Mers el Kebir
1940


A támadás alatt álló kikötő. A hátsó füstoszlop a felrobbant Bretagne csatahajóból, az első a kikötő bejáratánál találatot kapott Mogador rombolóból tör fel. Az előtérben a kikötőt elhagyó rombolók.

Tartalom.

A mediterrán haditengerészetek a két világháború között.

A francia haditengerészet.

Az út Mers el Kebirig.

Catapult és Lever

Epilógus.

Agyalgások.

Forrásmunkák.

A mediterrán haditengerészetek a két világháború között.

A Dunkerque lövegtornyai.

    Az első világháború drasztikus hirtelenséggel vetett véget a navalizmus pezsgésének a Földközi-tenger térségében. A háború előtt a környéken minden, haditengerészettel rendelkező ország ambiciózus terveket dédelgetett nagy hadihajók, csatahajók és csatacirkálók építéséről vagy vásárlásáról, és szinte alig múlt el hónap, hogy ne érkezett volna hír a Mediterráneumból valamilyen haditengerészeti fejlesztésről. A háború mindennek véget vetett, és nem csak a terveket fújta el, hanem a legtöbb haditengerészetet is.
     Az osztrák-magyar haditengerészet úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Alig két évtizeddel később a nyugati országokban már nem is értették, vajon honnan kapta a tengernagyi rangját egy tengerpart nélküli ország kormányzója?
     A háború végén a K. und K. flottát, a császári rendeletnek megfelelően, az újonnan létrejött Szerb-Horvát-Szlovén államnak adták át. A szerbek rendkívül elégedettek voltak a hatalmas zsákmánnyal, hiszen Horvátország csatlakozásával a flotta mellett elvileg a kezükre került a haditengerészet egész háttérintézménye, a hajógyárakkal és a támaszpontokkal együtt. Kezdetben valóban olyan naivak voltak, hogy azt hitték, megtarthatnak mindent, ám nagyon gyorsan rá kellett jönniük, hogy ez jókora illúzió. Elsősorban az olaszok igyekeztek megszabadulni az újabb vetélytárstól, még mielőtt az túl nagyra találna nőni, s nemcsak a flotta javát, hanem a megboldogult Monarchia tengerparti területeit is maguknak akarták megszerezni. A franciák szintén nem tartották jó ötletnek, hogy a K. und K. haditengerészetet jugoszláv zászlók alatt éltessék tovább. Kettejük szándékai persze sokkal nagyobb súllyal estek latba, mint a frissen megalakult balkáni állam akarata. Utolsó próbálkozásként, hogy a hajókból legalább néhányat megmentsenek a maguk számára, a szerb-horvát legénység néhány hajót kimentett Polából, és délre hajóztak velük, abban bízva, amerikai felügyelet alá helyezve talán sikerül azokat kimenteni az olaszok és a franciák kezéből, s a békekötések után az amerikaiaktól visszakapják őket. Ebből persze szintén nem lett semmi.
     A következő években a háború alatt oly féltő gonddal óvott K. und K. hadihajók túlnyomó többsége a hajóbontókban végezte, három gyorscirkálót, valamint a modernebb rombolók és torpedónaszádok egy részét pedig szétosztották a győztesek között. Szinte még a jugoszláv haditengerészet kapta a legkevesebbet, a hatalmas hajóhadból mindössze 12 torpedónaszádot, négy elöregedőfélben levő aknaszedőt, néhány ellátóhajót, és négy dunai monitort hagytak meg neki. Igazság szerint ennél sokkal nagyobb flottát persze nem is nagyon tudtak volna fenntartani, egyrészt az ország nagyon szerény gazdasági lehetőségei és fejletlen ipara miatt –az o-m flotta nagyrészt a cseh nehéziparra épült-, másrészt pedig azért, mert olasz kézre került az összes hajógyár, és –Cattaro kivételével- a jól felszerelt támaszpontok többsége is. Ez természetesen jókora elégedetlenséget váltott ki a szerb-horvát állam részéről, és a következő évtizedekben állandó feszültségek forrása lett a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság -1929-től Jugoszlávia- és Olaszország között. Az olaszok szintén elégedetlenek voltak, mert eredetileg egész Dalmáciát meg szerették volna kapni, és akár a jugoszlávok, ők is úgy érezték, a békeszerződésekben kijátszották őket.
    

Split hadikikötője 1939-ben.
A szerbek, és a kezdetben még szintén lelkes horvátok, az új állam megalakulásakor nagyra törő, ambiciózus terveket dédelgettek, s úgy vélték, a testvéri szláv népek egyesülése az új aranykor, a gazdasági fellendülés, és a Balkán felemelkedésének a kezdete. A kiábrándulás azonban ezen a téren is hamar bekövetkezett. Gyorsan kiderült, hogy a szerbek egyáltalán nem egyenrangú testvérekként tekintenek a szlovénekre és horvátokra, hanem inkább afféle degenerált rokonokként, akiket nekik kell visszavezetniük a nagy szláv akolba. A jugoszláv államszövetség a gyakorlatban kiterjesztett szerb államnak bizonyult, melyben minden fontos pozíciót a szerbek igyekeztek kezükben tartani, ami már néhány év elteltével súlyos feszültségeket, majd összetűzéseket eredményezett a különböző nemzetiségek között.
     Gazdasági szempontból sem változott sok minden. Területének megsokszorozása ellenére Szerbia az maradt ami volt, szegény, elmaradott balkáni állam. Nem a viszonylag fejlettebb szlovén és horvát tartományok lendítették fel a szerb területeket, hanem fordítva, a szerb területek húzták le a fejlettebb gazdasággal bíró országrészeket. (Már csak azért is, mert Szlovénia és Horvátország elvesztették a gazdaságilag legfejlettebb tengerparti területeik javát.)
     Ilyen körülmények között a jugoszláv flotta sem állt túlzottan fényes jövő előtt. A gazdasági lehetőségek a következő években mindössze hat német aknaszedő, és egy kiöregedett, 1899-ben épült német könnyűcirkáló, a Niobe megvásárlását tették lehetővé, mely utóbbi egység –Dalmacija névre átkeresztelve- már csak iskolahajóként volt használható.
     Ennél komolyabb bővítésekre már csak a harmincas években nyílt lehetőség, amikor Angliától és Franciaországtól vásároltak egy-egy rombolót, majd a francia hajó mintájára hazai hajógyárakban három másik romboló építését is elkezdték. Hazai gyárakban építettek még tíz modern torpedónaszádot, egy ellátóhajót a flotta vízi-repülőgépei számára, ezenkívül két tengeralattjárót építtettek angol gyárakban, két régebbi típusú tengeralattjárót pedig a francia haditengerészettől vásároltak meg. A Monarchiától örökölt, és még szolgálatban álló egységek mellett ezek a hajók alkották a jugoszláv flotta erejét a német támadás idején, 1941 áprilisában.
     A német hadsereg olyan gyorsan gázolta le a jugoszláv államot, hogy a flotta számára nem nagyon maradt idő arra, hogy megpróbáljon valamilyen módon fellépni a támadókkal szemben. Erre az olasz flotta elsöprő túlerejével szemben egyébként sem nagyon volt lehetősége. A villámháború néhány napja alatt a jugoszláv hadihajók támadást intéztek az olasz kézen levő Durazzo kikötője, és néhány olasz konvoj ellen, eredményt azonban nem nagyon értek el. Épségben maradt hajóik a fegyverletételt követően olasz kézre kerültek, kivéve a saját legénysége által elsüllyesztett Zagreb rombolót, valamint két tengeralattjárót, és két torpedónaszádot, melyeknek sikerült Alexandriába hajózniuk. A háború további részében ezek angol kötelékekben harcoltak tovább, ugyanúgy, mint a jugoszláv haditengerészet kilenc repülőgépe, melyek Görögországon keresztül szintén Alexandriába menekültek.
     A jugoszláv haditengerészet többi hajója olasz zászló alatt szolgált tovább, egészen az 1943-as olasz fegyverletételig. A Ljubljana romboló 1943 áprilisában a tuniszi partoknál zátonyra futott, és elsüllyedt. A Niobe, mely eredeti nevére visszakeresztelve német zászló alatt szolgált tovább, 1943 decemberében Silba szigeténél szintén zátonyra futott, majd a zátonyon ülő hajót két angol gyorsnaszád megtorpedózta.
     A túlélő hajók a háború után visszakerültek az új jugoszláv haditengerészethez. Ugyanígy a jugoszláv állam birtokába került az egész horvát és dalmát tengerpart, Trieszt kivételével. Az ezen a területen élő olasz kisebbséget a háború után a szerbek elüldözték, vagy lemészárolták. A szerbek által elkövetett tömeggyilkosságoknak feltehetően több tízezer olasz áldozata volt, s mintegy negyedmillióan kényszerültek elmenekülni Dalmáciából és Isztriából.

A hajdani Niobe a cattarói öbölben, 1941-ben.

    A mediterrán haditengerészetek közül a háború előtt alighanem Törökország indította el -az ország lehetőségeihez mérve- a legnagyratörőbb flottafejlesztési programot. A török tervekben legalább hat dreadnought építtetése, illetve megvásárlása szerepelt. Az első két, angol gyárakban épülő csatahajó már közel állt a befejezéshez, amikor a háború kitörése után az angol haditengerészet lefoglalta őket a saját részére. Törökország nem sokkal később a központi hatalmak oldalán lépett háborúba, és végleg lemondhatott az angol és francia gyáraktól megrendelt hajóiról. Cserébe megkapta a háború első napjaiban török kikötőbe menekült német Goeben csatacirkálót, mely 1914 őszétől kezdve török zászló alatt, Yavuz Sultan Selim néven vett részt a Fekete-tengeri harcokban. A vadonatúj, ekkoriban nagyon modernnek számító hajó a háború során végig eredményesen tevékenykedett, névleg török hadihajóként, de valójában persze német legénységgel, és német irányítás alatt.Tájkép csata után, valamelyik törökországi csatatéren.
     Törökország háború végi bukása a Monarchiáéhoz mérhető totális összeomlás volt. Az államszervezet teljesen szétesett, a dinasztia megbukott, az ország elemeire hullott szét. A győztes antant hatalmak az új Törökország területét Anatólia északi részére akarták korlátozni, lényegében arra a területre szorítva vissza a törököket, ahonnan az oszmán terjeszkedés hatszáz évvel korábban kiindult.
     Az ország önálló államiságát szinte megszüntető diktátum nagy felháborodást és elkeseredést váltott ki a lakosság körében. Különösen a hadseregben csaptak magasra az indulatok. Miután hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a tehetetlen kormányzat, és a még tehetetlenebb uralkodó képtelen minden cselekvésre, a keményvonalasabb tisztek egy csoportja úgy döntött, maguk veszik kézbe az irányítást. Az ellenállás központi alakja a hadsereg egyik parancsnoka, a Dardanelláknál aratott győzelem hőse, Musztafa Kemál Atatürk -eredeti nevén Musztafa Riza- tábornok volt, akinek vezetése alatt a török hadsereg 1919-ben megindította a harcot a megszállók ellen.
     A törököknek nem az angolok és a franciák ellen kellett harcolniuk, hanem a volt török területeket elfoglaló szomszéd országok ellen. Az antant nagyhatalmak közvetlenül csekély erőkkel vettek csak részt a harcokban, mivel a háborúban kimerült hadseregükkel aligha tudtak volna rögtön a német kapituláció után egy újabb háborút kezdeni, amit egyébként saját közvéleményük is hevesen ellenzett. A török függetlenségi háború, miután az arab területek visszaszerzése eleve reménytelen volt, elsősorban az Égei-tenger mellékét megszálló görögök ellen zajlott.
     A két régi ellenség olyan totális háborút folytatott egymással, ami bizonyos szempontból a második világháború történéseit vetítette előre. Az egymást már irracionális mértékben gyűlölő felek közti összecsapások igazi keleti vérfürdők voltak. Állítólag voltak olyan hadosztályok, melyek állományából némelyik ütközet után nem maradt egyetlen túlélő sem.
     Ez a brutalitás persze nemcsak a katonai összecsapásokat jellemezte. A török és görög hadsereg, és az ilyen-olyan szabadcsapatok, egymás civil lakosságát is hasonló hatékonysággal pusztította. Miután a harcokban a törökök kerekedtek felül, az anatóliai partokról evakuálni kellett szinte a teljes görög lakosságot. A kiürítést főleg angol, francia, és olasz hajók hajtották végre, infernális jelenetek közepette. A korabeli beszámolók drámai leírásokkal szolgálnak az égő városok fényénél, a török fegyverek kereszttüzében végrehajtott evakuációkról. A harcokban és az etnikai tisztogatásokban óvatos becslések szerint is legalább 600 ezer görög vesztette életét –török se sokkal kevesebb-, és több mint másfél millió görög civil kényszerült otthona elhagyására. (Más török területeken is történtek hasonló, bár kisebb méretű genocídiumok, ezekről azonban, nyugati szemtanúk hiányában, jóval kevesebbet tudni.)
    

