egy hirtelen támadt ötlet hatására a hajó belsejét kifújtam purhabbal. Óvtak az ötlettől, mondván, a hab szétnyomja majd a hajótestet, de semmi ilyen problémám nem adódott. Óvatosan kell persze bánni a habbal, nem szabad ész nélkül nyomni, de ha finoman adagoljuk, a purhab minden gond nélkül ki tud tágulni felfelé is. Száradás után a felesleges részeket a fedélzet síkjában egy fűrészlappal levágtam. A purhab alkalmazását utólag is jó ötletnek tartom, összetartja a hajót, valamint belülről kimerevíti a hajótest borítását, így később nem nyomtam be annyira a lemezeket, ha valamit ráragasztottam és rányomtam a hajó oldalára. Legalább ilyen fontos, hogy a purhab végig alátámasztja valamennyire a fedélzetet is.
Ezek után sor került a fedélzet beragasztására is. Már az építés kezdetén egy dologban teljesen biztos voltam, abban, hogy a gyárilag adott fedélzetek eredeti formájukban biztosan nem fognak felkerülni a hajóra. A Gomixnak ugyanis sikerült valami teljesen lehetetlen, kanárisárga színben kinyomtatni azokat. Számos ötletem volt, hogyan orvosoljam ezt a problémát. Először arra gondoltam, fapáccal fogom kezelni a papírt, hogy annak élethű színe legyen. Hamar rájöttem persze itt is, hogy a beáztatott papír egyrészt hullámos lesz, másrészt pedig a fapác csak összekoszolja, de nem színezi azt. A következő ötlet az volt, hogy sztirollemezekre cserélem a fedélzetet, de nem kaptam sehol sem megfelelő méretű sztirolt. Aztán arra gondoltam, bekarcolom a palánkvonalakat, és valamilyen faszínű festékkel átfestem a fedélzeteket. Ez az ötlet sem volt hosszú életű, mivel persze hamar rá kellett jönnöm arra is, hogy a papírt, sok minden más mellett, karcolni sem lehet. Végül felragasztottam úgy, ahogy volt, abban bízva, hátha a helyén jobban fog kinézni, mint a füzet lapjain. Nem nézett ki jobban. Sőt, rosszabbul, ugyanis az egész fedélzet olyan hullámos lett, hogy az ember tengeribetegséget kapott, ha ránézett. A bordák kiszabásánál és összeragasztásánál elkövetett minden tized-milliméteres hiba ugyanis hatványozottan kiütközött nemcsak a hajó oldalán, hanem a fedélzetén is. Ekkor merült fel bennem először, de korántsem utoljára, hogy hagyom a francba az egészet, és visszatérek a műanyagmakettek sokkal nyugodalmasabb világába.

A purhabbal kitöltött hajótest.

A küzdőszellem végül is nem hagyott nyugodni, és folytattam a sziszifuszi küzdelmet. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy a felépítmények, a sok fedélzeti hullámtörő, szellőző, meg mindenféle bizbaz, kellőképpen megtöri majd a fedélzet síkját ahhoz, hogy annak hullámzása ne legyen annyira feltűnő. (Teljesen eltüntetni persze ezt nem lehetett.) A szín kérdése viszont továbbra is függőben maradt.
Másik gond volt a fedélzettel, hogy annak szélei valahogy nem találkoztak pontosan a hajó oldalának széleivel. A fedélzet lemezei hol kilógtak a hajó szélén túlra, hol pedig beljebb kerültek. (Köszönhetően ismét csak a bordázat nem eléggé pontos elkészítésének, és azoknak a kis eltéréseknek, melyekről korábban azt gondoltam, nem lesz semmilyen hatásuk.) Ezt szerencsére viszonylag egyszerűen tudtam korrigálni. A fedélzet peremét, ahol a deszkázat találkozik a korlátok alatti acélperemmel, a fénymásolt papírból kivágva eleve még külön is rá akartam ragasztani a fedélzetre, hogy legyen valami szintkülönbség a kettő között. Ezt a peremet később egyszerűen szélesebbre hagytam a kelleténél, és felragasztás után a felesleget a hajó oldalához igazítva vágtam le róla. Ez persze megint elég ronda munka, és nem tüntette el, csak valamelyest elviselhetőbbé és kevésbé feltűnővé tette a hibákat.
A fedélzet után ismét visszatértem a hajó oldalához, és nekiláttam az oldallemezek felragasztásához. Újabb szívás. Rá kellett jönnöm, hogy a papírt nemcsak karcolni nem lehet, hanem fúrni sem. A fúró ugyanis széttépi a papírt. (A megoldást -bőrlyukasztó- már csak az építés vége felé fedeztem fel.) Miután az ablakokat semmilyen módon nem tudtam kivágni, kárba veszett az egész munkám a plexivel.
A hajó oldallemezeit szintén az eredeti lemezosztás szerint ragasztottam fel, ami itt nem jelentett problémát, ugyanis a vízvonal alatti résszel ellentétben ezeket az osztásokat itt jelzik a papíron is. Ollóval részekre vágtam őket, és a lemezeket egyenként ragasztottam fel. A fényképeken észrevettem, hogy láthatóan az oldallemezek minden második sora vastagabb, tehát a modellen ezeket a fénymásolt papírból még egyszer kivágva, duplán raktam fel. Némi fejtörést okozott a hajótest oldalain alul, a vízvonal közelében található sok kis kerek panelvonal. Fogalmam sem volt, mik ezek, azt hittem valamilyen szerelőnyílások. Úgy ítélvén meg, hogy nincs jelentőségük, nem is foglalkoztam velük. Jóval később jöttem csak rá, hogy megfelelő átmérőjű bőrlyukasztóval könnyedén bele lehetett volna nyomni a papírba ezeket a kerek körvonalakat. Azt, hogy valójában ezek a nyílások milyen célt is szolgáltak, szintén csak jóval később tudtam meg. Nos, valójában egy rendkívül érdekes szerkezetről van itten szó! Ezeken a nyílásokon keresztül egyrészt vízzel lehetett elárasztani a velük összeköttetésben levő vízvonal alatti kiegyenlítő tartályokat, s így a súlypont lejjebb vitelével -2.600 tonna plusz súlyról van szó- növelhették a hajó stabilitását, ami az elképzelés szerint főleg erős viharban lett volna hasznos. Másrészt ezek a nyílások az ellenkező irányban is működtek volna, afféle nyomáscsökkentő szelepként. Másik feladatuk ugyanis az lett volna, hogy torpedótalálat esetén a robbanás lökéshullámát, vagy legalábbis annak egy részét, kivezessék rajtuk keresztül a hajó belsejéből a szabadba. Az egész elképzelés nagyon emlékeztet a Kosztyenkó -féle csatahajó terv -lásd a Sztálin csatahajói cikk végén- hasonló megoldására. Ezek alapján elképzelhető, hogy Kosztyenkó terve talán nem is volt olyan eredeti.

A kész hajótest. A hajófenék lemezelésének utolsó rétege még hiányzik.

