Niels Juel
(1629-1697)

Niels Juel. Abraham Wuchters festménye.

    Európa északi területei, a skandináv országok, a kontinens perifériáján helyezkednek el, és majdnem olyan külön testet képeztek a földrész életében, mint a brit szigetek. Az itteni országok érdekszférája jól behatárolható volt, és lényegében mindig a Balti-tenger feletti ellenőrzés megszerzése miatt dúlt köztük a viszály. Az egymással közeli rokonságban álló népek közt mindig népszerű volt a skandináv egység gondolata, azonban ennek megvalósítását természetesen mindegyikük a saját irányításával képzelte el. A megvalósításhoz Dánia került a legközelebb, mely a Kalmari Unióban hosszú időre egyesítette Dániát, Norvégiát, Svédországot, Finnországot, Izlandot, Grönlandot, és a Feröer-szigeteket. Az uniót, nevének megfelelően, elvileg független államok alkották, a gyakorlatban azonban egyértelműen dán irányításról volt szó, mely gyakran sértette a többi ország érdekeit. Az uniót végül szét is bomlasztották a belső ellentétek. A kegyelemdöfést a megerősödő, és feltörekvő Svédország kiválása jelentette 1521-ben, melyet követően a Kalmari Unió hivatalosan is megszűnt létezni. Svédország és Dánia ettől kezdve egymás vetélytársaivá váltak, és megkezdődött köztük a harc a Balti térség nem elhanyagolható jelentőségű kereskedelmének ellenőrzéséért.
     Kezdetben egyértelműen Dánia látszott esélyesebbnek. Az 1611-es háborúban területeket nyert el a svédektől, a dán flotta pedig blokád alá vette a svéd fővárost, Stockholmot. IV. Keresztély dán király azonban elkövette azt a hibát, hogy 1625-ben beavatkozott a német császárság területein ekkor már javában dúló harmincéves háború menetébe. A királyt természetesen nem annyira a szorongatott német protestáns fejedelemségek megsegítésének önzetlen szándéka vezérelte, hanem az északi német területek megszerzésével inkább saját hatalmát és erejét óhajtotta növelni, főleg az egyre erősebbé váló Svédországgal szemben. A dán csapatok kezdetben sikerrel tevékenykedtek, és mélyen benyomultak a német területekre, azonban 1626-ban súlyos vereséget szenvedtek Tillytől, majd a rákövetkező évben Wallensteintől. Ezt követően Wallenstein benyomult a dán területekre, és elfoglalta az egész Jütland félszigetet. A dán szigetek, és a főváros, Koppenhága, csak azért menekült meg ettől a sorstól, mert a dán, és a segítségül hívott svéd flotta megakadályozta az ellenség átkelését a tengerszorosokon. 1629-ben IV. Keresztély kénytelen volt békét kötni II. Ferdinánddal, és kilépni a háborúból. Mindez rendkívül megalázó volt a dán királyságra nézve, hiszen nemcsak katonai vereséget szenvedtek, hanem jelentős területekről is kénytelenek voltak lemondani, ráadásul, a még rosszabb lehetőség elkerülése végett, kénytelenek voltak ősi ellenségük, Svédország segítségéhez folyamodni. A dánokkal ellentétben viszont a svédek rendkívül megerősödve kerültek ki a háborúból. Nemcsak komoly területi nyereségre és hadisarcra tettek szert, hanem Gusztáv Adolf győzelmei után a svéd hadsereg tekintélye is hallatlanul megnövekedett. A továbbiakban egy jó ideig már nem a spanyol, hanem a svéd csapatokat tartották Európa legütőképesebb fegyveres erejének.

Svédország területi gyarapodásai a XVII. században.

    1627-ben, Wallenstein fenyegető közeledésének hírére, a tehetősebb jütlandi nemesi családok elhagyták földjeiket, és biztonságosabb helyre menekültek, a szigetekre, vagy Norvégiába. A távozók között volt az egyik legrégibb dán nemesi családból származó befolyásos főnemes, Erik Pedersen Juel, Juelinge bárója is, aki Thy megyei birtokát elhagyva Norvégiába menekült feleségével, Sophie Clausdatter Sehested-el, és gyermekeivel. A család a norvégiai Christiania városában –a mai Oslo- telepedett le, hogy ott várja ki, amíg a háború véget ér. 1629 május nyolcadikán itt született meg a házaspár második fia, akit a Niels névre kereszteltek.
     Nem sokkal később Dánia békét kötött és kilépett a háborúból. A Juel család még ez év nyarán visszatért birtokaira. Harmadik fiúk, Jens, már ott született meg, 1631 nyarán.
     A gyermek Niels nevelését hatéves kora után nagynénje, Karen Sehested vette át, aki a királyi család gyermekeinek is az egyik nevelője volt. A stenalti birtokán élő, nagyműveltségű nagynéni alapos és mindenre kiterjedő képzésben részesítette unokaöccsét, aki elsajátította mindazokat az ismereteket, melyek egy korabeli, főnemesi származású fiatal számára szükségesek voltak az előkelő társaságba való beilleszkedéshez, és az érvényesüléshez. A tehetséges, értelmes gyerek könnyen tanult, és hamarosan széles körű műveltségre tett szert, melyről kortársai később is mindig elismeréssel beszéltek.
    Niels Juel. Jacob Coning festménye. 1643 tavaszán a fiatal Niels Juelt a trónörökös, Frigyes herceg –a későbbi III. Frigyes- udvarába küldték, hogy a herceg kísérőjeként tevékenykedjen, azaz a korabeli magyar terminológia szerint „apródi szolgálatot teljesítsen”. A herceg ekkoriban az északnémet Bremen-Verden egyházmegye gondnoka volt –a lutheránus egyházban a világi gondnok afféle egyházi méltóság- és újdonsült apródja itt, Bremenben csatlakozott az udvartartáshoz. Nem sokkal érkezése után azonban svéd csapatok nyomultak be a területre, és Frigyes herceg kénytelen volt dán területre menekülni. Az eredetileg protestáns-katolikus vallásháborúnak induló harmincéves háború eddigre ugyanis már teljesen elvesztette vallási jellegét, és tisztán az érintett európai nagyhatalmak területszerző háborújává degradálódott, melyben az azonos felekezetű országok egymással harcoltak különböző területekért. Az úgynevezett „Torstenson háború” gyors svéd győzelemmel zárult. A kolbergeri csatában, 1644 júliusában, a dán flotta még visszaverte a svéd partraszállási kísérletet, ám az október 13-án megvívott fehmerni csatában már katasztrofális vereséget szenvedtek. A dánok 12 hajót vesztettek, s a Balti-tenger vizeinek ura a svéd flotta lett. Az 1645-ben megkötött békeszerződésben Dánia ismét komoly területi veszteségeket volt kénytelen elkönyvelni.
     A Frigyes herceg udvarában eltöltött évek után Niels Juel 1647-ben a fiatal nemesek részére fenntartott soroei lovassági akadémia növendéke lett, majd 1650-ben hosszú európai utazásra indult. Az ilyen külföldi utak akkoriban az előkelő nemesi ifjak képzésének alapvető részét képezték, és tulajdonképpen ezzel a nagy európai körúttal zárták le nevelésüket. A külföldi országokban tett látogatások során a fiatalok nemcsak nyelveket tanultak –valamirevaló főnemesi sarj akkoriban legalább fél tucat nyelvet beszélt-, hanem megismerkedtek az adott országok kultúrájával, szokásaival, és persze alaposan tanulmányozták gazdaságukat és fegyveres erejüket, s e téren szerzett tapasztalataikat aztán odahaza is igyekeztek hasznosítani. Ezen kívül természetesen az sem volt elhanyagolható szempont, hogy utazásaik során a külföldi elit befolyásos tagjaival is ismeretségeket kötöttek, azaz olyan kapcsolati tőkét szereztek, melynek később esetenként nagy hasznát vehették.
     Niels Juel nagy körútja 1650 márciusában kezdődött, s a következő két év során bejárta a német fejedelemségeket és a francia királyságot. Franciaországi tartózkodása alatt kezdett el komolyan érdeklődni a tengerészeti ügyek iránt, s hogy e téren is bővítse ismereteit, 1652-ben Hollandiába utazott, hogy beálljon a holland haditengerészethez.
     A holland flotta ekkoriban kétségtelenül a világ vezető haditengerészete volt, melyhez tapasztalatszerzés végett szerte Európából sok fiatal tengerész csatlakozott, hogy itt szerzett tapasztalataikat, melyek saját későbbi karrierjükre is nagyon jótékony hatást gyakoroltak, aztán saját hazájuk haditengerészeténél hasznosítsák. Elsősorban persze Franciaországból érkeztek a tanulni vágyók, de sokan jöttek az itáliai országokból, Skandináviából, sőt, Angliából is.
     Niels Juel a lehető legjobbkor érkezett Hollandiába ahhoz, hogy a gyakorlatban tanulmányozhassa a haditengerész mesterség fortélyait. Nem sokkal érkezése után ugyanis kitört a már régóta esedékes háború Hollandia és Anglia között. Az első angol-holland tengeri háború mérföldkövet jelentett a tengeri hadviselés történetében. A csatasor ekkor vált a tengeri harcászat alapelemévé, ami lehetővé tette a korábban rendszerint áttekinthetetlen és irányíthatatlan kavarodásból álló tengeri ütközetek központi irányítását, és a flották előre átgondolt haditerv szerinti mozgatását. Ekkor alakult ki a flották harcrendjének aztán évszázadokon át érvényes felosztása, illetve az alkalmazott harceljárások is. Az addig a régi kalózhagyományokon alapuló flották ekkoriban váltak a szárazföldi hadseregekhez hasonló professzionális fegyvernemmé, melyet hivatásos tisztek irányítottak. Nils Juel úgyszólván az első sorból figyelhette meg ezeket a változásokat, és egyben a lehető legjobb mesterektől tanulhatta meg az új harcászati alapelveket. Maarten Tromp és Michiel de Ruyter hajóin szolgálva részt vett a háború összes nagyobb ütközetében, Kentish Knocktól Schenevingenig. Az ütközetek taktikailag ugyan többnyire angol győzelemmel végződtek, azonban stratégiai szempontból a britek nem tudtak döntő csapást mérni a hollandokra, akiknek, nagyobb veszteségeik ellenére, sikerült az országuk számára létfontosságú tengeri útvonalakat nyitva tartaniuk. A háború végül kompromisszumos békekötéssel zárult, ami egyértelmű angol siker volt, bár az európai közvélemény számára még egy jó darabig a tekintélyét továbbra is megőrző holland flotta számított a vezető haditengerészetnek.
     Niels Juel a háború után az egyik holland hadihajó parancsnokaként vett részt egy De Ruyter által vezetett holland flotta Földközi-tengeri útján. (Az, hogy külföldi illetőségű tiszt volt egy holland hadihajó parancsnoka, egyáltalán nem számított különösnek. Ekkor még nemcsak az európai határok voltak nyitottak, hanem a nacionalista téboly XIX. századi elhatalmasodásáig a különböző fegyveres erők is nagyrészt nélkülözték a nemzeti jelleget. Az egyes hadseregek és haditengerészetek kötelékén belül számos náció képviseltette magát. A Royal Navy-ben például még a nelsoni időkben is 17 nemzet tengerészei szolgáltak. A külföldi tisztek esetenként akár igen magas beosztásokba is kerülhettek.) A következő évben, a flotta visszaérkezése után, a fiatal dán az amszterdami hajógyárakban dolgozva igyekezett megismerkedni a hajóépítés mesterségével is, hogy ezzel tegye teljessé tengerészeti ismereteit. 1656 végén tehát már a szakma minden fogását ismerő, magasan képzett és gyakorlott tengerésztisztként tért vissza Koppenhágába.

A dán-svéd háborúk területe.

    Juel éppen a megfelelő időpontban tért vissza hazájába ahhoz, hogy rögtön kamatoztatni tudja megszerzett tudását. A két évvel korábban trónra lépett új svéd uralkodó, az ambiciózus X. Gusztáv, ugyanis elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy Svédország számára újabb területeket szerezve országát Észak-Európa vezető nagyhatalmává tegye. Bár a harmincéves háború idején a dánok elég csúnyán leszerepeltek, még mindig a svédekkel egyenrangú hatalomnak tekintették őket, s továbbra is kezükben tartották a Balti-tengerről kivezető tengerszorosokat, vagyis a balti kereskedelem ellenőrzésének kulcspozícióit. Gusztáv nem kívánt a veszélyesen erős szomszéd ellen rögtön közvetlen támadást indítani, hanem előbb lengyel területek megszerzésével kívánta pozícióit és országa erejét megerősíteni. (Megfelelően a tradícióknak, melyek szerint Dánia többnyire az északnémet területeken igyekezett terjeszkedni, míg Svédország inkább lengyel és orosz szomszédai rovására próbálta területeit bővíteni.) 1656-ban háborút indított a lengyelek ellen, s ostrom alá vette a Lengyelország tengeri kijáratának számító Danzig városát. Danzig blokádjával azonban a svédek a holland kereskedelemre is olyan érzékeny csapást mértek, amit Hollandia nem hagyhatott válasz nélkül. A kikötő volt ugyanis a lengyel gabonaexport központja, a lengyel búzát itt rakodták be a holland hajókra. A blokáddal tehát a svédek elvágták a rendkívül fontos északi gabonakereskedelem útját a hollandok előtt. 1656 nyarán a hollandok egy 42 hajóból álló nagy flottát küldtek a Balti-tengerre, mely a hozzá csatlakozó dán hadihajókkal együtt horgonyt vetett Danzig előtt, s a svédekre szegezett ágyúkkal kényszerítette X. Gusztávot a kikötőváros ostromának beszüntetésére. A tárgyalások során, hogy a svéd tekintély nagyon ne csorbuljon, Danzigot semleges területnek nyilvánították, s ilyen minőségében újra megnyitották a kereskedelmi hajók előtt.
     A Dániába szinte csak napokkal korábban visszaérkezett Niels Juel a dán Sorte Rytter sorhajó parancsnokaként vett részt a Danzig előtti eredményes flottatüntetésen, mely végül harc nélkül ért véget. A holland flotta ezután távozott a Balti-tengerről, a dán hadihajók pedig visszatértek Koppenhágába. A svédek azonban tovább folytatták a háborút lengyelek ellen, melyhez sikerült szövetségesként megnyerniük az erdélyi fejedelmet, II. Rákóczi Györgyöt is. Kezdetben úgy látszott, az egyesült svéd és erdélyi hadak előtt Lengyelország kénytelen lesz kapitulálni, s területét felosztják majd a győztesek közt. 1657-ben X. Gusztáv és Rákóczi együtt vonultak be a meghódított lengyel fővárosba, Varsóba. Rögtön ezután azonban az események teljesen más fordulatot vettek.
     A távoli lengyel frontról érkező, amúgy is megbízhatatlan híreket rosszul értelmezve a dánok azt hitték, a svédek igen komoly veszteségeket szenvedtek, és úgy gondolták, elérkezett a megfelelő idő arra, hogy megszabaduljanak örökös ellenlábasaiktól, és visszaszerezzék tíz évvel korábban elvesztett területeiket. Nyilván bátorította őket a svédek előző évi, danzigi fiaskója is. 1657 nyarán III. Frigyes váratlanul hadat üzent Svédországnak.
     A hadüzenet azonban katasztrofális tévedésnek bizonyult. A svédek veszteségei a valóságban egyáltalán nem voltak jelentősek. A dán támadásról értesülve X. Gusztáv félbeszakította a lengyel hadjáratot, és seregeit megfordítva a dánok ellen indult, magára hagyva Varsóban erdélyi szövetségeseit, akikkel aztán a lengyel-tatár hadak már könnyen végeztek.
    X. Gusztáv. Sebastien Bourdons festménye. Az ekkor 28 éves Niels Juel a hadüzenettel egy időben kapta meg tengernagyi előléptetését, és kinevezését a dán haditengerészet legnagyobb, holmeni támaszpontjának élére. A flotta feladata az lett volna, hogy a Lengyelországban harcoló svéd csapatok összeköttetését elvágja az anyaországgal, és megfossza őket utánpótlásuktól. A tíz évvel korábbi, szerencsétlen kimenetelű háború azonban nagyon megviselte az ország költségvetését, és a nehéz anyagi helyzet természetesen kihatással volt a dán haditengerészetre is, mivel flotta fenntartására és fejlesztésére nem jutott elég pénz. Az elég megviselt állapotban levő hajókat nem sokkal a háború előtt igyekeztek ugyan gyorsan helyrehozni, azonban a rendelkezésre álló rövid idő alatt már nem lehetett pótolni tíz év mulasztásait. Ennek megfelelően a dán flotta óvakodott attól, hogy nyílt ütközetbe bocsátkozzon a jelentős fölényben levő svédekkel, és nagy flottaütközetek helyett inkább óvatos rajtaütésekkel, portyázásokkal igyekeztek zavarni az ellenség tengeri szállításait. Az így kialakult kisebb csetepatékban a dán hajók egész jó teljesítményt nyújtottak. A svéd haditengerészetet szintén felkészületlenül érte a háború, és hetekig tartott, mire sikerült a flottát felszerelni. Szeptember elején a svéd hadihajók egy nagy inváziós flotta fedezeteként futottak ki Stockholmból, hogy csapatokat szállítsanak partra a legfontosabb dán szigeten, Zeelandon, Koppenhága közelében. A svéd hajók közeledésének hírére a dánok hadrendbe állították valamennyi úszóképes egységüket, s legjobb embereiket a flottához vezényelték át. Az addig a holmeni támaszpont parancsnokaként szolgáló Nils Juelt szintén a flottához helyezték át, ahol a dán flottaparancsnok, Henrik Bielke helyettese, és a dán elővéd parancsnoka lett.
     A két flotta szeptember 12-én találkozott, Falsterbo közelében. A svédek ugyan jelentős számbeli fölényben voltak, de hajóik felszereltsége gyenge volt, legénységük pedig nagyrészt sebtében besorozott, tapasztalatlan újoncokból állt. Két napon át próbálkoztak azzal, hogy áttörjenek a dán csatasoron Zeeland felé, ám összehangolatlan és erőtlen kísérleteiket a dánok sorra visszaverték. Ugyanakkor viszont a dán hajók is megelégedtek a passzív védekezéssel, és a túlerővel szemben nem merték megkockáztatni a támadást. Szeptember 14-én végül mindkét flotta visszavonult. A taktikailag eldöntetlen ütközet stratégiailag egyértelmű dán siker volt, hiszen meghiúsították a svéd partraszállási kísérletet, és a hazai vizek urai maradtak. A svéd királynak így meg kellett elégednie azzal, hogy megszállta a Jütland félszigetet, azonban a dán szigetek és a főváros, Koppenhága elérhetetlen maradt számára, mivel a tengerszorosokon való átkelést a dán flotta lehetetlenné tette.
     A helyzet tehát dán szempontból bíztatónak tűnt, azonban nem sokkal ezután olyasmi történt, amire korábban a dánok nem számítottak, és amit nem is láthattak előre. 1657-1658 tele ugyanis olyan kemény hideget hozott magával, amilyenre addig még nem nagyon volt példa. A zord időben az egész Balti-tenger befagyott, a Dánia körüli vizeket is beleértve. Az ország egyetlen védelme, a hadiflotta belefagyott a jégbe. A svéd hadsereg pedig egyszerűen átmasírozott a tengerszorosokat borító vastag jégen, és a csekély dán ellenállást gyorsan letörve néhány nap alatt elfoglalta először Funen (Fyn), majd Langeland szigetét, aztán átkeltek Zeelandra, és megindultak Koppenhága felé. A reménytelen helyzetben III. Frigyes kénytelen volt kapitulálni, s elfogadni a svédek követeléseit. Az 1658 február 26-án, Roskilde városában megkötött békeszerződés nagyon súlyos veszteségekkel járt a dánokra nézve. Az 1645-ben svéd kézre került területekről addig hivatalosan csak 30 évre mondtak le, most viszont a svédek véglegesen országukhoz csatolták őket. Úgyszintén svéd kézre került Norvégia középső része, Bornholm szigete, és ami a legnagyobb csapás volt, a mai Svédország déli részén levő három tartomány, az addig dán kézen levő Bohuslan, Halland, és Scania. A legfontosabb balti átjáró, az Öresund északi partja ezzel svéd kézre került, s megszűnt a tengerszorosok ellenőrzésének addig kizárólag dán kézben levő monopóliuma.
     A megalázó dán vereség egyetlen dicsőséges mozzanata a Jensen Bredal vezetése alatt álló négy dán hadihajó hősies ellenállása volt, melyek Nyborg előtt a jégbe fagyva ágyúikkal sikeresen védték magukat, egészen addig, amíg a jég fel nem olvadt, és vissza nem tudtak térni Koppenhágába.
     A dánokra mért gyors, és egész Európában nagy visszhangot kiváltó győzelem után X. Gusztáv folytatni akarta a félbeszakított lengyel hadjáratot, és egyben meg akarta valósítani régóta dédelgetett tervét, az ekkoriban még nem túl erős porosz királyság megszállását is. Ezzel viszont a svéd hatalmi túlsúly már akkora lett volna az északi térségben, ami már Európa többi nagyhatalmának az érdekeit is sértette volna. Hollandia, Franciaország, és Anglia követei udvariasan, de elég egyértelműen közölték a svéd királlyal, nem támogatják további hódításait. Ugyanakkor viszont a Dániától elhódított területek miatt senki nem reklamált. Ez alapján Gusztáv úgy vélte, a többi nagyhatalom dél felé nem engedi ugyan tovább menni, de az ellen alighanem nem lesz kifogásuk, ha a maradék dán területek bekebelezésével kerekíti ki birodalmát.