Az első világháború utáni görög elképzelés a területi rendezésről. Feketével színezve az elképzelt Nagy-Görögország területe.
Mindezen történések után a Nyugat nem sokat várt az új török kormányzattól, ám az események meglepő fordulattal szolgáltak. A sikeres határrevízió után megalakuló új kormányzat detronizálta az uralkodóházat, és 1923 október 29-én kikiáltották a török köztársaságot. Az ország élére Kemal Atatürk került, személy szerint maga is kegyetlen hajlamokkal megáldott keleti zsarnok, aki azonban most egy váratlan csavarral a nyugatosodás élére állt.
     Az atatürki reformok története mindmáig egyedülálló az egész iszlám világban. A muzulmán államoknak a válságokra adott reakciója rendszerint mind a mai napig abból áll, hogy a modern kor kihívásai elől a középkori iszlám világába próbálnak meg visszamenekülni. (Mindez érvényes a Balkánra is, melynek országai általában mindenféle „ősi tradíciók”, esetenként holmi „keleti gyökerek” álomvilágába igyekeznek elringatni magukat, ahelyett, hogy szembenéznének a jelennel.) Atatürk határozottan a nyugati utat választotta, és olyan mértékben alakította át országát, amihez talán csak Nagy Péter oroszországi reformjait lehet hasonlítani. A két történelmi személyiség még jellemében is hasonlít egymásra, és abban is, hogy reformjaikat mindketten ugyanolyan erőszakossággal hajtották végre, kíméletlenül letörve minden ellenállást.
     Atatürk hatálytalanította az iszlám törvénykezést, s helyette egy svájci mintára készült jogrendszert, és egy olasz mintára készített büntetőtörvénykönyvet vezetett be. Egységesítette, s nyugati minták alapján átszervezte a közoktatást, és ami az iszlámban talán a legforradalmibb tett volt, egyenjogúsította a nőket, megadva neki a választójogot is. Atatürk reformbuzgalma még az öltözködésben is a nyugati normákat tette kötelezővé –például büntették a fez viselését-, és új, latin betűket használó ábécét vezettek be. A vezér 1938-as halála után Atatürk utódai is folytatták a modernizációt.
    Izmir, a harcok befejeződése után. Mindezek eredményeképpen „Európa beteg emberének” utóda egy dinamikusan fejlődő, modernnek tekinthető állam lett, melyet a nyugati demokráciák inkább maguk közül valónak ismertek el, mint a Balkánon és Kelet-Európában a háború után létrejövő diktatórikus és nacionalista törpeállamokat, például Horthy-Magyarországot. Atatürk országa persze semmivel sem volt kevésbé diktatórikus, ám ezt a parancsuralmi rendszert az ország modernizálására, ha úgy tetszik, nyugatosítására használták, nem pedig egy idejétmúlt, félfeudális rendszer konzerválására. Ezt a törekvést a Nyugat a következő évtizedekben számos, Törökországnak tett kedvezménnyel, az ország nemzetközi szervezetekbe való felvételével ismerte el.
     A török haditengerészet a függetlenségi háborúban nem sok szerepet játszhatott. Az 1918-as vereség bekövetkezte után a flottaparancsnok, Arif pasa, november harmadikán elrendelte a fegyvernyugvást, és parancsot adott minden török hadihajónak, hogy zászlaját bevonva hajózzon az isztambuli Aranyszarv-öbölbe, ahol az év végén lefegyverezték, és antant felügyelet alá helyezték őket. A volt Goeben túl nagy volt ahhoz, hogy a szűk öbölben a hajóforgalom akadályozása nélkül el lehessen helyezni, ezért átirányították a Márvány-tenger anatóliai partján fekvő Izmitbe, ahol ágyúit leszerelték. A szövetségesek csupán néhány kisebb hadihajó szolgálatban tartását engedélyezték a törökök számára, melyek a parti őrség rendészeti feladatait látták el.
     A függetlenség háború idején az Aranyszarv-öbölben álló hajók végig antant ellenőrzés alatt álltak, így a harcokban nem vehettek részt. A szolgálatban álló hadihajók számára a hivatalos török kormányzat megtiltotta Atatürk csapatainak támogatását, és visszarendelte őket Isztambulba. Több hajó azonban nem engedelmeskedett a parancsnak, és a felkelők oldalára állva a Fekete-tengeren végzett felderítő, illetve csapatszállító feladatokat, bár tevékenységüket a lőszer és szénhiány erősen nehezítette.
     A kisded flotta számára 1920 július tizedikén alakult meg Ankarában a Tengerészeti Ügyek Igazgatósága, mely a Védelmi Minisztérium keretein belül működött. A flotta jelentősége a nyár során értékelődött fel igazán, mikor a Szovjetunióval megállapodást kötöttek a felkelők támogatásáról. Az oroszok nyilván úgy gondolták, inkább a törökök ellenőrizzék a tengerszorosokat, mint az angolok, s a következő években nagy mennyiségű élelmiszerrel, fegyverrel és lőszerrel, valamint jelentős pénzügyi támogatással segítették Atatürk erőit. A török flotta legfőbb feladata ettől kezdve a Novorosszijszkból induló szállítmányok biztosítása lett. A háború alatt összesen 220 ezer tonnányi szállítmány érkezett a Szovjetunióból Törökországba.
     A flotta parancsnoksága 1922 novemberében települt vissza Isztambulba, és foglalta el a korábbi Tengerészeti Minisztérium épületét. A hadügyminisztérium fennhatósága alá tartozó Igazgatóságból csak 1924 utolsó napjaiban alakult meg az új, önálló Tengerészeti Minisztérium. Miután az új török állam fővárosa Isztambul helyett Ankara lett, a Tengerészeti Minisztérium is újra visszaköltözött Ankarába. A háborút lezáró békeszerződés elrendelte a szorosok demilitarizálását is, ezért a flotta új támaszpontjának az Izmit mellett fekvő Gölcük kikötőjét jelölték ki, ahová a Boszporuszról átvezényelték a hadihajókat, és átszállították a kikötői berendezéseket.
     A török haditengerészet aktív állománya a függetlenségi háború végén két cirkálóból, egy rombolóból, két ágyúnaszádból, két felfegyverzett yachtból, és tucatnyi kisebb hajóból állt. A leszerelve álló, és még használható hajók közül először a kisebb rombolókat és ágyúnaszádokat igyekeztek kijavítani, és szolgálatba állítani. A legnagyobb harcértéket képviselő Yavuz, melyet a szövetségesek elfelejtettek elvontatni, vagy elsüllyeszteni, elfeledve állt az izmiti öbölben. A karbantartás sok éves hiánya miatt –még az 1918-ban szerzett sérüléseket sem javították ki- a csatacirkáló már olyan rossz állapotban volt, hogy féltek kivontatni a nyílt tengerre, attól tartottak ugyanis, hogy egy erősebb viharban magától elsüllyedne. A hajó javítását így helyben kellett megoldani. A csatacirkáló felújítására 1926-ra gyűlt össze a szükséges pénz, melyből először megvásároltak egy 26 ezer tonnás úszódokkot egy német cégtől. A hajó felújítását egy francia cég vállalta, mellyel ez év decemberében kötötték meg a szerződéseket.
     A három évig tartó felújítás nem ment nehézségek nélkül, és a felmerülő problémák megrengették az egész haditengerészetet. Ezek a problémák elsősorban persze nem műszakiak voltak, bár kiindulópontjuk egy ilyen jellegű bonyodalom volt. A németektől vásárolt szárazdokkról ugyanis kiderült, hogy nem bírja el a Yavuzt, és kis híján összeomlott a csatacirkáló súlya alatt. A dokkot a további munkálatokhoz meg kellett erősíteni, ami újabb komoly kiadásokkal járt. A kormány vizsgálatot rendelt el, ami további hanyagságokra és visszaélésekre derített fényt. A Tengerészeti Miniszter, Ihsan Eryavuz, csalás és sikkasztás vádjában lett bűnösnek találva, miután kiderült, hogy jelentős kenőpénzek fejében a francia cég felelősségvállalásának mértékét az eredetileg kialkudott ötmillió török líra helyett mindössze másfél millióban állapította meg. (A francia cég ilyen összegű kártérítésre lett volna kötelezhető, ha a vállalt munkákat nem tudja megfelelően elvégezni.) Az ügybe nemcsak a miniszter, hanem a minisztérium is belebukott, melyet 1927 decemberében megszüntettek, s a haditengerészetet visszarendelték a hadügyminisztérium, és a hadsereg-főparancsnokság fennhatósága alá.
    Musztafa Kemal Atatürk, minden törökök atyja (1881-1938). A Yavuz felújításával egy időben a törökök további lépéseket tettek a flotta modernizációjáért, az elavult hajóállomány cseréjéért. Elsősorban a tengeralattjáró flottát igyekeztek kiépíteni. Először egy német tulajdonban levő holland gyárban építtettek két, német tervek alapján készült tengeralattjárót, melyek 1928-ban álltak szolgálatba. Két másik, olasz gyárban épült tengeralattjáró 1931-ben készült el, egy spanyol gyártmányú hajó pedig öt évvel később. Két másik, német tervek alapján, és részben német gyárakban épülő tengeralattjárót a második világháború előtt fejeztek be, míg az osztály harmadik egységének szolgálatba állítására már csak a háború után került sor. A felszíni hajók állományát négy olasz építésű rombolóval, és három torpedónaszáddal bővítették, melyeket 1931-ben adtak át a haditengerészetnek. Közvetlenül a háború előtt angol hajógyáraktól rendeltek három újabb tengeralattjárót, melyek közül kettőt még 1942-ben szolgálatba állítottak, a harmadikat már csak a háború után. A szintén angol gyáraktól rendelt négy rombolót és két aknaszedőt a háború első éveiben szintén sikerült befejezni.
     Közben török hajógyárakban is készültek hajók a haditengerészetnek, főleg a flotta részére épülő kisegítő, és ellátó egységek. Az első, saját gyárban épül egység a haditengerészet gölcüki hajógyárában épült, 1934-ben vízre bocsátott, Gölcük nevű tartályhajó volt.
     Törökország javuló nemzetközi megítélése lehetővé tette, hogy a harmincas évek közepén a törökök kezdeményezzék a háború utáni békeszerződések felülvizsgálatát. Az 1923-ban megkötött lausanne-i egyezmény demilitarizálta a török tengerszorosokat, és azokon korlátlan áthaladást engedélyezett minden kereskedelmi és hadihajó számára. A hajóforgalmat egy nemzetközi bizottság felügyelte. 1935 tavaszán a török kormány kérelmezte a szorosok felügyeletének török kézbe való visszaadását, és a szorosokat védő erődök újbóli felfegyverzésének engedélyezését. A javaslat kedvező fogadtatásra talált a nagyhatalmaknál, mivel az angolok és franciák egyre jobban aggódtak amiatt, hogy a térségben terjeszkedő olaszok megpróbálják befolyásuk alá vonni Törökországot, és rátenni kezüket a teljesen védtelen Dardanellákra. A török kérést a svájci Montreux-ban 1936 júniusában összeülő kongresszuson vitatták meg, melyen képviselte magát a térség összes állama, és az érintett nagyhatalmak. Csupán Olaszország nem vett részt a konferencián, mely távollétével kívánt nyomatékot adni ellenvéleményének, és nem képviseltette magát az Egyesült Államok sem, mely teljes érdektelenséget nyilvánított a kérdésben. Az 1936 végén, japán tartózkodás mellett elfogadott egyezmény kijelentette, hogy békeidőben bármilyen kereskedelmi hajó, bármikor és bármilyen rakománnyal, akadályoztatás nélkül átkelhet a szorosokon, ám a török hatóságoknak jogukban áll háború idején lezárni a szorost az idegen hadihajók előtt, és elutasítani az ellenséges országok kereskedelmi hajóinak áthaladását.
     A hadihajók áthaladására vonatkozóan az egyezmény számos korlátozást léptetett életbe. Olyan hadihajó, melynek anyakikötője nem a Fekete-tengeren volt, csupán 15 ezer tonnás vízkiszorítás alatt hajózhatott át a török tengerszorosokon, és legfeljebb 21 napot tölthetett a Fekete-tengeren. Ugyanekkor viszont a Fekete-tengeren állomásozó hadihajók minden vízkiszorításra vonatkozó korlátozás nélkül használhatták a szorosokat, és azokon tengeralattjárókat is átküldhettek. A tengerszorosok ellenőrzésének és katonai felügyeletének joga visszaszállt Törökországra.
     Az egyezmény fő nyertese Törökország volt, mely visszaszerezte a tengerszorosok ellenőrzését, és a Szovjetunió, mely az idegen hadihajók áthaladásának korlátozásaival dominanciát szerzett a Fekete-tengeren. A montreux-i egyezményre való hivatkozással a törökök később megakadályozták, hogy a németek és az olaszok erősítést és hadianyagot juttassanak el a Fekete-tenger térségében harcoló csapataikhoz, illetve hogy a Földközi-tengerről átvezényelt olasz hadihajókkal erősítsék meg ottani tengerészeti erőiket. A számukra kedvezőnek mondható feltételek ellenére az oroszok később többször is sikertelenül kezdeményezték a montreux-i egyezmény felülvizsgálatát, és a tengerszorosok részleges orosz felügyelet alá való helyezését. (A németekkel folytatott 1939-es tárgyalások során Molotov szintén jelezte, a Szovjetunió igényt tart a szorosok felügyeleti jogára, és ott tengerészeti támaszpontot kíván létesíteni.)
     A mindkét fél részéről érkező nyomás ellenére a törökök a második világháborúban végig semlegesek maradtak, s csupán a háború utolsó heteiben üzentek hadat Németországnak és Japánnak. (Az 1941 júniusában megkötött török-német megnemtámadási egyezményt a törökök 1944 augusztusában felmondták.) A hadüzenetnek már semmilyen gyakorlati jelentősége nem volt, de a törökök ezáltal mégis a győztes oldalon kerültek ki a háborúból, és a későbbiekben élvezhették ennek minden előnyét.

A Yavuz csatacirkáló egy máltai látogatáson 1936-ban.

