A Patyomkin lázadás.
1905


A Patyomkin, a cári flotta büszkesége.

Tartalom.

Forrongó Oroszország.

A Fekete-tengeri Flotta.

A lázadás.

Az odesszai zabhegyezés, és a néma csata.

Agónia.

Az Ocsakov lázadás.

Forrásmunkák.

Forrongó Oroszország.

A dicsőséges napokra emlékező plakát a szovjet korszakból.

    A napóleoni korszak lezárultával Európában látszólag visszatért a forradalmat megelőző idők társadalmi rendje. A határok alig változtak, az uralkodó dinasztiák visszatértek trónjaikra, a főnemesség és a papság visszanyerte régi befolyását és előjogait. A felszín alatt persze nagy társadalmi feszültségeket rejtőztek elfojtva, a forradalmi idők társadalmi vívmányait nem lehetett már visszacsinálni, a restauráció nem lehetett teljes. A következő évtizedekben rendszeressé váltak a kisebb-nagyobb forradalmi megmozdulások, melyeket ugyan rendre levertek, ám azok ennek ellenére lassan mégis tovább erodálták az ancien régime idejétmúlt világát, és a század végére polgárosodott Európát hoztak létre, melynek tetején azonban, afféle idejétmúlt csökevényként, néhány évtizedig még tovább élősködtek az igazából már funkció és rendeltetés nélküli arisztokrácia maradványai.
     Az erőviszonyok is megváltoztak. A két évtizedes szakadatlan háborúskodásban Franciaország kimerült és kivérzett. Harctéri sikereiből hosszú távon semmit nem profitált, és végül örülhetett, hogy legalább a háború előtti határokat visszakapta. Az ország továbbra is nagyhatalom maradt, de pozíciói, a megerősödött Poroszországgal és Ausztriával szemben, már a kontinensen sem voltak olyan erősek, mint korábban. A kontinensen kívül pedig egyetlen nagyhatalom maradt csak állva, Nagy-Britannia, melynek tengeri hegemóniája végképp megkérdőjelezhetetlenné vált. Britannia szilárdan uralta a világ összes tengerét, s flottájának nem volt többé kihívója, mely a siker reményében szállhatott volna szembe vele. A tengereken és a távoli földrészeken a következő évszázadban csak az történhetett, amit Anglia is jóváhagyott, és ami nem volt ellentétes az ő érdekeivel.
     Franciaország a szárazföldön sem maradt vezető nagyhatalom. Ezt a szerepet átvette tőle a kontinens keleti végében egyre nagyobb erőre kapó Oroszország, Anglia mellett a háborúk másik nagy nyertese. A XIX. század első felének belső feszültségektől gyötört, forrongó Európájában Oroszország kősziklaként látszott állni. A rezsim szilárdan kézben tartotta a gyeplőt, saját belső, forradalmi ellenzéke megmaradt elszigetelt kis csoportosulásoknak, melyek sem a parasztság, sem a viszonylag csekély létszámú polgárság körében nem tudtak tömegtámogatásra szert tenni. A rend fő támasza a hatalmas hadsereg volt, mely a reakciós erők megbízható segítőtársa volt az ország határain kívül is. A cár jó gazdaként tartotta rajta szemét az európai országokon, és a Szent Szövetség szellemében cselekedve készségesen bocsátotta kollégái, Európa uralkodói rendelkezésére hadseregét, ha azok saját erőből nem tudták megoldani a menetrendszerűen ismétlődő rebelliók leverését. Ahogy a tengereken az angolok, a szárazföldön az oroszok diktálták a feltételeket. Az orosz befolyás egészen a Rajnáig meghatározta az európai országok mozgásterét, még a poroszok és az osztrákok sem mertek nyíltan szembeszegülni az orosz akarattal. Ahogy később Bismarck mondta I. Miklósról: „Uralkodása alatt mindannyian orosz vazallusként éltünk.”
     Rendcsinálói tevékenységükben az oroszok teljes mértékben élvezték az angolok egyetértését és támogatását. A két ország érdekei –ekkor és a későbbiekben is- ugyanazok voltak, a kontinens megosztottságának, és az ottani országok erőegyensúlyának megőrzésével megakadályozni az egységes Európa létrejöttét, mely veszélyes konkurenciát jelentett volna mindkettejük számára. A viszonylagos erőegyensúly azt jelentette, hogy az egymásra féltékeny európai országok mindig kijátszhatóak voltak egymás ellen, és mint arra az oroszok nemsokára rájöttek, ellenük is.
     A sikereken felbuzdulva ugyanis I. Miklós alighanem túlbecsülte saját erejét, és az angol barátság értékét, s kísérletet tett az oroszok régi vágyának, Konstantinápoly törököktől való visszafoglalásának megvalósítására, és a Dardanellák megszerzésére. Ez viszont már élesen ütközött az angolok érdekeivel, akik most határozottan szembefordultak korábbi szövetségesükkel, méghozzá korábbi ellenségük, Franciaország támogatásával. A krími háborúban Oroszország nem várt méretű vereséget szenvedett. Noha nem is a teljes brit és francia haderővel, hanem csak egy –igaz, nagy létszámú- expedíciós haderővel állt szemben, az orosz hadsereg és a flotta csődöt mondott. A szégyenletes kudarc rávilágított, valójában milyen gyenge lábakon is áll az orosz kolosszus, és hogy minden szempontból mennyire el van maradva a nyugati államok mögött.
    

A Fekete-tengeri Flotta hadihajói a krími háború előtt. Ivan Konstantinovics Aivazovszkij festménye.
I. Miklós nem élte túl az összeomlást, utódja, II. Sándor, pedig levonta a következtetéseket, és végre hozzálátott az ország rég esedékes modernizálásához. A nagyszabású reformok legfontosabb elemei közé tartozott az 1861-es jobbágyfelszabadítás, valamint az erőltetett iparfejlesztés, melyre nem kis részben a nagyszabású flottaépítési programok, illetve a nagyon gyors tempóban bővülő vasúthálózat építése miatt volt szükség.
     A reformok azonban ezúttal is felemásra sikeredtek. A parasztok mintegy húsz százalékának nem jutott föld, és a többiek is rendszerint csak a megélhetéshez szükséges minimumot kapták, azt is magas megváltási díjakkal. A parasztok –egyénileg vagy közösen- a nagybirtokosoktól ugyan vehettek bérbe földet, viszont földjeiket nem adhatták el, és nem is vehettek fel rájuk jelzálogkölcsönt. Ebből következően nem voltak képesek arra, hogy gazdaságukat fejlesszék, kis földjeiken a betevőt is alig tudták előteremteni, és rendszerint alig, vagy egyáltalán nem tudták fizetni a földbérleti díjat, és az adót. Helyzetüket tovább nehezítette, hogy az olcsó amerikai és ausztrál gabona piacra való betörésével a gabona ára a század végére a korábbinak majdnem a felére csökkent. A századfordulón a birtokos parasztság adótartozása már elérte a 118 millió rubelt. (Egy Borogyino osztályú csatahajó 14 millió rubelbe került.) Szerte az országban éhínségek törtek ki, és nyomukban rendszerint kisebb-nagyobb zavargások sora robbant ki, de egymástól elszigetelten, egységes vezetés nélkül. Különösen súlyos volt a Harkov és Poltava megyékben 1902-ben kitört parasztfelkelés.
     A parasztság gondjait csak tovább növelte a túlnépesedés, az eltartásra várók egyre nagyobb tömege. A fölös népszaporulat nagy részét szerencsére elnyelte az ipar egyre nagyobb munkaerő igénye. Elszegényedett, vagy föld nélkül maradt parasztok tömegei vándoroltak a városokba, ahol a gyárakban, vagy a vasútépítéseken kaptak munkát, és szerény megélhetést. Ez valamelyest csökkentette a mezőgazdaság gondjait, viszont új probléma elé állította az orosz államot.
     A hatalmas tempóban fejlődő orosz ipar növekedése a század utolsó évtizedében évi nyolc százalék volt, míg ugyanezen idő alatt a vasútvonalak hossza 40 százalékkal nőtt. Ezzel arányos tempóban növekedett az iparban foglalkoztatottak száma is, ami egy új társadalmi réteg, a munkásosztály megjelenését jelentette Oroszországban. Ez az új osztály sokkal fogékonyabb volt a forradalmi agitációra, mint korábban a parasztság, és a lázító eszmék iránti fogékonyságukat csak növelték egzisztenciális nehézségeik, melyekkel nap mint nap szembe kellett nézniük, noha az orosz kormány tőle telhetően igyekezett könnyíteni ezeken a nehézségeken. Egy egész sor, a munkások védelmét célzó törvényt hoztak, melyekkel betiltották a gyermekmunkát, szabályozták a munkaidőt és a fizetéseket, és igyekeztek javítani a munkahelyi körülményeken.
     Nyikolaj Alekszandrovics Romanov, vagyis II. Miklós, minden oroszok cárja. (1868-1918) Ezek a rendelkezések –melyeket a munkáltatók vagy betartottak, vagy nem- azonban nem bizonyultak kielégítőnek. Egész Európában az orosz munkások voltak a legrosszabbul fizetettek, töredékét keresték csak egy angol vagy francia munkás bérének, és bár megélhetési költségeik is kisebbek voltak, még így is alulfizetettnek érezték magukat, s még a létminimumon is nehezen tudták fenntartani magukat és családjukat. Az elégedetlenséget tovább növelte a hatóságok hozzáállása, melyek a munkásmegmozdulásokat az Oroszországban ismert egyetlen módon tudták csak kezelni, erőszakkal. Az elvileg a munkások védelmében hozott törvények eleve tiltották a sztrájkokat és az érdekvédelmi szervezetek alapítását -ugyanúgy, ahogy a politikai pártok is be voltak tiltva-, tehát minden ilyen kezdeményezés törvénybe ütközött, és kiváltotta a hatóságok ellenreakcióját. Ilyen megmozdulásokra pedig egyre nagyobb számban került sor. Az iparfejlesztés mértékét, és a munkások növekvő számát jól szemlélteti a sztrájkok gyakorisága. Míg a hetvenes években átlagosan évente húsz munkabeszüntetést tartottak a sérelmeik miatt tiltakozó munkások, addig az 1905-öt megelőző évtizedben évente 176-ot.
     A hatóságok igyekeztek lefogni és börtönbe zárni a hangadókat és az agitátorokat, de képtelenek voltak elejét venni a munkásmegmozdulásoknak, és felszámolni az illegális szerveződéseket. Hogy valamiféle kiskaput nyissanak az érdekvédelmi szervezetek előtt, a moszkvai rendőrfőnök, Szergej Zubatov különös ötlete nyomán a századfordulón a rendőrség által felügyelt egyesületeket, afféle önsegélyező egyleteket hoztak létre, melyekkel a munkások életkörülményein próbáltak javítani, s egyben hazafias és vallásos mederbe igyekeztek terelni a munkásmozgalmakat. A helyi hatóságok és az egyház bábáskodásával a nagyobb iparcentrumokban számos ilyen egyletet hoztak létre, a „rendőrszocializmus” azonban egyáltalán nem meglepő módon mégsem tudott tömegeket bevonzani, és a kísérlet végül megbukott.
     Az új század első évei gazdasági válsággal kezdődtek. Az addig töretlen iparfejlődés átmenetileg megbicsaklott, számos üzem csődöt jelentett és bezárta kapuit, munkások ezreit téve utcára. Hogy csökkentsék a feszültségeket, engedélyezték a munkásoknak érdekvédelmi szervezetek alapítását, melyek azonban rögtön sztrájkok szervezésébe kezdtek. 1902 és 1903 során olyan sztrájkhullám söpört végig az országon, amilyent addig még láttak, több mint 200 ezer munkás és vasúti dolgozó szüntette be a munkát, és gyakorlatilag az egész ország megbénult. Erre válaszként a kormány 1903 végén ismét betiltott minden munkásszervezetet.
     A munkásmozgalmak radikalizálódásában nem kis szerepe volt a hatóságok erőszakos fellépésének, ami csak olajat öntött a tűzre. Ezt a radikalizálódást a hivatalosan szintén betiltott baloldali politikai szervezetek igyekeztek saját vitorlájukba fogni. Megbízottaik, akik nagyrészt az értelmiségiek, főleg az egyetemi diákság tagjai közül kerültek ki, egyre nagyobb szerepet játszottak a munkásmozgalmak szervezésében és irányításában. A felsőoktatás már korábban is kritikus pont volt az orosz hatóságok számára, az úgynevezett politikai bűncselekmények több mint felét egyetemi diákok követték el. Az orosz vezetés ennek fő okát a hazafias és a vallási nevelés hiányában látta, s hogy ezt orvosolják, igyekeztek katonai fegyelmet tartani az egyetemeken. 1904-ben például a vezérkari akadémia igazgatóját, Vlagyimir Glazov tábornokot nevezték ki oktatásügyi miniszternek, ami persze csak még erősebb tiltakozáshullámot váltott ki az egyetemeken, ahol rendszeressé váltak a lázongások, a vizsgák bojkottálása, és a munkásmegmozdulások melletti szimpátiatüntetések. Nem sokat segített az sem, amikor a cár enyhítette az egyetemek fegyelmi rendszabályait.
     A századforduló körüli években sorra alakultak az egyelőre illegális politikai pártok. 1903-ban alakult meg az Alkotmányozó Zemsztvo Szövetség (Union of Zemstvo Constitutionalists), majd következő évben az alkotmányos monarchiát követelő Liberális Unió. A szocialisták két szervezetbe tömörültek, a populista Szociál-Revoluciánus Pártba –ismertebb nevén az Eszer Párt- és az 1898-ban alapított a marxista Orosz Szociáldemokrata Pártba. Jelen voltak persze a többnyire az anarchista mozgalmak körül kialakuló radikális csoportok is, melyek a hatóságok erőszakos lépéseire szintén erőszakkal válaszoltak. 1904 augusztusában az ő bombájuk végzett a közutálatnak örvendő belügyminiszterrel, Vjacseszlav von Plehve gróffal. (Plehve addig három merényletet élt túl. Egyik elődje, Dimitrij Szipjagin, két évvel korábban szintén merénylet áldozata lett.) A Plehve elleni merénylet jelezte, hogy a helyzet kezd elfajulni, s az elégedetlenség immár általánossá vált. 1904 decemberében már a moszkvai városi Duma -vagyis a városi tanács- is egy kiáltványt bocsátott ki, melyben általános és szabad választásokat, sajtószabadságot, és vallásszabadságot követeltek. A proklamációhoz számos másik város tanácsa is csatlakozott.
     A megriadt II. Miklós a liberálisnak számító Pjotr Dmitrijevics Szvatopolk-Mirszkijt nevezte ki új belügyminiszternek, és a december 25-én kibocsátott cári manifesztumban a baloldali és a munkásmozgalmak számos követelését teljesítette, illetve engedményeket tett számukra. Többek közt kiszélesítették a zemsztvo gyűlések -afféle önkormányzati képviselő testületek- hatáskörét, eltörölték a cenzúrát, és újabb intézkedéseket hoztak a munkások életkörülményeinek javítására. Az egyik legégetőbb probléma, a nemzetiségi kérdés megoldása azonban továbbra is függőben maradt, a cár ugyanis nem volt hajlandó a nemzetiségi jogok biztosítására. A birodalom nagyszámú nemzetisége tehát továbbra is elnyomottnak érezte magát, és elégedetlenségük a következő időkben számos nyílt lázadásban nyilvánult meg, melyek, noha nem voltak kapcsolatban a munkásmozgalmak akcióival, súlyos problémákat okoztak az orosz kormányzatnak.
     Az elkésett és szinte mindenki által elégtelennek tartott cári intézkedések azonban nem enyhítették a feszültséget. Decemberben a pétervári Putyilov Művek dolgozói szüntették be a munkát, és sztrájkfelhívásuk hatására januárban már 382 gyár 150 ezer munkása lépett sztrájkba. Lengyelországban néhány héttel később, 1905 januárjában hirdettek általános sztrájkot a lengyel szocialisták, és munkabeszüntetések kezdődtek a balti államokban is.
     A cár és szűkebb környezete úgy látta, az események ismét azt bizonyítják, hogy engedményekkel nem lehet eredményeket elérni, mivel azt a hatalom gyengeségének jeleként értékelik. Egyetlen megoldás használható csak, az erőszak. Ennek nyílt alkalmazására először Szentpéterváron került sor, méghozzá egy olyan megmozdulással szemben, melynek igazából nem sok köze volt a munkásmozgalmakhoz és a baloldali pártokhoz.
    
Tüntetők és katonák a Véres Vasárnapon.
1905 január 22-én százezres tömeg vonult a cár Téli Palotája elé, hogy alkotmányos reformokat kívánó petíciót nyújtsanak át az uralkodónak. A tömeg nem vörös zászlók, és Marx-Engels-Lenin képek alatt vonult fel, hanem egyházi zászlók alatt, s az emberek a cár és a szentek képmásait tartották a kezükben. A megmozdulást ugyanis a „rendőrszocializmus” keretében létrehozott egyik egylet, a kivételesen sikeres Pétervári Orosz Gyári és Üzemi Munkások Gyülekezetének vezetője, a helyi munkások között nagy népszerűségnek örvendő fiatal pap, Szergej Gapon pópa szervezte és vezette. A tömeg nem követeléseket akart átadni az uralkodónak, hanem egy alázatos hangvételű kérvényt. A felvonulók tehát semmilyen veszélyt nem jelentettek a hatalomra, ám amikor a palota előtti téren összegyűlt emberek átlépték a számukra engedélyezett vonalat, a cári gárda figyelmeztetés nélkül azonnal az emberek közé lőtt, majd a lovas kozákok megrohanták a pánikba esett tömeget. A sortüzek és a pánik következtében az igen óvatos becslések szerint is legalább kétszáz ember vesztette életét, de az áldozatok száma akár ennek sokszorosa is lehet.
     A Véres Vasárnap csak a kezdete volt a brutális leszámolásoknak. Néhány nappal később Rigában a karhatalom nyolcvan tüntetővel végzett, majd pár nappal később Varsóban több mint száz ember esett a sortüzek áldozatául. Februárban a cár menesztette a túl liberálisnak tartott belügyminisztert, Szvatopolk-Mirszkijt.
     Az események hatására végképp elszabadultak az indulatok. Néhány hónappal később már az orosz munkások több mint fele sztrájkolt, a lengyel munkásoknak pedig 93 százaléka. Az ország gyakorlatilag teljesen megbénult, nem közlekedtek a vonatok, a kikötőkben nem rakodták ki a hajókat, leállt az olajtermelés. A nemzetiségi területeken felkelések sora tört ki, különösen súlyos volt a helyzet a Kaukázusban és Lengyelországban, ahol a városok utcáin szabályos ütközetek zajlottak a nacionalista erők, és az orosz hadsereg alakulatai között. Mindennaposak voltak a merényletek, február 17-én a cár nagybátyja, Szergej Alekszandrovics nagyherceg is bombamerénylet áldozatául esett.
     A cár bizottságot hívott össze a helyzet megoldására, az ebben való részvételt azonban a pártok és a munkástanácsok egyaránt megtagadták. Februárban egy újabb manifesztumban a cár ismét ígéretet tett a szólás és vallásszabadság biztosítására, a parasztság és a munkások terheinek csökkentésére, és az országgyűlés, az Állami Duma megalakítására.
     Ekkor azonban már senki nem hitt neki. A sztrájkok tovább folytatódtak, sőt, még jobban kiterjedtek. A kormányválság miatt felfüggesztették a fegyverrendeléseket, s emiatt a nagyrészt hadiipari rendelésekből élő gyárak munkásai tízezrével kerültek az utcákra, pont akkor, amikor a szokásosnál is keményebb tél köszöntött be, és élelmiszerhiány tört ki. A Japántól elszenvedett újabb súlyos vereségek, és Port Arthur eleste szintén kiábrándító hatással volt az emberekre, akik közül most még a korábban a rendszer mellett kitartók is elvesztették bizalmukat a háborúban és a kormányban egyaránt. A munkások megtagadták az adófizetést, és a banki kölcsönök visszafizetését. Nyár elején a parasztok is fellázadtak, országszerte számos felkelés tört ki vidéken is, elkergették a földesurakat, és lefoglalták földjeiket. A japánoktól elszenvedett súlyos háborús vereséggel a háttérben úgy tűnt, az ország a teljes összeomlás szélén állt.

Barikád egy moszkvai utcán.

A Fekete-tengeri Flotta.

    Mióta Nagy Péter 1696-ban, Azov elfoglalásával kijáratot szerzett országa számára a Fekete-tengerre, a térség mindig az orosz politika érdeklődésének előterében állt. A birodalom lassan, de biztosan terjeszkedett a Fekete-tenger partján, s az oroszok Azov bevétele után kitartóan nyomultak előre a tengerparton, megszerezve a Krím-félszigetet, a Kaukázus vidékét, majd a XVIII. század végére a Dnyeper és Dnyeszter torkolatvidékét. Az 1771-ben megalapított Azovi Flottát 1783-ban, az új kherszoni hajógyárban elkészült első sorhajó szolgálatba állításával a Fekete-tengeri Flotta váltotta fel. A flotta kötelékében négy évvel később már öt sorhajó, és 19 fregatt állt szolgálatban. Ez a flotta a napóleoni háborúk alatt egész eredményesen tevékenykedett a francia és a török haditengerészetek ellen.
    

Nagy Péter hadihajói.
A XIX. század közepére már a két román fejedelemség, Havasalföld és Moldova is orosz megszállás alá került, s egyre nyilvánvalóbb volt, hogy az oroszok még tovább akarnak menni, Bulgária, majd onnan a Boszporusz felé. Ennek részben stratégiai okai voltak, a tengerszorosok megszerzésével az oroszok végre kitörtek volna a beltengerekről, és kijutottak volna az akkori tengeri kereskedelem egyik legfontosabb útvonalának számító Földközi-tengerre. A magukat a bizánci birodalom örökösének tekintő oroszokat a küldetéstudat is hajtotta, egyrészt a szláv népek felszabadításának -és persze az orosz birodalomhoz való csatolásának- vágya, másrészt az ortodox kereszténység központjának, a hajdani Konstantinápolynak a megszerzése.
     Az orosz birodalom Földközi-tengerre való kijutása azonban éles ellentétben állt a térséget uraló angolok és franciák érdekeivel, akik nem kívántak egy újabb, erős vetélytárssal osztozkodni. A két nagyhatalom rögtön a törökök mellé állt, és azonnal erős hajóhadat küldött a török főváros védelmére, majd –miután hivatalosan is hadat üzentek Oroszországnak- a szárazföldön is beavatkoztak a harcokba. 1854 szeptemberében egy nagy expedíciós haderőt dobtak partra a Krím-félszigeten, egyrészt hogy a fronton tehermentesítsék a szorongatott török hadsereget, másrészt hogy közvetlen támadást intézzenek az ekkor húsz sorhajót felvonultató orosz Fekete-tengeri Flotta támaszpontja, Szevasztopol ellen, és így megszabaduljanak az angolokat leginkább zavaró tényezőtől, az orosz flottától.
    
A Fekete-tengeri Flotta Szevasztopol kikötőjében. Ivan Konstantinovics Aivazovszkij festménye.
Az orosz haditengerészetnek a hadműveletek során tanúsított figyelemreméltó tehetetlensége nehezen érthető, hiszen a flottát korábban kimondottan támadó hadviselésre készítették fel –és a törökök ellen így is alkalmazták-, ezenkívül pedig a hadműveletek első szakaszában mind a Fekete-tengeren, mind pedig a Balti-tengeren túlerőben volt az angol-francia kötelékekkel szemben, melyeket a vezetés megosztottsága, a francia és angol tisztek rivalizálása is gyengített. Az orosz flotta azonban egyáltalán semmit nem tett azért, hogy legalább megpróbálja megzavarni az ellenség hadműveleteit, hanem jól védett kikötőibe zárkózott be, s a hajók személyzetét és fegyvereit az erődök védelmének erősítésére használták fel.
     Az oroszok ugyan máig ünneplik magukat, hogy milyen zseniális stratégia volt ez, mellyel elkerülték a túlerővel szemben vívott ütközetet, és az ellenséget a blokádra kárhoztatták, ám valójában a flotta egyáltalán nem ért el semmit, és nem hajtott semmilyen hasznot, cserébe viszont a Fekete-tengeri Flotta száz százaléka, és a Balti Flotta harmada veszett oda. Elesett Szevasztopol, és Kronstadtot, valamint a Balti Flotta maradékát is csak a gyors békekötés mentette meg attól, hogy a szövetséges erők által 1856 nyarára tervezett Balti-tengeri támadás során ne jusson hasonló sorsra.
    
A Fekete-tengeri Flotta sorhajóit saját legénységük süllyeszti el Szevasztopol előtt, az ostrom utolsó napjaiban. George Dimitirjev festménye.
A szégyenletes vereség nem vont maga után súlyos következményeket, a győztesek a korban –még- szokásos módon igyekeztek bölcs önmérsékletet tanúsítani. A román fejedelemségekből az orosz haderőnek ki kellett vonulnia, de ezen kívül az ország nem szenvedett el területi veszteségeket. Ugyanakkor viszont a Fekete-tengeri Flotta hajóit –mármint azt a néhányat, ami megmaradt- le kellett szerelni, és le kellett bontani Szevasztopol erődítéseit is, hogy a Fekete-tenger demilitarizált övezetté való nyilvánításával végképp megszűnjön az orosz flotta által az angol Földközi-tengeri pozíciókra jelentett fenyegetés.
     A vereség két évtizedre vetette vissza az orosz terjeszkedést a Balkánon. A Fekete-tengeri Flotta teljesen megsemmisült, újjáépítését a békeegyezmények határozottan megtiltották. Csak 1871-ben sikerült lazítani a hadihajók építésére vonatkozó tilalmat, a franciák elleni háborúban részükre nyújtott orosz segítségért hálás németek közreműködésével. Az új építések azonban a szokásos finanszírozási nehézségek, illetve a hosszú pangás miatt eléggé leromlott állapotban levő Fekete-tengeri hajógyárak alacsony teljesítménye miatt nagyon lassan haladtak csak előre. A következő háború kitörésekor, 1877-ben, a flotta állományába a kis naszádok mellett csak néhány nagyobb hajó tartozott, nagyrészt külföldön vásárolt egységek, illetve felfegyverzett kereskedelmi hajók. A 16 török páncélos hadihajóval szemben az oroszoknak csak kettő volt, ráadásul azok is alkalmatlanok a nyílttengeri szolgálatra. Popov tengernagy két kerek hajójáról, a popovkákról van szó, melyek a gyakorlatban szinte teljesen kormányozhatatlanok voltak, és csak partvédelmi ütegként lehetett őket használni.
     Az oroszok ezúttal jobban előkészítették a háborút, mint húsz évvel korábban. Jelentős támogatást adtak a balkáni törökellenes mozgalmaknak, és igyekeztek felszítani a szláv nacionalizmust. Az egyre erőszakosabb bolgár nacionalista erőket a törökök aztán szintén az erőszak alkalmazásával igyekeztek megfékezni. A rend helyreállítására bolgár területekre vezényelt muzulmán félkatonai csapatok kegyetlenkedései, a keresztény lakosság ellen elkövetett gyilkosságok hatalmas felháborodást váltottak ki a nyugati országokban, ahol a sajtó nagy terjedelemben, és az atrocitások mértékét természetesen nagyon felfújva foglalkozott a történtekkel. 1877-re megérett a helyzet ahhoz, hogy az oroszok ezúttal már mint a kereszténység védelmezői léphessenek ismét a Balkán területére.
     Az akciót külpolitikai szempontból is jól megalapozták. Németország az oroszokat támogatta, a Monarchia jóindulatú semlegességet tanúsított, a németek által néhány évvel korábban tönkrevert franciák pedig nem voltak olyan helyzetben, hogy be tudtak volna avatkozni az eseményekbe. Az angol kormányt saját közvéleménye bénította meg. A török katonák kegyetlenkedéseiről szóló sajtóbeszámolók által a hisztéria határáig felszított törökellenes hangulatban azonnal megbukott volna minden kormány, amely kiáll a törökök mellett. Anglia végül hivatalosan is bejelentette, megvonja támogatását Törökországtól.
     Az oroszok ekkor indíthatták útnak csapataikat, melyek a vártnál keményebb küzdelemben ugyan, de végül ismét megtörték a török hadsereg ellenállását. A kisded orosz flotta egész eredményesen tevékenykedett. A torpedónaszádok támadásai kikötőikbe ragasztották be a meglehetősen határozatlanul irányított török hadihajókat, melyek így nem veszélyeztethették az oroszok tengerparti szárnyát. Ugyanakkor viszont, erre alkalmas hadihajók hiányában, az oroszok sem tudták a tenger felől támadni a török állásokat.
    
Az orosz csapatok átkelnek a Dunán. Nyikolaj Dimitrijev-Orenburgszkij festménye.
1878 tavaszára az orosz hadsereg alakulatai kijutottak a Boszporusz partjára, ott azonban már a közben felvonult angol hadihajók ágyúival néztek farkasszemet. A nagymértékű orosz terjeszkedéstől megijedt angolok ugyanis végül mégis rászánták magukat a beavatkozásra, és ebben támogatta őket a Monarchia is, melynek szintén nem állt érdekében a Balkán orosz kézre jutása.
     Az oroszok nem kockáztattak meg újabb háborút Angliával, és kényszeredetten bár, de belementek abba, hogy a Balkán további sorsáról egy nagyhatalmi konferencia döntsön. A berlini kongresszus döntései értelmében a balkáni népek nagyrészt felszabadultak a török megszállás alól, de független államokat hozhattak létre, és a területek nem kerültek orosz megszállás, vagy direkt befolyás alá. A nagy áldozatokat követelő háború így végül az orosz tekintély helyreállításán kívül nem sok közvetlen hasznot hajtott Oroszországnak. Az egyik legfontosabb eredménye talán az volt, hogy a békeszerződés ismét lehetővé tette, hogy az oroszok hadiflottát állomásoztathassanak a Fekete-tengeren.
     Ezt a lehetőséget természetesen nem is hagyták kihasználatlanul, és néhány évvel később megkezdődtek az új Fekete-tengeri Flotta első csatahajóinak építési munkálatai. Az oroszok magasra tették a mércét, és rögtön olyan hajókat kezdtek építeni, melyek a maguk 11 ezer tonnás vízkiszorításával a kor legnagyobb csatahajói közé tartoztak. Az építések csak lassan haladtak előre, mivel a hajógyárak szinte magukkal a hajókkal együtt épültek. Az oroszok már Azov elfoglalása idején megalapították az első hajógyárat Voronyezsben, és később az újonnan megszerzett területeken újabb gyárakat hoztak létre, melyek képesek voltak a vitorlás kor legnagyobbjai közé tartozó 120 ágyús sorhajók megépítésére is, ezek a gyárak azonban az új gépkorszak követelményeinek már nem feleltek meg, nem is beszélve arról, hogy a krími háborút követő két évtizedes pangásban állapotuk is nagyon lepusztult. Nemcsak új sólyákat és dokkokat kellett építeni, hanem legfőképpen olyan új nehézipart is, ami képes volt a vastestű hajók szerkezeti anyagának és gépeinek legyártására.
     Az új csatahajók, a Jekaterina II, a Csezme, és a Szinop, 1883 és 1889 között épültek meg a szevasztopoli és nyikolajevi hajógyárakban. Az eredetileg háromtagúra tervezett osztályt utólag kiegészítették egy negyedik hajóval is. Az 1894-ben szolgálatba állított Georgij Pobedonoszec terveit a korábbi egységekéhez képest jelentősen módosították, ezért a hajót sokan külön osztályként kezelik.
     A Jekaterina II. osztály csatahajói méretben és tűzerőben a világelsők között voltak, technikai szempontból azonban már építésük idején sem tartoztak a korszerű egységek közé. A csatahajók páncélzata nem a hagyományos citadella elrendezésű volt, hanem inkább a régebbi mellvédes monitorokéra emlékeztetett. Nem magát a hajótestet páncélozták, hanem azon belül egy nagyjából 30 méter hosszú, háromszög alakú mellvédet, melynek a csúcsaiban kerültek elhelyezésre a barbettákban beépített lövegek. A csatahajók páncélzata, melyet egymásra hengerelt acél és vaslemezekből álló compound lemezekből építettek fel, szintén gyorsan elavult, hiszen a hajók szolgálatba állása idején már megjelentek a sokkal erősebb nikkelacél, és Harvey lemezek is.
     Bár a barbettás elrendezés ekkor már szintén idejétmúltnak volt tekinthető, a páncélosok tűzereje így is egyedülálló volt. A maguk hat darab 305 mm-es lövegével a hajók bizonyos szempontból a későbbi all big gun csatahajók elődeinek voltak tekinthetők, bár oldalsortűzre egyszerre ők is csak négy ágyút tudtak használni. A hajók nem egyforma lövegeket kaptak, az első két egység a 30 kaliberhosszúságú Pattern 1877 lövegekkel volt felszerelve, míg a másik kettő a jóval modernebb 1886-os típussal.
     A szokatlan elrendezés, a tűzerőnek a hajók orrában való összpontosítása, rögtön elárulta, az oroszok milyen bevetésre szánják ezeket a hajókat. Az orrban egymás mellett elhelyezett két barbetta kiválóan megfelelt volna arra, hogy a szűk Boszporuszban oldalra fordulni, és oldalsortüzet leadni nem nagyon tudó csatahajók hatásos tüzet tudjanak kifejteni a szorosból kitörni akaró hajókra, mondjuk a szokás szerint a törökök segítségére érkező angol csatahajókra. Ezenkívül így a hajók a szoros mindkét partját tűz alatt tudták volna tartani. (Az o-m. Temes osztályú monitorok tüzérségét hasonló megfontolások alapján ugyanígy rendezték el.)
     A csatahajók 16 csomós sebessége a korban megfelelőnek számított, és viszonylag kicsi, 2.800 mérföldes hatótávolságuk sem jelentett problémát, hiszen kizárólag a Fekete-tengeren való használatra szánták őket. Az osztály egységei alapjában véve stabil hajók voltak, annak ellenére is, hogy a nagyságukhoz képest kissé túlméretezett tüzérségük miatt oldalsortüzek leadásakor időnként voltak stabilitási gondjaik, és tengerállóságuk sem volt túl jó.
    
A Dvenadszaty Apostolov, nem sokkal szolgálatba állítása után.
A következő, két egységre tervezett csatahajó osztály építését még a Jekaterina II. szolgálatba állása előtt, 1888-ban elkezdték a nyikolajevi hajógyárban, de finanszírozási problémák miatt végül csak az első hajó, a Dvenadszaty Apostolov építését fejezték be. Az elődeinél kisebb, 8.700 tonnás hajó a hagyományos elrendezés szerint az orrban és a taton két-két 305 mm-es, régi típusú löveggel volt felszerelve, melyeket még mindig barbettákban építettek be. A hajó oldala 305-356 mm vastagon volt páncélozva, a páncélöv azonban igen keskeny volt, alig 1,7 méter magas, s a hajó túlterhelése esetén az öv teljesen a vízvonal alá került. A csatahajó páncélzata nagyrészt még compound lemezekből állt, csak a parancsnoki torony kapott nikkelacél páncélzatot. A csatahajó 15 csomós sebességre volt képes, hatótávolsága a gazdaságos tíz csomós sebesség mellett 1900 mérföld volt.
     Az 1891-ben építeni kezdett következő csatahajó szintén testvérhajó nélküli, egyedi példány volt. A Navarino osztályú sorhajók növelt, erősített változataként készülő Tri Szvatyityelja a maga 13.300 tonnás vízkiszorításával a flotta addig készült legnagyobb egysége volt. A hajó a nyikolajevi hajógyárban készült, felszerelését azonban Szevasztopolban fejezték be. Az 1896-ban szolgálatba állított csatahajót a legmodernebb, 1895-ben rendszeresített, 40 kaliberhosszúságú 305 mm-es lövegekkel szerelték fel, melyeket már forgó lövegtornyokba építettek be, a klasszikus elrendezés szerint egy ikertornyot a hajó orrán, egyet pedig a tatján helyezve el. Páncélzata a legerősebb volt, melyet orosz csatahajókon valaha is beépítettek, az övpáncél vastagsága elérte a 457 mm-t is, a lövegtornyoké a 406 mm-t. A páncélzatot nagyrészt már a korszerűnek számító, edzett Harvey lemezekből építették fel, míg a fedélzeteket nikkelacél lemezekkel páncélozták. Angol gyártmányú gépeivel a Tri Szvatyityelja elérhette a 16,5 csomós sebességet, hatótávolsága 2.250 mérföld volt. Később a Tri Szvatyityelja lett a világ első hadihajója, melyet rádióval is elláttak. A csatahajót 1899-ben szerelték fel Alekszander Sztyepanovics Popov kísérleti készülékével, mely megfelelően működött, bár hatótávolsága még csak alig öt kilométer volt.
     A flotta következő csatahajóját eredetileg ötezer tonnás partvédő páncélosként rendelték meg, ám a tervező mérnökök egyre újabb és újabb módosításokat javasoltak, és végül 8.800 tonnáig srófolták fel a vízkiszorítást. Ez már egy első osztályú csatahajót eredményezett, annak ellenére is, hogy a 305 mm-es lövegek beépítését a vezérkar végül nem engedélyezte, és a hajó csak a Pereszvet osztályon is használt, egyébként nagyon modern, 254 mm-es lövegekkel lett felszerelve.
    
A Rosztiszlav, 1910 körül.
A csatahajó, a leendő Rosztiszlav, építését 1894-ben kezdték el a nyikolajevi hajógyárban, és végül 1900 márciusában állították szolgálatba. A konstrukciót nagyrészt a nem sokkal korábban a Balti Flotta számára épült Sziszoj Velikij terveire alapozták. Méreteik is majdnem megegyeztek, ugyanis a tervezett 8.800 tonna helyett a Rosztiszlav vízkiszorítása valahogy végül elérte 10.500 tonnát. Bár méretei alapján a Rosztiszlav az első osztályú sorhajók közé tartozott, fő fegyverzeteként megtartották az eredetileg tervezett 254 mm-es lövegeket, melyekből a hajó négy darabot kapott, két ikertoronyban elhelyezve a hajó orrán és tatján. A korábbi csatahajók kazamatás tüzérségétől eltérően a Rosztiszlav másodlagos tüzérségét alkotó 152 mm-es lövegeket szintén ikerlövegtornyokban helyezték el, melyekből a hajó mindkét oldalán két-két darabot építettek be. Szintén nagyon modern vonás volt, hogy a tornyokat és a lövegeket már nem hidraulikával, hanem villanymotorokkal mozgatták. A Harvey lemezekből álló övpáncélzat vastagsága a vízvonalon elérte a 368 mm-t. A páncéllemezeket nagyrészt az amerikai Betlehem Steel művek gyártotta le az oroszok számára.
     A Rosztiszlav sebessége elérte a 15,8 csomót, hatótávolsága a 3.100 mérföldet. A hajó különlegessége volt, hogy nyolc kazánja közül négy olajtüzelésű volt, s ezzel a Rosztiszlav lett a világ első csatahajója, melynél olajtüzelést is használtak. Az olaj azonban az erős füstképződés, és a kazánok túlhevülése miatt végül nem vált be. Az olajtüzelésű kazánokkal rengeteg probléma adódott, ezért 1904-ben végül széntüzelésű kazánokra cserélték őket. A nehezebb kazánok miatt viszont a hajó merülése a tervezettnél nagyobb lett, ami azzal a következménnyel járt, hogy a 2,1 magas fő páncélöv már normál terhelés mellett is teljesen a vízvonal alá merült.
     Bár maga a hajó 1898-ra elkészült, szolgálatba állítása még két évet váratott magára, ugyanis az Obukhov Művek nem szállította le időre a 254 mm-es lövegeket. A gyár egyrészt túl volt terhelve, mivel ugyanezeket az ágyúkat kapták a Pereszvet osztályú csatahajók, és az Usakov osztályú partvédő páncélosok is. Másrészt pedig az új löveg fejlesztése előre nem látott problémák miatt tovább tartott a tervezettnél, és az ágyúk kezdetben elég sok műszaki meghibásodással küszködtek. A Rosztiszlav végül csak 1899 végén kapta meg ágyúit, és a hajó következő év tavaszára vált bevethetővé. Első kapitánya Alekszander Mihajlovics nagyherceg lett, az első Romanov Nagy Péter óta, aki tényleges parancsnoka volt egy hadihajónak. Néhány évvel később az időközben ellentengernaggyá előléptetett nagyherceg ismét visszatért a Rosztiszlavra, ezúttal már mint a flotta csatahajóinak kötelékparancsnoka.
     A Rosztiszlav még valamiben első volt a világon. Ez volt az első csatahajó, mely elsüllyesztett egy tengeralattjárót, bár a dolog szépséghibája, hogy egy saját egységet. A hajó egy 1909-es éjszakai hadgyakorlaton gázolta le a Kambala tengeralattjárót.
     A Rosztiszlav után következő hajót, melyet a Pereszvet osztály tervei alapján szándékoztak megépíteni, eredetileg szintén 254 mm-es lövegekkel tervezték felszerelni. Ezt az elképzelést végül Alekszej Alexandrovics nagyherceg, a cár nagybátyja, az orosz flotta vezérkari főnöke bírálta felül, aki úgy vélte, a flottának egy erősebb hajóra lesz szüksége. Utasításai alapján a következő egység a Tri Szvatyityelja módosított tervei alapján épült, korszerűbb kivitelben, javított tengerállósággal. A 13 ezer tonnás, négy darab 305 mm-es löveggel felszerelt Knyaz Patyomkin Tavricseszkijt 1900 októberében bocsátották vízre. (Igazából Potyomkin-nak kellene írni, de a magyarban már meghonosodott az itt jobban hangzó Patyomkin forma.) Tervei alapján 1904-ben két másik csatahajó, a Jevsztafij, és a Joann Zlatoust építését is elkezdték, az orosz-japán háború tapasztalatai alapján azonban a két hajó tervein építés közben olyan sok módosítást hajtottak végre, hogy azokat végül csak 1911-ben fejezték be, és külön hajóosztályként kezelték őket.