    Alig fél évvel a roskildei békeszerződés aláírása után, 1658 augusztusában, a svéd csapatok ismét Dánia ellen vonultak. Messze éppen nem kellett menniük, ugyanis Jütlandot és Funent még ki sem ürítették, s csak Zeelandra kellett újra bevonulniuk. Augusztus hatodikán egy hatalmas, 70 hajóból álló flotta fedezete alatt a svéd csapatok partraszálltak Zeeland szigetén, és megindultak a dán főváros, Koppenhága ellen.
     A dánokat teljes meglepetésként érte a támadás. A flotta hajói leszerelve álltak Koppenhágában, mivel újbóli felszerelésükre az országot sújtó súlyos hadisarc miatt nem volt elég pénz. A svédeknek így senki nem állt útjába, zavartalanul partra tehették csapataikat, s szállíthatták nekik a Svédországból érkező utánpótlást.
     Ebben a helyzetben mindenki a dánok gyors vereségére, és a főváros kapitulációjára számított. A hitszegő svéd támadás azonban rendkívül felbőszítette a dánokat, akik fegyvert ragadtak, és addig nem tapasztalt egységben álltak ki uralkodójuk mellett. A megszállt norvég területeken és Bornholm szigetén a lakosság fellázadt a svédek ellen, és végül önerőből űzték ki a hódítókat a területekről. Koppenhága teljes lakossága, és a környékről a városba menekült parasztok is részt vettek a főváros védelmében. A király, III. Frigyes, aki addig nem mutatott fel túl sok uralkodói erényt, most szintén bátran viselkedett. Határozottan visszautasította azokat a javaslatokat, melyek a fővárosból való távozásra biztatták, s kijelentette: „Otthon akarok meghalni!”
     A svéd csapatok augusztus 11-én érték el a dán fővárost. Mint mindenki más, X. Gusztáv is arra számított, Koppenhága egy kis tessék-lássék ellenállás után gyorsan kapitulálni fog csapatai előtt. Megérkezve azonban azt kellett látnia, a dánok nagyban dolgoznak a főváros védműveinek megerősítésén, a védhetetlen külvárosokat pedig a svédek megjelenésekor felgyújtották. A svédeknek tehát hosszú ostromra kellett berendezkedniük, ami korábban nem szerepelt a terveikben.
     A dán flotta hajóit gyorsan megpróbálták újra szolgálatba állítani, s a kisebb hajókat sikerült is hamar harcképes állapotba hozni. Ezeknek később döntő jelentőségük volt a svédek által megszállt norvégiai Trondelag tartomány visszafoglalásában, Trondheim blokád alá vételével ugyanis megfosztották utánpótlásuktól az ott állomásozó svéd csapatokat. A nagy hajók gyors felszerelésére azonban többnyire már nem volt elég idő, így ezek ágyúit a főváros védművein állították fel, legénységük pedig csatlakozott a szárazföldön, a város védelménél harcolókhoz. Nils Juel, amellett, hogy megtartotta a holmeni támaszpont parancsnokságát, és felügyelte a hajókon folyó munkákat, tengerészeivel, akik a szedett-vedett védősereg egyik legütőképesebb részét képezték, maga is részt vett a város védelmében. A dánok természetesen nem hagyták, hogy az ellenség zavartalanul kiépíthesse az ostromzárat a város körül, s rendszeres kicsapásokkal igyekeztek zavarni a svédek tevékenységét. Juel emberei nagy szerepet játszottak az augusztus 23-ai kirohanásban is, melyben háromezer dán katona, tengerész és diák vett részt, s melynek során szétrombolták a svéd ostromépítmények nagy részét, és három ágyút zsákmányoltak. A dán tengerészek szintén döntő szerepet játszottak a főváros előtt fekvő, stratégiailag kulcsfontosságú Amager szigete elleni svéd partraszállási kísérlet meghiúsításában is. X. Gusztáv, aki személyesen vezette a támadást Amager ellen, kis híján maga is majdnem dán fogságba esett.

A koppenhágai egyetem diákjai csatlakoznak a védősereghez. Vilhelm Jacob Rosenstand festménye.

    A svéd sereg augusztus végén megkezdte Koppenhága lövetését, és az elszánt dán ellenállás dacára csak idő kérdése volt, mikor veszik be a várost. Azonban az európai nagyhatalmak, X. Gusztáv reményeivel ellentétben, nem szemlélték a dánok elleni támadást olyan passzív jóváhagyással, mint egy évvel korábban. Főleg az északi kereskedelemben leginkább érdekelt hollandok figyelték aggódva a fejleményeket. Bár az Öresund déli partja, és a két Belt dán kézen maradt, a roskildei békeszerződésben Dánia lemondott a szorosokon áthaladó hajók ellenőrzésének jogáról. Következésképpen tehát Svédország döntötte el, kiket enged be a Balti-tengerre, és mekkora vámot vet ki a szorosokon áthaladó hajókra. A hollandok, mint a dánok szövetségesei, joggal tartottak attól, hogy a svédek a továbbiakban nem az ő hajóikat, hanem a Svédországot támogató Anglia kereskedőit fogják előnyben részesíteni. Mindez az északi kereskedelem elvesztését vonta volna maga után, ami az egész országot megrázó, súlyos csapás lett volna a holland kereskedelemre.
     A történetírás máig messze valódi jelentőségén alul kezeli az északi és balti kereskedelem Európa történetében játszott szerepét. Valójában azonban az innen származó faáru, kátrány, vászon és kötél meghatározó szerepet játszott a nyugati országok hajóépítő iparában, nem is beszélve a Nyugat-Európai élelmiszerellátás egyik gerincét jelentő gabonakereskedelemről, vagy a heringhalászatról. A balti kereskedelem elvesztése olyan súlyos következményekkel járt volna, hogy Hollandia még az angolokkal való újabb háborút is hajlandó volt megkockáztatni ennek elkerülése érdekében. Az angolok ugyanis a svédek szövetségesei voltak, tehát fennállt a veszélye annak, hogy egy holland-svéd konfliktus esetén Anglia fegyveresen is be fog avatkozni az eseményekbe a svédek oldalán.
     A hollandok azonban még ezt a kockázatot is hajlandóak voltak vállalni. A koppenhágai holland nagykövet, Coenraad van Beuningen, maga is ellenállásra buzdította a dán uralkodót, kijelentve, hogy az északi szorosok tölgyfából készült kulcsai Amszterdam dokkjaiban találhatók. Nem kis részben nyilván az ő bíztatására, s a megígért holland segítségben bízva döntött III. Frigyes a reménytelennek tűnő ellenállás folytatása mellett.
     A hollandok valóban nem a levegőbe beszéltek. Az újabb svéd támadásról beérkező első hírek hallatán azonnal elrendelték a flotta felszerelését. A Jacob van Wassenaer Obdam vezette, 45 hajóból álló holland flotta október hetedikén indult útnak, és 22-én érkezett meg az Öresund bejáratához. A flotta mögött egy kereskedelmi hajókból álló konvoj haladt, mely az ostromlott város számára küldött utánpótlást szállította, valamint 2.300 katonát a város védelmének megerősítésére. A szoros -a holland terminológiában a Sound- bejáratánál a hollandok horgonyt vetettek, hogy kivárják a számukra kedvező északi szelet, melynek segítségével áttörhetik a várost a tenger felől blokád alatt tartó 43 svéd hadihajó vonalát. A svéd flottaparancsnok, Karl Gustav Wrangel, megelőző támadást akart indítani a horgonyon álló holland hajók ellen, azonban X. Gusztáv nem engedélyezte az akciót. A király alighanem abban bízott, a hollandok csupán erőfitogtató flottafelvonulást tartanak, de fegyveres összecsapást, a várható angol reakciótól félve, nem mernek majd kezdeményezni.
     A hollandok azonban el voltak szánva a támadásra, melyre a megfelelő alkalom végül október 29-én érkezett el, amikor a szél megerősödött és északira váltott. A hajók hajnalban felhúzták a horgonyt, és megindultak a svéd flotta felé. Az első lövést nem sokkal reggel nyolc óra után adták le, és a két flotta a következő hat órában elszánt és véres közelharcot vívott egymással. A holland flottát a gyakorlatban nem annyira a tengerészeti ügyekben kevéssé járatos Wassenaer, hanem inkább az elővéd parancsnoka, Witte de With tengernagy vezette. De With nem próbált meg taktikázni és manőverezgetni, hanem a tőle megszokott stílusban rögtön frontális támadást indított a svédek ellen, és menetből megrohanta az ellenséget. Ez természetesen ezúttal is azzal a következménnyel járt, hogy a harcrend mindkét oldalon gyorsan felbomlott, és áttekinthetetlen közelharc, mélée bontakozott ki. A hajók kiválasztották az ellenfelüket, és az ütközet ezt követően az egyes hajók közti párviadalokká redukálódott.
     A tét mindkét oldalon nagy volt. A svédek tudták, ha a hollandok áttörnek, és megnyitják a tengeri összeköttetést Koppenhága felé, odalesz minden, amit a háborúban addig elértek. A hollandok pedig azt tudták, ha csatát vesztenek, nemcsak Koppenhága esik el rövid időn belül, hanem keresztet vethetnek a balti kereskedelemre is, mert oda holland hajót a svédek többet nem fognak beengedni. Ennek megfelelően mindkét fél egyforma elszántsággal harcolt, és a küzdelem kimenetele egy jó ideig bizonytalan volt.
     Witte de With zászlóshajója, a Brederode, a svéd Draken-el vívott tűzpárbajt, és a küzdelem közben mindkét hajó zátonyra futott. A svéd hajónak sikerült levergődnie onnan, a Brederode azonban mozdíthatatlanul megült a homokpadon. Ezt látva több svéd hajó is támadást indított a kiszolgáltatott helyzetben levő holland hadihajó ellen, melynek legénysége, miután De With elesett, végül bevonta a hajó zászlaját, és megadta magát. A svédeknek sikerült levontatni a zátonyról a holland hajót, és megpróbálták elvontatni, azonban a Brederode vontatás közben elsüllyedt. (Amiben talán a holland legénység is segített a hajónak, nem akarván, hogy a nagynevű sorhajó, Maarten Tromp hajdani zászlóshajója, az ellenség kezére jusson.)
     A küzdelem hevességét jól szemlélteti, hogy nemcsak Witte de With, hanem a dán utóvéd parancsnoka, Pieter Florizzon is életét vesztette az ütközetben. Délutánra azonban érvényesült a holland hajók jobb tüzérsége, illetve a holland tengerészek nagyobb rutinja. Wassenaer-nak sikerült áttörnie a svéd blokádon, és az ellenséget az Öresund északi partja felé szorította vissza. Ezzel megnyílt az út Koppenhága felé, s a holland szállítóhajók eljuttathatták oda a város túlélése szempontjából létfontosságú utánpótlást és erősítést.

A Sound-i ütközet. Jan Abrahamsz Beerstraten festménye.