    Törökország legnagyobb ellensége, Görögország, ugyanúgy nem tudta keresztülvinni flottaépítési terveit, mint a törökök. A háború előtt német és francia gyáraktól megrendelt két csatahajó építését a háború kitörése után törölték. A görögök a háború alatt mindössze két régi, és messze áron felül megvásárolt amerikai csatahajóval tudták erősíteni haditengerészetüket.
     Görögország a győztes oldalon került ki az első világháborúból, ám gazdasága ugyanúgy megroppant a háborús terhek alatt, mint a többi antant országé, ráadásul rögtön ezt követően belebonyolódtak a törökök elleni újabb háborúba. A vesztes háború hatalmas anyagi és emberi veszteségei, majd a török területekről érkező menekültáradat teljesen padlóra küldte Görögországot.
     A válság a monarchia bukását eredményezte. A törököktől elszenvedett szégyenletes vereségért a hadsereg tisztjei az uralkodót hibáztatták, és 1922-ben lemondásra kényszerítették. I. Konstantin egyébként is népszerűtlen volt német származása, és a világháború alatti németbarát magatartása miatt. A háború első éveiben az ország gyakorlatilag kettészakadt, és 1917-ig lényegében két kormány irányította, egy németpárti kormány Athénban, a király vezetésével, és egy angolbarát kormány Szalonikiben, a miniszterelnök, Eleftherios Venizelos irányításával. A király csak akkor egyezett bele az antanthoz való csatlakozásba, miután nyilvánvaló lett, hogy a németek alul fognak maradni.
     A király lemondatása után, 1924-ben megtartott népszavazáson a többség a köztársaság kikiáltása mellett döntött. Az úgynevezett Második Görög Köztársaság első elnöke a flotta volt tengernagya, Pavlos Kountouriotis lett.
     Azonban a demokrácia önmagában ezúttal sem oldott meg semmit. A következő évtizedeket Görögország egyik válságból a másikba esve töltötte. Kountouriotis egy évet sem töltött hivatalában, és már lemondásra kényszerült. A gazdasági válság és a politikai belháborúk közepette az ország képtelen volt lábra állni, ami a Balkán és Kelet-Európa legtöbb államához hasonlóan itt is egy szélsőjobboldali rezsim hatalomra kerülését eredményezte. Az 1936-os választásokon a köztársaságpártiak vereséget szenvedtek, ami a királyság visszaállításához vezetett. Az időközben elhunyt I. Konstantin fia lépett a trónra, II. György néven.
     A két fő politikai erő, a köztársaságiak és a royalisták, azonban továbbra is többé-kevésbé egyenlő erőt képviseltek, és egyikük sem tudott a másik fölé kerekedni. Az állandó viszálykodás és politikai kötélhúzás továbbra is megbénította az országot, és az a veszély látszott fenyegetni, hogy a versengésből a nevető harmadik, az egyre népszerűbb kommunista párt fog győztesként kikerülni. Ezt elkerülendő, a royalisták erős embere, a miniszterelnöki tisztséget 1936 áprilisa óta betöltő Ioannis Metaxas –a korábbi hadügyminiszter, az első világháború idején a hadsereg vezérkari főnöke- augusztusban kihirdette a szükségállapotot.
     Metaxas elég egyértelműen fasiszta diktátor volt, Hitler, Mussolini és Franco görög megfelelője. A szükségállapot kihirdetése után azonnal betiltotta a pártokat, a sztrájkokat, és szigorú cenzúrát vezetett be a sajtóban. Ugyanakkor kollégáinál mégis mérsékeltebb irányvonalat képviselt, amennyiben nem tört ellenfelei fizikai megsemmisítésére, és viszonylag toleránsan viselkedett a kisebbségekkel, a szlávokkal, törökökkel, és zsidókkal. Bár ő is nagyban támaszkodott a nacionalizmusra, igyekezett féken tartani a revansista erőket, és megakadályozni a kisebbségek elleni atrocitásokat. Metaxas gazdasági szempontból is sikeresnek bizonyult. A szigorúan központosított irányítással sikerült rendet tenni a görög gazdaságban, s számottevően emelni a lakosság életszínvonalát, és javítani szociális helyzetét.
    

Ioannis Metaxas (1871-1941) és hívei a görög Parlament épülete előtt.
A rezsim viszonylagos népszerűsége tette lehetővé, hogy a görögök sikerrel vegyék fel a harcot az országukra támadó, s elvileg nagy számbeli és anyagi fölényben levő olasz hadsereggel. Az olasz támadás meglehetősen értelmetlen volt, Mussolini szinte csak azért adott rá parancsot, hogy az olasz hadsereg megtépázott tekintélyét egy sikeres akcióval növelje, és ellensúlyozza a növekvő német befolyást a Balkánon. A görög hadsereg azonban nem bizonyult könnyű ellenfélnek. Nemcsak visszaverték az olasz támadást, hanem benyomultak Albániába is, és fennállni látszott annak lehetősége, hogy onnan is kiverik az olaszokat. A presztízsnövelésre szánt olasz akcióból így egy újabb, minden korábbinál csúfosabb vereség lett. Az olaszok kénytelenek voltak a németektől segítséget kérni, így a háborúval végeredményben éppen az ő befolyásukat növelték tovább a Balkánon.
    A német bombázók által a kikötőben elsüllyesztett két öreg, görög csatahajó. A németek nem kizárólag az olaszok iránti együttérzésből segítették ki Mussolinit a pácból, hanem inkább az angol hadsereg Görögországbeli megjelenése miatt. Az angolok ugyanis nem voltak olyan finnyásak a görög fasisztákkal, mint az olaszokkal vagy a németekkel, és kezdettől fogva támogatták Metaxast. A görög diktátor már 1940 novemberében katonai segítséget kért az angol kormánytól, melyet az először elutasított, majd később, Churchill nyomására, mégis beleegyeztek, és márciusban 62 ezer angol katonát irányítottak Görögországba. Ugyanekkor puccsal eltávolították a kormányt Jugoszláviában, ahol egy nyíltan németellenes rezsim került hatalomra. Egy németellenes balkáni szövetség körvonalai kezdtek kibontakozni, mely erőteljes angol katonai támogatással veszélyes lehetett volna a Szovjetunió elleni támadásra készülő németek hátában.
     Ezt a veszélyt hárították el a németek a Jugoszlávia és Görögország elleni villámháborúval, melynek sikerét nyilván elősegítette a görög katonai és politikai vezetés Metaxas 1941 januárjában bekövetkezett váratlan halála miatti szétszórtsága.
     A két világháború közti időben a görög haditengerészet általános állapota az országban uralkodó viszonyokat tükrözte. A flotta a háború után részt vett a bolsevikok ellen harcoló fehérek támogatására indított Fekete-tengeri hadműveletekben és szállításokban, majd a görög-török háború idején a saját csapatok támogatásában, illetve a görög menekültek evakuálásában. Az ezt követő, elhúzódó gazdasági válság következtében azonban a flotta számottevő fejlesztésére nem volt lehetőség. A húszas években mindössze négy rombolót sikerült korszerűsíteni, valamint négy régi rombolót vásárolni az olaszoktól, és hat tengeralattjárót a franciáktól. Az első komolyabb korszerűsítési program csak a harmincas évek végén, a gazdasági helyzet rendeződését követően indulhatott el, azonban a háború kitörését követően szinte azonnal abba is maradt. Az 1938-ban angol gyáraktól megrendelt négy modern rombolóból is már csak kettőt tudtak leszállítani.
     1940 végén, Görögország háborúba való belépésekor, a görög haditengerészet erejét két régi, már teljesen elavult sorhajó –az egyik leszerelését már el is kezdték, és a másik is csak iskolahajóként működött-, egy szintén elavult páncélos cirkáló, 14, többségében régi építésű romboló, tucatnyi torpedónaszád, és hat tengeralattjáró alkotta. Az olasz flotta nyomasztó túlerejével szemben ez az erő nem sokat tudott tenni. A rombolók néhány éjszakai rajtaütéssel igyekeztek zavarni az olasz forgalmat az Otrantói-szorosban, de nem sok sikerrel. Eredményesebbek voltak az öreg görög tengeralattjárók, melyek számos olasz kereskedelmi hajót torpedóztak meg a szorosban.
     A német hadüzenetet követően a flotta sorsa néhány nap alatt megpecsételődött. A német zuhanóbombázók rövid idő alatt 25 görög hadihajót süllyesztettek el, a flotta maradékából csak három rombolónak, öt tengeralattjárónak, és az öreg Georgios Averoff páncéloscirkálónak sikerült Alexandriába menekülnie. A görög hajók a következő években az angolok oldalán harcoltak, és számos hadműveletben kitüntették magukat. Közülük a Vassilissa Olga rombolót 1943 szeptemberében Leros szigeténél német bombázók süllyesztették el. Az Adrias romboló ugyanezen év októberében aknára futott, ám annak ellenére, hogy a parancsnoki hídig elvesztette egész orr részét, egy török kikötőben elvégzett gyors javítást követően sikerült önerőből visszatérnie Alexandriába.
     A világháború után a görög haditengerészet a szolgálatból kivont angol, illetve a hadizsákmányból nekik megítélt olasz hadihajókból szerveződött újra.

Az orr rész elvesztése után Alexandriába visszatérő Adrias romboló.

    A Földközi-tenger mindig az orosz expanziós törekvések kiemelt célpontja volt, ám az ebbe az irányba történő terjeszkedési kísérleteik sorra meghiúsultak az angolok határozott vétóján. A háború előtt az oroszok a franciákkal folytattak tárgyalásokat az egyik francia kikötő, lehetőleg Bizerta, használati jogának megszerzéséről, ám a háború kitörése végett vetett ezeknek a terveknek is.
     Az orosz flotta így továbbra sem tudott kijutni a Fekete-tengerről, s háborús tevékenységét kénytelen volt erre a területre korlátozni. A Fekete-tengeri orosz flotta fő feladata a kaukázusi fronton harcoló saját csapatok tengerparti szárnyának tüzérségi támogatása, illetve az ellenséges kikötők és konvojok támadása volt. A török flottával szemben az oroszok jelentős fölényben voltak, ám a Goeben megjelenése váratlan nehézségek elé állította őket. A német hajó tűzerőben és sebességben minden orosz egységet messze felülmúlt, s vele szemben az oroszok csak kötelékben hajózva számíthattak sikerre. A régi építésű orosz csatahajók ugyanis modern lövegekkel voltak felszerelve, s két vagy három csatahajójuk 305 mm-es lövegei már fölényben voltak a Goeben tíz darab 280 mm-es ágyújával szemben. Ugyanekkor viszont a német hajó fölényes sebessége révén bármikor kitérhetett az összecsapás elől, vagy félbeszakíthatta azt, ahogy az több esetben meg is történt.
     Ilyen módon aztán patthelyzet alakult ki, melyben egyik fél sem tudta megakadályozni a másik tevékenységét, legfeljebb csak megnehezíthette azt. A mérleg csak a Fekete-tengeri orosz dreadnoughtok szolgálatba állítását követően billent az oroszok oldalára. Az új csatahajók tűzereje és védettsége felülmúlta a német csatacirkálóét, bár sebességük elmaradt tőle. Ráadásul erre az időre a Goeben –ekkor már hivatalosan Yavuz Sultan Selim- műszaki állapota is nagymértékben leromlott, köszönhetően annak, hogy a megfelelő ipari háttér hiányában a már két éve folyamatosan szolgálatban álló hajón nem tudták elvégezni a szükséges karbantartásokat és javításokat. A folyamatosan géphibákkal küszködő csatacirkáló a háború utolsó két évében már nem indult hosszabb bevetésekre, és bár a kisebb török egységek továbbra is zavarták az orosz hajóforgalmat, a Fekete-tenger feletti uralmat 1916 után az oroszok viszonylag stabilan a kezükben tartották. (1916 nyarára egy nagyszabású támadást terveztek a Dardanellák és Konstantinápoly ellen, azonban az utolsó pillanatban valamiért lefújták az akciót.)
     A végeredményben egész jól teljesítő Fekete-tengeri Flottát nem is az ellenség, hanem a hátország összeomlása hozta vert helyzetbe. 1918 és 1920 között kaotikus állapotok uralkodtak a Fekete-tengeren. Az orosz flotta az előrenyomuló, és a legtöbb orosz támaszpontot elfoglaló németek, majd az angol-francia intervenciós erők, illetve a fehér és a vörös csapatok között hányódva szinte teljesen elpusztult. Sok hajót maguk az oroszok süllyesztettek el, hogy ne kerüljenek német kézre. A német visszavonulás után a maradék hajók nagy része az angolok kezére jutott, akik, miután a bolsevik előrenyomulást nem tudták feltartóztatni, elsüllyesztették, vagy a gépek és kazánok felrobbantásával használhatatlanná tették azokat. Néhány hajó a fehér csapatok birtokába került, akik a visszavonuláskor vagy elsüllyesztették, vagy külföldi kikötőkben internáltatták azokat. A háborúk végére alig maradt ép hadihajó a Fekete-tengeren.
    

