Richelieu


Heller 1/400



Szeretni kell, amit éppen csinálunk. Mondottam volt ezeket a költői szavakat előző írásom végén. Szép gondolat, én is egészen meghatódtam tőle, de azért úgy érzem, nem árt, ha itt előre leszögezem, sajnos a Heller féle Richelieu sem az a hajó, amelyiket építés közben nagyon lehet szeretni.



Kellemes emlékek fűznek a Heller makettekhez. Néhány 1/700-as hajómakett után a cég 1/400 méretarányú Dunkerque modellje volt az első nagy léptékű hajóm, ami után már soha többé nem éreztem késztetést arra, hogy visszatérjek az 1/700-as világba. Akkoriban a Heller makettek színvonalát is megfelelőnek éreztem, különösen akkor, ha az árukkal vetettem össze. Egy 1/400-as Heller csatahajót általában kevesebb, mint 2.000 forintért vesztegettek a piacon, kb. a harmadáért, mint amibe a Tamiya 1/350-es hajói annak idején kerültek. Az 1/400-as modellek nagyon impozánsan mutattak az 1/700-as mütyürök mellett, s úgy éreztem, ez az a méretarány, ami igazán fekszik nekem! A Richelieu modellje is ebből az időszakból származik, valamikor a múlt évezred vége felé vásároltam az egyik Móvári kiállítás börzéjén. Utána azonban jöttek a Tamiya és ICM hajók, majd hosszú éveket töltöttem el két vitorlással, a Richelieu pedig elfeledve porosodott a szekrények tetején. A North Carolina után megint egy nagyobb munkába kezdtem, és előre láttam, ez is el fog tartani pár évig. Hogy a közbeeső időkben is legyen valamilyen okom ellátogatni a nagyobb Nyugat-Dunántúli kiállításokra, úgy gondoltam, össze kellene dobni valamilyen egyszerűbb hajócskát. Először egy új hajómodell megvételére gondoltam, hiszen az utóbbi időkben számos izgalmas, 1/350-es hajó jelent meg a piacon, ám aztán költségkímélési okokból úgy döntöttem, inkább a szekrény tetején parlagon heverő készletből választok egyet. Az adott kollekcióból nem volt nehéz volt a választás. Nagy méreteivel, szokatlan külsejével, és elegáns vonalaival egyértelműen a Richelieu volt a készlet legimpozánsabb darabja. Úgy gondoltam, három hónap alatt szépen megcsinálom, és vihetem kiállítani. Mint utóbb kiderült, ezúttal is túl optimista voltam.

A dobozban levő alkatrészeket nem kell sokáig nézegetnünk ahhoz, hogy két dolgot máris megállapítsunk. Az első az, hogy gyönyörű hajónk lesz, a másik pedig az, hogy vért fogunk izzadni, mire ezt meglátjuk. A hajótesttel nincsen semmi baj, de az apróbb alkatrészek már első ránézésre is elég kétségbeejtően néznek ki a Tamiya maketteken elkényelmesedett modellező számára. (És a későbbiekben ez az érzés csak fokozódni fog.) Az alkatrészek illeszkedése sem valami fényes, de ez a kisebbik gond. A nagyobb baj az, hogy a fedélzetek tele vannak kidobó tüske nyomokkal, meg beszívódásokkal. Egyszerűen katasztrofális! És miután ezek többnyire mintás fedélzetek –fa vagy acél- ezek eltüntetése legalábbis izgalmasnak ígérkezik. Aztán vannak olyan bosszantó apróságok, mint például, hogy a felépítményeken se ajtók, se ablakok nincsenek, de mégcsak a helyük sincs jelezve.

A Richelieu a háború során látványos kamuflázsokat is viselt, de az egyszerűség kedvéért én inkább megmaradtam az összeállítási rajzon is szereplő, a háború után használt festésnél. A hajót eredetileg minden különösebb feljavítás nélkül, dobozból akartam megépíteni, de aztán a gyári alkatrészek silányságát tapasztalva utánanéztem az Interneten, mivel lehetne kicsit feldobni a készletet. Kimondottan ehhez a hajóhoz senki sem gyárt feljavítókat, de a francia Arsenal cégnek van néhány 1/400-as fotómaratása, ami hasznos lehet. Jómagam egy általános feljavító készletet vettem meg, amelyből leginkább az ajtókra és a hágcsókra volt szükségem, valamint az Arsenal Bofors és Oerlikon légvédelmi gépágyúit is beszereztem a hajóhoz. Ez, mint utóbb kiderült, fölösleges pénzkidobás volt. Nem volt sok bizalmam a készletben található ágyúcsövekhez sem, amik engemet inkább bunkósbotra, nem pedig hajóágyúra emlékeztettek. Ezek pótlására a lengyel GPM készletét rendeltem meg, ami elvileg ugyan a Hoodhoz készült, de a szakirodalom alapos tanulmányozása után úgy ítéltem meg, az angol és a francia 38 cm-es ágyú méretben és formában hasonlít egymáshoz annyira, hogy ebben a méretarányban ne legyen feltűnő a különbség. A GPM csövei nagyon jutányos áron –cca. 1500Ft-kaphatók, szerintem mindenképpen érdemes őket beszerezni. A szokásos módon több száz, a hajóról, illetve a modelljéről készült képet töltöttem le a Netről, mielőtt nekiálltam volna az építésnek. (Egyébként a makettekről készült képeknek rendszerint több hasznát veszem, mint a valódi hajóról készülteknek.) A Plan de bataux oldalról (lásd a Linkeknél) le lehet tölteni a Richelieu eredeti tervrajzait is, amik azonban, éppen mert eredetiek, csak korlátozottan használhatók, ugyanis a hajó 1940-es állapotát mutatják. (Persze a mazohisták, akik szeretnek mindent átépíteni, hasznát vehetik ezeknek a rajzoknak, ha a hajót korábbi állapotában akarják elkészíteni.) Imígyen felszerelkezve akár neki is állhatunk az építésnek. De előtte még egy kis kitérő.



Az eredeti hajó.