Az épülő Patyomkin a hajógyár fedett sólyáján, 1900-ban.

    A nagy csatahajók mellett az oroszok természetesen nem hanyagolták el a kisebb, a beltengereken különösen jól használható egységek építését sem.
     Az első cirkáló, a francia hajógyártól megrendelt háromezer tonnás Pamjaty Merkuria, még a régi dizájn szerint tervezett, háromárbocos, teljes vitorlázattal is felszerelhető hajó volt. Az eredetileg Jaroszlavl néven épülő hajót 1882-ben állították szolgálatba, fegyverzete hat darab 152 mm-es lövegből, néhány kisebb kaliberű gyorstüzelő ágyúból, és négy darab 381 mm-es torpedóvető csőből állt. A jó tengerállóságú hajó 2.450 lóerős gépeivel és egyetlen hajócsavarjával 14 csomós sebességet érhetett el.
     A Kazarszkij osztály 1888-ban építeni kezdett hat cirkálójából kettő került a Fekete-tengeri Flottához, az elbingi német hajógyárban épült Kazarszkij, és a Nyikolajevben készült Griden. A 430 tonnás kis hajókat hivatalosan torpedó-cirkálóként állították hadrendbe, bár méreteik alapján más haditengerészeteknél legfeljebb rombolónak minősítették volna csak őket. Fegyverzetük mindössze hat darab 47 mm-es ágyúból, és két darab 381 mm-es torpedóvető csőből állt. Legnagyobb sebességük 22,5 csomó volt, ami a maga idejében jó értéknek számított.
     1905-re ezek a hajók már igencsak elavultnak számítottak, s ideje volt új, ütőképesebb hajókkal is felszerelni a cirkálóköteléket. Ebben az évben állt szolgálatba a flottában a Bogatir osztály két vadonatúj cirkálója, a Nyikolajevben épült Kagul, és a Szevasztopolban épített Ocsakov. A 6.700 tonnás cirkálók a kor legmodernebb könnyűcirkálói közé tartoztak, az osztály másik két tagja, a Bogatir és az Oleg, jól szerepelt a távol-keleti hadszíntéren. (Az osztály ötödik hajója, a Péterváron épített Vityaz, nem sokkal vízrebocsátása után egy hajógyári tűzben olyan súlyosan megrongálódott, hogy építését nem fejezték be.) A cirkálók fő fegyverzetét 12 darab 152 mm-es löveg jelentette, melyekből négyet az orrban és a taton elhelyezett két ikerlövegtoronyban építettek be, nyolcat pedig a hajó két oldalán, egyesével helyeztek el. A hajók ezenkívül fel voltak még szerelve 12 darab 76 mm-es löveggel, tucatnyi kiskaliberű gyorstüzelővel, és két 380 mm-es torpedóvető csővel. A hajók a védett cirkálókra jellemző módon nem rendelkeztek övpáncélzattal, csak a szokatlanul erős, 35-80 mm vastagon páncélozott teknősfedélzet lefelé hajló szélei biztosítottak nekik vertikális védelmet is. 23 ezer lóerős hajtóműveikkel a cirkálók elérhették a 23 csomós sebességet is.
     A flotta természetesen nagyszámú rombolóval és torpedónaszáddal is rendelkezett, melyek a beltengereken különösen jól használható egységek voltak, és amelyekkel az oroszok már az 1876-os háborúban is sikereket értek el a törökök ellen. A mintegy félszáz romboló és naszád meglehetősen vegyes társaságot alkotott. A skála egyik végén a Batum osztályú torpedónaszádok álltak, melyek névadó egységét Angliában építették meg, 1879-ben, a neves brit hajómérnök, Edward Reed tervei alapján. A naszád neve az első, még elég kezdetleges orosz torpedónaszádok által néhány évvel korábban, a törökök ellen elért legnagyobb sikerre, a Batum kikötőjében horgonyzó Intibah elsüllyesztésére utalt. A mindössze 48,4 tonnás, alig harminc méter hosszú, teljesen fémépítésű hajócska akkoriban nagyon modern egységnek számított, s 500 lóerős gépeivel elérhette a 22 csomós sebességet is. Fegyverzete egy 37 mm-es gyorstüzelő ágyúból, és két darab, 254 mm-es torpedóvető csőből állt. A jól sikerült naszád tervei alapján az oroszok hazai és külföldi hajógyárakban még számos ilyen hajót építettek, melyek a Balti és a Fekete-tengeren egyaránt szolgálatot teljesítettek.
     A Batum osztályú torpedónaszádok a flotta legkisebb és legrégibb egységei voltak. A következő években egyre nagyobb méretű naszádokat bocsátottak vízre, s a századforduló körül épített hajók nagyságuk alapján már a romboló kategóriába lettek besorolva. Történetünk idején a flotta legújabb egysége a Lieutenant Iljin (Iljin hadnagy) osztály kilenc rombolója volt, melyek építését 1902-ben kezdték el, s 1905 nyaráig négyet állítottak belőlük szolgálatba. A 64 méter hosszú, 400 tonnás, méretben és megjelenésben az osztrák-magyar Huszár osztályra emlékeztető hajók egy 75 mm-es löveggel, négy darab 47 mm-es gyorstüzelővel, és két darab 457 mm-es torpedóvető csővel voltak felfegyverezve, ezen kívül 18 aknát is szállíthattak fedélzetükön. Hatezer lóerős gépeikkel a rombolók 23-26 csomós sebességet érhettek el, hatótávolságuk 1200 mérföld volt.

A flotta rombolói gyakorlaton. Elöl a Zavidnij romboló.

    A flotta tengerészei szinte valamennyien besorozott katonák voltak, akiknek többsége az ország belső vidékeiről, a Fekete-tengeri Flottánál rendszerint ukrán területekről és Dél-Oroszországból került a hajóhadhoz. A besorozott katonák nem választhatták meg, melyik fegyvernemnél kívánnak szolgálni, vagyis nem önként jelentkeztek a flottához, hanem kijelölték őket oda. Az újoncok mintegy háromnegyede paraszti származású volt, ami az orosz viszonyok között annyit jelentett, hogy nagyrészük analfabéta volt. A hajók legénységének nagyjából harminc százaléka teljesen írástudatlan volt, és körülbelül húsz százalékuk volt funkcionális analfabéta, akiknek ismeretei nagyjából odáig terjedtek, hogy le tudták írni a saját nevüket. Ez a legénység fele! A huszadik század elején ilyesmi már egyetlen más haditengerészetnél sem lett volna elképzelhető, talán még a kínai flottában sem volt annyi analfabéta tengerész, mint az oroszban. Az oroszok azonban nem nagyon válogathattak. A még mindig aránylag csekély iparosodottságnak köszönhetően az ipari munkások és a polgárság aránya az összlakosságban viszonylag alacsony volt, nem volt elég ahhoz, hogy ezek közül lehessen feltölteni a flotta állományát.
     Általában a haditengerészetnél sem nagyon volt lehetőség arra, hogy a tengerészek képezhessék magukat. A tengert addig nem is látó, úszni sem tudó matrózokat egyszerűen beidomították arra a néhány feladatra, amit el kellett végezniük. A felelősségteljesebb és nagyobb felkészültséget igénylő állásokba, főleg a gépházakban és a tüzérségnél, a képzettebb, főleg az iparvidékek városaiból érkező újoncokat állították be. A tisztek szinte egyáltalán nem foglalkoztak a matrózok gondjaival, pláne nem az oktatásukkal. Lenézték és megvetették a matrózruhába öltöztetett analfabéta parasztgyerekeket, és ennek megfelelően is bántak velük.
     A bánásmód brutális volt, enyhe büntetésnek az számított, hogy a tengerészeknek teljes menetfelszerelésben mindaddig kellett futniuk a laktanya udvarán, amíg a kimerültségtől össze nem estek. A Patyomkin egyik tengerészét egy kisebb fegyelmi vétségért azzal büntették meg, hogy egy nyakára kötött homokzsákkal kellett őrséget állnia. A Georgij Pobededonoszec egyik zászlósa nem sokkal korábban hirtelen indulatában, minden különösebb ok nélkül úgy megverte az egyik, nem sokkal korábban a Távol-Keletről a hajóra vezényelt, György kereszttel kitüntetett háborús veterán matrózt, hogy azt kórházba kellett szállítani. A zászlóst senki nem vonta felelősségre, csak áthelyezték egy másik hajóra, de nem büntetésből, hanem mert tartottak tőle, a csatahajó tengerészei a maguk módján fognak elégtételt venni az esetért. Ami egyébként szintén nem ment ritkaságszámba, egy évvel korábban például a Patyomkin egyik tengerésze baltával támadt rá az őt rendszeresen zaklató altisztre, és súlyosan megsebesítette.
     A tengerészek szolgálati ideje hét év volt, azonban egy évben rendszerint csak három hónapot töltöttek a tengeren, a többi idő alatt a hajók, takarékossági okokból, leszerelve álltak a kikötőkben, a tengerészek pedig a parton, a kaszárnyákban töltötték idejüket. A tengerész laktanyák leginkább börtönre emlékeztettek, minden ablak be volt rácsozva, és hiányoztak a legalapvetőbb kényelmi berendezések is, a tengerészek például még télen is a kikötőmólónál, a jeges vízben mosták a ruháikat. Az ellátás és az élelmezés minősége is csapnivaló volt. Hogy a lázító eszmék terjedését megakadályozza, a flottaparancsnok személyesen rendelte el, a tengerészek nem vásárolhatnak, és nem is tarthatnak maguknál könyveket. A matrózokat a városi polgárság se tartotta sokra, az egyszerű tengerészek ki voltak tiltva Szevasztopol belvárosának előkelőbb utcáiból és parkjaiból.
    

A Patyomkin tengerészei, és egyik tisztjük, valószínűleg Nyeupokojev, vagy Ton hadnagy.
A flotta tisztikara ekkoriban szintén komoly problémákkal küszködött. A legképzettebb, tapasztalt tisztek többségét korábban átvezényelték az erőltetett tempóban fejlesztett Csendes-óceáni Flottához, majd a japán háború kitörése után az ottani erők felmentésére induló Balti Flottához. Az alacsony fizetések miatt ráadásul a tisztek, mihelyt erre lehetőségük nyílott, tömegesen szereltek le. A rossz morált még tovább rontotta a tisztikaron belül is burjánzó korrupció, és a kegyencrendszer. A ranglétrán előrejutni kizárólag magas rangú, befolyásos pártfogók támogatásával lehetett.
     Az alacsony keresetek miatt a tisztek ott igyekeztek kikerekíteni a fizetésüket, ahol csak tudták. A flottánál bevett gyakorlatnak számított a sikkasztás és a közönséges lopás, rendszerint az egyszerű matrózok kárára. A Patyomkinon például még a hivatalos vizsgálat is bizonyította, hogy a tisztek rendszeresen megdézsmálják a legénységi ellátmányt, és 50 matróz fejadagját lopják el mindennap, hogy azt saját számlájukra értékesítsék. Hasonló esetek mindennaposnak számítottak, de ez volt az egyetlen, melyet valóban bizonyítottak, egyébként anélkül, hogy az érintett tisztekre bármilyen következményekkel járt volna. A matrózok között nagy felháborodást váltott ki az is, hogy tudták, míg ők szinte nyomorognak a hajón, addig a csatahajó parancsnoka, Golikov kapitány, már a harmadik házát építteti Szevasztopolban.
     A Fekete-tengeri Flottánál maradt tisztek nagy része tapasztalatlan, az akadémián alig néhány éve végzett újonc volt. Az átvezényeltek helyére tartalékosokat vonultattak be, illetve a kereskedelmi flottától vettek át tiszteket. Ezzel azonban nem tudták megfelelően pótolni az elvezényelt tiszteket, és a Fekete-tengeri Flottánál komoly gondokat okozott a tiszthiány.
     A flotta élén a kisnemesi családból származó, 57 éves Grigorij Pavlovics Csuhnyin altengernagy állt, aki 1904 áprilisa óta töltötte be ezt a tisztséget. Csuhnyin korábban két évig volt a vlagyivosztoki flotta parancsnoka, majd 1902-től a nyikolajevi tengerészeti akadémiát vezette.

A Fekete-tengeri Flotta csatahajói.

A lázadás.

    A baloldali pártszerveződések a századforduló utáni években kezdték meg kiépíteni szervezeteiket az orosz fegyveres erőknél, így a Fekete-tengeri Flottánál is. Miután a pártok működése egész Oroszországban be volt tiltva, természetesen minden ilyen szerveződés illegális volt. A különböző csoportok 1904 áprilisában a szociáldemokraták irányítása alatt egyetlen szervezetben egyesültek, a Szevasztopol Matrózközpontban. Az agitátorok kezdetben nem sok eredményt értek el, az iskolázatlan matrózokra vajmi kevés hatást gyakorolt a baloldali propaganda. Ám ahogy az egész országban, úgy a flottánál is egyre jobban nőtt az elégedetlenség, amit még tovább növeltek a katasztrofális távol-keleti vereségekről érkező hírek, illetve a tengerészek és katonák életkörülményeinek romlása. A tengerészeket különösen aggasztotta az a flottában terjedő szóbeszéd, mely szerint a hadvezetés őket is a távol-keleti hadszíntérre akarja küldeni, és a Fekete-tengeri Flotta hajóiból akarják felállítani a Harmadik Csendes-óceáni Hajórajt. (Ami persze nem lett volna lehetséges, hiszen az angolok és a törökök biztosan megakadályozták volna, hogy az orosz hadihajók a nemzetközi egyezményeket megszegve kihajózzanak a Fekete-tengerről.) Ilyen körülmények között már eredményesebb volt a forradalmi szervezetek munkája, ami különösen akkor ért el nagy sikereket, miután a flottaparancsnok, Csuhnyin tengernagy, takarékossági intézkedéseket vezetett be, melyek szellemében az addig az év nagyobbik részét parton töltő matrózokat a laktanyai semmittevés helyett munkára vezényelték volna a kikötőkbe és a hajógyárakba.
     1905 áprilisában a szocialisták londoni pártkongresszusán a bolsevik szárny úgy döntött, a helyzet megérett arra, hogy elkezdjék előkészíteni az országos, fegyveres felkelést. A határozat szellemében a flottánál működő szociáldemokrata szerezetek központi bizottsága, a Centralka, szintén elkezdte szervezni a haditengerészet egységeinek általános felkelését, melyet Alexander Petrov, Grigorij Vakulencsuk, Alekszej Gladkov, Ivan Krivokon, és Ivan Janovszkij vezetésével valamennyi hajón egyszerre robbantottak volna ki, az első tervek szerint valamikor az év őszén. A terv szerint a felkelésnek éjszaka kellett volna kitörnie, amikor az erre a feladatra kijelölt csoportok álmukban rohanták volna meg a kabinjaikban alvó tiszteket, akiket letartóztattak, és őrizet alá helyeztek volna. A lázadás vezetői úgy vélték, ha a passzív, vagy éppen rendszerhű tengerészek reggel kész tények elé lesznek állítva, más lehetőségük nem lévén, ők is csatlakozni fognak, mégha nem is meggyőződésből. Ugyanezért szerették volna alapvetően békés módon, fegyveres eszközök alkalmazása nélkül lebonyolítani az akciót, mivel úgy vélték, a tisztek meggyilkolása a bizonytalanokat szembefordítaná a lázadással.
    A flottaparancsnok, Grigorij Pavlovics Csuhnyin altengernagy. (1848-1906) A felkelés tervezett időpontját később előrehozták, miután kiderült, hogy nagy flottagyakorlatot terveznek július közepére. A bizottság úgy találta, ez kiváló lehetőséget biztosít rá, hogy a felkelés ne a kikötőben, hanem a nyílt tengeren törjön ki, ahol a hatalom a lázadókkal szemben nem tudja bevetni a hadsereg alakulatait.
     1905 nyarára az előkészületek már előrehaladott állapotban voltak. A Centralka tagjai jól konspiráltak, a hatóságok tudtak ugyan a szervezet létezéséről, de ügynökeiknek nem sikerült beférkőzniük soraik közé, és leleplezni annak tagjait. A gyűléseket rendszerint a vasárnapi kimenőkön, illetve az istentiszteleteken tartották, ahol a nagy tömegben azokat feltűnés nélkül lebonyolíthatták. A hajókon sikerült megszervezni a forradalmi sejteket, a nagyrészt a hajógyári munkások közül kikerült agitátorok pedig eredményesen dolgozták meg a matrózokat, hogy biztosítsák a felkelés bázisát. A forradalmi hangulat leginkább a Jekaterina II. és a Tri Szvatyityelja csatahajókon hágott magasra, s a tervek szerint ez a két hajó adta volna meg a jelet a felkelésre.
     A felkelést előkészítő pártmunkásoknak nagy csalódást okozott a Patyomkin tengerészeinek viselkedése. A korábbi, kisebb-nagyobb lázongások idején a csatahajó matrózai kimondottan reakciós magatartást tanúsítottak, és nem csatlakoztak a tüntető vagy sztrájkoló társaikhoz. A forradalmi sejtek kiépítése ezen a hajón különösen lassú tempóban zajlott, és a pártmunkások nem sok sikert tudtak felmutatni a legénység „forradalmasításában”. Mindez különösen azért volt aggasztó, mert a vadonatúj csatahajó kétségkívül a flotta legnagyobb harcértékű egysége volt, és súlyos kockázatot jelentett volna, ha a cárhoz hű erők oldalán maradva a csatahajót be tudják vetni a többi, többnyire már eléggé elavult hajóval szemben.
     Éppen ezért a Centralka főhadiszállásán nagy meglepetést keltett, amikor a Patyomkin szociáldemokrata szervezetének vezetői engedélyt kértek rá, hogy a csatahajón már a flotta zendülése előtt néhány nappal kirobbantsák a felkelést. A tengerészek tudomást szereztek róla, hogy nem sokkal a flottagyakorlat előtt a hajó egyedül fog kihajózni lőgyakorlatra, és úgy vélték, ez kiváló alkalom lesz arra, hogy a csatahajó egyre erősebb szervezete megszerezze a hajót, amivel példát mutathatnak a többi egységnek. A Centralka azonban határozottan elutasította a javaslatot, és utasította a Patyomkint, várják meg a többi hajó csatlakozását, mivel a siker az egységen és az összehangolt fellépésen múlik.
     A Centralkának a Patyomkin túlbuzgó stréberei nélkül is elég gondja volt. Június huszadikán lázongások törtek ki a parti erődök legénysége között, mire készültségbe helyezték a flotta hajóit, hogy a zendülés elfajulása esetén tüzet nyissanak az erődökre. A hajókon a tengerészek zúgolódni kezdtek, a Jekaterina II. és a Tri Szvatyityelja matrózai megtagadták az engedelmességet tisztjeiknek. Az erődökben a rend hamar helyreállt, de a tengerészek engedetlensége megijesztette a flotta vezetését. Hogy a hajókon is biztosítsák a nyugalmat, a megbízhatatlan elemeket parti szolgálatra vezényelték. Sok száz tengerészt tettek partra, csak a Patyomkinról több mint ötven embert. A készülő felkelés vezetői közül is sokan lekerültek a hajókról, ami komolyan meggyengítette a mozgalmat. A Centralka még aznapra gyűlést hívott össze, melyen megtárgyalták az új helyzetet. Hosszas viták után úgy döntöttek, nem várhatnak tovább, és a felkelést a legelső adandó alkalomkor ki kell robbantani. A bizottság úgy vélte, rögtön a júliusi gyakorlatra való kivonulás után, a Tendra-szigethez való megérkezéskor, július negyedikén akcióba kell lépniük. Az új elképzelés szerint a felkelésre délben került volna sor, amikor a tisztek éppen ebédeltek. A hajókon már megszervezett csoportoknak adott jelre meg kellett szállniuk a hajók létfontosságú pontjait, a gépházakat, irányítóállásokat, és lőszerraktárakat, majd le kellett tartóztatni a tiszteket. A felkelés az új tervek szerint a flotta zászlóshajóján, a Rosztiszlav-on kezdődött volna. A bizottság úgy vélte, a csatahajókon elég száz-száz embert beszervezni a felkelésben való aktív részvételre. Ennyivel, és a hozzájuk csapódó szimpatizánsokkal már le lehet bonyolítani az akciót, amelynek sikere esetén a passzív tengerészek többsége is átáll majd hozzájuk.
     A Patyomkin a flotta előtt néhány nappal futott ki, hogy vadonatúj ágyúit belőjék, de a Centralka döntése szerint meg kellett várniuk a flotta többi egységének csatlakozását, és csak azokkal együtt léphettek akcióba. (Más forrás szerint a Centralka beleegyezett a felkelésbe, de azt tanácsolták a Patyomkin forradalmárainak, miután átvették a hajó feletti ellenőrzést, maradjanak horgonyon állva a Tendra-szigetnél, és tartsák fenn az árbocon a cári haditengerészet András keresztes lobogóját, hogy feltűnés nélkül bevárhassák a gyakorlatra érkező többi hajó csatlakozását.)

A Patyomkin vízrebocsátása.

    A II. Katalin kedvenc mindeneséről elnevezett csatahajó –teljes nevén Knyaz Potyomkin Tavricseszkij- tervezési munkálatai 1895 nyarán kezdődtek. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a Pereszvet osztályú, 254 mm-es lövegekkel felszerelt másodosztályú páncélosok negyedik egységét építik meg a flotta számára, ezt az ötletet azonban a flotta vezérkari főnöke felülbírálta, és egy ütőképesebb csatahajót rendelt a tervezési osztálytól. Az új hajó végül a Tri Szvatyityelja növelt és erősített változataként épült meg. Az előfedélzetet egy szinttel magasabbra építették, hogy a hajónak elődeinél jobb tengerállóságot biztosítsanak, és az építésnél a legkorszerűbb technológiákat alkalmazták. A 115,4 méter hosszú, 22,3 méter széles, 13.100 tonnás csatahajó gerincét 1898 október 10-én fektették le a nyikolajevi Admiralty hajógyár új sólyáján. A vízrebocsátásra majdnem napra pontosan két évvel később, 1900 október kilencedikén került sor, majd ezt követően a hajót átvontatták a szevasztopoli hajógyárba, hogy felszerelését ott fejezzék be. Az építés a szokásos módon ezúttal is elhúzódott, egyrészt a hagyományosan lassú tempóban dolgozó orosz hajógyárak miatt, másrészt a tervek építés közbeni módosítgatásai miatt, illetve mert a hajó főtüzérségét jelentő 305 mm-es lövegekkel és a lövegtornyokkal kezdetben elég sok probléma adódott. A Patyomkin már 1903 szeptemberében elkezdte próbajáratait, 305 mm-es lövegtornyai azonban csak 1905 tavaszára kerültek használható állapotba. További késedelmet jelentett, amikor 1904 első napjaiban súlyos tűz tört ki a hajó kazánházaiban. Az oroszok ugyanis a kedvezőtlen tapasztalatok ellenére továbbra is kísérleteztek az olajtüzeléssel, és a hajó kazánjainak harmada olajtüzelésű volt. A tűz egy szivárgó olajvezeték miatt ezeknél a kazánoknál tört ki, és súlyos károkat okozott. Ezt követően a Patyomkin kazánjait is mind széntüzelésűre alakították át.
     A hajót a legkorszerűbbnek számító, francia típusú Belleville kazánokkal szerelték fel, összesen 22-vel, melyekből eredetileg nyolc volt olajtüzelésű. A két háromhengeres gőzgép összesen 10.600 lóerőt tudott leadni a két hajócsavarnak, mely teljesítménnyel a csatahajó a 16,5 csomós sebesség elérésére volt képes.
     A csatahajó páncélzata a legújabb és legerősebb, cementált Krupp lemezekből épült fel. Az orosz hajókra jellemző módon az övpáncél a Patyomkinon is a gépházaknál volt erősebb, vastagsága itt elérte a 229 mm-t, míg a két lövegtorony alatt, a lőszerraktárak magasságában, a páncélvastagság mindössze 203 mm volt. A fő páncélöv magassága 2,3 méter volt, melyből –szintén az orosz hajókra jellemző módon- mindössze csak 30 cm ért a vízvonal fölé. Az oroszok ezzel a vízvonal alatti becsapódások ellen akartak a hajóknak védettséget biztosítani, viszont az övpáncél csekély vízvonal feletti magassága azzal a következménnyel járt, ha a hajókat túlterhelték, ami gyakran előfordult, a páncélöv teljesen a vízvonal alá került. A japán háború idején az orosz csatahajóknak ez a típushibája sok hajó vesztét okozta.
    Jevgenyij Nyikolajevics Golikov, a Patyomkin parancsnoka (1854-1905). A fő páncélöv felett a hajó oldalán levő kazamatákban elhelyezett lövegeket 127-152 mm vastag páncélzat védte, míg a 305 mm-es lövegtornyokat 254 mm-es vastag lemezek védték. A parancsnoki torony páncélvastagsága 229 mm volt, míg a fedélzeteket 51-76 mm vastag nikkelacél lemezek borították.
     A Patyomkin fő fegyverzetét a 305 mm-es, 40 kaliberhosszúságú, 1895 mintájú lövegek jelentették. Az ágyúk és a lövegtornyok francia licenc alapján a pétervári Obukhov Művekben készültek. A lövegek, a lőszer, és a tornyok mozgatását villamos berendezések végezték, ami nagyon korszerű konstrukciót eredményezett, bár a bonyolult toronyszerkezet legyártása nehézségeket okozott az orosz iparnak, és a többségükben iskolázatlan orosz tengerészek is nehezen boldogultak a berendezések kezelésével. A Patyomkin már a továbbfejlesztett toronyváltozatot kapta, melynél a lövegeket 35 fokos szögig lehetett emelni, ami a korban igen nagynak számító 20.310 méteres lőtávolságot tett lehetővé. Ennek persze akkoriban nem nagyon volt jelentősége, hiszen a korabeli célzókészülékekkel ennek a távolságnak a feléig sem lehetett célozni, ráadásul a lőgyakorlatok azt mutatták, kilencezer méter távolságon már optimális körülmények között sem lehet még a tíz százalékos találati arányt sem elérni. (A gyakorlatban, az orosz-japán háború tengeri ütközeteiben, az oroszok ennek a felének is nagyon örülhettek volna.) A lőtávolság növekedésével fordított arányban csökkent a páncélátütési képesség is. A Patyomkin ágyúi 5.500 méterről még átüthették a 200 mm vastag cementált lemezeket is, 11 ezer méterről viszont már csak a 93 mm vastagokat.
     A 42,8 tonnás ágyúk tűzgyorsasága elméletileg 1,5 lövés volt percenként, a japán háború ütközeteiben azonban az orosz hajók ennek legfeljebb a felét érték csak el. A 331,7 kg súlyú gránátokból a Patyomkinon csövenként 62 darab volt a lőszerkiszabat. A lövegtornyok súlya 220 tonna volt, a tornyokat és a csöveket mintegy 2,5 fok/sec gyorsasággal lehetett mozgatni.
     A másodlagos fegyverzetet 16 darab 152 mm-es ágyú jelentette, melyet a Szlava osztályon és a Rosztiszlavon használt megoldással ellentétben nem lövegtornyokban, hanem a hagyományosnak számító elrendezés szerint a hajó oldalán kialakított kazamatákban, egyesével helyezték el. Mint az orosz haditengerészetnél használt fegyverek nagyobb része, ez a löveg is francia licenc alapján készült. A legnagyobb, 20 fokos csőemelkedés mellett az ágyú 11.500 méterre tudta eljuttatni 41,4 kilós lövedékeit.
     A torpedónaszádok elleni védelemként a csatahajó fel volt még szerelve 14 darab 75 mm-es löveggel, és négy darab 45 mm-es Hotchkiss gyorstüzelővel. A többi orosz csatahajóhoz hasonlóan a Patyomkin is erős torpedófegyverzettel rendelkezett, a hajón összesen öt darab 381 mm-es torpedóvető csövet építettek be, valamennyit a vízvonal alatt, egyet a hajó orrában, kettőt-kettőt pedig kétoldalt.
     A csatahajó legénységét elvileg 731 altiszt és matróz, valamint 26 tiszt alkotta volna. A súlyos tiszthiány miatt azonban a tiszti állományt alig félig tudták csak feltölteni, s az események idején a Patyomkin fedélzetén mindössze 15 tiszt teljesített csak szolgálatot, ezek közül is négyet a kereskedelmi flottától hívtak be. A hivatásos tisztek fele újoncnak számított, legfeljebb 2-3 éve kerültek ki az akadémiáról. A csatahajó saját tiszti állományán kívül még a fedélzeten tartózkodott a pétervári Admiralitás műszaki bizottságáról megfigyelőként érkezett két tiszt is, akiknek a lőgyakorlatot kellett felügyelniük.
     A tengerészeknél viszont nagyobb volt a létszám a hivatalosnál, 781 matróz és altiszt tartózkodott a fedélzeten, mivel a lőgyakorlatra készülő hajóra tapasztalatszerzés végett sok frissen besorozott újoncot is átvezényeltek. A létszám annak ellenére volt ilyen magas, hogy kifutás előtt a hajó kapitánya mintegy félszáz, megbízhatatlannak tekintett tengerészét partra tette.
     A Patyomkin tengerészei a flotta állományára általában jellemző háttérrel rendelkeztek. A tengerészek átlagos életkora 23-25 év volt, több mint háromnegyedük a belső ukrán és orosz területek falvaiból érkezett, és alig húsz százalék jött csak a városokból. A flotta általános viszonyainak megfelelően a matrózok több mint fele analfabéta, vagy funkcionális analfabéta volt.
     Az állomány 28 százaléka elsőéves újonc volt, majdnem hatvan százalékuk pedig két-három éve szolgált a flottánál. A minden haditengerészetnél a legénység legképzettebb és legértékesebb részét alkotó továbbszolgálókból a Patyomkinon mindössze tizenhatan voltak. A hajó legénységéből csupán 80 tengerész szolgált korábban a flotta valamelyik másik hajóján is. Külön érdekesség, hogy a Patyomkin tengerészei közül 14-en a távol-keleti harcok veteránjai voltak, ők a Csemulpónál előző évben elsüllyedt Varjag cirkálóról érkeztek. Az utólagos kutatások szerint a legénységből mindössze 24 fő vett részt tevékenyen a júliusi hadgyakorlatra tervezett nagy felkelés előkészítésében.
     A vadonatúj csatahajó parancsnoka az ekkor 51 –néhány forrás szerint 47- éves Jevgenyij Golikov sorhajókapitány volt. Golikov 1871-ben lépett be a haditengerészethez, és az 1877-es török háborúban a dunai flottánál harcolva hívta fel magára a figyelmet. Néhány évvel később Sztyepan Makarov parancsnoksága alatt vett részt egy közép-ázsiai expedícióban, ahol szintén eredményesen tevékenykedett, és a harcokban súlyosan meg is sebesült. Érdemeiért többek között megkapta a Szent Vlagyimir Rend keresztjét is, ami a legmagasabb kitüntetés volt, amit egy az ő rangjában levő fiatal tiszt egyáltalán megkaphatott. Később a cári yachtokon teljesített szolgálatot, majd több vitorlás mellett egy ideig a Novgorod páncélos, és az Uralets monitor parancsnoka is volt. Tanácsadóként szolgált a görög és a román haditengerészetnél is. 1903 december hatodikán nevezték ki a Patyomkin parancsnokává.
     Golikov nem volt keménykezű parancsnok. Tiszttársaival összehasonlítva viszonylag türelmes és elnéző felettes volt, kisebb kilengésekből általában nem csinált problémát, ennek megfelelően nem is volt egészen népszerűtlen a beosztottai között. A matrózok szintjére persze ő sem ereszkedett le, s a flotta többi tisztjéhez hasonlóan szigorúan tartotta az alacsony kasztbeliektől a három lépés távolságot.

A Patyomkin tisztjei, és altisztjei. Középen elöl Golikov kapitány.

    1905 június 25-én reggel Golikov kapitány megkapta a kifutási parancsot, melyben utasították, a Patyomkinnal és a kíséretéül rendelt No. 267 torpedónaszáddal hajózzon a flotta lőgyakorlatainak szokásos helyszínére, a Szevasztopoltól 150 mérföldre északra, illetve Odesszától száz mérföldre délkeletre fekvő kopár és lakatlan Tendra-szigethez, és ott hajtsa végre a 305 és 152 mm-es ágyúk belövését. A csatahajónak egészen július negyedikéig a Tendra-szigetnél kellett volna gyakorlatoznia, ekkor csatlakozott volna hozzá a flotta többi hajója, a július közepéig tartó nagy hadgyakorlatra. A csatahajót néhány nappal később követte a flotta 150 tonnás, főleg futárszolgálatra használt kis teherhajója, a Veha, melynek fedélzetén utazott Golikov felesége is, abban bízva, a hadgyakorlat előtt Odessszában még eltölthet néhány napot a férjével.
     A kifutás előtt Golikov állítólag több névtelen levelet kapott, melyben figyelmeztették, zendülés készülődik a hajón. A kapitány –ismét csak állítólag- a levelek hatására kérte a parancsnokságtól ideiglenes felmentését, de kérését elutasították. A csatahajó június 25-én délután két órakor kifutott Szevasztopolból.
     A korábbi próbajáratok során fény derült a csatahajó műszaki berendezéseinek néhány kisebb-nagyobb hibájára is, melyek kijavításán még dolgoztak a hajógyárak dolgozói. A Patyomkin fedélzetén az események idején 23 hajógyári munkás tartózkodott.
     A csatahajó június 26-án reggel vetett horgonyt a Tendra-sziget előtt. A viharos szél és az erős hullámzás azonban nem kedvezett a lőgyakorlatnak, ezért azt Golikov másnapra halasztotta. Hogy addig is hasznosan töltsék az időt, a 267-es naszádot Odesszába küldte, hogy ott beszerezze a csatahajó számára a flotta megérkezéséig szükséges friss élelmiszereket, elsősorban a húst és a zöldségeket.
     Odesszába megérkezve azonban a vásárlással megbízott tiszt, Alekszander Nyikolajevics Makarov zászlós, zárt üzleteket talált, a városban ugyanis éppen általános sztrájk volt. Meglehetett volna próbálni, hogy a város környéki falvakban közvetlenül a parasztoktól vásároljanak húst, ez azonban nagy időveszteséggel járt volna, és drágább is lett volna, mint a nagykereskedésben vásárolni. Makarov végül egyik kereskedő barátjánál talált megfelelő mennyiségű marhahúst, amiről viszont rögtön látni lehetett, hogy nem a legfrissebb árú. A későbbi vizsgálat szerint egy vagy két nappal korábban került ki a vágóhídról. Miután azonban sehol máshol nem lehetett húst találni, a beszerzők kénytelenek voltak ezzel beérni. Makarov valószínűleg nem gondolta, hogy ebből bármilyen gond származhatna. A flotta hajóin nem volt hűtőkamra, és a nyári időszakokban egyáltalán nem számított ritkaságnak, hogy már erősen szagló, sőt, férges hús került a hajók legénységi konyhájára. Addig ez soha semmilyen problémát nem okozott, a tengerészek az ilyen bosszúságok ellenére is tisztában voltak vele, hogy ellátásuk még így is jobb, mint a szárazföldi hadsereg katonáié.
    Ippolit Ivanovics Giljarovszkij, a Patyomkin elsőtisztje. (1865-1905) A zöldségek és fűszerek, a liszt, valamint a tiszti konyhára szánt édességek és borok beszerzése után a naszád estefelé visszaindult a Patyomkinhoz, azonban útközben összeütközött egy halászhajóval. A koccanás miatt a naszád több órát késett, és végül csak késő éjszaka ért vissza a csatahajóhoz. Az élelmiszereket rögtön átszállították a Patyomkinra, ahol a húst kampókra akasztották a tatfedélzeten. A marhahús a szokatlanul meleg júniusi időben legalább egy napot feküdt az odesszai üzletben, majd még egy napot a hajók fedélzetén. Lehet, már akkor kezdett romlani, amikor felkerült a Patyomkinra, de akkor éjszaka erre senki nem figyelt fel. Csak másnap négy óra felé kezdett el szaglászni a hajnali őrség, amikor megütötte orrukat a kampókon lógó vágott marhák felől érkező kellemetlen szag.
     A szokásos napirend szerint a csatahajón öt órakor fújtak ébresztőt, majd a tengerészek nekiálltak felsúrolni a fedélzetet. A tatfedélzeten dolgozó matrózok már észrevették a húson nyüzsgő fehér kukacokat is. Gyorsan terjedt a hír, hogy romlott húst hoztak a konyhára, és egyre többen mentek hátra, hogy saját szemükkel is meggyőződjenek róla, mivel akarják etetni őket. A nyolcórás őrségváltáskor már száznál is többen tolongtak a kampókon lengedező marhahús körül, és egyre hangosabban tiltakoztak annak minősége miatt. A hajó fedélzete visszhangzott a kiabálástól: „Dobjátok ezt a mocskot a tengerbe!”, illetve: „Ezt még a japánok se etetnék meg velünk!”
     Az altisztektől Golikov kapitány nemsokára értesült a történtekről, és üzent a hajó orvosának, a 43 éves Szergej Szmirnovnak, vizsgálja meg a húst, majd tegyen jelentést neki annak állapotáról. A kapitány nem tulajdonított különösebb jelentőséget a legénység zúgolódásának, figyelmét lekötötte, hogy felkészüljön a lőgyakorlatra, melyet a gyorsan javuló időben délután megkezdhettek volna.
     A legénység körében meglehetősen népszerűtlen, alattomos alaknak tartott Szmirnov felment a tatfedélzetre, ahonnan az altisztek a zúgolódók többségét már lezavarták, de néhány tucat tengerész változatlanul ott állt a kampókon lógó hús mellett. A matrózok láthatóan szokatlanul ingerült hangulatban voltak, az elvileg tiszti rangban levő hajóorvosnak úgy kellett utat törnie köztük, mert maguktól felszólításra sem álltak félre Szmirnov elől. Az orvos röviden szemrevételezte a marhahúst, majd közölte az ott álló altiszttel, hogy a hús kifogástalan minőségű, és egyszerűen csak le kell mosni ecettel. Ezt követően ismét áttörte magát a matrózok sorfalán, és a kapitány lakosztályába menve jelentette Golikovnak is vizsgálata eredményét. A kapitány ezzel elintézettnek tekintette az ügyet, elvégre hasonló, kisebb-nagyobb incidensek mindennaposak voltak a flotta hajóin, és semmi nem utalt arra, hogy az események ezúttal túllépnének a szokásos legénységi zúgolódáson. Miután az orvos jelentést tett a matrózok engedetlenségéről is, a kapitány őrt állított a tatfedélzetre, azzal az utasítással, hogy jegyezze fel azoknak a matrózoknak a nevét, akik a hús közelébe mennek.
     A húst a délelőtt során leszállították a konyhába, a matrózoknak a fedélzeten összeverődött csoportjai szétoszlottak, és a ragyogó napsütésben a tiszti étkezdében ebédre gyülekező tisztek számára úgy tűnhetett, a hajón minden a legnagyobb rendben van. Egyetlen tisztet nyugtalanított csak a legénység körében tapasztalt fegyelmezetlenség, a Patyomkin elsőtisztjét, Ippolit Giljarovszkij fregattkapitányt. A 40 éves, hírhedten kegyetlen Giljarovszkij a csatahajó leggyűlöltebb tisztje volt, vaskézzel tartott fegyelmet a matrózok között, és a legkisebb vétséget is súlyos büntetésekkel torolta meg. A megbízható altisztekre támaszkodva Giljarovszkij spicli hálózatot épített ki a hajón, és tudomása volt róla, hogy a Patyomkinon megerősödött a forradalmi, lázító elemek befolyása, s a tengerészek valamilyen komolyabb megmozdulásra készülődnek. Az elsőtiszt tehát egyáltalán nem érezte magát olyan biztonságban, mint tiszttársai, és ebéd előtt néhány altiszt kíséretében váratlanul szemlét tartott a hajó orrában levő legénységi körletekben.
     A legénységi szállásokon Giljarovszkij a vártnál is rosszabb helyzettel találkozott. A matrózok hangosan kiabáltak, és kanalaikkal verték az asztalokat. A konyhán ott álltak a borsccsal teli üstök, de a hatszáz matróz közül senki nem nyúlt az ételhez. (Egyetlen matrózt leszámítva, aki egyébként kimondottan ízletesnek találta az ebédet.) A szakács tájékoztatta Giljarovszkijt, a tengerészek csak kenyeret esznek, a borscs elfogyasztását megtagadták, és azt követelik, dobják a tengerbe az egészet. Az elsőtiszt megpróbált szólni a matrózokhoz, és fenyegetéssel rávenni őket az ebéd elfogyasztására, de a tengerészek rögtön belefojtották a szót, és szidalmakkal árasztották el Giljarovszkijt, aki, felismervén, hogy nem ura a helyzetnek, gyorsan elhagyta a legénységi szállást, és hátrament a tiszti étkezdébe, hogy jelentsen a kapitánynak.
     Golikov még egyszer megerősíttette Szmirnovval, hogy a hús minősége kifogástalan, majd szemlére hívta össze a legénységet a tatfedélzeten. Pontosan egy órakor, a délutáni őrségváltást követően, a Patyomkin legénysége felsorakozott a hátsó 305 mm-es lövegtorony körül, hogy meghallgassák kapitányukat. A nyári díszegyenruhájukat viselő tengerészek az altisztek irányításával kifogástalan rendben sorakoztak fel, nem volt semmilyen rendbontás vagy hangoskodás. Golikov nyilván úgy érezte, ura a helyzetnek, és tengerészei engedelmeskedni fognak neki.
     Az ezután következő események igazából máig nem tisztázottak. A történtekre a szokásos módon szinte minden résztvevő másként emlékezett vissza, és soha nem sikerült biztosan rekonstruálni, pontosan mi is történt a Patyomkinon 1905 június 27-én délután. Először talán nézzük át a legismertebb verziót, melyre Einzenstein filmje, és Richard Hough könyve is alapoz.