A Cservonaja Ukrajna könnyűcirkáló.
A flotta büszkeségei, a három dreadnought közül az Imperatrica Marija még 1916 októberében lőszerrobbanás áldozata lett. A hajót később kiemelték és dokkba állították, kijavítására azonban a háború végi zűrzavarban, és az utána következő válságos években már nem kerülhetett sor, s a csatahajót végül a húszas évek végén lebontották. Az Imperatrica Jekaterina Velikiját a Kercs romboló torpedói küldték hullámsírba 1918 június 18-án, Novorosszijszk előtt, nehogy a hajó a németek kezébe kerüljön. Ugyanezt a sorsot szánták a teljesen soha be nem fejezett Imperator Alekszander III-nak is, azonban a hajó legénysége megtagadta az önelsüllyesztésre vonatkozó parancs végrehajtását, és a csatahajóval visszahajóztak Szevasztopolba, ahol a hajó lövegeit használhatatlanná tették. A németek így nem sokat tudtak kezdeni a kezükre került csatahajóval. Német legénységgel tettek vele néhány utat, ágyúit azonban már nem tudták használható állapotba hozni.
     Visszavonulásuk után a hajó angol kézre került, akik először a törökországi Izmit kikötőjébe szállították, majd 1919-ben visszavitték a Fekete-tengerre, és átadták a fehér csapatoknak, akik a csatahajót General Alekszejev névre keresztelték át. Az úgy-ahogy harcképes állapotba hozott csatahajó több bevetésen ágyúzta a bolsevik csapatok part menti állásait, majd az összeomláskor részt vett a fehér csapatok evakuálásában is. A háborúk befejeződése után a csatahajót, hosszú hányódás után, végül a francia kézen levő tunéziai Bizerta kikötőjében internálták. A francia hatóságok a húszas évek végén visszavételre felkínálták a csatahajót a szovjeteknek, akik azonban a hajó leromlott állapotára hivatkozva nem tartottak rá igényt. A csatahajót végül a harmincas években lebontották, használható ágyúit kiszerelték, és elraktározták. A francia vereséget követően az ágyúk német kézre kerültek, akik azokat részben Narvik közelében állították fel, részben pedig a finneknek adták, akik vasúti lövegekké átalakítva az oroszok ellen használták azokat. A finn ágyúk a háború végén visszakerültek az oroszok kezére, akik a partvédelemnél egészen a kilencvenes évekig használták őket.
     Az osztály negyedik, növelt méretű egysége, az Imperator Nyikolaj I, befejezetlenül maradt. Az új szovjet hatalom többször is tervbe vette a hajó építésének befejezését, arra azonban különböző okok miatt soha nem került sor. A félkész hajótestet végül a húszas évek végén lebontották.
     A harcokat túlélt régebbi építésű csatahajók, rögtön a háború és a polgárháború befejezése után, mind ugyanerre a sorsra jutottak. A legtovább a Dvenadcaty Apostolov húzta, mely 1931-ig szolgált, de már csak lakó és raktárhajóként. Legemlékezetesebb ténykedése már csak az volt, hogy eljátszhatta az 1923-ban lebontott Patyomkin szerepét Eizenstein nevezetes filmjében.
     Ugyanebben az időben ugyanígy az enyészeté vált az orosz Balti Flotta is. A vonatkozó szakirodalomban általában azt szokták mondani, hogy a hajók elhasználódtak a háborúban, s ezért, illetve elavultságuk miatt kellett lebontani őket. Ez azonban így nem egészen igaz. Az orosz hadihajók lényegesen aktívabbak voltak ugyan, mint mondjuk az osztrák-magyar egységek, de azért erős túlzás lenne azt mondani, hogy éjjel-nappal bevetésen voltak, és ez vette őket annyira igénybe. Az orosz flotta viszonylag jó állapotban érte meg 1917-et. A forradalmi idők zűrzavarában azonban nemcsak a haditengerészet, hanem az azt fenntartó ipari és gazdasági háttérapparátus organizációja is összeomlott. A flotta vezetése elvesztette a kontrollt a hajók felett, a legénység aszerint utasította vissza, vagy fogadta el az érkező parancsokat, hogy azok megfeleltek e az ő elképzeléseiknek, vagy sem. Egészen hasonló helyzet alakult ki, mint a francia haditengerészetnél a jakobinus időkben. A flottában uralkodó állapotokat jól szemlélteti az a kis közjáték, amikor 1917 októberében, a Moon Soundi csata előtt, az orosz parancsnok éjszakai felderítésre akarta kiküldeni egyik rombolóját. A romboló matróztanácsa erre egyszerűen visszaüzent a tengernagynak, hogy a maguk részéről túl veszélyesnek tartják az akciót, és ha a tengernagy felderítést akar, akkor küldjön még ki melléjük néhány hajót.
     Hasonló helyzet uralkodott a hajógyárakban, és a szénbányákban is. Az állandó sztrájkok megbénították az ipart, a gyárigazgatók és a termelést irányító mérnökök kezéből pedig kicsúszott az irányítás. Ilyen kaotikus állapotok között nem csoda, ha a hajók megfelelő karbantartása elmaradt. Mire a húszas évek elején valamennyire rendeződött a helyzet, addigra a hadihajók többsége már teljesen lepusztult állapotban volt. Többnyire még a háború végén szerzett sérüléseiket sem javították ki.
     A hajók egy része azonban még ekkor is menthető lett volna, ugyanúgy, ahogy a háború miatt félkészen maradt egységeket is, melyek az orosz flotta legnagyobb harcértékű hajói lehettek volna, be lehetett volna fejezni. A régi építésű csatahajók elavultnak számítottak ugyan, de a kisebb haditengerészetek is még sokáig rendszerben tartottak ilyen egységeket, melyek közül a korszerűbbek az orosz beltengereken partvédelmi célokra kiválóan megfeleltek volna. Az orosz haditengerészet válsága azonban nem ért véget a háborúk befejeződésével, sőt, még ekkor kezdődött csak igazán.
    
Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, ismert alvilági nevén Sztálin (1878-1953). Népeinek atyja éppen az országépítés fáradalmait piheni ki a Fekete-tengeren, 1929-ben, a Cservonaja Ukrajna fedélzetén.
A forradalmi időkben az orosz tengerészek kulcsfontosságú szerepet játszottak a bolsevikok hatalomra juttatásában. A matrózok az új hatalom kedvencei voltak, a legmegbízhatóbb forradalmi csapatok. A harcok elmúltával azonban a tengerészek hamar rájöttek, hogy a békeidőket az új rezsim egyáltalán nem úgy akarja berendezni, ahogy azt ők szerették volna. Az ellátási zavarokkal, és az új hatalom egyre nyilvánvalóbban diktatórikus jellegű megnyilvánulásaival elégedetlen tengerészek fokozatosan kiábrándultak új gazdáikból. Újra kezdődtek a matrózlázadások és a hajógyári sztrájkok, ezúttal már a bolsevik rezsim ellen. Az események az 1921-es kronstadti felkeléssel értek tetőpontjukra, melynek leverését követően a hatalom drasztikus eszközökkel csinált rendet a haditengerészet környékén. A flotta cári időkből visszamaradt legénységéből, és a hajógyári munkásokból, nem sokan érték meg ép bőrrel és szabadlábon a húszas évek végét. A kronstadti lázadás után a flotta állományát egyetlen év alatt kevesebb mint felére csökkentették, s azok is nagyrészt frissen a flottához vezényelt újoncokból, és megbízható pártkáderekből álltak. A haditengerészet költségvetését harmadára csökkentették. A flottánál alig maradt képzett tengerész, és a hajógyárakban alig maradt képzett szakmunkás. A felső vezetést szintén tapasztalatlan, képzetlen, a hajókhoz semmit nem értő pártmunkásokkal töltötték fel. Mindezt súlyosbították a háború utáni gazdasági és pénzügyi nehézségek. Ilyen körülmények között reménytelen volt egy komoly haditengerészet újrafelállítása, és fenntartása.
     Csak a húszas évek közepe felé kezdték el az első, kisebb hajók, rombolók és könnyűcirkálók felújítását, illetve néhány sólyán maradt egység befejezését. A Fekete-tengeren ekkor kezdték újra a még 1913-ban, Admiral Nahimov néven elkezdett cirkáló építését, melyet végül 1927-ben, Cservonaja Ukrajna néven fejeztek be. Az eredetileg Admiral Lazarev néven elkezdett cirkálót pedig, komoly átalakítások után, 1932-ben, csaknem húsz év után fejezték be, Krasznij Kavkaz néven. A régebbi építésű, a Bogatir osztályba tartozó, de súlyos háborús sérülései ellenére még viszonylag jó állapotban levő Pamjaty Merkura cirkálót 1923-ra sikerült kijavítani –nagyrészt más hajók lekannibalizálásával- és Komintern néven újra szolgálatba állítani. A háború után ez a három cirkáló képezte az új Fekete-tengeri Flotta magját.
    
A Krasznij Kavkaz 1930-ban.
Kezdetben ez az erő elégségesnek tűnt, hiszen az oroszok itt csupán a két elavult cirkálóból és néhány rombolóból álló török flottával, valamint az említésre is alig érdemes román és bolgár haditengerészetekkel álltak szemben. A Yavuz újjáépítése és újbóli szolgálatba állítása azonban a húszas évek végére felborította az erőviszonyokat. Hogy a török erőfölényt ellensúlyozzák, az oroszoknak a Fekete-tengeren is szükségük volt egy csatahajóra. Mivel azonban addigra ott már az összeset lebontották, a félkész csatahajók befejezésére, vagy pláne újak építésére pedig természetesen sem idő, sem kapacitás nem volt, csak egyetlen megoldás maradt, a Balti-tengerről kellett átvezényelni egy dreadnoughtot. Ilyen hajóból ott sem volt sok. Tulajdonképpen csak a Poltava osztályú csatahajókból maradt meg viszonylagos épségben három egység, melyeket a húszas évek közepére sikerült nagyjából kijavítani, és használható állapotba hozni. Ezek közül a közben Parizskaja Kommuna névre átnevezett hajdani Szevasztopolt jelölték ki a Fekete-tengeri útra.
     Miután az érintett nagyhatalmak engedélyét megszerezték a Dardanellákon való áthaladáshoz, a csatahajó 1929 novemberében indult útnak, a Profintern cirkáló társaságában. Útközben a Biscaya-öbölben heves viharba kerültek, mely megrongálta a csatahajó orr részét. A szükséges javítások elvégzése végett kénytelenek voltak Brestben néhány napra megszakítani az utat.
     A hajók végül 1930 január 18-án érkeztek meg Szevasztopolba, és csatlakoztak a Fekete-tengeri Flottához, melynek ettől kezdve a Parizskaja Kommuna volt a zászlóshajója. (A Profintern cirkálót később Krasznij Krim névre nevezték át.)
     A csatahajó a harmincas években, Balti-tengeren maradt testvérhajóihoz hasonlóan, több átépítésen és korszerűsítésen esett át, melyek során felépítményeit, a japán csatahajókon használatos pagodaszerű felépítményekhez hasonló formában, jelentősen megnövelték. Hogy a felépítményeknél keletkező súlytöbbletet ellensúlyozzák, a csatahajó szélességét a vízvonal alatt felszerelt dudorral (bulge) 5,6 méterrel megnövelték. Ez megoldotta a nehezebb felépítmények által okozott stabilitási problémákat, és növelte a hajótest védettségét is. A dudor felszerelése által megnövekedett vízkiszorítás azt is lehetővé tette, hogy a hajó fedélzeti páncélzatát jelentősen megerősítsék. Az átépítések során kicserélték a csatahajó kazánjait, s erősebb légvédelmet, és korszerűbb tűzvezető berendezéseket is kapott. Kisebb mértékű korszerűsítéseken estek át a cirkálók is.
    
A Szevasztopol ágyúi tüzelnek egy lőgyakorlaton.
A harmincas években a flotta cirkálói többször is elhagyták a Fekete-tengert, és baráti látogatásokat tettek a Földközi-tengeri török, görög, és olasz kikötőkben. A flotta elég erős volt ahhoz, hogy szembeszálljon bármilyen, számításba jöhető ellenféllel, elsősorban a török flotta hajóival. Ennek ellenére a harmincas évek végére a hajóállomány már nyilvánvalóan kezdett elavulni, és gondolni kellett a pótlására. A harmincas évek végén beinduló nagyszabású flottafejlesztésből így természetesen nem maradt ki a Fekete-tengeri Flotta sem. Számos kisebb egység, cirkáló és romboló mellett a nyikolajevi hajógyárban készült a 60 ezer tonnás Szovjetszkaja Ukrajna csatahajó, és a 35 ezer tonnás Szevasztopol csatacirkáló is.
    A javításra Óbudára vontatott Kolozsvár szétroncsolt tatja. Máig nem teljesen tisztázott, ezeket a hatalmas hajómonstrumokat valóban a Fekete-tengerre szánták e, ahová igazából elég túlméretezettek voltak, vagy pedig Sztálinnak valami más tervei voltak ezekkel a hajókkal, melyek paramétereik alapján sokkal inkább az óceánokon való működésre voltak alkalmasak, nem pedig a szűkös beltengereken való használatra. Egyébként mint később kiderült, a szovjet ipar képességeit és lehetőségeit messze meghaladta az ilyen nagy, modern hadihajók építése. A csatahajók építését már jóval a német támadás előtt leállították, és a hajók az építés kezdeti stádiumán soha nem jutottak túl.
     Az 1941-ben bekövetkező német támadással a Fekete-tengeri Flotta az addigi állományával volt kénytelen szembeszállni. A németek csupán kisebb, vasúti és folyami úton ideszállított hadihajókat tudtak felvonultatni, mivel a törökök a többszöri kérés ellenére sem engedték át a tengerszorosokon az olasz hadihajókat. Felszíni ütközetekre így nem kerülhetett sor, s az orosz hajókra csak a német bombázók, és a tengeralattjárók jelentettek komoly veszélyt. A hadihajók konvojokat kísértek, és lövegeikkel a szárazföldön harcoló saját csapatokat támogatták, súlyos veszteségek mellett. A Cservonaja Ukrajna 1941 novemberében Szevasztopol előtt süllyedt el –a roncsot a háború után kiemelték, és célhajónak használták 1950-ig-, a Komintern pedig 1942 júliusában olyan súlyosan megsérült, hogy kijavíthatatlannak minősítették, és leselejtezték. A többi egység is többször megrongálódott, elsősorban a német bombázók támadásai következtében.
     A veszteségek ellenére a Parizskaja Kommuna –mely 1943 nyarától ismét visszakapta a Szevasztopol nevet- és a többi felszíni egység eredményesen tevékenykedett, egészen 1943 októberéig, amikor Sztálin megtiltotta, hogy a nagy felszíni hadihajókat az ő engedélye nélkül bevessék. A nagy hajók így a háború végéig csak a biztonságos vizeken tevékenykedtek, vagy tétlenül álltak a kikötőkben. A Szevasztopol, mely közben angol gyártmányú radarokkal is fel lett szerelve, 1944 novemberében elsőként tért vissza a németektől visszafoglalt Szevasztopolba.
     (Zárójelben talán érdemes megjegyezni, a Fekete-tengeren magyar kereskedelmi hajók is tevékenykedtek a háború alatt, a németek oldalán. Ezek közül az Ungvár aknára futva süllyedt el, a Kolozsvár pedig egy orosz repülőgép torpedójától szenvedett súlyos sérüléseket.)
     A háborút túlélő hadihajók az ötvenes évek első feléig álltak szolgálatban a Fekete-tengeren. Helyükre az új hajóépítési program keretében épülő cirkálók és rombolók léptek.

A Szevasztopol a Fekete-tengeren, 1944-ben.