Az első világháborúba belerokkant francia költségvetés fontossági sorrendjében hosszú ideig alighanem a flottafejlesztés állt az utolsó helyen. A német zsebcsatahajók megjelenése volt az, ami arra késztette őket, hogy fogcsikorgatva bár, de mégis finanszírozzák két nagy hadihajó építését. Ezek voltak a Dunkerque osztályú csatahajók –vagy csatacirkálók-, melyek fő feladata a német zsebcsatahajók leküzdése lett volna. A franciáknak azonban nem volt szerencséjük a szomszédaikkal. Nem sokkal a Dunkerque építésének elkezdése után a másik versenytárs, Olaszország is bejelentette, hogy új hajók építésébe kezd. Méghozzá nem nehézágyúkkal felszerelt cirkálók, hanem hatalmas, a washingtoni egyezmény korlátozásait figyelmen kívül hagyó új csatahajók építésébe. Az 1934-ben elkezdett, 43.000 tonnás Littorio osztályú csatahajók mellett a Dunkerque nem rúghatott labdába, tehát a hatalmi egyensúlyt helyreállítása érdekében a franciáknak is meg kellett építeniük a maguk nagy csatahajóit. Az új hajók lényegében a Dunkerque osztály növelt méretű és erősített fegyverzetű változatai voltak. A Dunkerque és a Richelieu osztályú hajók tervezésére kétségkívül meghatározó hatást gyakoroltak az angol Nelson osztályú csatahajók, s az angol konstrukció legtöbb eleme megtalálható a francia egységeken is. A lövegtornyokat itt is az orr részen összpontosították, a hajó páncélzatát szintén az „all or nothing” elrendezés szerint tervezték meg, a kifelé döntött övpáncélt itt is a hajó belsejében építették be, és a parancsnoki híd is ugyanolyan zárt, „tömb” rendszerű volt, mint az angol hajókon. Összességében azonban a francia hajók páncélvédettsége erősebb, és sokkal kiterjedtebb volt, mint a Nelsonoké, a torpedóvédő rendszer pedig nagyságrendekkel volt jobb, mint az angol hajóké. Úgyszintén francia specialitás volt a hajókon alkalmazott négycsöves lövegtorony is. A franciák már az első világháború előtt elkezdett –és soha be nem fejezett- utolsó csatahajóikat is négycsöves tornyokkal akarták felszerelni, és most újra felmelegítették ezt az ötletet. Így két lövegtoronyba tudták összevonni a teljes főtüzérséget, amivel nemcsak páncélsúlyt spóroltak meg, de sokkal jobb kilövési lehetőséget is biztosítottak a lövegeknek, mint amilyen a Nelson három lövegtornyának volt. A négycsöves torony ötletével szinte minden haditengerészet foglalkozott abban az időben, de a franciákon kívül végül csak a britek állítottak szolgálatba ilyen tornyokkal felszerelt hajókat, a King George V osztály egységeit. Valószínűleg később ők is megbánták, mert a négycsöves tornyok –akárcsak a francia hajókon- műszakilag túl bonyolultaknak bizonyultak, és állandó üzemzavarokkal küszködtek.

Az eredeti hajó, az eredeti festéssel.

A Richelieu gerincét 1935 október 22-én fektették le. A hajó méretei csaknem megegyeztek az egy évvel később elkezdett német csatahajóéval, a Bismarckkal. A 247,9 méter hosszú, 35 méter széles Richelieu teljes vízkiszorítása 47.548 tonna volt, és gépeinek 150.000 Le teljesítménye 31,5 csomós sebesség elérését tette lehetővé. Övpáncélja a legerősebb részeken 346 mm, a lövegtornyoké pedig 445 mm vastag volt. Az 1939 január 17-én vízrebocsátott hajó éppen megkezdte próbajáratait, mikor a németek 1940 nyarán lerohanták Franciaországot. A Richelieu június 18-án elhagyta Brest kikötőjét, alig néhány órával azelőtt, hogy a németek bevonultak a városba. A franciák és az angolok közti „barátságot” jellemzi, hogy a teljesen még be sem fejezett hajó nem a közeli brit kikötők felé vette az irányt, hanem a többi francia hajóhoz hasonlóan az afrikai francia gyarmatok felé indult. A csatahajó öt nap múlva érkezett meg Dakarba, ahol július 08-án megtorpedózta az angol Hermes anyahajó egyik repülőgépe. A torpedó szétzúzta a jobb oldali belső csavartengelyt, és a betörő víz miatt a hajó tatja a kikötő sekély vizében megfeneklett. Az ideiglenes javításokat néhány nap alatt elvégezték, és helyreállították a hajó úszóképességét, ám szeptember végén az angolok tovább mélyítették a francia-brit fegyverbarátságot. Szeptember 24-én erős angol kötelék jelent meg a kikötő előtt, azzal a céllal, hogy a francia helyőrséget átállítsák pártfogoltjuk, De Gaulle oldalára. Csak éppen azzal nem számoltak, hogy a vichy kormánynak engedelmeskedő franciák az angolokat még a németeknél is jobban utálták, s értelemszerűen a velük „kollaboráló” De Gaulle is közutálatnak örvendett. A helyőrség ellenállt, s a parti lövegek és a hajók ágyúi tüzet nyitottak az angolokra. A trópusi vidéken szokatlan, erős ködben a Richelieu, valamint az angol Barham és Resolution csatahajók három napig lőtték egymást, ám sok sikert egyikük sem ért el. A Richelieu számára nem is az angol csatahajóktól elszenvedett két találat, hanem a saját lövegei okozták a legnagyobb károkat. A „B” toronyban ugyanis lőszerrobbanás történt, ami a torony két ágyúját tönkretette. Az angolok végül szégyenszemre kénytelenek voltak visszavonulni, miután egy francia tengeralattjáró megtorpedózta a Resolutiont. A Richelieun ezután elvégezték az ideiglenes javításokat, és amennyire a dakari kikötő lehetőségei engedték, igyekeztek befejezni a hajó építési munkálatait. 1941 áprilisában a Richelieu végre újra kifuthatott a tengerre, ahol megmaradt három, úgy-ahogy működő hajtóművével a nem éppen fényes 14 csomós sebességet volt képes elérni. Legalább ekkora baj volt, hogy a műszaki hibáknak, és egy újabb lőszerrobbanásnak köszönhetően a nehéztüzérség nyolc ágyújából mindössze három volt működőképes.

Dakar kikötője 1942 végén érdemi ellenállás nélkül került amerikai kézre. A Richelieu következő év januárjában az Egyesült Államokba hajózott, ahol átépítették, és befejezték felszerelését. A hajó 1943 novemberében tért vissza az európai vizekre, ahol a brit Home Fleet kötelékében teljesített szolgálatot, majd 1944 márciusában az Indiai-óceánra vezényelték. Itt több, a japán kézen levő szigetek elleni támadásban vett részt. 1945 szeptemberében a Richelieu is jelen volt a Tokiói-öbölben, a japán fegyverletételnél. Ezután a Malájföldre újból bevonuló brit, illetve az Indokinába visszatérő francia csapatok partraszállását fedezte, miközben egy közelében felrobbanó akna könnyebben megrongálta a hajót. A gyarmati lakosság azonban korántsem fogadta kitörő lelkesedéssel a visszatérő franciákat. A japánok által hátrahagyott fegyverekkel felszerelkezett helyi csapatok és a franciák között rövidesen kirobbant az első indokinai háború. A harcok során a Richelieu is több ízben lőtte a felkelők part menti állásait.