A hajótest lemezeinek felragasztása után -előtte jobb lett volna- az ablakokra felragasztottam a Toms Modelworks ablakkereteit is, a hajótestre a nagyobb, 16 hüvelykes, a felépítményre a kisebb, 12 hüvelykes ablakok passzoltak. (Az ablakok egyébként 1/192 méretarányúak, de a méretaránybeli eltérések még a nagyobb, 16 hüvelykes ablakoknál is csak 0,08 mm-t tesznek ki, amit elhanyagolhatónak éreztem.) A 16-os ablakokból azonban jóval kevesebbet adnak, mint a 12-esekből, és három készlet sem volt elég arra, hogy a Rodney rengeteg ablakát mind megcsináljam belőlük. Miután nem tudtam rávenni magamat arra, hogy még ötezret adjak ki újabb két garnitúra ablakkeretre, az ablakok egy részét zárt állapotban építettem be. Abszolút hiteltelenül, a hajótest ablakait ugyanis belülről lehetett lezárni, nem pedig a felépítmények ablakainál használt külső takarólemezekkel. De hát abból dolgozunk, amink van. Festés után alig lehet észrevenni ezt a szabálytalanságot is.
A vízvonal feletti részen sok gond nem is volt a hajótest külső lemezelésével, a nagyobb bajok, ahogy az várható volt, a vízvonal alatti részen jelentkeztek. A hajótest görbülete itt sokkal nagyobb és bonyolultabb, mint felül, következésképpen a pontatlan bordázat itt sokkal nagyobb hibákat is okozott. Nem segített a második réteg papír sem, a hepehupák ugyanolyan feltűnőek maradtak, mint előtte. Jó sokáig pepecseltem rajta a Neoflex-el, mire sikerült a legdurvább horpadásokat úgy-ahogy eltüntetni, majd egy harmadik réteg papírborítással végre valamennyire elfogadható külsőt adni a hajófenéknek is. A nagyjából egy centi széles és 10 centi hosszú csíkokból álló fenéklemezeket az eredeti hajóról készült fényképek alapján igyekeztem felrakni, bár ezeken a hajófenék lemezosztása inkább csak a hajó orr részén volt úgy-ahogy kivehető.
Megszenvedtem a tengelynadrágokkal és a csavarbakokkal is. Ezeknek az alkatrészeknek már a kivágása is elég talányos volt, az összeragasztásuk még inkább. Többnyire nem volt rajtuk ragasztási felület és olyan bonyolult hajtogatásokat kellett volna rajtuk csinálni, amiket a gyakorlatban szerintem szinte lehetetlen kivitelezni. Arról nem is beszélve, hogy összeállítási rajznak ez a része nehezen érthető, hiányos, és mint említettem, kizárólag lengyel nyelvű, tehát a szövegéből semmit nem értettem. Ezeknél az alkatrészeknél -és aztán sok másiknál is- gyakorlatilag találomra dolgoztam, próbáltam magam kitalálni, mit hová és hogyan. Ekkor szembesültem először azzal a ténnyel, hogy egy ilyen méretarányú hajó jó színvonalú és megfelelően részletes elkészítéséhez azért már szükség volna egy viszonylag részletes tervdokumentációra, minimum egy Profile Morskie könyvre. Sajnos azonban pont a Nelson osztályú csatahajókról szinte semmilyen használható anyagot nem sikerült találnom. Csak az építés vége felé találtam rá a neten az AJ Press egyik könyvére, mely ezzel a két hajóval foglalkozik, de ennek sem túl erős a rajzanyaga. Sok kérdésre választ adott ugyan -többnyire már későn- de a részleteket illetőleg többnyire továbbra is homályban hagyott. Az építés során leginkább egy azóta már megszűnt lengyel weblapra támaszkodtam, mely egy elképesztően részletes, ránézésre nagyjából 1/700-as Rodney modell megépítését mutatta be, több száz részletfotóval. Vitás kérdések felmerülésekor mindig ezeket a képeket böngésztem át, és többnyire az itt látottakhoz igazodtam.
Miután beragasztottam a fából faragott és papírral borított kormánylapátot és a hurkapálcából készült csavartengelyeket, talpra állítottam a hajót, és -talán kissé elhamarkodottan- nekiálltam a felépítményeknek. A felépítmény fedélzeteit mindenféle öntőkeret darabokkal, PVC lapokkal támasztottam alá, nehogy behorpadjanak a később rákerülő felépítmények súlya alatt. A füzetből kivágott alkatrészekre felragasztottam a Toms Modelworks ablakkereteit és az ajtókat. Ez utóbbiak ugyan az US Navy hajóihoz lettek csinálni, de feltételeztem, hogy nincs nagy különbség a Royal Navy hajóin használt ajtókhoz képest, már csak azért sem, mert a hajót az 1941-es amerikai nagyjavítás utáni állapotban szándékoztam elkészíteni. Ami azt illeti, a méretarány sem pontos, ezek az ajtók ugyanis 1/192 méretűek. Két méternél ez 0,4 mm eltérést jelent, amit a rám jellemző nagyvonalúsággal jelentéktelennek minősítettem. Az ajtókat egyébként nyitott és zárt változatban egyaránt be lehet építeni, és élve a lehetőséggel természetesen igyekeztem a lehető legtöbb ajtót kinyitni.
Még mielőtt a parancsnoki torony is felkerült volna a csónakfedélzetre, a hajót ismét hátára fordítottam, és befestettem a hajófeneket. A felépítmények felrakása után ugyanis a hajót már nem tudtam volna ismét a feje tetejére állítani. Az építés kezdetén eredetileg úgy gondoltam, kísérleti hajóról lévén szó, nem fogok sokat vesződni a festéssel, ahol lehet, megtartom az eredeti nyomtatott színeket. Ezt az álláspontomat azonban nagyon hamar megváltoztattam, egyrészt mert a nyomtatott színek nagyon nem nyerték el tetszésemet, másrészt pedig mert az építés során az eredeti alkatrészek rendszerint alulra, a borítás első rétegébe kerültek, míg a külső, látható lemezelés többnyire a fénymásolt, fekete-fehér lapokból készült. Nem is beszélve arról, hogy a ragasztás és a tömítés során általában alaposan összekentem mindent.

A hajótest nem túl sokat ígérő látványa hátulról nézve. Jól látszanak a hepehupák a fedélzeten.

A hajófenék festéséhez a Tamiya Prince of Waleshez ajánlott vörös-barna keveréket készítettem el, bár ami azt illeti, nem vagyok igazán meggyőződve arról, hogy az angol hajóknál tényleg ezt a viszonylag sötét színt használták. A sötét árnyalatnak egyébként megvannak a maga előnyei is, ebben az esetben leginkább az, hogy sokat eltakar a hibákból, és nehezebben észrevehetővé teszi azokat. Ecsettel való háromszori átfestés után a hajófeneket átfújtam matt lakkal, majd úgyszintén ecsettel átfestettem a vízvonal feletti részt is. A megfelelő dokumentáció hiánya következtében fogalmam sem volt róla -és azóta sincs-, tulajdonképpen milyen árnyalatokat is használtak ezeken a hajókon. A fehér szín persze egyértelmű volt, de a kétféle szürkét meg a zöldet találomra kevertem ki. A már említett lengyel weblaphoz igazodva próbáltam ránézésre hasonló árnyalatokat összehozni, több-kevesebb sikerrel. A végeredmény szerintem kissé itt is túl sötétre sikeredett, az egyik szürkét később teljesen át is kentem egy másik, világosabb árnyalattal. (Egyébként az eredeti, nyomtatott színek is ugyanilyen sötét árnyalatúak voltak.) Az ablakokat fényes sötétszürkével festettem ki.
Szokásomhoz híven a vízvonalcsíkot festettem fel utoljára. A szokásos gondokkal persze, szabad kézzel ugyanis nem tudtam a csíkot egyenesen meghúzni, a maszkolószalag alá meg, mint rendesen, ezúttal is állandóan befolyt a festék. Hosszas pepecselés és maszatolás után a helyére került azért ez is, és befejezésként ismét egy jó vastag lakkréteget fújtam a hajótestre.

Az elkészült és befestett hajótest. Ezen a képen jobban néz ki, mint amilyen valójában volt.

A száradás után újra talpra állítottam a hajót, és folytattam a felépítményekkel. A felépítmény talapzata után először a páncélozott kormányállást csináltam meg, a tetején azzal a félgömb alakú valamivel. Tartottam tőle, hogy ezt a formát papírból nehéz lesz összehajtogatni, de a vártnál jóval könnyebben ment. Maga a papír is jól kihozta a félgömbformát, amit Neoflex-el körbekenve tökéletesítettem tovább. Meglepő módon sokkal több gondom volt a barbettákkal, az ezekhez tartozó papírcsíkokat ugyanis egyáltalán nem olyan egyszerű pontosan kör alakúra összehajtani, mindig csak valamilyen ovális forma jött ki belőle. Végül úgy oldottam meg a kérdést, hogy 3 mm vastag műanyaglemezből kivágtam a megfelelő átmérőjű köridomokat, beragasztottam őket a fedélzetre a barbetták helyére, és ezekre ragasztottam rá a papíralkatrészeket.
A másik gondom azzal volt, hogy semmilyen értelmezhető jelzést nem találtam arra vonatkozóan, melyik barbettát hová, és hogyan ragasszam be. A középső persze egyértelmű volt, de a két másik méretre egyforma volt, és semmilyen jelzés nem volt rajtuk, melyik tartozik az A és melyik a C toronyhoz. (Tudom, angol terminológia szerint A, B és X tornyok.) Végül találomra ragasztottam be őket, elvégre a méretük egyforma. Azt sem tudtam megállapítani, hogyan fordítsam el őket, hogy a festés mintázata egyezzen a hajótestével. Végül azt feltételezve ragasztottam őket a helyükre, hogy az illesztés vonalát nyilván a legkevésbé feltűnő helyre, a hátsó részre tervezték. A minták egyébként sehogy sem passzoltak a hajótest kamuflázsának mintázatához, akkor meg gondoltam úgyis teljesen mindegy, hogyan rakom be őket.
A parancsnoki torony alsó részének elkészítése igazán nem jelentett problémát, egyetlen papírdarabból kell kihajtogatni. A torony mögötti fedélzeti házak sem jelentettek kihívást, ezek alapjában véve csak egymásra helyezett dobozok. Nehezebb munkát csak a nyitott ajtók helyének kivágása, és az ajtó, illetve ablakkeretek beragasztása jelentett, amiket természetesen előre meg kellett csinálni.
Miután a felépítmény nagyobb darabjai a helyükre kerültek, hozzáláttam a fedélzeti szerelvények elkészítéséhez. Először a hullámtörőket ragasztottam be, ami egyszerűen ment, de hiányoztak hozzájuk a háromszög alakú támasztékok. Sem a rajzon nem voltak jelezve, sem pedig az alkatrészek között nem találtam ilyesmiket, tehát a modell tervezői feltételezhetően egyszerűen megfeledkeztek róluk. Ezek kivágása a maradék papírhulladékból persze egyszerű feladat volt. A fedélzet szélén elhelyezett kötélbakok és kötélszarvak papírból való összehajtogatását reménytelen feladatnak láttam, inkább vettem helyettük méretre nagyjából megfelelő, fémből készült Mamoli kiegészítőket. Remekül mutatnak a helyükön. (Ekkor szereztem be a két, méretre és alakra nagyjából megfelelő fém hajócsavart is, ha jól emlékszem szintén a Mamoli kollekciójából.)