    A Mediterráneum kisebb haditengerészetei közül a két világháború közti időszakban a spanyol haditengerészet tevékenysége a legérdekesebb, ugyanis ebben az időben ez a flotta vett csak részt komolyabb harcokban, melyek, ha odafigyelnek rá, és alaposan elemzik őket, számos tanulsággal szolgálhattak volna a haditengerészetek stratégáinak a tengeri hadviselés új alapelveivel kapcsolatban. Ez az alapos elemzés legjobb tudomásom szerint egyik haditengerészetnél sem történt meg, és így a XX. század egyik elfeledett háborújának számító spanyol polgárháború tengeri hadszínterének eseményei is gyorsan eltűntek a feledés homályában. Az ekkor lefolytatott kisebb tengeri összecsapások pedig sok tanulsággal jártak volna, annak ellenére, hogy ezekben a spanyol haditengerészet önmagával harcolt.
     Az 1908-ban elindított ambiciózus spanyol flottaépítési program tulajdonképpen már a háború előtt kifulladt, és nem jutott túl az első három, kisméretű dreadnought megépítésén. A következő három, 21 ezer tonnásra tervezett dreadnought építését már 1914-ben törölték, és helyettük inkább cirkálókat és rombolókat építettek. A flottaépítés elsősorban a király, XIII. Alfonso magánügye volt, rajta kívül szinte senki nem támogatta azt, még a flotta tengernagyai sem. Ezen kívül az ország pénzügyi helyzete, és a nehézipar fejletlensége sem kedvezett a programnak, melyet addig is csak erős angol támogatással tudtak folytatni.
     Az 1915 februárjában meghirdetett új, a realitásokkal jobban számot vető flottaépítési program eredetileg négy cirkáló, hat romboló, 28 tengeralattjáró, valamint 21 ágyúnaszád és őrnaszád megépítését tűzte ki célul. A többszöri módosítások után végül összesen hat cirkáló, 17 romboló, 16 tengeralattjáró, és három ágyúnaszád készült el. A hajók mind spanyol gyárakban, többségük a haditengerészet ferroli hajógyárában készült, ám angol tervek alapján. A Navarra cirkáló az angol Town osztály, a Blas de Lezo osztályú hajók az angol C osztály, a három Cervera osztályú cirkáló pedig a brit Emerald osztály módosított terveire épült. A Cervera osztályú cirkálók terveit az angol Sir Phillip Watts készítette, ugyanúgy, ahogy ő tervezte a később, 1926-ban megrendelt Canarias osztályú nehézcirkálókat, melyek az angol County osztály tervei alapján készültek. Hasonló volt a helyzet a rombolók esetében is. A Churruca osztály tizennégy, illetve az Alsedo osztály három rombolója szintén erős angol befolyást mutatott. A polgárháború kitörésekor ezek a hajók alkották a spanyol haditengerészet fő ütőerejét.
    

A Blas de Lezo könnyűcirkáló.
Bár a háború alatt végig megőrizte semlegességét, Spanyolországot ugyanúgy megviselte a világháború okozta gazdasági válság, mint a hadviselő államokat. A gazdasági válságon buktak el a spanyol hadiflotta fejlesztési tervei is. A húszas évek végén tervezett, az angol Nelson osztályhoz hasonlító új csatahajók építéséből éppúgy nem lett semmi, mint a két megmaradt dreadnought radikális átépítésének terveiből, melynek során a hajókat meghosszabbították, lövegtornyaikat pedig középre hozták volna. Az 1936-ban tervezett, kisebb átalakításból, melynek során a csatahajók kazánjait olajtüzelésűre cserélték, légvédelmi fegyverzetüket és tűzvezető berendezéseiket pedig korszerűsítették volna, a polgárháború kitörése miatt nem lett semmi.
     A nehézségeket csak tovább fokozta a feszült belpolitikai helyzet, az ország irányítását szilárdan kezükben tartó nagybirtokos oligarchák, valamint a reformokban jobban érdekelt nagyipari és katonai lobbi közötti vetélkedés. Utóbbiak több ízben is kísérletet tettek a korrupt és reakciós oligarchák hatalomból való kiszorítására, ám eredményt még a király segítségével sem voltak képesek elérni. A helyzet akkor változott meg, amikor a hadsereg egyik tábornoka, Miguel Primo de Rivera, 1923 szeptemberében, a király támogatásával, puccsal megdöntötte a kormányt, felfüggesztette a demokratikus intézmények működését, és katonai diktatúrát vezetett be.
     De Rivera egyeduralmának bevezetését megkönnyítették a marokkói háborúban elszenvedett kudarcok, melyre hivatkozva érvelni lehetett az erős kéz politikájának szükségessége mellett. A Ceuta és Melilla környéki területeket birtokló spanyolok még 1920-ban jutottak arra az elhatározásra, hogy megpróbálják gyarmati területeiket Marokkó északi vidékeivel kikerekíteni. A Damaso Berenguer vezette spanyol gyarmati csapatok azonban 1921 július elsején megsemmisítő vereséget szenvedtek a területet birtokló harcias arab törzsek, a rifek seregeitől. A 20 ezres spanyol seregből nyolcezren estek el az ütközetekben.
    A kettétört Espana roncsai. A következő hetekben a rifek kiverték a spanyolokat szinte az összes, általuk birtokolt területről, és Melilla városába szorították be megmaradt csapataikat. Melillát azonban nem merték megtámadni, tartva attól, az ott élő, főleg francia és olasz polgárok megvédése ürügyén más európai hatalmak is beavatkoznak a harcokba a spanyolok oldalán. Ezt a döntését a rif haderők parancsnoka, Muhammad Abd el-Krim, később élete legnagyobb hibájának nevezte. Melilla megtartása ugyanis lehetővé tette a spanyoloknak, hogy az újabb vereségek ellenére is fenntartsák jelenlétüket a térségben, és hídfőállásnak használják a várost.
     A spanyolok azonban a következő években sem tudtak eredményt elérni a rifek ellen, és újabb vereségeket szenvedtek, annak ellenére, hogy kétségbeesésükben még vegyi fegyvereket is bevetettek a harcokban. Döntő vereséget azonban a független rif államot kikiáltó arabok sem voltak képesek a spanyolokra mérni. Az elhúzódó harcok végül valóban beavatkozásra késztettek egy harmadik felet is, a franciákat, akik egyrészt aggódtak amiatt, hogy a független rif állam kikiáltása a saját területeiken élő arab törzseket is hasonló lépésre ösztönzi, másrészt pedig a zavaros helyzetet arra akarták felhasználni, hogy rátegyék a kezüket egy vitatott hovatartozású területre, az Oureghla folyó északi részére, melyet 1924 nyarán francia csapatok szálltak meg. Az arabok eleinte óvakodtak provokálni a franciákat, ám miután nyilvánvalóvá vált, hogy békés úton azokat nem sikerül távozásra bírni, következő év áprilisában nagy erejű támadást intéztek a francia állások ellen. A rif csapatok megrendítő csapást mértek a franciákra is, akik elvesztették ottani erőik csaknem negyedét, összesen több mint ötezer embert. A vereség ellenére a támadás a franciák kezére játszott, akik végre nyíltan is beavatkozhattak a spanyolok oldalán a harcokba. 1926 májusában összesen 123 ezer francia és spanyol katona indult harcba a 12 ezer fős rif haderő ellen, 150 repülőgép támogatásával. Az elsöprő számbeli, és a még nagyobb anyagi fölény ellenére a harcok még egy évig elhúzódtak, ám végkimenetelük nem lehetett kétséges. A két tűz közé szorított rifek végül felmorzsolódtak, és Abd el-Krim letette a fegyvert a franciák előtt.
     A győzelem ellenére a háború Spanyolországban csak tovább növelte Primo de Rivera diktatúrájának népszerűtlenségét, hiszen a megalázó vereségek, és a nagy emberveszteségek mellett a rif háború komoly tehertételt jelentett az egyébként is gyengélkedő spanyol gazdaságnak is. Ráadásul mindezeket az áldozatokat egy olyan értéktelen sivatagért hozták, melyről egyetlen spanyol sem érezte, hogy nagy szüksége volna rá.
     A háború utolsó, döntő támadásában a spanyol haditengerészet kulcsszerepet játszott. A spanyol hadsereg Marokkó északi részén, az Alhucemas-öbölben szállt partra, hogy innen kiindulva a dél felől támadó franciákkal együtt két tűz közé szorítsa az arabokat. A partraszállást a flotta főerői fedezték és támogatták, köztük az Alfonso XIII. csatahajó. A spanyol dreadnoughtok és cirkálók tüze hatásosan egyengette az utat a partra szálló csapatok előtt, s ilyen szempontból a flotta tevékenysége sikeresnek volt mondható.
     A spanyol csatahajók már korábban is részt vettek a harcokban, lövegeikkel támogatva a partok mentén harcoló csapataikat. A Jaime I.-et a rifek ágyúi könnyebben meg is rongálták. Ennél azonban jóval nagyobb veszteséget –és újabb felsülést- jelentett, amikor az Espana 1923 augusztus 26-án, Melilla közelében zátonyra futott. A hajót olyan alaposan sikerült felfuttatni a partra, hogy onnan még a mentőalakulatok sem tudták levonszolni. Hogy a csatahajón könnyítsenek, gépeit és páncélzatát részben leszerelték, a lőszert és az üzemanyagot eltávolították, a 305 mm-es lövegeket pedig kiszerelték, és egyszerűen a tengerbe lökték. (Később kiemelték, és a partvédelemnél állították szolgálatba őket. Az utolsót csak 1999-ben selejtezték le.) A hajót végül sikerült leemelni a zátonyról, és elvégezni rajta a legszükségesebb javításokat, ám miközben az olasz mentőhajókra vártak, hogy elvontathassák az Espanát, több heves vihar csapott le a térségre, melyek ismét partra sodorták a csatahajót. A sérült hajótest végül kettétört, és megmentéséről végleg lemondtak.XIII. Alfonso (1886-1941) és Don Miguel Primo de Rivera y Orbaneja (1870-1930).
     A spanyol hadihajók máskor is hajlamosak voltak közelebbi ismeretséget kötni a zátonyokkal. Az Espana már korábban, 1921 januárjában is zátonyra futott egyszer a chilei vizeken, amikor a Magellán-szoros felfedezésének négyszázadik évfordulóját megünneplő rendezvényeken vett részt. A Blas de Lezo cirkáló pedig a Finisterre-fok közelében futott zátonyra, és süllyedt el, 1932-ben.
     A marokkói fiaskó tovább gyengítette a válsággal megbirkózni egyébként sem tudó De Rivera, és a király tekintélyét. A diktatúra ért ugyan el bizonyos sikereket a gazdaság újjászervezésében, ám ez messze nem volt elég ahhoz, hogy az általános elégedetlenséget csillapítani tudják vele. De Rivera 1931 januárjában bekövetkezett halála a rendszer végét jelentette. Már februárban összehívták az országgyűlést, a cortezt, és általános választásokat írtak ki. Az április 12-én, nyugodt légkörben megtartott választások a köztársaságpártiak sikerét hozták, melyet követően a kormány és a király egyaránt lemondott, s két nappal később kikiáltották a köztársaságot.
     A köztársaságpártiak győzelme azonban a valóságban egyáltalán nem volt olyan átütő, mint ahogy azt a történelemkönyvekben rendszerint olvasni lehet, sőt, valójában nem is volt győzelem. A helyhatósági választásokon az ötezer köztársaságpárti jelölttel szemben 22 ezer monarchistát választottak meg, akik így a puszta számok alapján fölényes győzelmet arattak. A megválasztott monarchisták döntő többségét azonban a vidéki Spanyolország kis falvaiban választották meg, a nagyvárosokban mindenhol a köztáraságiak kerültek fölénybe. Miután pedig a városoknak aránytalanul nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, mint a falvaknak, az eredményeket mindenki köztársasági sikerként értékelte. A monarchisták pedig tulajdonképpen már a választások előtt beletörődtek elkerülhetetlennek gondolt bukásukba, és kísérletet sem tettek rá, hogy a vidéki szavazatokat a javukra fordítva megpróbáljanak fordítani a helyzeten.
     Az új, köztársasági, és határozottan baloldali kormány kezdetben népszerű döntéseket hozott, javították a közoktatás helyzetét, szétválasztották az egyházi és állami szerveket, autonómiát adtak a nemzetiségeknek, és mezőgazdasági reformokat léptettek életbe. A jól hangzó jelszavakat azonban a gyakorlatba nem tudták átültetni, s a lakosság nem érzékelte, hogy helyzete javulna az új kormány alatt. Az általános elégedetlenséget kihasználva a jobboldal ismét erőre kapott, és megnyerte az 1933-as parlamenti választásokat. A következő években bal és jobboldali kormányok váltották egymást Spanyolországban, melyek kormányzásukat rendszerint azzal kezdték, hogy visszavonták az előző kormány összes rendeletét, és új alkotmány léptettek életbe. Az ország a szétesés határára került. Katalónia és Asztúria kikiáltotta függetlenségét, a gyárakban egymást érték a sztrájkok, a közbiztonság gyakorlatilag megszűnt, a vidéki utakon és a városi utcákon fegyveres bandák garázdálkodtak. Miután a kormány működésképtelenné vált, 1936-ban feloszlatták a parlamentet, és új választásokat írtak ki. Ezen a bal és jobboldali pártok majdnem egyenlő számú szavazatot szereztek –kis jobboldali fölénnyel-, ám miután a választási rendszer sajátosságai folytán a nagyvárosok szavazatai nagyobb súllyal estek latba, a parlamentben a baloldali népfront szerzett többséget. Az új, baloldali kormány ismét átfogó reformokat hirdetett meg, ám képtelen volt rendet teremteni. Az egész országban zavargások és fegyveres harcok robbantak ki a népfront, és a jobboldali centrumpárt hívei között.
     A manapság meglehetősen kevés helyen olvasható vélekedés szerint ezeket a zavargásokat, legalább részben, Moszkvából pénzelt ügynökök robbantották ki, hogy elősegítsék a szélsőbaloldali, bolsevik szárny hatalomra jutását. Ezt persze lehet rögtön légből kapott összeesküvés-elméletnek minősíteni, de a spanyol parlamentben annak idején többen is előálltak ezzel a feltételezéssel. Leginkább De Rivera hajdani pénzügyminisztere, Jose Calvo Sotelo támadta a feltételezett kommunista összeesküvést. Sotelo több beszédében is kijelentette, hogy a bolsevik hatalomátvétel veszélye fenyegeti az országot, és határozott fellépést követelt a kormánytól a szélsőségesek –a baloldali szélsőségesek- ellen. Legnagyobb hatású, július 11-ei parlamenti beszéde után az élete végéig fanatikus, keményvonalas kommunista Dolores Ibarruri azt kiáltotta: „Ez az ember utoljára beszélt!” Így is történt. Sotelót másnap a városi rendőrség (Guardia de Asalto) lakásán letartóztatta, majd elszállítása közben a rendőrség egyik szocialista tagja –aki egyben a Spanyol Szocialista Munkáspárt egyik vezetőjének, Indalecio Prietonak a testőre volt- agyonlőtte.