A csatahajó csaknem hat év távollét után tért vissza Franciaországba, s 1946 február 11-én vetett horgonyt a touloni kikötőben. A következő években főleg diplomáciai küldetéseken vett részt, udvariassági látogatásokat tett a baráti országok kikötőiben, illetve a francia köztársasági elnököt szállította az afrikai francia gyarmatokon tett körutazásán. 1948 végén a hajót korszerűsítették, ám a következő években már jobbára csak iskolahajóként, illetve az utolsó években lakóhajóként használták. 1958-ban tartalékállományba helyezték, majd 1968 január 16-án törölték a flotta állományából. A Richelieut ez év végén bontotta le egy olasz cég Genovában.

A Richelieu osztályt eredetileg hattagúra tervezték, ám a Clemenceau építése a német megszállás miatt már a kezdeti stádiumban félbemaradt, a Gascogne, és másik két, névtelen egység építését pedig el sem kezdték. A Clemenceau félkész hajótestét később amerikai bombázók süllyesztették el Brestben. A roncsokat a háború után kiemelték és lebontották. A Richelieu egyetlen elkészült társa, a Jean Bart, hasonló pályát futott be, mint testvérhajója. A mindössze 77 %-os készültségi állapotban levő hajónak a németek orra előtt sikerült Saint Nazaire kikötőjéből Casablancába menekülni, ahol nem sokkal később megtorpedózta az angol jóbarátok egyik repülőgépe. 1942 novemberében a hajót az amerikai Massasuchetts csatahajó 406 mm-es lövegeinek öt találata súlyosan megrongálta. A háború után a csatahajó visszatért Brestbe, ahol befejezték építését. A végül csak 1951-ben szolgálatba állított Jean Bart lett a világ utolsóként elkészült csatahajója. (Nem pedig a Vanguard. Mert az angolok természetesen ezt a dicsőséget is maguknak tulajdonítják.) A Jean Bart ezután többnyire szintén iskolahajóként működött, majd 1960-ban őt is tartalékállományba helyezték. A hajót 1970-ben bontották le.



A modell.



Először természetesen a hatalmas, két darabból készült hajótestet vettem kezelésbe. Az első munkanap jóformán el is telt a fedélzeten elhelyezett légvédelmi ágyúk helyének, illetve a hajótesten levő ablakoknak a kifúrásával. Ezekből pedig van éppen elég, csak 20 mm-es gépágyúkból 48 darab van a hajón, a hajótesten meg majdnem annyi ablak van, mint egy utasszállítón. A Heller már annak idején is spórolós cég lehetett, mert a Richelieu és a Jean Bart ugyanazt a hajótestet kapta, és az R illetve J betűk alapján kell kifúrni rajtuk az éppen készülő hajónak megfelelő lyukakat. A kifúrás után egy nagyobb átmérőjű fúrószárral óvatosan lesorjáztam a lyukakat, aztán műanyagragasztóval összeragasztottam a hajótest két felét. A Heller hosszában, függőlegesen osztja ketté a hajótestet, ami szerintem sokkal értelmesebb alkatrészbontás, mint a Trumpeter vízvonalban kettévágott hajói. A hajótest két felének összeillesztése könnyű, pihentető kis munka volt ahhoz képest, mennyit kellett kínlódnom a Trumpeter csatahajójával. A hajótest három belső merevítője is díjazható ötlet a Heller részéről, kár, hogy nincsenek követői. A hajó orrát, isten tudja miért, a mesterdarab készítője rézsút levágta, és itt a hiányzó részt külön alkatrészként kell beragasztani. Ennek biztos van valami értelme, csak még nem tudtam rájönni, hogy mi. Ez a megoldás csak egy csomó felesleges plusz munkát jelent, mivel az ide ragasztandó alkatrész illeszkedése sok kívánni-, és tömítenivalót hagy maga után. A ragasztást itt-ott, főleg az orrnál és a tatnál pillanatragasztóval erősítettem meg. Beragasztottam a kormánylapátot is, mivel később ez már nem menne egyszerűen. Mozgathatóan legalábbis nem lehetne beragasztani, bár igazából ennek amúgy sincs sok értelme. Az illesztési vonalat a ragasztó száradása után lecsiszoltam, itt-ott egy keveset sorjázgattam, és a hajótest szinte kész is volt. Megy ez!

Maradva a hajótestnél, ráragasztottam a lengéscsillapító bordákat is, melyekből itt szokatlan módon nem kettő, hanem négy darab van. A hajótesten elvileg jelezve van, hová kell beragasztani őket, de ezek a vonalak olyan finomra sikerültek, hogy gyakorlatilag szinte láthatatlanok. A bordák helyét tehát úgy állapítottam meg, hogy ráillesztettem őket a hajótestre, és ahol összepasszolt a bordák és a hajótest görbülete, nagyjából oda ragasztottam be őket. Feltehetőleg nem tévedtem nagyot. A csavartengelyekkel már több gondom volt, ugyanis a tengelyek bakjai elég furcsán állnak, de akárhogy próbálgattam, nem találtam más pozíciót nekik. A lengéscsillapító bordák és a csavartengelyek illeszkedése nem rossz, de felragasztásuk után azért szükség volt egy kis tömítésre is.