A hátsó felépítmény és a kémény majdnem kész, a parancsnoki torony kezd alakulni.

Ezután jött az, amitől eléggé tartottam, a rengeteg, oszlop alakú fedélzeti szellőző elkészítése. Természetesen meg sem próbáltam papírból összehajtogatni őket, hanem ehelyett a vastagabbakat öntőkeret darabokból, a vékonyabbakat pedig sasliknyársakból készítettem. Az oszlopok felső részét körbetekert papírcsíkokkal vastagítottam meg. Elég nehéz volt őket egyformára vágni, és még nehezebb az aljukat vízszintbe csiszolni, ráadásul meglehetősen monoton, unalmas robotmunka volt csaknem száz egyforma szellőzőt legyártani.
A szellőzők után következtek a fedélzeti lejárók és rakodónyílások, amikből szintén volt jó néhány. Minek volt ennyi belőlük, nem tudom, de szerintem ennek a hajónak a fedélzetén nem nagyon lehetett sétálgatni anélkül, hogy az ember hasra ne esett volna valamiben. Nekem ezúttal jól jött, ez a sok kacat csak segített abban, hogy ne legyen olyan feltűnő, mennyire hullámos a fedélzet. A nagyobb fedélzeti szerelvényeket, amik végül is egyszerűen csak kis dobozok, a rajznak megfelelően papírból kivágtam és összehajtogattam, de nem sok kedvet éreztem ahhoz, hogy az apróbb alkatrészeket is megpróbáljam papírból hajtogatni. Ezeket inkább egymásra ragasztott műanyag vagy kartondarabokból készítettem el. Nagyon sok esetben a gyári alkatrészeket is ilyen módon, alájuk ragasztott műanyag vagy karton darabokkal magasítottam meg, mivel úgy vettem észre, ezek nem emelkednek ki megfelelő magasságra a fedélzet síkjából.
Ekkortájt jöttem rá a fénymásolt lapok másik előnyére, hogy kiváló alkatrésztérképként szolgálnak. Az eredeti lapokat ugyanis eddigre már miszlikre szabdaltam, és a maradék alkatrészeket kis papírfecnik kavalkádjából kellett valahogy kikeresnem. Nagy segítséget jelentett, hogy a még egy darabban levő másolatokról kikereshettem, melyik oldalon, milyen alkatrészek közelében is van az, amit keresek, és egyáltalán hogyan is néz ki. Az azonosítás így már sokkal könnyebb volt. (Persze így sem jártam mindig sikerrel. Az első hullámtörő előtt levő 102-es alkatrészt például több napos keresés után sem voltam képes megtalálni. Gondolom, mondanom sem kell, hogy a 100-as, 101-es, 103-as, 104-es alkatrészeket, amikre nem volt szükségem, másodpercek alatt mind megtaláltam, a 102-es viszont azóta sem került elő. Így működnek a dolgok.)
Újabb gondot jelentett a fedélzeti szerelvények elhelyezése, amikre vonatkozólag a hiányos rajz nem mindig jelentett egyértelmű útbaigazítást. Mások is szembesülhettek ezzel a problémával, ugyanis a neten talált Rodney modelleket áttanulmányozva állíthatom, nincs köztük két olyan, amelyiken ezeknek a szerelvényeknek az elhelyezkedése egyforma lenne. Sőt mi több, a csatahajó rajzain is mindig máshol vannak feltüntetve. Mondjuk úgy, ez alkotói szabadságot ad az embernek, hogy saját egyéni ízlése alapján készítse el ezeket a részeket. A neten talált képeken és rajzokon egyébként számos olyan fedélzeti alkatrészt találtam, amiket a Gomix az összeállítási rajzon nem jelzett és nem is adott a hajóhoz, viszont a fedélzeten feltüntette a helyüket! És aztán a dolgozóra bízták, találja ki mi való ide, és csinálja meg maga. Ilyenek voltak például a motoros csörlők, amiket magam barkácsoltam össze mindenféle hulladék fa és papírdarabokból.
Ezután beragasztottam a helyükre a 15 cm-es tornyok barbettáit is. Ugyanúgy jártam el velük, mint a 40,6 cm-es tornyokkal, azaz alapnak ide is egy 3 mm vastag műanyagból kivágott, megfelelő átmérőjű kört ragasztottam rá a fedélzetre, majd erre pillanatragasztóval lassan, pontonként körberagasztottam a kivágott lapot, és a végén belülről körbefolyattam Technokollal. Az illesztéseket egy belülről rájuk ragasztott papírdarabbal erősítettem meg, és a barbettákat úgy helyeztem el, hogy ezek az illesztési vonalak a felépítmények felőli oldalon legyenek, és ne lehessen látni őket. Szerencsére egy kivétellel mindegyik barbetta egyszínű szürke, így nem kellett sokat gondolkoznom rajta, melyikük hová való. Egyébként a tökéletes kör alakot még így sem sikerült összehozni, egy kis deformálódás mindegyik barbettán van. A lövegtornyok beragasztása után ezt ugyan már nem lehet észrevenni, de így utólag belegondolva jobb megoldás lett volna egy megfelelő átmérőjű farúdból -seprűnyél, vagy valami hasonló- kivágni a barbettákat, és esetleg erre még ráragasztani a papírt. Szóba jöhet persze még az esztergálás is, de nem éreztem nagy kedvet rá, hogy ezért a néhány alkatrészért vegyek esztergagépet.
Miután a tatfedélzeten is elkészítettem a fedélzeti szerelvényeket, barkácsboltban vásárolt farudakból összeállítottam a háromlábú árbocot. Néhány fényképen úgy látszik, mintha a hátsó két láb vékonyabb lenne az elsőnél, de miután ezt egyértelműen nem sikerült igazolnom, az egyszerűség kedvéért mindhármat egyforma vastagságú anyagból vágtam ki.
A felépítmények közül néhányat a rajzon jelzett helyeknél kicsit odébb ragasztottam be, mert különben olyan közel kerültek volna egymáshoz, hogy nem lehetett volna kinyitni az ajtóikat. A csónakok tartóbakjainak az elhelyezése szintén nem egyértelmű. A rajz szerint a hajó tengelyére merőlegesen kellene beragasztani őket, ugyanakkor viszont a csónakok a hajó hossztengelyéhez képest ferdén vannak elhelyezve. Úgyhogy a bakokat egyelőre kihagytam, és később a csónakokkal együtt ragasztottam csak be őket.

A kémény és a parancsnoki torony környéke. A fedélzet már be van festve.

Miután a rajzon jelzett fedélzeti házak és szerelvények többségével végeztem, néhány napot szellemi munkára kellett fordítanom, hogy a neten talált anyagot alaposan áttanulmányozva megállapítsam, milyen alkatrészek hiányoznak még a fedélzetről. A dolog nem volt egyértelmű, mert szinte minden egyes modell más-más elrendezéssel épült, de azért összeállítottam egy szerintem többé-kevésbé elfogadható listát. Ahogy azt gyakran szoktam mondogatni, a modellnek nem olyannak kell lennie, hanem olyannak kell látszania, mint az eredeti. És hogy pontosan milyen is volt az eredeti, azt többnyire úgyse tudja senki. (Élethű Santa Maria… Ha-ha-ha.)
A végeredmény persze az lett, hogy több tucatnyi újabb fedélzeti alkatrészt kellett beépíteni. Például újabb nyolc kötélbak, nyolc csörlő, és a B torony elé négy szabálytalan alakú, szögletes oszlop. Utóbbiakat műanyagdarabokból faragtam ki. A nyolc csörlő elrendezése nem volt egyértelmű, mert a rajzokból nem lehetett kisilabizálni, de úgy véltem, a három nagyobb kerül a „B” torony mögé, az öt kisebb pedig az „A” torony elé. A csörlők rúdjai sasliknyársakból, illetve a kisebbeknél mindenféle makettekből visszamaradt műanyag rudakból készültek, a lábaikat Eduard fotómaratások keretéből vágtam ki, a kerekek pedig a nagyobbakon az eredeti papírból, a kisebbeken meg a fotómaratott ablakok maradékából, a fel nem használt ablakfedelekből készültek. Néhány csörlőre tekertem fel egy kis cérnát is.
Az első hullámtörő mögötti két fedélzeti ház ajtajait az egyik fénymásolt lapról kivágtam, és felragasztottam az eredetiek fölé, hogy kicsit kiemelkedjen a falak felületéből. (Ilyen méretű és alakú ajtók ugyanis nem voltak a Toms Modelworks készletében.) Ezután összeraktam és beragasztottam a három horgonycsörlőt, a három láncnyílást, beraktam néhány szellőzőt, és megcsináltam az első hullámtörő mögötti középső doboz két oldalán levő, ismeretlen rendeltetésű póznákat. Utóbbiak vastag rézdrótból készültek, a tartóik meg fotómaratás keretből.
Újabb öt csörlő következett, a motoros csörlők. (Igazából fogalmam sincs, mik ezek, lehet, hogy nem is csörlők.) Ezek úgy készültek, mint a többi csörlő, csak beragasztottam mögéjük egy műanyagrúdból készült „motort”. Kivágtam a horgonylánc nyílásokat a fedélzeten és a hajó oldalán is, tömítettem a szellőzők tetejét, és számos helyen javítgattam a felrakott alkatrészeken. Néhányat cserélni is kellett, mert rossz helyre raktam, vagy túlméreteztem őket.
Azt hittem, már sose lesz vége, de néhány hónap elteltével végre felkerült a fedélzetre minden oda való kacat. Befejezésként a fedélzetek széleire szokásomhoz híven végig lefektettem egy szál drótot, ami egyrészt tömíti a hézagot a fedélzet és a hajó oldallemezeinek találkozásánál, másrészt pedig hozzá lehet ragasztani a korlátlábakat.