A lázadás kitörése Eizenstein filmjében.

    A lövegtorony mögötti csörlőre felkapaszkodva Golikov rövid beszédet tartott a tengerészeknek. A kapitány nem erőltette meg nagyon magát, nem vesztegette az időt arra, hogy érvekkel próbálja meggyőzni a matrózokat, akiket a többi tiszthez hasonlóan nyilván ő is ostoba, bumfordi parasztgyerekeknek tartott. Néhány mondatban alaposan leszidta a tengerészeket, és közölte velük, hogy lázadásért felköttetheti őket az árbocok keresztrúdjaira. Feltehetően úgy vélte, ezzel jól ráijesztett a matrózokra, akiket ezután felszólított, lépjenek két lépést előre, akik hajlandóak elfogyasztani a borscsot. Ekkor jött a meglepetés, néhány altiszten és idősebb matrózon kívül senki nem lépett ki a sorból. A meglepődött Golikov zavarában a főparancsnoksággal kezdett fenyegetőzni, de ezzel sem ért el semmit. Érezve tehetetlenségét, és hogy elkerülje a további tekintélyvesztést, a kapitány közölte a tengerészekkel, jelenti az esetet a főparancsnokságnak, és további sorsukról majd ők döntenek. Ezután oszoljt vezényelt, majd gyorsan elhagyta a tatfedélzetet, és levonult a kabinjába.
    Szergej Jegorovics Szmirnov, a hajóorvos. (1862-1905) Giljarovszkij elsőtiszt megdöbbent a kapitány szerinte erélytelen magatartásán, mellyel hagyta a matrózokat diadalmaskodni. Alighanem úgy vélte, a legénység ezek után teljesen kezelhetetlenné fog válni, és elhatározta, ő fog rendet csinálni, ha a kapitány erre nem képes. Alighogy Golikov eltűnt a lépcsőfeljáróban, Giljarovszkij felugrott a csörlőre, és ismét sorakozót vezényelt, majd jó hangosan, hogy mindenki hallja, utasította a fedélzetmestert, vezényelje ki az őrséget, és hozasson egy ponyvát a fedélzetre.
     A ponyva egyértelműnek szánt utalás volt rá, mi vár az ellenszegelőkre. A ponyvát régebben ugyanis a kivégzéseknél volt szokás használni, hogy azt az elítéltekre borítva a kivégzés aktusát lehetőleg személytelenné tegyék. Ezt az eljárást azonban már régóta nem használták, és a szolgálati szabályzat erre vonatkozó pontjait már jó ideje hatálytalanították. Ezenkívül Giljarovszkijnak egyáltalán nem állt jogában, hogy ilyen ítéleteket hozzon. Elsőtisztként legfeljebb egyhavi elzárásra, vagy tizenöt korbácsütésre ítélhette a tengerészeket, az ennél súlyosabb esetekben a kapitányé, illetve a hadbíróságé volt a döntés joga. A tengerészek megtizedeltetésével Giljarovszkij olyan súlyosan túllépte volna hatáskörét, hogy az egész biztosan hadbírósági tárgyalást, és súlyos büntetést vont volna maga után, ami bizonyosan tiszti karrierje végét jelentette volna. Giljarovszkij nyilván csak blöffölt, és a fenyegetőzéssel ugyanúgy csak rá akart ijeszteni a matrózokra, mint amikor Golikov néhány perccel korábban akasztással fenyegette a rendbontókat.
     A fegyveres őrséggel a háta mögött Giljarovszkij most ismét felszólította a matrózokat, lépjenek előre, akik hajlandóak megenni az ebédet. Valamivel több tengerész lépett ki a sorból, mint korábban, de most se lehettek ötvennél többen. A többiek néma daccal, mozdulatlanul álltak a sorban. Giljarovszkij ezzel kutyaszorítóba került. Ha a kapitányhoz hasonlóan meghátrál, odalesz minden tekintélye, és a csatahajó tengerészei teljesen kezelhetetlenné válnak. Az elsőtiszt ezért inkább továbbfeszítette a húrt, és elrendelte, hogy a fedélzetmester hozza eléje a zavargás hangadóit. A fedélzetmester, ahogy ilyenkor szokás volt, találomra kiválasztott tucatnyi matrózt, akiket Giljarovszkij a korlát mellé állított, majd rájuk dobatta a ponyvát. Ezután harmadszor is, most már jól érezhetően hisztérikus hangon, felszólította a matrózokat, lépjen ki a sorból, aki hajlandó megenni a borscsot.
    Grigorij Nyikitics Vakulencsuk, a felkelés egyik vezetője. (1877-1905) Az addig fegyelmezett sorokban álló tengerészek most már mozgolódni kezdtek, a sorok lassan felbomlottak, és egyre hangosabb zúgolódás vette kezdetét. A forradalmi sejtek vezetői kezdték osztogatni az utasításokat a matrózoknak, mit kell tenniük, ha tényleg kenyértörésre kerül sor. A hajó szociáldemokrata szervezetének egyik vezetője, Afanaszij Matyusenko, hangosan kiáltva felszólította a fegyveres őrség osztagát: „Ne lőjetek a bajtársaitokra! Nem ölhetitek meg matróztársaitokat! Ne lőjetek elvtársak!” A rend erre végképp felbomlott. A matrózok egyes csoportjai elhagyták a fedélzetet, és lerohantak a fegyverraktárba, hogy fegyvereket szerezzenek maguknak. A többiek körülvették az őrséget, és fegyvereik letételére szólították fel őket.
     Giljarovszkij valószínűleg egészen eddig a pillanatig csak blöffölt, és nem állt szándékában valóban tűzparancsot adni, hiszen erre nem is volt jogosultsága. Most viszont a helyzet már odáig fajult, hogy a hajón a rendet már valóban csak erőszakkal lehetett volna helyreállítani. Az elsőtiszt abban bízhatott, néhány sortűz meghátrálásra készteti majd a lázadókat, és kiadta a tűzparancsot az őrségnek. A parancsát azonban már nem hajtották végre, valószínűleg nem annyira a matrózokkal való szolidaritás miatt, hanem mert az őrség tizenkét katonája tisztában volt vele, az őket körülvevő több száz matróz még fegyvertelenül is pillanatok alatt legázolja őket, ha tüzet nyitnak rájuk. A már teljesen kétségbeesett, fejét vesztett Giljarovszkij leugrott a csörlőről, az egyik katona kezéből kicsavarta a puskáját, és azzal fenyegetőzve próbálta meg az őrséget a tűzparancs végrehajtására rábírni.
     Ekkor dördült el az első lövés a Patyomkin fedélzetén. Valószínűleg a fegyverraktárból elsőként visszatérő Grigorij Vakulencsuk adta le, feltehetően célzás nélkül. Giljarovszkij azonnal Vakulencsuk ellen fordult, többször is rálőtt, kétszer elvétette, de harmadszor már eltalálta, s Vakulencsuk súlyos sebet kapva esett össze. Ekkor ért fel a fedélzetre a többi felfegyverzett matróz, élükön Matyusenkóval. Giljarovszkij felszólította őket, dobják el fegyvereiket, majd rálőtt Matyusenkóra, de célt tévesztett. Matyusenko lövése viszont talált, s Giljarovszkij holtan esett össze. Livencov zászlós megpróbált az elsőtiszt segítségére sietni, de a fegyveres őrség most már tényleg a lázadók oldalára állt, és a katonák szitává lőtték Livencovot. Ugyanerre a sorsra jutott a hajó tüzértisztje, Leonyid Nyeupokojev hadnagy is. A felfegyverzett matrózok végigrohantak a hajón, betörtek a tiszti körletekbe, és azonnal tüzet nyitottak minden tisztre, aki eléjük került. Néhány tisztnek sikerült a tengerbe ugrania, és bár a fedélzetről céllövészetet tartottak rájuk, sikerült átúszniuk a páncélos közelében horgonyzó No. 267 torpedónaszádra. Másoknak sikerült a kabinokban elbújniuk, legalábbis addig, amíg a hangulat lecsillapodott valamelyest.
     A matrózok egy csoportja a lőszerraktárban csípte el Dimitrij Petrovics Alekszejev hadnagyot –más források szerint zászlós-, aki éppen a hajó felrobbantására készült. A kereskedelmi flottától bevonultatott, 25 éves Alekszejev a hajó legnépszerűbb tisztje volt, alapvetően civil lévén nem igazán kedvelte a katonásdit, s a matrózokkal mindig közvetlen és barátságos volt, elnéző a kisebb-nagyobb fegyelmi vétségekkel szemben. Most alighanem csak ez mentette meg a felkoncolástól. Felhurcolták a fedélzetre, ahol Matyusenko kihallgatta. Alekszejev készségesen és buzgón válaszolt a kérdésekre, elmondta, hogy a kapitány utasította a hajó felrobbantására, felajánlotta, csatlakozik a lázadókhoz, és azt is készséggel elmondta, hol bujkál Golikov.
     Alekszejev útmutatásai alapján a lázadók most már hamar megtalálták, és a fedélzetre hurcolták a kapitányt, aki éppen a hajó elhagyására készülődött, és alsóruhára volt vetkőzve. Golikov kegyelemet kért, arra hivatkozva, már épp elég vér folyt a hajón. Az indulatok addigra már lecsillapodtak, és a matrózok egyébként sem gyűlölték különösebben a kapitányt. Egy rövid ideig úgy látszott, Golikov megússza azzal, hogy lecsukják. Azonban egy Szirov nevű tengerész, akit a kapitány néhány nappal korábban fokoztatott le függelemsértésért, most bosszúra vágyva emlékeztette társait, hogy a kapitány néhány perccel korábban még akasztással fenyegette őket. Szirov kiragadta Golikovot társai kezéből, és egyetlen lövéssel végzett vele. Senki nem tiltakozott. A kapitány holttestét a többi megölt tisztéhez hasonlóan a tengerbe dobták.

A Patyomkin diadalmas tengerészei Eizenstein filmjében.

    Nagyjából így fest a történtek azóta is legismertebb változata. Az újabb kori kutatások az események lefolyását illetően nagyjából elfogadják ezt a történetet, a részleteket azonban számos ponton módosították. Apró kis momentum, hogy nem a hajó teljes személyzetét sorakoztatták fel a tatfedélzeten. Hiányoztak az éppen szolgálatban levők, illetve a gépházak teljes személyzete, akik részint ügyeletben voltak, részint pedig éppen ebédeltek. (Ezek szerint a gépháziak talán nem tagadták meg a borscs elfogyasztását.) A hajó legénységének így legfeljebb fele sorakozhatott fel a fedélzeten.
     Szmirnov az összegyűlt tengerészek előtt evett néhány kanál borscsot, és ismét kijelentette, az étel minősége kiváló. Ezt követően Golikov jól lehordta tengerészeit, és közölte, akik továbbra is megtagadják az étel elfogyasztását, büntetésre számíthatnak, és felszólította őket, gyülekezzenek a 305 mm-es torony körül azok, akik hajlandóak elfogyasztani az ebédet. Ez az a pont –bármilyen jelentéktelen is-, amit viszont én nem tartok életszerűnek. A Patyomkin akkoriban hatalmas hajónak számított, mai szemmel nézve viszont egyáltalán nem volt különösebben nagy vízi jármű. A kor csatahajóra jellemző módon a lövegtornyok az orr és tatrészen egyaránt eléggé előre/hátra voltak húzva, vagyis az orr és a tatfedélzeten nem volt valami sok hely. Ha csak 400 tengerésszel számolunk, a tatfedélzetet már ezek is szinte teljesen kitölthették, nem nagyon volt tehát lehetőség arra, hogy ide-oda csoportosítgassák őket. Valószínűbbnek tartom, hogy itt a másik verziónak van igaza, mely szerint csak a sorból kellett egy vagy két lépést előrelépnie annak, aki hajlandó volt engedelmeskedni.
     Az első felszólításnak jószerével csak az altisztek, a továbbszolgálók, és a már több éve szolgálatot teljesítő öreg tengerészek engedelmeskedtek. Összesen talán száz ember léphetett ki a sorból. A kapitány ekkor jó hangosan, hogy mindenki hallja, utasította a fedélzetmestert, hogy hívja fel a fedélzetre a fegyveres őrséget. A tengerészek jól tudták, hogy az őrség megjelenése őrizetbe vételeket és fenyítéseket jelent. Hangosan káromkodva és a tiszteket szidalmazva, de egyre többen léptek előre. A szűk helyen a rendezett sorok felbomlottak, s az előrelépő tengerészek most már valóban egy összezilálódott tömegben verődtek össze a lövegtorony körül. Egyes visszaemlékezések szerint a csatahajó szocialista szerveződéseinek vezetői egyáltalán nem az ellenállásra buzdították a matrózokat, hanem éppen ellenkezőleg, arra igyekeztek őket rábeszélni, engedelmeskedjenek a parancsnoknak. Egy idő előtt kirobbant lázadás elvileg nem állhatott az érdekükben, hiszen az meghiúsította volna a flotta néhány nappal későbbre tervezett általános felkelését. (Ahogy aztán az történt is.)
    A tatfedélzeten felsorakozott matrózok a lázadás kitörése előtt, Eizenstein filmjében. Legfeljebb 200-250 ember lehet a képen, a fedélzet mégis zsúfoltnak tűnik. Kis idő elteltével majdnem az összes tengerész kilépett a sorból, mindössze 30-50 elszánt matróz tartott ki makacsul. Valószínűleg ez volt az a pillanat, amikor Golikov, úgy gondolva, a zavargásnak ezzel vége, leszállt a csörlőről, és a feléje röpködő szidalmakat a füle mellett eleresztve lement a fedélzetről. Ha a tengerészeket ekkor visszazavarják szolgálati helyükre, minden bizonnyal itt véget is ért volna a történet. Ekkor következett be azonban Giljarovszkij elsőtiszt megmagyarázhatatlan és tragikus beavatkozása az eseményekbe.
     Giljarovszkij nem agyonlövetéssel fenyegetőzött, hanem egyszerűen csak utasította az altiszteket, írják fel az ellenszegülők neveit. Ez annyit jelentett, hogy az érintetteket a kikötőbe való visszatérés után letartóztatják, és hadbíróság elé állítják. Ezt hallva a már oszlófélben levő tömeg ismét zúgolódni kezdett, most már nem a borscs, hanem az elsőtiszt eljárása miatt. Az étel elfogyasztásának megtagadása igazából nem számított olyan szintű fegyelmi vétségnek, ami hadbíróság elé kívánkozott volna, az érte járó büntetést a kapitány is kiszabhatta, és miután ő nem tett ilyen intézkedést, a matrózok addig azt gondolhatták, megússzák az esetet a szóbeli megrovással. Hogy az elsőtiszt miért tett így, nem lehet tudni. Lehet, csak meg akarta ijeszteni a matrózokat, vagy pedig úgy gondolta, az eset nem maradhat megtorlatlanul, mert akkor a rendbontók csak még jobban fel fognak bátorodni.
     Még innen is lett volna visszaút, ám a nyakas Giljarovszkij nem volt hajlandó meghátrálni az általa is megvetett matrózok előtt. Mikor látta, hogy intézkedésével csak olajat öntött a tűzre, és a matrózok már majdnem meghunyászkodó tömege most ismét lázongani kezd, kincstári eszével úgy gondolhatta, még jobban rá kell ijeszteni a csőcselékre, és attól majd észhez térnek. Ekkor utasította a fedélzetmestert, az egyik 16 evezős csónakról hozassa a tatfedélzetre a ponyvát.
     A ponyvát közismerten a kivégzéseknél használták, bár már nem az elítéltekre borították, hanem a lábuk alá terítették, hogy a vér ne mocskolja össze a gondosan súrolt fedélzetet. Most mindenki azt gondolhatta -és nyilván Giljarovszkij is ezt akarta elhitetni-, hogy az elsőtiszt az engedelmességet megtagadó tengerészek kivégzésére készül. Giljarovszkijnak ehhez nem volt joga, nyilvánvalóan csak blöffölt, a túlnyomó többségükben újonc matrózok azonban ezzel nem voltak tisztában. Reakciójuk azonban nem az volt, amire az elsőtiszt számított. A ponyva felhozatalát elrendelő parancsával Giljarovszkij nem megijesztette a tengerészeket, hanem kirobbantotta a nyílt felkelést.
     A színpadias jelenet, ahol az őrség a ponyvával letakart tengerészekre szegezi puskáit, tehát meg sem történt, az események nem jutottak el idáig. Amikor meghallották Giljarovszkij parancsát, a tömegben valaki –minden bizonnyal Matyusenko- elkiáltotta magát: „Testvérek! Mit akarnak ezek tenni a bajtársainkkal? Ragadjatok fegyvert, és üssétek őket! Ne legyetek rabszolgák!” A matrózok erre hangos „Hurrá!” kiáltással lerohantak a fedélzetről, hogy a fegyvertárat feltörve puskákhoz jussanak. A tatfedélzeten körülbelül hetven tengerész maradt csak, a már teljesen tehetetlen elsőtisztet és az őrséget körülvéve, de fegyvertelenek lévén megtámadni nem merve.
     A lázadás tehát nem a forradalmi eszmék, és végeredményben nem is a romlott hús miatt tört ki, hanem a matrózok egymás közti szolidaritása miatt, azért, hogy a tengerészek megvédjék szerintük kivégzéssel fenyegetett bajtársaik életét. A lázadás közvetlen oka nem a romlott hús, hanem a szerencsétlen Giljarovszkij teljesen rossz helyzetfelismerése, és elhibázott intézkedése volt. Az egyik történész még megjegyzi, a tengerészek hangulatának ilyetén elfajulásában szerepet játszhatott az alkohol is. Ebédhez ugyanis a matrózok szokás szerint megkapták a bögre vodkájukat, amihez viszont magát az ebédet nem ették meg. Az éhgyomorra benyakalt vodka játszhatott némi szerepet abban, hogy a matrózok ilyen szokatlanul ingerült és kötekedő kedvükben voltak.
     Az sem egészen világos, a parancsnok hol tartózkodott, miközben ezek az események lezajlottak. A legvalószínűbb feltevés szerint lement a tiszti szalonba vagy a kabinjába, de mások szerint végig a fedélzeten volt ő is. Ez nem tűnik igazán valószínűnek, hiszen ebben az esetben nem Giljarovszkij intézkedett volna. Amikor értesült a lázadás kitöréséről, Golikov küldöncökkel a tatfedélzetre rendelte valamennyi tisztet, és maga is felment oda. Tisztjei azonban nem nagyon igyekeztek engedelmeskedni. A részben a kereskedelmi flottától érkezett, részben pedig az akadémiáról frissen kikerült, zöldfülű tisztek igyekeztek távol tartani magukat a veszélyes helyzettől. Mindössze tíz tiszt jelent meg a tatfedélzeten, ahol igyekeztek maguk köré gyűjteni a lojális tengerészeket, miközben a kapitány lement a fegyvertárba, hogy megakadályozza a lázadókat abban, hogy fegyverhez jussanak.
     Ezzel azonban már elkésett. Lefelé tartva már a fegyverraktárból felfegyverezve visszafelé tartó lázadó matrózokkal találkozott. A fegyvertár elé, ahol a kézifegyvereket tárolták –tehát nem tévesztendő össze a lőszerraktárral-, már korábban fegyveres őrt állítottak, aki azonban most nem mert egymaga szembeszállni a matrózok tömegével. A tengerészek félrelökték a rémült őrt, feltörték a raktárt, és puskákkal felfegyverkezve indultak vissza a fedélzetre. Ugyanekkor megszállták a hajó fontos pontjait, az elsők között a rádiósszobát, ahol azonnal elvágták az antennák huzaljait, nehogy valaki értesíteni tudja Szevasztopolt az eseményekről.
    A tatfedélzeten zajló harc egy későbbi grafikán. A tatfedélzeten levő tisztek és a velük tartó matrózok helyzete ezzel reménytelenné vált, hiszen nem volt más fegyverük, csak a 12 fős őrség puskái. Golikov most ezeknek adott parancsot, oszlassák szét a lázadók csoportját. Ekkor dördült el az első lövés. Hogy ki adta le, sosem sikerült biztosan kideríteni, talán véletlenül sült el valamelyik fegyver. Azonban mindkét oldal azt hitte, ez a jel a támadásra. Giljarovszkij három őrrel megindult a felépítmény felé, hogy kiverje onnan a lázadókat, akik az ajtókon és ablakokon kiugrálva szintén megindultak a tatfedélzet felé. Általános lövöldözés tört ki, a fedélzeten és a hajó belsejében egyaránt, a matrózok azonnal tüzet nyitottak mindenkire, aki tiszti vagy altiszti rangjelzést viselt. A tatfedélzetre kitörő matrózok csoportját Grigorij Vakulencsuk vezette, aki néhány lövéssel végzett a csatahajó tüzértisztjével, Nyeupokojev hadnaggyal. (Mások szerint Matyusenko lőtte le a hadnagyot.) Giljarovszkij, és az őrség vele tartó tagjai a 305 mm-es lövegtorony mögött igyekeztek fedezéket keresni, és onnan lövöldöztek a lázadók felé. Hogy kifüstölje őket, Vakulencsuk előbújt fedezékéből, és előrerohant a torony felé. Ekkor érte két lövés, vagy Giljarovszkijtól, vagy az őrség valamelyik tagjától. Vakulencsuk sebesülten a fedélzetre zuhant, de válaszlövése megsebesítette Giljarovszkijt, akivel végül az előretörő matrózokat vezető Afanaszij Matyusenko végzett. Matyusenko ezután, anélkül, hogy megpróbált volna segíteni a sebesült Vakulencsukon –állítólag halottnak hitte-, a parancsnoki toronyhoz ment, és átvette a hajó irányítását. Vakulencsuk nem sokkal később magához tért, és a korlátba kapaszkodva felállt, de elvesztette egyensúlyát, és a tengerbe zuhant, ahonnan néhány bajtársa mentette ki, és vitte végre a hajó kórházába.
     A tatfedélzeten ezzel véget is ért az összecsapás. A még életben levő tisztek és a velük tartó matrózok egy része a vízbe ugrott, és igyekeztek átúszni a közelben horgonyzó torpedónaszádra. Sok újonc matróz, akik nem voltak vele tisztában, mi is történik, és megijedtek a lövöldözéstől, szintén a vízbe ugrott. Mintegy 30-40 ember úszott a hajó oldala mellett, akikre a felkelők céllövészetet tartottak. Ekkor végeztek Livencov zászlóssal, és a megfigyelőként a hajón tartózkodó Grigorjev hadnaggyal. Vahtin alhadnagy súlyosan megsebesült, de így is sikerült átúsznia a torpedónaszádhoz. Az összevissza lövöldöző felkelők valószínűleg sok matróztársukkal is végeztek a vízben, erről azonban nincsenek adatok.
     A tiszti kabinokban bujkáló Golikov ekkor utasította a vele tartó Alekszejev hadnagyot, menjen le a hátsó lőszerraktárba és robbantsa fel a hajót. A raktár elé azonban a lázadók már őrséget állítottak, Alekszejev tehát visszatért a parancsnokhoz, majd, állítólag az ő utasítására, megadta magát a lázadóknak, akiknek rögtön felajánlotta a csatlakozását. Golikov megpróbált az ablakon át a tengerbe ugrani, de elvesztegette idejét azzal, hogy előtte még ingre-gatyára vetkőzött. Mire ezzel végzett, már nem maradt ideje kiugrani, a matrózok rátörték a kabin ajtaját, elfogták, és a fedélzetre hurcolták. A kapitány tisztességes eljárást és ítéletet követelt maga ellen, de valamelyik tengerész elkiáltotta magát: „Ne várjon sokáig! Egy golyót a fejébe!” A matrózok néhány lövéssel végeztek parancsnokukkal, majd a holttestet a tengerbe dobták.
     Közben a hajón az a hír terjedt el, Wilhelm Karlovics Ton hadnagy fel akarja robbantani a hajót. A matrózok keresni kezdték a hadnagyot, aki nem sokkal később végül megadta magát. A hadnagy még elfogása után is a tisztektől megszokott hangnemben szidalmazta a lázadó matrózokat. Matyusenkó figyelmeztette a hadnagyot, fogja vissza magát, és felszólította, adja át a rangjelzéseit. Ton hadnagy ezt megtagadta, mondván: „Nem maga adta, ezért el sem veheti.” Matyusenkó erre rálőtt a hadnagyra, majd a sebesülten összeeső tisztet néhány másik matróz fejbe lőtte. A holttestet a tengerbe hajították.
     Az első gépésztisztet, Nyikolaj Cvetkovot, akkor tartóztatták le, amikor éppen parancsot adott a fenékszelepek megnyitására. Az altisztek igyekeztek elbújni a megvadult matrózok elől, sokukat saját beosztottjaik fedeztek. Mint általában, a hajó leggyűlöltebb altisztje a Patyomkinon is a fedélzetmester volt, akit most halálra kerestek a felfegyverzett matrózok. A valóban durvaságáról hírhedt Filip Vakulics Murzaknak azonban szintén sikerült elrejtőznie. Később ugyan őt is elfogták, és kabinjába zárták, addigra azonban már lecsillapodtak az indulatok, és Murzak ép bőrrel átvészelte a zendülést. A hajó pópája, Parmen atya, megúszta azzal, hogy a matrózok beverték az orrát. Az életben maradt tiszteket és altiszteket letartóztatták, rangjelzéseiket letépték, és őrizet alatt a kabinokba zárták őket. Hogy ne tudjanak konspirálni, egymás között csak oroszul beszélhettek.
     A Patyomkin közelében horgonyzó No. 267 torpedónaszádon sokáig nem tudták, mi is történik a csatahajón. Az eredetileg Izmail néven vízrebocsátott, 73 tonnás kis hajót még 1886-ban állították szolgálatba, és eddigre már eléggé elavultnak számított. A 17,6 csomós sebességre képes naszád fegyverzete csupán két darab 37 mm-es gyorstüzelőből, és két darab 38 cm-es torpedóvető csőből állt. A naszádon 20 ember teljesített szolgálatot. A hajó 1895-ben kapott név helyett számjelzést, és ekkoriban már nem harci, hanem inkább csak kisegítő egységként használták, főleg futárszolgálatra és célvontató hajóként. Ez utóbbi minőségében osztották be a Patyomkin mellé is, az aznapra tervezett lőgyakorlaton neki kellett volna a céltárgyat vontatnia.
     A naszád tengerészei felfigyeltek a csatahajón támadt zavargásra, majd nem sokkal később már hallották a fegyverropogást is, és látták, hogy a Patyomkin fedélzetéről emberek ugranak a vízbe. A hajó körül süvíteni kezdtek a puskagolyók, néhány a naszád kéményébe csapódott. A No. 267 parancsnoka, báró Klodt von Jürgensburg hadnagy, hamar rájött, mi történik odaát, de úgy vélte, a lövöldözés azt jelenti, hogy a tisztek és a fegyveres őrség tüzet nyitottak a lázadókra, vagyis nemsokára remélhetően elfojtják a zendülést. Csak amikor fedélzetre húzták az első menekültet, a súlyos sebet kapott Vahtin alhadnagyot, vált világossá, mi is történt a Patyomkinon.
    A No.267 torpedónaszád. A naszád ezzel elég kínos helyzetbe került. Menekülni nem tudott azonnal, mivel a horgonycsörlő meghajtása már korábban elromlott, és most, a lázadók puskáinak lőtávolán belül állva, Jürgensburg nem akarta embereit kiküldeni a hajó orrába a csörlőt javítani. Támadni sem tudtak, mert a naszádon sem torpedó nem volt, sem lőszer a gyorstüzelő ágyúkhoz. A szevasztopoli parancsnokságot sem tudták értesíteni, mert a hajó nem volt rádióval felszerelve. A parancsnok tehát megvárta, amíg a naszád felé úszó tengerészeket, köztük Makarov zászlóst, kihalásszák, majd szétkapcsoltatta a horgonyláncot, és azt a horgonnyal együtt veszni hagyva megfordult, és a csatahajó tatja mögött megpróbált kijutni a nyílt tengerre, Szevasztopol felé. A műveletet tovább hátráltatta, hogy közben el kellett távolítani egy a hajócsavarra tekeredett drótkötelet is.
     A torpedónaszád szökési kísérletének hírére azonnal helyreállt a rend a Patyomkin fedélzetén, ahol addig kaotikus állapotok uralkodtak. A tengerészek, akik nem tudták, hogy a naszád teljesen fegyvertelen, attól tartottak, a hajóról esetleg megpróbálják megtorpedózni őket. Matyusenkó utasítására a matrózok a lövegekhez rohantak, melyekhez a délutánra tervezett lőgyakorlathoz már oda volt készítve a lőszer. Az egyik 47 mm-es ágyúból három figyelmeztető lövést adtak le a No.267-re, mely azonban a közelben becsapódó lövedékekkel nem törődve tovább haladt. Ezután a 76 mm-es ágyúkból tüzeltek tovább. Az első lövés célt tévesztett, a második azonban eltalálta a naszád kéményét, mely erre megfordult, és a jelzéseknek engedelmeskedve a csatahajó mellé állt. A No. 267 tisztjeit, és a Patyomkinnak a naszádra menekült tisztjeit letartóztatták, és a többiek mellé zárták, miközben Matyusenkó közölte Von Jürgensburggal, hogy hajója immár a nép tulajdona. Bár a Patyomkin tengerészei közül sokan követelték a rájuk ijesztő torpedónaszád tisztjeinek kivégzését, Matyusenkó nem engedélyezte a további vérontást. A naszád legénysége is kiállt tisztjeik mellett, és tisztes bánásmódot kértek a számukra. A régebbi irodalomban gyakran olvasható állítás, mely szerint a torpedónaszád magától csatlakozott a felkelőkhöz, tehát nem igaz, a hajó tengerészeit erővel kényszerítették erre.
     Délután két órára a felkelés be is fejeződött, a lázadók átvették az uralmat a csatahajón. Matyusenko először is rendet csináltatott a hajón, majd ismét összehívta a legénységet a tatfedélzetre, hogy megbeszéljék a további teendőket. Most Matyusenko szónokolt annak a csörlőnek a tetején állva, melyről nem sokkal korábban még Golikov szólt a matrózokhoz. Elmagyarázta a tengerészeknek, hogy legfontosabb feladatuk most a rend és a fegyelem fenntartása, amihez létre kell hozni a hajón az új parancsnoki hierarchiát. Ehhez először is felállították a 30 tagú hajóbizottságot, melynek tagjait gyorsan kijelölték és megválasztották. A bizottság vezetője természetesen Matyusenko lett, három helyettese pedig Fjodor Mikiskin és Joszif Dimcsenko, illetve a súlyos sebesülten a hajókórházban fekvő Grigorij Vakulencsuk. Megválasztásuk után a gyűlést feloszlatták, a tengerészek pedig ismét ebédelni mentek. Az új ebédet ezúttal már a raktárakban talált sózott marhahúsból készítették. A borscsot és a kukacos marhahúst a tengerbe dobták. A további teendőkről már a hajóbizottság döntött, melynek tagjai a tengernagyi szalonban folytatták az ülésezést.
     Matyusenkó itt már nem beszélt mellé, nem a forradalom rövidesen bekövetkező győzelméről és a rájuk váró dicsőségről szónokolt, mint nem sokkal korábban a matrózoknak, hanem igyekezett tudatosítani társaiban, lázadásukkal törvényen kívül helyezték magukat, és a kormány minden rendelkezésére álló erejével fel fog lépni ellenük. A sikerre csak akkor van reményük, ha felveszik a kapcsolatot a forradalmi erőkkel, és velük együtt harcolnak tovább. Matyusenkó bízott benne, néhány napon belül sor kerül a flotta általános felkelésére, és akkor majd társaik is csatlakoznak hozzájuk. Addig is azonban meg kellett húzniuk magukat valahol, ahol biztosítani tudják a csatahajó üzemanyag és élelmiszer ellátását, és szimpatizánsokra találnak, akikre támaszkodni tudnak. Csupán négy nagy kikötő jöhetett számításba, melyekből azonban Szevasztopol, Nyikolajev, és Batum haditengerészeti támaszpontok voltak, tehát ezekben aligha számíthattak baráti fogadtatásra. Egyedül Odessza volt megfelelőnek látszó jelölt, és ez volt a legközelebb is. A Patyomkin tengerészei ráadásul tudták, hogy a városban éppen forradalmi megmozdulások zajlanak, hiszen kifutás előtt értesültek róla, hogy Odesszában zavargások törtek ki, s sztrájkba léptek a gyárak és a kikötő dolgozói.
    Dimitrij Petrovics Alekszejev hadnagy (1880-?). Az úti cél tehát megvolt, most dönteni kellett a hajó új parancsnokainak személyéről. A matrózok egyrészt tisztában voltak vele, hogy ők maguk nem képesek a csatahajó irányítását és működtetését biztosítani, másrészt pedig, lázadás ide, lázadás oka, szükségük volt a tiszti rang által biztosított tekintélyre, és nem vették volna komolyan parancsnoki rangra emelt matróztársaikat. Ezt Matyusenkó is jól tudta, és vonakodó társait most rábeszélte, hogy a parancsnoki tisztségekre a megbízhatónak tűnő tiszteket és altiszteket helyezzék vissza, akik a továbbiakban természetesen a hajóbizottság szigorú felügyelete mellett tevékenykednek.
     A bizottság végül egyhangú határozattal úgy döntött, a Patyomkin megbízott parancsnokává Alekszejev hadnagyot nevezik ki, aki elfogása óta egyébként is folyton ajánlkozott a lázadókkal való együttműködésre, és bizonygatta, hogy mindig is az ő pártjukon állt. A hajó elsőtisztjének, némileg meglepő módon, Murzak fedélzetmestert nevezték ki, akit nem sokkal korábban még meg akartak lincselni a matrózok. A gépházak irányításával az addigi vezetőket, Kovalenkó hadnagyot és Kaluzsnij zászlóst bízták meg, akik mindketten készségesen vállalták a lázadókkal való együttműködést. Az altisztek visszakapták korábbi beosztásukat. A tisztek és tisztesek természetesen valamennyien a hajóbizottság felügyelete mellett tevékenykedtek, és minden lépésüket figyelték. A tiszti rangban levők közül még egy ember vállalt szerepet a felkelők uralma alá került csatahajón, a hajó segédorvosa, Alekszej Szemenovics Golenko doktor, aki most a sebesülteket ápolta a hajó kórházában.
     A csatahajón a felkelés győzelme után is fenntartották az addigi katonai fegyelmet, s szigorú rendet tartottak a hajón. A tengerészek a szokásos gyakorlat szerint naponta felsúrolták a fedélzeteket, lemosták a válaszfalakat, karbantartották a gépeket és a fegyvereket. A rangjelzéseket eltörölték, de a matrózok továbbra is engedelmességgel tartoztak a kijelölt elöljáróknak. Nagyobb rendbontások a lázadás ideje alatt nem is fordultak elő a hajón, a kisebb fegyelmi vétségekért az elkövetőket büntetésként rendszerint négyórás plusz műszakokba osztották be a kazánházakba. A felkelők a legénység lelkiismereti és vallási szabadságát is biztosították, az addigi istentiszteleteket továbbra is megtartották. Az istentiszteletek után pedig rendszerint forradalmi gyűléseket tartottak.

    Délután négy órakor a Patyomkin felhúzta a horgonyt, és oldalán a No.267 torpedónaszáddal megindult Odessza felé. A csatahajón, a lázadás győzelme, és az ennek örömére kiosztott extra adag vodka miatt igen jó volt a hangulat, a matrózok a fedélzeten összegyűlve énekeltek és táncoltak. A hajót irányító Alekszejev hadnagyot megfenyegették, azonnal lelövik, ha megpróbálja zátonyra futtatni a hajót. Alekszejev bátorságát összeszedve közölte a parancsnoki hídon körülötte álló tengerészekkel, véleménye szerint az lenne a leghelyesebb, ha Odesszába érve átadnák a hajót a hatóságoknak, és kegyelemért folyamodnának a cárhoz. Nem tudta befejezni mondandóját, a matrózok hangos tiltakozása belefojtotta a szót.
     Nem sokkal az indulás után került sor a tisztekkel való leszámolás utolsó fejezetére. A matrózok csak ekkor bukkantak rá az addig a kabinokban bujkáló Szmirnov doktorra. Addigra már lecsillapodtak az indulatok, és a tatfedélzeten sebtében megtartott tárgyaláson elvetették a további kivégzéseket -bár Murzak fedélzetmestert sokan szerették volna lógni látni-, ám az addig is közutálatnak örvendő hajóorvos a lázadás alatt játszott szerepével olyan gyűlöletet ébresztett maga ellen, hogy most nem volt számára kegyelem. A matrózok összeverték, leszúrták, és a tengerbe dobták Szmirnovot. Még arra is volt gondjuk, hogy jelezzék a No.267-nek, ne mentsen ki senkit a tengerből. A naszádról látták, ahogy egy tiszti egyenruhát viselő embert a tengerbe löknek a Patyomkin fedélzetéről, de a csatahajóról érkező jelzés hatására nem mertek beavatkozni.
     A lázadás utolsó halálos áldozata nem Szmirnov doktor volt. A két lövéstől súlyosan megsebesült Grigorij Vakulencsuk a kora esti órákban halt bele sérüléseibe. Vele együtt összesen 12 ember halt meg a lázadás során, köztük hét tiszt, akiket a lázadók öltek meg. Utolsó szavaival Vakulencsuk arra kérte társait, holttestét ne dobják a tengerbe. Miután a Patyomkinról később csak Vakulencsuk holttestét tették partra, feltételezhető, hogy a matrózok elesett társaik tetemeivel ugyanazt tették, mint a tisztekével, vagyis a tengerbe hajították őket. (Csak feltételezni lehet, hogy a lövöldözésben talán a megadott számnál többen is elestek a tengerészek közül a felkelés során.)
     A Patyomkin az esti órákban, sötétedéskor érkezett meg Odessza elé, és este tízkor horgonyt vetett a kikötő előtt. Az esti sötétségben nem lehetett látni a hajó árbocán lengő vörös zászlót, és a kikötőben általában azt hitték, a csatahajót a karhatalmi erők megerősítésére vezényelték a lázongó kikötővárosba.

A Patyomkin.