A hajóhoz a szokásos rácsszerű állványt kapjuk a Hellertől, amit elég rondának éreztem egy ilyen szép hajóhoz. Úgy gondoltam, dobjuk fel hajónk küllemét valami szebb talapzattal. Egy fényképről ihletet merítve kinéztem magamnak egy szép oszlopállványt, amit később a hazai viszonyoknak megfelelően egy méretre vágott kerítéslécből, és két 3/8-os rézcsőből készítettem el. A hajófenékbe két lyukat fúrtam a leendő tartócsavaroknak. A tervezett állvány miatt muszáj volt megváltoztatnom a modellépítés általam megszokott műveleti sorrendjét. Eddig rendszerint úgy dolgoztam, hogy összeragasztottam a hajótestet, a fedélzetet, és a felépítmény nagyobb darabjait, majd ezeket lefestettem, és erre építettem rá a hiányzó részleteket. Most azonban a hajótestet még az állványra való szerelése előtt le kellett festenem, vagyis még az előtt, hogy beragasztottam volna a fedélzetet. Az állványra szerelés után a hajótest festése már elég nehézkes mutatvány lett volna, a fedélzet beragasztása után pedig nyilván már nem tudtam volna meghúzni az állvány hajótestbe szerelt csavarjait. Így hát fogtam a kész hajótestet, és kétszer lefújtam az összeállítási rajzban megadott Humbrol 73-as „Wine”, azaz „vörösbor” művésznevű színre. (Ami azt illeti, az olyan vörösbort, aminek ilyen „Wine” színe van, én kóstolás nélkül kiönteném.) Ezzel a színnel elvileg csak a hajófeneket kellene lefesteni, de az egyszerűség kedvéért én úgy tekintettem, mint alapozó festéket, és lefújtam vele az egész hajótestet. A száradást ezúttal is egy hajszárító intenzív használatával siettettem. Amíg a kész festést pihentettem, a fedélzet középső, emelt részén a rajzok és képek alapján bejelöltem az ajtók és ablakok helyét, majd az ablakokat kifúrtam, a hiányzó ajtókat pedig az Arsenal fotómaratásból pótoltam. Az Arsenal maratása elég kemény anyagból készül, és meg kell kínlódni az alkatrészek keretről való leválasztásával, viszont ennek a pozitív oldala az, hogy az alkatrészek közel sem olyan sérülékenyek, mint mondjuk az Eduardé. Ezek után mattra lakkoztam a hajófeneket, ahol a festés már véglegesnek volt tekinthető, majd nekiálltam a vízvonal feletti részek festésének. A rajzon a hajótest felső része majdnem teljes egészében egy „acélszürke” nevű árnyalatot kap, és csak a középső rész felső csíkja lesz a jól ismert Humbrol 64 világosszürke. A korabeli fényképek áttanulmányozása után ezt az elrendezést némileg felülbíráltam. Én ugyanennek a festésnek egy másik, a fényképeken gyakran látható változatát választottam, ahol az acélszürke rész nagyjából csak az első 38 cm-es lövegtorony, és a hátsó 15 cm-es lövegtorony közötti részre terjed ki. Ezt a festést a háború után, 1945 végén és 1946 elején használták a hajón, és ugyanolyan könnyen elkészíthető, mint a rajz által javasolt, csak annál látványosabb. Tehát miután kitakartam a hajófeneket, lefújtam vízvonal felett a teljes hajótestet a 64-es szürkével. És ha már nekiálltam festeni, alapozásként lefújtam vele a fedélzetet, és a felépítmények darabjait is. Száradás után –a hajszárítózás ellenére azért egy napig pihentetni szoktam a friss festést- jöhetett az acélszürke szín. Az összeállítási rajz ehhez Humbrol 87-es festéket ajánl, amit azonban én nagyon világosnak találtam. A fényképeken jól látszik, hogy ez a sötétebb szín nagyon élesen elüt az orr és a tat világosszürkéjétől, márpedig a 64-es és a 87-es festék között csupán leheletnyi árnyalatkülönbség volt. Alternatív megoldásként kipróbáltam a Molak 187M acélszürkéjét, ami meg annyira sötét lett, hogy az gyakorlatilag már feketének volt tekinthető. Pedig az átváltótáblázat szerint ugyanaz a szín… A végén aztán magam kutyultam össze egy ránézésre jónak tűnő színt a Tamiya XF-25 festékéből, egy kis sötétszürke meg sötétkék hozzáadásával. Nem tudom, mennyire sikerült a dolog, a hajónak erről a korszakáról ugyanis csak fekete-fehér képeim vannak, és a francia hajókon használt színekről sem sikerült semmilyen megbízható információt szereznem. Nagyon rossz talán nem lett. Ezzel egy időben lefestettem a fedélzetet is világosbarnára. Miután korábbi hajóimnál eléggé sokat kínlódtam a fedélzetek fújás előtti maszkolásával, és még többet utána, a maszkolóanyag eltávolításával, ezúttal inkább ecsetet használtam.

Lakkozás után egy általam roppantul utált művelet, a vízvonal felfestése következett. A Heller hajóin vékony, kidomborodó vonalak jelzik a vízvonal fekete csíkjának a határait, ami nagymértékben megkönnyíti a festést. A nagyon profik ezeket a vonalakat állítólag le szokták csiszolni a hajótestről, s egy alkalommal én is voltam olyan hülye, hogy utánozni próbáltam őket. Nem jött be a dolog, egyszerűen képtelen voltam arra, hogy a minden irányban görbülő hajótestre egy egyenes vonalat fel tudjak rajzolni. Vannak persze roppant ötletes és roppant drága segédeszközök, amiket pont erre a célra találtak ki, de ezek beszerzésétől inkább eltekintettem. A vízvonalat jelző vékony vonalak festés után gyakorlatilag nem is látszanak, legalábbis nem annyira, hogy engem zavarna. A maszkolástól persze így sem lehet eltekinteni, különösen akkor nem, ha festékszóróval festjük fel a vízvonalat. Én lusta voltam ezért a vékony csíkért beüzemelni a festékszóró apparátust, és inkább az ecset mellett döntöttem. A modellezés egyik nagy, megoldásra váró problémája, hogy még nem találták fel azt a maszkolóanyagot, ami alá nem tud befolyni a festék. A 62 cm hosszú hajó vízvonalának a festéséhez elhasználtam több mint két méter, pofátlanul drága maszkolószalagot, az eredmény mégis az lett, hogy a vízvonal teljes hosszában beszivárgott a festék a szalag alá. Arról már nem is beszélve, hogy a maszkolószalag több helyen feltépte a hajótest festését. Mindezen, megszokottnak mondható problémák orvoslása, azaz a festés hibáinak korrigálása után jöhetett a koptatás és koszolás. Ezt a műveletet sokan elvetendő eretnekségnek tartják, pedig viszonylag ritkán találkozhatunk hajókon vadiúj gyári fényezéssel. A fényképeket megnézve láthatjuk, hogy még a tisztaságmániás németek hajói is sokszor nagyon lestrapáltnak tűnnek rajtuk. Amit persze a modellek koptatása és koszolása igazából nem tud élethűen visszaadni, de ahogy mondani szoktam, a modellnek nem olyannak kell lennie, mint az eredeti, hanem olyannak kell látszania. A kettő nem ugyanaz. Erről mindig az a történet jut eszembe, amely állítólag Karel Gott-al, a szocreál korszak legnagyobb táncdalénekes bonvivánjával esett meg. Karel Gott ugyanis egyszer a móka kedvéért, álnéven benevezett egy Karel Gott hasonmásversenyre. A nyolcadik lett… Persze talán érthetőbb vagyok, ha inkább a modellezés területéről választok példát. Itt van például a repülőmodellek panelezése. Ez nagyjából 15 évvel ezelőtt terjedt el, és vált kötelező gyakorlattá. Egy jól megcsinált panelezés nagyon jól mutat, és sokat dob a modellen. Realisztikusan és élethűen néz ki, pedig ha megnézünk egy igazi repülőgépet, láthatjuk, hogy ezek a panelvonalak a valóságban gyakorlatilag egyáltalán nem látszódnak. De a modellen élethűnek tűnnek. Természetesen a valóságban a Kaga sem olyan volt, mint Mario Gloziwic Kaga modellje, de utóbbi festését látva mégis rögtön az jut az eszünkbe, ez aztán nagyon élethűen néz ki.