A spanyol polgárháború kezdete. Sotelo holtteste az utcán.

    Bár az ezután következő eseményeket nem Sotelo meggyilkolása váltotta ki, a gyilkosság mégis határvonalnak tekinthető a történések menetében. A baloldali kormányzattal elégedetlen jobboldali erők már hónapok óta szervezkedtek, és elsősorban a hadsereg támogatására alapoztak. A kormány természetesen tisztában volt a veszéllyel, és igyekezett semlegesíteni ellenfelét. A jobboldal vezetői közül többeket bebörtönöztek, a tábornokok közül sokakat nyugdíjaztak, akiktől pedig sehogyan nem tudtak megszabadulni, azokat felfelé buktatva távolították el a politikai élet közeléből, a szigetek, illetve a tengerentúli területek kormányzóivá nevezve ki őket. Az egyik legnagyobb tekintélynek és befolyásnak örvendő Francisco Franco tábornok például a Kanári-szigetek kormányzója lett.
     A szervezkedők júliusra úgy érezték, megérett a helyzet a cselekvésre. Hívásukra Franco –aki néhány héttel korábban még a kormánynak ajánlotta fel szolgálatait, hogy rendet csináljon a hadseregben - július 14-én Spanyol-Marokkóba repült, ahol három nappal később az ottani tábornokokkal együtt felkelést hirdetett a kormány ellen.
     A deklaráció hatására Spanyolországban is felkelések sorozata robbant ki, ám az első hetekben úgy látszott, a kormány képes úrrá lenni a helyzeten. A lázadók el voltak szigetelve Spanyol-Marokkóban, és nem tudtak támogatást adni anyaországbeli társaiknak. A kormány a felkelések ellenére kezében tartotta az ellenőrzést az ország majdnem háromnegyede felett, ideszámítva valamennyi nagyvárost, és ipari központot.
     A spanyol haditengerészet többsége nem engedelmeskedett Francóék felhívásának, és kitartott a kormány mellett. Ez elsősorban a matrózoknak volt köszönhető, akik ha kellett, felülbírálták tisztjeik utasításait. A tisztikar, melynek körében már korábban is nagy volt egy titkos jobboldali szervezet –melynek létezéséről persze mindenki tudott-, az Union Militar Espanola befolyása, nagyobbrészt támogatta a felkelőket, és a hajóknak csatlakozásra adott parancsot. A tengerészek azonban az esetek többségében nem engedelmeskedtek, a parancsok végrehajtását megtagadták. Sok hajón lázadás tört ki, néhány tisztet megöltek, a többieket partra tették. A hadihajók többsége így a kormányerők kezén maradt, ám nem volt aki irányítsa őket, mivel a tisztek alig öt százaléka maradt a kormánypárti hajókon. A flottában minden hajón matrózbizottságok alakultak, amik soraikból neveztek ki a hajókra parancsnokokat, rendszerint a legénységi állományúak, vagy az altisztek közül.
    Lelkes spanyol honleányok vonulnak a frontra. Ám akármilyen rosszul is voltak irányítva ezek a hajók, arra képesek voltak, hogy elszigeteljék a Marokkóban álló lázadó csapatokat az anyaországtól. Hogy ezt az akadályt valahogy kikerülje, Franco egy akkoriban merésznek tűnő ötlettel állt elő. Csapatait légi úton, szállítógépekkel akarta eljuttatni Spanyolországba. Ehhez megvoltak a megfelelő eszközei, ugyanis Olaszország és Németország már július végén számos repülőgépet küldött a lázadók támogatására. (Ami valószínűsíti, hogy nem érte őket váratlanul a felkelés híre.) Ezek közül a legnagyobb hasznát a Hitler által küldött 20 darab Ju-52 szállítógépnek vették, s alapvetően ezekre alapozva hoztak létre légihidat július és szeptember között Marokkó és Algeciras közt. A világ első légihídján szeptemberig mintegy 12-15 ezer katonát juttattak el az anyaországba, megalapozva ezzel a felkelés ottani bázisát. A Gibraltári-szorosban járőröző köztársasági hadihajók több ízben is tüzet nyitottak a felettük elrepülő gépekre, ám eredményt nem értek el. Még tehetetlenebbnek bizonyult a kormánypárti hadsereg, melynek még ekkor is meg lett volna a lehetősége, hogy számbeli fölényével élve egy gyors és határozott fellépéssel csirájában fojtsa el a felkelést. A vezetés azonban szakmailag alkalmatlannak, és megosztottnak bizonyult, képtelennek minden határozott cselekvésre. Ez később is jellemző volt a köztársaságpártiakra. Míg a lázadók egységes irányítás alatt, képzett tisztek vezetésével harcoltak, a kormánycsapatokat többnyire sebtében előléptetett alacsony rangú tisztek, vagy éppen korábbi altisztek irányították, és erőik politikailag is nagyon megosztottak voltak. Míg a felkelők egyre nagyobb teret nyertek, addig a szocialista, kommunista, anarchista csapatok egymással vívtak szabályos belháborúkat. Ezekből végül a kommunisták kerültek ki győztesen, akik viszont később is végig fontosabbnak tartották a saját soraik közötti, ideológiai alapú tisztogatásokat, mint az ellenséggel vívott harcot.
     A légihídon Spanyolországba juttatott csapatok lehetővé tették, hogy Francóék megszilárdítsák ottani állásaikat, ám a továbblépéshez mindenképpen szükség volt a vízi összeköttetés megteremtése, a marokkói partok köztársasági blokádjának feltörése. Augusztus végén a lázadó erők Ceutából konvojt indítottak útnak Algeciras felé, melynek hajói mintegy ötezer katonát, azok felszerelését, és a lázadó csapatoknak szánt nehéztüzérséget szállították. A konvojt mindössze az Eduardo Dato ágyúnaszád, a T-19 torpedónaszád, és az Uad Kert felfegyverzett halászhajó védelmezte. Ezt a gyengécske erőt a köztársasági flotta még a felkelők hajóit biztosító kéttucat repülőgép támogatása ellenére is könnyedén elsöpörhette volna, a konvoj hajóival együtt. A köztársaságpárti flotta azonban nem szerzett időben tudomást a konvoj készülődéséről, erőik pedig ezúttal is határozatlanul és összehangolatlanul léptek fel.
     A szorosban ez időben csupán három romboló járőrözött, melyek önmagukban is sokkal nagyobb erőt képviseltek, mint a konvojt kísérő egységek. A három romboló azonban egymástól függetlenül tevékenykedett, és a konvoj kíséretével végül csak az Alcala Galiano romboló került érintkezésbe, mely hatodikán délután rövid tűzharcot vívott a Dato ágyúnaszáddal. A konvoj ennek ellenére még aznap este sértetlenül befutott Algeciras kikötőjébe. A hajókat védő olasz repülőgépek több támadást intéztek a szorosban járőröző rombolók ellen, és megrongálták a hazafelé tartó Alcala Galiano-t, illetve a Lepanto rombolót, mely sérüléseinek kijavítására kénytelen volt befutni Gibraltárba.
     A késve reagáló köztársaságiak csak következő nap jelentek meg nagyobb erőkkel Algeciras előtt, amikorra a konvoj hajóiról már partra tették a rakományt. A Jaime I. csatahajó és a Libertad cirkáló meglehetősen hatástalan ágyútüze megrongált néhány hajót, köztük a Dato ágyúnaszádot, nagyobb károkat azonban nem okozott. A német Ju-52 gépek egy bombatalálata viszont megrongálta a Jaime I-et. (A Ju-52-est alkalomadtán még a világháború első éveiben is használták bombázóként.)
     A hatástalan köztársasági blokád kijátszásával, és a Ceuta-Algeciras közötti légihíddal, a marokkó hadsereg javát 1936 őszére sikerült Spanyolországba átdobni. A felkelők ezzel jelentősen megerősödtek, és teret nyertek a kormánycsapatokkal szemben. Őszre a kezükre került a nyugati és északi atlanti partvidék nagyobb része, és a flotta három nagy támaszpontjából kettő, Cadiz és Ferrol. Az itt állomásozó, vagy éppen javítás alatt álló hajók szintén a felkelők kezére kerültek, ami lehetőséget adott nekik arra, hogy ők is számottevő ütőerőt képviselő hadiflottát állítsanak fel. Összességében véve a kezükre került a flotta majdnem fele, az Espana csatahajó –a hajdani Alfonso XIII., melyet 1931-ben kereszteltek át néhány évvel korábban elpusztult testvérhajója nevére-, két cirkáló, egy romboló, számos kisebb hadihajó, valamint a ferroli hajógyárban befejezés előtt álló két nehézcirkáló. Ezek mellé később még négy rombolót és két tengeralattjárót béreltek Olaszországtól. A köztársasági flotta oldalán harcolt a Jaime I. csatahajó, három cirkáló, 14 romboló, és öt tengeralattjáró. Ugyanakkor viszont a köztársasági oldalon alig maradtak képzett tisztek. A hajók zömét a matróztanácsok, és az altisztek irányították. A flotta parancsnokai is a harmincas éveikben járó fiatal, és viszonylag tapasztalatlan tisztek voltak.
     A köztársaságiak nem jártak jobban a később segítségül hívott szovjet „tanácsadókkal” sem. Mint kiderült, a szovjet haditengerészet tisztjei még annyit sem értettek a tengeri hadviseléshez, mint a hadnagyból tengernaggyá avanzsált spanyol flottaparancsnokok. Legfőbb gondjuk a hajók megőrzése volt, és viszolyogtak minden akciónak még a gondolatától is. A hadihajókat állandóan a kikötőkben tartva határozatlanságukkal és hozzá nem értésükkel számos kedvező lehetőséget szalasztottak el. De hasonló hozzá nem értésről tettek bizonyságot a spanyol parancsnokok is, akik szintén több alkalommal kiengedték kezükből a győzelmet.
     A köztársasági erők szinte kizárólag a Földközi-tengeren folytattak hadműveleteket. Fő támaszpontjuk Cartagena volt, de használták Malaga kikötőjét is. A Biscayai-öbölben a baszk kisegítő flotta tevékenykedett, mely az egyetlen itt rekedt romboló mellett főleg felfegyverzett kereskedelmi hajókat és halászhajókat használt. Később, Asztúria, Cantabria, és Baszkföld elfoglalása után, azonban már Francóék ellenőrizték az egész északi partvidéket, és a kikötők elfoglalásával felszámolták a baszk flottát is.
    