    A meglepetésszerű svéd támadás óta eltelt időben a dán flotta sorhajóiból tizet sikerült ismét felszerelni és szolgálatba állítani. Az ütközet kezdetekor ezek szintén elhagyták a kikötőt, és Henrik Bielke, illetve Niels Juel vezetésével megpróbáltak a hollandok segítségére sietni. Azonban az az erős északi szél, mely segítette a hollandokat a svéd flotta lerohanásában, megakadályozta a dél felől érkező dán hajókat abban, hogy idejében megérkezzenek a csata helyszínére. Az erős ellenszélben cikk-cakkoló dán hajók csak kínkeserves lassúsággal tudtak előre araszolni, és már nem voltak képesek beavatkozni az ütközetbe. Miután azonban a csata másnapján egyesültek a holland flotta hajóival, együttesen már olyan fölénybe kerültek a svéd haditengerészettel szemben, mely a háború hátralevő idejére biztosította számukra a tengerszorosok feletti ellenőrzést.
     A svédek szintén győztesnek kiáltották ki magukat, bár öt sorhajót vesztettek, míg a hollandok csak egyet. Witte de With bebalzsamozott holttestét Stockholmban, afféle győzelmi trófeaként, három napra közszemlére tették, mielőtt egy, az elhunyt tengernagy érdemeit és bátorságát méltató levél kíséretében visszaküldték volna Hollandiába. A svéd király, X. Gusztáv sem érezte meggyőzőnek a holland győzelmet. Tovább erőltette Koppenhága ostromát, és csak a döntőnek szánt, 1659 február 11-ei roham kudarca után szüntette be a város lövetését. A háborút azonban még most sem volt hajlandó befejezni, annak ellenére, hogy a svéd vereségen felbátorodva közben egy erős nemzetközi koalíció szerveződött ellene. Az egyesült porosz-lengyel-osztrák csapatok kiszorították a svédeket a lengyel területekről, majd májusban a Jütland félszigetről is. A Funen szigete ellen indított inváziós kísérletet a svédek júniusban még visszaverték, ám ősszel egy újabb holland flotta jelent meg a Balti-tengeren, ezúttal Michiel de Ruyter parancsnoksága alatt. A holland hajók segítségével a szövetségesek november 11-én partra szálltak Funen szigetén, és másnap Nyborg mellett döntő vereséget mértek az ott állomásozó svéd csapatokra.
     A svédek ezzel minden fronton hátrálásra kényszerültek. Legfőbb támogatóik, az angolok, ősszel egy erős flottát küldtek ugyan a svéd vizekre, ám óvakodtak attól, hogy fegyveres összetűzésbe bonyolódjanak a hollandokkal. Jelenlétük inkább csak figyelmeztetés volt, nehogy a dánok és a hollandok túlnyerjék magukat.
     X. Gusztáv 1660 februárjában váratlanul megbetegedett és meghalt. (A pletyka szerint a vereségek miatti elkeseredésében túl mélyen nézett a pohár fenekére, és szervezetét legyengítette a mértéktelen alkoholfogyasztás.) Halálával elhárult a békekötés előtti legnagyobb akadály. Az 1660 májusában megkötött koppenhágai béke lényegében visszaállította a két évvel korábbi határokat, azonban három tartomány, Bohuslan, Halland, és Scania, svéd kézen maradt. Noha a katasztrofális kezdet után a dánok elégedettek lehettek ezzel a végeredménnyel, az Öresund északi partjának az elvesztésébe nehezen törődtek bele. Miután azonban szövetségeseik nem támogatták őket a háború folytatásában, egyelőre kénytelenek voltak beleegyezni ezekbe az átmenetinek tekintett területi veszteségekbe.
     A háború más, nem területi változásokkal is járt Dániára nézve. A főváros sikeres védelmében kiemelkedő szerepet játszó köznemesség, polgárság, sőt, bizonyos mértékig a parasztság szerepe is erősen felértékelődött a háború után, és a király ezekre a társadalmi osztályokra támaszkodva a következő években létrehozta Dániában az abszolút monarchia francia mintára szerveződő intézményét. Elsősorban a polgárság és a köznemesség segítségére támaszkodva háttérbe szorította –és megadóztatta- a főnemeseket, akiknek befolyása jelentősen csökkent az ország irányításában.
     A szintén a főnemesség soraiból származó Niels Juel pályafutásában azonban nem jelentett törést az abszolutizmus bevezetése. A háború után visszatért a holmeni támaszpont élére, ahol a következő években nagyrészt ő irányította a dán flotta újjáépítését. A feladat nem volt egyszerű, hiszen a flotta a háborúban súlyos veszteségeket szenvedett, az új hajók építésére és felszerelésére pedig a háborút követő pénzügyi válság miatt nem volt elegendő anyagi eszköz.

III. Frigyes, dán király. 1609-1670.

    A dán haditengerészet szervezeti felépítésében is komoly változások történtek. Ekkoriban hozták létre a dán Admiralitást, melynek élére Henrik Bielke került. Ez a beosztás lényegében a Tengerészeti Miniszter rangját jelentette, és nagyjából megfelelt az angol Admiralitás Első Lordja tisztségének. A flotta hadműveleti parancsnokának tisztségére –mint az angol Első Tengeri Lord- viszont más embert kellett keresni. Erre a pozícióra Niels Juel tűnt a legmegfelelőbb embernek, és szinte mindenki őt is ajánlotta a királynak. III. Frigyes azonban, talán a hollandok ösztökélésére, másként döntött, s 1666-ban Cort Sivertsen Adelert bízta meg a flottaparancsnoki teendők ellátásával.
    Az ekkor 44 éves, norvégiai születésű Adeler 15 éves kora óta a holland flottában szolgált. 1639-ben Tromp hajóin vett részt a downsi ütközetben, majd velencei zsoldba szegődve a törökök ellen harcolt a Földközi-tengeren. A Dardanelláknál vívott egyik ütközetben egymaga 15 török gályát süllyesztett el hajójával, amiért a San Marco Rend lovagi címével tüntették ki, és altengernaggyá léptették elő. Hollandiába visszatérve egy amszterdami kereskedőcégnél dolgozott tovább, és nem vállalt beosztást a holland haditengerészetnél, bár az ottani Admiralitás altengernagyi rangot kínált fel neki. Tekintélye olyan nagy volt, hogy a katasztrofális lowestofti vereség és Wassenaer halála után az ő neve is felmerült a holland haditengerészet főparancsnoki tisztségének betöltésére. 1666-ban III. Frigyes személyes kérésére, valamint igen komoly mennyiségű készpénz hatására döntött a szülőhazájába való visszatérés mellett. Valószínűsíthető, hogy személyét a holland-dán kapcsolatok szorosabbra fűzésén munkálkodó holland diplomaták ajánlották Frigyes figyelmébe.
     Adeler kinevezéséről senki nem konzultált Niels Juellel, és egyáltalán nem is vonták be a döntéshozatalba. A tengernagyot meglepetésként érte Adeler kinevezése arra a posztra, melyre ő is pályázott. Az eljárás mélyen sértette önérzetét, de igyekezett jó képet vágni a dologhoz –mást nem is nagyon tehetett- és nem éreztette neheztelését új felettesével szemben. A kettejük közt lappangó feszültségek ellenére Adeler és Juel együttműködése a későbbiekben nagyon hatékonynak és gyümölcsözőnek bizonyult. Adeler is beváltotta a hozzá fűzött reményeket, s kiváló szervezőképessége és jó kapcsolatai sokat segítettek a dán haditengerészet újjáépítésében, melyet holland mintára szerveztek újjá. Tevékenységének évei alatt a dán haditengerészetnél harminc új sorhajót állítottak szolgálatba.
     Adeler kinevezése miatt azonban Juelen kívül is sok dán/norvég tengerész érezte becsületében sértve magát, akik úgy gondolták, a flottában kezd túl nagyra nőni a holland befolyás. Természetesen ők is készek voltak tanulni a jobbtól, azonban indokolatlannak tartották, hogy a flottánál nemcsak hogy mindent holland mintára építenek, és szerveznek meg, hanem ráadásul a tényleges irányítás is az inkább holland, mint dán Adeler, és a flottában nyüzsgő holland tanácsadók kezében van, akiknek nagyobb befolyása volt a királyra, mint saját tisztjeinek. A dán szolgálatban álló holland tisztek, illetve az úgynevezett tanácsadók sem igazán tették rokonszenvessé magukat. Többnyire nagyképűek, és intrikus természetűek voltak, akik minden lehetséges alkalommal igyekeztek éreztetni a dánokkal, hogy tengerészeti ügyekben mennyire el vannak maradva a hollandokhoz képest.
     Niels Juel igyekezett nem részt venni a dán-holland belháborúkban, és erejét a flotta újjászervezésére igyekezett koncentrálni. De arra azért talált alkalmat, hogy még 1661-ben megnősüljön. A tengernagy az ekkor húszéves Margrethe Ulfeldt-et vezette oltár elé. A jól sikerült házasságból négy gyermek született.
     Bátyja halála után Juel örökölte a család jütlandi birtokait is, azonban sok kedvet nem érzett a gazdálkodáshoz. A területileg meglehetősen szétszórt családi birtokokat eladogatva egy kisebb és könnyebben kezelhető birtokot vásárolt Jütland északi részén, Saebygaard mellett, ezen kívül egy hajózási céget is alapított. Tehetős hajógazdaként, földbirtokosként, és magas rangú katonatisztként a hétköznapjai nyilván eléggé zsúfoltak lehettek.
     Adeler és Juel erőfeszítései ellenére a flotta építése a notórius pénzhiány miatt viszonylag lassú tempóban haladt előre. A helyzetben 1670 után, az új király, V. Keresztély trónra lépését követően állt csak be kedvező változás. Az új uralkodó teljes mértékben felismerte a tengeri hatalom jelentőségét, mely Dánia számára különösen életbevágó fontosságú volt, amint azt a korábbi dán-svéd háborúk is meggyőzően bizonyították. Amennyiben a dán flotta uralni tudta a hazai vizeket, a Jütland félszigetet leszámítva az ország minden területe sérthetetlen volt, hiszen a dán szigeteket és Norvégiát ellenséges hadsereg csak tengeri úton tudta elérni. Ennek megfelelően az új király kezdettől fogva élénk érdeklődéssel követte nyomon a haditengerészet ügyeit, melynek fejlesztése uralkodása alatt kiemelt prioritást élvezett. (A kortársak szerint V. Keresztélyt csupán négy dolog érdekelte egész életében. Sorrendben a vadászat, a szex, a háborúskodás, és a haditengerészet.)
     Trónra lépését követően az uralkodó egy bizottságot állított fel a haditengerészet szervezetének és költségvetésének ellenőrzésére. A bizottság fő feladata az volt, hogy segítsen lehetőleg minél jobban leépíteni a flotta költségvetéséből komoly pénzeket elnyelő, s a haditengerészet gépezetének működését megnehezítő bürokratikus, hivatali vízfejet. A bizottság jelentései nyomán a haditengerészet szervezeti felépítését racionalizálták, a felesleges hivatalokat megszüntették vagy összevonták, a vezetők hatásköreit újra osztották. Niels Juel is megszabadult néhány olyan beosztástól, mely csak felesleges adminisztrációs terheket rótt rá, és akadályozta más, fontosabb területeken folytatott munkájában. A dán haditengerészetnél betöltött szerepe a reformok után sem változott, Bielke és Adeler után továbbra is a flotta harmadik legfontosabb embere maradt.

A fejedelmi kiállású Cort Sivertsen Adeler. 1622-1675. Korabeli grafika.

    Az 1660-as koppenhágai békekötés után a dán politika egyik legfontosabb célkitűzése mindig is a háborúban elvesztett területek visszaszerzése volt. Dánia egyedül azonban nem kockáztathatta meg a háborút az ekkor már nála jóval erősebb Svédországgal. Nyilvánvaló volt, hogy az országnak csak abban az esetben lehet esélye a sikerre, ha olyan szövetségeseket tud maga mellé állítani, akik lekötik a svéd fegyveres erők egy részét. 1666-ban Dánia egyszer már belépett egy újabb nemzetközi háborúba, legfőbb szövetségese Hollandia oldalán, Anglia ellen. A háborúban való részvétele azonban néhány jelentéktelen kis tengeri csetepatétól eltekintve merőben formális volt csupán, a dán fegyveres erők komoly összecsapásban sem tengeren, sem szárazföldön nem vettek részt. Születtek ugyan tervek, hogy az Orkney-szigeteket, melyeket még 1465-ben zálogosítottak el az angolok javára, egy kombinált tengeri-szárazföldi hadművelettel visszafoglalják, ám a háború még azelőtt véget ért, hogy ezt a tervet meg tudták volna valósítani. Svédország ebben a háborúban nem vett részt, így az ellene való fellépésre nem nyílt lehetőség.
     Az újabb háborúra persze nem kellett sokáig várni. 1672-ben XIV. Lajos, akinek már régóta fájt a foga a gazdag Spanyol Németalföld (Belgium) és Hollandia területeire, háborút indított Hollandia és Spanyolország ellen. Szövetségesként sikerült megnyernie –gyakorlatilag megvásárolnia- az angol király, II. Károly támogatását is. A háború egykettőre ismét nemzetközi, európai háborúvá terebélyesedett, melybe gyakorlatilag a kontinens összes valamirevaló országa belekeveredett. Miután 1674-ben Anglia az elszenvedett tengeri vereségek miatt kilépett a háborúból, Franciaország legerősebb szövetségese Svédország maradt. A franciáknak sikerült rávenniük a svédeket, indítsanak háborút a hollandokat támogató brandenburgi porosz királyság ellen, melynek megszerzése amúgy is a svédek régóta dédelgetett vágya volt. Az év végén svéd csapatok szálltak partra Pomeránia területén, és támadást indítottak Brandenburg ellen. Miután a svéd szárazföldi erők egy nagy része elhagyta az anyaországot, kedvezőnek látszó alkalom kínálkozott arra, hogy a dánok támadást indítsanak a 15 évvel korábban tőlük elhódított déli svéd tartományok ellen. Leginkább Scania visszaszerzésére vágytak, mivel ezzel az Öresund mindkét partja újra dán kézre került volna, és visszaállíthatták volna a Balti szorosok ellenőrzése feletti dán szupremáciát. Dánia legfontosabb szövetségese, Hollandia, mely a Brandenburg elleni támadás után hadat üzent Svédországnak, szintén a háborúba való belépésre igyekezett rávenni a dán uralkodót.
     V. Keresztély azonban nem akarta megismételni az apja által 17 évvel korábban elkövetett hibát. III. Frigyes is túlértékelte a svéd csapatok lengyel területeken való lekötöttségének jelentőségét, és ez a tévedése csaknem Dánia pusztulását okozta. A királyi tanácsadók többsége is a háború ellen volt, és egyébként is, mindenki jól tudta, a svéd hadsereg a harmincéves háború óta nem szenvedett vereséget a kontinensen.
     1675 nyarán azonban ez a svéd sikerszéria véget ért. Június 18-án a svéd csapatok Fehrbellin-nél váratlanul vereséget szenvedtek a poroszoktól. A csata, és az ott elszenvedett vereség valójában nem volt jelentős, a svédek azonban mégis visszavonulni kényszerültek. A hír felvillanyozta a térségben érdekelt országokat, és a csatavesztést követően néhány hónapon belül Dánia és Ausztria egyaránt hadat üzent Svédországnak.
     Felkészülve a háború kitörésére, a dán flottát már májusban felszerelték, és harckészültségbe állították. Erősítésként egy nyolc sorhajóból álló holland kötelék is csatlakozott hozzájuk, Binckes kapitány vezetésével. Binckes ugyanolyan intrikus bajkeverőnek bizonyult, mint a holland tisztek többsége. Hajlandó volt ugyan feletteseként elfogadni Adelert, ám tisztjeivel együtt azt követelte, köteléke független hajórajként működhessen, és Adeleren kívül másnak ne tartozzanak engedelmességgel. Miután a hollandok támogatásáról nem mondhattak le, a dán Admiralitás kénytelen volt elfogadni ezt a követelést.
     Mindaddig, amíg a dán flotta nem verte meg a svéd hajóhadat, és nem szerezte meg a hazai vizek feletti uralmat, a dán hadsereg nem kockáztathatta meg az átkelést a svéd területekre, így a szárazföldi csapatok egyelőre csak az észak-német területeken folyó harcokba avatkoztak be, illetve Norvégia középső területeiről indítottak kisebb támadásokat Svédország ellen. A háború sikere tehát a flottán állt vagy bukott. A dán-holland flotta Adeler vezetésével még augusztusban, vagyis a szeptember másodikán megtörtént hadüzenet előtt, kifutott Koppenhágából, hogy elvágja a német területen harcoló svéd csapatok összeköttetését az anyaországgal, és kikötőikbe szorítsa be a svéd hadihajókat, megteremtve ezzel egy sikeres dán partraszállás lehetőségét.
     Harcra azonban nem került sor, ugyanis a svéd flotta felszerelése igen lassan haladt, ráadásul járványok törtek ki, melyek megtizedelték a hajók legénységét. A svédek csak októberre voltak képesek elhagyni Stockholm kikötőjét, ám csupán Gotland északi csücskéig jutottak, ahonnan a legénység közt pusztító járványok és a viharos időjárás miatt kénytelenek voltak visszafordulni. A viharos tengeren több hajó összeütközött, és komoly károk érték a flottát. A felsülés miatt felbőszült svéd uralkodó, XI. Károly, a flottaparancsnokot, Gustav Otto Stenbock-ot tette felelőssé a kudarcért, és nemcsak menesztette a szolgálatból, hanem kifizettette vele a sikertelen hadjárat összes költségét is. A király az év végén Lorentz Kreutz bárót nevezte ki új flottaparancsnoknak.
     Nem volt sokkal jobb helyzetben a dán flotta sem, melynek hajóin szintén járványok pusztítottak. A hajók Gotland szigeténél horgonyozva várták, hogy a svédek felvegyék velük a harcot, majd miután ez nem történt meg, a betegségek és a pocsék időjárás miatt kénytelenek voltak visszatérni hazai vizekre. A hajók a Koppenhágától délre fekvő, nem sokkal később nevezetessé váló Koge (Kjoge) öbölben vetettek horgonyt, hogy itt teleljenek át. Visszatérés közben a flottaparancsnok, Coort Adeler is megbetegedett, s november hatodikán Koppenhágában, viszonylag fiatalon, 53 évesen váratlanul elhunyt.
     Úgy látszott, Adeler halála végre megnyitja Niels Juel előtt a főparancsnoki tisztséghez vezető utat. A flottánál mindenki arra számított, a rátermett és rendkívül népszerű Juel lesz Adeler utódja. Nem sokkal később Juel valóban meg is kapta flottaparancsnoki előléptetését, ám mindenki nagy meglepetésére csupán ideiglenes jelleggel. A király ugyanis úgy látta jónak, hogy flottája élére az akkoriban mindenki által a messze legjobbnak tartott holland tengerészettől kérjen parancsnokot. Az uralkodó jobban bízott a tapasztalt és harcedzett holland tengerészekben, mint a sajátjaiban, ezenkívül alighanem azt is figyelembe vette, hogy egy holland parancsnokság alatt álló flotta nyilván nagyobb támogatást fog kapni Hollandiától, mint egy dán. A dán diplomatáknak rövidesen sikerült is egy igazi nagyágyút szerződtetniük a flottához. A legendás Maarten Tromp fia, a szintén nagy hírnévnek örvendő Cornelis vállalta el a felkérést.