Koptatásként régebben megelégedtem egy kis rozsdaszínű szárazecseteléssel, de az utóbbi időkben, elsősorban a móvári kiállításokon, láttam néhány hajómodellt, amelyek új megvilágításba helyezték előttem a koptatás fogalmát. Gondolok itt például Jurani Rajmund, vagy a már említett Mario Gloziwic hajóira, melyeknek a festése lenyűgözően élethűnek hat. (Pedig nem az.) A baj csak az, hogy fogalmam sincs, hogyan csinálják. Más ötletem nem lévén, a nagyléptékű harckocsimodelleknél használt technikákat próbáltam meg adaptálni, bár ez a törekvésem eddig mérsékelt sikerrel járt. Az a folt, ami jól néz ki egy 1/35 méretarányú tankon, nagyon ocsmányul fest egy 1/350-es hajón. A North Carolinával szerzett kellemetlen tapasztalataimról már írtam korábban. Nem akartam megismételni ezt a balesetet, ezért most igyekeztem óvatosabban eljárni. Most is az átmosásos módszert alkalmaztam, de igyekeztem minél hígabb festéket használni. Az eljárás lényege ugye az, hogy nagyon erősen felhígított festékkel átmossuk a hajót. Ezúttal barna, világosszürke, meg fekete festékeket –rozsda, só, olaj- használtam. A friss festésen sikerült valamit tompítanom, de a túlzott hígításnak köszönhetően nem értem el azt a hatást, amit reméltem. Viszont ezúttal nem rontottam el a festést. Ezután a hajó oldalát rozsdaszínű festékkel, a fedélzetet pedig sötétbarnával és sötétszürkével szárazecseteltem. Ezzel már jobban meg voltam elégedve, mint az átmosással. Lelkesedésemben kissé túlzásba is vittem a dolgot, és annyira összerozsdáztam a hajó oldalát, hogy azt utólag már én is túlzásnak találtam. Ezt a mértéktelenséget egy újabb, a hajó oldalának eredeti színeivel elvégzett szárazecseteléssel korrigáltam. Ennek elvégzése után a hajótestet késznek nyilvánítottam, és ráraktam a talapzatra. A talapzat deszkáját, a hajótesten fúrt lyukaknak megfelelően, két helyen kifúrtam, a deszkát lakkoztam, a lyukakba két 12 cm-es csavart állítottam, a csavarokra 3/8-os, méretre vágott rézcső darabokat húztam, majd ezek tetejére tettem a hajót. A csavarok nagyjából egy centire értek a hajó belsejébe, ahol az anyákat jól meghúztam, és befolyattam pillanatragasztóval, nehogy kilazuljanak. A fedélzet beragasztása után ugyanis utánhúzásra már nem lesz lehetőség.

Ezután újra kezelésbe vettem a fedélzetet. A horgonyfedélzetet lefújtam sötétszürkére, majd ecsettel nekiálltam befestegetni a fedélzeti házakat és lejárókat. A Richelieu felépítményei kétféle szürkével lesznek festve, a Humbrol 64-es világosszürkével, illetve a 27-es sötétszürkével. Ennek megfelelően a fedélzeti építmények is kétszínűek, de hogy pontosan melyik milyen színű, azt meglehetősen nehéz eldönteni, mivel a rajzok és a fényképek elég ellentmondásosak. (Úgy mellékesen megjegyzem, kimondottan utálom a Humbrol festékeket. Durva szemcsézetű, és állandóan bedöglik. Hogy mennyi idő után, azt nem tudnám megmondani, mert eddig minden Humbrol festéket eleve döglötten vettem. A doboz felnyitása után rendszerint egy sötét, olajos lötty látványa fogad, és a gyurmához hasonló állagú festéket valahol ez alatt, a doboz alján találom meg.) A „B” torony barbettája előtti felépítményen a képek tanúsága szerint egy csomó nagy, négyszögletes ablak volt. Ezeket úgy imitáltam, hogy papírból az ablakok méretének nagyjából megfelelő kis kockákat vágtam ki, a fényképek alapján felragasztottam őket az ablakok helyére –természetesen az alkatrészen mégcsak nem is jelölik az ablakok helyét-, majd ezeket a kockákat fényes feketére festettem. (Ugyanígy készítettem el később a parancsnoki híd ablakait is.) Ugyanerre a felépítményre két oldalt felkerült két csörlő is az Arsenal készletéből, a „B” torony barbettájának tövébe pedig, a fényképek alapján, mindenféle maradék alkatrészekből néhány szellőzőt készítettem. A barbettán, nagyjából annak fele magasságában, valami párkányféle húzódik, amit egy körben ráragasztott dróttal igyekeztem utánozni. Miután mindezt sikerült valahogy elrendeznem, némi tépelődés után úgy döntöttem, még mielőtt a fedélzetet beragasztanám a hajótestbe, rárakom a felépítmények talapzatát, az 52-es számú alkatrészt.