    Nagyjából ez a lázadás hivatalosan elfogadott története. Amit viszont néhány pontban nem igazán tartok életszerűnek.
     A csatahajón a forradalmi szervezeteknek a két domináns alakja kétségkívül Grigorij Vakulencsuk és Afanaszij Matyusenko volt. Az ekkor 28 éves Grigorij Vakulencsuk társainak többségéhez hasonlóan egy dél-ukrajnai faluban született, egy kilencgyerekes parasztcsaládban. Családjával együtt egy cukorgyárban dolgozott, 20 évesen vonult be a haditengerészethez. Már szolgálati ideje alatt, saját erőből tanult meg írni-olvasni, ami egyben meg is nyitotta előtte az előrelépés útját a flottánál. Bár a forrásokban rendszerint matrózként emlegetik, Vakulencsuk valójában altiszti rangban -negyedesmesterként- szolgált a hajó tüzérségénél.
     A 26 éves Afanaszij Nyikolajevics Matyusenko egy Harkov melletti faluban született, egy cipész fiaként. Ritka kivételként viszonylag rendes iskolai oktatásban részesült, 11 éves koráig egyházi iskolába járt. A család szegénysége azonban nem engedte meg, hogy tanulmányait folytathassa, Harkovban a vasútnál vállalt munkát. 21 évesen lépett be a haditengerészethez, Kronstadtban is tanult a gépésziskolán. Több hajón is szolgált, köztük a Berezan iskolahajón, éppen Jevgenyij Golikov kapitány parancsnoksága alatt. 1902 tavaszán került az ekkor még építés alatt álló Patyomkinra, ahol gépkezelőként szolgált. 1904-ben került a szociáldemokraták közelébe, és bár nem lépett be a pártba, ettől kezdve az ő agitátorukként is tevékenykedett. Részt vett több megmozdulás szervezésében, és pártonkívüliként is hamarosan a forradalmi sejtek egyik vezetője lett.
     Mindketten részt vettek a júliusi nagy flottagyakorlatra tervezett felkelés előkészítésében. Néhány héttel a lázadás előtt kérték a szevasztopoli Matrózközpontot, engedélyezzék, hogy a Patyomkinon már a flotta általános lázadása előtt, a Tendra-szigetnél tervezett lőgyakorlat alatt kirobbantsák a felkelést. A Matrózközpont ezt a javaslatot elutasította, ám később mégis pontosan ez történt, ami szerintem eléggé gyanússá teszi az esetet.
     Nem egészen világos, miért akartak a Patyomkin szociáldemokrata vezetői a flottától külön, egy saját kis lázadást. Tevékenységük addig nem volt igazán eredményes, a korábbi, kisebb megmozdulások és tiltakozások idején a Patyomkin legénysége mindig lojális maradt a hatalomhoz. A flottavezetés éppen ezért bízott meg annyira a hajóban, hogy egyedül is ki merték küldeni gyakorlatra. A Patyomkin forradalmárai talán frusztráltak voltak addigi sikertelenségük miatt, és amikor a Csuhnyin takarékossági intézkedései miatt növekvő elégedetlenséget meglovagolva végre eredményeket értek el a hajón, a tevékenységükkel addig valószínűleg elégedetlen Matróztanácsnak bizonyítani akarták, hogy milyen jó munkát végeztek. Amikor a tanács elutasította javaslatukat, alighanem tényleg letettek a felkelésről, ám amikor a romlott hús miatt felháborodott tengerészek között valóban forradalmivá vált a hangulat, nem tudtak ellenállni a kísértésnek, és úgy gondolhatták, egyedülálló lehetőséget szalasztanának el, ha most nem használnák ki a helyzetet.
    Afanaszij Nyikolajevics Matyusenko, a lázadás vezetője. (1879-1907) Az események valóban a hús miatti spontán felháborodással kezdődhettek. De ha a vezetőknek nem állt érdekükben a lázadás kirobbantása, már itt beavatkozhattak volna, és rábeszélhették volna a matrózokat, hogy legalább a látszat kedvéért fogadják el az ételt, még ha nem is esznek belőle. Az ebéd elfogyasztásának megtagadása már a felsőbbséggel való nyílt szembeszegülés volt, ami elvileg semmiképp nem lehetett a felkelés szervezőinek érdeke, hiszen ha az események nem végződtek volna lázadással, akkor is azzal a következménnyel jártak volna, hogy a Patyomkinon megszigorítják a fegyelmi rendszabályokat és az ellenőrzést, tehát saját dolgukat nehezítették volna meg a júliusra tervezett nagy felkelés előtt.
     Az is lehet persze, hogy a Patyomkin forradalmárai csak rosszul mérték fel, meddig mehetnek el. A tatfedélzeten állítólag már maguk is arra igyekeztek rábeszélni a matrózokat, lépjenek ki a sorból, és engedelmeskedjenek a parancsnokoknak. De akkor néhány perccel később miért vezették harcba a matrózokat, amikor Giljarovszkij elrendelte az engedelmességet megtagadók nevének összeírását? Tudhatták, hogy a tervek szerint néhány nap múlva az egész flotta fel fog lázadni, vagyis már nincs semmi jelentősége a nevek összeírásának. A Matyusenkóhoz és Vakulencsukhoz hasonló képzett és tapasztalt öreg tengerészek azt is tudhatták, hogy Giljarovszkij csak ijesztegeti őket a ponyvával, kivégzések elrendeléséhez az elsőtisztnek nincs semmi joga.
     Hogy a lázadás spontán módon tört ki, azt szintén megkérdőjelezi a lázadók ezt követő tervszerű tevékenysége, a fegyverraktár feltörése, és a hajó fontos pontjainak, például a lőszerraktáraknak a megszállása. Matyusenkó később azt állította, az alapján a forgatókönyv alapján cselekedtek, amit a júliusi nagy felkelésre dolgoztak ki. Csakhogy az adatok szerint a július felkelés lebonyolítását egészen másként tervezték. Az első verzió szerint éjszaka, álmukban akarták elfogni a tiszteket, a második változat szerint pedig akkor szállták volna meg a hajókat, mialatt a tisztek ebédelnek. Mindenképpen fegyver használata nélkül, a vérontást elkerülve akarták megszerezni a hajók feletti ellenőrzést, hogy az erőszakkal ne riasszák el maguk mellől a bizonytalanokat. Egyáltalán nem volt szó fegyveres lázadásról, a tisztek kivégzéséről.
     Nekem inkább úgy tűnik, a felkelés egyes vezetői a számukra kedvező hangulatot látva már korábban elhatározták a felkelés végrehajtását, ahogy egyébként azt a Centralka tiltása előtt eredetileg is tervezték. Ezzel valószínűleg példát akartak mutatni a flottának, és bizonyítani saját elhivatottságukat és rátermettségüket a Matróztanácsnak. A felkelésben aktívan résztvevő tengerészek nyilvánvalóan szervezetten, és előre megbeszélt terv alapján tevékenykedtek. Egyes visszaemlékezések szerint a hajón a lázadás előtti napon az egyik gépházban gyűlést tartottak, ahol Matyusenko a felkelés azonnali kirobbantását követelte, de végül a Vakulencsuk vezette mérsékeltek álláspontja győzött, mely szerint meg kell várni a többiek érkezését. Alighanem aztán Matyusenko volt az, aki a kedvező helyzetet látva másnap végül szikrát dobott a puskaporos hordóba.
     A felkelésben tevékenyen részt vevő tengerészek alighanem egy viszonylag kis csoportot alkottak csak. A történészek utólagos becslése szerint a fegyveres lázadásban mindössze mintegy hetven matróz vett részt aktívan. Többen valóban nem lehettek, mert a fegyvertárban, ahol a tisztek, az őrség, és az esetleg karhatalmi feladatokkal partra szálló tengerész alakulatok részére tárolták a kézifegyvereket, a pisztolyokkal együtt se nagyon lehetett száznál több fegyver. Ezenkívül a személyzet húsz százaléka, nagyjából 150 fő volt a szimpatizáns, akik ahogy tudták, segítették a felkelőket. A többség, mintegy 500 tengerész, passzív szemlélője volt az eseményeknek, melyek végén természetesen a győztesek oldalára álltak. Körülbelül negyven tengerész lehetett aktív ellenzője a felkelésnek, ők a tisztek mellé álltak, fegyver nélkül azonban nem tudtak eredményesen fellépni a lázadókkal szemben.
     A felkelés tehát a tengerészek spontán felháborodását és indulatait kihasználó tervszerű akció lehetett. Pontos lezajlását illetően valószínűleg soha nem fogunk biztosat tudni. A résztvevők szinte mind másként emlékeztek vissza a részletekre. Az események utáni megtorlás idején igyekeztek mentegetni és lebecsülni saját tevékenységüket, az 1917-es forradalom után meg persze mind hősi pózba vágták magukat. Az események azért nagy vonalakban az imént leírtak szerint történhettek. A részleteket illetően azonban számos ellentmondás van a történetben. Golikovval például minden leírás szerint viszonylag „humánusan”, egy vagy két lövéssel végeztek. Amikor azonban néhány héttel később a parancsnok holttestét partra sodorta a víz a Tendra-szigeten, tucatnyi lőtt és szúrt sebet találtak rajta. Ez is eléggé megkérdőjelezi a történtek leírását, és a visszaemlékezők szavahihetőségét.

A Patyomkin, az első világháború idején.

Az odesszai zabhegyezés, és a néma csata.

    A Nagy Katalin által a XVIII. század végén alapított Odessza városa 1905-ben a cári birodalom negyedik legnagyobb települése volt. A város kikötője hatalmas forgalmat bonyolított le, a Fekete-tengerről induló, és ide érkező szállítmányok nagyobbik része innen indult útnak, illetve ide érkezett. Az ukrán és dél-orosz területekről érkező búza, kukorica, köles és rozs nagyobbik részét Odesszában rakodták be a hajókra, és innen indult útnak Anglia felé. Az élelmiszer és a faáruk forgalma is jelentős volt. A virágzó kereskedelem gazdaggá tette a várost, ahol a lakosság életszínvonala jócskán felülmúlta az orosz átlagot.
     A XIX. század végi iparosítási lázban Odessza külvárosaiban nagy ipartelepek létesültek, körülöttük a sebtében felhúzott munkásnegyedek nyomornegyedeivel. A növekvő forgalmú kikötő, illetve az azt az ország belső vidékeivel összekötő vasút kiszolgálásához is egyre több munkáskézre volt szükség. A belvárosi polgárság és a külvárosi munkásság minden szempontból élesen elkülönült egymástól, területileg is, és az életszínvonalukat tekintve is. Minden nehézségük ellenére azonban általában az odesszai munkások is jobban éltek, mint társaik az ország más városaiban. Az orosz-japán háború kitörése után a kereskedelmi forgalom csak még jobban fellendült, és a város lakossága a növekvő hadiipari megrendelésekből is hasznot húzott. A munkanélküliség elenyésző volt, a lakosság ellátása kiválónak volt mondható, és az enyhe éghajlatú vidéken nem okozott gondot a téli időjárás sem. Teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy pont Odesszában robbanjon ki felkelés.
     A városban sokáig valóban nyugalom uralkodott, 1905 első hónapjainak forradalmi megmozdulásai nem vertek nagy visszhangot Odesszában. Februártól kezdve azonban itt is lassan romlani kezdett a munkásság helyzete. A kormányválság miatt felfüggesztett hadiipari megrendelések hatására az odesszai gyárakban is nagy elbocsátások kezdődtek, sok üzemben a munkabéreket csökkentették. A romló életkörülmények kedvező helyzetet teremtettek a forradalmi agitátoroknak, akik addig nem sok eredményt értek el a munkások között.
     Az első sztrájkra április 21-én került sor, amikor a dokkmunkások, illetve a kereskedelmi hajók tengerészei szüntették be a munkát. Nem sokkal később a pékek léptek sztrájkba, jobb munkafeltételeket és a munkaidő csökkentését követelve. Ezt kisebb-nagyobb sztrájkok egész sora követte. A növekvő elégedetlenséget látva a rendőrség vezetése maga is igyekezett a munkaadókat a sztrájkolókkal való egyezségre ösztönözni, abban a reményben, hogy egy korrekt megegyezéssel ki tudják húzni a talajt a forradalmi szervezetek tevékenysége alól. A hatóságok és a tőkések engedékeny magatartása azonban csak még jobban felbátorította a munkásokat. Június 12-én a jutagyári munkások léptek sztrájkba, s amikor néhány küldöttüket a rendőrség letartóztatta, sokezres tömeggel vonultak fel a rendőrőrs körül, ahol ezt látva szabadon engedték a letartóztatottakat. A tömeg a kiszabadított foglyokkal diadalmenetben tért vissza a külvárosba. Június 25-én beszüntették a munkát a vasüzemek, a pamutgyárak, és a vasutasok, s 27-ére általános sztrájkot hirdettek az egész városban.
     Másnap, 26-án reggel Odessza egyik külvárosában, Pereszipben, a Hoehn ekegyár előtt gyűlt össze mintegy félezer fős tüntető tömeg. A rendőrség mellett egy kozák századot is kivezényeltek a feloszlatásukra. A munkások már hátrálni kezdtek, amikor az egyik épület ablakából valaki rálőtt a kozákok egyik tisztjére. A kozákok erre kardot rántottak, és a rendőrökkel a nyomukban rohamot indítottak a tüntetők ellen. Először sikerült is megfutamítaniuk azokat, azonban nem sokkal később újabb munkások csatlakoztak a tömeghez, és ellentámadást indítottak, a felszedett utcakövekkel kőzáport zúdítva a kozákokra. Azok eddig nem voltak hozzászokva az ellenálláshoz, és most ezen meglepődve meginogtak, majd a munkások újabb rohamára megfutamodtak. A tüntetők végigkergették a rendőröket és a kozákokat az utcán, közben villamoskocsikat borítottak fel, és barikádokat állítottak az egész külvárosban. Rövidesen a többi gyár dolgozói is csatlakoztak hozzájuk, és délutánra Odesszában kitört az általános felkelés.
    

Tüntetés Odesszában.
A város katonai parancsnoka, Vaszilij Apollonovics Kohanov tábornok, aggasztónak találta a fejleményeket, de bízott benne, hogy képes lesz visszaállítani a rendet Odesszában. A város rendőri erői mellett Kohanov rendelkezésére állt egy kozákezred, ezenkívül szükség esetén a környező városokból további alakulatokat vonhatott össze. A tábornok mindösszesen mintegy ötezer rendőr és katona felett rendelkezett, de további erősítéseket is kérhetett a szomszédos körzetekből.
     Június 27-én reggel Kohanov kihirdette Odesszában a statáriumot. Az utcákon folyamatosan őrjáratok cirkáltak, a közhivatalok épületei elé őrséget állítottak. A belvárosban kifüggesztett plakátokon felszólították a polgárságot, ne csatlakozzanak a munkásokhoz.
     A tüntetők már a reggeli órákban gyülekezni kezdtek a peremkerületekben, és kisebb-nagyobb csoportokban megindultak a belváros felé. A karhatalom igyekezett megakadályozni a tüntető csoportok egyesülését, és a belső kerületekbe való eljutásukat. Az első fegyveres összecsapás délelőtt tizenegy óra tájban tört ki, és ettől kezdve állandósultak a tüntetők és a katonaság közti összecsapások, s hol itt, hol ott tört ki lövöldözés a városban. A harcok váltakozó sikerrel folytak, hol a kozákok futtatták meg a tüntetőket, hol a tüntetők a kozákokat.
     A minden irányból érkező csoportok végül eljutottak a belvárosba, és ott több tízezres tömegben egyesültek, de nem nagyon tudták, mit is csináljanak. A tüntetésnek igazából nem voltak konkrét céljai, és a tüntetőknek nem volt egységes vezetése sem. Most céltalanul végigvonultak a belvároson, megéljenezték a szépszámú alkalmi szónokokat, betörték a hivatalok ablakait, kövekkel és botokkal felfegyverkezve, barikádokat állítva időnként összecsaptak a karhatalmi erőkkel, majd este lassan megindultak vissza, külvárosi otthonaik felé. A visszavonuló tömeg csalódott és kiábrándult volt, a tüntetés sikerült, visszaverték a támadásokat, de nem érezték, hogy lett volna bármi értelme is a megmozdulásnak.
     A forradalmárok is elcsüggedtek, sikerült végre mozgósítaniuk a tömegeket, de nem tudtak olyan eszközöket adni a kezükbe, amivel már felléphettek volna a hatalom ellen. A kődobálással megfutamíthattak kisebb alakulatokat, de ezzel nem tudták kivívni maguknak a győzelmet. A felkelőknek a revolverek mellett néhány katonáktól zsákmányolt puskájuk és vadászfegyverük volt, de ezekhez se nagyon volt lőszer. A házi készítésű bombákat se sok mindenre használhatták, legfeljebb merényletekre, melyekből az első már aznap este megtörtént, amikor egy fiatal forradalmár a derekára kötött bombával magával együtt felrobbantotta az őt letartóztatni akaró rendőrt, és egy véletlenül éppen arra sétáló járókelőt. Úgy tűnt, néhány napon belül kifullad az egész felkelés, és a csalódott munkások hátat fordítanak a baloldali szervezeteknek.
     Másnap, június 28-án reggel, ebbe a reményvesztett hangulatba robbant bele a szenzációs hír, a flotta egyik csatahajója fellázadt, és árbocán a vörös zászlóval befutott a kikötőbe.

Az odesszai kikötő. A háttérben a kikötő előtt horgonyzó Patyomkin.

    A kikötő előtt az esti órákban lehorgonyzó Patyomkinon egész éjjel ülésezett a hajóbizottság, hogy kidolgozzák a másnapra tervezett programot. A bizottság hajnalra a következő határozatokat izzadta ki magából:
     1. Megbízottakat küldenek a partra, hogy tárgyaljanak a szükséges készletek beszerzéséről.
     2. Feltöltik a széntárolókat.
     3. Partra teszik és felravatalozzák Vakulencsuk holttestét.
     4. Közleményt adnak ki, melyben tájékoztatják a lakosságot a hajón történtekről.
     5. Felhívást bocsátanak ki a néphez, a katonasághoz, és a francia konzulhoz.
     6. Felveszik a kapcsolatot a város szociáldemokrata szervezeteivel.
     Kora hajnalban két csónak indult útnak a Patyomkin fedélzetéről. Egyik a dokkok felé tartott, hogy szenet szerezzen. Az utasításuk úgy szólt, nem szabad készleteket lefoglalniuk, hanem az addigi gyakorlat szerint hivatalosan fel kell vásárolni a talált árut. Ehhez rendelkezésre álltak a szükséges nyomtatványok –II. Miklós cár nevében kiállítva-, és a szükséges készpénz is, a hajó széfjében ugyanis igen komoly összeget, összesen 24 ezer rubelt találtak.
     A másik csónak a rakpart felé indult, ahol a legforgalmasabb helyen, a kikötőt és a magasabban fekvő belvárost összekötő széles lépcsősor, a Richelieu lépcső lábánál partra tették Vakulencsuk holttestét. (A lépcsősort természetesen nem a francia bíborosról, hanem a francia forradalom idején Oroszországba emigráló, és sokáig a várost irányító, annak kiépítésében nagy érdemeket szerző Richelieu hercegről -polgári nevén Armande-Emmanuel de Vignerot du Plessis-, Franciaország későbbi kétszeri miniszterelnökéről nevezték el.) A nyitott koporsóban fekvő holttest fölé ponyvából egy sátrat rögtönöztek, és fegyveres őrséget állítottak, hogy megakadályozzák a rendőrség esetleges beavatkozását. A holttest mellére a következő feliratot helyezték:
     „Odesszai polgárok! Grigorij Vakulencsuk tengerész holtteste fekszik előttetek, akit a Knyaz Patyomkin elsőtisztje brutálisan meggyilkolt, csupán azért, mert panaszkodni mert a romlott borscs miatt. Vessetek keresztet előtte, és mondjátok: Béke poraira! Bosszuljuk meg halálát elnyomóinkon! Halál rájuk! Éljen a szabadság!”
     A partraszálló osztag más kiáltványokat is vitt magával, melyeket a katonasághoz és a lakossághoz intéztek. Ezekben csatlakozásra szólították fel a hadsereg katonáit, illetve ellenállás esetén a város ágyúzásával fenyegetőztek. A lázadók nagyon magabiztosak voltak, hiszen a kikötőben a rokonszenv sok jelével találkoztak. A Puskin teherhajó legénysége szimpátiatüntetésként szintén felvonta a vörös zászlót, több más teherhajón pedig sztrájkba kezdtek a lázadókkal szolidáris matrózok.
     Nem sokkal később még egy csónak indult a dokkok felé, szén után kutatni. Dél körül rábukkantak a 160 tonnás kis Esperance teherhajóra, mely félig volt rakva szénnel. Nem igazán a kapott utasítások szellemében cselekedve a matrózok lefoglalták a hajót, és a No. 267 a Patyomkin mellé vontatta, ahol azonnal megkezdték a szén átrakodását.
     A délelőtti órákban már több ezres tömeg gyűlt össze a kikötőben a nyitott koporsó körül. Egész nap özönlöttek az emberek, levett kalappal, imádkozva és keresztet vetve vonultak el Vakulencsuk előtt, mintha valami szent ereklyéhez zarándokoltak volna. A nők sírtak, és sokan a nyári hőségben lassan bomlásnak induló holttest kezét csókolgatták. Délutánra megjelentek az agitátorok is. A különböző forradalmi szervezetek, a szociáldemokraták, az anarchisták, a bundisták –a nagy lélekszámú, a város lakosságának 40 százalékát kitevő zsidóság pártja-, illetve ezek különböző frakcióinak szónokai most rögtönzött emelvényekre és hordókra állva tüzelték a tömeget az elnyomók elleni harcra. A hangulat egyre feszültebbé vált. A tüntetőknek ugyan most sem volt fegyverük, de a kikötőben ott horgonyzott mögöttük a flotta legerősebb csatahajója, és ez bátorságot öntött az emberekbe, akik úgy gondolták, a Patyomkin ágyúinak fedezete alatt nem kell tartaniuk a rendőröktől és a kozákoktól.

A Vakulencsuk ravatalánál összegyűlt tömeghez beszélő szónok.

    A város vezetése is úgy érezte, fordulat állt be az események menetében. Amikor megtudta, hogy egy fellázadt csatahajó érkezett a kikötőbe, és csatlakozott a felkelőkhöz, Odessza polgármestere, Dimitrij Boriszovics Neidgardt, haladéktalanul cselekedett. Felült a legelső vonatra, és azonnal elhagyta a várost. Útközben egy vasútállomásról visszatáviratozott, közölte, hogy kötelessége személyesen tájékoztatni a kormányt a városban kialakult helyzetről, s ugyanakkor a nyugalom és a rend megőrzésére szólította fel a polgárokat.
     A városban állomásozó katonai erők parancsnoka, Kohanov tábornok, szintén aggasztónak találta a helyzetet. Reggel a kikötő-parancsnokság és a rendőrség néhány képviselője lement a kikötőbe, hogy tájékozódjon, és információkat szerezzen, tulajdonképpen mi is a helyzet a Patyomkinon. Erről rövidesen első kézből szerezhettek értesülést. A Patyomkin egyik tengerésze, aki a lázadás idején is a tisztek mellé állt, most –egyébként több más társával együtt- feltűnés nélkül elhagyta a hajót, és a parton a hatóságoknál jelentkezve elmesélte az előző napi események történetét.
     Kohanov, aki egész délelőtt az ablakából nézte, hogyan árad a tömeg a kikötő felé, folyamatosan küldözgette az erősítést kérő táviratokat a szomszédos katonai körzetekbe. Táviratozott Szevasztopolba is, és a flotta mielőbbi beavatkozását sürgette. A közvetlen beavatkozás gondolatától egyelőre óvakodott, a Patyomkin ágyúinak közelségétől aggódva azt sem engedélyezte, hogy a csatahajóról partraszálló tengerészeket letartóztassák. Dél körül értesült arról, hogy a kikötőben már nem egyszerűen csak kegyeletnyilvánítás zajlik, hanem az agitátorok folyamatos lázítása, és az emberek hangulata ismét kezd fenyegetővé válni. A tábornok ezért kirendelt egy kozák századot, oszlassák szét a tömeget.
     A megelőző napokban a kozákok nem szerepeltek valami jól az utcai harcokban. A tüntetők többször is futásra kényszerítették őket, sok embert vesztettek, és megaláztatásként fogták fel, amikor előző nap nem őket, hanem többnyire inkább a rendőrséget bízták meg a tüntető csoportok elleni fellépéssel. Most bosszúra éhesen várták, hogy végre bizonyíthassanak, és leszámolhassanak a forradalmárokkal. A parancs kézhezvétele után a század egyik fele lezárta a Richelieu lépcső felső végénél levő kis térből kivezető utcákat, megvárták, amíg a kikötőből érkezők megtöltik a teret, aztán lovasrohamot indítottak ellenük.
     A tömeg azonban nem hátrált. A Patyomkinnal a hátuk mögött úgy gondolták, nincs mitől tartaniuk, a csatahajó ágyúi mindjárt tüzet nyitnak, és elsöprik a kozákokat. A támadókat ismét kőzápor fogadta, és néhány pisztolylövés is eldördült. Az első rohamot visszaverték, de a felbőszült kozákok csak annál dühödtebben rohamoztak újra. A tömeg most már meghátrált, és menekülni kezdett a lépcsőn lefelé, ahol viszont beleütköztek azokba, akik a fent zajló eseményekről mit sem tudva, a lépcsőn felfelé tartva éppen elhagyni akarták a kikötőt. Hatalmas zűrzavar támadt, az egyszerre felfelé és lefelé igyekvő emberek egymást taposták le. Ebbe a tömegbe lőttek bele a kozákok, akik lóról szállva a lépcső felső részén csatárláncba sorakoztak, sortüzet lőttek a tömegbe, három lépést mentek lefelé, majd töltöttek és újra tüzeltek. (Ahogy az Eizenstein filmben is látni.) Most már mindenki rémülten menekült lefelé a lépcsőn, ám alighogy leértek, a rakpartról hátba támadta őket a kozák század másik fele, mely lóháton rohamozva karddal aprította az embereket. A kozákszázad a lépcső alján egyesült, majd a Vakulencsuk ravatala körül feltorlódott tömegnek rontottak. Az emberek a rakparton próbáltak menekülni, sokan a tengerbe ugrottak, vagy a kozákok nyomták be őket oda. A pánik elsodorta a ravatal mellett őrt álló tengerészeket is, akik fel voltak fegyverezve, de úgy tűnik, meg sem próbáltak ellenállást tanúsítani. Maga a ravatal sértetlen maradt, még a temetésre összegyűlt adományokhoz sem nyúlt senki, a pénz érintetlenül ott hevert a holttest mellett.
    

A Richelieu lépcső Odesszában.
Az emberek végig a Patyomkin ágyúinak beavatkozásában bíztak, de –a filmmel ellentétben-egyetlen lövés sem dördült el. A négy mérföld távolságban horgonyzó csatahajóról eleve nem volt jó rálátás a lépcsősorra, de a tengerészek most egyébként is mással voltak elfoglalva, éppen a dokkoknál zsákmányolt gőzösről rakták át a szenet a hajóra. A csatahajón amúgy is zajlott az élet, kora reggel óta egymást érték a gyűlések. A Patyomkin körül reggel óta nyüzsögtek a csónakok, tele bámészkodókkal és a baloldali szervezetek agitátoraival, akik mind szerettek volna feljutni a csatahajóra. A matrózok következetesen távol tartották őket, és senkit nem engedtek fel a hajóra. Csupán az odesszai egyetem egyik hallgatója, és egyben a szociáldemokraták egyetemi szervezetének vezetője, a 24 éves Konstantin Izidorovics Feldmann és két társa jutott fel a Patyomkin fedélzetére. Feldmannék csónakja a csatahajó felé tartva találkozott a partról visszatérő Matyusenkót szállító gőzbárkával, és lázadás vezetője maga vitte fel a három fiatalt a hajóra.
     Feldmann később leírta, mennyire megdöbbent, és mekkora csalódás volt számára, amikor először találkozott a Patyomkin tengerészeivel. A forradalmi propagandairatokon nevelkedett diák úgy képzelte, csupa öntudatos proletárt fog a hajón találni, gránitból faragott arcéllel és duzzadó izmokkal, akik valamennyien alig várják, hogy harcba indulhassanak az elnyomók ellen. Ehhez képest csupa tejfelesszájú, huszonéves –vagyis vele egyidős- fiatalt talált, akik többnyire fel sem fogták, mit tettek, és milyen helyzettel kell most szembenézniük. Feldmann szerint a tengerészek többsége a lázadást egyszerűen egy jó heccnek tekintette, valahogy úgy, mint egy kocsmai verekedést. Az értelmesebbek sem tudták megérteni, milyen nagy horderejű tett lenne, ha következetesen továbbvinnék, amit elkezdtek, és a város forradalmáraival egyesülve közösen lépnének fel a hatalommal szemben. A lázadók között igazából nem volt egyetlen vezéregyéniség sem, talán Matyusenkót kivéve, aki viszont egymaga nem volt képes megküzdeni a kicsinyhitűekkel és a reakciósokkal, és nem volt elég felkészült és határozott ahhoz sem, hogy a demokráciásdit mellőzve a saját kezébe vegye az irányítást.
    Konstantin Izidorovics Feldmann. (1881-1967) A hajóbizottság is elutasította a partraszállás ötletét. Az előző napi lelkesedés után most hirtelen mindenki elbizonytalanodott, és úgy vélték, addig semmit sem szabad tenniük, amíg a flotta többi egysége is fel nem lázad, és nem csatlakozik hozzájuk. A fegyvertárban csupán 66 puska volt, és két 64 mm-es tábori ágyú, melyeket éppen a rendfenntartási célokból partra vezényelt tengerészkülönítmények számára tartottak a hajón. A bizottság valószínűleg túl gyengének érezte ezt az erőt ahhoz, hogy önállóan próbáljanak vele beavatkozni a szárazföldi harcokba. Feldmannék minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a bizottságot meggyőzzék az odesszai munkásokhoz való azonnali csatlakozás előnyeiről, de ekkor érkezett meg a hajó mellé az Esperance, és mindenki rohant szenet rakodni.
     Az odesszai szociáldemokrata szervezetek hivatalos küldöttsége délután érkezett meg a hajóra, és haladéktalanul tárgyalásokat kezdtek a hajóbizottsággal. Ők hozták az első híreket a nem sokkal korábban a Richelieu lépcsőn lezajlott vérontásról is. A küldöttek határozott hangon követelték, hogy a csatahajóról küldjenek ki a támogatásukra háromszáz felfegyverzett tengerészt. A tengerészekkel és a csatahajó ágyúinak támogatásával felvehetik a harcot a kozákokkal, és elfoglalhatják a fontosabb közhivatalok épületeit, illetve megszerezhetik a vasútvonalak feletti ellenőrzést. Ha nem lépnek azonnal, a karhatalmi erők elszigetelik egymástól az egyes városrészeket, s elnyomják a szervezetlen és rosszul felfegyverzett felkelőket.
     A Patyomkin hajóbizottsága azonban hajthatatlan volt. Ők úgy vélték, ha egy megfelelően nagy létszámú alakulatot küldenének ki a partra, a hajón túl kevesen maradnának ahhoz, hogy felvegyék a harcot egy esetleges támadás ellen. Rendületlenül kitartottak azon döntésük mellett, hogy megvárják a flotta többi egységének csatlakozását, és csak ezt követően, közös erővel indulnak majd harcba. Egyébként is úgy vélték, a Patyomkin fenyegető jelenléte, és a katonasághoz intézett felhívás hatására kitör majd a felkelés a katonai alakulatok között is, vagyis aggodalomra és sietségre semmi ok nincs.
     A bizottság elutasította azt a felkérést is, hogy legalább az ágyúkkal támogassák a felkelőket. A hajón nem volt használható térkép Odesszáról, és a matrózoknak fogalmuk sem volt róla, hol vannak a karhatalmi erők parancsnoki állásai, laktanyái, vagyis nem tudták, egyáltalán mit is kellene ágyúzniuk. Egy dologban született csak döntés, nagy és díszes temetést rendeznek Vakulencsuknak, ami demonstrálja a tengerészek és a munkások összefogását, és alaposan megijeszti majd a város urait. A csalódott szociáldemokrata küldötteket ezt követően nem éppen barátságosan letessékelték a hajóról. A Patyomkin felkelői még azt is elmulasztották, hogy a küldöttek segítségével megpróbáljanak állandó összeköttetést kiépíteni a városi szociáldemokrata szervezetekkel.
     A partra visszaérkező küldöttek tájékoztatták pártjukat, a tengerészek egyelőre nem fognak partraszállni, hogy támogatást nyújtsanak nekik a harcban. A szervezet ezért úgy döntött, nem ad jelt az általános felkelésre, inkább megvárják, amíg a flotta is támogatni tudja őket. A tüntetők a késő délutáni órákban szétszóródtak, és kezdték elhagyni a kikötő területét.
     A Patyomkin hajóbizottsága nem sokkal később egy felhívást fogalmazott meg a város lakosságához, melyet négy tengerész vitt ki a partra a francia konzulhoz. A felkelők a köztársasági Franciaország képviselőjében bíztak meg leginkább, és őt kérték meg, tegye közzé a felhívásukat. Az igencsak bizarr iromány Richard Hough szerint nagyjából így hangzott:

     „Odessza városának igen tisztelt lakossága!
     A Patyomkin legénységének tagjai a mai napon partra tették egy tengerész holttestét, őrséget hagytak mellette, és ünnepélyes temetés kívántak rendezni neki. Nem sokkal később munkások tájékoztattak bennünket, hogy a ravatal mellett őrséget álló tengerészeket a kozákok elűzték.
     A Patyomkin legénysége az alábbi kérésekkel fordul Odessza lakosaihoz:
     1. Semmilyen módon ne akadályozzák a tengerész temetését.
     2. Segítsenek a temetés megrendezésében.
     3. Tartsák távol a rendőrséget és a kozákokat.
     4. Nyújtsanak segítséget a Patyomkin legénységének élelmiszer és szén vételezéséhez.
     Amennyiben a fenti kívánságoknak nem tennének eleget, a Patyomkin kénytelen lesz tüzet nyitni a városra. Felhívjuk ezért a lakosságot, akik nem kívánnak csatlakozni a forradalmi erőkhöz, a harc kitörése esetén haladéktalanul hagyják el a várost. Közöljük továbbá, hogy rövid időn belül erősítést várunk Szevasztopolból.”


     A Patyomkin hajóbizottsága ennél ostobább és szánalmasabb módon nem is fogalmazhatott volna. A Richelieu lépcsőnél lezajlott vérengzésből csak annyit tartottak említésre érdemesnek, hogy a kozákok elkergették az ő díszőrségüket. A felhívás szövege alapján úgy tűnhetett, a tengerészek a város lakosságát hibáztatják a történtekért, őket szólítják fel arra, ne zavarják meg a temetést, és a flotta legerősebb csatahajójának tengerészei a civilektől várják el, hogy távol tartsák tőlük a karhatalmi alakulatokat. Az ágyúzással is magát a várost fenyegették, nem az önkényuralom erőit. Ritka ostoba ötlet volt az is, hogy világgá kürtölték, a flotta többi egységének a csatlakozására számítanak.
     A francia konzulnak természetesen esze ágában sem volt, hogy a felhívást közzétegye, így az nem került nyilvánosságra. Részben szerencsére, hiszen a felkelők így megőrizték tekintélyüket, másrészt viszont talán balszerencsére, hiszen ha a lakosság között ismertté válik a kiáltvány, azonnal kiábrándultak volna belőlük, és rájöttek volna arra, hogy a Patyomkintól nem várhatnak semmit. A felkelés talán hamarabb véget ért volna, és nem követelt volna annyi áldozatot.
     A város lakossága nem, viszont Feldmann olvasta a felhívást, és egész komolyan gondolkozni kezdett azon, tulajdonképpen kinek az oldalán is állnak a Patyomkin lázadói? A diák úgy gondolta, a közben hozzá csatlakozott másik agitátorral, Anatolij Petrovics Brzsezovszkijjal, munkásmozgalmi nevén Kirillel, még aznap este elkezdi a tengerészek között a felvilágosító munkát, és megpróbálják a forradalom mellé állítani a vártnál sokkal kevésbé öntudatos, és ideológiailag képzetlen matrózokat.

Az odesszai katedrális, és az előtte táborozó kozák ezred a felkelés idején.

    Késő délután már tömegesen érkeztek a kíváncsiskodókkal megrakott csónakok a Patyomkinhoz, és a tengerészek már nem bírták távol tartani a látogatók seregét. A partról érkező civilek elözönlötték a hajót, megtöltötték a felső fedélzeteket, sokan még a gépházakba is lejutottak. Érkeztek szónokok is, akik most a hajó legkülönbözőbb pontjain tartottak forradalmi beszédeket a matrózoknak.
     Eizenstein filmjének képsoraival ellentétben a Patyomkin tengerészei egyáltalán nem voltak szívélyes vendéglátók. Zavarta őket munkájukban a bámészkodók tömege, akik emellett ismét összekoszolták a szénrakodás után frissen súrolt fedélzetet. Nem sokáig tartott, és elfogyott a türelmük. „Lefelé a szárazföldi patkányokkal!”- hangzott el a kiáltás, és a matrózok elkezdték visszataszigálni a civileket a csónakjaikba. A vonakodókat a tűzoltótömlők vízsugaraival egyszerűen lemosták a hajóról. Miután mindenkit lelökdöstek a Patyomkinról, a tengerészek vacsorához ültek. A hágcsókat felhúzták, és bár a kíváncsiskodók csónakjai továbbra is ott keringtek a hajó körül, senkit nem engedtek fel a fedélzetre.
    A Patyomkin ágyúi és tengerészei. A hajó őrsége el akarta kergetni azt a csónakot is, mely sötétedéskor érkezett, és a távozásra való felszólítás ellenére kitartott a csatahajó oldala mellett. Feldmann éppen a fedélzeten volt, ő figyelt fel rá, hogy a csónakban egyenruhás katonák ülnek, és ő intézkedett, engedjék fel őket a hajóra. Mint kiderült, a katonák két ezred küldöttei voltak, és arról tájékoztatták a Patyomkin tengerészeit, nem fognak rájuk tüzelni, és ha partra szállnak, mindkét ezred csatlakozni fog hozzájuk. Válaszként ugyanazt kapták, mint nem sokkal korábban a szociáldemokraták, a tengerészek nem szállnak partra addig, amíg a flotta többi hajója nem csatlakozik hozzájuk.
     Alighogy a küldöttség távozott, az egyik őrszem egy a kikötő felé tartó hajót vett észre az alkonyati félhomályban. Az egész legénység a fedélzetre tódult, és izgatottan figyelték, milyen hajó közeleg. Hamar kiderült, nem hadihajóról van szó, és amikor közelebb ért, felismerték a Veha kerekesgőzöst, melyet főleg futárhajóként használtak, és teljesen fegyvertelen lévén semmilyen veszélyt nem jelenthetett a Patyomkinra. A csatahajóra megtévesztésként most gyorsan újra felvonták az András keresztes lobogót, majd amikor a Veha a közelbe ért, zászlójelekkel utasították, vessen horgonyt a Patyomkin mellett, kapitánya pedig jelentéstételre menjen át a csatahajóra.
     A Vehán nem tudtak semmit a Patyomkinon és Odesszában történt eseményekről, a teherhajó díszegyenruhába öltözött kapitánya teljesen gyanútlanul lépett a csatahajó fedélzetére, ahol a felfegyverzett matrózok azonnal körülvették, és letartóztatták. Ezután a Veha tisztjeit is átrendelték a Patyomkinra, ahol őket is azonnal elfogták, majd egy fegyveres osztag átment a gőzősre, és a nép nevében birtokba vette azt. Az elfogott tiszteket nem bántották, a Veha legénysége is kegyelmet kért számukra, mondván, elöljáróik mindig tisztességesen bántak velük, nincs ok azok bántalmazására. Meglehetősen kellemetlen volt, hogy újszülött csecsemőjével együtt a Vehán utazott Golikov kapitány felesége is, aki abban bízott, a júliusi flottagyakorlat előtt Odesszában néhány napot még eltölthet férjével.
     Ha már ott voltak, Feldmann gyorsan tartott egy forradalmi beszédet az elfogott tiszteknek, akiket ezt követően partra tettek, Golikovnéval együtt. Nem tudni pontosan miért, talán afféle kárpótlásként, a tiszteknek még fejenként száz rubelt is adtak. A közelgő összecsapásokra számítva a Vehát ezután kórházhajónak rendezték be.
     Az eseménydús napnak azonban ezzel még mindig nem volt vége. Este a hajóbizottság gyűlést hívott össze az ütegfedélzeten, melyen ismertették a tengerészekkel a nap eseményeit, majd a bizottság az odesszai szocialisták képviselőjeként szót adott Feldmann-nak. A diák nap közben folyamatosan a csatahajót járta, a tengerészekkel beszélgetett, és igyekezett őket az odesszai munkásokhoz való csatlakozásra rábeszélni. Ebbéli próbálkozásaival nem sok sikert aratott, sőt, tevékenysége kimondottan irritálta a matrózokat, akik most hangosan kiabálva követelték, társaival együtt azonnal hagyja el a hajót. Jó ideig eltartott, mire sikerült lecsillapítani az ingerült tengerészeket, és Feldmann végre szóhoz juthatott. Ezt követően két teljes órán át beszélt, s igyekezett elsősorban a matrózok érzelmeire és hiúságára hatni. Hosszan beszélt a cári rendszer romlottságáról és gaztetteiről, majd a szabadságukért harcoló elnyomottakról, akiknek a matrózok kell, hogy az élükre álljanak, a felkelés legkiválóbb élcsapataként.
     A beszéd nagy sikert aratott, a matrózok, akik nem sokkal korábban még a tengerbe akarták dobni Feldmannt, most hatalmas éljenzéssel ünnepelték, és új szónoklatot követeltek. A zsúfolt ütegfedélzeten közben nagyon fullasztóvá vált a levegő, ezért a gyűlést a tatfedélzeten folytatták tovább, ahol Kirill folytatta a szónoklást. A tengerészek lenyűgözve hallgatták a szónoklatokat, és alighogy az egyik véget ért, máris egy újat követeltek. Olyasmi lehetett ez nekik, mint később a rádiószínház, vagy még később a tévés showműsorok. Nem tudtak betelni a beszédekkel, és amikor a gyűlést feloszlatták, kisebb-nagyobb csoportokba verődve egymás közt folytatták a szónoklást, a vitatkozást, izgatottan tárgyalva meg a rengeteg újdonságot, amiket a szónokoktól hallottak.
     Aznap éjjel senki nem aludt a Patyomkin fedélzetén, a bizottság folyamatosan ülésezett a tengernagyi szalonban, a legénység pedig a fedélzeteken vitatkozott egymással, egészen reggelig. Az önmagukkal elfoglalt tengerészek nem sok figyelmet fordítottak rá, amikor sötétedés után elkezdtek ropogni a fegyverek Odesszában. A lövöldözés egész éjjel megszakítás nélkül folytatódott, és a csatahajóról is jól látható volt, hogy egyre több helyen törnek ki tüzek a városban. A tengerészek időnként kinéztek a lángban álló Odesszára, és vitatkoztak, nem e kellene tenniük valamit. Végül ők is, meg a hajóbizottság is arra jutott, nem tesznek semmit, várják, hogy a flotta csatlakozzon hozzájuk, és akkor aztán majd jól odacsapnak az önkényuralomnak.

Égő épületek Odesszában a felkelés idején.