Cornelis Tromp. 1629-1691. Sir Peter Lely 1675-ben készült festménye.

    A Niels Juellel egyidős, 1629-ben született Cornelis Tromp, Maarten Tromp második fia, Európa szerte nagy hírnévnek örvendő katona volt, aki már számos tengeri ütközetben bizonyította kiváló vezetői képességeit. Különösen nagy visszhangot váltott ki az angol Edward Spragge tengernaggyal vívott magánpárbaja. Az 1666-os Szent Jakab napi –egyébként angol győzelemmel végződő- csatában ugyanis Tromp megfutamított és egészen az angol partokig kergetett egy brit köteléket, melynek egyik raját Spragge vezette. Spragge olyan megalázónak érezte a történteket, hogy nyilvánosan bosszút esküdött Tromp ellen. A két tengernagy ezt követően minden tengeri ütközetben egymást kereste, és egymás hajójával vívott ádáz közelharcot. Az európai közvélemény romantikus hajlamú részét izgalomban tartó párbajsorozat végül az 1673-as texeli ütközetben dőlt el, melyben a Tromp hajójával vívott tűzharcban Spragge elesett.
     Kiváló katonai képességeihez képest Tromp emberi tulajdonságai azonban már jóval szerényebbek voltak. Óriási tiszteletnek örvendő apja halála után úgy kezelték Hollandia szerte, mint afféle trónörökös herceget. Ennek megfelelően elkényeztetett, beképzelt és önfejű alak, s nagy intrikus vált belőle, aki azt hitte, saját kiválósága miatt érdemelte ki azt a hódolatot, amivel körülvették, pedig csupán apja emlékét tisztelték benne. Mindenki azt várta, Wassenaer után ő fogja majd megkapni a holland flotta főparancsnoki tisztségét, azonban erre a pozícióra –alighanem Hollandia nagy szerencséjére- végül De Ruyter került. A csalódott Tromp rövidesen összetűzésbe is került Ruyterrel, ami a flottából való eltávolítását vonta maga után. Az Orániai párt hatalomra jutása után visszatérhetett a tengerészethez, és –továbbra is De Ruyter parancsnoksága alatt- fontos szerepet játszott a harmadik angol-holland háború nagy tengeri csatáiban. A nagyravágyó Trompnak továbbra sem volt ínyére a másodhegedűsi szerep, ám reménye sem lehetett arra, hogy De Ruyter életében megkapja a főparancsnoki tisztet a holland flottánál. Így amikor felkínálták neki a dán haditengerészet főparancsnoki tisztségét, rövid habozás után végül igent mondott a felkérésre.
     Tromp, és a vele erősítésként érkező holland hajók megérkezéséig Niels Juel vette át a dán flotta parancsnokságát. Immár másodszor szorították háttérbe a külföldi tisztek kedvéért, azonban a tengernagy ezúttal is szó nélkül tudomásul vette a királyi döntést. Csupán magánleveleiben adott hangot csalódottságának. A tengerészeti miniszterhez, Henrik Bielkéhez írt egyik levelében Juel ezt írta: „Remélem, hogy az Úr és a szerencse lehetőséget ad nekünk arra, hogy Őkirályi Felsége láthassa, saját alattvalói is képesek olyan teljesítményre, mint bármelyik külföldi tengerész.”
     A különösen zord tél elmúltával, március végén a dán flotta készen állt a kifutásra. A 13 dán sorhajó április első napjaiban először Rügen szigetéhez vitorlázott, majd a svédeket meglepve északra fordultak, és április végén váratlanul megjelentek a Gotland-sziget előtt, miközben az odafelé vezető úton elfogták a svéd Caritas sorhajót. A hajók bombázni kezdték a sziget fővárosát, Visby-t, miközben kétezer katonát szállítottak partra. Visby helyőrsége május elsején megadta magát, és néhány nappal később az egész sziget dán kézre került. Gotland elfoglalásával a dánok komoly stratégiai előnyre tettek szert, hiszen a szigetről nemcsak a svéd partok menti hajóforgalmat lehetett ellenőrizni, hanem úgyszólván a Balti-tenger egész déli részét is. A Stockholmból induló svéd hajók, melyek a Pomerániában harcoló csapatoknak vittek utánpótlást, ettől kezdve csak ellenséges vizeken keresztül voltak képesek elérni úti céljukat.
     Lorent Kreutz. Korabeli festmény. Május közepén a flotta visszatért Bornholm szigetéhez, ahol csatlakozott hozzájuk az elsőként beérkező holland erősítés, a fiatal, mindössze 31 éves Philipp van Almonde ellentengernagy parancsnoksága alatt. Van Almonde tovább rontotta a dán és a holland tisztek közti, egyébként is pattanásig feszült viszonyt. Az amúgy kiváló holland tengernagy állandóan kritizálta Juel döntéseit, és rendszeresen kioktatta arról, szerinte mit is kellene csinálnia, nem rejtve véka alá abbéli véleményét, hogy a flottát igazából neki kellene vezetnie, nem egy tudatlan dánnak.
     A 30 sorhajóból álló svéd flottának XI. Károly parancsára május negyedikén kellett volna kifutnia, hogy megverjék a dán flottát és visszafoglalják Gotlandot. A kedvezőtlen széljárás miatt azonban a hajók csak 19-én tudták elhagyni Stockholm kikötőjét. A dán flotta addigra már elhagyta Gotland partjait, és délebbre vonult, hogy Bornholm és Rügen környékén cirkálva megakadályozzák a kontinensen harcoló svéd seregeknek szánt utánpótlás célba jutását. A túlerejükben bízó svédek az ellenség keresésére indultak, és május 24-én, Bornholmtól délre a két flotta végül megpillantotta egymást.
     A számszerű erőviszonyok a svédeknek kedveztek. 17 nagy sorhajójuk mellett 15 kisebb, 28-44 ágyús hajót tudtak felvonultatni –a korabeli terminológia ezeket is sorhajóként tartotta számon-, nem számítva a nyolc felfegyverzett kereskedelmi hajót, 11 kisebb hadihajót, és nyolc gyújtóhajót. A svéd flotta zászlóshajója egy igazi óriás, a 2.300 tonnás, 126 ágyús Kronan, a világ akkor legnagyobb hadihajója volt. (Bár később se sok nagyobbat építettek. Egyébként hozzá kell tenni, a Kronant a gyakorlatban sosem szerelték fel annyi ágyúval, amennyit elméletileg elbírt volna. Ekkoriban „csak” 105 ágyút hordozott fedélzetein.) A flottát eredetileg négy kötelékre osztották, ám miután a negyedik kötelék parancsnoka, Johan Bergenstjerna néhány nappal korábban meghalt, a flottát átszervezve a főparancsnok, Lorentz Kreutz három osztagba szervezte át flottáját. A főerőket ő maga vezette a Kronan fedélzetéről, az elővédet Claas Uggla tengernagy, a 86 ágyús Svard-ról, az utóvédet pedig Johan Bar, a 84 ágyús Nyckel-ről. A flotta tehát elméletileg igen komoly ütőerőt képviselt, azonban a személyi állományról ezt már korántsem lehetett volna elmondani. Az előző évi járványok igen nagy pusztítást okoztak a képzett tengerészek soraiban, akiknek helyére újoncok, illetve a szárazföldi hadseregtől átvezényelt katonák kerültek. A tisztikar szintén meglehetősen vegyes összetételű volt. Maga a főparancsnok, Lorentz Kreutz, nem volt igazi, képzett tengerész, posztját –sok más, magas rangú tiszttársával együtt- a király bizalmának, nem saját képességeinek köszönhette. Ez talán még nem is lett volna olyan nagy baj, ha Kreutz ráhagyja a szakmai döntések meghozatalát a tengerész szakmában nála jártasabb beosztottjaira. A tengernagy azonban mindent a saját kezében akart összpontosítani, és állandóan beavatkozott az alárendelt tisztek munkájába. Zsarnoki természetével és nyers modorával hamar ellenszenvessé tette magát beosztott tisztjei körében. A flottában a hangulat általában elég rossz volt, és a harci morál se nagyon csapott magasra. A hajók fedélzetén több mint háromezer katonát is szállítottak, akiket a dán flotta legyőzése után Gotlandon kellett volna partra tenni, hogy visszafoglalják a szigetet a dánoktól.
     A dán-holland flottában összesen 25 darab, 38-80 ágyús sorhajó, és tíz kisebb, 16-34 ágyús fregatt szolgált. A hajók mintegy kétharmada holland volt. A hajók és az ágyúk számát tekintve jelentős hátrányban voltak a svédekkel szemben, azonban a legénység és a tisztek egyaránt sokkal képzettebbek és gyakorlottabbak voltak, mint az ellenfél hajóin szolgáló társaik. A flottát Niels Juel vezette a legerősebb sorhajó, a 80 ágyús Christianus Quintus (V. Keresztély) fedélzetéről. Az elővédet Philipp van Almonde irányította, az utóvédet pedig Jens Rodsten vezette.
     A gyenge szélben a két flotta lassan közeledett egymás felé, és aznap már nem került sor harcérintkezésre. Másnap folytatódott a kergetőzés Bornholm körül. A dán-holland flotta a svédekről látszólag tudomást sem véve nyugodtan folytatta a cirkálást Bornholm és Rügen között. Juel előbb északnyugatnak tartott, majd Bornholm nyugati oldalát elérve visszafordult délre, Rügen irányába. A svéd hajók követték a dán manővereket, és igyekeztek utolérni ellenfelüket, ám a gyenge szélben nem voltak képesek csökkenteni a távolságot. A dánok szintén nem kezdeményeztek harcot. A svéd hajók jelentős számbeli fölényben voltak, márpedig a dán flotta határozott parancsot kapott a királytól arra, hogy túlerőben levő ellenséggel szemben ne kezdeményezzenek ütközetet. Ezen kívül azt is tudták, hogy csupán napok kérdése az új főparancsnok, Cornelis Tromp, és az erősítésként magával hozott újabb hajók megérkezése. Így az egész nap azzal telt, hogy a dán-holland hajók lassan és kényelmesen vitorlázgattak fel-alá a svéd és a német partok között, a svédek pedig fogcsikorgatva igyekeztek lőtávolságra megközelíteni az ellenséget, amely azonban sűrű irányváltásokkal könnyedén rázta le őket. A svédeknek komoly erőfeszítésükbe került, hogy egyáltalán az alakzatot tartani tudják, és soraik kezdtek összezavarodni.
     Az ellenség ügyetlenkedését látva Juel végül nem tudott ellenállni a kísértésnek, és sötétedéskor, mikor egy újabb fordulat során a két flotta megint közel került egymáshoz, támadás indított. Óvakodott attól, hogy klasszikus ütközetet kezdeményezzen, melynek során a két flotta libasorba álló hajói hosszú tűzharcba bonyolódnak egymással. Az ilyesmi a svédeknek kedvezett volna. Ehelyett kiszemelte a kissé szétesett svéd alakzat egyik hajócsoportját, mely valamelyest lemaradt a többiektől, és ezt próbálta meg egy gyors támadással elszigetelni és elfogni, még mielőtt társaik a segítségükre tudtak volna sietni. Ahelyett tehát, hogy az addig folytatott gyakorlatnak megfelelően elfordult volna az ellenségtől, az újabb kanyarral a svédek felé fordult, és hajóit oszlopba rendezve benyomult a főerők, és a lemaradt öt hajó közötti résbe.
     A terv jó volt, azonban a gyenge szél és a nemsokára leszálló éjszaka megakadályozta a dánokat abban, hogy learassák munkájuk gyümölcsét. A lassan előre araszoló hajókból hiányzott az a lendület, ami szükséges lett volna a kiszemelt ellenséges hajók gyors lerohanásához, melyek így ki tudtak térni a támadás elől. A dánok elszigetelték ugyan azokat a főerőktől, de nem tudták körülzárni, közelharcra kényszeríteni, és megrohanni őket. A svéd főerők a tőlük telhető gyorsasággal igyekeztek visszafordulni, hogy felmentsék hajóikat. Ez végül sikerült is nekik, arra azonban már ők is képtelenek voltak, hogy túlerejüket érvényesítve közelharcra kényszerítsék az ellenséget. A dán-holland hajók lassan vonultak vissza észak felé, miközben szórványos tűzharcot folytattak az őket üldöző svédekkel. Éjfél körül a nem túl heves összecsapás véget ért. A két flotta, egymás közelében és egymást gondosan szemmel tartva haladt tovább északnak, Bornholm felé.
     Juel tehát lényegében áttörte az ellenség csatasorát –és ezt a mutatványt egy évvel később, lényegesen nagyobb sikerrel megismételte-, amit előremutató lépésként szokás értékelni. Valójában akkoriban a csatasor áttörése még egyáltalán nem számított olyan úttörő vállalkozásnak, mint a formalizmusba merevedett XVIII. század tengeri harcászatában. Juel jónéhány ilyen akciót láthatott az angol-holland tengeri ütközetekben, melyekben részt vett, volt tehát honnan tanulnia.

Holland hajók Texel előtt, 1671-ben. Középen Tromp akkori zászlóshajója, a Gouden Leeuw. Ludolf Backhuysen festménye.