Nyilván sokan tapasztalták már, hogy a makettépítés során általában mindig van legalább egy olyan elvetemült, alattomos alkatrész, ami megkeseríti életünket, és rémálommá teszi a modell megépítését. Az ilyen rosszindulatú alkatrészeket én általában likvidálni szoktam, és ha sokadik nekifutásra sem sikerül valamit összerakni, vagy a helyére illeszteni, azt rendszerint úgy vágom ki a szemétbe, hogy csak úgy nyekken. Tapasztalataim alapján ezekkel az alkatrészekkel nincs mit kezdeni. Ha ötödszörre sem akar a helyére menni, később sem fog. Egyszerűbb, ha a maradék alkatrészekből keresek egy megfelelőt, vagy magam barkácsolok össze egyet. Az élet azonban sajnos kegyetlen, és néha előfordul, hogy olyan alkatrész keseríti meg felhőtlen hétköznapjainkat, amelynek a pótlása házilagos módszerekkel nem lehetséges. A Richelieu esetében ilyen volt ez az 52-es alkatrész. Először barátságos darabnak látszott, eltekintve attól, hogy a kidolgozása ugyanolyan silány volt, mint a többié. Itt is ki kellett fúrnom az ablakokat, felragasztanom a fotómaratott ajtókat, eltüntetnem a kidobótüske nyomokat és beszívódásokat. Az első részén, a parancsnoki híd tövébe felragasztottam két hágcsót, és a fedélzet széleire felraktam a korlátok későbbi elhelyezését segítő drótokat. Utána fogtam, és beragasztottam a fedélzetre. Másnap vettem csak észre, hogy rossz helyre ragasztottam. Sűrűn szentségeltem, mert arra számítottam, hogy nagyon brutálisnak kell lennem, ha a már megkötött ragasztást szét akarom feszíteni, és ez óhatatlanul azzal jár, hogy kárt fogok tenni a fedélzetben. Nem tettem kárt, ugyanis ahogy megfogtam, az 52-es alkatrész szinte magától lejött. Újra ráragasztottam, ezúttal a megfelelő helyre. Néhány óra múlva, csak a kíváncsiság kedvéért, megint kézbe veszem, kicsit megfeszítem, és megint a kezemben maradt az egész. Gondoltam talán kiöregedett a ragasztó. Próbáltam pillanatragasztóval, lejött. Próbáltam Pattex ragasztóval, megint lejött. Vettem új, friss műanyagragasztót, alaposan bekentem az alját, ráraktam a fedélzetre, rátettem nehezéknek pár könyvet, és magára hagytam néhány órára. Mire visszamentem, minden könyv leborult róla –minden külső behatás nélkül, mégcsak huzat sem volt-, és természetesen megint nem ragadt rá a fedélzetre. A küzdelem közben leesett róla mindkét hágcsó, egy ajtó, meg a felragasztott drótok nagyobbik része. Ezeket újra fel kellett ragasztanom, és ezeken kívül még feltettem két csörlőt a parancsnoki híd tövébe, valamint ugyanitt összebarkácsoltam öntőkeret darabokból néhány alkatrészt, melyeket a rajz nem jelöl, de a képeken jól láthatóak. Feltételezem, valami szellőzők lehettek. Javítani kellett a festésen is. Utána vettem egy nagy levegőt, bekaptam néhány nyugtatót, és megint megpróbáltam beragasztani a fedélzetre. Műanyagragasztóval második nekifutásra végre sikerült úgy a helyére ragasztanom, hogy három óra száradás után nem esett le magától onnan. Akkor nekiálltam, hogy itt-ott pillanatragasztóval is megerősítsem a ragasztást. Érdekes munka volt. Ha megragasztottam elől, feljött hátul. Megragasztottam a bal oldalon, de közben felszakadt a ragasztás a jobb oldalon. Amit én ordítottam, azt nem lehet leírni, de sokadszori nekifutásra végre sikerült úgy rögzíteni azt a rohadt műanyaghulladékot, hogy végre a helyén maradt. Igaz, közben megint összemocskoltam a festését, újból leesett róla néhány alkatrész, nem is beszélve a takaros kis ragasztókupacokról, amik az alkatrész és a fedélzet találkozásánál összegyűltek.

Ekkoriban jutottam arra a döntésre, hogy ezt a hajót ugyanarra a sorsra juttatom, mint a North Carolinát. Nem "mestermű" lesz belőle, ami az első néhány nap problémamentes munkája után még elképzelhetőnek tűnt, hanem csupán egy dobozból készült, különösebb feljavítás és részletezés nélküli, korrektül elkészített hajócska. Elhatározásom oka nem csupán az 52-es számú alkatrész makacs ellenállása volt, hanem az, hogy az alapvetően szép kidolgozású hajótest és fedélzet után ekkoriban jutottam el odáig, hogy sor került a fedélzet és a felépítmények kisebb alkatrészeinek a felhasználására is. Tapasztalataim lesújtóak voltak. Az alkatrészek valami kaotikus összevisszaságban helyezkedtek el az öntőkereteken, s megtalálásuk esetenként komoly kutatómunkát igényelt. Kidolgozásuk maximálisan mellőzi a részleteket, s nem egy esetben okozott fejtörést, hogy a dobozban hányódó műanyagdarabka vajon valamilyen öntőkeretről letört alkatrész –ilyenből elég sok van-, vagy pedig csupán egy öntőkeret darab, illetve műanyagforgács? A kettőt ugyanis nem mindig lehetett megkülönböztetni egymástól. Az alkatrészek a zsúfolásig tele voltak sorjával, beszívódásokkal és kidobótüske nyomokkal. A Heller részéről kiváló munkaszervezésre vall, hogy ezek a kidobó tüske nyomok úgyszólván kizárólag csak az alkatrészek felső oldalán voltak megtalálhatók, ott, ahol látni lehetett őket. Az alsó felületek minden esetben makulátlanok. További öröm, hogy az alkatrészek illeszkedése rendszerint csapnivaló, az összeállítási rajz pedig nehezen áttekinthető, és sokszor hibás. Nyilván a sok Tamiya meg Trumpeter makett után el vagyok kényelmesedve, de azt mondanám, a Richelieu, meg mondjuk a North Carolina közti különbség jól példázza a feltörekvő kelet, és a halódó nyugat közti különbséget is. (A North Carolinát nem azért csináltam meg rosszul, mert gyenge volt a makett minősége, hanem mert elcsesztem a festését.)