    Odesszában délután öt óra körül kezdődtek az első összecsapások. Az események jellege most némileg más volt, mint az előző napon, a harc most nem annyira a rendőrség és a politikai okokból felvonuló tüntetők között folyt, hanem inkább a rendőrség és a helyi bűnszövetkezetek között, melyek délután kezdték feltörni és kifosztani a kikötő raktárait. Később a zavargások átterjedtek a külvárosokra is. Újabb tüntetések is kezdődtek, és akcióba léptek a forradalmi csoportok is. Kora este bombát dobtak az egyik kozákosztagra, akik erre válaszul belelőttek a tüntető tömegbe. Öt órakor Kohanov tábornok kihirdette Odesszában az ostromállapotot.
     Sötétedés után a helyzet teljesen áttekinthetetlenné vált. Az utcákon kaotikus összevisszaságban zajlottak az események, a szociáldemokrata szervezetek tüntettek, a forradalmi csoportok barikádokat emeltek, a csőcselék és a helyi bűnbandák pedig boltokat és raktárakat fosztogattak, és gyújtogattak. A megmozdulásoknak ezúttal sem volt semmilyen központi irányítása, minden csoport önállóan, egymással nem összehangoltan tevékenykedett.
     A helyzetet tovább súlyosbította, amikor este Kohanov bevetette minden helyzetre használható ütőkártyáját, az antiszemitizmust. Odessza szinte teljes értelmisége, valamint a kereskedők és boltosok túlnyomó többsége zsidó származású volt, csakúgy, mint a forradalmi szervezetők vezetőinek többsége. A feszült légkörben most Kohanov ügynökei bedobták a régi jelszót, a zsidók a felelősek a kialakult helyzetért. A felkelések, a tüntetések, a fosztogatások és a gyújtogatások mellett, és azokkal párhozamosan, Odessza utcáin most zsidóellenes pogromok is kezdődtek. A Times tudósítója másnap reggel így írta le Odessza látképét: „Odessza hajógyárai és raktárai este tíz óra óta égnek. Az egész várost vastag füstfelhő borítja. … Az utcákon mindenütt halottak és sebesültek hevernek, a rakpartok lángokban állnak. A pusztítás és a vérontás egyetlen városnegyedet sem került el. Mindenfelől fegyverropogás hallatszik.”
     Odesszába közben folyamatosan érkezett az erősítés a szomszédos katonai körzetekből. Egyik ezred a másik után futott be, akiket Kohanov azonnal az utcákra küldött. A katonák megbízhatósága azonban továbbra is nagyon kétes volt. Bár nagyon buzgón lövöldöztek, ha csak tehették, általában a tüntetők fölé céloztak. Ahogy az egyik szemtanú később írta: „Ha minden lövés célba talál, aligha maradt volna élő ember a városban.”
     Hajnalra Odessza házainak negyede leégett, miközben az égő épületek között még mindig korommal borított katonák hajszolták a romok között megbújó forradalmárokat és bűnözőket. A kikötő vasúti pályaudvara és a raktárak mind lángokban álltak, a raktárakat nagyrészt teljesen kifosztották. A kikötőben leégett hét gőzhajó, és tucatnyi uszály.
     Az odesszai események halálos áldozatainak számát sosem sikerült pontosan megállapítani. Richard Hough egyenesen hatezer halottról ír, ami minden bizonnyal nagyon vastag túlzás. A szovjet történetírás általában 1200-1500 áldozatról tett említést, ami valószínűleg még mindig túl nagy szám. A hivatalos vizsgálatok után a cári rendszer 120 civil halottat és sebesültet ismert el, ami viszont nagyon alábecsült adatnak tűnik. Pontos számot tehát nem lehet megállapítani, de a zavargásoknak minden bizonnyal sok száz halottja és sebesültje lehetett.

Kiégett hajók és épületek az odesszai kikötőben a zavargások után.

    Mindezen események közepette a Patyomkin tengerészeinek legnagyobb gondja még mindig az volt, hogyan rendezzenek díszes temetést Vakulencsuknak. Az odesszai eseményekről a kora reggel a hajóhoz kievező munkásoktól értesültek, és miután az elbeszélések szerint a legsúlyosabb harcok éppen Vakulencsuk ravatala körül zajlottak, úgy gondolták, a zavargások a holttest jelenléte miatt robbantak ki, vagyis annak eltüntetésével a helyzet magától megoldódik. Ahogy Golenko doktor hangot adott ennek a nézetnek: „Tűrhetetlen, hogy továbbra is halomra öljék az embereket egy halott miatt! Temessük el, és vessünk véget az egésznek!”
     A hajóbizottság úgy határozott, küldöttséget menesztenek a városparancsnokhoz, engedélyezze a temetést, és szavatolja annak biztonságát. Ugyanekkor szabadon engedték, és a delegációval együtt partra küldték a Patyomkin életben maradt tisztjeit is. Kohanov természetesen nem volt hajlandó tárgyalni a delegációval, csak a küldöttségben szintén részt vevő Parmen atyát, a hajó pópáját fogadta. A temetést végül engedélyezte, de csak hajnali két órakor. A ravatal mellett nem sokkal később ismét felállították a díszőrséget. Az e célból partra szálló Matyusenko hirtelen elhatározásból felkereste a városparancsnokság épületét, és végül sikerült elérnie, hogy a temetést alkalmasabb időpontban, délután kettőkor tarthassák. Engedélyezték azt is, hogy a koporsót fegyvertelen díszőrség kísérje.
     A nyári hőségben már oszlásnak indult holttest addig egy a hajón ácsolt faládában feküdt. Most áthelyezték az egyik temetkezési vállalkozónál rendelt díszes koporsóba, melyet nyolc tengerész vitt a vállán. A koporsó mögött négy másik tengerész haladt, elöl pedig Parmen atya. A június 29-én délután két órakor meginduló gyászmenet lassan vonult át a kikötőből a temetőbe.
     Vakulencsuk temetéséről sok visszaemlékezés született, melyek azonban a szokásos módon megint csak teljesen ellentmondanak egymásnak. Matyusenko nagy gyászoló tömegről írt a visszaemlékezéseiben, és a londoni Times tudósítója is azt írta: „A temetés hatalmas népi tüntetés jellegét öltötte.” Feldmann egyenesen harmincezres tömegről írt. Ugyanakkor viszont egy másik szemtanú, aki lakása erkélyéről figyelte a temetési menetet, arról tett említést, csupán néhány tucat ember követte a koporsót, és a hivatalos jelentésekben sincs szó semmilyen tömegről. Ez nem is lehet meglepő, hiszen a katonaság és a rendőrség addigra már teljesen lezárta, és elszigetelte a város többi részétől a kikötőt, a külvárosi munkásság tehát nem is tudott volna csatlakozni a gyászmenethez. Elképzelhető, hogy a temető környékén már többen is csatlakoztak hozzájuk, a temetésen azonban így is legfeljebb csak egy-két ezer ember vehetett részt. Emlékirataikban a résztvevők tehát ezúttal sem történelmet, hanem legendát írtak.
    Anatolij Petrovics Brzsezovszkij, munkásmozgalmi nevén Kirill. (1879-?) A menet hat óra körül érkezett vissza a kikötőbe. Addig semmilyen incidens nem zavarta meg a temetést, ám most a kikötő közelében egy mellékutcából váratlanul rájuk támadt egy katonai osztag. Miután a temetésen résztvevők teljesen fegyvertelenek voltak, nem tehettek mást, az első lövések leadása után azonnal menekülni kezdtek. A tengerészek közül végül kilencen jutottak el a rakpartnál várakozó csónakba –valamint Parmen atya-, hárman eltűntek. (Más források szerint a katonák két tengerészt lelőttek, hármat elfogtak.)
     A támadás indítéka azóta sem ismert. Kohanov ígéretet tett arra, hogy nem zavarják meg a szertartást, és addig sem a rendőrség, sem a katonaság valóban nem is tett kísérletet sem arra, hogy beavatkozzon. Lehet, hogy a támadást valamelyik alacsonyabb rangú tiszt kezdeményezte, felsőbb parancs nélkül. De az is lehet, a tengerészek voltak azok, akik nem tartották magukat a megállapodáshoz. Nekem legalábbis kicsit gyanús Matyusenko állítólagos vállalkozása, mellyel csak úgy gondolt egyet, és egymagában besétált Kohanov főhadiszállására, ahol ha a városparancsnok nem is, de magas rangú tisztek állítólag leültek vele tárgyalni, és engedélyezték is neki, amit korábban Parmen atyának nem, vagyis hogy a temetést ne éjszaka tartsák. Magam részéről elképzelhetőnek tartom, hogy Matyusenko talán egyszerűen csak lódított, kitalálta az egészet, hogy meggyőzze társait, a temetést megtarthatják egy normális időpontban is. Talán arra számított, ha a felvonulás egyébként békés lesz, a katonaság nem fogja azt megzavarni. A kikötőben rájuk támadó katonák ezek szerint talán nem voltak vele tisztában, milyen csoport is az, amelyikre tüzet nyitottak –elvégre az érvényben levő rendelet szerint figyelmeztetés nélkül tüzet nyithattak bármilyen gyanús csoportosulásra-, hiszen a temetést másnap hajnalra várták csak. Legalábbis ez is egy lehetőség.
     A csatahajón eközben továbbra is folyamatosan tartott a vita. Feldmann és Kirill egyfolytában úton volt, járták körbe a hajót, és igyekeztek győzködni a tengerészeket, vegyenek részt aktívabban a szárazföldi eseményekben, szálljanak partra, és avatkozzanak be a harcokba a forradalmi erők oldalán. Velük szemben azonban egyre nagyobb befolyásra tett szert a lázadást már kezdetben is ellenző csoport, akik most óvatosságra intettek, sőt, néha egyenesen kapitulációra bíztatták a matrózokat.
     Természetesen egész délután ülésezett a hajóbizottság is. Napközben a csatahajóhoz érkező katonáktól olyan hírek jutottak el hozzájuk, mely szerint este tiszti gyűlést tartanak a város színházában. A katonák ismét biztosították a Patyomkin lázadóit, ha végeznek a tisztekkel és partraszállnak, azonnal átállnak hozzájuk. Többórás vita után a bizottság végül úgy határozott, aznap este tüzet nyitnak a színház épületére, majd ultimátumot intéznek a parancsnoksághoz, melyben követelik a katonai egységek városból való kivonását, a fegyvereik átadását, a rendkívüli állapot feloldását, és a politikai foglyok szabadon bocsátását. Már majdnem megszületett a végleges döntés, amikor a bizottság egyik tagja kijelentette, Odessza lövetésének kérdése túl nagy horderejű ahhoz, hogy csak a hajóbizottság döntsön róla, az egész legénységnek kell határoznia. Matyusenko és Feldmann tiltakozása ellenére így aztán végül ismét összehívták a matrózgyűlést a tatfedélzeten, s Feldmann és Kirill újrakezdte a szónoklatokat. Mintegy másfél óráig beszéltek, de nem sikerült a továbbra is megosztott matrózokat cselekvésre bírniuk. Sokan támogatták a város lövetését, mások viszont határozottan tiltakoztak az ellen, hogy saját honfitársaikra lőjenek. Felerősödött az ellenforradalmi agitáció is. Az altisztek egy része, Alekszejev hadnaggyal együtt, azt hangoztatták, abba kell hagyni az értelmetlen lázadást, és Romániába kellene hajózni.
    Vakulencsuk síremlékét díszítő matrózok a szovjet korszakban. A matrózok között már majdnem verekedés tört ki, amikor megérkezett a partról a temetésen résztvevőket szállító csónak. Gyorsan terjedt a hír, a katonák rátámadtak a temetési menetre, és több matrózt megöltek. A tengerészek között óriási volt a felháborodás. Nem volt többé szükség szónoklatokra, de még csak parancsok kiadására sem. Mindenki rohant a szolgálati helyére, és a matrózok harckészültségbe helyezték a hajót, anélkül, hogy erre bárki is utasította volna őket. Aminthogy a lázadás sem magasztos forradalmi elvek miatt tört ki, úgy a matrózok most sem a forradalmi eszméktől meggyőzve, vagy a felkelő munkások iránti szolidaritásból szánták el magukat végre a cselekvésre, hanem ezúttal is csak a bajtársaikon esett sérelem miatt.
     A csatahajó valamennyi ágyúját tüzelésre kész állapotba hozták, felszerelték a tűzoltó tömlőket, a betegeket pedig Golenko doktorral együtt átszállították a kórházhajóvá kinevezett Vehára. Felvonták a horgonyokat, s a csatahajó lassan benyomult a belső kikötőbe, és végül a rakparttól alig ötszáz méterre állt meg. A látási viszonyok jók voltak, a célpont, a színház épülete, pedig alig egy mérföldre volt csak a csatahajótól. A háztetők erdejében azonban nehéz volt kiválasztani, melyik a színház épülete, ráadásul az a kikötő felett, egy domboldalon feküdt, vagyis a tüzéreknek felfelé kellett lőniük.
     Este fél nyolckor a csatahajó egyik 37 mm-es ágyúja vaktöltéssel egymásután három figyelmeztető lövést adott le. Ezzel a polgári lakosságot akarták figyelmeztetni, vonuljon biztonságos helyre. A lázadóknak úgy tűnik, meg sem fordult a fejében, hogy az előzetesen leadott lövésekkel nemcsak a civileket, hanem a célpontjaikat, a tiszti gyűlésen résztvevőket is figyelmeztetik az őket fenyegető veszélyre.
     Tizenöt perc szünet után az egyik 152 mm-es ágyú ismét tüzet nyitott, ezúttal azonban már éles, páncéltörő lövedékkel. (Épületek ellen persze hatásosabb lett volna a HE gránát.) Eizenstein filmjével ellentétben azonban a zsarnokság fészke egyáltalán nem dőlt romba, a lövedék ugyanis túlrepült rajta, és egy utcával odébb egy háztetőt tett tönkre. A Patyomkinon most hosszabban céloztak, majd ismét lőttek. A gránát ezúttal sem talált, a célon ismét túlrepülve egy vendégfogadó homlokzatát bontotta le. Egyik lövés sem követelt áldozatokat, még csak sebesülés sem történt. Az ágyúzásnak csupán annyi hatása volt, hogy a belváros polgársága menekülni kezdett a városból.
     A Patyomkin parancsnoki hídján állók megdöbbentek és elbizonytalanodtak. Attól tartva, az ágyúzás civilek életét fogja követelni, leállították a további tüzelést. A tüzérparancsnok, Bedermejer altiszt, azzal igyekezett mentegetni a tüzérek csapnivaló szereplését, hogy megfelelő térképek hiányában nem tudja becélozni a célpontot. A parancsnoki hídon állók közül senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, tengeri ütközetben vajon hogyan célozzák akkor be az ellenséges hajókat térkép nélkül? Érdemes lett volna pedig egy kicsit alaposabban Bedermejer körmére nézni, aki minden bizonnyal nem volt olyan dilettáns tüzér, mint amilyennek mutatta magát. A lázadást követő hadbírósági tárgyaláson nemcsak büntetést nem kapott, hanem nem sokkal később még ki is tüntették. Ami valószínűsíti, nem véletlenül nem találta el az alig két kilométerre levő, nagyméretű és álló célpontot.
     A félresikerült lövések után a Patyomkinon lefújták a harckészültséget, a hajóbizottság pedig megint összeállt ülésezni, hogy megfogalmazzanak egy újabb ultimátumot Kohanovnak, talán abban bízva, a tábornok megijedt a lövésektől. Kohanov azonban egyáltalán nem ijedt meg, sőt, önbizalma csak megerősödött a tengerésztüzérek csapnivaló teljesítményét látva. Az esti órákban érkező csapatokkal együtt a tábornok már 14 ezer katona felett rendelkezett a városban, ráadásul már tüzérsége is volt, melyet akár a Patyomkin ellen is bevethetett. A városban addigra már szinte teljesen elnyomták a felkelést, itt-ott tört csak ki néha szórványos lövöldözés.
     A hajóbizottság másfél órányi, tulajdonképpen rövidnek számító ülésezés után fogalmazta meg legújabb felszólítását, melyben tárgyalásokra szólították fel a tábornokot, azzal fenyegetőzve, máskülönben folytatják a város ágyúzását. Kohanov természetesen ezúttal sem állt szóba a küldöttekkel, akiket rövid úton kidobtak a főhadiszállásról.
     A megalázó bánásmód, amiben megbízottaikat részesítették, ismét felháborította a Patyomkin tengerészeit, akik elszántan fogadkoztak, másnap már tényleg lőni fogják a várost. Valójában azonban egyre bizonytalanabbak voltak, és egyre jobban aggódtak a hajóraj késése miatt. Eleinte azt hitték, példájuk nyomán azonnal kitör a felkelés az egész flottában, és társaik néhány napon belül csatlakoznak hozzájuk. Azóta már három nap telt el, és az annyira várt erősítésnek nem volt semmi nyoma.

A Patyomkin ágyúi által megrongált épület.

    Szevasztopolba csak a Patyomkin Odesszába való megérkezését követő reggelen, június 28-án érkezett meg a csatahajó lázadásának híre. A flottaparancsnok, Csuhnyin altengernagy, éppen a fővárosban, Szentpéterváron volt, helyettesének, Alekszander Krisztianovics Krieger ellentengernagynak kellett intézkedéseket tennie. A besúgók jelentései alapján a flotta vezetése már addig is tudta, hogy a forradalmi szervezetek egy közeli időpontban lázadást terveznek a hajókon. Most úgy hitték, a Patyomkinon kitört felkelés ennek az általános lázadásnak az első lépése, melyet követni fog a többi hajó is. Ezt megelőzendő, a megbízhatatlannak tekintett tengerészeket Krieger gyorsan partra tetette, a szociáldemokrata szervezetek ismert vezetőit pedig letartóztatta. A hajókon megszigorították a fegyelmi rendszabályokat. Ezek az intézkedések elegendőek voltak ahhoz, hogy a kritikus időpontban, a tervezett felkelés előtt néhány nappal, megbontsák a hajókon működő forradalmi sejtek organizációját.
     Miután tanácskozott vezérkarával, Krieger délután a Kazarszkij kiscirkáló és négy torpedónaszád kíséretében útnak indította Odessza felé a Tri Szvatyityelja, Georgij Pobedonoszec, és Dvenadszaty Apostolov csatahajókat, derítsék fel a Patyomkin tartózkodási helyét, és ha kedvező a helyzet, kényszerítsék megadásra a lázadókat. A köteléket Fjodor Fjodorovics Visnyeveckij ellentengernagy vezette. Krieger másnap este futott ki a Rosztiszlav és Szinop páncélosokkal, valamint három rombolóval a Tendra-sziget felé, ahol az Odesszából visszatérő Visnyeveckijnek június 30-án reggel kellett csatlakoznia hozzá, lehetőleg az elfogott Patyomkinnal együtt. A flotta hetedik csatahajóján, a csak Vörös Kátyaként emlegetett Jekaterina II. páncéloson, olyan feszült volt a helyzet, hogy a szintén megbízhatatlan Csezme csatahajóval együtt inkább hátrahagyták Szevasztopolban, nehogy a legénység a tengeren lázadjon fel.
     Krieger erősen bízott a sikerben, hiszen az Odesszából érkező hírek szerint a Patyomkin tétlenül vesztegelt a kikötőben, legénysége pedig erősen megosztott. A tengernagy biztos volt benne, a flotta megjelenése elég lesz ahhoz, hogy az ingadozók átálljanak a rendszerhez hű erőkhöz, és kicsavarják az irányítást a forradalmi elemek kezéből.

A flotta hajói Szevasztopolban, 1905-ben.

    A Patyomkinon eközben a már szokásosnak mondható napi rutin szerint megint szinte egész este folyamatosan tartott az ülésezés, és vitatkozás. Az állandó szónoklástól Feldmann és Kirill teljesen berekedtek, alig tudtak beszélni. A hajóbizottság véget nem érő ülésezésétől teljesen kimerültek a felkelés vezetői, Matyusenko és Dimcsenko is, akik a lázadás kitörése óta alig néhány órát aludtak csupán. Jelenlétükre pedig most nagy szükség lett volna, mivel a város ágyúzásának kudarca, és a flotta csatlakozásnak elmaradása nagyon elbizonytalanította még a korábban a felkelést támogató tengerészeket is. Ők eddig a győzelemben bíztak, de most már kezdtek aggódni az esetleges kudarc, és az utána várható megtorlás miatt.
     Június 30-án kora hajnalban a Patyomkin rádiósszobájában egy a Rosztiszlav hívójelzésével küldött üzenet töredékét fogták el. Ebből nyilvánvalóvá vált, hogy a flotta zászlóshajója kint van a tengeren, és ha üzeneteket ad le, akkor nyilván nem egyedül hajózik. A páncéloson most riadót fújtak, és a nemrég pihenőre tért matrózok újra elfoglalták harcállásaikat. Matyusenko nem sokkal korábban már lefoglalta a kikötőben álló, új építésű, és nagyon gyorsnak számító, 20 csomós sebességre képes Szmelij vontatóhajót, melyet most megbízható legénységgel ellátva kiküldött felderítésre.
     Visnyeveckij hajórajával először a Tendra-szigethez hajózott, talán a lázadás nyomai után kutatva. A hajóraj, a járőrözésre és felderítésre kiküldött torpedónaszádok kivételével, itt töltötte az egész éjszakát, miközben a tengernagy rádión helyzetjelentést kért az odesszai parancsnokságtól. A kért információkat meg is kapta, Kohanov tábornok üzenetével együtt, melyben mielőbbi beavatkozásra kérte a flottát. Az este kiküldött torpedónaszádok is jelentették Visnyeveckijnek, hogy a Patyomkin az odesszai külső kikötőben áll. A hajóraj ennek ellenére a következő napot is a Tendra-szigetnél töltötte, és csak 30-án hajnali négy órakor indult meg Odessza felé. Ekkor fogták a Patyomkinon is a Visnyeveckij és Krieger közti üzenetváltás egy töredékét.
     A Szmelij reggel fél kilenckor tért vissza a Patyomkinhoz, és jelentette, hogy néhány torpedónaszád kíséretében három csatahajó tart Odessza felé, és mindegyik hajón a cári hatalom András keresztes zászlaja lobog. A Szmelij útja nem volt egészen eseménytelen, mikor a kora reggeli órákban váratlanul felbukkant Visnyeveckij hajóraja előtt, a tengernagy rögtön sejtette, hogy a hajó a lázadók számára végezhet felderítést, és üldözésére küldte egyik naszádját. A hajóraj kíséretében azonban csak régi típusú torpedónaszádok voltak, melyek csupán 17 csomós sebességre voltak képesek. A Szmelij könnyedén lerázta az utána küldött naszádot, és a lehető leggyorsabban visszatért Odesszába.
     Mire a Szmelij visszatért, a déli láthatáron már a Patyomkinról is lehetett látni a közelgő hajók füstoszlopait. Nyolc óra negyven perckor a Patyomkin felvonta a horgonyt, és teljes sebességgel megindult a gyorsan közelgő hajóraj elé. A hajó árbocára felvonták a jelzést: „Adjátok meg magatok, vagy tüzet nyitunk!” A hajóbizottság korábban már megtárgyalta egy esetleges összecsapás lehetőségeit, és nem tartották valószínűnek, hogy valóban ütközetre kerül sor. Még mindig erősen bíztak benne, hogy a flotta többi hajóján is velük szimpatizál a legénység, és nem fognak rájuk tüzet nyitni, sőt, talán még csatlakoznak is a felkeléshez. Abban az esetben viszont, ha mégis harcra kerülne sor, elhatározták, hogy a végsőkig fognak küzdeni, és semmilyen körülmények között nem fogják magukat megadni.
    Alekszander Krisztianovics Krieger tengernagy. (1848-1917) A képen még a Rurik cirkáló kapitányaként, az 1890-es években. A csatahajó kinevezett parancsnoka, Alekszejev hadnagy, nem volt ennyire eltökélt. Meghúzódott a kabinjában, és betegségre hivatkozva próbált meg kibújni az elől, hogy neki kelljen harcba vezetnie a hajót. Miután azonban az érte küldött tengerészek közülték vele, ott helyben agyonlövik, ha nem engedelmeskedik, gyorsan felépült, és elfoglalta helyét a parancsnoki hídon. Jelenléte természetesen csak formalitás volt, valójában minden parancsot Matyusenko adott ki.
     Néhány perccel kilenc óra előtt a hajók között már csak nyolc kilométer volt a távolság. A Patyomkin ágyúi célba vették a közelgő hajókat, amikor azok váratlanul fordulni kezdtek balra. A Patyomkinon először azt hitték, az addig egymás mellett haladó három csatahajó csatasorba akar felfejlődni, azonban azok folytatták a fordulatot. Visnyeveckij hajóraja végül egy 180 fokos fordulatot tett, és a nyílt tenger felé visszafordulva teljes sebességgel távolodni kezdtek a Patyomkintól. Ez egyértelmű menekülés volt, a lázadók elszántságát látva Visnyeveckij nem érezte elég erősnek magát a harc felvételére, és úgy döntött, visszafordul Krieger közeledő köteléke felé, és majd azzal együtt tér vissza.
     A Patyomkin nem üldözte a menekülő hajórajt, hanem azonnal megfordult ő is, és visszatért a kikötőbe. A csatahajó fedélzetén mámoros volt a hangulat, a tengerészek úgy érezték, nagy diadalt arattak, hiszen egyetlen lövés nélkül megfutamították az ellenük küldött köteléket. A matrózok a tatfedélzeten nagy mulatságot csaptak. Tudták, hogy a flotta vissza fog térni, de már nem tartottak tőlük, bíztak benne, hogy tengerésztársaik továbbra sem fognak tüzet nyitni rájuk.
     Visnyeveckij és Krieger hajóraja nem sokkal 11 óra előtt találkozott. Krieger jelentéstételre magához rendelte helyettesét, és a csatahajók parancsnokait, akik nem kaptak dicséretet megfutamodásukért. A tengernagy kijelentette, a cár maga rendelte el, hogy helyre kell állítani a flotta becsületét, tehát nem hátrálhatnak meg a lázadók elől. Krieger azonnal visszaindította a flottát Odessza elé, azzal az utasítással, a harcot lehetőleg kerülni kell, de ha úgy adódik, nem szabad visszariadni az erőszak alkalmazásától. A megbízható tengerészekből rohamcsapatokat állítottak fel, nekik kellett volna visszafoglalniuk a Patyomkint a felkelőktől. A flotta két oszlopba állt fel, a jobb oldaliban Krieger, a bal oldaliban Visnyeveckij páncélosai haladtak. A kötelék előtt a Kazarszkij kiscirkáló –valójában inkább romboló- haladt, mögötte pedig a torpedónaszádok. A hajókon harci riadót fújtak, a kedvetlen tengerészek vonakodva elfoglalták harcállásaikat, az ágyúkat éles lőszerrel töltötték be.
     A Patyomkinon a tengerészek ebéd utáni sziesztájukat töltötték, amikor ismét harci riadót fújtak. A megfigyelő állásokból már jól ki lehetett venni a közelgő hajókat, és látták, hogy most a teljes Fekete-tengeri Flottát felvonultatják ellenük. Azt is jól lehetett látni, hogy két csatahajó hiányzik, s a tengerészek úgy vélték, alighanem a Jekaterina II. is fellázadt már az önkényuralom ellen. A Patyomkinon felvonták a horgonyt, s a csatahajó, árbocán a vörös lobogóval, ismét teljes sebességgel megindult a közelgő flotta felé. A páncélos mögött ezúttal is ott haladt az egyébként teljesen fegyvertelen No. 267 torpedónaszád.
     Krieger közben rádión szólította fel megadásra a Patyomkin tengerészeit: „Fekete-tengeri Flotta matrózai! Megdöbbenéssel értesültem magatartásotokról. Azonnal tegyétek le a fegyvert!” A tengernagy nem sokkal később megrökönyödve olvashatta Matyusenko ütős válaszát: „A flotta azonnal álljon meg, a főparancsnok pedig jöjjön a hajónkra, hogy megtárgyaljuk kapitulációja feltételeit! Személyes biztonságát szavatoljuk.” Krieger nyomban újabb üzenetet küldött: „Nem tudjátok mit tesztek! Azonnal tegyétek le a fegyvert! Csak azonnali kapituláció esetén számíthattok kegyelemre!” Válaszként azonban csak a korábbi üzenet megismétlését kapta.
     A távolság közben öt mérföldre csökkent, és a hajók gyorsan közeledtek egymáshoz. A Patyomkin pont szemből közelített a flottához, és Matyusenko utasítására Alekszejev egyenesen a két oszlop közé irányította a hajót. A Patyomkin elülső lövegtornya a jobboldali oszlop, a hátsó a baloldali oszlop első hajóját vette célba. A tüzérek már korábban olyan utasítást kaptak, semmiképp nem nyithatnak először tüzet. Az árbocra felvonták a jelzést: „Csatlakozzatok!”, amit a hídról is folyamatosan adtak le a fényszórókkal és a jelzőzászlókkal.
     A távolság közben egy mérföldre csökkent, és a flotta élén haladó Kazarszkij cirkálónak ki kellett térnie a Patyomkin útjából, ha nem akart ütközni a csatahajóval. A Patyomkin fedélzetein néma csönd uralkodott, a hangulat pattanásig feszült. A közelgő hajók fedélzetén, a parancsnoki hídon állókon kívül, egyetlen embert sem lehetett látni, és senki nem tudta, mi fog most történni.
     A lázadó csatahajó közben a két zászlóshajó, a Rosztiszlav és a Tri Szvatyityelja közé ért, és benyomult a két hajóoszlop közti, alig ötszáz méter széles folyosóba. Az ellentétes irányba haladó hajók mintegy harminc csomós relatív sebességgel haladtak el egymás mellett, olyan gyorsan és olyan közel, hogy az ágyúkat alig tudták célon tartani.
     A Patyomkin végigszáguldott a két hajóoszlop között, miközben az ágyúk mindkét oldalon folyamatosan követték a szembenálló hajók mozgását. Azonban egyetlen lövés sem dördült el, láthatóan mindkét fél tüzérei azt az utasítást kapták, nem nyithatnak elsőként tüzet. A hajók fedélzetén néma csönd uralkodott, és nem mozdult semmi, egészen addig, amíg a Patyomkin Visnyeveckij rajának utolsó hajójáig, a Georgij Pobedonoszec páncélosig nem ért. Ekkor, nyilván előre megbeszélt jelre, a Pobedonoszecen hirtelen kivágódott minden ajtó és nyílászáró, s a páncélos tengerészei a fedélzetre tódultak, ahol sapkájukat lengetve hangos hurrázással üdvözölték társaikat. Mikor maguk mögött hagyták a hajórajt, és hátranéztek, a Patyomkin parancsnoki hídjáról látták, hogy a flotta zászlóshajója, a Rosztiszlav kivételével a többi csatahajó legénysége is ott van már a fedélzeten, és hangosan éljenezve éltetik lázadó bajtársaikat.
     A Patyomkin most nagy ívben egy széles kört írt le, s ezzel szétugrasztotta a flotta mögött haladó torpedónaszádokat, melyek a szélrózsa minden irányába szétszóródva igyekeztek elkerülni az ütközést a csatahajóval. Egy nagy félkört leírva a Patyomkin visszafordult a hajóraj felé, mely közben szintén megfordult, így a hajók ismét ugyanabba a helyzetbe kerültek, mint a konfrontáció kezdetén, csak most ellentétes irányból közeledtek egymás felé. Krieger flottája azonban most már egyáltalán nem jelentett semmilyen fenyegetést a lázadók számára. A csatahajók fedélzetén ott hurrázott és integetett teljes legénységük, s a Patyomkin másodjára már szabályos diadalmenetben vonult el a két hajóoszlop között. Csak a Rosztiszlav legénysége maradt továbbra is a helyén, de egymás között ők is megállapodtak, ha parancsot kapnak, sem nyitnak tüzet a Patyomkinra.
     A Patyomkin tengerészei ekkor már szintén a fedélzeten állva integettek és kiabáltak társaiknak, mélyen meghatódva azok szolidaritásától. Az ágyúcsövek nem mozdultak többé, s Krieger és Visnyeveckij kénytelenek voltak tehetetlenül nézni, ahogy a lázadó hajó épen és sértetlenül indul vissza Odessza felé, miközben árbocán továbbra is ott leng a vörös zászló. A tengernagyok azonban rögtön ezután ennél is megdöbbentőbb látványnak lehettek szemtanúi.
    

A Georgij Pobedonoszec.
Ahogy a Patyomkin másodszor is végighaladt a két hajóoszlop között, és maga mögött hagyta azokat, a Georgij Pobedonoszec hirtelen kivált a kötelékből, megfordult, és egyenesen a lázadó hajó után eredt. Először senki sem értette, mi történik, még a Patyomkin parancsnoki hídján állók is azt hitték, a páncélos fel akarja öklelni őket. Aztán fényjelzés érkezett a hajóról: „A Georgij Pobedonoszec legénysége csatlakozni akar hozzátok. Álljatok mellénk.”
     Krieger ugyanekkor szintén jelzett a páncélosnak: „Harckészültség idején miért vannak az emberek a fedélzeten?” A Pobedonoszec parancsnoka, Ivan Guszevics sorhajókapitány, a parancsnoki hídról még válaszolni tudott a főparancsnoknak: „Lázadók egy csoportja a tisztek ellen támadt. Csatlakozni akarnak a Patyomkinhoz.” A tengernagy erre végképp feladta a Patyomkin elfogására tett kísérletet, és elrendelte a visszavonulást Szevasztopol felé. Abban azonban még bízott, hogy a Pobedonoszec fedélzetén helyreáll a rend, és nem sokkal később ismét a kötelékhez való csatlakozásra szólította fel a hajót. Erre a jelzésre valószínűleg már a lázadók válaszoltak: „Sürgős javítások céljából Odessza felé tartunk.” Amiből Krieger már sejthette, egy újabb hajóját teheti a veszteséglistára.
     A kötelék fél négykor, Odesszától 12 mérföldre, megállt egy időre, és haditanácsot hívtak össze, mely úgy döntött, a teljesen megbízhatatlan legénység miatt túl kockázatos lenne még egy próbálkozást tenni a Patyomkin elfogására, a flotta inkább térjen vissza Szevasztopolba. A flotta parancsnokai kétségkívül jól megalapozott döntést hoztak, ugyanis mint később kiderült, csak hajszálon múlott, hogy a Szinop csatahajó nem csatlakozott a lázadókhoz. A forradalmi sejtek tagjai a Szinop fedélzetén is megkísérelték kirobbantani a lázadást, a korábbi tisztogatások következtében azonban erejük és befolyásuk már annyira meggyengült, hogy nem voltak már képesek a legénység többségét maguk mellé állítani.
     A kis közjáték, amely –mivel egyetlen lövés sem dördült el- később a „néma csata” néven került be a krónikákba, így is a felkelők kétségtelen sikerével zárult. A cári haditengerészet ismét látványos kudarcot vallott. Nemcsak megadásra nem tudta kényszeríteni a lázadókat, hanem közben a lázadás még nagyobb körre terjedt ki, és egy újabb csatahajó csatlakozott a felkelőkhöz. A többi egységen is olyan hangulat uralkodott a tengerészek között, hogy többé azokat sem lehetett bevetni a felkelők ellen. A Patyomkin győzelme látszólag teljes volt, a flotta egésze ugyan nem csatlakozott hozzájuk, de nyilvánvaló volt, hogy többé nem jelentenek számukra veszélyt. És miután a tengeren diadalmaskodtak, úgy tűnt, nincs többé akadálya annak, hogy a harcot végre átvigyék a szárazföldre is. Ahogy Kirill a Patyomkin fedélzetén uralkodó hangulatot később leírta: „Megnyugodtunk, és a kudarc lehetőségének korábbi lidércnyomása helyet adott a feltétlen bizonyosságnak, hogy hamarosan teljes győzelmet aratunk ősi ellenségünkön. … Holnap bevonulunk Odesszába, elfoglaljuk, szabad kormányt alakítunk, egyesülünk a felszabadított katonákkal, megszervezzük a nép hadseregét, Kijev, Harkov, és a többi nagyváros ellen vonulunk, s aztán fel Moszkvába és Szentpétervárra!”

A Patyomkin lázadói Eizenstein filmjében.

Agónia.

    A diadal azonban a valóságban korántsem volt olyan teljes, mint amilyennek a külső szemlélő számára tűnhetett. Noha legénysége erősen szimpatizált a lázadókkal, a Pobedonoszec fedélzetén valójában szó sem volt a matrózok szervezett felkeléséről. A hajón egy kis csoport –az utólagos kutatások szerint egész pontosan 76 ember- ragadta magához a páncélos irányítását, akik a kedvező hangulatot látva megszerezték a központi irányítóállás feletti ellenőrzést, és hajójukat a Patyomkin után fordították, a legénység többségének nagy meglepetésére. A parancsnoki hídról hiába próbálták korrigálni az útirányt, a csatahajó kormányzását a lázadók vették át. A furcsa, imbolygó mozgás, ahogy a Pobedonoszec eleinte haladt –és amiről a Patyomkin tengerészei úgy gondolták, a páncélos megpróbálja döfőorrával felöklelni őket- talán a parancsnoki hídról és a központi irányítóállásból érkező ellentétes parancsoknak volt köszönhető, amíg a hídnak a kormányszerkezettel való összeköttetését végleg meg nem szakították.
     A páncélos furcsa mozgása, és az, hogy a parancsnoki hídon jól láthatóan még mindig ott álltak a tisztek, a kezdeti lelkesedés után óvatossággal és gyanakvással töltötte el a Patyomkin hídján állókat is, akik arra kezdtek gyanakodni, talán csapdát akarnak állítani nekik, és ha közel mennek a Pobedonoszechez, felöklelik, vagy megtorpedózzák őket. Hogy a Pobedonoszecen valami nincs rendben, azt megerősítette az is, hogy a páncélos fedélzetéről segélykérő jelzést adtak le. A segélykérő jelzés többszöri megismétlése után a Patyomkinon hosszú vitatkozást követően végül úgy döntöttek, átküldenek egy felfegyverzett osztagot, segítsenek a Pobedonoszec lázadóinak lefegyverezni a tisztjeiket.
     A Pobedonoszecen valóban teljes zűrzavar uralkodott. A hajó egyes részei felett a lázadók szerezték meg az ellenőrzést, míg máshol változatlanul a tisztek irányítottak. A passzív tengerészek, vagyis a hajó személyzetének többsége, nem tudták, tulajdonképpen kik is irányítják a hajót, és kiknek az utasításait kell követniük. Erőszakra nem került sor, sem a lázadók nem lőttek a tisztekre, sem a tisztek a lázadókra. A két oldal egyaránt csak szóval igyekezett meggyőzni a csatlakozásról a matrózokat.
     A Patyomkin tengerészeinek megérkeztével azonban a lázadók kerültek fölénybe. A tiszteket végül lefegyverezték, rangjelzéseiket letépték, és őrizet alatt átküldték őket a Patyomkinra. A Pobedonoszec matrózai azonban még ekkor is azt kérték, tisztjeiknek ne essék bántódásuk. A lázadás ideje alatt egyetlen lövés dördült csak el a páncéloson. Látva, hogy a hajó a lázadók kezébe került, az egyik tiszt, Grigorkov hadnagy, főbe lőtte magát. A Pobedonoszec tisztjeit végül a No.267 naszádra szállították át, és Odesszától néhány mérföldre partra tették őket. Mivel meg voltak győződve róla, hogy a város a lázadók kezén van, a tisztek inkább gyalog útnak indultak Nyikolajev felé.
     A Pobedonoszecen azonban ezt követően is nagyon ingatag maradt a helyzet. A matrózok megriadtak a várható következményektől, és semmilyen forradalmi lelkesedést nem mutattak. A tisztek távozása után itt is az altisztek vették át a páncélos irányítását, akik szintén csak kényszerből engedelmeskedtek a lázadóknak, és ahol csak tehették, igyekeztek a matrózokat a visszapártolásra bíztatni. Este, egy meglehetősen zavaros gyűlésen, megválasztották a hajóbizottság tagjait, akik szinte mind a reakciós elemek közül kerültek ki. A Pobedonoszecre átszállt Feldmann nem nagyon tudott befolyást gyakorolni a történésekre, mivel az előző napok folyamatos szónoklataitól már teljesen berekedt, és alig tudott beszélni. Most abban bízott, másnap talán sikerül a partról néhány szociáldemokrata párttagot a hajókra hozni, akik folytathatják a legénység közti agitációs munkát.
     Az éjszaka sem telt nyugodtan. Sötétedés után a reflektorok megvilágítottak egy kikötőhöz közelítő ismeretlen hajót. Az éppen nyugvóra térő legénységet azonnal riasztották, a csatahajót harckészültségbe helyezték. Az ismeretlen hajó a No. 272 jelű torpedónaszád volt, melyet Krieger küldött vissza Odessza elé, próbáljon meg éjszakai torpedótámadást intézni a Patyomkin ellen. Most, hogy leleplezték, a naszád parancsnoka a Patyomkinról érkező jelzésekre azt felelte, a főparancsnok megbízásából tárgyalni akar a lázadókkal. Tömör választ kapott:„Soha!” A Patyomkin ágyúitól és a feléje közelítő No. 267-től –meg talán a saját legénységétől- tartva a naszád parancsnoka végül nem merte megkockáztatni a támadást, és visszavonult Szevasztopol felé. Éjszaka még egy riadóra került sor, az őrszemek egy úszóaknát véltek észlelni, melyről aztán kiderült, csak egy vízen sodródó szalmabála.

A Patyomkin a tengeren.