    Az első összecsapás tehát nem sok kézzelfogható eredménnyel járt. A dánok léptek fel kezdeményezően, és ők irányították az összecsapást, amely így végül tovább növelte önbizalmukat és harci kedvüket, ráadásul két svéd gyújtóhajót is elfogtak. A svéd flottában viszont a sikertelenség tovább rombolta a morált.
     Másnap, május 26-án reggel, a svéd elővéd hajóinak sikerült lőtávolságra megközelíteniük a dán-holland flottát. Bár a számára kedvező szélben Juel ezúttal is könnyen lerázhatta volna az ellenséget, most mégis úgy döntött, vállalja az ütközetet. Ezzel jelentős kockázatot vállalt, hiszen így megszegte a kapott parancsokat. A dán tengernagy azonban alighanem bizonyítani akarta, saját tengerészei is érnek annyit, mint a hollandok, és a flotta dán vezetés alatt is képes sikeresen harcolni. A szél is a dánoknak kedvezett, így ők határozhatták meg, milyen távolságról vívják meg az ütközet. Az erősítés megérkezéséig döntő ütközetet és közelharcot természetesen nem kezdeményezhettek a túlerőben levő ellenséggel szemben, s csak a nagy távolságról megvívott tűzharcot vállalhatták.
     Az első lövések reggel hét óra körül dördültek el, és a két flotta egymással párhuzamosan haladó csatasora egészen délután négyig heves tűzpárbajt vívott egymással. A svédek egész nap azon erőlködtek, hogy megközelítsék és megrohanják a dán hajókat. Nagyobb tűzerejük, és a hajóik fedélzetén szállított nagyszámú katona alighanem megpecsételte volna a dánok sorsát, ha azok közelharcba bonyolódnak az ellenséggel.
     Ezt természetesen Juel is tudta, és óvatosan tisztes távolságban tartotta magát az ellenség hajóitól. Akárhogy is dühöngött Kreutz, képtelen volt megközelíteni az ellenséget, a viszonylag nagy, néhány száz méteres távolságról pedig a svéd ágyúk nem tudtak komoly károkat okozni a szövetséges hajókban, igaz, azok se bennük.
     Az egyetlen sikerélményt az izgága Almonde szerezte aznap a svédeknek. Megunva az eredménytelen lövöldözést, a holland tengernagy hajójával, a 62 ágyús Delft-el a parancs ellenére kivált a csatasorból, és megrohanta az ellenséget. Balszerencséjére éppen a svéd zászlóshajóval, a nála kétszer erősebb Kronan-al került szembe, melynek tüzérei hosszában lőhették végig a feléjük forduló holland hajót. A Delft olyan súlyosan megrongálódott, hogy Almonde alig tudott vele visszavergődni saját kötelékéhez, és később kénytelen volt átszállni a 60 ágyús Gideon-ra.
     Délután négykor Juel úgy döntött, beszünteti a harcot. Egész nap sikeresen lekötötte az ellenséget, veszteségeket pedig, a súlyos sérüléseket szenvedett Delft-et leszámítva, nem szenvedett. A tüzelést beszüntetve flottájával Falsterbo irányába fordult, hogy az ottani zátonyos vizeken rázza le az őket üldöző ellenséget. (Ebben alighanem megint a holland hatás mutatkozik meg, akiknek szintén kedvelt fogása volt, hogy saját partvidékük zátonyai közé húzódtak vissza, ha meg akartak szabadulni az ellenségtől.)
     Kreutz természetesen azonnal elrendelte az üldözést, és a visszavonuló dánok után indult. A svéd flottában erre kitört a zűrzavar. A zászlóshajó jelzéseit félreolvasva, vagy észre sem véve, a legtöbb svéd hajó tartotta tovább az eredeti irányát, s a dánokat a Kronan-on kívül csupán a Solen, a Draken, és Uggla köteléke követte. Látva a flotta hajóinak szerencsétlenkedését, Kreutz és Uggla szabályosan őrjöngött dühében, és a legtrágárabb káromkodásokat ordították a lemaradt hajók felé, amivel persze nem tudták felzárkóztatni azokat. Igazság szerint Kreutz maga is hozzájárult a flotta harcrendjének széteséséhez, amikor ugyanis fiának hajóját, a Merkuriust megtámadta egy gyújtóhajó, a Kronan-al visszafordult, hogy segítsen nekik. A zászlóshajó visszafordulását látva a legtöbb svéd parancsnok természetesen arra gondolt, a tengernagy beszüntette az üldözést, következésképpen ők is visszafordultak.
     A dán-holland hajók így háborítatlanul elérték a partmenti vizeket, ahol éjszakára horgonyt vetettek. A svédek, miután Kreutz összeszedte szétszóródott hajóit, Trelleborghoz vonultak vissza, ahol XI. Károly várta a flotta győzelmi jelentését, és a Gotland visszafoglalásáról szóló híreket. Óriási csalódás volt, amikor kiderült, a flotta semmit nem ért el. Igaz, vereséget sem szenvedtek, de a két összecsapásban túlerejük dacára gyakorlatilag semmilyen kárt nem voltak képesek okozni az ellenségnek, ők maguk viszont elvesztettek három kisebb hajót. Az eseményeket mindenki egyértelmű kudarcként értékelte, és a király azonnal vizsgálóbizottság felállítását rendelte el, hogy megállapítsák, kit terhel a felelősség a fiaskóért. A csata után következő napokat a svéd flotta tehát nem azzal töltötte, hogy felújítsa támadását a szövetséges flotta ellen, hanem azzal, hogy bizottságosdit játsszanak, és a vezetők a felelősséget próbálják egymásra tologatni. Kreutz rögtön a csatát követően összehívta kapitányait, és azok visszaemlékezései szerint úgy legorombította őket, „mint holmi taknyos kölyköket”. A tengernagy kritikája többnyire jogos volt –bár saját magával szemben is alkalmazhatta volna azt-, azonban stílusával vérig sértette beosztottait. A nemesi származású tisztekkel szemben bizonyos udvariassági formulák még fenyítéskor is kötelezőek voltak, Kreutz azonban nem válogatott a jelzők között. Igencsak útszéli stílusban, hangosan ordítozott tisztjeivel, amivel végképp megutáltatta magát velük. Ráadásul a tengernagy nem válogatott, kivétel nélkül mindenkit lehordott a sárga földig, még azokat a parancsnokokat is, akik pedig jól teljesítettek, és követték utasításait. Eljárása eredményeként a svéd flotta tisztikarában még az addig iránta lojális tisztek is elvesztették bizalmukat főparancsnokukban, és afféle dacos ellenállás alakult ki a tengernaggyal szemben.
     A királyi bizottság is gyorsan lezavarta a vizsgálatot, melynek eredményeként az Applet parancsnokát felmentették beosztásából, több más tisztet, mint például az utóvéd parancsnokát, Johan Bar tengernagyot, vagy Kreutz fiát, Johant megrovásban részesítették, hanyagság és gyávaság vétke miatt. Kreutz szerepét nem nagyon vizsgálták, bár a vádlottak többnyire azzal védekeztek, hogy a főparancsnok utasításai zavarosak és hiányosak, jelzései pedig nehezen értelmezhetőek voltak.

Niels Juel zászlóshajója, a Christianus Quintus.

    Míg a svédek ezzel múlatták az időt, a dán-holland flotta kijavította a hajókban esett kisebb-nagyobb sérüléseket, és a csata után néhány nappal újra kifutottak a tengerre. A csata másnapján, május 27-én, megérkezett a hajóhadhoz az új főparancsnok, Cornelis Tromp is, aki a flotta irányítását átvéve a Christianus Quintus-on vonta fel zászlaját. Juel a 76 ágyús Churprinds-re átszállva az elővéd parancsnokságát vette át, míg Van Almonde az utóvédet vezette.
     A szövetséges flottáról sem lehet elmondani, hogy az irányítása teljesen egységes volt. Mint rendesen, ezúttal is elsősorban a dán és holland tisztek közötti feszültségek rongálták a vezetés összhangját. Almonde, aki a régi iskola híveként a közelharcot, a méléet tekintette az egyetlen üdvözítő harceljárásnak, egyáltalán nem volt elragadtatva a Juel által a korábbi két összecsapásban követett óvatos taktikától, és gyávasággal vádolta a dán tengernagyot. Ismerve a tengernagy nagy tekintélyét és jó kapcsolatait, attól ugyan már óvakodott, hogy ezt a vádat felsőbb hatóságok előtt is megismételje, ám a beosztott dán parancsnokok közül már többeket is, mint például az utóvéd parancsnokát, Jens Rodsten tengernagyot, feljelentett a királynál és a tengerészeti miniszternél, gyávaság és hanyagság miatt. A feljelentés természetesen hadbírósági tárgyalást vont maga után, mely azonban, Juel nagy megelégedésére, rövid úton felmentette valamennyi vádlottat valamennyi vádpont alól.
     A szövetséges flotta feltűnésekor, május 30-án, a svéd hajók is kifutottak Trelleborg-ból. A haditanács még korábban úgy döntött, csak akkor veszik fel a harcot az ellenséggel, ha már biztonságos hazai vizekre értek. A kifutás után ezért északra fordultak, és a dán-holland hajókkal a sarkukban Öland szigete felé vitorláztak. Hogy a svédek pontosan milyen előnyt reméltek a hazai vizektől, nehéz lenne megmondani. A magam részéről valószínűnek tartom, a haditanácson résztvevő tisztek egyszerűen csak közutálatnak örvendő főparancsnokukat akarták bosszantani a visszavonulás mellett való szavazással.
     A helyzet tehát úgy nézett ki, a jelentős túlerőben levő svéd flotta futott meg a gyengébb szövetséges hajóhad elől. A Tromp által hozott erősítés ugyanis nem volt jelentős, és főleg kisebb hajókból állt. A dán-holland flotta továbbra is 25 sorhajót, valamint 17 kisebb hadihajót számlált, melyek összesen mintegy 1720 ágyúval rendelkeztek. A 27 svéd sorhajó, és harminc egyéb hadihajó viszont 2180 ágyúval volt felszerelve.
    Claas Uggla, 1614-1676. A következő két napban a két hajóhad egymástól nem túl nagy távolságra vitorlázott északnak, Öland felé. A sziget déli csúcsát június elsején hajnalban pillantották meg. A viharos, esős időben a svéd flotta arra is alig volt képes, hogy fenntartsa a csatasort, ennek ellenére Kreutz úgy döntött, megpróbálja megelőzni a szövetséges hajóhadat, hogy útirányukat keresztezve eléjük vágjon, és átkerüljön a kedvezőbb szárazföld felőli, és egyben a szél felőli oldalra. A két, addig egymással párhuzamosan haladó flotta tehát konvergáló útvonalra került, és lassan közeledni kezdtek egymáshoz.
     Tromp természetesen gyorsan felismerte az ellenség szándékát, és hajóira maga is felvonatta az összes vitorlát, nehogy a svédek megelőzzék őket. Mikor délben, az ebéd után Kreutz ismét felkapaszkodott hajója tatfedélzetére, azt kellett látnia, hogy az ellenséget megelőznie ugyan nem sikerült, viszont időközben a két flotta ágyúlövésnyi távolságra közelítette meg egymást, és az egymáshoz legközelebb eső hajók között kitört a lövöldözés. A svéd tengernagy úgy látta, percek kérdése az ütközet megkezdése, és harci riadót fújatott. Uggla is úgy vélte, az ütközet rögtön elkezdődik, ezért leadatott előre egy lövést, hogy visszahívja a túlságosan előrefutott hajókat. Kreutz viszont zászlóshajójáról nem látta tisztán, merre lövet Uggla, és azt hitte, helyettese az egyik hátsó ágyút sütötte el, ami a visszavonulás jele lett volna. Attól tartva, hogy megismétlődik az egy héttel korábbi eset, és beosztottai a félreérthető jelzésekre hivatkozva megint kerülni fogják a harcérintkezést az ellenséggel, a svéd tengernagy elhatározta, saját zászlóshajójával mutat példát, melyet támadásra vezet a szövetséges flotta csatasora ellen. A zászlójelzésekre rá lehetett fogni, hogy nem látták tisztán, vagy rosszul olvasták le őket, de ha a flotta zászlóshajója az ellenség felé fordul, egyetlen kapitány sem mondhatja azt, hogy nem érti, mi a tengernagy szándéka.
     Kreutz ezért balra, az ellenséges flotta felé fordíttatta a Kronant, hogy közelharcot próbáljon kezdeményezni Tromp zászlóshajójával. Fordulás közben azonban egy újabb szélroham kapott bele a Kronan vitorláiba, és a fordulat közben amúgy is erősen megdőlt hajót annyira oldalra billentette, hogy az alsó ütegsor ágyúnyílásain ömleni kezdett a víz a hajóba. A Kronan megállíthatatlanul dőlt tovább balra, és végül már teljesen ráfeküdt a vízre. Az oldalára dőlt sorhajó ekkor már menthetetlen volt, ám pusztulása végül sokkal gyorsabb volt a vártnál. A Kronant hirtelen hatalmas robbanás rázta meg, s belsejéből óriási tűzoszlop emelkedett az égre. A dőlés miatt az elülső lőszerraktárban egy lámpa alighanem leesett a helyéről, és berobbantotta az ott tárolt lőport. A hatalmas detonáció szinte teljesen szétvetette a hajót, amely pillanatok alatt elsüllyedt. A svéd sorhajó mintegy 850 fős legénységéből összesen 42-en maradtak életben. Elesett Lorentz Kreutz tengernagy is, akinek holttestét a csata másnapján halászta ki a vízből egy svéd hajó.
     (Itt érdemes röviden megemlékezni az aviatika egy méltatlanul elfeledett korai úttörőjéről, Anders Sparrefeldt őrnagyról. Sparrefeldt a katasztrófa pillanatában a Kronan fedélzetén tartózkodott, és amikor a sorhajó felrobbant, a robbanás ereje őt is a levegőbe röpítette. Ezúttal szó szerint. Az őrnagy rakétaként süvített el a Kronant követő két hajó felett, és végül a harmadik hajó, a Draken egyik vitorlájában fogott talajt, többé-kevésbé épségben megúszva a kísérleti repülést.)
     A Kronan pusztulását látva a svéd flottában kitört a káosz. Ha Kreutz azt hitte, a zászlóshajó manővere egyértelműen jelezni fogja szándékait, hát tévedett. Korábban ugyanis azt beszélték meg, nem bocsátkoznak harcba mindaddig, amíg a flotta el nem éri Öland északi csücskét. Néhány hajó tehát követte a Kronan fordulatát, de mások viszont haladtak tovább az eredeti irányba. Aztán amikor a zászlóshajó felrobbant, az őt követő hajók megpróbáltak visszatérni a csatasorba, amivel viszont keresztbe fordultak a továbbra is az eredeti irányba haladó hajók előtt, melyek az ütközést elkerülendő, kénytelenek voltak jobbra-balra kiválni a sorból. A zűrzavart növelte a vezetést átvevő Claas Uggla tengernagy hajója, a Svard is, melynek éles fordulatot kellett tennie, hogy kikerülje a Kronan még felszínen úszó roncsait. Az ide-oda kanyargó Svard-ot látva a hajók kapitányai végképp elbizonytalanodtak, tulajdonképpen milyen irányt is kellene most követniük.
     A svéd harcrend tehát teljesen összezavarodott, amit a szövetséges flotta természetesen nem nézett tétlenül. A Kronan felrobbanását követően Tromp és Juel azonnal az ellenség irányába fordultak, és megrohanták a svéd flotta második legerősebb hajóját, a 86 ágyús Svard-ot, Uggla zászlóshajóját. Kreutz halála után a flotta parancsnokságát elvileg Ugglának kellett volna átvennie, azonban körülzárt hajójáról, melynek az ellenséges ágyúk hamarosan kidöntötték a főárbocát, a svéd tengernagy semmilyen utasítást nem tudott adni a flottának. A svéd utóvéd parancsnoka, Johan Bar pedig nem sokkal az ütközet kezdete és a zászlóshajó pusztulása után már meg is kezdte a visszavonulást, reménytelennek látva a további harcot. A svéd flottában így felbomlott minden rend, s azok a hajók, melyek nem futottak meg rögtön, önállóan, minden irányítást és vezetést nélkülözve harcoltak.
     Néhány svéd hajó megpróbált Uggla körülzárt hajójának segítségére sietni, de mivel a szél alatti oldalon voltak, széllel szemben haladva kellett megközelíteniük a Svardot. Csupán három svéd hajó jutott elég közel ahhoz, hogy be tudjon avatkozni a Svard körül zajló küzdelembe. Ezekkel Juel zászlóshajója és az 56 ágyús Anna Sophia vette fel a harcot, és rövid küzdelem után a háromból kettőt elfogtak. Uggla hajóját Tromp zászlóshajója lőtte tovább, és mintegy kétórás közelharc után zászlója bevonására kényszerítette azt. Arra azonban már nem maradt idő, hogy a magát megadó Svard-ot el is foglalják. A sűrű füstben ugyanis az egyik holland gyújtóhajó, a Hoen, nem vette észre a sorhajó megadását, és a svéd zászlóshajónak ütközve lángba borította azt. A svéd legendárium szerint Uggla ekkor megtiltotta embereinek a tűz oltását, inkább pusztulni hagyva hajóját, mintsem hogy az az ellenség kezére kerüljön.
     Akár igaz a történet, akár nem, a tűz gyorsan terjedt, és rövidesen elérte a Svard lőportárát. A hatalmas robbanás darabokra tépte a hajót, ugyanúgy, ahogy nem sokkal korábban a Kronan-nal is történt. A Svard 650 fős legénységéből alig ötvenen élték túl a hajó pusztulását.
     Tromp tombolt dühében a Hoen baklövése miatt. A holland tengernagy persze nem amiatt dühöngött, mert a magát megadó hajó elleni támadással megsértették a tengeri jogot, hanem mert a hatalmas Svard pusztulásával hatalmas zsákmánypénz csúszott ki a markából. Rögtön az ütközet után lecsukatta a Hoen kapitányát, és afféle mellékbüntetésként úgy megverette, hogy a szerencsétlen néhány nap múlva belehalt a fenyítésbe.
     A Svard pusztulása után a néhány, addig még ellenálló svéd hajó is menekülni kezdett. Este hat órára a szanaszét szórt svéd flotta hajói már teljes összevisszaságban, pánikszerűen menekültek Stockholm felé. A dicstelen futás közben a flotta harmadik legnagyobb hajója, a 86 ágyús Applet, Dalarö közelében sziklazátonyra futott, és szintén elsüllyedt.

Az ölandi csata. Előtérben a felrobbanó Kronan. Claus Moinichen festménye.