Kész a torony is!

Eredetileg úgy gondoltam, a fedélzetet hagyom az eredeti színekben. Azonban sehogyse tudtam megbékélni a citromsárga fedélzettel, melyről messziről ordított, hogy csupán egy darab nyomtatott, színes papírlap. Úgyhogy menet közben úgy döntöttem, az 1942-es kamuflázsnak megfelelően a fedélzeteket is az álcázó színekre fogom festeni. (A képek és rajzok alapján úgy tűnik, a hajó többnyire csak a vertikális felületeken kapott kamuflázst, de 1942-ben egy ideig a fedélzeteken is viselt ilyet.) A kamuflázstól még egy előnyt vártam, azt, hogy a látvány megtörésével segít kevésbé feltűnővé tenni a fedélzet –szó szerint- hullámzó színvonalát. Miután a mindenféle limlomokkal agyonzsúfolt fedélzetek maszkolása lehetetlen feladatnak tűnt, ecsettel festettem. Ez persze nem ad olyan jó végeredményt, mint a szórás, de abban bíztam, a koptatás, koszolás és lakkozás után a festés egyenetlenségei nagyrészt el fognak tűnni. A nagykönyvnek megfelelően először a fehér színnel kezdtem, majd a zöld és a kétféle szürke következett. Nagyon önfeledten nem tudtam pacsmagolni, ugyanis a papírfedélzet azonnal felpúposodott, ha túl sok és túl híg festéket kentem rá.
Ahogy az várható volt, a fedélzet elég randa lett, egyenetlen és foltos. Viszont a hullámhegyek és hullámvölgyek így tényleg nem voltak olyan szembeszökők, mint korábban. Egy jó vastag lakkréteg valamelyest a festés egyenetlenségeit is kisimította, de azért túl közelről így sem érdemes azt nézegetni.
Miután a főfedélzet szerelvényestül, festékestül késznek lett nyilvánítva, egy szinttel feljebb mentem, s nekiláttam a csónakfedélzetnek és a hátsó felépítménynek. Ismét következett a szokásos robot. Fedélzeti házak, mellvédek, szellőzők, nemtudommik. A hátsó felépítmény csupa erkélyből áll, tisztára, mint a japán hajókon, ráadásul a mellvédek sok helyen kifelé dőlnek. Tartottam tőle, hogy nehéz munka lesz ezt papírból kihajtogatni, de végül nem volt vele sok gondom. A mellvédek külső oldalára azért a fénymásolt papírból ragasztottam fel egy második réteget is, hogy az illesztéseket és gyűrődéseket eltüntessem vele. A tripód árbocra kerülő erkélyekkel komoly méretezési gondjaim voltak, ugyanis az árbocok szárai vastagabbak lettek, mint kellett volna. Némi vagdalás és toldozás-foltozás árán azért sikerült őket a helyükre rakni. A felépítmény hátsó részére maradékokból csináltam még egy plusz erkélyt, amit a lengyel weblapon láttam a Rodney modelljén. Az árbockosár alapját vastag kartonlapból vágtam ki, és megcsináltam a tetejére a rajta levő felépítményt is. A mellvédek belső oldalára drótokból ragasztottam fel a merevítőket. Az árbocok lábaira Aber maratásból származó létrák kerültek fel, a felépítmény mögé pedig néhány cső, sasliknyársból és drótokból. Gondolom ezek is szellőzők lehettek, vagy talán a konyha kéményei.
A kéménynek ránézésre igazán egyszerű alakja van, csakhogy papírból hajtogatva ez az ovális forma igen nehezen jön össze. Elég sokat kellett vacakolnom vele, mire elfogadható módon sikerült összehoznom. A gyűrődések eltüntetése végett a fénymásolt papírból a kéményre is ragasztottam egy második réteget, méghozzá úgy, hogy a lemezosztásoknál szétvágtam őket, és a kémény borítólemezeit egyenként ragasztottam fel, a lemezek között kis hézagot hagyva. Szerintem lényegesen jobban néz így ki. A lemezosztások is sokkal jobban kivehetők, és a kémény hajtogatása során keletkezett gyűrődéseket is szinte teljesen sikerült velük eltüntetni. Márcsak ezért is érdemes volt a lapokról másolatokat készíteni, amik nem csak alkatrésztérképnek kiválóak, hanem pótalkatrésznek is.
Felraktam a kéményre a két oldalerkélyt, és megcsináltam a kémény melletti felépítményeket is. A két oldalsó fedélzeti ház maradék műanyag és faanyagból készült. A Pom-Pomok talapzatát belül purhab darabokkal és Neoflex-el töltöttem ki, nehogy később behorpadjon a gépágyúk alatt. Elvégre azok rézmaratásból fognak készülni, és valami súlyuk azért mégiscsak lesz. Néhány helyen itt is felül kellett bírálni a rajzon megadott elrendezést, mert úgy, ahogy rajzolták, biztos nem működne a dolog. Például a kéményen levő hágcsókat kicsit odébb kellett felrakni, mint ahol azt jelezték. A kémény felső részének oldalára beragasztottam hat, drótból készült gyűrűt a későbbi kötélzetnek, majd elkészítettem drótokból a szellőző csöveket, úgyszintén drótokból és maradék maratásokból az elülső erkélyt, aztán feltettem rá a hágcsókat is. Befejezésként a kémény tetején levő rácsozatot is megcsináltam mindenféle drótokból, és utólag kivágtam a kémény tetejét fedő lap közepét is, hogy azért legyen egy kis mélysége. Nem volt egyszerű munka, mert legalább tíz réteg papírból állt, és elég nehéz volt kimetszeni a közepét. Nem is lett valami szép, de úgyis feketére lett festve az egész, ami itt is elég jól eltünteti az alaki hibákat.
A főárboc felső része vastagabb drótokból készült, csakúgy, mint a keresztrudak, amiket azonban csak később tettem fel. A varjúfészek alját műanyaglemezből vágtam ki, és hajtogattam össze, a korlátok fotómaratott korlátok darabjaiból lettek összeállítva.

A hátsó híd és a főárboc.