    A szárazföldön is nagyon megváltozott a helyzet. Odesszát már a kormánycsapatok tartották ellenőrzésük alatt, akik addigra szinte teljesen elnyomták a felkelést. A megbízhatatlan ezredeket elvezényelték a városból, a helyüket a frissen érkezett, kormányhű csapatok foglalták el. A városban gyülekezési tilalmat rendeltek el, és az utcákon folyamatosan járőröző katonák figyelmeztetés nélkül tüzet nyitottak minden csoportosulásra. A csapatok szinte légmentesen lezárták a kikötőt, amivel teljesen elszigetelték egymástól a lázadó tengerészeket és a lázadó munkásokat. Az addig állandóan a Patyomkin körül keringő, bámészkodókkal és szimpatizánsokkal teli csónakok eltűntek. A megtorlástól tartva még a vízre szabadon kijáró halászok sem mertek csónakjaikkal a Patyomkin közelébe menni. Ez egyben azt is jelentette, a csatahajó számára majdnem teljesen bezáródtak az élelmiszer és szén utánpótlás beszerzésének kapui.
     Ennek ellenére a vizeket továbbra is a Patyomkin ágyúi uralták, és addig, amíg ez az állapot nem változott, Kohanov nem mondhatta el, hogy teljesen ura a helyzetnek. A tábornok nagy reményekkel várta a flotta megérkezését, és amikor megtudta, hogy két csatahajó tért vissza a kikötőbe, biztosra vette, Krieger visszafoglalta a Patyomkint, és egyik páncélosa őrizete alatt visszaküldte Odesszába. Kohanov azonnal közölte is a városban tartózkodó külföldi konzulokkal és újságírókkal a lázadás leverésének hírét, melyet aztán másnap valamennyi európai újság címlapon is közölt.
     Ezek után aztán szabályos sokkhatásként érte a főhadiszálláson tartózkodókat a hír, valójában a Patyomkin foglalta el a másik páncélost, a flotta pedig visszavonult Szevasztopolba. Az odesszai városi tanácsban is kisebbfajta pánikot váltott ki az információ, és a polgárok attól tartottak, ezt követően a városban is újrakezdődnek a zavargások. A menekülő lakosság megrohanta a vasútállomásokat, a tehetősebbek külföldre utaztak. A városi tanács arra kérte a városparancsnokságot, tegyen határozott intézkedéseket a lázadók ellen, hogy megvédjék Odesszát a további pusztítástól. Kohanov, aki tudta, hogy ezek után már csak a saját erejére számíthat, felállított egy 229 mm-es üteget a kikötő feletti dombokon, és táviratban kért újabb nehézlövegeket a hadügyminisztériumtól.

A Tri Szvatyityelja és a Rosztiszlav.

    Szevasztopolban még rosszabb volt a hangulat. A Fekete-tengeri Flotta parancsnoka, Csuhnyin altengernagy, éppen akkor tért vissza Szentpétervárról a városba, amikor flottájának maradéka Odesszából visszatérve vert hadként vánszorogott be a kikötőbe. Csuhnyin éppen a japán háborúban elszenvedett hajóveszteségek pótlására indított hajóépítési program részleteinek megbeszélése végett tartózkodott Péterváron, amikor június 28-án értesült a lázadásról. A hír nagy megdöbbenést keltett a fővárosban. II. Miklós ezt írta a naplójába: „Elképesztő hírek Odesszából. A Patyomkin csatahajó legénysége fellázadt, megölte a tiszteket, elfoglalták a hajót, és azzal fenyegetőznek, lázadást robbantanak ki a városban! Egyszerűen nem tudom elhinni!” A cár rögtön magához rendelte Csuhnyint, és mielőbbi intézkedéseket követelt.
     A tengernagy azonnal vissza akart térni Szevasztopolba, de aztán a cár utasítására még egy napig maradt, hogy a tengerészeti miniszterrel, Fjodor Karlovics Avelan tengernaggyal, megbeszéljék a teendőket. A másnapi értekezleten az a határozat született, a Fekete-tengeri Flotta teljes erejének bevetésével próbálják megadásra kényszeríteni a Patyomkint, és ha ez nem sikerül, végső esetben elsüllyesztik a hajót. A feladat végrehajtásához és a rendcsináláshoz Csuhnyin teljesen szabad kezet kapott. (Ugyanekkor a hírzárlatot is elrendelték, vagyis az orosz újságokban az eseményekről a lázadás végéig semmi nem jelenhetett meg.)
     Szevasztopolba visszatérve Csuhnyin láthatta, a terv, melyet helyettese időközben saját elhatározásból megpróbált végrehajtani, teljes kudarcot vallott. Az azonnal összehívott parancsnoki értekezleten Krieger és Visnyeveckij lesújtó képet festett a flottában uralkodó állapotokról. A tengernagyok úgy vélték, csupán a két zászlóshajón nem fenyeget a lázadás veszélye, de nagy valószínűséggel ezek legénysége sem engedelmeskedne, ha tüzelniük kellene a Patyomkinra.
     Csuhnyin azonnal határozott intézkedéseket foganatosított, hogy megelőzze a lázadás továbbterjedését. A hajókon ismét tisztogatási hullám kezdődött, a megbízhatatlan tengerészeket eltávolították a hajókról, és parti szolgálatra vezényelték, vagy szabadságra küldték, a baloldali szervezetek ismert tagjait letartóztatták. A flotta összesen több mint ezer tengerésztől vált meg, ideiglenesen vagy véglegesen, tovább gyengítve ezzel a forradalmi szervezeteket. Szevasztopolt, arra számítva, hogy a Patyomkin megjelenik a kikötő előtt, és megpróbálja csatlakozásra bírni a flottát, hadiállapotba helyezték. A világítótornyok és a kikötőbóják jelzőfényeit lekapcsolták, a parti erődöket harckészültségbe helyezték, a kikötő előtt pedig több vonalban rombolókból és torpedónaszádokból álló járőrláncokat állítottak fel. Hogy a személyi állomány átvezénylések miatti veszteségeit mérsékeljék, elhalasztották az 1896 és 1898 között bevonultak leszerelését, és a Balti Flottától megbízható tengerészeket vezényeltek át a Fekete-tengerre.
     Az Odesszából érkező új hírek hallatán a Jekaterina II. tengerészei úgy döntöttek, ők is csatlakoznak a lázadáshoz. Néhány részeg tengerész fecsegése miatt azonban a terv szinte azonnal kitudódott, a tervezett lázadás hangadó személyiségeit letartóztatták, a többieket partra szállították, a csatahajót pedig leszerelték. Valószínűleg ennek alapján sok forrás, így Hough könyve is, azt állítja, az egész Fekete-tengeri Flottát feloszlatták és leszerelték, ami azonban ebben a formában nem igaz, bár a tisztogatások és átszervezések következtében a flotta egy ideig valóban bevetésre alkalmatlan állapotban volt. A feszült hangulatban a szevasztopoli civil lakosságon is kezdett úrrá lenni a pánik. Tartva attól, hogy itt is megismétlődnek az odesszai események, a polgárok tömegével kezdték elhagyni a várost.
     Csuhnyin számára ezeknek a napoknak az egyetlen pozitív fejleménye alighanem csak az volt, hogy a flotta tisztjei közül néhányan egy különleges alakulatot szerveztek, mely a tervek szerint egy rombolóval visszatért volna Odessza elé, hogy a csatahajó ágyúi jelentette kockázattal nem törődve megtorpedózza a Patyomkint, amennyiben az nem lenne hajlandó megadni magát. A különítmény vezetője, Janovics hadnagy, kihallgatást kért a flottaparancsnoktól, melyen ismertette vele tervüket, és kérte annak jóváhagyását. Tisztjei buzgalmán fellelkesülve Csuhnyin azonnal támogatásáról biztosította a vállalkozást, és felajánlotta a flotta egyik legjobb rombolóját, a 24 csomós sebességre képes Sztremityelnijt. A romboló személyzetét kizárólag a flotta fiatal tisztjei és a nyikolajevi Tengerészeti Akadémia kadétjai közül verbuvált önkéntesek alkották. Július elsején éjszaka a romboló feltűnés nélkül elhagyta Szevasztopolt, és lámpáit leoltva elindult Odessza felé.
     Sem ők, sem Csuhnyin tengernagy -aki aznap jelentette ki: „Attól tartok, a tengert a lázadók ellenőrzik.”- nem tudott róla, hogy a lázadás Odesszában eddigre már gyakorlatilag véget is ért.

A Georgoj Pobedonoszec tengerészei az elülső lövegtornyok előtt.

    Az éjszaka során a Georgij Pobedonoszec fedélzetén elillant a lázadó hangulat utolsó szikrája is. Az altisztek és a rendszerhez hű tengerészek egész éjjel szorgosan dolgoztak az ingadozók meggyőzésén, és reggel a hajón éjszakázó Feldmann arra ébredt, hogy a páncélos legénysége hangosan követeli, tegyék partra őket. Feldmann gyorsan visszament a Patyomkinra erősítésért, ahol a helyzet megvitatására azonnal össze is hívták a hajóbizottságot.
     A bizottság meglepően gyorsan egyetértett abban, hogy sürgősen cselekedni kell. Hogy mit, arról már nehezebben született meg a döntés. Felvetődött, hogy a két csatahajó között legénységcserét hajtanak végre, 300 tengerészt átküldenek a Patyomkinról a Pobedonoszecre, ahonnan pedig szintén 300 embert áthelyeznek a Patyomkinra. A javaslattevők szerint ezzel megszilárdítanák a forradalmi erők helyzetét a Pobedonoszecen, az onnan érkezők pedig a Patyomkin régi gárdájába beilleszkedve már csak muszájból is kénytelenek volnának támogatni a felkelést. A bizottság azonban nem volt meggyőződve arról, hogy ez jó ötlet lenne. A többség úgy vélte, a cserékkel éppenhogy gyengítenék a morált mindkét hajón, ráadásul az eltérő berendezések miatt az új személyzet a hajók gépeit és fegyvereit sem tudná megfelelően kezelni, tehát gyengülne a harcképesség is. Végül abban egyetértettek, mihamarabb át kell küldeni egy erős fegyveres osztagot a Pobedonoszecra. Ezt követően viszont abban nem tudtak megegyezni, ki vezesse ezt az osztagot.
     A véget érni nem látszó vitatkozás közben ért vissza a hajóra az addig a parton tartózkodó Matyusenko, és új javaslattal állt elő, ágyúzzák Kohanov főhadiszállását. A parton néhány katonával beszélgetve Matyusenko megtudta, melyik épületben tartózkodik a városparancsnokság. A lázadó tengerészek vezetője ezután teljesen egyedül besétált a katonáktól hemzsegő városba, senki által nem zavartatva térképet készített a helyszínről, és még a távolságokat is lelépte! Nagy csalódására azonban az ágyúzás tervét senki nem támogatta, mindenki úgy vélte, mindenekelőtt a Pobedonoszec helyzetét kell rendezni.
     Azt azonban még mindig nem tudták eldönteni, ki álljon a páncélosra átküldendő osztag élére. Feldmann és Kirill már csak rekedt suttogásra volt képes, az elmúlt napok folyamatos szónoklásaitól ugyanis teljesen elment a hangjuk, és be volt rekedve Matyusenko, illetve két helyettese is. Ezenkívül valamennyien alig álltak a lábukon, hiszen a lázadás kitörése óta épphogy néhány órát aludtak csak. Ekkor azonban általános meglepetésre az addig teljesen passzív Golenko doktor kért szót, és maga jelentkezett a feladatra.
     Rövid vita után végül a doktort választották meg az osztag vezetőjének. Golenko addig ugyan nem vállalt semmilyen aktív szerepet az eseményekben, viszont nem is látszott a felkelés ellen dolgozni, és Alekszejevvel ellentétben még csak meg sem próbálta megadásra rábeszélni a matrózokat. Emellett tiszti rangja megadta neki azt a tekintélyt, ami a Pobedonoszec legénységének meggyőzéshez szükségeltetett.
    Kohanov tábornok A bizottság még délelőtt felkérte a Pobedonoszec tengerészeit, készleteikből adjanak lőszert a No. 267 torpedónaszád számára, mely sem lövedékekkel, sem torpedókkal nem volt felszerelve. A Patyomkin újabb típusú fegyvereihez való lőszer nem volt kompatibilis az öreg naszád 37 mm-es lövegeihez és 38 cm-es torpedóvetőihez, viszont a Georgij Pobedonoszec lőszere megfelelő lett volna. A páncélos hajóbizottsága a kérést minden különösebb indoklás nélkül azonnal visszautasította.
     A délelőtt során a felkelők kétszer is küldöttséget menesztettek Kohanovhoz. A város ágyúzásával fenyegetőzve követelték a számukra szükséges víz, szén, élelmiszer és gyógyszer átadását. Kohanov ezúttal sem volt hajlandó találkozni a lázadókkal, akiket rövid úton kidobtak a főhadiszállásról.
     Golenko húsz felfegyverzett matróz kíséretében délután végre útnak indult a Pobedonoszec felé, a Patyomkin legénysége pedig hozzálátott a szeneléshez, időközben ugyanis a kikötőben sikerült szerezniük egy szénnel megrakott uszályt. Már javában tartott a szén átrakodása, amikor a Pobedonoszec árbocára váratlanul egy olyan jelzést vontak fel, amitől azonnal megállt a munka a csatahajó fedélzetén: „Indulunk Szevasztopolba. Felhívjuk a Patyomkin legénységét, kövessen minket.”
     Golenko doktor nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ahogy feljutottak a Pobedonoszec fedélzetére, a tengerészek azonnal köréjük sereglettek, és ahogy azt megszokták, ezúttal is a tiszti egyenruhától vártak eligazítást. Meg is kapták. Golenko közölte velük, a Patyomkin tengerészei felismerték helyzetük kilátástalanságát, és éppen arra készülnek, hogy Szevasztopolba visszatérve megadják magukat, és kegyelemért folyamodjanak a cárhoz. A tengerészek azonban még bizonytalanok, ezért tehát a Pobedonoszecnek kell példát mutatnia, és először elindulnia. A további harc kilátástalan, a várost több tízezer fős katonaság tartja a kezében, a lakosságot evakuálták, a partról pedig a nehéztüzérség ágyúi veszik célba őket. Nagyjából ez volt az, amit a páncélos bizonytalankodó legénysége hallani kívánt. A Golenkót kísérő tengerészek megpróbáltak tiltakozni, de gyorsan beléjük fojtották a szót, majd lefegyverezték őket. A továbbiakban már sem ők, sem a Pobedonoszec forradalmárai nem tudtak tenni semmit azért, hogy megfordítsák a csatahajón uralkodó közhangulatot. A hajó kazánjait felfűtötték, majd felvonták a horgonyt, és a Patyomkin orrát megkerülve megindultak a kikötőből a nyílt tenger felé.
     A Patyomkinon közben az első döbbenet után riadót fújtak, befűtötték a kazánokat, harckészültségbe helyezték az ágyúkat, és jelezték a Pobedonoszecnek: „Maradjon a horgonyzóhelyén!” A páncélos azonban már mozgásban volt, és a Patyomkint megkerülve kifelé tartott a kikötőből, nem sokat törődve a Patyomkin korlátainál álló, öklüket rázva szitkozódó tengerészekkel. Amikor azonban a csatahajó 305 mm-es lövegtornyai elfordultak, és néhány száz méteres távolságból célba vették a Pobedonoszect, a páncélos ismét megfordult, és jelezte: „Visszatérünk a helyünkre.”
     A Patyomkin fedélzetén diadalittas hangulat uralkodott, de nem sokáig. A Georgij Pobedonoszec valóban visszafordult a kikötőbe, de nem vetett ismét horgonyt, hanem tovább haladt a part felé, majd a móló közelében ötcsomós sebességgel felfutott egy homokzátonyra, és mozdíthatatlanul megült azon. A Patyomkin elképedt lázadói még levegőért kapkodtak, amikor meglátták a páncélosra átküldött bajtársaikat, akik a hajóról menekülve átmásztak a mólóra. Kiszabadításukra a No. 267-et küldték, mely a móló mellé állva felvette a tengerészeket, akik a hajóra visszatérve elmesélték, mi történt a Pobedonoszecen.
     A megrázó kudarc, mindössze egy nappal a diadalmas „néma csata” után, megfordította a hangulatot a Patyomkinon is. A kimerült és kiábrándult tengerészek úgy érezték, végképp magukra maradtak, mindenki cserbenhagyta őket, és többé semmi esélyük a győzelemre. Nem volt szükség a hajógyűlés összehívására, a tengerészek között teljes volt az egyetértés, nem folytatják tovább. Ugyanakkor abban is egyetértettek, a cári rezsimtől nem várhatnak mást, csak börtönt és kivégzőosztagot.
     A visszaemlékezések szerint alighanem Alekszejev hadnagy dobta be ismét azt az ötletet, hogy hajózzanak Romániába, ahol támogatást várhatnak az erős szociáldemokrata párttól, és ott adják meg magukat a helyi hatóságoknak. Ez látszott az egyetlen épkézláb lehetőségnek a megtorlás elkerülésére, és nagyon gyorsan emellett is döntöttek. Matyusenko és a hajóbizottság többi tagja meg sem próbáltak tiltakozni, maguk is szó nélkül elfogadták a legénység döntését. Csupán Feldmann és Kirill próbált a megadás ellen szólni, de már alig tudtak beszélni, s az ellenséges hangulatban a matrózok majdnem megverték őket. Este nyolckor a Patyomkin felvonta a horgonyt, s Odesszát elhagyva a No. 267 és a Veha kíséretében megindult Constanta felé.
     A zátonyra futott Georgij Pobedonoszec addigra már a katonaság ellenőrzése alatt állt. A csatahajó elfoglalását az odesszai katonai körzet vezérkari főnöke, Dimitrij Nyikolajevics Bezradetszkij tábornok személyesen irányította. Gyorsan katonákkal rakott meg néhány uszályt, ezekkel körülvette a hajót, majd az uszályokról és a mólóról megrohanták a páncélost. Ellenállás nem volt, a Pobedonoszec legénysége azonnal megadta magát. A hajón nyomban megkezdődött a rendcsinálás, még aznap letartóztattak 67 tengerészt.
     Éjszaka a Veha is feltűnés nélkül elszakadt a Patyomkintól, s a csatahajó beteg és sebesült tengerészeivel a fedélzetén Szevasztopolba hajózott, ahol másnap megadta magát.
    

A Prut segédcirkáló.
Alig egy órával a Patyomkin kifutása után egy újabb hajó érkezett vörös zászló alatt a kikötőbe, a kiképzési célokra használt Prut segédcirkáló. A Patyomkinról érkező híreken fellelkesülve a már addig is forradalmi hangulatban levő legénység a Tendra-szigetnél fellázadt, és rövid lövöldözést követően, melyben egy tiszt és egy altiszt életét vesztette, a forradalmárok átvették a hajó irányítását. A tiszteket letartóztatták, és kabinjaikba zárták. A Prut ezt követően Odesszába indult, ahol úgy gondolták, a város már a forradalmárok ellenőrzése alatt áll, és egy erős, két csatahajóból álló kötelékhez csatlakozhatnak. A kikötőben azonban már csak a zátonyra futott, és a katonák által visszafoglalt Georgij Pobedonoszect találták, a várost pedig szilárdan kézben tartották Kohanov csapatai. Hogy a Patyomkin hová ment, senki sem tudta, a Prut legénysége így végül – a román vagy bolgár kikötőben történő kapituláció ötletét elvetve- úgy döntött, Szevasztopolba mennek, hogy megpróbálják felkelésre bírni a flotta többi hajóját is. Valószínűnek tartották, hogy a Patyomkin tengerészei is ezt akarják tenni, és a csatahajó szintén a flotta támaszpontja felé tart. (Kifogyóban levő szénkészleteivel a Prutnak egyébként sem nagyon volt más lehetősége.) A lázadók éjszaka, észrevétlenül akartak visszatérni Szevasztopolba, nem tudva arról, hogy ott időközben milyen szigorú biztonsági intézkedéseket hoztak, és hogy a kikötő előtti vizeket a járőröző rombolók folyamatosan szemmel tartják. Másnap kora hajnalban a Zsutkij romboló észrevette, és feltartóztatta a Prut-ot. A segédcirkáló csak néhány kiskaliberű gyorstüzelővel volt felfegyverezve, ráadásul ezekhez sem volt éles lőszer, így nem tudott semmilyen ellenállást tanúsítani. A romboló bekísérte a kikötőbe a Prut-ot, melynek teljes legénységét letartóztatták és börtönbe csukták.
     A Patyomkin gyors távozása miatt nem csak a Prut legénysége maradt le a lázadókhoz való csatlakozásról. Két nappal később, július harmadikán érkezett Svájcból a kikötőbe Lenin személyes megbízottja, Mihail Ivanovics Vasziljev-Ugine -a forradalom után a Legfelsőbb Bíróság alelnöke, később a sztálini tisztogatások egyik áldozata-, akinek feladata az lett volna, hogy határozott fellépésre, és a város forradalmi szervezeteivel való együttműködésre ösztönözze a tengerészeket. Az Odesszából érkező hírek hallatán Lenin –mint kiderült, teljes joggal-aggódott amiatt, hogy az ideológiailag nem eléggé képzett matrózok, és az egységes irányítást nélkülöző, szétszórt és megosztott szociáldemokrata szervezetek nem tudják a csatahajón kitört felkelést megfelelően kihasználni. A különleges megbízottnak rá kellett volna vennie a tengerészeket, ha szükséges, bombázzák a várost, aztán szálljanak partra, egyesüljenek a lázongó odesszai munkásokkal, szerezzék meg a város feletti ellenőrzést, majd terjesszék ki a felkelést egész Ukrajnára. Lenin biztos volt benne, ezt követően az egész Fekete-tengeri Flotta fellázad majd, és csatlakozik a Patyomkinhoz. Megbízottjának ezután egy rombolót kellett volna francia kikötőbe küldenie, hogy az Lenint Romániába szállítsa. Vasziljev-Ugine azonban már csak a Patyomkin hűlt helyét találta Odesszában, és miután senki nem tudta, hová ment a csatahajó, később sem tudta felvenni vele a kapcsolatot.
     Ugyanezen a napon, július harmadikán, Kohanov helyett az odesszai katonai körzet parancsnoka, Konstantin Adamovics Karangozov tábornok vette át a város parancsnokságát, akit Odessza ideiglenes főkormányzójának neveztek ki.

Az odesszai kikötő néhány nappal a lázadás leverése után. Középen, kicsit jobbra a Georgoj Pobedonoszec látható.

    A Constanta felé tartó Patyomkinon az éjszaka során sikerült helyreállítani a rendet, és valamennyire lelket verni az elcsüggedt és megriadt legénységbe, aztán ismét elkezdődött az ülésezés. A hajóbizottság megint vége-hossza nincs tanácskozásba kezdett a további teendőkről. Az eredeti elképzelést, mely szerint Constantában megadják magukat a román hatóságoknak, Kirill torpedózta meg, amikor a tiszti könyvtárban rátalált a haditengerészeti szabályzatra, melyből kiderült, a nemzetközi jog értelmében a lázadásért bűnözőknek és dezertőröknek tekintik őket, és ilyen minőségükben a románoknak vissza kell toloncolniuk őket Oroszországba. Ezt követően egyhangúan úgy döntöttek, nem adják meg magukat, hanem a semleges kikötőben szenet, vizet, és élelmiszert vételeznek –melyek megvásárlásához még mindig bőven elég pénz volt a hajó kasszájában-, majd visszatérnek az orosz partokhoz.Konstantin Adamovics Karangozov tábornok. (1852-1907)
     A készletek kiegészítése mindenképpen létszükséglete volt a lázadóknak. A legénység már napok óta kenyéren és köleskásán élt, és ebből is már csak néhány napra elegendő készleteik voltak. Még nagyobb baj volt, hogy a szén is vészesen kezdett kifogyni, a meglevő mennyiség gazdaságos sebességgel is már csak néhány száz mérföldre volt elegendő. A kazánok tápvízkészlete is erősen kifogyóban volt, a hiányzó mennyiséget tengervízzel pótolták, ami viszont azzal fenyegetett, ha sokáig használják, a tengervízből kicsapódó só eltömíti a gőzvezetékeket.
     Feldmann javaslatára a bizottság nagy nehezen úgy határozott, a továbbiakban centralizálják a csatahajó irányítását. Elég nyilvánvaló lehetett, hogy az eddigi gyakorlat, melyben minden döntést a 30 tagú hajóbizottságnak kellett meghoznia, életképtelennek bizonyult, és egyáltalán nem tett lehetővé gyors döntéseket. Már csak azért sem, mert a bizottság ülésein bárki részt vehetett és felszólalhatott, vagyis a tanácskozások mindig a végtelenségig elhúzódtak. (Felteszem, a bizottság tagjai már maguk is torkig voltak a kisebb-nagyobb megszakításokkal gyakorlatilag napok óta egyfolytában tartó ülésezéssel.) A hajóbizottság végül felállította a háromtagú végrehajtó bizottságot, mely a továbbiakban teljhatalmat kapott a hajóbizottság által meghatározott célok végrehajtására. A végrehajtó bizottságba Matyusenko mellett Kosztyenko és Reznicsenko matrózokat választották be. (A vezetés centralizálásának ötlete kétségkívül jó volt, bár ekkor persze már rég elkéstek vele. De a gyakorlatban egyébként később is valahányszor dönteni kellett valamiben, mindig a hajóbizottságot hívták össze.)
     Addigi szereplése után a bizottság már egyáltalán nem bízott a névleg a csatahajó parancsnoki tisztségét addig betöltő Alekszejev hadnagyban. A hadnagy eleinte talán maga is bízott a felkelés sikerében, és úgy vélhette, kis szerencsével talán jól jöhet ki a dologból, s ha a felkelők valóban az egész országban diadalmaskodnak, amire az általános elégedetlenség mellett látszott némi esély, az új rezsim uralma alatt fényes karrier várhat rá. Aztán persze gyorsan rájöhetett, ebből aligha lesz valami, és kezdeti buzgalma hamar alábbhagyott. A parancsnoki hídra csak akkor ment fel, ha odarendelték, egyébként ki se mozdult a kabinjából. A későbbi gyanú szerint talán összejátszott Golenko doktorral, Murzak fedélzetmesterrel, és más altisztekkel, s velük együtt igyekezett a legénység között szítani az elégedetlenséget. Ezt persze nem lehetett biztosan tudni, de a hajóbizottság úgy döntött, az első adandó alkalommal megszabadulnak Alekszejevtől, és partra teszik.
     A nap további részét a bizottság jórészt azzal töltötte, hogy egy patetikus hangú kiáltványt szövegeztek meg, „a civilizált világhoz” címezve. A kiáltvány szövegét nagyrészt Feldmann és Kirill fogalmazta meg. A dokumentum főleg azt a célt szolgálta, hogy annak közzétételével elhárítsák maguktól a cári sajtó propagandája által rájuk aggatott vádakat és rágalmakat. A szövegben -mely így kezdődött: „Országok és nemzetek, jól figyeljetek! Íme kitárul előttetek egy nagy szabadságharc látképe!”- megfogalmazták a felkelés céljait, és igyekeztek magukat céltudatos forradalmároknak beállítani: „Nem vagyunk gyilkosok, nem vagyunk hóhérok. Jelszavunk azonos minden szabadságszerető emberével: Szabadság vagy halál! Követeljük a Mandzsúriában folyó értelmetlen vérontás azonnali leállítását. Követeljük az általános, közvetlen, egyenlő és titkos választójog alapján működő alkotmányozó nemzetgyűlés azonnali összehívását. Mélyen hisszük, hogy minden ország és nép becsületes polgárai rokonszenveznek céljainkkal és szabadságharcunkkal.”
     Ezt követően a bizottság összedobott még egy nyilatkozatot, ezúttal „Európa valamennyi uralkodójához” intézve, melyben biztosították az érintetteket, hogy a külföldi hajók és kikötők teljes biztonságot élveznek, a felkelők nem fogják azokat támadni, vagy tevékenységüket bármilyen módon akadályozni.
     A bizottság határozatait és a kiáltványokat ezt követően ismertették a legénységgel, akik azokat lelkesen támogatták. A fegyelem és a jó hangulat ezt követően teljesen helyreállt a hajón.
    

A civilizált világhoz intézett kiáltvány egy példánya.
1905 július másodikán, nem sokkal este fél hét előtt, a Patyomkin horgonyt vetett a romániai Constanta kikötőjében. A csatahajó árbocán az András keresztes zászló lengett, mivel tartottak tőle, a román hatóságok provokációnak tekintenék a vörös lobogót. A felkelők pontról-pontra betartották az ilyenkor szokásos protokollt, a kikötőbe érkezve leadták a 21 üdvözlő lövést, a román hatóságok fedélzetre érkező embereit pedig a csatahajó dísszázadának sorfala fogadta a tatfedélzeten. A kikötő tisztviselői közölték a felkelőkkel, a csatahajó készleteinek feltöltéséhez a bukaresti minisztériumtól kell engedélyt kérniük, addig is csak egynapi élelem vásárlását engedélyezhetik.
     A hivatalnokok után egy nem várt vendég érkezett a hajóra, az orosz haditengerészet éppen a kikötőben horgonyzó szkúnerének parancsnoka, Banov kapitány. Banov értesült ugyan a Patyomkinon kitört lázadásról, de mikor látta, hogy a Patyomkin árbocán a cári haditengerészet András keresztes lobogója leng, és hogy a csatahajó a tengerészeti protokoll formaságait betartva fut be a kikötőbe, azt hitte, a lázadást már nyilván leverték. Banov ezért csónakon átment a csatahajóhoz, hogy jelentsen a kapitánynak. A fedélzetre érve azonban csak matrózokat talált, akik nem tisztelegtek előtte. Ezen felháborodva a kapitány a cári haditengerészetnél szokásos hangnemben, durva káromkodásokkal támadt rá a matrózokra. Az előtte álló tengerész történetesen Matyusenko volt, akit társainak kellett lefogni, hogy ne üsse meg Banovot. Miután röviden tájékoztatták a történtekről, és arról, hogy a Patyomkin kapitányát a tengerfenéken találhatja meg, Banov sietve távozott a csatahajóról. Mivel, nem is alaptalanul, tartott attól, hogy a Patyomkin tengerészei csatlakozásra próbálják rábírni az ő matrózait is, Banov engedélyt kért és kapott arra, hogy szkúnerét átvigye a belső kikötőbe, biztos távolságra a csatahajótól.
     Banov után a román haditengerészet két tisztje érkezett a hajóra az Elisabeta cirkálóról. A baráti hangulatban zajló vodkázás során a két román tiszt igyekezett rábeszélni Matyusenkóékat, adják meg magukat a román hatóságoknak, akik garantálni fogják személyes szabadságukat, és eltekintenek kiadatásuktól. Később a két tiszt hozzátette, a csatahajót megvásárolhatják a lázadóktól, akik a pénzzel megalapozhatják a jövőjüket. Matyusenko felháborodott a javaslaton, és megkérdezte a román tisztektől, ők mennyiért adnák el az Elisabetát? A beszélgetés ezt követően félbe is szakadt, és a két román tiszt visszatért hajójára.
     A románok viselkedése ezt követően észrevehetően barátságtalanabbá vált. A csatahajónak megengedték, hogy éjszaka a reflektoraival megvilágítsa a kikötő előtti vizeket, de reggel az Elisabeta figyelmeztető lövésekkel akadályozta meg, hogy az addig Constanta előtt őrködő No. 267 is behajózzon a kikötőbe. Nem sokkal később a kikötő-parancsnokság közölte a Patyomkinnal, nem engedélyezik sem víz, sem szén, sem élelmiszer felvételét.
     Erre természetesen azonnal összeült megint a hajóbizottság, és újra elkezdődött az órákig tartó ülésezés, melynek témája most az volt, hová mehetnének még? Alekszejev hadnagy, akit a nem éppen következetes felkelők végül mégsem tettek partra, sőt, továbbra is részt vehetett a bizottság ülésein, Jevpatorija kikötőjét javasolta, míg Kirill vissza akart térni Odesszába. Mások Kercs, Poti, vagy Batum kikötőjét javasolták. Hosszú vitatkozás után a bizottság végül Batum mellett döntött. A Kaukázus vidékén már egy jó ideje felkelések zajlottak, és az orosz uralom itt igencsak ingatag lábakon állt. A bizottság úgy vélte, Batum lesz majd a felkelés igazi támaszpontja, ahonnan kiindulva kirobbantják a forradalmat a kaukázusi országokban, majd Dél-Oroszországban.
     A csatahajó szénkészletei viszont már annyira kifogyóban voltak, hogy abban sem voltak egészen biztosak, Batumot sikerül elérniük. Valahol mindenképpen utánpótlást kellett szerezniük. Kirill javaslatát, hogy foglalják le a kikötőben a közelükben horgonyzó török szénszállító gőzös rakományát, egyöntetűen elutasították. Alekszejev ismét Jevpatorija kikötőjét javasolta, ahol azonban elsősorban élelmiszerszállító hajók rakodtak be, így nem volt biztos, találnak e ott elegendő szenet. Az egyik tengerészeti kézikönyvet böngésző Feldmann végül a krími Feodiszja kikötőjét javasolta, mely egyben vasúti csomópont is volt, ahol tehát mindig nagy mennyiségben kellett szenet raktározni. Ezenkívül Batum felé tartva Feodiszja amúgy is éppen útba esett. A bizottság végül rövid vita után elfogadta ezt a javaslatot is. Döntöttek arról is, ha nem érik el Batumot, valahol partra szállnak, csatlakoznak a helyi felkelőkhöz, a csatahajót pedig felrobbantják.
     Ezt követően Kirill két matróz kíséretében kiment a partra, és a kikötő-parancsnoksággal közölte, hogy elutasítják a román hatóságok megadási javaslatát. Ugyanekkor kiáltványaikat is megpróbálták eljuttatni az európai országok bukaresti nagykövetségeinek. A román kikötőparancsnok megígérte, hogy kezeskedik ezek kézbesítéséről, később azonban valamennyi borítékot átadták a bukaresti orosz nagykövetségnek. A román tisztek érdeklődésére a Patyomkin tengerészei azt mondták, Törökországba hajóznak, hogy ott töltsék fel készleteiket.
     A csatahajó már a kifutásra készülődött, amikor nem sokkal dél után távirat érkezett I. Károly román királytól. Az uralkodó arra kérte a lázadókat, adják meg magukat, és ígérte, személyesen garantálja személyi szabadságukat, és szavatolja, hogy nem fogják őket kiadni Oroszországnak. A lázadók válaszra sem tartották érdemesnek a román király üzenetét. Délután egy órakor felvonták a horgonyt, és elhagyták Constantát.

A constantai kikötőben horgonyzó Patyomkin.

    A Patyomkin elfogására kiküldött Sztremityelnij eközben hiába kereste a csatahajót. Odesszába a Patyomkin távozása utáni reggelen futottak be, ott azonban senki nem tudta megmondani, a csatahajó hová tart.
    Janovics hadnagy ezt követően délnek, a bulgáriai Várna felé hajózva végigkutatta a kikötőket és horgonyzóhelyeket, de mire eljutott Constantáig, a Patyomkint megint lekéste egy nappal. A kikötőben ismét nem tudtak nekik felvilágosítást adni a csatahajó úticélját illetően, Janovics azonban úgy gondolta, a hajó alighanem visszatér Odesszába, ezért ő is visszaindult a városba. Odesszában azonban megint nem találták a csatahajót, csak egy köteg röpcédulát, melyet az ott horgonyzó angol Crawley teherhajó közelében vetett partra a víz. A frusztrált tisztek feszültségüket a szerencsétlen angol gőzösön vezették le, figyelmeztető lövést adtak le rá, majd egy fegyveres osztagot küldtek át, mely átkutatta a hajót, miközben a romboló, betöltött ágyúit folyamatosan ráirányítva, a Crawley körül keringett. Miután az angol hajón nem találtak semmit, a Sztremityelnij ismét elhagyta Odesszát, és teljes sebességgel a Krím felé indult, hogy ott keresse tovább a Patyomkint.
     Az odesszai kitérő miatt a Patyomkin olyan nagy előnyt szerzett a Sztremityelnij-el szemben, hogy az már nem volt képes utolérni a csatahajót. Ez alighanem nagy szerencséje volt a lázadóknak, ugyanis a tengervízzel táplált kazánoknál a kicsapódó só kezdett lerakódni a gőzvezetékekben, és a csatahajó már képtelen volt teljes sebességgel haladni. Az egyébként is kimerült, már napok óta köleskásán vegetáló fűtők egyre nehezebben tudtak gőzt fejleszteni, és a Patyomkin már a tíz csomós sebességet sem volt képes elérni.
     A Patyomkin július ötödikén reggel futott be Feodiszjába. Hogy a lakosság bizalmát megnyerjék, a csatahajó teljes zászlódíszt öltött, a korlátoknál pedig fehér egyenruhában sorakozott fel a díszelgő legénység. Az árbocon ismét az András keresztes zászló lengett, de a fedélzeten egy Constantában összetákolt nagy fatáblát állítottak fel, melynek egyik oldalára vörös festékkel azt írták: „Éljen a népi kormány!”, a másik oldalára pedig: „Szabadság, egyenlőség, testvériség!”
     Kezdetben valóban úgy látszott, Feodiszjában olajozottan mennek majd a dolgok. A partraszálló Matyusenko és Kirill a városházán adta át a polgármesternek ultimátumukat, melyben a csatahajó szénnel, vízzel, és élelmiszerrel való ellátását követelték. Átadtak, és a kikötőben terjesztettek is egy újabb kiáltványt -ismét a világ népeihez címezve-, melyben közölték az érdeklődőkkel, hogy hadban állnak a zsarnoki cári kormányzattal, és egy új, forradalmi mozgalom magját alkotják. A város 400 fős katonai helyőrsége nem mutatkozott, a rendőrség pedig látszólag készségesen együttműködött a tengerészekkel, nem avatkoztak be akkor sem, amikor azok forradalmi röplapokat osztogattak a kikötőben összegyűlt tömegnek, sőt, a rend fenntartásában még segítettek is a matrózoknak. A hangulatot tovább fokozta, hogy a városban olyan hírek keringtek, melyek szerint a Jekaterina II. és a Szinop csatahajók is fellázadtak, és a török partoknál keresik a Patyomkint, hogy csatlakozzanak hozzá.
     A polgármester és a városi képviselők délután látogatást tettek a hajón. Magukkal hoztak egy orvost is, aki ellátta a Golenko doktor emlékezetes távozása óta kezelés nélkül maradt betegeket. A delegációval érkezett egy francia újságíró is, akit a lázadók nagyon szívélyesen fogadtak, és körbekalauzoltak a hajón.
     A polgármester közölte, élelmiszert és kenőolajat azonnal tudnak szállítani, vizet és szenet azonban nem adhatnak. Matyusenko erre közölte a delegációval, amennyiben 24 órán belül nem szállítják le az igényelt tételeket, ágyúzni fogják a várost.
     Matyusenko valószínűleg nem tudta, milyen kutyaszorítóban van a polgármester. Időközben ugyanis valamennyi Fekete-tenger melléki település elöljárója megkapta azt a személyesen a cár által kiadott utasítást, melyben szigorúan megtiltották mindenkinek, hogy a lázadókkal együttműködjön, és részükre segítséget nyújtson. Az utasítás külön kiemelte, a Patyomkin részére egyetlen zsák szenet sem szabad átadni. Amennyiben a lázadók megtorlással fenyegetőznek, a cári utasítás a településről való menekülést javasolta az érintetteknek.
     Feodiszja polgármestere tehát választhatott, vagy megtagadja az együttműködést a lázadókkal, és ebben az esetben azok lerombolják a városát, vagy pedig teljesíti azok követeléseit, ami után viszont bíróság elé állítják, és akár ki is végezhetik. Rövid tépelődés után a polgármester végül úgy döntött, végeredményben biztosabb a hatalom utasításait követni. Az esti órákban az egész városban kihirdették, másnap reggel mindenki hagyja el Feodiszját, és meneküljön a környező hegyekbe.
    