    A vereség katasztrofális volt. Odaveszett a flotta három legnagyobb hajója, a 105 ágyús Kronan, valamint a 86 ágyús Svard és Applet, fedélzetükön a flotta két tengernagyával. A 44 ágyús Neptunus sorhajót Juel fogta el, és ezen kívül a svédek elvesztettek még három fregattot, és több kisebb hajót is. Az emberveszteség mintegy háromezer főre volt tehető. Ezzel szemben a szövetséges flotta egyetlen hajót sem vesztett –néhány gyújtóhajót leszámítva-, és embervesztesége sem volt túl nagy.
     Ezúttal viszont a dánok voltak azok, akik nem voltak megelégedve holland szövetségeseiknek a csatában nyújtott magatartásával. Juel és társai az ütközet után finoman célozgattak rá, hogy Tromp vezetési módszerei nem voltak igazán ésszerűek. A holland tengernagy maga is a közelharc, a mélée híve volt, és taktikája rendszerint abból állt, hogy miután megszerezte a támadáshoz előnyös szél felőli pozíciót, és kedvező helyzetbe manőverezte magát, közelharcot elrendelve megrohanta az ellenséget. Ezúttal is hasonlóképpen járt el, és az egyetlen utasítás, melyet az ütközet előtt flottájának adott, az volt, hogy minden hajó a hozzá legközelebb eső ellenséges hajót támadja. Ez természetesen azt eredményezte, hogy az ellenség megrohanása után a szövetséges flotta harcrendje is felbomlott, és olyan áttekinthetetlen közelharc bontakozott ki, melyet központilag nem lehetett irányítani. A dán-holland flotta harcrendje ugyanúgy szétesett, mint a svédeké, ami egy rátermettebb ellenséggel szemben komoly kockázatot jelenthetett volna. Juel azt is nehezményezte, hogy a menekülőket üldöző holland hajók nem várták be a lassabb dán hajókat, hanem azokat messze megelőzve, rendezetlen összevisszaságban loholtak a remélt zsíros zsákmány után, amivel szintén megbontották a flotta egységét. Juel utóbb azt írta Bielkének, ha a hollandok nem a saját fejük után mennek, és az ellenséges flottát sikerül szervezetten üldözőbe venni, úgy helybenhagyhatták volna a svédeket, hogy „Stockholm összes doktora sem tudta volna kikúrálni őket”. Maga Tromp szintén kijelentette, hogy beosztottai nem minden esetben álltak a helyzet magaslatán, ám neveket nem volt hajlandó említeni. (Feltételezem, ő meg a dánokra gondolt.)
     XI. Károly tajtékzott dühében, amikor értesült a csúfos vereségről, és azonnal egy újabb vizsgálóbizottságot állított fel, szigorú büntetéseket követelve a vétkeseknek. A király kívánalmaival ellentétben a bizottság végül nem jutott túl messzire a felelősség megállapításában. A svéd kapitányok egymással ellentétes vallomásaikkal igyekeztek először egymásra, majd a védekezni már nem tudó Kreutz-ra hárítani a felelősséget. A kudarcért végül valóban nagyrészt a halott tengernagy vitte el a balhét, a többiek enyhe büntetésekkel megúszták. Az utóvéd parancsnokát, Johan Bar-t, és az Applet alig néhány nappal korábban kinevezett kapitányát menesztették a szolgálatból, néhány más tisztet megdorgáltak, de ez volt minden.
     A Kronan katasztrófájának okairól azóta is vitatkoznak. A hajó pontosan úgy végezte, mint 40 évvel korábban a Vasa, és alighanem nagyrészt ugyanabból az okból, vagyis a nem megfelelő stabilitás miatt. Az 1672-ben szolgálatba állított sorhajó azonban pusztulásáig mégiscsak eltöltött négy évet a szolgálatban, tehát nem lehetett annyira instabil, mint balszerencsés elődje. A sorhajó pusztulásáért szintén a halott Kreutz-ot tették felelőssé, mondván, ő vezette a hajót túl éles fordulóba, anélkül, hogy becsukatta volna az alsó ágyúnyílásokat, vagy kurtíttatta volna a vitorlákat. Valójában azonban ezek egyáltalán nem Kreutz feladatai voltak. A tengernagy kiadta a parancsot, forduljanak az ellenség felé, de hogy ezt a fordulatot hogyan hajtják végre, az már a beosztott tisztek dolga volt. Az ilyen technikai részletkérdésekbe a tengernagy nem szólt bele, sőt, nem is szólhatott bele, mert ez már nem az ő hatáskörébe tartozott. Nem a vezénylő tengernagynak kellett kiadnia a parancsot, melyik vitorlát kurtítsák, és melyik lőrést zárják be. Egyébként is, forduláskor a vitorlát nem kurtítani, hanem szélbe fordítani volt szokás. Szerintem ezt a vitorlakurtítást, amire a túlélők szerint Kreutz nem adott engedélyt, a Kronan kapitánya, az erős szél miatt aggódva, nem a forduláskor, hanem még jóval előbb kérhette. Csakhogy Kreutz ekkor még éppen azon erőlködött, hogy megelőzze a szövetséges hajókat és eléjük vágjon, nem engedélyezhette tehát a sebesség csökkentését. Abba viszont, hogy az elrendelt manővert hogyan hajtják végre, neki már nem volt beleszólása, és olyan csip-csup dolgokhoz, mint a vitorlák kurtítása, vagy szélbe fordítása, nem is kellett tőle engedélyt kérni. Ezek elmaradásáért tehát nem a tengernagy, hanem sokkal inkább a kapitány, Arvid Björnam tehető felelőssé, aki ezek szerint túl éles fordulóba vitte hajóját, és elmulasztotta megtenni az ilyenkor szokásos biztonsági intézkedéseket. (Ráadásul néhány nappal korábban kirakatta a ballaszt egy részét, hogy legyen hely a hajóra vezényelt katonaság miatt megnövekedett számú vizeshordóknak.)
    A csatáról írt jelentésében Niels Juel szimbolikus jelentőséget tulajdonított az ütközetben elveszett svéd sorhajók neveinek. A Kronan, a Svard, és az Applet, vagyis a Korona, a Kard, és az Országalma, a királyi hatalom jelképei voltak, a negyedik sorhajó, a tengerek istenéről elnevezett Neptunus pedig a tengeri uralmat szimbolizálta. Ezeknek a hajóknak az elvesztése tehát a svéd tengeri uralom elvesztését is jelképezte.
     Ugyanígy gondolta ezt a dán király, V. Keresztély is. A csatát követően a dán tengerszorosok és a Balti-tenger déli része feletti uralom vitathatatlanul a dánok kezére került, ami kiváló lehetőséget teremtett a korábban elcsatolt, az Öresund túlsó partján fekvő dán tartományok elleni, régóta tervezett invázió megvalósítására.

A Kronan egyik ágyúja, és az egyik embere.

    1676 június 29-én 15 ezer dán katona szállt partra Helsingborgnál. A svéd hadsereg nagy része az északi német tartományokban rekedt, és mivel a vizeket a dán-holland flotta ellenőrizte, onnan visszaszállítani már nem lehetett őket. A szóban forgó három tartományban összesen mindössze ötezer svéd katona állomásozott, akik képtelenek voltak feltartóztatni az előrenyomuló dán hadsereget. A dánok diadalmenetben nyomultak előre, egyik város a másik után került a kezükre, és alig néhány hét leforgása alatt szinte valamennyi elvesztett területüket visszafoglalták. Jóformán csak az elszántan és eredményesen védekező Göteborg és Malmö városa maradt svéd kézen. A dán előrenyomulást nagyban segítette a területek civil lakosságának aktív támogatása is. A dán kormányzat mindig is lényegesen népszerűbb volt körükben, mint a keménykezű, militáns svéd uralom. A svéd megszállás alá került területeken komoly partizánmozgalmak bontakoztak ki, melyek most nagy segítségére voltak a dán csapatoknak.
     Október végén azonban a svédek ellentámadást indítottak. A sebtében összeszedett, 12 ezres sereget az uralkodó, XI. Károly vezette. A svédek rövidesen megmutatták, hogy a szárazföldön azért még mindig ők a legjobbak, s több vereséget mértek az elbizakodott dánokra. A hadsereg megerősítése végett a dán uralkodó a flotta állományának javát átvezényelte a szárazföldi csapatokhoz. A megtépázott svéd flotta egyelőre nem jelentett veszélyt, a közelgő tél miatt pedig a hajók egyébként is visszavonultak kikötőikbe. Miután Tromp éppen beteg volt, a mintegy másfél ezer fős tengerészkülönítmény Niels Juel vezetésével csatlakozott a Scaniában harcoló sereghez. A tengerészek azonban nem váltották valóra a hozzájuk fűzött reményeket. A szárazföldi hadviselésben teljesen járatlanok voltak, ráadásul felszerelésük is elég szegényes volt. Jelenlétük sem menthette meg a hadsereget a megsemmisítő vereségtől, mely december negyedikén következett be, a lundi ütközetben.
     A „megsemmisítő” jelzőt ezúttal szó szerint lehet érteni. A 14 ezres dán seregnek több mint a fele ottmaradt a csatamezőn, és szinte az utolsó szálig odaveszett a hadsereghez vezényelt 1300 tengerész is. (Juel nem vett részt az ütközetben.) Hasonló nagyságrendű volt a győztes svéd csapatok vesztesége is, így a győzelmet nem tudták teljes mértékben kihasználni. A csata után a dánok a megszerzett területek többségét feladva visszaszorultak egészen a partmenti területekig, de ezeket viszont továbbra is szilárdan tartották. Helyzetük továbbra sem volt rossz, és változatlanul volt esélyük a háború megnyerésére.
     Lundnál azonban a dán hadsereg legjobb alakulatai vesztek oda, helyükre másodvonalbeli egységeket, és a német fejedelemségekben toborzott zsoldosokat állítottak. Előbbieknek a szakmai tudásuk, utóbbiaknak az elkötelezettségük volt erősen megkérdőjelezhető. Megroppant a hadsereg morálja is. A háború első felének sikereitől elbizakodott katonák a lundi katasztrófa után átestek a ló túlsó oldalára, és elvesztették hitüket a győzelemben.
     Ráadásul közben a svédek legfőbb szövetségese, Franciaország is hadat üzent a dánoknak. Mindenki biztos volt benne, hogy mihelyt kitavaszodik, a franciák erős hajóhadat fognak küldeni a szorongatott helyzetben levő svéd flotta megsegítésére. A veszély annyira fenyegetőnek látszott, hogy a dán kormány úgy döntött, magát a flottaparancsnokot, Cornelis Trompot küldik Hollandiába, hogy újabb flottatámogatást könyörögjön ki a holland szövetségesektől.
     Tromp februárban indult útnak, vissza Hollandiába. Távozását követően a flotta parancsnokává, megint csak ideiglenes jelleggel, ismét Niels Juelt nevezték ki. Újra lehetőség nyílott rá, hogy a dán tengerészek bizonyítsák, képesek mindarra, amire a hollandok, és Juel, bár ezúttal is azt az utasítást kapta, a várt holland erősítés megérkezéséig ne kezdeményezzen összecsapást az ellenséggel, és csak végső esetben vállaljon ütközetet, el volt szánva rá, hogy élni is fog ezzel a lehetőséggel. Mihelyt tavaszodott, amilyen gyorsan csak lehetett, felszereltette a dán hajókat, és májusra a flotta ismét készen állt a harcra.

A meglehetősen érdekes arcberendezésű V. Keresztély, dán király. 1646-1699.

    A háború sorsa a flotta kezében volt. Ha továbbra is képesek rá, hogy elvágják a Pomerániában rekedt svéd seregeket az anyaországtól, blokád alatt tartsák a svéd partokat és Stockholmot, viszont ugyanakkor biztosítani tudják a Scaniában harcoló dán csapatok ellátását és a tengerszorosok ellenőrzését, akkor a dánoknak a szárazföldi hadsereg vereségei ellenére is jó esélyük van a háború megnyerésére. Ezt természetesen a svédek is jól tudták. Egész télen teljes erővel dolgoztak az Ölandnál megtépázott flotta újbóli felszerelésén, a sérült hajók kijavításán. Az elvesztett hajókat pótlására -a bizonytalan francia segítség helyett- inkább a Göteborgnál állomásozó svéd köteléket akarták egyesíteni a flotta Stockholmban állomásozó főerőivel. Miután ugyanis az Öresund északi partja, illetve a középső norvég tartományok svéd kézre kerültek, felállítottak egy erős köteléket, melynek feladata ezeknek a vizeknek a biztosítása volt. A Göteborgnál állomásozó flotta nagyrészt felfegyverzett kereskedelmi hajókból állt, ami azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy harcértékük alacsonyabb lett volna, mint az eleve hadihajónak készült egységeké. A közbiztonság a tengereken akkoriban elég gyenge volt, így a nagyobb kereskedelmi hajókat nagyszámú ágyúval is felszerelték, sőt, gyakran katonák is tartózkodtak a fedélzetükön. Háború esetén minden flottában bevett gyakorlat volt, hogy ezeket a hajókat besorozták a flotta kötelékébe. Fedélzetüket esetleg megerősítették, hogy még több ágyút elbírjanak, és a flotta állományából tengerészeket és katonákat vezényeltek át rájuk. Ekkoriban már többnyire ezeknek a hajóknak a parancsnokait is lecserélték, mivel a tapasztalat azt mutatta, hogy a hajók kapitányai, akik gyakran egyben a hajók tulajdonosai is voltak, ütközetben igyekeztek a lehető legkisebb kockázatot vállalni, hogy hajóik épségét ne veszélyeztessék. Az így besorozott és felszerelt ex-kereskedelmi hajók harcértéke rendszerint semmiben nem maradt el a hasonló kategóriájú hadihajókétól.
     A fiatal, mindössze 30 éves Erik Carlsson Sjöblad ellentengernagy vezetése alatt álló göteborgi kötelék 12 hajót tudott felvonultatni, ezekből öt, köztük a kötelék legerősebb hajója, a 72 ágyús Kalmarkastell, felfegyverzett kereskedelmi hajó volt. Miután az Öresund teljesen dán ellenőrzés alatt állt, a flotta a tervek szerint Zeeland megkerülésével a Nagy Belten át jutott volna el a Balti-tengerre, majd a svéd főerőkkel való egyesülés után dél felől intéztek volna támadást az Öresund és Koppenhága ellen.
     A dánok azonban már számítottak egy ilyen svéd hadműveletre. A Göteborgban állomásozó hajókat gondosan szemmel tartották, és amikor május végén értesültek róla, hogy azok kifutottak kikötőjükből, rögtön sejtették, mi a szándékuk, és merre tartanak.
     A dán flotta 17 hajója, köztük kilenc sorhajó és két fregatt, Niels Juel vezetésével május 23-án futott ki Koppenhágából, és várakozó állásba helyezkedtek a Nagy Belt balti bejáratánál, Falster és Mon (Moen) szigete között. A flotta hajói összesen 671 ágyút hordoztak fedélzeteiken, mellyel jelentős fölényben voltak a hét sorhajóból, egy fregattból, és négy kisebb hajóból álló svéd flotta 404 ágyújával szemben. A két ellenséges hajóhad május 31-én került egymás látkörébe. A nagyon gyenge szélben a svéd flottának nem volt lehetősége a visszavonulásra, vagy az áttörésre, így kénytelenek voltak vállalni a harcot a túlerőben levő ellenféllel szemben.
     Mire estére a két flotta lőtávolságra közelítette meg egymást, a szél teljesen elállt, s a hajókat a csónakokkal kellett tüzelési helyzetbe fordítani. A nyugodt tengeren jóformán mozdulatlanul álló hajók között egész este tartott a tűzharc, melyben a fölényben levő dán tüzérség jókora károkat okozott az ellenséges hajóknak. Éjfél körül a 62 ágyús dán Enighed sorhajónak, az őt vontató csónakok és az áramlás révén sikerült olyan közel kerülni a 44 ágyús svéd Wrangels Pallats-hoz, hogy megrohanhatta a svéd sorhajót, melyet rövid harc után el is foglaltak.
     Június elsején, a hajnali órákra feltámadt a szél is, méghozzá a dánok számára kedvező irányból. Juel elállta a svéd hajók előtt a Balti-tenger felé vezető utat, és északra, Mon szigete felé nyomta őket. Igyekezett közelharcra kényszeríteni az ellenséget, mely a közeli zátonyok miatt nem tudott kitérni a dán hajók elől. A reggeli órák során a dánok egymás után rohanták meg, és foglalták el a svéd hajókat. Négy további ellenséges hajót ejtettek zsákmányul, köztük a zászlóshajót, a 46 ágyús Amarant-ot, míg két másik svéd hajó zátonyra futott. Csupán három svéd sorhajónak sikerült átcsúszni a dán vonalak mögött, és elmenekülni Stockholm felé.
     A dán győzelem nagy megkönnyebbülést okozott Koppenhágában, és jelentősen enyhítette a szárazföldi vereségek, és a holland segélyflotta késése által okozott ideges hangulatot. Nyilvánvalóvá vált, hogy a tengerek feletti ellenőrzés továbbra is a dán flotta kezében van, és hogy amíg ezt meg tudják tartani, a svédeknek nincs esélyük a győzelemre. Niels Juel ismét bizonyította kiváló taktikai képességeit, és azt, hogy a dán tisztek a hollandok bábáskodása nélkül is képesek győzelemre vezetni a hajóhadat. A csata jelentősen megerősítette a dán tisztek helyzetét a holland riválisokkal szemben.
     Ennek ellenére a dán hivatalnokok és magas rangú udvari tisztviselők továbbra is bizalmatlanok voltak saját flottájukkal szemben. Alig két héttel a győztes ütközet után Juel a következőket írta a koppenhágai Admiralitásnak: „Sokszor írtam már készleteink hiányosságairól, a kötél, a faanyag, és a sör hiányáról. Ennek ellenére nem kaptam mást, csupán néhány függőágyat, ami meglehetősen csekély mértékben erősíti a flotta ütőerejét az ellenséggel szemben.” Mint mindenki más, Juel is nagyon jól tudta, hogy Koppenhága raktáraiban megvan minden, amire flottájának szüksége volna, az illetékesek azonban ezeket a készleteket a régóta várt holland flotta számára tartogatják, miközben a dán hajók szinte mindenben hiányt szenvedtek és nélkülöztek. A hivatalos álláspont ezúttal is az volt, a dán hajóknak nem szabad harcba bocsátkozniuk, amíg a holland erősítés meg nem érkezik. Következésképpen a hivatalnokok úgy gondolták, a munícióra a tényleges harcot majd megvívó hollandoknak lesz szükségük, és balgaság volna azt a saját hajókra pazarolni. Juel már hosszú évek óta ezt az álláspontot igyekezett megváltoztatni, és bizonyítani, a dán partok védelmét a dán flottának kell ellátni, nem a hollandnak, és hogy saját hajóik és tengerészeik erre képesek is. A vezetése alatt addig kivívott két győzelem nem volt elég meggyőző erejű ahhoz, hogy a dán udvari körök megváltoztassák a flottáról alkotott véleményüket, azonban alig néhány héttel később ebben a helyzetben végre gyökeres fordulat következett be.
     Ugyanis a svédek természetesen nem igazodtak a dán elképzelésekhez, és nem várták meg, amíg a holland erősítés megérkezik. A flotta főerői június kilencedikén futottak ki stockholmi támaszpontjukról, hogy egyesüljenek a Göteborgból érkező hajókkal, és aztán támadást indítsanak Koppenhága ellen. Négy nappal később, Öland szigeténél csatlakozott hozzájuk a Mon-i csata három túlélő hajója. A svédek csak ekkor értesültek a göteborgi kötelék pusztulásáról. A rossz hírek ellenére mégis úgy döntöttek, folytatják a hadműveletet. A svédek tudták, hogy a holland erősítés még mindig nem érkezett meg, és alighanem abban is bíztak, a Mon-i csatában elveszett, vagy megsérült néhány dán hajó is.
     Koppenhágába június 21-én érkezett meg a hír, hogy az ellenséges flotta kifutott a tengerre, és Bornholm szigeténél járva láthatólag Koppenhága felé tart. A hír komoly zavart okozott a királyi udvarban. Közben ugyanis megérkezett az a hír is, hogy közeleg a Tromp által hozott holland segélyflotta, melynek érkezése napokon belül várható. A legésszerűbbnek az látszott, hogy az erősítés megérkezéséig a flotta továbbra is kerülje a harcot a túlerőben levő ellenséggel szemben. Azonban egy ilyen döntéssel átadták volna a kezdeményezést a svédeknek, rombolták volna a harci morált, és tovább növelték volna a dán tengerészek között már amúgy is nagy felháborodást, melyet az udvarnak a hollandok iránti részrehajlása okozott. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, az illetékesek végül most is igyekeztek a felelősséget a hadműveleti parancsnoknak átpasszolni, és egy olyan dodonai utasítást küldtek Juelnak, amiből az tetszése szerint bármit kiolvashatott. A király szabad kezet adott a tengernagynak, cselekedjék legjobb belátása szerint, és amennyiben a svédek támadást indítanak ellene, nem kell feltétlenül kitérnie a harc elől. A lényeg az volt, akármit is csinál, övé a felelősség.
     A történészek Juel helyzetét utólag az angol flotta első világháborús főparancsnokának, Sir John Jellicoe-nak a helyzetével hasonlítgatják össze. Juelről is el lehetett volna mondani azt, amit Jellicoe-ról, vagyis hogy ő az egyetlen ember a front mindkét oldalán, aki egyetlen délután alatt képes elveszíteni a háborút. A svédek elleni tengeri győzelem és a blokád fenntartása feltétlenül szükséges volt a harc további folytatásához, azonban egy dán tengeri győzelem önmagában nem lehetett képes eldönteni a háború kimenetelét. Egy vereség viszont azonnal a háború elvesztését eredményezte volna Dánia számára. A svédek visszaszállíthatták volna az anyaországba Pomerániában rekedt csapataikat, és ugyanakkor elvághatták volna a Scaniában harcoló dán sereg utánpótlását, illetve megteremthették volna a dán szigetek elleni újabb invázió lehetőségét.
     A flottaparancsnok felelőssége tehát nyomasztóan nagy volt. Jellicoe-t később szinte meg is bénította a felelősség súlya, és rettegett minden kockázatvállalástól. Vele ellentétben azonban Niels Juel egyáltalán nem bénult le a ránehezedő tehertől. Jól tudta ő is, hogy a flotta veresége a katasztrófa szélére sodorná hazáját, ráadásul őt is rossz hírbe hozná, hiszen azzal vádolhatnák, saját személyes ambícióinak kielégítése miatt vitte harcba flottáját. Ennek ellenére egyetlen pillanatig sem gondolt arra, hogy kitér a harc elől, és ha szükségesnek látta, hajlandó volt igen nagy kockázatokat is vállalni, annak ellenére, hogy tudatában volt, mekkora a tét.