Mindezek után ismét előrementem, és újra nekiláttam a félbehagyott parancsnoki toronynak. Baltával faragott kinézetű, egyszerű alakú, zárt parancsnoki torony… Ha-ha. Fenéket. A felső szinteken minden emelet nyitott, és nagyrészt a belső részeket is elég jól látni lehet. A torony tele van erkélyekkel, a teteje pedig zsúfolva van mindenféle bonyolult formájú távolságmérő házakkal. Egy szó mint száz, kénytelen voltam belátni, hogy egyszerű felépítésű csatahajó nincs, és hülyeség volt első papírhajónak egy ilyen nagy, és ilyen bonyolult felépítésű hajót választani. Most már sajnáltam a Leberecht Maass-t, de nem volt mit tenni, folytatni kellett a megkezdett építkezést, már csak azért is, mert eddigre már elég nagy pénzeket, és egy teljes évet öltem bele.
Folytatva a tornyot, elkészítettem a soron következő szint fedélzetét és a torony belsejében levő fedélzeti házat, amit a nyitott erkélyen keresztül szinte teljes terjedelmében látni lehet. A méretezéssel elég sok gondom volt, végül darabokra vágtam az egészet, és aztán ezeket a darabokat egyenként vágtam méretre és illesztgettem össze. A nagyobb hézagokat tömítettem, aztán a fedélzetet és a belső részeket festettem –később már nem fértem volna hozzájuk- és egy kicsit szárazecseteléssel koszoltam.
Az ehhez a fedélzethez tartozó ablaksort kivágtam a papírból, és helyette plexit ragasztottam be. Ezután jött a következő fedélzet. Az illesztéseknél elég sok gondom volt, itt is darabolhattam, tömíthettem bőven, és néhány helyen beragasztott papírcsíkokkal kellett kipótolni a hiányos részeket.
A torony ennek a fedélzetnek a szintjén hosszában kisebb lesz, elől pedig egy nyitott erkély van kialakítva, szilánkvédő kettős mellvéddel. Az erkély padozatán a lábrácsot réz szitaszövetből készítve próbáltam élethűbbé tenni, a mellvédeket pedig az eredeti papír alkatrészekből csináltam meg. Babramunka, de ez sem volt olyan nehéz, mint gondoltam.
Ezután a következő szint fedélzeti házai jöttek, ajtóstul, ablakostul, majd a tömítgetések után festettem ezeket is. Aztán egy újabb ablaksor plexiből, majd a következő fedélzet padlólemezei és a mellvédek. Ez volt a torony felső szintje, erre kellett ráépíteni a távmérők kerek talapzatait és hátul két fedélzeti házat. A távmérők alapzatai lényegében ugyanolyanok, és ugyanúgy is készültek, mint a lövegtornyok barbettái.
A távmérőházakkal elég sok macera volt. Nemcsak bonyolult formájúak, ami miatt sokat kell hajtogatni őket, hanem ezen kívül még elég sok apró kis alkatrészt is rájuk kell rakni. A távmérők karjai az univerzális sasliknyársakból, a létrák a GPM maratásából készültek. A távolságmérőházakon kinyitottam néhány ajtót is. A radar antennái elég furcsák, ugyanis nem rácsos szerkezetűek, hanem sima felületük van. Ez az eredeti hajó fényképein is így látszik, tehát nem láttam okát az ettől való eltérésnek. Az antennák elkészítése, hosszában félbevágott hurkapálcákból, így persze roppant egyszerű volt.
Újabb mellvédek, erkélyek, hágcsók felrakása után a torony nagy vonalakban készen is volt, lehetett nekiállni a részleteknek. Az ablakkereteket az eredeti elképzelések szerint drótokból és fotómaratott korlátok darabjaiból hajlítottam és ragasztottam volna össze. Éppen a második keretet igyekeztem összegányolni, és próbálgattam a helyére, amikor a pillantásom egy szinttel feljebb tévedt, a távmérőház létrájára, és azonnal belém villant az isteni szikra! Ez tökéletes ablakkeret! Az Aber maratásokban mindenféle méretű létrám volt, csak ki kellett választani a megfelelő szélességűt, kivágni minden második fokot –illetve helyenként minden másodikat és harmadikat-, és beragasztani a helyére. A tervezett egy hét helyett alig két óra alatt kész lett a parancsnoki híd összes ablakkerete! És ráadásul sokkal jobb is lett, mint amit a drótokból össze tudtam volna tákolni.
A parancsnoki torony tetején, hátul elhelyezett piramis alakú kis torony, és a tetején levő nagy árbockosár -vagy valami ilyesmi- összerakása után drótokból összeragasztottam az előárbocot, és a torony tetején hátul beépített drótszerkezetet, majd visszatértem a fedélzetre, és megcsináltam a torony körül levő kisebb-nagyobb fedélzeti házakat, illetve a fedélzetek mellvédjeit. A torony mögötti felépítményekre felragasztottam a GPM és Aber maratásokból származó korlátokat, hágcsókat és lépcsőket, összeállítottam a torony körül elhelyezett légvédelmi ágyúk állásait, és a torony oldalára felragasztottam a hágcsókat. A rajz nem jelzi, de a képeken jól látható, hogy a páncélozott kormányállás teteje tele van kis csőféleségekkel, feltételezem periszkópokkal. Ezeket műanyagdarabokból vágtam ki és ragasztottam be.

A torony és a kémény környéke felülnézetből.

A parancsnoki torony környékén végzett, több hónapig tartó pepecselés után felüdülés volt végre nekiállni a lövegtornyoknak. A GPM 406 mm-es ágyúcsöveit valami seprűnyélféle farúdból kivágott fadarabokra rögzítettem, amiket elég jól le kellett csiszolni és faragni, hogy majd beférjenek a lövegtornyokba. A talplemezeket vörösrézlemezből vágtam ki, amire ráragasztottam a papír alkatrészeket is, a belső merevítők pedig kartonlemezből, illetve szintén rézlemezből készültek. Nem raktam be mindegyiket, mert a csövek végén levő fadarab miatt valamelyest másként kellett beosztanom a teret, mint a hogy az a rajzon jelölve van. A talplemez alatt egy szintén seprőnyélből vágott fahengerrel támasztottam alá a tornyokat. A C torony vázát illesztettem össze először, s itt vált nyilvánvalóvá az, hogy a fémágyúcső hosszabb, mint amilyen a papírból készült lett volna. Amennyire lehetett, hátracsúsztattam a csövet a torony belsejében, de az így is elérte a B torony mögötti szellőzőket, úgyhogy ezt a tornyot –egyébként az eredeti terveknek megfelelően- mindenképpen kifordítva volt célszerű beépíteni. Előbb gondolva rá, a csöveket is különböző emelkedési szögekbe lehetett volna állítani, de utólag már nem akartam ezért szétszedni az elkészült részeket.
A lövegtornyok külső borítólemezeinél komoly gondok csak a homloklemezekkel voltak, ezek valahogy sehogy sem akartak a helyükre görbülni, és a méreteik sem voltak jók. A hibák nagy részét ezúttal is a fénymásolt papírból kivágott második réteg tüntette el, amiken a szegecsek helyét körzőheggyel belenyomkodtam a papírba. A tömítgetések után felragasztottam a tornyokra a létrákat és hágcsókat, illetve a légvédelmi ágyúk meg a katapult alapjait és mellvédjeit.
A 15 cm-es lövegtornyok nagyjából ugyanígy készültek, de itt sokkal több bajom volt a méretekkel. A tetőlemezek valahogy sehogyan sem akartak találkozni az oldallapokkal, hátul nagy hézagok voltak, elől meg a homloklemezek itt sem akartak arra görbülni, amerre kellett volna nekik. Végeredményben az elkészült tornyok nem néznek ki rosszul, de ami azt illeti, nincs köztük két egyforma darab. A formájuk se az igazi, a görbületek nem igazán élethűek. A legrosszabb a jobb középső torony lett, a hátulja nagyon görbére sikerült, de ezt kifordítva építettem be, tehát a hátsó része takarva van, felülről meg a mentőtutajok borítják jótékony homályba a torony deformálódásait. A tornyok tetejére felragasztottam a periszkópot, elöl a csövek közé két burkolólemez félét, hátulra az ajtókat -hármat kinyitva-, az ajtók tövébe lépcsőket, oldalra hágcsókat.

A seprűnyélbe erősített ágyúcsövek.

A csónakoktól tartottam, és mint kiderült nem is alap nélkül. Bordákat egyáltalán nem adnak hozzájuk, a papírt hajtogatva pedig csak egy szimpla V keresztmetszetű törzset kapunk, ami nem fest igazán élethűen. Legalább néhány, találomra kivágott bordát ezekbe be kellett volna ragasztanom, hogy valamilyen formát adjanak a csónaktesteknek. Ráadásul az illesztések vonalai és a vágások helyei is nagyon látszódnak. A nagy motorcsónakokon a nagyobb ablakok helyeit kivágtam, és plexivel üvegeztem, ami alighanem megint nem volt jó ötlet, mert nem sikerültek valami szépen. Egyszerűbb és jobb lett volna, ha egyszerűen csak festem őket. A csónakok kéményei műanyagból, a fedélzeti szerelvényeik drótokból, és mindenféle maratások maradékaiból készültek. A csónakokat persze ugyanúgy átfestettem, mint magát a hajót. Nem voltam velük megelégedve, és legszívesebben leponyváztam volna az összeset. Sajnos a fényképeken úgy vettem észre, ezek a csónakok sosem voltak ponyvával takarva, egyetlen képet találtam, melyen homályosan valamilyen ponyvaszerűséget lehet látni az egyik csónakon. Erre alapozva a legrondább csónakokra azért ráragasztottam egy ponyvának kinevezett papírzsebkendő darabot.

Ezután átnéztem még egyszer a felépítményeket, felragasztottam a hágcsókat, néhány helyre a korlátokat, beragasztottam néhány újabb szerelvényt –ahányszor átnéztem a rajzokat, mindig találtam valamit, ami még hiányzott a modellről-, és maratások darabjaiból megcsináltam az árbocokra az antennákat. Az előárboc tetejére egy régi repülőgép maratásából visszamaradt X alakú antennát is felraktam, néhány rajzon ugyanis valóban valami hasonló látható az árboc tetején. A fedélzetekre ismét újabb szellőzők kerültek fel, a lövegtornyok mellé pedig felraktam a rajzokon és képeken látható hosszú rudakat a fedélzetre. Ezek vastag rézdrótból készültek, és egyébként fogalmam sincs, mik lehettek. A hajó orr részén a fényképek és rajzok szerint néhány kisebb daru volt a fedélzeten. Ezek elég egyszerű kivitelűek, drótokból könnyen meg lehetett csinálni őket. Néhány felépítményt is át kellett helyezni, vagy a formájukon kellett módosítani.
Ezek után a felépítmények szinte teljesen készen is voltak, s nekiláttam a festésüknek. A fehér festékkel mint általában, ezúttal is nehezen boldogultam, igazából ez szerintem csak szórva fedi rendesen a felületeket. Ecsettel festve mindig foltos és egyenetlen lesz, s kilátszik alóla az eredeti festés. A zöld festékem kikeverése viszont jól sikerült, jó lett az állaga és a sűrűsége egyaránt, s végig könnyen és szépen lehetett dolgozni vele. A hajótest festéséhez használt egyik szürke színű festék viszont közben bedöglött, újra ki kellett kevernem. Viszont annak idején csak szemmértékre csináltam a keverést, és nem jegyeztem fel a receptet. Most találomra próbáltam kikeverni egy nagyjából hasonló árnyalatot, ami végül világosabbra sikerült, mint a hajótesten használt. Végül úgy tettem igazságot, hogy ezzel utólag átkentem a hajótest szürke színét is.
Aztán ismét nekiálltam bonyolultabbá tenni az életemet, és száradás után a kész festést még átmostam és szárazecseteltem is. A hajófeneket zöld színnel, a törzset rozsdaszínnel, és aztán mindkettőt az ecsetmosásra használt hígítóval mostam át. A fenék itt-ott talán kissé túlságosan is koszos lett, ezt utóbb korrigáltam. Aztán a saját színükkel szárazecseteltem a hajótest vízvonal feletti kamuflázsát, és a festékes ecsetek elmosására használt hígítóval átmostam a fedélzetet és a felépítményeket. Utána a fedélzetet barnával, a hajótestet és a felépítményeket meg rozsdával szárazecseteltem. A rozsdásításba szokás szerint megint nagyon belefeledkeztem, és túlzottan viharvertté tettem vele a hajó orr részét, amit ismét ki kellett igazítani. Lehet, sokaknak nagyon túlbonyolítottnak tűnik ez az egész, de meg kell jegyeznem, ez a sok maszatolás és aztán a későbbi lakkozás sokat javított a festésen, ami korábban sokkal rondábban nézett ki, mint most. Pedig most se valami szép…