A Feodiszjában horgonyzó Patyomkin tatfedélzete és hátsó lövegtornya.
Másnap kora reggel a Patyomkin tengerészei elé a városból menekülő tömegek lesújtó látványa tárult. A csatahajóról is jól lehetett látni a városszéli dombokon kanyargó szekérkaravánokat, és a gyalogszerrel menekülők hosszú sorait. Reggel a polgármester üzent a Patyomkinra, megpróbál engedélyt kérni a katonai parancsnokságtól, hogy szenet szállíthasson a hajóra, és kéri az ultimátum határidejének meghosszabbítását. Matyusenko készségesen teljesítette a kérést, közben ugyanis a kikötőben találtak néhány szénnel megrakott uszályt, ami megoldani látszott a gondjaikat.
    Délelőtt kilenc óra körül egy gőzbárkán harminc tengerész indult a kikötőbe, hogy az uszályokat lefoglalják, és a csatahajóhoz vontassák. A helyőrség parancsnokai azonban számítottak erre a lépésre, és még előző nap egy századot vezényeltek ki az uszályok védelmére. A felderítők korábban nem vették észre a katonákat, azonban amikor a Patyomkin lázadói megpróbálták felhúzni az uszályok horgonyát, a katonák váratlanul előbukkantak az épületek mögül, és tüzet nyitottak a tengerészekre. Az uszályok lapos fedélzetén hasaló matrózok nem tudtak fedezéket találni maguknak, aki megpróbált felállni, azonnal lelőtték. A tüzelést sem tudták viszonozni, néhány lövést leadtak, de eredmény nélkül. Néhányan a tengerbe ugrottak, mások visszamenekültek a csónakba. A pánikba esett tengerészek közül egyedül Matyusenko őrizte meg a lélekjelenlétét, eloldozta a gőzcsónakot, és visszaindult a Patyomkinra. Mivel a csónak kormánya is megsérült, egy evezővel próbálta meg irányban tartani azt, miközben folyamatosan lőtték őket a partról. Csodával határos módon Matyusenkónak végül semmi baja nem történt, noha sapkáját három golyó is kilyukasztotta. Az uszályon rekedtek fogságba estek, akik pedig megpróbáltak visszaúszni a csatahajóhoz, azokat a partról egyenként vadászták le a rájuk céllövészetet tartó katonák. Végül hat tengerész esett el, köztük a felkelés egyik vezetője, Fjodor Mikiskin, nyolcan pedig fogságba estek, köztük a tengerészruhában levő Konstantin Feldmann, illetve a Georgij Pobedonoszec lázadóinak vezetője, Dorofej Petrovics Kosuba. A fogságba esettek, és a bárkán visszatérők között egyaránt sok volt a sebesült.
     Ez volt az a pillanat, amikor a lázadóknak megint erőt kellett volna használniuk. A hajó ágyúinak támogatásával a tengerészek akár Feodiszja egész helyőrségét meg tudták volna futamítani, hogy aztán megszerezzék a számukra létfontosságú szenet és vizet, s ezt követően tovább hajózzanak a forrongó Kaukázus felé. Eleinte úgy látszott, valóban ez fog történni. A hajó árbocára felvonták a „Tüzet nyitok!” jelzést –aminek hatására a külföldi hajók menekülni kezdtek a kikötőből-, és néhány ágyút a part felé fordítottak. Aztán tüzelés helyett megint újra összehívták a matróztanácsot. (A centralizált vezetés ezek szerint nem nagyon működött.) Néhányan azt követelték, azonnal nyissanak tüzet a városra, és bosszulják meg elesett társaikat, de az ellentábor hangosabb volt náluk. Az ekkor már egyértelműen Alekszejev hadnagy köré szerveződött csoport úgy vélte, nem tüzelhetnek orosz testvéreikre, és egyébként is reménytelen a további küzdelem, hiszen szemmel láthatóan mindenki cserbenhagyta őket, nem állt melléjük sem a katonaság, sem a civil lakosság. Nem akartak továbbmenni Batum felé sem, noha az ötlet támogatói úgy számolták, a maradék szénkészletek, illetve a fedélzetek deszkázásának felhasználásával még éppen el tudják érni a kikötőt. A szevasztopoli megadás nem jöhetett számításba, hiszen a városban szerzett újságokból úgy tudták, a Pobedonoszec lázadóinak elfogott vezetőit valamennyit halálra ítélték. A tengerészek végül úgy döntöttek, visszatérnek Constantába, és megadják magukat a román hatóságoknak, amennyiben azok menedéket adnak nekik, és garantálják szabadságukat.
     Délben a Patyomkin felvonta a horgonyt, és anélkül, hogy egyetlen lövést leadott volna Feodiszjára, vagy hogy kísérletet tettek volna elfogott társaik kiszabadítására, visszaindult Constanta felé. A csatahajó, mely lényegében megfutamodott egy csak puskákkal felfegyverzett század elől, a kikötőt elhagyva előbb tett egy kitérőt délkelet felé, és csak miután a part eltűnt szem elől, fordult nyugatra, a román partok felé, hogy útirányát illetően megtévessze a feodiszjai helyőrséget.
     A kimerült, éhező tengerészek végleg feladták a további harcot, Matyusenko és Kirill sem tudta már megfordítani a közhangulatot. Este, egy rögtönzött ünnepség keretében, a tengerbe dobták a vörös zászlót, s ezzel végérvényesen befejezettnek nyilvánították a felkelést.

A Patyomkin útvonala a lázadás ideje alatt.

    A késő délutáni órákban, néhány órával a Patyomkin távozása után, befutott Feodiszja kikötőjébe a Sztremityelnij romboló. Janovics hadnagy rögtön megtudta, hogy a Patyomkin itt járt, és csak néhány órával előttük futott ki. Gyorsan szenet vettek fel, és este ismét a csatahajó üldözésére indultak. Egész éjjel teljes sebességgel haladtak dél felé, majd reggel Jalta irányába fordultak. A délelőtti órákban egy háromkéményes hajót vettek észre, ám amikor hosszú üldözés után utolérték, kiderült, hogy az csak a kiképzési célokra használt kiöregedett cirkáló, a Pamjaty Merkuria. A Sztremityelnij számára azonban az üldözés ezzel véget is ért. A romboló napok óta folyamatosan túlterhelt gépei felmondták a szolgálatot, és a hajónak javításra vissza kellett térnie Szevasztopolba.
     A romboló ekkor már egyébként se lett volna képes utolérni a Patyomkint, melyet megint rossz irányban keresett. A román partok előtt járó csatahajó már nem jelentett semmilyen veszélyt a cári erőkre, akik azonban erről még nem tudva buzgón készülődtek a lázadók elleni harcra. Az egész Fekete-tengeren hadiállapotot hirdettek ki, s a kikötőket még a halászhajók sem hagyták el. A térségben mozgósították az összes elérhető katonai erőt, hogy megakadályozzák a lázadók partraszállását. A Krím-félsziget kikötőiben a lakosság pánikközeli állapotban volt, még Csuhnyin is állandóan Kohanovnak táviratozott, küldjön kozákokat Szevasztopolba. Anapa, Novorosszijszk, Poti és Szuhomi kikötőinek helyőrségét odavezényelt csapatokkal erősítették meg.
     A flotta legénységi állományát közben megtisztították a megbízhatatlan elemektől, akiket partra tettek, vagy letartóztattak. A maradék, úgy-ahogy megbízható állományt a Balti-tengerről érkezett tengerészekkel töltötték fel. Csuhnyin július ötödikére már elég megbízhatónak tekintette tengerészeit ahhoz, hogy ismét kimerészkedjenek a kikötőből. Kora reggel Krieger tengernagy vezetésével három csatahajó és hat romboló hagyta el Szevasztopolt, hogy az Odesszában zátonyra futott Georgij Pobedonoszecet visszavigyék a flottatámaszpontra. A kötelék, a Pobedonoszec-el együtt, másnap reggel tért vissza, de délután négy csatahajó ismét kifutott Feodiszja felé, hogy megpróbálják elfogni a Patyomkint, amelyet azonban már ők sem találtak meg. Szevasztopolban mindezek ellenére továbbra is feszült volt a helyzet.

A Patyomkin tengerészei Constanta kikötőjében elhagyják a hajót.

    A Patyomkin, a No. 267 torpedónaszád kíséretében, július nyolcadikán kora hajnalban futott be ismét Constanta kikötőjébe. A lázadók még mindig reménykedtek abban, hogy a Feodiszjában hallott hírek igazak, s a Jekaterina II. és Szinop csatahajók valahol a román vagy a török partoknál keresik őket. Mikor azonban a kikötő-parancsnokságtól értesültek róla, hogy ez a hír hamis, a legelszántabbak is feladták a harcot.
    Matyusenko azonnal felvette a kapcsolatot a román hatóságokkal, és közölte velük, készek megadni magukat, ha garantálják a király által tett korábbi ígéretek betartását. Ezt rögtön meg is ígérték neki. A kora reggeli órákban az orosz tengerészek megkezdték a hajó elhagyását. A parton a helyi szociáldemokrata szervezetek tagjai hősöknek kijáró lelkesedéssel üdvözölték a matrózokat, akiket a város polgársága is szimpátiával fogadott, gondoskodva elhelyezésükről és ellátásukról. A hajó pénztárában maradt pénzt Matyusenko szétosztotta a tengerészek között.
     Mindössze Alekszejev hadnagy, valamint tizenöt tengerész és altiszt döntött úgy, hogy nem marad Romániában, hanem visszatér Oroszországba, mivel véleményük szerint őket erőszakkal kényszerítették a lázadásban való részvételre. Ugyanezen a véleményen volt a No. 267 legénysége is, akik Alekszejevékat felvéve késő délután a naszáddal visszaindultak Szevasztopolba.
     Bár korábban a románoknak olyan ígéretet tettek, a csatahajót épségben fogják átadni nekik, a Patyomkint utolsóként elhagyó tengerészek –talán Matyusenko utasítására-, a gépházak alatt megnyitották a fenékszelepeket. A csatahajó géptermeit lassan elöntötte a víz, a Patyomkin pedig a kikötő közepén megfeneklett. A románokat ez egyelőre nem nagyon zavarta. Miután az orosz tengerészek elhagyták a hajót, bevonták az András keresztes zászlót, és a helyére felvonták a román haditengerészet lobogóját.
     A constantai megadás hírére Csuhnyin másnap, július kilencedikén hajnalban ismét kiküldött egy hajórajt, ezúttal azzal a feladattal, hozzák vissza hazai kikötőbe a Patyomkint. A Szergej Petrovics Piszarevszkij ellentengernagy parancsnoksága alatt álló hajóraj, a Csezme és Szinop csatahajók, valamint négy torpedónaszád, délután fél háromkor érkezett meg Constanta elé, ahol azonnal átküldtek a Patyomkinra egy tíz tisztből és 200 tengerészből álló különítményt. A csatahajót jó állapotban találták, nem jelentett különösebb nehézséget úszóképes állapotba hozatala sem. A búvárok elzárták a fenékszelepeket, majd kiszivattyúzták a vizet a gépházakból. Közben egy pópa megáldotta a hajót, és szenteltvízzel igyekezett abból kiűzni az ördögöt. Csak a Patyomkin tatján lengő román zászló okozott némi diplomáciai bonyodalmat, ám az oroszok nem sokat töprengtek azon, az érvényes jogszabályok szerint tulajdonképpen kinek is van joga a hajóhoz. A román zászlót minden teketória nélkül azonnal levonták, helyére pedig ismét felhúzták az András keresztes lobogót.
     A románok az erős orosz hadihajó-kötelékkel nem mertek vitatkozni a Patyomkin tulajdonjogáról, a lázadó tengerészek kiadatását azonban megtagadták. Piszarevszkij így csak annyit tehetett, hogy próbálta meggyőzni őket, a cár kegyelmében bízva térjenek haza Oroszországba. Mintegy félszáz tengerész végül a hazatérés mellett döntött, a többség azonban kitartott amellett, hogy marad Romániában.
     Július 11-én este Piszarevszkij köteléke a vontatókötélre fogott Patyomkint közrefogva elhagyta Constanta kikötőjét, és három nappal később befutott Szevasztopolba, ahol a csatahajót dokkba állították. A tengervízzel táplált kazánok miatt a gőzvezetékek majdnem teljesen eltömődtek, és a hajó gépészeti rendszere teljes felújításra szorult.

A Patyomkin partra szálló tengerészei Constantában.

    A lázadó hajók elfogott tengerészei elleni tömegperek július végén kezdődtek el. A hatóságoknak egy ideig problémát okozott, hogy pontosan miként is kezeljék a történteket, hadbíróság elé való katonai lázadásként, vagy a polgári törvénykezés hatálya alá tartozó politikai bűncselekményként. A kormány nyomására végül az előbbi mellett döntöttek, lázadásért ugyanis súlyosabb büntetéseket szabhattak ki, melyek elrettentő például szolgálhattak a többiek számára.
     A Prut tengerészei közül végül 44 főt állítottak bíróság elé. A lázadás négy vezetőjét halálra ítélték, 16 tengerészt kényszermunkára, hatot átvezényeltek a haditengerészet büntető zászlóaljához. A többieket a lázadás szervezésében való részvételt tanúsító bizonyítékok hiányában felmentették. A halálos ítéleteket szeptember 19-én végrehajtották.
     A Georgij Pobedonoszec letartóztatott tengerészei közül hármat ítéltek halálra –köztük Kosuba matrózt-, 52-őt életfogytiglani, vagy 4-20 évig terjedő szabadságvesztésre, illetve kényszermunkára. A halálra ítéltek közül egynek a büntetését kegyelemből életfogytiglanra enyhítették, a másik két tengerészt szeptember 29-én kivégezték.
     A felmentettek sem örülhettek felhőtlenül. Sokakat elbocsátottak a haditengerészettől, a megbízhatatlan elemek közül pedig több száz embert áthelyeztek a Távol-Keletre, az Amuri Flottához. (A Távol-Keletre való áthelyezés a cári haditengerészetnél általában büntetésnek számított, illetve a kegyvesztettség jele volt, míg a Fekete-tengeri Flottához való áthelyezés többnyire jutalomnak minősült. Az orosz-japán háborúban magukat kitüntető tengerészek közül a háború után több százat helyeztek át a Fekete-tengerre, mint a Patyomkin fedélzetén szolgáló 14 tengerészt is, akik korábban a Varjag cirkálóról érkeztek.)
     A Veha, a No.267 torpedónaszád, és a Patyomkin Constantából hazatérő, illetve Feodiszjánál elfogott tengerészei ellen augusztus elején kezdődött meg az eljárás. Összesen végül 68 embert állítottak bíróság elé. A tárgyalást a novemberben kitört szevasztopoli matrózfelkelés félbeszakította, és végül csak következő év februárjában születtek meg az ítéletek. Három tengerészt ítéltek halálra, de büntetésüket kegyelemből 15 év kényszermunkára enyhítették. (Egyikük öt évvel később a börtönben halt meg.) Négy tengerészt 3-10 év börtönbüntetésre ítéltek, a többieket felmentették. Alekszejev hadnagyot és Kaluzsnij zászlóst, valamint Golenko doktort szintén felmentették, de a bíróság úgy ítélte meg, teljesen mégsem hunyhatnak szemet afelett, hogyha kényszer hatására is, de együttműködtek a lázadókkal, ezért –rangjuk megtartása mellett- mindhármukat elbocsátották a szolgálatból.
     Viszonylag enyhe ítéletek születtek tehát, ami nyilván az országban közben lassan enyhülő helyzetnek volt köszönhető. A forradalmi megmozdulások tovább tartottak, de láthatóan lassan kezdtek kifulladni, a flotta és a hadsereg pedig a kisebb-nagyobb lázongások ellenére lojális maradt a cári hatalomhoz, amely tehát továbbra is támaszkodhatott a fegyveres erőkre. Nem volt tehát már szükség példát statuálni.
    

A Patyomkin letartóztatott tengerészei a bírósági eljárás idején.
Talán az aránylag enyhe ítéleteknek is köszönhető volt, hogy a Romániában maradt tengerészek is kezdtek lassan visszaszállingózni Oroszországba. A lelkes constantai fogadtatás után valamennyien letelepedtek Romániában, és munkát is kaptak a gyárakban, illetve a mezőgazdaságban. Hamarosan rá kellett jönniük azonban, hogy Romániában sem sokkal jobb az élet, mint Oroszországban, s a román paraszt életkörülményei, ha lehet, még az oroszénál is nyomorúságosabbak. Ezenkívül forradalmi elemekként lettek nyilvántartva a hatóságoknál, s valahányszor valamilyen lázongás tört ki az országban -ami elég gyakran előfordult-, mindig megfigyelés, gyakran őrizet alá helyezték őket.
     A hatóságok gyanúja nem is volt alaptalan, a tengerészek közösségei valóban igyekeztek politikailag aktívak maradni. Szórólapokat nyomtattak, és terjesztettek Oroszországban, s a forradalmi szervezetekkel kapcsolatba lépve igyekeztek előkészíteni egy újabb felkelést. 1905 szeptemberében Csuhnyin elrendelte minden Romániából Oroszországba érkező levél ellenőrzését, és kijelentette: „Ha a romániai forradalmi fészek nem lesz valamilyen módon megsemmisítve, siralmas jövő vár a flottára.” A Patyomkin tengerészei által alapított forradalmi szervezet ennek ellenére egészen 1917-ig működött Romániában.
     A rossz életkörülményeket és a rendőrségi zaklatásokat megelégelve azonban sokan továbbvándoroltak nyugat felé, míg mások legálisan, vagy illegálisan visszatértek Oroszországba, vállalva az elkerülhetetlen börtönbüntetéseket, melyek az idő múlásával egyre enyhébbek lettek. Az 1917-es forradalomig nagyjából a tengerészek harmada tért vissza Oroszországba, majd a forradalom után még egyharmaduk.
     A többiek szanaszét szóródtak a világban, főleg Nyugat-Európában és Észak-Amerikában, de például harminc tengerész 1908-ban Argentínába emigrált, ahol nagyon sanyarú sors várt rájuk, s a következő években többségükkel végeztek a betegségek és az éhezés. Erre a sorsra jutott a felkelés egyik vezetője, Joszif Dimcsenko is. (Bár egy másik forrás szerint 1916-ban hazatért Oroszországba.)
    Az utolsó túlélő, Ivan Beshoff. (1883-1987) 1955-ben, az ötvenedik évfordulón, a felkelés valamennyi még élő résztvevőjét Vörös Zászló Érdemrenddel tüntették ki. A lázadás utolsó életben maradt résztvevője, Ivan Beshoff, aki Írországban alapított népszerű, és máig működő gyorsétterem láncot -Beshoff Bros néven-, 1987-ben hunyt el, 104 éves korában. (Apja 106 évet ért meg, nagyapja 113-at. Így hanyatlik az emberiség.)

    A lázadók vezetőjét, Afanaszij Matyusenkót, politikai tevékenysége miatt a román rendőrség 1906 márciusában letartóztatta, majd kiutasították az országból. Matyusenko ezt követően rövidebb időt töltött az Egyesült Államokban és Franciaországban, majd Svájcban telepedett le, ahol népszerű sztárja lett az ott élő nagy létszámú orosz emigránsközösségnek. Többször találkozott Leninnel is, de továbbra is óvakodott attól, hogy elkötelezze magát valamelyik baloldali csoportosulás mellett, és nem lépett be egyik pártszervezetbe sem.
     Bár nézetei továbbra is meglehetősen eklektikusak voltak, de az addig is keményvonalasnak számító Matyusenko mégis egyértelműen tovább radikalizálódott, és leginkább talán a radikális anarchistákkal rokonszenvezhetett. Most már azt vallotta, a szükséges társadalmi változásokat csak az uralkodó osztály tagjainak fizikai megsemmisítésével lehet kierőszakolni, és röpiratokban buzdította az orosz katonákat és tengerészeket tisztjeik megölésére. Ugyanekkor azt is vallotta, az igazi forradalmár nemcsak másokat pusztít, hanem saját életét is feláldozza a forradalom győzelméért.
     A tettvágytól égő és mártíromságra vágyó Matyusenko 1907 augusztusában –nem teljesen világos, melyik szervezet megbízásából- visszatért Oroszországba, hogy a magával vitt bombákkal merényleteket hajtson végre a politikai elit tagjai ellen, hogy ezzel is felszítsa a forradalom kihunyóban levő lángját. Álcázása azonban nem sikerülhetett valami jól, mert a cári titkosrendőrség már akkor felfigyelt a gyanús alakra, amikor az Odesszában leszállt a hajóról. Ezt követően megfigyelés alatt tartották, majd néhány nappal később Nyikolajevben letartóztatták. A börtönben azonosították kilétét. Bár a statáriumot ekkor már rég feloldották, és amnesztiát hirdettek, Matyusenkót, védőügyvédei és a jogvédők hangos tiltakozásai ellenére, mégis a Patyomkin lázadásának idején érvényben levő statáriális törvénykezés szerint fogták perbe, vagyis katonai lázadásért, nem polgári bűncselekményért. A nagy visszhangot kiváltó lázadás vezetőjével a cári kormány mindenképpen példát akart statuálni, és megbosszulni a szégyent, amit a lázadással az orosz fegyveres erőkre hozott. A félelmetes hírnévnek örvendő lázadóvezért szigorú biztonsági intézkedések mellett szállították Szevasztopolba, őrzésére egy egész századot vezényeltek ki.
     Az ítélet egy percig sem lehetett kétséges. Matyusenkót, miután a büntető törvénykönyv szinte valamennyi cikkelye alapján bűnösnek találták, október harmincadikán halálra ítélték, és három nappal később a szevasztopoli börtön udvarán felakasztották. Ő lett a Patyomkin egyetlen tengerésze, akit a lázadásért kivégeztek.

    A lázadás másik vezető személyisége, Konstantin Feldmann, szerencsésen megúszta a börtönt. Miután Feodiszjában elfogták, egy ideig a többi elfogott tengerésszel együtt a börtönhajóvá átminősített Prut-on tartották bezárva, ám mikor kiderült róla, hogy civil, átszállították egy polgári börtönbe, ahonnan nem sokkal később sikerült megszöknie, és Romániába menekülnie. Később Franciaországban élt, ahol a Sorbonne bölcsészkarán tanult. A forradalom után visszatért Oroszországba, ahol íróként és műfordítóként tevékenykedett. (És önmagát játszotta el Eizenstein híres filmjében.) 1967-ben halt meg, 86 éves korában.
    A Patyomkin tengerészei Constantában. Középen fehér zubbonyban Matyusenko. Alekszejev hadnagyot, bár többször is kérte, egészen 1917-ig nem vették vissza a flotta kötelékébe. További sorsa nem tisztázott. Egyes források szerint 1919-ben Moszkvában, egy utcai lövöldözés során életét vesztette, míg egy másik weblapon találtam egy 1937-ben készült, állítólag Alekszejevet ábrázoló fényképet.
     Különösen érdekes Filip Vakulics Murzak fedélzetmester további sorsa. Bár ő is csak kényszerből csatlakozott a lázadókhoz, és ahol tehette, a zendülés ellen dolgozott, a bíróság mégis bűnösnek találta, s rangjától megfosztva elbocsátották a haditengerészettől, és rendőri felügyelet alá helyezték. Murzak nyilván roppantul igazságtalannak érezte az ítéletet, és a következő években most már valóban átállt a forradalmárok oldalára. Az 1917-es forradalom idején aktív szerepet játszott a Fekete-tenger melléki harcokban a bolsevikok oldalán, akik Szimferopol katonai parancsnokává nevezték ki. 1918-ban ilyen minőségében esett a németek fogságába. 1919 márciusában, miközben átszállították a szimferopoli börtönből Kercsbe, néhány társával együtt szökni próbált, ám a szökési kísérlet nem járt sikerrel, s az őrök lelőtték a menekülni próbáló Murzakot.

    Krieger és Visnyeveckij tengernagyokat augusztus elején elbocsátották a szolgálatból, ugyanúgy, mint a Georgij Pobedonoszec és a Prut parancsnokát, Ivan Guszevics és Alekszej Baranovszkij kapitányokat. A háborúban elszenvedett vereségek, és a flottánál kitört sorozatos lázadások meggyengítették a tengerészeti miniszter, Fjodor Avelan tengernagy pozícióját is, akit július 12-én Alekszej Alekszejevics Birilev tengernagy váltott a miniszteri székben.
     Golikov kapitányt, akinek holttestét július közepén sodorta partra a víz, augusztus 11-én, nagy gyászszertartás mellett temették el Szevasztopolban. A sír fölé emelt emlékművet 1923-ban lerombolták, s köveiből építették fel a novemberi, szevasztopoli matrózlázadás után kivégzett tengerészek síremlékét.

    A forradalom hajóját lestrapált gépei miatt hosszú ideig javították Szevasztopolban. Hogy a neve se emlékeztessen a szégyenteljes eseményekre, a cár személyesen rendelte el, hogy a csatahajót át kell keresztelni. (Ezt még a Times újságírója is nevetséges és gyerekes bosszúállásnak nevezte.) A Patyomkin új neve Pantelejmon lett, az ortodox szent, Szent Panteleon után. A csatahajó 1911-ben ismét Constantába látogatott, ezúttal már hivatalos minőségben, baráti látogatásra. Szevasztopolba visszatérőben a hajó zátonyra futott, és súlyos sérüléseket szenvedett.
     Az első világháború harcaiban a Pantelejmon aktívan részt vett, az orosz Fekete-tengeri Flotta kötelékében többször is ágyúzta a török és bolgár kikötőket és parti erődöket, s kétszer is eldöntetlen tűzharcot vívott a német Goebennel. A csatahajó 1917 áprilisában visszakapta eredeti nevét, majd egy hónappal később átnevezték a Borec za Szvobodu (Szabadságharcos) névre. Az ekkor már eléggé elavult és elhasználódott hajót 1918 márciusában tartalékállományba helyezték. Két hónappal később Szevasztopol kikötőjében horgonyozva a német csapatok zsákmánya lett, majd az év végén, a németek vereségét követően, az angolok tették rá a kezüket. A következő évek váltakozó sikerű harcai során az ekkor már mozgás és harcképtelen hajó többször is gazdát cserélt, s hol a fehér, hol a vörös csapatok tulajdonában volt. A fehérek végérvényes vereségét követően 1920 novemberében került végleg a bolsevikok kezére.
     Bár felmerült az ötlet, hogy a dicsőséges forradalmi múlttal rendelkező Patyomkint az Aurórához hasonlóan emlékhelyként meg kellene őrizni, a csatahajót 1923-ban végül mégis lebontották. Eizenstein két évvel később készült filmjét a korabeli csatahajók utolsó túlélőjének, a csak 1931-ben lebontott Dvenadszaty Apostolovnak a fedélzetén forgatták.

A már Pantelejmon névre átkeresztelt csatahajó, néhány évvel a felkelés után.

    A felkelésnek messzehangzó visszhangja volt, tágabb gazdasági és politikai értelemben is. Az elsődleges hatás az Odesszában esett kár volt, mely a leégett raktárak, hajók, épületek, illetve a kiesett kereskedelmi forgalom értékét tekintve a város teljes éves költségvetésének a felét, több mint két és fél millió rubelt tett ki. Ez azonban csak a közvetlen kár volt, a következmények ennél valójában sokkal súlyosabbak voltak. A felkelés alatt gyakorlatilag a teljes kereskedelmi forgalom megbénult a Fekete-tengeren, a hajók nem merték elhagyni a kikötőket, amikor pedig a Patyomkin jelentette veszély elhárulása után mégis elhagyták, nem tértek oda vissza többet. A külföldi kereskedelmi társaságok mihelyt lehetett, azonnal kivonták hajóikat a veszélyeztetett térségből, márcsak azért is, mert a biztosító társaságok, vis maior-ra hivatkozva, a Fekete-tengeren tevékenykedő hajókra megkötött biztosításokat nem tekintették érvényesnek. A Fekete-tengeri kikötőkből bonyolított gabonaexport abban az évben szinte teljesen összeomlott, s a kiesett bevételekből keletkezett károkkal együtt az országot érő veszteség elérte az ötven millió rubelt is.Itt a végén az oroszok fognak győzni. Korabeli karikatúra.
     A lázadás komoly hatást gyakorolt a szomszédos országokra is, főleg azok haditengerészeteire. Az orosz kormány jegyzékben követelte a török, a bolgár, és a román kormánytól, ne nyújtsanak semmilyen segítséget a lázadóknak, az esetleg menedéket kérő tengerészeket pedig szolgáltassák ki az orosz hatóságoknak, mivel azok az orosz álláspont szerint közönséges bűnözők és dezertőrök. A jegyzékben még burkoltan meg is fenyegették a címzetteket, diplomáciai bonyodalmak támadhatnak, amennyiben nem teljesítik az orosz követeléseket. A londoni Times tudósítója gúnyosan így kommentálta az orosz jegyzéket: „Más szavakkal: a cár kormánya azért könyörög a török szultánnak meg a román királynak, hogy azok végezzék el helyette a rendőri munkát, melynek elvégzésére jómaga már képtelen.” A cári rendszer az egész világon gúny és nevetség tárgyává vált. A japánoktól elszenvedett csúfos vereségsorozat után most az orosz fegyveres erők, felkészületlenségüket és tehetetlenségüket ismét bizonyítva, együttes erővel sem bírtak elbánni egy lázadó csatahajóval, sőt, a beavatkozásuk csak azzal járt, hogy a lázadás még tovább terjedt. A nyugaton uralkodó általános vélemény az volt, csoda, hogy Oroszország egyáltalán még létezik.
     A szomszédos országok persze nem nevetgéltek olyan felhőtlenül, mint a londoni újságolvasók. Az orosz követelések teljesítésébe egyedül Bulgária egyezett bele, azzal a kikötéssel, hogy a lázadók kiadatását lehetőleg titokban bonyolítsák le. (Hogy ezt hogyan képzelték, nehéz lenne megmondani.) A bolgár haditengerészet azért kiküldte járőrbe az összes hajóját a hazai partok elé, hogy megpróbálják a bolgár kikötőktől távol tartani a Patyomkint, és így lehetőleg ne kelljen kínos helyzetbe kerülniük az orosz követelések teljesítése miatt.
     A román és a török kormány gyorsan és határozottan visszautasította az orosz követeléseket, de komolyan aggódtak az orosz helyzet esetleges elfajulása miatt. A törökök attól tartottak, ha a Patyomkin behajózna a Boszporuszba, az esetleg ürügyet adna az orosz haditengerészetnek, hogy a lázadó hajó után nyomulva megszállja a stratégiailag rendkívül fontos tengerszorost. A törökök ezért ötsoros aknazárat telepítettek a Boszporusz elé, a szoros bejáratához pedig gyorsan új parti ütegeket telepítettek –ezek létesítését addig az orosz diplomácia mindig megakadályozta-, melyek tizennégy darab 203 és 305 mm-es ágyúja hatékonyan távol tudta volna tartani a nemkívánatos betolakodókat. A török haditengerészet összes hajóját őrjáratokra vezényelték a saját kikötők elé. A török kormány komolyan fontolgatta, felkéri az angolokat, küldjenek cirkálókat a Fekete-tengerre. Az események minden bizonnyal nagy lökést adtak a következő években beinduló török flottafejlesztési programoknak is.
     A fegyveres összetűzés lehetősége mellett a törökök legalább ennyire tartottak attól is, a Patyomkin példája nyomán lázadások törnek ki a saját haditengerészetük hajóin is. A török flottánál uralkodó siralmas állapotok és fegyelmi viszonyok mellett itt is mindennaposak voltak a kisebb-nagyobb zavargások, s a törökök tartottak tőle, az orosz minta nyomán akár általános felkelés is kitörhet a flottánál. A török flottaparancsnok elrendelte, ha a Patyomkin megjelenne valamelyik török kikötő előtt, teljesítsék a lázadók kívánságait, de csak azzal a kikötéssel, hogy a páncélos nem hajózik be a kikötőbe, és az oroszok nem veszik fel a kapcsolatot a török tengerészekkel és civilekkel.
     A román kormány szintén elutasította az orosz jegyzéket, és a későbbi fenyegetőzések ellenére sem volt hajlandó kiadni a menedéket kérő orosz tengerészeket. A csatahajó elvontatását már nem tudták, és nem is nagyon akarták megakadályozni, de az események jól rávilágítottak a román haditengerészet és partvédelem gyengeségére. A következő évben komoly átszervezésekre került sor a flottánál, melynek éves költségvetését drasztikusan megemelték. Az 1906-os román katonai kiadásoknak negyven százalékát költötték a flottára.
     Az oroszok gyengeségét, és az országban eluralkodó káoszt látva a románok úgy vélték, Oroszország jó úton halad a teljes szétesés felé. Erre az eshetőségre készülve titokban megtették az előkészületeket arra is, hogy ha ez valóban megtörténik, azonnal lépéseket tudjanak tenni Besszarábia Romániához való csatolása ügyében.

A már Pantelejmon névre átkeresztelt csatahajó szárazdokkban.

    A Patyomkin lázadásának utólagos megítélése a szovjet korszak irodalmában természetesen egyértelműen nagyon pozitív volt, a lázadók tevékenységének alkalmankénti kritikája mellett is. A baloldali mozgalmak addig jobbára csak a munkásság körében tudtak sikereket felmutatni, a Patyomkin lázadás volt a fegyveres erők első nagy felkelése, mely nem spontán zavargásnak, hanem szervezett, baloldali elkötelezettségű megmozdulásnak látszott. (Bár persze kérdéses, valójában mennyire volt az.) A felkelés következményei és hatása valóban rendkívül jelentős volt. Ahogy egy katona később visszaemlékezett: „A Patyomkin matrózainak lázadása nagy hatással volt a katonákra. Addig úgy gondoltuk, a zavargások a munkások és a diákok sztrájkjait, illetve néha a falvakban a parasztok körében kitörő kisebb lázongásokat jelentik. A hadsereg viszont nyugodt volt, a hadsereg engedelmeskedett a felsőbb akaratnak. Aztán egyszerre csak kitört ez a matrózfelkelés…”
    A bontásra váró Patyomkin.A Patyomkinról érkező hírek valóban nagy rokonszenvet váltottak ki a hadseregben, és ott is felszították a forradalmi hangulatot. A nyár és az ősz során kisebb-nagyobb katonai lázadások törtek ki Tifliszben, Kijevben, Kurszkban, Taskentben, és több más helyőrségnél. És nemcsak az Odesszában állomásozó csapatok készültek arra, hogy csatlakoznak a tengerészekhez, ha azok partra szállnak. A katonák például Batumban is megbeszélték, ők is fellázadnak, ha megjelenik a kikötő előtt a Patyomkin, melynek számítottak az érkezésére.
     A flotta tengerészei szintén követendő példaként tekintettek a Patyomkinra. Június végén a Balti Flottánál is zavargások törtek ki az Alexander II. páncéloson és a Minyin cirkálón, majd júliusban Kronstadtban, Libavában, és Vlagyivosztokban. Ősszel újabb nagy megmozdulásokra került sor Kronstadtban, majd az Amuri Flottánál, és következő év elején újra Vlagyivosztokban.
     Külföldön is volt visszhangja az eseményeknek. Júliusban a La Speziában állomásozó olasz Francesco Morosini sorhajón tört ki lázadás, és a Patyomkin ihletésére felkelések törtek ki a portugál és a brazil hadihajókon is. Kisebb megmozdulásokra, szervezkedésekre sor került az angol, a német, és az osztrák-magyar haditengerészeteknél is.
     A közvetett hatás talán még ezeknél is jelentősebb volt. A forradalmi szervezetek vezetése nagyon alaposan tanulmányozta a felkelés lezajlását, és abból igyekezték levonni a szükséges következtetéseket. A legfontosabb tanulság a szervezettség hiánya volt, nemcsak a felkelés nem volt kellően előkészítve és megszervezve, hanem a felkelők és az odesszai munkásság, illetve a hadsereg közti koordináció is hiányzott, és egyáltalán, a forradalmi mozgalmaknak nem volt egységes, központi irányítása és vezetése. Ezen mindenképpen változtatni kellett, és a forradalom után a baloldali szervezetek komoly munkába kezdtek, hogy a munkásság és a fegyveres erők között fokozott agitációs tevékenységet kifejtve növeljék befolyásukat, és terjesszék a baloldali ideológiát, illetve hogy szervezett és központilag irányított pártszervezeteket hozzanak létre. A fegyveres erőkre különösen nagy figyelmet fordítottak, hiszen a felkelés egyik legnagyobb tanulsága volt, hogy ezek bevonása létfontosságú a forradalom győzelme szempontjából. A hadseregnél és a flottánál való tevékenységre külön képezték ki az agitátorokat, a katonáknak és tengerészeknek külön csak hozzájuk szóló röplapokat nyomtattak, és igyekeztek kapcsolatokat kiépíteni a szervezett munkásság és a helyi katonai alakulatok között. Még a fiatalabb tiszteket is igyekeztek beszervezni a mozgalomba, nem is teljesen eredménytelenül.
     Lenin nem sokkal az események után így értékelte a történteket: „Nehéz lecke az odesszai felkelés, de már forradalmasította a hangulatot, és meg fogja majd tanítani a forradalmi proletariátust most már nemcsak harcolni, hanem győzni is. Az odesszai eseményekre azt mondhatjuk: A forradalmi hadsereg vereséget szenvedett. Éljen a forradalmi hadsereg!”

A Patyomkin tengerészeinek emlékműve Odesszában.

    Bár azt természetesen minden további nélkül el lehet ismerni, hogy a Patyomkin felkelés mérföldkő volt az oroszországi forradalmi mozgalmak történetében, jómagam mégis úgy vélem, közvetlen hatásait tekintve a felkelés a flotta, és úgy általában az egész 1905-ös oroszországi forradalom szempontjából maga volt a katasztrófa, és igen súlyos csapás volt a forradalmi mozgalmakra. A lázadás, mely a források alapján úgy tűnik, alapjában véve az ambiciózus és agilis Matyusenko magánvállalkozása volt, meghiusította a flotta néhány nappal későbbre tervezett általános felkelését, és még idejében felriasztotta a cári rezsim erőit ahhoz, hogy meggátolják a forradalmi mozgalmak további terjedését. A Patyomkin lázadásáról érkező első jelentéseket követően azonnal nagy tisztogatás kezdődött a flottában, a megbízhatatlan elemeket letartóztatták, partra tették, áthelyezték, a legénységet a hajók között ide-oda cserélgették. Ez elég is volt ahhoz, hogy a felkelést előkészítő szervezeteket szétzilálják, meggyengítsék, annyira, hogy azok végül képtelenek voltak a már előkészített felkelést kirobbantani.
     A flotta általános felkelése szinte biztosan magával rántotta volna a térségben állomásozó szárazföldi csapatokat is, aminek következményei beláthatatlanok lettek volna. A flotta és a hadsereg általános lázadása jó eséllyel a cári önkényuralmi rendszer bukását, és egy feltehetően nyugati mintájú, szociáldemokrata alapokra épülő demokratikus rendszer létrejöttét eredményezhette volna Oroszországban.
     Még a Patyomkinnak is voltak esélyei a felkelés ilyen továbbterjesztésére, bár persze jóval kisebbek, mint egy nagy flottafelkelésnek. Az odesszai megérkezést követően azonnal partraszállva szinte órák alatt megszerezhették volna a város feletti ellenőrzést, maguk mellé állíthatták volna a hadsereg alakulatait, és innentől a felkelés futótűzként terjedhetett volna tovább. De nem történt semmi ilyesmi, a felkelők behúzódtak a 23 cm-es páncéllemezek védelme alá, és mintha semmi közük nem lenne hozzá, kívülálló szemlélőként figyelték az odesszai harcokat. A szánalmas tehetetlenség mögött az a tanulság áll -amit tudtommal senki nem vont le az esetből-, hogy a demokrácia nem működik mindenhol, és egész egyszerűen nem való mindenkinek. A Patyomkin felkelői megpróbálták felépíteni a könyvekből tanult demokráciát, ahol mindenki egyenlő, és mindenki szavazata egyformán számít. Az eredmény ezúttal is teljes tehetetlenség és működésképtelenség lett, az ideológiailag megosztott, és –legyünk őszinték- többnyire nem is túl értelmes matrózok képtelenek voltak bármiben is egyetérteni, és legfeljebb közvetlen veszélyhelyzetben tudtak konszenzusra jutni. Valahányszor valamiben dönteni kellett volna, cselekvés helyett mindig órákig tartó gyűlésezés kezdődött, véget nem érő szónoklatokkal, aminek a következménye az lett, hogy a kezdeményezés szinte már az első órák után kicsúszott a felkelők kezéből. (Egyébként később gyakorlatilag ugyanez történt több hasonló esetben is, például az 1918-as cattarói matrózfelkelésnél. Kicsit emlékeztet az egész a lengyel „nemesi köztársaságra”, ahol egyetlen köznemes ellenszavazata is megvétózhatott bármilyen, akár mindenki más által támogatott javaslatot.)
     Nem lehet biztosan tudni, a történtek, és a többi hasonló történet, milyen hatást gyakorolt a forradalmi mozgalmak vezetésére, és játszott e valami szerepet abban, hogy a következő forradalom során már nem volt annyira jellemző ez az egyenlősdi. 1917-ben, és utána, a forradalmi szervezetek éppen hogy nagyon is központi vezérlésűek voltak, ahogy később a szovjet bolsevik rezsim is mindenhol erőteljesen központosított.


Az Ocsakov lázadás.

Schmidt hadnagy és az Ocsakov tengerészei egy szocreál festményen.