A Koge öbölbeli ütközet. Viggo Faurholt festménye.

    A dán flotta az Öresund déli bejáratánál, Stevns és Falsterbo között cirkálva várta az ellenséget. Juel elutasította azt az ötletet, hogy hajóival lehorgonyozzon a közeli Koge (Kjoge)-öbölben, attól tartva, a svédek meglephetik horgonyon álló hajóit. A rendelkezésére álló időt igyekezett arra kihasználni, hogy a flotta hiányos felszereltségén valamelyest javítson. A közelgő ellenségre való hivatkozással megnyitott koppenhágai raktárakból és a Mon-nál elfogott svéd hajókról szerzett zsákmányból végre feltölthette hajói készleteit is.
     A svédek voltak olyan gálánsak, hogy elegendő időt adtak a dánok a felkészülésre. A flotta június 24-én érte el a dán partokat, ahol Mon szigetétől északra horgonyt vetettek, hogy kivárják, amíg a gyenge szél megerősödik, és kedvező irányba vált ahhoz, hogy be tudjanak hajózni az Öresundba. A svédek felvonultattak mindent, amit az ölandi és a moni vereség után össze tudtak szedni. A flotta főerejét 18 darab első osztályú, 50 ágyúsnál nagyobb sorhajó képezte. Ezen kívül a svédeknek volt még kilenc másodosztályú, 30 ágyúsnál nagyobb sorhajójuk (melyeket az utókor inkább a fregatt kategóriába sorol be), három 18-29 ágyús fregattjuk, és 18 kisebb hajójuk, köztük hat gyújtóhajó. A flotta hajói összesen 1651 ágyúval rendelkeztek, fedélzeteiken 8.636 tengerész teljesített szolgálatot. A flotta új parancsnoka az 59 éves Henrik Horn tengernagy volt. Elődjéhez, Lorentz Kreutz-hoz hasonlóan Horn sem volt tengerész. A szárazföldi hadsereg tábornoka volt, aki egész pályafutását a hadseregnél töltötte, s a király csak néhány hónappal korábban nevezte ki a flotta élére. Horn nem volt elragadtatva új feladatától, azonban a királyi megbízást természetesen nem utasíthatta vissza.
     Velük szemben a dán flotta 16 elsőosztályú, és tíz másodosztályú sorhajót, valamint 12 kisebb hadihajót tudott felvonultatni, összesen 1412 ágyúval, és hétezer emberrel. A dánok tehát ezúttal is valamelyes hátrányban voltak, amit azonban bőven kiegyenlített tengerészeik jobb képzettsége, harci morálja, és nem utolsósorban a vezetés magasabb színvonala.
     Június harmincadikán reggelre a szél végre megerősödött, és délnyugatira váltott. A szél egyenesen a dán flotta felé fújt, tehát a svédek kerültek az előnyösebb, szél felőli pozícióba. Horn felvonatta a horgonyt, és megindult északra, az Öresund felé. A két flotta július elsején, a kora hajnali órákban pillantotta meg egymást először.
     A svéd flotta a dánoktól délnyugatra tűnt elő a hajnali ködből, és szemmel láthatóan az volt a szándékuk, hogy benyomuljanak az Öresundba, Koppenhága felé. Juel ekkor már tudta, hogy az erősítésként küldött holland hajók érkezése már minden percben várható, tehát megtehette volna, hogy visszavonul a főváros felé, és legfeljebb csak lassítani igyekszik az ellenség előrenyomulását. A kockázatos kimenetelű ütközet elől való kitérés mellett szólt az ellenség túlereje is, valamint hogy ők foglalták el a kedvezőbb, szél felőli pozíciót. Juelnek azonban esze ágában sem volt meghátrálni. Bízott benne, hogy emberei jobb harci morálja és képzettsége kiegyenlíti az ellenfél számbeli fölényét. Ami pedig a szelet illeti, a tengernagy, több évtizedes tapasztalattal a háta mögött megérezte azt, amit a tengeren először szolgálatot teljesítő ellenfele nem, vagyis hogy a szél iránya rövidesen meg fog fordulni. Így aztán, miután flottáját csatasorba rendezte, az ellenséggel párhuzamos irányba fordult, majd nem sokkal később a dán partok felé fordulva olyan irányt vett fel, mely keresztezte az ellenség útvonalát.
     A svédeknek vagy vállalniuk kellett a közelharcot, vagy ki kellett térniük a közelgő dán flotta elől. Noha ő volt a támadáshoz kedvezőbb helyzetben, Horn mégis úgy döntött, egyelőre nem bontja meg az alakzatot, és nem vállalja a közelharcot. A svéd tengernagy szándéka az volt, hogy a dán hajókat megelőzve elvágja őket a hazai partoktól, majd kiszorítsa őket a nyílt vizekre, hogy ott mérjen rájuk csapást. Ezért Stevns felé fordult, hogy a dán partok és Juel hajói közé álljon. A támadáshoz kedvező helyzet elmulasztásával azonban ki is engedte kezéből a kezdeményezést.

A dán flotta áttöri a svédek csatasorát. Az élen Juel zászlóshajója, a Christianus Quintus. Christian Molsted festménye.

    Juel, flottája derékhadával és az utóvéddel, lassan közelítette az ellenség csatasorát, majd egyelőre még viszonylag nagy távolságból tüzet nyitott rájuk. A Marvar Rodsteen tengernagy vezette elővédet azonban leválasztotta a főerőkről, és északnyugatra fordítva előreküldte őket, vágjanak a svédek elé, és támadják meg az elővédjüket.
     Hogy lelassítsa a dán hajókat, Horn néhány gyújtóhajóját küldte támadásra az ellenség ellen, azonban a dánok visszaverték a próbálkozást. Lassabb hajóival és gyakorlatlanabb tengerészeivel Horn tehát nem tudta megelőzni a dán hajókat, viszont közben olyan közel került a partokhoz, hogy kénytelen volt északnak fordulni, nehogy rávigye a zátonyokra flottáját. A két flotta most már tényleg közvetlen lőtávolságra közelítette meg egymást, és a hajók között megkezdődött az igaz tűzharc. Horn-nak nem sikerült elvágni a dánokat a hazai partoktól –ami amúgy sem jelentett volna semmilyen kézzelfogható előnyt a számára-, ám ebbéli igyekezetében beszorult a dán flotta és partok közé. A dánok persze igyekeztek nekinyomni a partnak az ellenséges hajókat, akik szó szerint szorult helyzetbe kerültek. A svédeknek alig volt mozgásterük, jobb felől a dán hajók, balról a zátonyok korlátozták őket a manőverezésben. Amikor a 64 ágyús Draken súlyosan megrongálódott, és kénytelen volt kiállni a csatasorból, nem volt hová félrehúzódnia, és rövidesen zátonyra is futott Stevns közelében.
     A dán elővéd közben a svéd csatasor elé vágott, és heves támadást indítva az ellenséges elővéd ellen, elvágta Horn hajóinak útvonalát. A svéd tengernagy most már se jobbra, se balra, se előre nem tudott mozdulni. Horn, aki korábban a dán flotta elé akart vágni, most az ellenkezőjével volt kénytelen próbálkozni, vagyis hogy az ellenség mellett lecsúsztassa hajóit, és mögéjük kerüljön. Úgy gondolta, kihasználva a sűrű füstöt, és azt, hogy a dánok főleg a svéd elővéd megsemmisítésére koncentráltak, visszafordul, majd az ellenség mögött kifordul keletnek, a nyílt vizek felé, hogy elég teret nyerjen a manőverezéshez.
     Juel természetesen észrevette, mivel próbálkozik az ellenség, és a svéd hajókkal együtt fordulva ő is kelet felé kanyarodott. A két, egymással heves tűzharcot vívó flotta tehát továbbra is párhuzamosan haladt egymás mellett, ezúttal már délkelet felé. A két elővéd hajói magukra maradva folytatták tovább a küzdelmet, melyben rövidesen a dánok kerekedtek felül. Miután szétszórta, illetve megsemmisítette az ellenség hajóit, Rodsteen a főerők után indult hajóival.
     A kora délutáni órákban bekövetkezett az, amit Juel előre megérzett. A szél északnyugati irányba váltott, és megerősödött. Most a dán hajók kerültek a támadáshoz kedvezőbb szél felőli pozícióba, és Horn-al ellentétben Juel nem is habozott kihasználni ennek előnyeit. Ekkor már majdnem minden előny a dánok oldalán állt. A szél szempontjából már ők voltak a kedvezőbb helyzetben, a svéd elővéd kiesése után a számbeli fölényt is megszerezték, ráadásul hajóik jobban állták a harcot, mint a svédek, akiknek az alakzata lassan kezdett felbomlani.
     Miután délután négy óra felé Rodsteen hajói lassan kezdtek felzárkózni a főerőkhöz, Juel délnek fordította hajóit, és megrohanta az ellenséget. A dánok áttörték a svédek csatasorát, és 16 hajót, köztük hét sorhajót, elvágtak a főerőktől. Ez volt a csatának az a mozzanata, melyet a szakirodalomban azóta is a legtöbbet emlegetnek, mondván, az áttörés alkalmazásában Juel száz évvel megelőzte Rodney-t és Nelsont. Bizonyos szempontból ez persze igaz is, de azért meg kell jegyezni, akkoriban az áttörés egyáltalán nem számított akkora unikumnak, mint a XVIII. század mereven formalista tengeri harcászatában. Az angol-holland tengeri háborúban, Tromp és Ruyter alatt szolgálva, Juel jó néhányszor megfigyelhetett ilyen manővereket, és egy évvel korábban Bornholmnál már próbálkozott is ilyesmivel. Az azonban megint igaz, hogy őelőtte még senki nem alkalmazta az áttörést ekkora sikerrel. (És egy jó darabig utána sem.)
     Az áttörés után Juel köteléke és a dán elővéd időközben felzárkózott hajói kétoldalról fogták közre a főerőiktől elvágott svéd hajókat. Mindkét fél részéről egyforma elszántsággal vívott közelharc, mélée bontakozott ki. Néhány svéd hajó már ekkor menekülni kezdett, de a főerők megpróbálták kimenteni körülzárt hajóikat, melyek maguk is elkeseredetten védekeztek. A harcok hevességét mutatja, hogy Juel kénytelen volt kétszer is zászlóshajót váltani. A Christianus Quintus megrongálódása után először a Fredericus Tertiusra szállt át, majd miután ezt a hajót is „kilőtték alóla”, a Charlotte Amalián vonta fel zászlaját.
     Néhány órás közelharc után a svédek végül feladták a harcot, és menekülni kezdtek. Juel leadta az általános üldözést elrendelő jelzést, és a rendezetlen összevisszaságban menekülő ellenséges hajók után eredt. Mire besötétedett, a svéd flotta teljes vereséget szenvedett. Elvesztettek nyolc sorhajót, két fregattot, és tucatnyi kisebb hadihajót. Emberveszteségük 1500 halott és sebesült, valamint háromezer fogságba esett tengerész -köztük két tengernagy- volt. A győztes dánok ezzel szemben nem vesztettek egyetlen hajót sem, s mindössze négy sorhajójuk rongálódott meg súlyosabban. Élőerőben mintegy 350-400 halottat és sebesültet vesztettek.

A csata térképe. Pirossal jelölve a dán, kékkel a svéd hajók.