Készen vannak a lövegtornyok és a csónakok is.

A lakkozás előtt, hogy utóbb már ne maszatoljam össze az elkészült részeket, még elkészítettem a hajó kötélzetét is. Először a főárboc daruját ragasztottam be a helyére, a meglehetősen bonyolult kötélzetével együtt. Miután a kissé merev damilt sehogyan sem tudtam befűzni a daru csörlőibe, a kötelek itt feketére festett 0,2-es cérnából készültek, ami talán kicsit vastag, de feltételeztem, a daru kötelei is a vastagabb fajtából készültek. Ekkor ragasztottam be a helyükre a csónakokat is. Feltettem a kémény köteleit is –ezt vajon minek kellett kötelekkel rögzíteni?- és aztán nekiálltam az árbocoknak. A keresztrudakat a helyükre ragasztottam, és a biztonság kedvéért vékony dróttal rá is kötöztem őket az árbocokra. A kötélzet a jól bevált 0,08-as és 0,1-es horgászdamilból készült. Miután sem a rajzokból, sem a fényképekből nem lehetett egyértelműen megállapítani, mi hová való, a köteleket többé-kevésbé találomra raktam fel. A kötelek rögzítési pontjaira –már ahol meg lehetett állapítani, nagyjából hol vannak ezek- az építés során előzőleg vékony drótból készült gyűrűket ragasztottam be, s a kötélvégek most többnyire ezekhez lettek rögzítve. Az elkészült kötélzet tulajdonképpen persze kissé leegyszerűsített és talán nem is egészen élethű, de szerintem jól néz ki, és én meg voltam elégedve ezzel a végeredménnyel.
Ezután kerültek végleg a helyükre a lövegtornyok is. Eredetileg úgy gondoltam, mindhárom fő lövegtornyot kifordítom oldalra, de végül aztán csak a harmadikat fordítottam el –ami az alaphelyzetében amúgy sem fért volna el a helyén- a két másik szabályosan előre néz. A harmadik tornyot jobb felé fordítottam, mivel úgy akartam megcsinálni, hogy a tetején levő katapultra a felépítmény bal oldalán levő daru éppen emeli rá a repülőgépet. A 15 cm-es tornyokat úgy válogattam ki és ragasztottam be, hogy lehetőleg a szebbik felük legyen a külső oldalon. Beragasztás előtt persze a lövegtornyokat ugyanúgy festettem és koszoltam, mint a hajót.
A hátsó lövegtorony tetejére a katapultot 1 mm-es sztirolcsíkokból készítettem el, mivel a papírból való kivágását lehetetlen feladatnak éreztem. A papírkatapult rajza fölé ragasztva összeállítottam a katapult két oldalát, az alsó részt kivágtam a papírból, erre ráragasztottam az oldalakat, és végül beragasztottam a felső részre is a csíkokat. Műanyagragasztóval kiválóan lehetett a sztirolcsíkokkal dolgozni, ollóval meg egykettőre méretre lehetett vágni a darabokat. Ecsettel festettem, majd a torony tetejére való felrakás után beragasztottam az oldalmerevítőit is, a tetejére pedig drótból készült el a repülőgép szánkója.

A három fő lövegtorony, még nem a végleges pozíciójukban.

A fényszórók az eredeti alkatrészekből, illetve hurkapálcából kivágott szeletekből készültek, az oldalerkélyeken elhelyezett légvédelmi tűzvezető készülékek –erősen leegyszerűsített kivitelben- sasliknyársból és drótokból. Részben az eredeti papír alkatrészekből, nagyobb részben meg mindenféle hulladékdarabokból és sztirolcsíkokból elkészült a repülőgép darujának alsó része is, és felraktam a felépítményre a még hiányzó korlátokat. Ekkor ragasztottam be a két, bronzszínűre festett hajócsavart is.
A mentőtutajok a GPM kiegészítői, amiket némi gondolkozás után a felragasztásuk helyének megfelelő kamuflázsszínekre festettem, bár eredetileg jobb szerettem volna az összeset egyforma szürkére festeni. A tutajok rácsait előzőleg faszínűre festettem, és beragasztottam rájuk egy-egy pár, rézdrótokból készült evezőt is. A tutajokat egyszerűen csak felragasztottam a helyükre, az eredetileg a felrakásukra szolgáló kötelek elkészítésétől eltekintettem. Tettem ugyan egy próbát velük, ám a cérna túl vastagnak bizonyult, a damil meg sehogy se akart sem megragadni, sem a helyére görbülni, úgyhogy a kötelekről végül lemondtam, hogy ezzel is egyszerűsítsem a munkálatokat. Utólag belegondolva ez alighanem kár volt, ezek a kötelek szerintem sokat javítottak volna az összhatáson. Viszont két év munka után már szerettem volna látni a fényt az alagút végén, és hogy gyorsítsam a befejezést, sorra mondtam le az eredetileg eltervezett részletezésekről. Nem szép tőlem, de nekem ennyit ért meg a dolog.
A 10 cm-es légvédelmi ágyúk szintén a sietség áldozatául estek. A GPM csöveiből, műanyagdarabokból, és az eredeti papíralkatrészekből készültek, a végletekig leegyszerűsített kivitelben. Mentségemül szolgáljon, hogy ezek eredetileg sem néztek volna ki különbül, és igazából még így is sokat javítottam rajtuk. Másrészt meg nem is találtam róluk olyan rajzot, ami egy alaposabb feljavítás alapjául szolgálhatott volna. A fényképeken mindenesetre kétségbeejtően bonyolultnak néznek ki.
A horgonyokat végül az eredeti papíralkatrészekből csináltam meg. Bár több réteg papír felragasztásával jócskán vastagítottam rajtuk az eredetihez képest, de szerintem még így is vékonyak lettek. Polírozható fekete festékkel kentem be őket. A darut a katapulthoz hasonlóan sztirolcsíkokból ragasztottam össze, az eredeti rajzot használva sablonként. Ez azért jóval nehezebb volt, mint a katapult elkészítése, a daru két felének ugyanis nagyon pontosan egyformának kell lennie. Első nekifutásra nem is sikerült, és a felrakott darabon is vannak kisebb pontatlanságok, de összességében nem mutat rosszul. A köteleit damilból csináltam meg, persze erősen leegyszerűsítve.
A repülőgéppel ugyanolyan gondjaim voltak, mint a csónakokkal –elvégre repülőcsónak- és elég sokat kellett kínlódnom vele. Nehezen sikerült összehoznom a formáját, végül a belsejét purhab darabokkal töltöttem ki, és lényegében az egész alsó része Neoflexből lett kifaragva. A kabin plexiből készült, és maratott létradarabokból gányoltam össze rá az ablakkereteket. A többi alkatrész részben az eredeti papírból, részben pedig mindenféle hulladékból, fából, műanyagból készült. Fellógattam a darura, szerintem egészen jól néz ki. A felségjelzéseit később majd megpróbálom valamilyen 1/144-es gép matricáiból adaptálni. Az összeállítási rajz egyébként a repülőgép esetében is pontatlan, sok esetben téves, és szinte lehetetlen rajta kiigazodni. A gépet persze átfestettem, ugyanúgy, mint a darut is, utóbbit egyszínű sötétszürkére.