    A Patyomkin tengerészei tehát szinte mindent elszúrtak, amit el lehetett szúrni, és idő előtti, rosszul szervezett lázadásukkal súlyos csapást mértek a Fekete-tengeri Flotta forradalmi szervezeteire, melyeket a lázadást követően majdnem teljesen likvidáltak, illetve működésképtelenné tettek. Teljes felszámolásukra azonban a hatóságok minden erőfeszítésük dacára sem voltak képesek.
     Ősszel újabb nagy sztrájkhullám kezdődött az ukrajnai és dél-oroszországi területeken, s a hadseregben is sorra törtek ki a lázadások. Most már a felső vezetés is úgy vélte, Oroszország puszta létezése forog kockán, és engedményeket kell tenniük, ha meg akarják őrizni a birodalom egységét. Október harmincadikán a cár, hosszú tétovázás után, végül aláírta a Szergej Witte és Alekszisz Obolenszkij által írt, három nappal korábban beterjesztett törvényjavaslatot, mely kihirdetését követően mint Októberi Manifesztum (vagy Októberi Kiáltvány) vált ismertté. Ebben a cár részben teljesítette a baloldali mozgalmak főbb követeléseit, amnesztiát hirdetett a politikai bűncselekmények elkövetőinek, a birodalom minden állampolgára számára szavatolta az alapvető polgári jogokat, engedélyezte a pártok működését, és központi törvényhozó szervként létrehozta a Duma, az orosz országgyűlés intézményét, melynek tagjait általános és titkos választásokon választották meg.
     A cár szörnyű megaláztatásnak tekintette a dokumentum aláírását, ahogy fogalmazott, egyszerűen belebetegedett a dinasztia elárulása miatt érzett szégyenébe. Ettől függetlenül a Manifesztum beváltani látszott a hozzá fűzött reményeket. Kibocsátását követően szinte azonnal mérséklődtek a forradalmi megmozdulások, és egymás után szűntek meg a gyárakban a sztrájkok. A radikálisok ugyan kevesellték az elért eredményeket, és a választások bojkottjára szólítottak fel, de a baloldali szervezetek többsége üdvözölte a manifesztumot, és egy új korszak kezdetének tekintette azt.
    Pjotr Petrovics Schmidt hadnagy. (1867-1906) 1905 október 31-én az Októberi Manifesztum megünneplésére vonult utcára az a tízezres tömeg is, mely Szevasztopol utcáin gyűlt össze. A városban szinte egész októberben sztrájkoltak a munkások, a helyőrség alakulatainál sorra törtek ki a kisebb zavargások. A cári kiáltvány hírét nagy örömmel fogadták, az emberek ujjongtak, és egymást ölelgették az utcákon. Az elért sikeren felbátorodott tömeg a városi tanács elé vonult, hogy a politikai foglyok szabadon bocsátását követelje. Nem tudni, pontosan mi is történt ezt követően, de a tüntetést feloszlatni akaró katonaság végül a tömegbe lőtt, nyolc embert megöltek, ötvenet megsebesítettek. Szevasztopolban azonnal statáriumot hirdettek, a város parancsnokságát Csuhnyin távollétében –éppen hadgyakorlaton volt a flottával- a polgármester vette át. A rendőrség és a katonaság folyamatosan járőrözött az utcákon, míg ugyanekkor általános sztrájk kezdődött a kikötőben, a gyárakban, és az iskolákban.
     Két nappal később, a sortűz áldozatainak temetésén, ismét tízezres tömeg gyűlt össze. A temetés újabb rendszerellenes tömegdemonstrációvá változott, a szónokok a cári rendszer elleni harcra hívták fel az összegyűlteket. A felszólalók között volt a haditengerészet egyik tisztje is, Pjotr Petrovics Schmidt hadnagy, aki híressé vált beszédében kijelentette: „Esküszünk, hogy soha senkinek nem adunk fel egyetlen lépést sem már megszerzett jogainkból!” Schmidt-et, közpénzek elvesztegetésének vádjával, még aznap este letartóztatták, és a Tri Szvatyityelja csatahajó fogdájába zárták.
     A későbbi események központi alakjává vált tisztről korábban alighanem senki nem gondolta volna, hogy a forradalmi megmozdulások egyik vezetője lesz. A patinás családból származó Schmidt szinte minden férfirokona a haditengerészet tisztje volt. Apja, a krími háború hőse, a flotta altengernagya volt, majd nyugdíjazásától haláláig Berdjanszk város polgármestere. Nagybátyja szintén a flotta tengernagya volt, aki fontos tisztségeket töltött be az Admiralitáson, míg egyik bátyja magas rangban szolgált a hadseregnél. Az 1867-ben, Odesszában született Schmidt 1883-ban csatlakozott a haditengerészethez. A szentpétervári Tengerészeti Akadémián tanult, ahol már ekkor különcként tartották számon. A gyerekkorától kezdve a felvilágosodás-kori irodalmon, majd a baloldali propagandán nevelkedett Schmidt élesen elítélte a flottánál uralkodó állapotokat, és már az Akadémián rendszeresek voltak az összetűzések közte és társai, illetve felettesei között. Valószínűleg csak a családi támogatásnak köszönhetően fejezhette be tanulmányait, és állhatott szolgálatba a haditengerészetnél, a Balti Flotta hajóin. Nem sokkal később azonban olyan botrány robbant ki, ami derékba törte éppen csak megkezdett pályafutását. A 21 éves Schmidt, aki feltehetően túl sokat olvasta Dosztojevszkijt, ugyanis feleségül vett egy prostituáltat. A házassággal a fiatal tiszt teljesen kompromittálta magát az úri társaságban és tiszttársai között. Nem bocsátották el, de helyzete annyira ellehetetlenült a flottánál, hogy 1889-ben egészségi állapotára hivatkozva kilépett a szolgálatból.
     Ezután egy ideig Taganrog-ban, az egyik bank könyvelőjeként dolgozott. Házassága persze néhány év után felbomlott, fia nevelését ő vette át. 1893-ban ismét szolgálatba lépett a Kisegítő Flottánál. Ide azok a kereskedelmi hajók tartoztak, melyeket arra jelöltek ki, hogy háború esetén felfegyverzett segédhajóként tevékenykedjenek a haditengerészet kötelékében.
     Az orosz-japán háború kitörésekor Schmidt az Irtisz teherhajón szolgált, melyet ellátóhajóként küldtek a távol-keleti hadszíntér felé tartó Második Csendes-óceáni Hajóraj után. Az Irtisz a Földközi-tengeren és a Vörös-tengeren át haladt az éppen Madagaszkárnál álló flotta felé, Schmidt-et azonban Szuez kikötőjében vesebetegsége –mások szerint egy régi sérülésének kiújulása- miatt partra tették. Később Szevasztopolba küldték, és csatlakozott a tiszthiányban szenvedő Fekete-tengeri Flottához, ahol kinevezték a No.253 torpedónaszád parancsnokává.
     Schmidt már korábban is ismert volt a baloldali mozgalmak iránti szimpátiájáról, de igazán aktívvá csak az októberi napokban vált, addig nem vett részt a forradalmi mozgalmakban, és nem is volt tagja egyik szervezetnek sem. A tüntetéseken, illetve a városi tanács ülésein többször is felszólalt, a jogaikért való kiállásra buzdítva a városi polgárokat és a munkásokat. A hadnagy nemcsak a tengerészek, hanem a civilek között is népszerű volt, a szevasztopoli városi tanácsnak a statárium kihirdetése utáni gyűlésén a „nép küldötteiként” megjelenő két követ egyike ő volt. Letartóztatása után a városi tanács azonnal indítványozta szabadlábra helyezését.
     Közben azonban visszaérkezett a városba Csuhnyin altengernagy, és átvette Szevasztopol irányítását. A városban azonnal betiltott minden gyűlést és csoportosulást, a röpiratok terjesztését, és elrendelte a sajtó cenzúrázását. Miután úgy ítélte meg, hogy lassan kezd normalizálódni a helyzet, a tengernagy november negyedikén visszarendelte az utcákról a katonaságot. Két nappal később ismét zavargások kezdődtek, majd újra sztrájkba léptek a szevasztopoli munkások. Nyolcadikán a munkásgyűlés a szevasztopoli tanács elnökhelyettesévé választotta Schmidtet, és a tanáccsal együtt követelték annak szabadon bocsátását. Néhány nappal később ismét nagy tüntetésre került sor, melynek résztvevői újból Schmidt szabadlábra helyezését követelték.
     Közben Schmidtet november hetedikén előléptették másodosztályú kapitánnyá, és ugyanezzel a lendülettel azonnal nyugállományba is helyezték, noha továbbra is őrizetben tartották a Tri Szvatyityelján. November 15-én, romló egészségi állapotára hivatkozva, Schmidtet átszállították a haditengerészet kórházába. Elvileg továbbra is őrizet alatt tartották, ám a szobája elé kirendelt matrózok nem valami nagy buzgalommal látták el feladatukat, és az újdonsült kapitány másnap egyszerűen kisétált a kórházból, anélkül, hogy bárki is megpróbálta volna feltartóztatni. Schmidt ezt követően azonnal elfoglalta helyét a városi munkástanácsban. Huszadikán hivatalosan is felmentették a közpénzek eltulajdonításának vádja alól.
     November 24-én a szociáldemokraták újabb gyűlést terveztek tartani, melyen megalakították volna az új munkástanácsokat is. A gyűlésen és a szavazáson részt vettek volna a katonák és a tengerészek is. Csuhnyin a lojális alakulatok katonáival lezáratta a laktanyák kapuit, hogy megakadályozza a katonák és a tengerészek kijutását. A tengerészlaktanyánál fegyveres összetűzés tört ki, az egyik matróz rálőtt a tisztekre, megölte a hadsereg egyik kapitányát, Piszarevszkij tengernagyot pedig megsebesítette. A matrózt elfogták, de társai még aznap este kiszabadították. Az eseményt követően a tengerészlaktanyában lázadás tört ki, a tiszteket elfogták, lefegyverezték, és irodáikba zárták, majd másnap kizavarták őket a laktanyából. A lázadókhoz csatlakoztak a katonaság egyes alakulatai is.
     25-én általános sztrájk kezdődött a városban. Ugyanezen a napon megválasztották a városi munkástanácsot, mely első ülésén kiáltványt fogalmazott meg, melyben követelték az alkotmányozó nemzetgyűlés azonnali összehívását, a nyolcórás munkanap bevezetését, a politikai foglyok szabadon bocsátását, a halálbüntetés eltörlését, a katonai szolgálat idejének csökkentését. Csuhnyin másnap kihirdette Szevasztopolban az ostromállapotot.
     Az ostromállapot bevezetése után Csuhnyin azonnal kivonta a városból a megbízhatatlan alakulatokat, és helyükre a hatalomhoz mindvégig lojális Bialystok ezredet vezényelte. A katonaság igyekezett megakadályozni a tengerészek és a városi munkásság egyesülését, az általános felkelés kitörését. Ez sikerült is, közben azonban a flotta hajóin újabb megmozdulások kezdődtek.

Az építés alatt álló Ocsakov cirkáló 1905-ben.

     A Patyomkin lázadás utáni nagyszabású tisztogatásokat követően a Fekete-tengeri Flotta állományát nagyrészt lecserélték, több ezer tengerészt bebörtönöztek, elbocsátottak, vagy áthelyeztek. A megbízhatatlanok helyére igyekeztek lojális tengerészeket vezényelni a többi flottától, elsősorban a Balti-tengerről. Az erősen megcsappant létszámú állomány miatt a hajók egy részét ideiglenesen tartalékba kellett állítani, mert szolgálatban tartásukhoz nem volt elég tengerész a flottánál. Csuhnyin úgy vélhette, inkább kevesebb hajója legyen, de azok legyenek teljesen megbízhatóak.
     A megmaradt állomány azonban a tisztogatások ellenére sem volt maradéktalanul lojális, és az újonnan érkezettek sem bizonyultak minden esetben megbízhatónak. Az újoncok is nagyon fogékonyak voltak a forradalmi propagandára. Nem lehet tehát csodálni, hogy a városban és a laktanyákban történtek után a hajókon ismét zúgolódni kezdtek a tengerészek.
     A vadonatúj, teljesen még el sem készült Ocsakov cirkálón már 21-én zavargások törtek ki. A haditengerészet hivatalosan csak a következő napon vette át a hajót, melyen ekkor még javában dolgoztak a hajógyári munkások, akik többsége a szociáldemokrata szerveződések tagja volt, és igyekeztek a már a cirkálóra vezényelt 385, többségében újonc tengerészt is maguk mellé állítani. Az átadási ünnepségen a legénység nem válaszolt a kapitány üdvözlésére, a beszédekbe belekiabáltak, és hangosan fújoltak. A városban kitört sztrájk hatására a cirkálón az általános elégedetlenség november 26-án lázadásba csapott át. A tisztek vagy elmenekültek a hajóról, vagy letartóztatták, és kabinjaikba zárták őket. A tengerészek úgy döntöttek, az elmúlt hetekben nagy népszerűségre szert tett Schmidt-et hívják meg, vegye át a cirkáló parancsnokságát, és a felkelés vezetését. A matróztanács delegációt küldött a partra, beszéljék rá Schmidt-et a csatlakozásra.
    Schmidt hadnagy, a kisegítő flotta tisztje. Nem lehet pontosan tudni, mi vette rá a kapitányt, hogy a lázadók élére álljon. Matyusenkóval ellentétben ugyanis Schmidt nem volt egy igazi, vörös zászlós forradalmár, hanem inkább romantikus és idealista ábrándozó. Nem volt tagja sem a szociáldemokrata pártnak, sem semmilyen más szervezetnek. Valószínűleg határozottan elutasította volna az anarchisták és a bolsevikok a társadalom gyökeres átalakítására vonatkozó elképzeléseit. Ő inkább egy angol mintájú alkotmányos monarchiát szeretett volna létrehozni, és nagy lelkesedéssel üdvözölte az Októberi Manifesztum kihirdetését. Nem proletárforradalmat akart, hanem az elért eredmények megőrzését, és további bővítését, amit a hatalom novemberi fellépése után veszélyben érzett.
     Schmidt később azt mondta, magával ragadta az Ocsakov lázadóinak lelkesedése. Ez talán tényleg így is lehet, hiszen mint élettörténete mutatja, a kapitány könnyen lelkesedő típus volt. (Aki aztán ugyanolyan könnyen össze is omlott.) Ezen kívül a felkérés feltehetően valamelyes elégtételt is jelenthetett neki, a flottánál elszenvedett méltánytalanságok, és megfeneklett karrierje kárpótlását. A győzelemben viszont már talán nem bízott annyira, mint a matrózok. Fia szerint az Ocsakov delegációjának távozása után Schmidt furcsán viselkedett. „Szeme üveges volt, és zavartan nevetett. Azt mondta, minden összeomlik, de meg kell mentenie az Ocsakovot és a laktanyát.”
     Schmidt, vele tartó 16 éves fiával együtt, november 27-én délután érkezett az Ocsakovra, ahol a tengerészek kitörő örömmel üdvözölték. A cirkáló árbocára nem sokkal később felvonták a flottaparancsnoki zászlót is. Schmidt, mint újdonsült flottaparancsnok, még aznap táviratot küldött a cárnak, melyben felszólította a nemzetgyűlés összehívására, és miniszterei elbocsátására.
     A lázadók azonban ezúttal is elkövették azt a hibát, amit a Patyomkin tengerészei. Azt hitték, elég lesz kitűzni a vörös zászlót az árbocra, és a többi hajó, meg a parti erődök legénysége azonnal át fog állni az oldalukra. Egyes visszaemlékezések szerint ez főleg a túlzottan magabiztos Schmidt számlájára írható, aki elutasította az Ocsakov tengerészeinek javaslatát, hogy éjjel rohanják meg a horgonyon álló csatahajókat, és a legénység velük szimpatizáló részének támogatásával foglalják el azokat. A tüntetéseken szerzett népszerűségének értékét valószínűleg erősen túlbecsülő kapitány állítólag kijelentette:„Ha a legénység megtudja, hogy én vagyok az Ocsakov parancsnoka, azonnal csatlakozni fognak hozzám!”
     Ezúttal nem is volt teljesen alaptalan ez a várakozás, a nap során csatlakozott a felkeléshez a Zavetnij, Zorkij, és Szvirepij romboló, a 265, 268, és 270 számú torpedónaszád, az Uszurietsz ágyúnaszád, a Griden és a Bug aknarakók, és a Dnyeszter iskolahajó. Csatlakoztak a felkeléshez a parton, a laktanyában tartózkodó tengerészek, és néhány szárazföldi alakulat. A börtönökből kiszabadították a rabok egy részét is, köztük a Patyomkin néhány tengerészét. Ők, az Ocsakov matrózainak támogatásával, elfoglalták a dokkban álló Patyomkint, és -fél éven belül immár másodszor- ismét kitűzték rá a vörös lobogót. A Patyomkinnal együtt tehát összesen 12 hajó csatlakozott a felkeléshez, s több mint kétezer tengerész és katona.
     A felkelés azonban nem érte el legfontosabb célját, a belső öbölben horgonyzó csatahajók nem csatlakoztak a lázadáshoz, és a szárazföldi csapatok túlnyomó többsége is lojális maradt a hatalomhoz. A rendszerhű erők így megőrizték katonai fölényüket, hiszen a felkelők flottája hozzájuk képest alig képviselt valamelyes ütőerőt. A javítás alatt álló Patyomkinnak a lázadók semmi hasznát nem vették, hiszen a hajó mozgásképtelen volt, ágyúit részben leszerelték, részben pedig nem volt hozzájuk lőszer, mivel a szokásos gyakorlatnak megfelelően dokkolás előtt kiürítették a lőszerraktárakat. A felkelők nem vették sokkal több hasznát az Ocsakovnak sem. Bár hivatalosan már átadták a haditengerészetnek, de a cirkáló valójában még felszerelés alatt állt. Az Ocsakov már mozgásképes volt, és megtette első próbaútjait, de ágyúi még vagy nem voltak felszerelve, vagy nem volt hozzájuk lőszer. A lázadók oldalán tehát nem állt más, csak a rombolók és a naszádok kiskaliberű lövegei, és torpedói.
     Ebben a helyzetben létfontosságú lett volna a felkelők aktív fellépése, hogy megpróbálják maguk mellé állítani a valódi ütőerőt képviselő hajók legénységét. A lázadók azonban egy egész napot vártak arra, hogy társaik majd maguktól csatlakoznak hozzájuk, és ez a késlekedés végzetesnek bizonyult. Velük ellentétben ugyanis Csuhnyin nem vesztegette az idejét, és azonnal határozott intézkedéseket tett a felkelés leverése érdekében. A szárazföldi csapatokkal összefogva nagy erőkkel elszigetelte, majd megadásra kényszerítette a laktanyában rekedt matrózokat, a hajók fedélzetén pedig karhatalmi erőkkel tartotta fenn a rendet. A megbízhatatlan matrózokat gyorsan partra tették, a fegyverraktárakat megerősített őrséggel biztosították. A csatahajók közül Csuhnyin még így is csupán a zászlóshajót, a Rosztiszlavot tartotta elég megbízhatónak ahhoz, hogy felvegye vele a harcot a lázadó hajókkal.
     Reggelre a lázadók láthatták, hogy a többi hajó várt csatlakozása elmaradt. Schmidt átszállt az egyik rombolóra, és behajózott a belső öbölbe, ahol csónakba szállt, és az ott horgonyzó csatahajók között többször is végighaladva megpróbálta csatlakozásra bírni a tengerészeket. A hajókat azonban addigra már szilárdan kézben tartották a kormányhű katonák és tengerészek, felfegyverzett osztagaikkal szemben a lázadással esetleg szimpatizálók már nem tehettek semmit. Schmidt többször megismételt felhívásaira még csak nem is válaszolt senki, igaz, azzal se próbálkozott senki, hogy elfogja vagy lelője a néhány matróz kíséretében a csatahajók között csónakázó kapitányt.
    Az Ocsakov fedélzete a lázadás után. A felkelők ekkor már látták, hogy elveszítették a játszmát. Sem a flotta, sem a katonaság nem csatlakozott hozzájuk. A hajókon a forradalmi lelkesedést a reményvesztettség váltotta fel. Még elmenekülni sem tudtak, hiszen az Ocsakov raktáraiban alig száz tonna szén volt csupán. Schmidt, aki alighanem szintén elvesztette a fejét, visszaérkezése után egy nagyon zavaros beszédet tartott a cirkáló tengerészeinek, melyben közölte, vereséget szenvedtek, de nem fogják feladni a harcot. Mikor délután Csuhnyin ultimátumban szólította fel megadásra a lázadókat, elnéző és tisztes bírósági eljárást ígérve nekik, a kapitány először beleegyezett a tárgyalásokba, majd nem sokkal később közölte, ha tüzet nyitnak rájuk, válaszként minden lövésre fel fog akasztatni egy fogoly tisztet.
     A fenyegetőzés azonban nem riasztotta meg Csuhnyint. Az utolsó ultimátum határideje délután négy órakor járt le, s mikor a megismételt felhívásra sem érkezett válasz, a kormányhű erők tüzet nyitottak a lázadó hajókra. Bár a flotta zöme nem csatlakozott a felkelőkhöz, Csuhnyin csak a Rosztiszlav csatahajónak, valamint a kiképzőhajóként szolgáló öreg Pamjaty Merkuria cirkálónak, és néhány kisebb hadihajónak mert tűzparancsot adni, tartott tőle ugyanis, hogy a többi hajó tüzérei esetleg megtagadnák a parancs végrehajtását, vagy rosszabb esetben ők is fellázadnának. A kormányerők így is igen nagy fölényben voltak, különösen hogy a parti erődök ágyúi is támogatták őket. A felkelők csak a rombolók és a naszádok kiskaliberű ágyúira számíthattak, mivel az Ocsakov és a Patyomkin egyik ágyúja sem volt használható állapotban.
     A lázadók hajói tőlük telhetően igyekeztek viszonozni a lövéseket. A Szvirepij romboló torpedótámadást kísérelt meg a Rosztiszlav ellen, a csatahajó és a Teretsz ágyúnaszád lövegei azonban súlyosan megrongálták, és harcképtelenné tették, mielőtt még közel tudott volna férkőzni a zászlóshajóhoz. Félórás ágyúzás után az egyébként is teljesen harcképtelen Ocsakov felvonta a fehér zászlót, és megadta magát. Nem sokkal később a többi hajó is bevonta a vörös zászlót. A Bug aknarakót saját legénysége süllyesztette el. A kormányerők oldalán csak a Pamjaty Merkuria szenvedett komolyabb sérüléseket.
     Schmidt nem sokkal a tüzelés kezdete után a cirkálóról fiával együtt átszállt a No.270 torpedónaszádra. Saját állítása szerint ki akart menni a partra, a Tüzér Öbölbe, hogy ott megpróbálja maga mellé állítani a parti erődök legénységét, bár sokan azt feltételezik, a szénnel teljesen feltöltött naszáddal valójában Törökországba akart menekülni. Azonban nem sokkal később a naszádot több találat érte, súlyosan megrongálódott, és mozgásképtelenné vált. Ezzel a felkelők utolsó hajója is elveszett. A lázadás leveréséhez alig két órára volt szükség.
     A felkelés központja, az Ocsakov cirkáló, a tűzharcban több mint hatvan találatot kapott, súlyosan megrongálódott, és kigyulladt. Legénységéből mintegy harmincan elestek, nyolcvanan megsebesültek. Ez súlyos veszteségnek számított, noha a kormányerők nagyrészt csak kiskaliberű ágyúkkal tüzeltek. A Rosztiszlav 254 mm-es lövegei mindössze négy lövést adtak le, 152 mm-es ágyúi nyolcat, és ezek se találtak. Csuhnyin állítólag csak ijesztegetni akarta a lázadókat a nehézlövegekkel, bár persze az is lehet, a tüzérek se nagyon igyekeztek eltalálni tengerésztársaikat. A parti erődök csak repeszgránátokkal tüzeltek, ami elsősorban az élőerő ellen volt hatásos, a cirkáló páncélzatát nem tudta átütni. A Ocsakov valamennyi sérülése a felső fedélzeteket érte, a páncéllal védett vízvonal alatti részek sértetlenek maradtak.
     A lázadás leverése után az abban részt vett hajók teljes legénységét azonnal letartóztatták. Az apátiába esett Schmidtet a Rosztiszlavon tartották fogva, majd átszállították a Tendra-sziget egyik erődjébe. A tárgyaláson védői Schmidt elmeállapotára hivatkozva próbáltak meg enyhe ítéletet elérni, ám sikertelenül. Schmidtet három társával, Alexander Ivanovics Gladkov tengerésszel, valamint Nyikita Grigorjevics Antonenko és Szergej Petrovics Chastnik tüzér altisztekkel együtt kötél általi halálra ítélték. Az ítéletet később „kegyelemből” golyó általi halálra változtatták. Az elítélteket 1906 március 19-én, a Berezan-szigeten kivégezték. (A kivégzőosztag parancsnokát, Mihail Sztavrakisz kapitányt, Schmidt hajdani akadémiai osztálytársát, a Cseka 1923-ban elfogta és kivégezte.) 14 tengerészt életfogytiglanra, 103-at 5-20 éves börtönbüntetésekre ítéltek, 151-et pedig a haditengerészet büntetőzászlóaljához vezényeltek át. További mintegy ezer tengerészt elbocsátottak, vagy áthelyeztek a Távol-Keletre.
     A súlyosan megrongálódott Ocsakov cirkáló kijavítása és felszerelése egészen 1907-ig elhúzódott. Szolgálatba állítása előtt a hajót átkeresztelték a Kagul névre, azonos nevű testvérhajója pedig az ebben az évben kiselejtezett Pamjaty Merkuria nevét kapta meg. A cirkáló részt vett az első világháború harcaiban, majd a polgári forradalom győzelme után, 1917 áprilisában, visszakeresztelték az Ocsakov névre. 1918-ban a hajó a fehér csapatok kezére került, és General Kornyilov néven az ő oldalukon harcolta végig a polgárháborút. A fehérek vereségét követően az evakuációkban vett részt, majd több más orosz hadihajóval együtt a francia kézen levő észak-afrikai Bizerta kikötőjében internálták. A magára hagyott cirkáló ott állt egészen a harmincas évek elejéig, amikor a franciák lebontották.

Schmidtet őrei a bíróságra kísérik.

    Az Ocsakov lázadás utókor általi értékelése igencsak érdekes, hullámzó pályát futott be. Schmidt maga a legkevésbé sem volt bolsevik, és feltehetően nem is szimpatizált a szélsőségesekkel, akik eleinte maguk sem tartották közéjük valónak az arisztokrata származású kapitányt, akit Lenin politikai kalandornak nevezett. Értelemszerűen a cári rendszer is igyekezett minél előbb elfelejteni a kapitányt, az egyetlen magas beosztású tisztet, aki 1905-ben a felkelők oldalára állt. Az események igen nagy szégyent jelentettek Schmidt családjára is, nagybátyja, az Admiralitás tengernagya, állítólag agyvérzést kapott, amikor értesült az eseményekről, hadseregben szolgáló féltestvére pedig a történtek után Schmitt-re változtatta a nevét.
     Schmidt első rehabilitálása az 1917-es polgári forradalom után történt meg. A demokratikus, polgári erők, akikkel alighanem Schmidt is szimpatizált volna, hősként tekintettek a kapitányra. Az 1917 májusában Szevasztopolba látogató Kerenszkij ellátogatott Schmidt sírjához, és saját kezűleg tette rá a sírkőre a legmagasabb orosz katonai kitüntetést, a György keresztet. (Ez a sír csak kenotáfium volt, vagyis üres síremlék. A kivégzés helyét a hatóságok titokban tartották, azt -a kivégzettek sírjaival együtt- csak 1924-ben találták meg.) Még Kolcsak is példaképeként tekintett Schmidtre.
     Schmidt fia, aki kiskorúságára való tekintettel annak idején néhány hónap után kiszabadult a börtönből, az Ideiglenes Kormánytól engedélyt kért és kapott, hogy családnevét a Schmidt-Ochakov névre változtassa, hogy ezzel is emléket állítson apja tetteinek. Az ifjú Schmidt mindvégig kitartott a polgári erők mellett, és nem volt hajlandó elismerni a bolsevik puccsot. A polgárháború idején a fehérek oldalán, Wrangel hadseregében harcolt a vörösök ellen, majd azok győzelme után Franciaországba emigrált, és ott is halt meg.
     Nem teljesen magától értetődő tehát, hogy később a kommunista rezsim is piadesztálra emelte Schmidt emlékét. A kapitány valamiért mégis a bolsevik legendárium rendkívül népszerű alakja lett, igazából sokkal népszerűbb, mint Matyusenko. (A paraszti származású Matyusenkónál nyilván sokkal regényesebben fest az állandóan fekete köpenyébe burkolózó -kicsit petőfis- Schmidt arisztokratikus alakja. Érdekes egyébként, hogy Matyusenko figurája még Eizenstein filmjében sem szerepel.) Nem sokkal a forradalom győzelme után egy rombolót neveztek el róla, és szinte minden valamirevaló szovjet városban viselte egy utca a „Schmidt hadnagy” nevet. (Bár az Ocsakov lázadás idején Schmidt elvileg már kapitányi rangban volt, gyakorlatilag minden későbbi szakirodalomban és megemlékezésben hadnagyként szerepel, valószínűleg mert ez romantikusabban hangzik.) Kivégzésének helyén 15 méter magas emlékoszlopot emeltek, sírja fölé pedig a Patyomkin parancsnokának, Golikov kapitánynak a lerombolt síremlékéből állítottak emlékművet.
     A kilencvenes években aztán a történelem kereke megint fordult egyet, és ismét új szelek kezdtek fújni. Az egyre jobban megerősödő szélsőjobbos, nacionalista orosz körök számára pedig már egyáltalán nem Matyusenko vagy Schmidt volt a Hős, hanem Csuhnyin. Ennek megfelelően az orosz történetírásban Schmidt presztízse azóta is folyamatosan hanyatlik, és a kommunista rendszer hajdani félistenéről sorra születnek a „leleplező” írások, melyek felváltva –vagy éppen egyszerre- hol elmebeteg idealistának, hol pedig dörzsölt gazembernek, sikkasztó, csaló szélhámosnak állítják be. Az említett szerzők időnként egészen grandiózus összeesküvés-elméletekkel állnak elő, melyek olyan bonyolultak, zavarosak és homályosak, hogy még az Echo TV szerkesztői is megnyalnák utánuk mind a tíz ujjukat. Többek között például olyasmiket állítanak, hogy igazából már a Patyomkin lázadást is Schmidt szervezte –csak valamiért lemaradt róla-, aki Odessza központtal zsidó királyságot akart létrehozni Dél-Ukrajnában. Az újdonsült orosz „nemzeti erők” egyébként is csak a Szent Oroszország Anyácska elleni förtelmes zsidó összeesküvésnek tekintik az egész 1905-ös forradalmat, és persze az 1917-est is. (Schmidt egyébként német származású volt, nem zsidó.)
     Schmidt persze valóban nem volt az az acélos tekintetű, gránitkeménységű hérosz, akit a kommunista propaganda faragott belőle. Idegrendszere csakugyan gyenge lábakon állhatott, többször kezelték kórházban „ideggyengeség” miatt, és a visszaemlékezések szerint többször is volt idegösszeroppanása. Egyesek szerint epilepsziás is volt. Jószándékát és tisztességét azonban nehezen lehetne megkérdőjelezni. A legkevésbé sem volt tehát az a katakombákban véres összeesküvéseket szövögető, minden hájjal megkent vörös lázadóvezér, akinek újabban beállítani próbálják. Ha valóban az lett volna, bizonyosan másként alakul a felkelés története. A labilis személyiségű Schmidtet valószínűleg csak az események sodorták magával, melyeknek inkább áldozata, mintsem elkövetője volt. Akarata és szándéka ellenére lett végül egy olyan rendszer példaképe, amely -ha megéri a létrejöttét- minden bizonnyal a gulágra küldte volna őt.

Az Ocsakov lázadás után kivégzett tengerészek emlékműve Szevasztopolban.

    1905 végére tehát elhaltak a forradalmi mozgalmak a Fekete-tengeri Flottánál. Kisebb zavargások ugyan a későbbiekben is előfordultak, ám a forradalmi szervezeteket annyira szétverték és meggyengítették, hogy azok a későbbiekben már nem voltak képesek szervezetten fellépni. A flotta állománya szinte teljesen kicserélődött, a hajókat újoncokkal és máshonnan idevezényelt, megbízható tengerészekkel, például a háborús vereség után megszűnt Csendes-óceáni Flotta veteránjaival töltötték fel. A rend és a fegyelem tehát helyreállt, de a véres megtorlások miatt sokakban még ott forrt a bosszúvágy, melyek fő célpontja természetesen a flottaparancsnok, Grigorij Csuhnyin altengernagy volt.
     1906 február kilencedikén egy fiatal nő, saját állítása szerint egy nyugalmazott tengernagy lánya, kért kihallgatást Csuhnyintól, hogy egy kérvényt nyújtson be nála. A nő, Catherine Adolfova Izmailovics, valójában a szociáldemokrata párt egyik szélsőséges csoportjának tagja volt, aki a táskájából előrántott revolverrel közvetlen közelről négyszer lőtt rá Csuhnyinra. Mind a négy golyó talált, a tengernagy azonban csodával határos módon nem szenvedett igazán súlyos sérüléseket, és néhány hét alatt felépült annyira, hogy jóváhagyhassa az Ocsakov lázadás vezetőinek halálos ítéletét. (A merénylőt az őrök ott helyben felkoncolták.)
    A cár és a cárevics. A merénylet után a tengernagy megerősített védőőrizetet kapott, azonban ez sem menthette meg az életét. Július 11-én, miközben éppen kertvárosi dácsájába tartott, az egyik szevasztopoli ház ablakából puskával lőttek rá a tengernagyra, aki nem sokkal később belehalt sérüléseibe. A merénylő elmenekült, személyét soha nem sikerült azonosítani. Azt sem sikerült kideríteni, kinek a megbízásából követte el a gyilkosságot. (Valószínűleg magányos merénylő lehetett, hiszen ha valamelyik szervezet bízta volna meg, annak maradt volna valami nyoma a feljegyzésekben. Az egyik legnépszerűbb feltevés szerint egyébként a merénylő a később tengerészeti íróként tevékenykedő Nyikolaj Nyikandrov Svesztov tengerész lehetett, de erre sincs semmilyen bizonyíték.)
     Csuhnyint nagy pompával a szevasztopoli Szent Vlagyimir székesegyházban helyezték örök nyugalomra, a Fekete-tengeri Flotta olyan hősei szomszédságában, mint Nahimov vagy Kornyilov tengernagyok.

    Az Októberi Manifesztum kibocsátását követően a forradalmi megmozdulások lendülete érezhetően alábbhagyott Oroszországban, és a helyzet lassan normalizálódott, bár voltak még heves utórengések. 1905 decemberében ismét általános sztrájk kezdődött az oroszországi gyárakban, melyet az orosz államhatalom az általa ismert egyetlen módon próbált meg kezelni, erőszakkal. A moszkvai felkelés leverésére a hadsereg még a tüzérséget is bevetette. A lázadás végére több mint ezer ember halt meg, Moszkva külvárosai romokban hevertek. Kisebb sztrájkok és lázadások még egészen 1908-ig előfordultak, de a nagy megmozdulások 1906 tavaszára véget értek, eltekintve a balti országokban és a lengyel területeken zajló eseményektől, ahol a nemzeti függetlenségi mozgalmak még egészen 1907-ig véres harcokat vívtak az orosz fegyveres erőkkel.
     Egy 1906 áprilisában készült felmérés szerint a harcokban addig az igen óvatos becslés szerint is legalább 20 ezer ember vesztette életét, és 75 ezret börtönöztek be.

    Az első Duma megválasztására 1906 márciusában került sor. A választásokon minden 25 évnél idősebb orosz állampolgár részt vehetett. (Természetesen csak a férfiak.) A sajátos orosz választási rendszer szerint a választók vagyoni helyzetük és származásuk szerint négy csoportba voltak sorolva, és szavazatuknak nem egyforma, hanem súlyozott értéke volt. Egy földbirtokos szavazata például 45 gyári munkáséval volt egyenértékű.
     A választást a szociáldemokraták és a szocialisták egyaránt bojkottálták, de az ettől függetlenül eredményes volt. Az első Duma tagjai majdnem felerészben a parasztság képviselői közül kerültek ki, míg a nemesség a Duma tagjainak 37 százalékát tette ki. A Duma minden intézkedését és törvénytervezetét jóváhagyásra a cár elé kellett terjeszteni, aki mindenben vétójoggal rendelkezett. A cár úgyszintén tetszése szerint bármikor feloszlathatta, illetve összehívhatta a Dumát, teljeskörű ellenőrzést gyakorolt a külügyek és belügyek felett, aminthogy ő volt a hadsereg főparancsnoka is.
     Hasonló, bár jóval kevésbé általános ellenőrzési és vétójoggal egyébként többnyire az európai uralkodók is bírtak saját törvényhozásuk felett, de ők ezt annak tekintették, ami valójában is volt, formalitásnak. Az angol uralkodóház már akkoriban is tényleges hatalom nélküli díszlet volt csupán –bár még nem annyira, mint manapság-, és a gyakorlatban még II. Vilmos vagy Ferenc József se nagyon próbálta meg a parlamentekkel szemben érvényesíteni akaratát, bár elméletileg megvolt rá a lehetőségük.
     A cár azonban egészen más légkörben nőtt fel, mint európai kollégái, s teljhatalmát szó szerint vette, és magától értetődőnek tekintette. Felesége és tanácsadói is arra ösztönözték, abszolút uralkodóként lépjen fel, és mindenáron érvényesítse akaratát. Az első Duma alig néhány hónapot élt csak meg, a cár már júliusban feloszlatta. Ezt a szélsőséges baloldali szervezetek újabb merénylethulláma követte, amire a cári hatalom megint terrorral válaszolt. Alig egy év alatt ismét több mint ezer embert végeztek ki. 1907-ben újra összehívták a Dumát, de a cár már a választásokba is beleszólt, és saját maga válogatta ki a képviselőjelölteket, akiknek elképzelése szerint a cári akarat jóváhagyása és érvényesítése lett volna az egyetlen feladata.
     II. Miklós tehát nagyon gyorsan elvesztette az Októberi Manifesztummal megszerzett viszonylagos népszerűségét, és a közvélemény hamarosan úgy tekintett rá, mint a demokratikus reformok legfőbb kerékkötőjére, s a birodalom megújulásának legnagyobb akadályára. Az amúgy is bicegő oroszországi reformok nagyrészt valóban a cár, és legszűkebb bizalmasainak ellenállása miatt nem tudtak érdemi eredményeket hozni.
    Oroszország demokratizálódása 1905-öt követően valóban elkezdődött, de kibontakozni nem tudott, s még saját lehetőségeihez képest is nagyon lassú tempóban haladt előre. Az első világháború aztán még az addig elért csekély eredményeket is tönkretette, s pusztítását a továbbra is gyenge lábakon álló orosz birodalom már nem volt képes elviselni.

Az orosz Balti Flotta gyakorlaton, 1913-ban. A képen elöl a Rurik páncéloscirkáló.

Forrásmunkák.

    A cikk megírásához az ihletet Richard Hough könyve, a magyarul 1971-ben, a Népszerű történelem sorozat keretében megjelent „Felkelés a Potyomkin páncéloson” adta. Legjobb tudomásom szerint máig ez az egyetlen nagyobb terjedelmű munka, ami az eseményekről magyar nyelven világot látott. Hough könyve az ötvenes években íródott, és információi részben már elavultak, ezért szükségesnek láttam utánanézni az interneten az újabb kutatásoknak is. Ezek persze szinte kizárólag csak orosz nyelven elérhetőek, de a neten szerencsére lehet magyarítani őket. Az orosz Wikipédia oldalain elég sok mindent lehet találni, különösen sokat segített ez az oldal.
     Némi kutakodás után találtam rá erre az oldalra -militera.lib.ru -, ahol orosz hadtörténeti munkákat lehet olvasni, és kis munkával lementeni. (Természetesen ezeket is oroszul, de a neten lehet fordítani őket is. Egyébként javasolnám, aki teheti, ne magyarra, hanem inkább angolra fordítsa ezeket a szövegeket, a fordítás minősége ugyanis így sokkal jobb.) Sok minden más mellett itt található Borisz Ivanovics Gavrilov könyve, a „Harc a szabadságért. Felkelés a Patyomkin páncéloson” is. A könyv a szovjet éra utolsó éveiben íródott, tartalma frissebb és részletesebb, mint Hough írása.
     Egyébként akár új, akár régi, minden a Patyomkin lázadással foglalkozó írásnak meg kell küzdenie a források elégtelenségével. Magáról a lázadásról egyszerűen nincs hiteles forrás, a visszaemlékezések teljesen megbízhatatlanok, és többnyire egymásnak is ellentmondanak. A lázadás vezetői nem történelmet, hanem a munkásmozgalom meg a saját hősiességük legendáját írták meg. A résztvevők legalább másfél évtizedig hallgatásra kényszerültek, majd a forradalom győzelme után emlékeik igazodtak a hivatalos történethez, ahogy múlt az idő, egyre nagyobb mértékben. Visszaemlékezéseiket körülbelül annyira lehet komolyan venni, mint a néhány éves gyerekfejjel koncentrációs táborba került holokauszt-túlélők hetven évvel későbbi, „abszolút hiteles” beszámolóit. Jól szemlélteti ezt az egyik orosz szerző, aki leírja, hogy a hetvenes években fiatal tengerészkadétokként meglátogatták kijevi otthonában a Patyomkin lázadás egyik utolsó, még életben levő résztvevőjét. A fiatalok a szokásos program szerint énekkel, tánccal, és versmondással szórakoztatták a nemzetközi munkásmozgalom tiszteletreméltó veterán harcosát, aki cserébe mesélt nekik a Patyomkin lázadásról. A szerző szerint minél tovább hallgatta az öreget, annál inkább az a meggyőződése támadt, az aggastyán valójában Eizenstein filmjét meséli el nekik. Ez aztán nyilvánvalóvá is vált, amikor a vén harcos teljes meggyőződéssel és átéléssel arról kezdett el beszélni, saját szemével látta, amikor a nevezetes babakocsi legurult a Richelieu lépcsőn! Hát ennyit a kései visszaemlékezések hitelességéről.
     A Patyomkin történetének úgy érzem szerves folytatása az Ocsakov lázadás, amit szükségesnek láttam egy utolsó fejezetben röviden megemlíteni. Erről a történetről nem találtam jó forrásmunkát, a neten feltalálható töredékekből próbáltam összeállítani az eseményeket. Nagyot remélhetően nem tévedtem, de elképzelhető, hogy van egypár pontatlanság az általam összeillesztgetett sztoriban. Az újabbkori orosz szerzők Schmidttel szembeni nyilvánvaló ellenszenvét nagyon érdekesnek találtam, kiváló szemléltetése ez is a –magyarokhoz hasonlóan- sértődötten önmagukba zárkózó oroszok paranoiájának, amely minden bajukért a zsidókat és az idegeneket/külföldieket okolja.
     Eredetileg ki akartam egészíteni az írást az orosz tengerészlázadások hagyományának utolsó nagy fejezetével, az 1921-es kronstadti matrózfelkeléssel, azonban úgy éreztem, ez már sok lenne a jóból. Ez a történet amúgy sem kapcsolódik közvetlenül a Patyomkinhoz, és igazából nem is kimondottan hajós sztori, hiszen a jégbe fagyott hajók a lázadás ideje alatt meg sem tudtak mozdulni. Itt inkább erődostromról volt szó, ami olyan nagyon nem illik erre a lapra.
     Azon is tűnődtem, melyik rovatba is tegyem ezt az írást. Típusismertetésnek nyilvánvalóan nem jó, és igazából tengeri csatának sem, hiszen a lázadás ideje alatt a Patyomkin alig néhány lövést adott csak le az ágyúiból. Miután azonban sehová máshová nem passzol, jobb híján végül mégis a tengeri csaták közé illesztettem be.

(2015 április-július)


Vissza.