Néhány nap pihenő után lelki egyensúlyom úgy-ahogy helyreállt, és végre beragaszthattam a fedélzetet. A nagy méret ellenére az illeszkedése egész tűrhető volt, jóformán csak a tatnál volt szükség arra, hogy befőttesgumival összeszorítsam a hajótestet. (Közben letörtem a kormánylapátot.) A fedélzet és a hajótest találkozásának illesztési vonalait pedig a korlátok felragasztásához szánt, a fedélzet szélére fektetett drótokkal tüntettem el. Ezután beragasztottam a hullámtörőket, a horgonycsörlőket, és a 40 mm-es gépágyúk mellvédjeit. Utóbbiak felrakásánál az előzőleg a fedélzet szélére fektetett drótokból több helyen ki kellett vágnom, ugyanis ezek a mellvédek sok helyen elérik a fedélzet szélét, sőt, néhány helyen túl is lógnak rajta. Ezután a munkák során megrongált festés javítgatása következett, majd nekiálltam összeragasztgatni a felépítmények nagyobb alkatrészeit. Nagyjából ugyanazt tudom elmondani róluk, mint a többiről. A nagyobb darabok méretarányosak, de minden részlet hiányzik róluk. Itt is nekem kellett kiderítenem, hol voltak rajtuk az ablakok és ajtók, s ezeket kifúrnom, illetve a maratásból beragasztanom. Ami szépen meg van csinálva, mint például a fedélzetek mintázata, azt pedig a töméntelen kidobótüske nyom teszi tönkre. A kisebb alkatrészekről pedig még ennyi jót sem tudok elmondani. Azok egyszerűen csak szögletes vagy kerek műanyagdarabkák, minden kidolgozás nélkül. Ráadásul elég sokat is kell tömíteni. A felépítményekre és a kéményre a fényképek alapján felragasztottam az Arsenal maratás hágcsóit is, valamint a négy feliratos táblácskát, amit a Heller matrica formájában ad, szerintem erősen túlméretezve. (A négy tábla azt a négy tulajdonságot tartalmazza, amely -nyilván a flotta vezetése szerint- a francia haditengerészetet jellemezte. Patrie, Discipline, Honneur, Valeur. Azaz: Hazaszeretet, Fegyelem, Dicsőség, Érték.) Összeállítottam a két hatalmas, négyágyús lövegtornyot is. A hágcsókat itt is maratottra cseréltem, a készlethez adott műanyag ágyúcsövek helyett pedig a GPM réz ágyúcsöveit építettem be. Érdekes módon a Richelieu eredeti rajzain az ágyúcsövek valóban csaknem olyan vastagok, mint a modellhez mellékelt eredeti csövek, ám ha megnézzük az ágyúk beépítéséről készült fényképeket, láthatjuk, hogy valójában azok, a kisebb formabeli eltérések ellenére is, lényegesen jobban hasonlítanak a GPM 38 cm-es ágyúcsöveihez. A 38 cm-es ágyúk beépítése a Jean Bartra.Az új ágyúcsövek beépítése roppant könnyű volt, egyszerűen csak bele kellett ragasztani őket az ágyúk védőponyváját mintázó műanyag alkatrészbe. Csupán arra kellett vigyázni, hogy párhuzamosan álljanak egymással, és egyforma csőhossz lógjon ki belőlük. Az „A” lövegtorony két jobb oldali ágyúja a beragasztás után valahogy más szögbe került, mint a másik két ágyú. Ezt nem szándékosan csináltam, de aztán úgy éreztem, így még jobban is néz ki, s meghagytam ezt a beállítást. A 38 cm-es tornyok alapvetően nem voltak rossz kidolgozásúak, és itt az alkatrészek illeszkedése is egész tűrhető volt, ám a Heller gondoskodott arról, hogy ne érezzem magam sokáig elkényeztetve. A 15 cm-es tornyok alkatrészeinek kidolgozása és illeszkedése ugyanis már sokkal gyengébb, ráadásul tele vannak a megszokott kidobótüske nyomokkal, és elképesztő méretű beszívódásokkal. A hágcsókat itt is maratottakra cseréltem, és a csövek helyett is GPM gyártmányúakat építettem be. Sajnos a Hood nem volt felszerelve 15 cm-es ágyúkkal, ezért kénytelen voltam egy másik GPM készletet is megrendelni, amely a Gloire cirkálóhoz készült. ( Mint említettem, a GPM csövei nagyon kedvező árfekvésűek, tehát az újabb kiegészítő megvásárlása nem jelentett nagy többletkiadást. A Gloire ágyúit például mindössze két dollárért vesztegetik.) A Gloire ugyanolyan 15 cm-es ágyúkkal volt felszerelve, mint amilyenek a Richelieu másodlagos tüzérségét alkották, tehát itt még az élethűség sem kérdőjelezhető meg. A csöveket úgy raktam a helyükre, hogy az eredetieket levágtam a talapzatukról, majd azt a csövek helyén kifúrtam, és a réz ágyúcsöveket ide ragasztottam be. Aztán ezt ugyanúgy ragasztottam be a toronyba, mint ahogy az eredeti, műanyag csöveket kellett volna. A 10 cm-es légvédelmi ágyúkat a Hood készletéből vettem, az ott alkalmazott 102 mm-es légvédelmi ágyúk csövei ugyanis mindössze 7 cm-el voltak hosszabbak, mint a Richelieu 100 mm-es ágyúi. Ebben a méretarányban ez teljesen jelentéktelen eltérés, azonban ezek a rézcsövek valahogy mégis jóval hosszabbak, mint az eredeti műanyag ágyúcsövek. Az építésnek ebben a fázisában azonban már úgy éreztem, a GPM-ben jobban megbízom, mint a Hellerben, és inkább az ő rézcsöveiket ragasztottam be. Ezek után úgy véltem, a felépítmény és a kémény már megfelelő készültségi szinten áll ahhoz, hogy festeni lehessen. Nagy megkönnyebbülésemre a felépítmények blokkjai eltérő színűek ugyan (Humbrol 27 és 64), ám maguk a blokkok egyszínűek. Tehát például a parancsnoki hídon mindent Humbrol 64-esre kell festeni, még a fedélzeteket is. Jóformán csak a sötétszürke kéményen kellett a kéménytetőt utólag külön feketére festeni, ami azért nem okozott nagy többletterhet. A felépítmények lefújása után jöhettek az apróbb részletek, ami alatt leginkább a parancsnoki híd tetején levő antennarendszert kell érteni. Elég sokat gyaláztam már itt az alkatrészek minőségét, és nem akarom ismételni magam. Maradjunk annyiban, hogy a kis alkatrészek minősége helyenként megdöbbentő, de sajnos nem pozitív értelemben. Vannak persze, akiket éppen az ilyen feladatok hoznak izgalomba -csúcsminőséget hozni ki egy alapvetően csapnivaló minőségű kitből- ám én, mint a fogyasztói társadalom elpuhult gyermeke, nem érzem úgy, hogy a makettezés azt jelenti, hogy a gyártó által elkövetett hibákat és hülyeségeket nekem kelljen kijavítani. A makettezés nekem játék, amit értelemszerűen a játék öröméért művelek. És ha már pénzt adok ki egy makettért –rendszerint nem is keveset-, az legyen olyan minőségű, hogy ne kelljen több tucat órát dolgoznom rajta azért, hogy a hibáit helyrehozzam. Szájtátva és ájult csodálattal figyeltem például, mit hozott ki Pék György az Airfix alapjáraton katasztrofális minőségű, 1/600-as Warspite modelljéből. Ezúttal is szeretném hódolatomat kifejezni a Mesternek, ám a magam részéről ahhoz a –feltehetően többségben levő- réteghez tartozom, amely nem érti, miért kellene neki pénzt kiadnia egy olyan makettért, amelynek alkatrészeit gyakorlatilag 100 %-ban cserélni, vagy legalábbis erősen feljavítani szükséges. A Richelieu persze lényegesen jobb minőségű, mint az Airfix Warspite-ja, de az utóbbi időkben nekem a Tamiya és Trumpeter modellek váltak etalonná, és a franciák sajnos ezek mellett nem rúgnak labdába. De miután jól kimérgelődtem magam, talán térjünk vissza a maketthez.

Szóval a kis alkatrészek olyanok, amilyenek. Hogy valamit javítsak a modell küllemén, a legocsmányabb darabokat házilag összebarkácsolt, illetve mindenféle maradék fotómaratásokból összeszedett, többé-kevésbé méretarányos alkatrészekkel helyettesítettem. Ezeket az utólag felhelyezett, kisebb alkatrészeket ecsettel festettem. Az elkészült részeket szárazecseteléssel koptattam és koszoltam egy kicsit, majd beragasztottam a helyére a felépítményeket, a csónakokat, valamint a két 38 cm-es lövegtornyot. Szokásomnak megfelelően az egyik lövegtornyot elmozdítottam az alaphelyzetéből, és jobbra kifordítva ragasztottam be a helyére. A 15 cm-es tornyokat szintén különböző állásokban ragasztottam be. Helyükre ragasztottam és befestettem a hajócsavarokat, és lefestettem a felépítmények alapszínétől eltérő színű alkatrészeket is. ( Kéménytető, ablakok, ágyúk védőponyvái, stb.) A hajó kötélzetét –valójában inkább „drótozatát”- a szokásos módon, feketére festett 08-as horgászdamilból készítettem el, természetesen erősen leegyszerűsítve. A Heller egyik legjobb ötlete, hogy a horgonyláncokat nem úgy fröccsöntik rá a fedélzetre, mint a többi cég, hanem szép, méretarányos rézláncokat adnak hozzájuk. Kis szépséghiba, hogy a három horgonyhoz való láncot két darabban mellékelik, tehát a harmadik horgonyláncot az első kettő maradékából kell összetoldani. A láncokat én nem festem, hanem belemártom egy jó sűrű, fekete színű olaj modellfestékbe, és annak teljes száradása után azt leégetem a láncról. A korom és a ráégett festék rendszerint kielégítő eredményt ad, bár az így kezelt láncról könnyen ledörzsölődik ez a fekete réteg, tehát ne nagyon tapizzuk.