Maga a hajó ezek után szinte teljesen kész is volt. Most jött az a munkafázis, amit igyekeztem minél tovább halogatni, a légvédelmi gépágyúk elkészítése. Rossz előérzeteim oka az volt, hogy ezeket a GPM maratásaiból akartam elkészíteni, amik viszont roppant bonyolultnak tűntek. Kikerülni azonban nem tudtam őket, mert az eredeti papíralkatrészek annyira primitív kinézetűek voltak, hogy még egy olyan igénytelen modellező, mint én, is sajnálta volna ezekkel lerontani a hajó összképét.
Rossz előérzeteimet a gyakorlat részben igazolta. Úgy éreztem, a GPM maratásai is olyan készletek, amelynek a tervezője láthatólag nem vette a fáradtságot, hogy megpróbálja a gyakorlatban is elkészíteni a produktumát. Az összeállítási rajz sok helyen itt is értelmezhetetlen, vagy téves, és van néhány alkatrész, amit a jelzett módon szerintem képtelenség összerakni. A Pom-Pomok talapzatának milliméternél is keskenyebb gyűrűit például szinte lehetetlen méretre hajlítani. Nem is sokat kísérleteztem velük, és helyettük inkább a tetejüket fedő kerek alkatrészek alapján, papírból vágtam ki ide megfelelő vastagságú lapokat. Csak a legfelső, szélesebb gyűrűt hajlítottam az eredetiből. A sok szögletes doboz első ránézésre szintén reménytelen esetnek tűnt, de ezekkel, ha nem is könnyen, de azért lehetett boldogulni. Az apróbb alkatrészek helyenként négyzetmilliméternél is kisebbek, még csipesszel is alig lehetett megfogni őket. A készletből ágyúnként összesen 62 alkatrész került felhasználásra, de az első Pom-Pommal így is kínlódtam egy hétig. (Megjegyzem, a GPM remek üzletpolitikáját dicséri, hogy a gépágyúkhoz a csöveket külön kell megvenni.)
A következő Pom-Pomok aztán már gyorsabban mentek, és a készítési időt végül sikerült leszorítanom darabonként két napra. Meglátásom szerint a készletek néhány alkatrésze mérethibás lehet, a négyszögletes dobozok nagyobb része például inkább trapéz keresztmetszetű lett, nem négyzet, márpedig én pontosan hajtogattam és ragasztottam őket. A lőszerrekeszek meg lefelé konyulnak, mert a gépágyú doboza kissé nagyobb, mint a tartókeret szélessége, ezért aztán a keretek nem függőlegesen állnak, hanem kifelé, oldalra dőlnek.
A B torony tetején levő Pom-Pom csak négycsövű, de ez nem jelenti azt, hogy az összerakása könnyebb, mint a nyolccsövű változaté. A célzókészülék legalábbis jóval bonyolultabb és nehezebben összeállítható, mint a nyolccsövű változaté. Egyébként meg kell jegyeznem, a fényképek alapján még ezek a fotómaratott Pom-Pomok is csak az eredeti nagyon-nagyon leegyszerűsített változatai. A valódin néhány nagyságrenddel több alkatrész van, de ezúttal hálás voltam a GPM-nek, hogy nem törekedett a tökéletességre. A fényképek alapján egyébként úgy tűnik, a valódi gépágyúk sok részlete eltér attól, amit a maratáshoz adnak. Lehet, hogy ezek a Pom-Pomok, amiket különben a cég a Prince of Waleshez ad, valamelyest eltérő típusváltozatok, mint amit a Rodneyn használtak.
Az alkatrészeket nem volt célszerű előre lefesteni, mert az összerakás során egész biztos ledörzsöltem volna róluk a festéket, vagy legalábbis összemaszatoltam volna a festést. A gépágyúk festését illetőleg szintén nem volt megbízható forrásom, s ezúttal is elmondható, ahány makett, annyiféle festés. Végül persze a legegyszerűbbet választottam, s a Gunze Metal Primerrel való alapozás után egyszínű szürkére lefújtam őket, a padlólemezeket ecsettel átkentem egy sötétebb és fémesebb árnyalattal, a csöveket Gun Metálra festettem, a lőszerrekeszekben a töltényhüvelyeket meg sötétzöldre.
A Pom-Pomok után következtek a 20 mm-es Oerlikonok. Na mármost, én a Pom-Pomok esetében is nehezteltem a GPM-re, mert úgy gondoltam, túl sokat képzelnek a fotómaratás lehetőségeiről, de az Oerlikon rátromfol még a Pom-Pomra is. Az egész készlet tele van olyan, milliméternél jóval kisebb alkatrészekkel, hogy még csipesszel sem tudtam nemhogy meghajlítani, de még egyáltalán megfogni sem őket. Az összeállítási rajz röhejes –egyébként a Pom-Pomé se volt sokkal jobb-, ugyanis nem az összeállítást ábrázolja, hanem a kész gépágyút, és nyilacskákat huzigálva jelzi, melyik alkatrész hol helyezkedik el. Még ha valami szép színes képet tettek volna a lapra, hagyján, de ez az egész egyszínű szürke, és a nagy szürkeségben lehetetlen egymástól megkülönböztetni az egyes alkatrészeket. És az a sok apró, és szerintem teljesen felesleges kis bizbaz, amiket a kész darabon nem is lehet majd látni! Agyrém!
A Pom-Pomokat többé-kevésbé az előírt módon csináltam, de itt jelentősen egyszerűsítettem. Az állványt a megadott módon például biztosan nem lehet megcsinálni. (Normális embernek legalábbis.) Szerintem egyszerűen röhejes, ahogy ezek elképzelik, hogy a maratás apró kis darabjaiból hajlítgatott hengereket és csonka kúpokat egymásra ragasztva össze lehet állítani azt. Én csak az állvány alsó részét készítettem az eredeti alkatrészekből, a többi megfelelő átmérőjű Evergreen rudakból készült, ahol kellett, Neoflex-el tömítve. Egy csomó apró kis szarságot, amikről azt sem tudtam megállapítani micsodák, lehagytam, ezek egyébként jóformán nem is látszódtak volna. A célkereszt és a dobtár szintén nem nézett ki valami bizalomgerjesztően, de végül nem volt olyan nehéz megcsinálni őket, mint gondoltam. A dobtár hajlításához persze sablont kellett használni. A kész ágyúk ugyanolyan színekre lettek festve, mint a Pom-Pomok.
A 20 mm-esekből egyébként a szöveg 17-20 darabot jelez a hajón, de akárhogy kerestem, nem találtam helyet többnek, csak tizenötnek. Nekem ennyi elég is volt. (Egyébként jó néhány alkatrészt kénytelen voltam elveszett vagy tönkrement alkatrészek pótlására használni. Vásárlásnál ezt érdemes szem előtt tartani, és rászámítani egy kicsit a megrendelt darabszámra.)

A majdnem kész parancsnoki torony.

A gépágyúk felrakása után már a célegyenesben éreztem magamat, és valóban, az utolsó simítások következtek a hajón. A horgonyláncokat a Mantua 2,5 mm-es láncaiból, a láncfeszítőket pedig a Billing Boats 1,5 mm-es láncaiból készítettem. A festésük a szokásos módon történt, belemártogattam őket jó sűrű, fekete olajfestékbe, aztán a teljes száradás után leégettem róluk azt. A látvány kedvéért felragasztottam a fedélzetre néhány kötéltekercset és a fedélzeten végigkígyózó kötelet, ponyvadarabokat, pár létrát, az orrfedélzetre pedig egy helyen, ahol nagy horpadás van, a takarás végett pár szál deszkát. Beragasztottam a helyére a darut is a repülővel együtt, és a katapulttól két szál cérnát húztam a gépig, ez is rögzíti egy kicsit, ne himbálózzon annyira. 1/144-es repülőgépet megfelelő matricával a környékbeli boltokban nem tudtam szerezni. Internetről lehetett volna rendelni, de nem voltam hajlandó az 1000 forintos repülőért 1300 forint postaköltséget fizetni, így a gép matricázása egyelőre el lett napolva. Majd egyszer utólag megcsinálom.
Az A lövegtorony tetejére a Billing Boats feketére égetett láncaiból két nagy tekercs, összehajtogatott láncot tettem fel, hogy a torony tetejének horpadásait takarják. Amerikai csatahajókról készült képeken láttam ilyesmit, és nagyvonalúan feltételeztem, hogy angol hajókon is előfordult, hogy hasonló módon tárolták a láncokat.
A korlátokat eredetileg a Toms Modelworks korlátlábaiból és damilból akartam megcsinálni. A korlátlábakon három kis gyűrű van, ezekbe kellett volna befűznöm a damilt. Nem ment. A gyűrűkbe ugyan belefért volna a damil, de éppen hogy csak. A próbák során még a csipesszel megfogott, orrom elé tartott korlátlábakba is bűvészet volt belefűzni a damilt, a fedélzetre felragasztott lábakon a belső oldalra kerülő gyűrűkbe pedig a gyakorlatban szerintem kivitelezhetetlen lett volna. Helyettük inkább vettem a hajóhoz GPM lánckorlátokat. Egy újabb plusz kiadás, de a korlát nagyon jól néz ki, esküszöm, a láncon még a lyukak is látszottak. A festék aztán persze rögtön eltömítette, de szerintem így is nagyon jól mutat, és ehhez képest nem is volt olyan drága.
A korlátok és a drótokból összeragasztott lobogórudak felrakása után festettem azokat, majd felragasztottam a BECC választékából vásárolt zászlókat. Miután a zászlók méretét illetőleg sem voltam semmilyen információm, egyszerűen lemértem az 1/350-es Tamiya Prince of Wales zászlóit, és ezek méretéből igyekeztem kiszámítani, mekkora zászlók illenek egy 1/200-as csatahajóhoz. És aztán megvettem az ehhez legközelebb álló méretűeket. Miután feltételeztem, hogy az altengernagyok 1942-43 környékén már átszálltak az anyahajókra és a King George osztályú hajókra, a Rodney-ra csupán egy ellentengernagyi zászlót tettem fel. A zászlókat egyébként -az összeállítási útmutató ajánlásának megfelelően- kivágás előtt az éleknél híg Technokollal ajánlatos átitatni, különben a vágásnál szétfoszlik az anyag.
A két oldalsó csónaktartó rúd vastag drótból készült, ugyanúgy, mint a hátsó lobogórúdnál elhelyezett kisebbik darab. A rudak tartókötelei 0,2-es cérnából, illetve damilból készültek. A lelógó kötelekkel és hágcsókkal elég sok gondom volt, ugyanis sehogy se akartak odaragadni a rúdhoz, és rendszerint az első ecsetérintésre leestek róla. Felragasztásuk végül csak kisebb kupac ragasztó felhalmozásával sikerült. A hágcsók az Aber létráiból készültek, a kötelek pedig egyenesre húzott drótból. Eredetileg persze a jóval vékonyabb damilból akartam csinálni őket, de a damilt nem sikerült rábeszélnem arra, hogy egyenesen álljon, állandóan elgörbült valamerre.
Az ágyúcsövek belsejébe cseppentettem egy kis fekete festéket, mert a réz belső nem hatott igazán élethűen. A 406 mm-esek belseje maradt fémszínű, mivel ez nem rézből, hanem –ránézésre- alumíniumból van, és így a cső belseje úgy néz ki, mintha éppen az imént pucolták volna ki szép fémtisztára. A feketére festett ablakokat a hajó utolsó matt lakkozása után fényes lakkal átecseteltem.