Az Almirante Cervera könnyűcirkáló.
Miután Ferrol a kezükre került, Franco erői, az úgynevezett nemzetiek, feszített tempóban igyekeztek a megszerzett hajókat felszerelni, és szolgálatba állítani. Már szeptemberben felállították az első hajórajt, a Canarias és Admiral Cervera cirkálókból, melyet azonnal a Gibraltári-szorosba küldtek. Szeptember 29-én a cirkálók az Espartel-fok közelében találkoztak a szoros nyugati bejáratánál járőröző két köztársasági rombolóval. A Canarias ágyúi több mint húsz kilométeres távolságról tüzet nyitottak, és a második sortűzzel már el is találták az Almirante Ferrandiz rombolót, mely rövid tűzharc után végül elsüllyedt. A Cervera üldözőbe vette és megrongálta a Gravina rombolót, melynek azonban sikerült dél felé, Casablancába menekülnie. A vereség következtében a köztársasági erők végképp elvesztették a Gibraltári-szoros feletti ellenőrzést, és ettől kezdve a nemzeti oldal hajói többé-kevésbé zavartalanul közlekedhettek Marokkó és a spanyol partok között.
     A köztársasági flotta határozatlan vezetése nem próbálkozott a szoros feletti ellenőrzés visszaszerzésével, és óvakodott ütközetet kockáztatni az ekkor még számbeli hátrányban levő ellenséggel. A következő összecsapásra északon, a baszk partoknál került sor, 1937 márciusában, amikor a nemzeti erők tudomást szereztek róla, hogy a Galdames teherhajó értékes rakománnyal, egyebek közt a baszk kormány részére szánt ötszáz tonna pénzérmével, a franciaországi Bayonne kikötőjéből Bilbao felé tart. A hajó feltartóztatására a Canarias nehézcirkálót küldték ki, mely ötödikén, Bilbaótól húsz mérföldre északra találkozott a teherhajót kísérő négy felfegyverzett halászhajóval. A négy kis hajó a túlerő ellenére is felvette a harcot, és igyekeztek elterelni a cirkáló figyelmét a teherhajóról. A Nabarra majdnem két órán át vívott tűzharcot a Canariassal, és több találatot is elért rajta, mielőtt a tenger fenekére küldték volna a cirkáló lövegei. A másik három hajó is megrongálódott, de sikerült baszk és francia kikötőkbe menekülniük.
     Erőfeszítéseik azonban hiábavalóak voltak, a cirkáló végül megtalálta, és megadásra kényszerítette a Galdamest, melynek egész rakománya a nemzeti erők zsákmánya lett. Elfogták a hajó utasait is, köztük a katalán függetlenségi párt egyik vezetőjét, Manuel Carrasco Formiguera-t, akit Francóék később kivégeztek. Az elfogott baszk tengerészeket szintén halálra ítélték, bár az ítéleteket később nem hajtották végre.
     A nemzeti erők első komoly veszteségüket 1937 áprilisában szenvedték el, amikor az Espana csatahajó Santander előtt ráfutott egy saját aknára, és elsüllyedt. Az Espana legénységéből öt tengerész vesztette életét, a többieket a csatahajó kísérőrombolója, a Velasco, kimentette. Alig néhány héttel később, június 17-én, a köztársaságiak is elvesztették saját csatahajójukat. A Jaime I. Cartagena kikötőjében, belső robbanás következtében süllyedt el. Feltehetően véletlen baleset, vagy gondatlanság miatt bekövetkező lőszerrobbanásról volt szó, bár a kortársak persze rögtön szabotázsra gyanakodtak. A hajót sikerült kiemelni, de kijavítani már nem lehetett. A roncsot a háború után, a negyvenes évek elején lebontották.
     A semleges vizek védelme érdekében 1937 tavaszától egyre több külföldi, eleinte főleg angol, francia, német és olasz hadihajó járőrözött a spanyol vizek környékén, hogy megakadályozzák a semleges kereskedelmi hajókat mindkét fél részéről érő, egyre gyakoribb atrocitásokat. A járőröző hajók egyik támaszpontja Mallorca volt, melyet a nemzeti erők hadihajói is támaszpontként használtak. A köztársasági légierő bombázói, elsősorban az oroszoktól frissen kapott SB bombázók, több ízben is támadták az itteni kikötőket, és nem sokat vesződtek azzal, hogy megkülönböztessék a spanyol, és az idegen hadihajókat. Május 24-én egy légitámadás során találat érte az olasz Barletta segédcirkálót, melyen hat olasz tengerész vesztette életét. Két nappal később egy másik légitámadás során a bombák éppen hogy elkerülték a német Albatros torpedónaszádot.
     Május 29-én, a kora esti órákban, két köztársasági cirkáló, és négy romboló közelítette meg Ibiza szigetét, ahol több más hajó társaságában éppen ott horgonyzott a német Deutschland zsebcsatahajó is. A hajókon riadót fújtak. Miközben mindenki a közeledő hadihajókat figyelte, váratlanul két, orosz személyzettel repülő SB-2 bombázó támadta meg a német hajót. A nap felől közelítő gépeket már csak az utolsó pillanatokban vették észre, és már arra sem volt idő, hogy elrendeljék a légiriadót. A gépek mintegy ezer méteres magasságon oldották ki bombáikat, melyek közül két 50 kg-os –más források szerint 250 kilós- bomba eltalálta a német hajót. Az első bomba a jobb oldali, hármas számú 15 cm-es lövegtorony tetején robbant, s a repeszek kilyukasztották a közeli katapulton álló repülőgép üzemanyagtartályát. A kiömlő benzin belobbant, és nagy tüzet okozott a hátsó felépítményben.
     A második bomba a parancsnoki híd mögött csapódott be, és a felső fedélzeteket átütve a hajó belsejében, a páncélfedélzet felett robbant fel. A robbanás begyújtotta a közelben tárolt olajat, és hatalmas tüzet okozott a hajóban. Az elülső 15 cm-es ágyúk lőszerraktárát a biztonság kedvéért elárasztották, ám az ágyúk készenléti lőszerét elmulasztották időben eltávolítani. A tűzben a jobb oldali 15 cm-es ágyúk lőszere fél órával a támadás után felrobbant, tovább fokozva ezzel a pusztítást.
     A támadás pillanatában a német hajó felső fedélzetei tele voltak a riadó után harcállásaikra igyekvő német tengerészekkel, akik között hatalmas pusztítást végeztek a robbanások és a tüzek. A Deutschland teljes vesztesége végül 31 halott, valamint 71 súlyos, és 39 könnyebb sebesült volt. (A zsebcsatahajó a legsürgősebb javítási munkák elvégzésére Gibraltárba hajózott, ahol az angolok természetesen kihasználták az alkalmat arra, hogy alaposan szemügyre vegyék a hajót.)
    
A Deutschland 1937 májusában, a spanyol partoknál.
A német hajót ért támadás megtorlásaként május 31-én az Admiral Scheer zsebcsatahajó, és négy romboló bombázta a köztársasági kézen levő Almeria kikötőjét. A németek mintegy 200 gránátot lőttek ki a városra, leromboltak 35 épületet, megöltek húsz civil lakost, ötven másikat pedig megsebesítettek. A meglehetősen értelmetlen támadás stratégiai jelentőséggel nem bírt.
     Az Almeria elleni támadás hatására a köztársasági védelmi miniszter, Indalecio Prieto, el akarta rendelni a német hajók elleni légi és tengeri támadásokat, s ezt csak a kormányfő, Manuel Azana akadályozta meg, arra hivatkozva, hogy ez német hadüzenetet vonna maga után. (Sztálin egyébként szintén megtiltotta az orosz repülőknek a német és olasz hajók elleni további támadásokat.) A köztársasági spanyol kormány így megelégedett a diplomáciai tiltakozással, melyre válaszul viszont a francia és az angol kormány egyaránt kijelentette, hogy a német megtorlás teljesen jogszerű volt.
     Bár spanyol-német hadüzenetre végül nem került sor, a hajóik elleni támadások ürügyén Németország és Olaszország kivonult a semleges hajók spanyol vizeken való védelmére alakult nemzetközi flotta kötelékéből, és 1937 nyarától kezdve nyíltan támogatták Franco erőit, hadianyag-szállításokkal, és „önkéntesek” ezreivel.
     A köztársasági flotta 1937 augusztusában kísérletet tett a Baleár-szigetek elfoglalására. Ez volt a flotta legnagyobb szabású hadművelete, melyet azonban nem egyeztettek a felső vezetéssel, és meglehetősen hevenyészett tervek alapján hajtották végre. Ennek ellenére kezdetben sikereket értek el, elfoglalták Cabrera és Formentera szigetét, majd augusztus 16-án nyolcezer embert tettek partra Mallorcánál. Eleinte sikerült is visszanyomni a szigetet védő nemzeti erőket, ám a támadás rövidesen elakadt, elsősorban azért, mert az anarchisták és a kommunisták megint egymásnak ugrottak, és a parancsoknak nem engedelmeskedve önállóan kezdtek tevékenykedni. A köztársasági csapatok irányítása így teljesen szétesett, és amikor két héttel később a nemzetiek, a közben megérkezett olasz erősítésre támaszkodva ellentámadást indítottak, gyorsan hídfőállásaikba szorították vissza őket. Szeptember ötödikén elrendelték a visszavonulást, és 12-én az utolsó köztársasági csapatok is elhagyták a szigetet. Cabrera és Formentera néhány nappal később szintén újra a nemzetiek kezére került.
     A mallorcai fiaskót rövidesen egy újabb kudarc követte. Szeptember hetedikén, az algériai Cherchell kikötőváros közelében, a felkelők egyik nehézcirkálója, a Baleares, találkozott a két teherhajóból álló konvojt kísérő Libertad és Mendez Nunez cirkálókkal, és négy rombolóval. A nemzeti erőket a szárazföldi támaszpontokról felszálló repülőgépek is támogatták, ezért a köztársasági parancsnok a négy rombolót a teherhajók mellett tartotta, hogy biztosítsák azok légvédelmét, maga pedig a nehézcirkálót igyekezett lekötni saját cirkálóival, és elvonni azt a konvoj közeléből. A délelőtti órákban lezajlott első összecsapásban a köztársasági cirkálók egyik találata megrongálta, és egy időre üzemképtelenné tette az erős fegyverzetű, ám nagyon gyenge páncélzattal ellátott Baleares villamos hálózatát. A cirkáló, mivel ágyúi is üzemképtelenné váltak, félbeszakította a harcot, és ideiglenesen visszavonult, amíg sérüléseit kijavították. A délutáni órákban aztán újra üldözőbe vette a két ellenséges cirkálót, ám a kiújult összecsapásban ismét két találatot kapott, és megint súlyosan megrongálódott. A sérült cirkáló ismét beszüntette a harcot, és visszavonult közeledő testvérhajója, a Canarias felé. Visszavonulását a bombázók fedezték, melyek több eredménytelen támadást intéztek a köztársasági hajók ellen.
     Az összecsapás így végül is köztársasági sikert hozott, hiszen sikerült visszaverni a Baleares támadását, és megvédeni a kereskedelmi hajókat. A teherhajók kapitányai azonban erről sajnos nem tudtak, és a közelben kitörő lövöldözéstől pánikba esve a közeli algériai partok felé menekültek. Az egyik hajó Cherchell közelében felfutott a partra, a másik pedig Bona kikötőjébe menekült, ahol a francia hatóságok lefoglalták, legénységét internálták. A konvoj így a győzelem ellenére is elveszett.
     A cherchelli ütközet után kemény bírálatok érték a flottaparancsnokot, amiért elmulasztotta a kétszer is súlyosan megrongált Baleares üldözőbe vételét és elsüllyesztését, noha egy határozott támadással erre lett volna esélye. A két teherhajó elvesztése szintén azt mutatta, hogy a vezetés egyáltalán nem állt a helyzet magaslatán. Ezért, és a korábbi kudarcokért, végül az ütközetet követően menesztették az addigi flottaparancsnokot, Miguel Buiza Fernandez Palaciost, és a helyére Luis Gonzalez de Ubieta került. Ubieta határozottabb parancsnoknak bizonyult, mint elődje, de a harcok menetén fordítani ekkor már ő sem tudott. Mindazonáltal neki később sikerült még egy utolsó győzelemre vezetni a köztársasági flottát.
    
A még építés alatt álló Baleares elülső lövegtornya.
Erre 1938 márciusában került sor, amikor Cartagena közelében, a Palos foknál, a Libertad és Mendez Nunez cirkálókból és négy rombolóból álló köztársasági flotta összetalálkozott a nemzetiek három cirkálójával, a Canarias-al, a Baleares-el, és az Almirante Cerverával, melyek egy Olaszországból érkező konvoj fedezetét látták el. A találkozásra március ötödikén, az esti órákban került sor, s nem akarván éjszakai összecsapásba bonyolódni, a nemzeti erők, miután az egyik köztársasági romboló eredménytelen torpedótámadást intézett a cirkálók ellen, visszahúzódtak, abban a reményben, hogy az összecsapást sikerül másnap reggelre halasztani, amikor érvényesíteni tudják fölényes tűzerejüket. A köztársaságiak parancsnoka, Ubieta tengernagy, éppen ezt szerette volna elkerülni, amikor üldözőbe vette az ellenséget, hogy kihasználja a számára kedvezőbb, torpedótámadásra alkalmas éjszakai órákat. Másnap, március hatodikán, hajnali negyed háromkor sikerült is lőtávolságra megközelítenie az ellenséget. Először a felkelők cirkálói nyitottak tüzet a Libertad-ra, mintegy ötezer méteres távolságból. A köztársaságiak viszonozták a tüzelést, és mialatt heves tűzpárbajba bonyolódtak az ellenséges hajókkal, Ubieta torpedótámadásra adott parancsot három rombolójának. Míg a cirkálók a tűzharccal voltak elfoglalva, a rombolóknak sikerült észrevétlenül megközelíteniük a torkolattüzektől remekül megvilágított ellenséges hajókat, és nagyjából háromezer méteres távolságból kilőni rájuk torpedóikat. Mindhárom romboló a felkelők zászlóshajóját, a Balearest vette célba. A 12 torpedóból kettő, vagy három, feltehetően a Lepanto rombolóról kilőtt torpedó találta el a nehézcirkálót, az elülső lövegtornyok tájékán. Az első lőszerraktár nem sokkal később felrobbant, és a detonáció kettészakította a Balearest. A nemzetiek másik két cirkálója erre félbeszakította a harcot, és kelet felé elmenekült. Ubieta hajnalig üldözte őket, majd a légitámadásoktól tartva ő is visszavonult.
     A kettétört Baleares elülső része azonnal elmerült, a hajó hátsó, nagyjából a kémény mögötti része azonban még a reggeli órákban is a felszínen úszott. A túlélők számára ez tette lehetővé, hogy kitartsanak mindaddig, amíg a segítségükre érkező első hajók, az angol Kempenfelt és Boreas rombolók, meg nem érkeztek. Az angolok 441 tengerészt mentettek ki a hajó 1206 fős személyzetéből, a többiek, köztük a nemzetiek parancsnoka, Manuel de Vierna ellentengernagy, odavesztek a cirkálóval.
     A Palos-foki győzelem hírét nagy ünneplés fogadta a köztársasági oldalon. Az ütközetben részt vevő hajók legénységére záporesőként hullottak a kitüntetések. A győzelem valódi jelentősége azonban nem volt túlzottan nagy. A már vesztésre álló köztársaságiak ekkor már semmilyen tengeri diadallal nem fordíthattak volna a háború menetén. Miután egyetlen komoly támogatójuk, a Szovjetunió, a Távol-Keleten Japánnal kiéleződött helyzet, és a kínai-japán háború kitörése miatt csökkentette, majd szinte teljesen leállította a szállításokat, a köztársasági erők teljesen elszigetelődtek. A flotta maradéka 1939 márciusában, a nemzeti flotta Cartagena elleni támadása után, elhagyta a spanyol vizeket, hogy a teljes pusztulást elkerülje. Miután a tisztes feltételek mellett való megadásról folyó tárgyalások félbeszakadtak, a flotta az észak-afrikai francia kikötőkbe hajózott. Az orani hatóságok megtagadták a behajózási engedélyt, így a köztársasági flotta végül a tunéziai Bizerta kikötőjében vetett horgonyt. A hajókon csak az őrszemélyzet maradt, a legénység többi része francia internáló táborokba került. A harcok végleges lezáródása után a franciák visszaszolgáltatták a hajókat a spanyol haditengerészetnek.
     A spanyol polgárháború tengeri összecsapásai igazából nem voltak jelentős ütközetek, bár így is sok tanulsággal szolgálhattak volna a nagy haditengerészetek számára is. A harcok nagyon élesen rávilágítottak a légierő egyre nagyobb jelentőségére, illetve arra, hogy a repülőgépek egyre nagyobb veszélyt jelentenek a hadihajókra. A Deutschland elleni támadást Pearl Harbor előképének tekinteni ugyan vaskos túlzás, de az eset, a többi hasonlóval együtt, eléggé nyilvánvalóvá tette a kikötők elleni meglepetésszerű légitámadásokban rejlő lehetőségeket. Hogy aztán ez konkrétan volt e valamilyen hatással a néhány évvel későbbi, hasonló, csak sokkal nagyobb szabású akciók kitervelőire, azt nem lehet egyértelműen megállapítani.