A korlátoktól eltekintve ezek után már csak egy nagyobb munka vár még elvégzésre, a 40 és 20 mm-es légvédelmi gépágyúk felrakása. Eleinte úgy gondoltam, sokat fog dobni a hajó küllemén, ha ezeket valamilyen szép feljavítókészletből építem meg, és botor módon megrendeltem az Arsenal 1/400-as műgyanta/réz gépágyúit. Szépnek szépek, csak éppen roppant munkaigényesek. Próbaképpen megcsináltam belőlük egyet, lemértem az elkészítésükhöz szükséges időt, aztán nekiálltam kiszámítgatni, mennyi időbe telne a 48 darab 20 mm-es, és a 14 darab négycsövű 40 mm-es elkészítése. A legóvatosabb becsléseim szerint is legalább 60 munkaórába -de inkább többe-, ami az én tempómban legalább két hónapot jelent. (De inkább többet.) Miután a hajóval eleve nem voltam elégedett, úgy éreztem, kár rá még több időt vesztegetni. A készlethez mellékelt gépágyúk természetesen meglehetősen ócskák voltak, de legalább illeszkedtek a makett általános színvonalához. A 20 mm-es gépágyúk csöveit azért levágtam és helyettük drótból készült csöveket ragasztottam be, de nagyjából ez volt az összes feljavítás amit rajtuk elvégeztem. A hajó orrában levő kilenc gépágyút papírzsebkendőből készült ponyvaborítással láttam el, ahogy valamelyik fényképen láttam. Így már olajozottan mentek a dolgok, és néhány óra alatt elkészültek a lövegek, amiket festés után a helyükre ragasztottam. (Ha netán valaki úgy érzi, szüksége van az Arsenal megmaradt 1/400-as Oerlikonjaira és Boforsaira, jutányos áron megkaphatja őket.)

A gépágyúk után a korlátok felrakása következett. Meglehetősen nehéz 1/400-as korlátokat szerezni, ugyanis alig van olyan cég, aki az 1/350 és 1/700-as dömping közepette figyelmet fordítana erre a méretarányra. A beszerzés nehézségét tovább növeli, hogy a franciák kétsoros korlátot használtak, míg az összes többi tengerészet -a japánokat kivéve- háromsorosat. Nekem végül az egyik makettkiállítás börzéjén sikerült megvennem az Aber japán hajókhoz készített, nem olcsó készletét. Teljesen feleslegesen. Miután ugyanis az Aber korlátai éppen csak a főfedélzetre voltak elegendőek, és nem akartam még több pénzt kidobni egy újabb készletre, a felépítményekre a maradék 1/350-es Eduard korlátaimat építettem be. Ekkor jöttem rá arra, hogyha az 1/350-es korlátok lábait levágom, és a korlátot az alsó, harmadik láncsornál ragasztom fel a fedélzetre, a maradék két sor egészen pontosan ugyanolyan magas, mint az 1/400-as kétsoros korlát. A hajó összes korlátját meg tudtam volna csinálni a szekrény mélyén nagy mennyiségben megtalálható maradék 1/350-es korlátaimból, és megspóroltam volna egy csomó pénzt. De ha már így adódott, hát inkább felraktam a főfedélzetre az Aber korlátait, ne vesszen teljesen kárba a pénz, a felépítményekre pedig az átalakított 1/350-es korlátokat tettem fel. Ezután a hajó orrára felkerült a vezérpálca, a tatra a lobogórúd, a korlátokra pedig felraktam néhány drótkosarat, amik a North Carolina után maradtak meg. A fényképeken látható, hogy a francia hajókon is használtak ilyeneket. A méretarány persze nem teljesen stimmel, de úgy gondoltam, az 1/350 és 1/400 közti különbség ebben az esetben nem számottevő. Néhány apróság, javítgatások a festésen, majd befejezésként megint lefújtam a hajót egy matt lakkréteggel. Aztán ráragasztottam a névtáblát a talapzatra, és megkönnyebbült sóhaj kíséretében zártam rá a szekrényajtót az elkészültnek nyilvánított Richelieu-re.


A Richelieu meglehetősen régi készlet, és nem tudom, újabb hajóinál a Heller javított e valamit a gyártmányai minőségén. Egy ismerősöm megépítette a Hood újabb kiadású modelljét, és korántsem elismerően nyilatkozott annak színvonaláról. Feltételezem tehát, hogy az újabb gyártmányok is nagyjából azon a szinten állhatnak, mint a Richelieu. A hetvenes-nyolcvanas években ez a minőség még nem számított rossznak, különösen ha figyelembe vettük a Heller hajóinak viszonylagos olcsóságát. Ma már azonban az 1/400-as csatahajóiért a francia cég -vagy a magyar forgalmazó- 10-12 ezer forintot kér el, majdnem annyit, mint amennyibe egy sokkal jobb Revell vagy ICM hajó kerül.

Úgy két évvel ezelőtt nagy örömmel fedeztem fel az Interneten, hogy a Heller a Dunkerque és a Strasbourg modelljeinek újbóli kiadására készül. Az előzetes tervek szerint a két hajónak 2007 márciusában kellett volna megjelennie. Egyik kedvenc típusomról van szó, és a Strasbourg makettjére már régóta vadászok, tehát nagy izgalommal vártam, mikor rendelhetem meg végre azt. Aztán elmúlt a március, el az április, és nem történt semmi. Nyár elején pedig az új Heller hajók szép csendben lekerültek a modellboltok árulistájáról. Hogy mi történt, nem tudom, de ha a Heller nagyobb feljavítások nélkül, a Richelieu által is képviselt régi színvonalon akarta a Strasbourgot is kiadni, a visszavonásról szóló döntésüket csak helyeselni tudom. Ezzel a minőséggel nekifutni az új évezrednek, és versenyre kelni például a Tamiya és a Trumpeter hajóival, biztos bukás lenne.



Vissza.