A hátsó felépítmény kész, de még festetlen Pom-Pomjai.

A hajóhoz semmilyen állványt nem adnak, így a Praktikerben vásárolt anyaghibás, következésképpen olcsó deszkákból és lécekből eszkábáltam össze alája egy egyszerű tartóállványt, amit sötétbarna vizes fapáccal kentem be. Kissé primitív, de szerintem azért jól néz ki és a célnak megfelel. Eredetileg akartam egy névtáblát is gravíroztatni a makett alá, de az építés végére annyira leégtem anyagilag –nem a Rodney miatt-, hogy költségkímélési okokból ezt későbbre halasztottam.
Bő kétévnyi építés után a hajót ezzel befejezettnek nyilvánítottam. (Azt azért nem merném állítani róla, hogy készen van.)


Figyelembe véve, hogy ez volt az első papírhajóm és még sosem csináltam ilyesmit, azt hiszem elégedett lehetek a Rodney-val. Ha viszont ezt nem veszem figyelembe, azt kell mondanom, a hajó bizony elég ócska lett. Egyenetlen, girbe-gurba felületek, rossz illesztések, elnagyolt részletek, ronda festés, ragasztókupacok mindenfelé. És bár a hajó elég kövér, mégis kilátszik az összes bordája.
Sorolhatnám persze még jó sokáig, de minek. Eleve nem úgy álltam neki, hogy ez lesz életem főműve, s gondoltam előre, hogy a végeredmény messze lesz a tökéletestől. A kritikusoknak meg általában azt szoktam tanácsolni, álljanak kicsit messzebb a hajótól, és ne dugják túl közel hozzá az orrukat. Úgy egy méteres távolságból nézve a részletek már nem annyira feltűnőek, és a hajó szerintem innen nézve már nagyon impozáns látványt nyújt. Annyira azért még én sem tudtam elrontani…

A festésre előkészített gépágyúk.

A papír, mint a modellépítés alapanyaga, bizonyos szempontokból jobbnak, bizonyos szempontokból pedig rosszabbnak bizonyult a vártnál. Jobb, mert ha nem hagyjuk meg a nyomdai színeket, hanem rendesen befestjük a hajónkat, senki meg nem mondja, hogy ez nem műanyagból vagy fából van. (Mármint ha egyébként is rendesen meg van csinálva.) A papír könnyen beszerezhető és könnyen kezelhető, olcsó alapanyag. A tűzre persze rosszul reagál, de ugyanezt a műanyagról és a fáról is el lehet mondani. Ugyanakkor viszont a megmunkálhatóság terén a papírnak súlyos fogyatékosságai vannak. A papírt ugyanis nem lehet sem csiszolni, sem vésni, sem fúrni, sem faragni, sem bekarcolni. A papírral gyakorlatilag semmit sem lehet csinálni, csak vágni és hajlítani. Úgyhogy ha az ember elront valamit, és nem akarja úgy hagyni, legfeljebb csak annyit tehet, hogy csinál egy újat. Mit ne mondjak, azért ez elég komoly hátrány. Ebből következik, hogy nem szabad hanyag munkát végezni, mert az még jobban megbosszulja magát, mint a műanyag makettek esetében. Én is sorra legyintgettem rá a kisebb hibákra és eltérésekre, gondolván, a papíron majd lehet igazítani, és kisebb eltérések itt nem lesznek annyira feltűnőek. Fájdalom, azok lettek. Minden tized-milliméteres eltérést észre lehet venni, ráadásul azok sok esetben, mint például a bordázatnál, még össze is adódnak.
Ugyanakkor viszont ez a munka szerintem sokkal élvezetesebb, mint a félkész műanyag makettek építése. Ez itt valódi, klasszikus modellezés, ahol az ember maga építi meg a hajóját, lényegében a hagyományos bordás-palánkos módszer szerint. Ha jobban belegondolunk, a papír alkatrészek lényegében ugyanazt a szerepet játsszák, mint egy hagyományos tervrajz, és csak annyival van könnyebb dolgunk, hogy itt közvetlenül ezekből készítjük a modellt, míg a szokásos eljárásnál a tervrajzot csak sablonként használjuk, és azok segítségével az alkatrészeket valamilyen más anyagból készítjük el. Igazából szerintem ezeket a papírmaketteket is ilyen módon kellene haladóbb szinten megépíteni. A viszonylag egyszerű formájú hajótest megépítéséhez a papír véleményem szerint kifogástalan alapanyag, ám a sokkal bonyolultabb felépítményeket például már célszerűbb lenne valamilyen jobban megmunkálható anyagból készíteni. Szerintem a GPM is kapiskálja ezt, ugyanis utóbbi modelljeihez már meglehetősen részletes és bőséges fotómaratásokat is szokott mellékelni –amiket persze külön kell megvásárolni-, és a bordázat, valamint a felépítmények és lövegtornyok alkatrészeit sok esetben lézerrel kivágott változatban, félkészen is meg lehet vásárolni a modellhez. Utóbbiak ugyan szintén kartonból készülnek, de a lézerrel természetesen sokkal pontosabban és tisztábban lehet a kis alkatrészeket kivágni, mint otthon az ollóval vagy a szikével.

A majdnem kész a hajó a festetlen Pom-Pomokkal, és a még beépítetlen, de már kész daruval.

Véleményem szerint ez a műfaj nagy jövő előtt áll. A magam részéről pedig szintén szeretnék hozzájárulni ehhez a fényes jövőhöz, s további terveimben szinte kizárólag papírmakettek szerepelnek. A választék sajnos kétségbeejtően nagy. A statisztika szerint körülbelül még 25 év lehet hátra földi pályafutásomból, ami annyit jelent, hogy ha –nagyon valószínűtlen módon- feltornázom a teljesítményemet évi egy hajóra, akkor még 25 hajót leszek képes elkészíteni. Ugyanakkor viszont a GPM weblapján szereplő áruválasztékot átböngészve csak az 1/200-as modern hajók és az 1/96-os történelmi vitorlások közül kapásból találtam vagy 35-öt, amit szeretnék megcsinálni. És ez csak a jelenlegi választék. A jövőben ez várhatólag nagymértékben tovább fog bővülni. Szomorú dolog ez. Oly sok a hajó, és oly rövid az élet!


A kész modell.


Utóirat.

Ennek a cikknek a végére eredetileg szerettem volna egy néhány oldalas mellékletet tűzni, melyben az idei mosonmagyaróvári kiállítás után a Makettinfón kirobbant szánalmas veszekedésre reagálva jól oda akartam mondogatni a magyar makettező potentátoknak, és néhány őszinte, keresetlen szóval ki akartam fejezni véleményemet arról a nyomorúságos vircsaftról, amit hazai modellezőéletnek szokás nevezni. Félig meg is írtam a szöveget, aztán hagytam a fenébe az egészet. Egyrészt nem változtatnék vele semmin, másrészt szereznék egy csomó ellenséget, harmadrészt meg megbántanék vele embereket. Akiket időnként ugyan nagyon szívesen seggbe rúgnék, de sajnos nem vagyok az a típus.
A véleményemet meg felesleges oldalakon át fejtegetni, ebből a pár mondatból úgyis mindenki kitalálhatja azt. Még csak annyit, hogy a fentebb említett „vitát” olvasgatva ismét elégedetten veregethettem meg a vállamat, milyen okosan teszem, hogy –tapasztalataimból okulva- minden magyar klubtól, egyesülettől, és internetes fórumtól igyekszem a lehető legtávolabb tartani magamat.

(2009 május)


Vissza.