    Bár az ütközet nagyrészt Stevns előtt zajlott, a csata utólag mégis a közeli Koge-öbölről lett elnevezve -talán azért, mert a Koge Bay jobban hangzik, mint a Stevns-, bár a hajók oda igazából soha nem mentek be. Ez volt a dán flotta első, teljesen önállóan elért tengeri győzelme, mely nagy visszhangot váltott ki Európa szerte. A csatát követően a kontinens minden nagyobb haditengerészeténél újra fellángolt a vita a közelharc, a mélée hívei, és a csatasort előnyben részesítő formalisták között. A két szekértábor egyaránt saját taktikai elképzelései igazolásának tekintette a Koge öbölbeli ütközetet, elvégre a dán flotta nagyrészt a csatasor fenntartásával került fölénybe, és vívta ki előnyös pozícióját, ugyanakkor viszont a végleges döntés az áttörés után kialakult közelharcban, a mélée-ben született meg. Néhány évtizeddel később a vita a formalisták teljes győzelmével ért véget, és ettől kezdve bő egy évszázadon át a szigorúan fenntartott csatasor vált a tengeri harcászat kizárólagos alapelemévé. Csak a XVIII. század végén jelentek meg újra azok a tengernagyok –Rodney, Howe- akik Niels Juelhez hasonlóan elég kezdeményezőek és rugalmasak voltak ahhoz, hogy a két eljárást egymással kombinálva alkalmazzák.
     A dán király, V. Keresztély, a falsterbói templomtorony csúcsára felmászva nézte végig az ütközetet, és el volt ragadtatva a látottaktól. Miután másnap megkapta a még korábban a flottához küldött megbízottjának, Niels Juel öccsének, Jensnek a jelentését –aki a csatát a flotta egy kisebb hajójáról nézte végig-, a tengernagyot altengernagynak (lieutenant general admiral) léptette elő, és az Elefánt Rend lovagjává ütötte, ami a Dániában kapható legmagasabb elismerés volt. Az elfogott hajók után a tengernagy igen magas összegű zsákmánypénzt is zsebre vághatott, összesen 25 ezer dán dollárt, ami éves fizetésének az ötszöröse volt. A pénzből újabb birtokokat vásárolt, és egy kiváló fekvésű telket Koppenhágában, ahol nagy házat építtetett, mely a későbbiekben téli rezidenciájaként szolgált. A király a csata emlékére érmét is veretett, „A Balti vizeken támadt zavar megfékeztetett” felirattal.
     Niels Juel. Korabeli grafika. A dánoknak minden okuk megvolt az ünneplésre. A svédek veresége azt jelentette, hogy a dán flotta továbbra is ura maradt a Balti-tengernek, biztosította a Scaniában harcoló csapatok utánpótlását, illetve megakadályozta a német területeken rekedt svéd csapatok hazaszállítását, melyek sorsa ettől fogva megpecsételődött.
     Az, hogy a győzelem végül a dánok győzelme lett, egy hajszálon múlott. A régóta várt holland erősítés ugyanis éppen a csata közben érkezett meg Koppenhágába. Tromp messziről hallotta az ágyúdörgést, és hajóival rögtön az ütközet felé indult, azonban már túl későn érkezett meg ahhoz, hogy be tudjon avatkozni az eseményekbe. Ha csak egy nappal korábban érkezik, a csatát az ő irányítása alatt vívták volna meg, és ha ő is győzelemre vezeti a flottát, az ütközetet ma holland győzelemként emlegetné a szakirodalom, Niels Juel nevét pedig Dánián kívül aligha ismerné bárki is. A dán tengernagy tehát az életben egyszer adódó, ritka szerencsés lehetőséget kapott a sorstól, és becsületére legyen mondva, azt azonnal felismerte, és élt is vele.
     A diadal végre szertefoszlatta azt a bizalmatlanságot, melyben az 1644-es fehmerni vereség óta a dán flottát saját honfitársaik részesítették. A holland befolyás ettől kezdve gyorsan csökkent, s a dánok egymás után eresztették szélnek a holland tanácsadókat. Következő év elején sikerült végre Trompot is lemondatni. A holland tengernagyot természetesen „érdemei elismerése mellett”, címekkel, rangokkal és kitüntetésekkel elhalmozva bocsátották útjára, de mindenki örült, hogy megszabadultak tőle. A végletekig önfejű, kezelhetetlen Tromp senkivel nem volt képes együttműködni, ráadásul ekkoriban már kezdett rajta elhatalmasodni a delirium tremens is. Az északi népek már az idő tájt is meglehetősen nagyvonalúan határozták meg az iszákosság fogalmát, Tromp azonban még az ő mércéjük szerint is kemény alkoholistának számított.
     Tromp 1678 májusában távozott Koppenhágából, és néhány nappal később, május harmincadikán, Niels Juel hivatalosan is átvette az immár tisztán dán hadihajókból álló dán haditengerészet parancsnokságát.
    Flottaparancsnoki lobogójának felvonását a hajók legénységének hangos üdvrivalgása kísérte. A tengerészek nemcsak annak örültek, hogy végre megszabadultak a hollandoktól. Mindenkinek az volt a véleménye, Juel már régóta megérdemelte volna ezt a tisztséget, és most az volt az általános vélemény, végre valóban a legmegfelelőbb ember került ebbe a pozícióba. A tengernagy rendkívüli népszerűségnek örvendett a flotta teljes állománya részéről. Nemcsak a beosztott tisztek néztek fel rá, hanem az egyszerű matrózok is bálványozták. Noha a legelőkelőbb nemesi családok egyikéből származott, a tengernagy a legutolsó hajósinasnak is megadta az illő tiszteletet, és elfogulatlanul, nem származásuk, hanem érdemeik szerint kezelte embereit. Általános habitusa leginkább a holland Michiel de Ruyter-ére emlékeztetett. Hozzá hasonlóan az ő kedélye is mindig egyenletesen nyugodt volt, barátságos természetű, sosem indulatoskodott, s döntéseit mindig higgadt fejjel, alaposan mérlegelve hozta meg. Megfontolt és óvatos természetű volt, de alkalomadtán nagy kockázatokat is bátran mert vállalni. Tulajdonképpen mindig jelmondata szerint járt el: Nec temere nec timide. (Kb.: „Sem meggondolatlanul, sem félénken.”)
     1678 nyarán a dán haditengerészet a Balti-tengeren addig látott legnagyobb flottával, 84 hadihajóval és 2.400 ágyúval vonult fel a svéd kikötők előtt. A dánok abban bíztak, sikerül csatára kényszeríteni a megmaradt svéd tengerészeti erőket. A megtépázott svéd flotta azonban a túlerővel szemben nem vállalta a harcot, és hajóik a kikötőikben maradtak. A háború hátralevő részében új tengeri ütközetre így már nem került sor.
     A dán flotta a továbbiakban sikerrel tartotta blokád alatt a svéd partokat, teljesen elvágva a Pomerániába küldött csapatokat az anyaországtól. Az utánpótlás hiánya megpecsételte az itt harcoló svéd sereg sorsát. A csapatok egymás után adták meg magukat, utolsóként a Rügen szigetét megszálló svéd sereg tette le a fegyvert, 1679 elején. A dánok sikeresen harcoltak a norvég hadszíntéren is, és 1677 végére visszafoglalták a harminc évvel korábban elvesztett Jamtland tartományt.
     Azonban végül mindez hiábavalónak bizonyult, ugyanis a főhadszíntéren, Scaniában, csapataik vereséget szenvedtek. A flotta támogatásának köszönhetően a svédek teljesen ugyan nem tudták kiszorítani őket Scaniából, de 1678 végére már csak néhány megerősített partmenti településen tartották magukat. A helyzet még így sem lett volna teljesen reménytelen, elvégre egy elhúzódó, hosszú háborúban a svéd partok blokádja előbb-utóbb meghozta volna a maga eredményét. Eddigre azonban a dán költségvetés már teljesen kimerült, az ország az utolsó tartalékait élte fel. Igaz, a svédek sem voltak sokkal jobb helyzetben, azonban mellettük ott állt a kontinens vezető nagyhatalma, Franciaország. A dánok már korábban is tartottak attól, hogy a franciák a svédek segítségére küldik flottájukat, és bár ez végül nem történt meg, ennek lehetősége mégis Damoklész kardjaként függött Dánia feje felett. Miután Hollandia 1678-ban békét kötött Franciaországgal, a dánok nem számíthattak egyetlen nagyhatalom aktív támogatására sem.
     Ebben a helyzetben, az államcsőd és a francia intervenció kettős veszélyétől fenyegetve, a dánoknak nem nagyon volt más lehetőségük, mint engedni a francia követelésnek, és béketárgyalásokat kezdeni a svédekkel. Az 1679 augusztus 23-án megkötött fontainebleaui békeszerződés lényegében visszaállította a háború előtti határokat. A dánok semmit nem nyertek a háborúból, legfeljebb csak a korábbi kudarcok miatt elvesztett presztízsük visszaállítását. A bíztató kezdet és a tengereken elért sikerek után ez a befejezés óriási csalódás volt, és igen nagy elkeseredést keltett az országban. A költséges háborúba belerokkant az egész ország, és a lakosság a következő években komoly nélkülözésekkel volt kénytelen szembenézni.
     Az egyetlen vigasz a flotta által nyújtott kiváló teljesítmény lehetett. A háború lezárását követően a király levélben fejezte ki köszönetét a flottának, hiszen Dánia csak a haditengerészetének köszönhetően kerülte el a háborús vereséget.

Csata a Koge öbölben. XIX. századi festmény.

    Niels Juel, aki 1678-tól a Királyi Tanácsnak is tagja volt, a következő években nem csupán a hadműveleti parancsnok feladatait látta el, hanem az idős Bielke helyett fokozatosan átvette a haditengerészet adminisztratív vezetését is. 1683-ban, Bielke halála után, aztán hivatalosan is Juel került a dán Admiralitás élére. Új tisztségében a tengernagy, amennyire a szűkös költségvetés engedte, igyekezett tovább növelni a dán haditengerészet erejét. Ebbéli törekvéseihez elnyerte a király feltétlen bizalmát és támogatását is. A történtekből okulva V. Keresztély is felismerte, hogy Dánia helyzetéből adódóan az ország költségvetésének a fegyveres erőkre fordítható részét inkább a flottára kell összpontosítani, mivel a tengerek feletti uralom ugyanolyan létkérdés az ország számára, mint Hollandiának. Nem sokkal a háború után két új haditengerészeti támaszpontot hoztak létre. Egyet Nyholm-ban, egyet pedig Christiansö-ben, hogy onnan szemmel tudják tartani a túlparti Karlskronában létesített új svéd támaszpontot. A haditengerészet szervezetében is jelentős változtatások mentek végbe, új harcászati előírásokat léptettek életbe, javították a legénység ellátását, a hajók felszereltségét, és amennyire a lehetőségek engedték, igyekeztek növelni a flotta létszámát.
     1683-ban ismét felcsillanni látszott a svédekkel szembeni visszavágás lehetősége. A mindig gyorsan változó külpolitikai helyzet ezúttal éppen fordítottja volt a négy évvel korábbinak. Most a dánok álltak szövetségben Franciaországgal, míg a hollandok a svédeket támogatták. Az év nyarán egy erős francia flottakötelék jelent meg Koppenhága előtt, hogy segítse a dán hajóhadat. A franciák úgy tudták, a háború már ki is tört. Augusztusban a két flotta, Niels Juel vezetésével, provokatív felvonulást tartott a svéd partok előtt, készen arra, hogy a háború kitörése esetén azonnal megrohanják az ellenséges támaszpontokat. Ezúttal azonban a diplomáciának sikerült elsimítani az ellentéteket, és a franciák októberben, mondhatni a háború hiánya miatt, dolguk végezetlenül tértek vissza hazájukba.
     Ezúttal az egyébként harcias dán uralkodó sem nagyon erőltette a háborút. Dánia továbbra is siralmas anyagi helyzete nem nagyon tette lehetővé a király egyik kedvenc időtöltését –a vadászat és a nők olcsóbbak voltak-, és a következő évben kénytelenek voltak leépítéseket is végrehajtani, a hadseregnél és a flottánál egyaránt.
     Néhány évvel később V. Keresztély még egyszer, és utoljára megpróbálkozott egy viszonylag kockázatmentesnek ígérkező területszerző akcióval. Csapataival megszállta a már akkor is vitatott hovatartozású Schleswig tartományt, azonban a nagyhatalmak tiltakozása miatt végül innen is kénytelen volt visszavonulni. Ekkor már elég nyilvánvaló volt, hogy Dánia elvesztette korábbi nagyhatalmi szerepét, és a világpolitikában nem kezdeményezhet önálló akciókat, csak ha maga mögött tudja valamelyik valódi nagyhatalom támogatását.
     A század során a dán flotta további harcokban már nem vett részt. Hátralevő éveiben Niels Juel a haditengerészet organizációjának megszilárdításán, a tisztek képzésének fejlesztésén dolgozott, méghozzá elég eredményesen. Olyan flottát hagyott hátra, mely kvalitásait tekintve lényegesen felülmúlta a térség összes többi haditengerészetét, és a későbbi háborúkban eredményesen vette fel a harcot az ellenséggel.
     Ezekben a háborúkban azonban Niels Juel már nem vett részt. Egészsége 1693-től kezdve kezdett hanyatlani, azonban betegségei ellenére feladatait úgyszólván az utolsó pillanatig ellátta. Dánia egyik legnagyobb tengerésze 1697 április nyolcadikán hunyt el koppenhágai házában. A nagy ceremóniával megtartott állami temetésre június 17-én került sor. A tengernagyot a dán haditengerészet holmeni támaszpontjának templomában helyezték örök nyugalomra.

Niels Juel emlékműve Koppenhágában.

    A dán haditengerészet nagy korszaka Niels Juel halálával még nem ért véget. A flotta IV. Frigyes uralkodása alatt sikerrel harcolt a svédek elleni újabb háborúban is, ezúttal már Ulrik Gyldenlove és Peter Tordenskjold parancsnoksága alatt. A svéd XII. Károly halála után a dánok tulajdonképpen ezúttal is győztesen kerültek ki a háborúból, azonban abból ezúttal se nyertek semmit. A nagyhatalmak által diktált békeszerződések ismét a korábbi status quo-t állították helyre, és bár a svédek nagy összegű kárpótlást voltak kénytelenek fizetni a dánoknak, azok elvesztett területeikből semmit nem kaptak vissza. A háborúkkal lényegében kialakultak és megszilárdultak a skandináv országok máig fennálló határai. Dánia és Svédország nagyhatalmi versengésében pedig, mint oly sok más esetben, ezúttal is egy nevető harmadik lett a győztes, Oroszország. Míg a két skandináv ország az egymás elleni, szüntelen háborúkkal felőrölte egymás erejét, addig Oroszország lassan de biztosan erősödött, és terjeszkedett. A XVIII. század elején az oroszok már sikerrel verték vissza a svéd támadást, és a század közepére vitathatatlanul a balti térség vezető hatalmává váltak, alárendelt, másodhegedűsi szerepbe kényszerítve Dániát és Svédországot egyaránt.


Forrásmunkák.

    Korábban már említettem egyszer, hogy ezekkel a tengernagyéletrajzokkal többnyire nem is annyira magának a szóban forgó tengernagynak a személyiségét, pályafutását szeretném bemutatni, hanem inkább annak a kornak és annak az országnak a történetét, melyben ő tevékenykedett. Ez nagyjából így volt Blas de Lezo és Maarten Tromp esetében, és így van Niels Juelnél is. A tengeri hadviseléssel foglalkozó szakirodalom túlnyomó többsége ugyanis kimerül az angol-francia, angol-német, vagy az amerikai-japán tengeri háborúk tárgyalásában, és a kisebb, ma már kevésbé jelentősnek gondolt haditengerészetek történetét rendszerint erősen hanyagolják. A magam csekély eszközeivel ezekből a hiányosságokból szeretnék valamit bepótolni.
     A fentiekből nyilván logikusan következik, hogy a szóban forgó tengernagyokról angol nyelven alig található valamilyen szakirodalom. (Márcsak ezért is kénytelen vagyok a hangsúlyt nem a személyre, hanem a történeti eseményekre helyezni.) Természetesen így van ez Niels Juel-el is, akiről legjobb tudomásom szerint angol nyelven semmilyen átfogóbb tanulmány vagy életrajz nem jelent meg. Személyét illetően lényegében az egyetlen, említésre érdemes forrásmunka Jack Sweetman „The great admirals: command at sea, 1587-1945” című könyvének a dán tengernaggyal foglalkozó fejezete. (Mely amúgy Hans Christian Bjerg munkája. A magyar kiadásból persze ez is hiányzik.)
     A dán-svéd háborúkat illetően sem sokkal bőségesebb az anyag. A Wikipédia cikkei mellett Oliver Warner „Great sea battles” című könyvét lehet megemlíteni, illetve Gabriele Hoffmann „Elsüllyedt világok” című könyvét, mely ugyan a víz alatti régészettel foglalkozik, de a Kronan roncsainak feltárása kapcsán közöl néhány érdekes részletet a korabeli svéd haditengerészetről és az Ölandi csatáról is. Ezzel az ütközettel foglalkozik egy fejezetben Geoffrey Regan „Haditengerészeti baklövések” című könyve is, mely azonban szakirodalomként csak erős fenntartásokkal kezelhető. Regan ugyanis jó szokása szerint ezúttal is keveri a szezont a fazonnal, a holland-dán flotta parancsnokává például nem Cornelis Trompot, hanem apját, a 23 évvel korábban meghalt Maarten Trompot nevezi ki.
     A dátumoknál a régi, Julián naptár szerinti dátumokat adtam meg, mivel Dániában csak 1700-ban vezették be a Gergely naptár szerinti időszámítást. Ha a mai időszámításhoz akarjuk igazítani ezeket, hozzájuk kell adni még tíz napot. (Vagyis Niels Juel a Gergely naptár szerint nem május nyolcadikán, hanem tizennyolcadikán született.)
     A dán királyok neveinél megtartottam a magyar történetírásban általában használatos, meglehetősen archaikus csengésű Keresztély nevet, bár szerintem a Christianus név mai magyar megfelelőjének talán inkább a Krisztián lenne tekinthető.

(2010 december - 2011 január)


Vissza.