A jellegzetes felépítményű Canarias nehézcirkáló.

    A világ haditengerészeteit nem is annyira a spanyol hadihajók egymással való összecsapásai érdekelték, hanem inkább saját, kényszerű szerepvállalásuk a polgárháború tengeri eseményeiben. A harcoló felek ugyanis a háború első percétől kezdve teljesen figyelmen kívül hagyták a nemzetközi jog vonatkozó rendelkezéseit, nem csak a szárazföldön, hanem a tengereken is. Mindkét fél hadihajói előszeretettel vadásztak a spanyol partok közelében haladó kereskedelmi hajókra, és ha azok rakományát értékesnek találták, minden teketória nélkül, mindenféle mondvacsinált ürüggyel lefoglalták azt, sokszor a hajóval együtt. Eközben nem voltak tekintettel sem a hajók nemzetiségére, sem pedig azok úti céljára. Bár elvileg az ellenséges kikötőkbe irányuló forgalom megbénítása volt a feladatuk, a spanyol hadihajók válogatás nélkül fosztogattak minden hajót, és tevékenységük egyre inkább a szimpla kalózkodásra kezdett hasonlítani.
     Mindez nagyon érzékenyen érintette a többi tengeri hatalmat, hiszen földrajzi helyzetükből adódóan a spanyol kikötőkből az atlanti, és a Földközi-tengeri hajóforgalmat egyaránt zavarni lehetett, mivel a világ legforgalmasabb tengeri útvonalai a spanyol partok közelében haladtak el. 1937 tavaszára a kifosztott hajók száma már százas nagyságrendet ért el. Hogy a spanyol hadihajók randalírozásának véget vessenek, a térségben érdekelt tengeri hatalmak egy véderő felállítását határozták el, hogy a kereskedelmi hajókat megvédjék a spanyolok támadásaitól, és biztosítsák a spanyol kikötőkbe irányuló kereskedelem szabadságát. A nemzetközi flottát kezdetben angol és francia hadihajók alkották, majd nem sokkal később csatlakoztak a németek és az olaszok is. Később az Egyesült Államok, Mexikó, Argentína, Portugália, Hollandia, Norvégia, és Jugoszlávia is küldött hadihajókat a véderők kötelékeibe. A nemzetközi kötelékben való részvételre felkérték a Szovjetuniót is, az azonban elutasította a részvételt. Az oroszoknak ugyanis alig voltak olyan hadihajóik, melyek egy ilyen nyílt tengeri hadműveletre alkalmasak lettek volna, és nem akarták saját partjaikat védtelenül hagyni azzal, hogy a néhány használható hajójukat spanyol vizekre küldik. Az, hogy még a saját szállítmányaik biztosítására sem voltak képesek, elég megalázó érzés lehetett az oroszok számára, és talán az orosz flotta itt megtapasztalt gyengesége is egyik ösztönzője lehetett az 1938-ban beindított hatalmas flottaépítési programnak.
     A spanyol vizek ellenőrzése, a terület nagysága és megosztottsága miatt, hatalmas feladat volt. Az úgynevezett semlegességi őrjáratok komoly, és nagyszabású hadműveletek voltak, melyek jelentőségét az utókor nem nagyon értékeli. A nagyobb hadihajókat nem számítva, általában egy időben mindig körülbelül ötven romboló vett részt a járőrökben, biztosítva az atlanti és a mediterrán vizek hajózásának szabadságát. A polgárháború évei alatt a Royal Navy teljes rombolóállományának 80 %-a részt vett a járőrtevékenységben –természetesen nem egyszerre-, mely a francia flotta állományának nagy részét is lekötötte. A németek és az olaszok a Deutschland bombázását követően kiléptek az úgynevezett Semlegességi Bizottságból –Non-Intervention Comittee-, és a semlegességnek még a látszatát is feladva nyíltan a francoista erők oldalára álltak. A járőrfeladatok oroszlánrésze ettől kezdve az angolokat és a franciákat terhelte.
     A nemzetközi erők feladata a kereskedelmi hajó biztosítása mellett a hadianyag-szállítmányok feltartóztatása volt. A németek és az olaszok ezt kezdettől fogva kijátszották, és gyakran az elvileg a fegyverkereskedelem megakadályozására odaküldött hadihajóik fedezete mellett szállították a hadianyagot Francóéknak. A véderő tevékenysége ilyenformán inkább a nemzeti erőknek kedvezett, hiszen a fontosabb ipari körzetek és katonai támaszpontok elvesztése után a köztársaságiak teljesen a külföldi szállításoktól függtek.
    Spanyol menekültek a Habana fedélzetén. Bár a véderőben részt vevő országok igyekeztek tartani magukat a semlegességhez, a nemzeti erők iránti szimpátiájuk elég egyértelmű volt. A közeli kikötők angol és francia hatóságainak magatartása nyíltan ellenséges volt a köztársaságiakkal szemben. (Bár a francia kormány a háború első hónapjaiban még a köztársaságiak oldalán való beavatkozást fontolgatta.) A kikötőkbe betérő köztársasági hajók számára megtagadták az olajfelvételt, és más téren sem működtek együtt a hajók parancsnokaival. Tangier kikötőjét az angol kormányzó a semlegességre hivatkozva lezáratta a köztársasági hajók előtt. Ugyanekkor viszont ugyanezek a kikötők minden gond nélkül kiszolgálták a nemzeti oldalon harcoló hajókat, illetve az őket támogató német és olasz hajókat, valamint repülőgépeket.
     A nemzetközi kötelék harmadik fontos feladata a Spanyolországból menekülő külföldi állampolgárok evakuálása, illetve az országot elhagyó spanyol menekülteket szállító hajók biztosítása volt. 1936 végére a nemzetközi erők 50 ezer külföldi állampolgárt mentettek ki az országból. A spanyol menekültek áradata azonban még csak ezt követően indult meg. Az országban dúló harcok során ugyanis a szárazföldi csapatok ugyanúgy nem voltak tekintettel semmiféle jogra és nemzetközi egyezményre, mint a tengeriek. Válogatás nélkül gyilkoltak mindenkit, aki a szemben álló felet támogatta, vagy legalábbis ezt gondolták róla. A mindkét fél részéről kíméletlen kegyetlenséggel megvívott háború legalább félmillió áldozatot követelt, és ennél is többen menekültek el az országból a vérontás elől. Csak Argentínába 300 ezren vándoroltak ki ezeken az években Spanyolországból.
     A menekültszállító hajók útját szintén a nemzetközi véderőnek kellett biztosítani, a spanyolok ugyanis nem voltak tekintettel arra, hogy a hajók védtelen civileket szállítanak, és gyakran támadták őket. A felkelők repülői még a Baszkföldről négyezer gyereket kimenekítő Habana teherhajót is bombázták, szerencsére eredménytelenül. A harcok dúlta körzetekből egyébként a háború alatt 16 ezer gyereket menekítettek ki külföldre. Negyedüket Angliába, a többieket nagyrészt Belgiumba, Franciaországba, Mexikóba, és a Szovjetunióba. (A Szovjetunióba szállított gyerekeket egyébként Francóék a háború után nem engedték vissza Spanyolországba.)
     A nemzetközi flotta együttműködése 1937-ig példásnak volt mondható. Az amerikai rombolók francia kikötőkben állomásoztak, a német és angol hadihajók pedig gyakran együtt járőröztek, és közös gyakorlatokat tartottak. A német és olasz hadihajókat ért köztársasági támadások után azonban a két ország feladta addig is inkább csak látszólagos semlegességét, s ettől kezdve hadianyag-szállításokkal, és „önkéntesek” ezreivel segítették a nemzeti erőket. Összesen mintegy 50 ezer olasz, és tízezer német katona vett részt a harcokban a nemzeti erők oldalán. Hadihajóik pedig nyíltan a nemzetiek oldalára állva több ízben is tevékenyen támogatták a köztársaságiak ellen harcoló csapatokat. Olaszország a háború ideje alatt összesen 91 hadihajót, köztük 58 tengeralattjárót bocsátott Franco rendelkezésére –átadva vagy bérbeadva őket-, melyek többnyire olasz legénységgel, de spanyol zászló alatt vettek részt a harctevékenységekben, főleg a köztársaságiaknak szállító kereskedelmi hajók elleni vadászatban. De a Torcellini tengeralattjáró 1936-ban például még olasz zászló alatt hajózva, a spanyoloknak való hivatalos átadás előtt torpedózta meg a Miguel de Cervantes cirkálót. Az olasz hadihajók a háború alatt 73 ezer tonnányi hajóteret süllyesztettek el. (A nemzeti erők légiereje szintén nagy mennyiségben kapott olasz hadieszközöket, s több száz olasz repülőgép harcolt az oldalukon. Az olasz pilóták a háború során összesen 903 légigyőzelmet jelentettek, noha a köztársasági légierő mindösszesen 488 repülőgépből állt.)
     A nagyszabású olasz segítségen felbátorodva a nemzeti erők egyre magabiztosabbak lettek, és gyakran kerültek összetűzésbe a nemzetközi véderő hadihajóival, noha azok tevékenysége inkább számukra volt kedvező. Az angol rombolók tűzparancsot is kaptak a kereskedelmi hajókat támadó tengeralattjárók ellen. A nemzetiek tiltott övezetnek (Exclusion Zone) nyilvánították a spanyol partok három mérföldes körzetét, és az ide betévedő hajókat minden teketória nélkül elfogták és lefoglalták. De tevékenységüket nem korlátozták a három mérföldes övezetre, s időként egészen a Földközi-tenger keleti medencéjéig, és a norvég partokig is elportyáztak, a köztársaságiaknak utánpótlást szállító, főleg orosz nemzetiségű hajók után kutatva.
     A nemzeti erők győzelmét, ellenfelük megosztottságán kívül, elsősorban a nagyszabású német és olasz segítség tette lehetővé. Elsősorban Olaszország támogatta bőkezűen a Franco vezette erőket. Az általuk nyújtott támogatás összértéke akkori árfolyamon számítva nagyjából 400 millió US dollárt tett ki, ami akkoriban horribilis összegnek számított. (Átszámítva 80 ezer font, nagyjából 11 darab King George V. osztályú csatahajó ára.) A németek sokkal visszafogottabbak voltak, alig feleekkora összeggel, 215 millió dollárral támogatták a nemzetieket, és ennek az összegnek is több mint hatvan százalékát a Condor Légió költségei tették ki. A németek egyébként nem annyira Francót, hanem inkább a számukra szimpatikusabb falangista pártot támogatták, és az ő hatalomra jutásukat szerették volna látni. Franco tevékenysége inkább csalódást okozott számukra. Ahogy Hitler jóval később, egy bizalmas beszélgetés során fogalmazott: „Franco megbocsáthatatlan hibája, hogy a polgárháború befejezése után nem volt képes a spanyol nép kibékítésére, hogy a falangistákat, akik miatt Spanyolországot támogattuk, félreállította, és olyan volt ellenfeleket, akik egyáltalán nem voltak mind vörösök, banditaként kezel. Egy ország felét törvényen kívül helyezni nem megoldás, miközben egy kizsákmányoló kisebbség mindenki kárára meggazdagodik, a papok áldásával. Biztos vagyok benne, hogy az úgynevezett vörösök közt Spanyolországban nagyon kevés kommunista volt. Félrevezettek bennünket, mert soha nem egyeztem volna bele, hogy repülőink arra szolgáljanak, hogy éhezőket pusztítsanak el, azért, hogy a spanyol nemesség és a papság újra visszaszerezzék középkori előjogaikat.
     A háború vége felé már egyértelműen kommunista irányítás alatt álló köztársasági erőknek nyújtott szovjet támogatás mennyisége és értéke kisebb volt annál, mint ahogy általában feltételezik, főleg a távolság, az oroszok szűkösebb ipari és szállító kapacitása, valamint a spanyol partok blokádja miatt. A háború során összesen 242 repülőgép, 731 tank, nagyjából 1500 teherautó és páncélautó érkezett a Szovjetunióból a köztársasági erők számára, valamint még 700 ágyú, 15 ezer géppuska, és ezekhez nagyjából félmilliónyi lőszer. (A másik oldal egyedül Németországtól többet kapott.)
     Ezt a támogatást az oroszok egyáltalán nem önzetlenül, és ellenszolgáltatás nélkül adták. A háború előtt a madridi központi bank rendelkezett a világ negyedik legnagyobb aranytartalékával, melynek értéke meghaladta a 750 millió dollárt. Ennek az aranykészletnek a háromnegyed részét rögtön a háború elején a Szovjetunióba szállították, hogy biztonságba helyezzék a lázadók elől. A szovjet fegyverszállítások ellenértékét ezekből fedezték, ám ezek messze nem voltak egyenértékűek a Moszkvába szállított arannyal, mely a köztársaságiak veresége után természetesen Moszkvában is maradt. (A spanyol arany megérkezésekor Sztálin kijelentette, a spanyolok akkor fogják újra látni ezt az aranyat, amikor a saját fülüket.)
     A köztársaság második legnagyobb támogatója, mely fegyvereket is szállított neki, Lengyelország volt. A lengyelek érdekeltsége nem egészen világos, elképzelhető, hogy egyszerűen csak a németeket akarták ezzel is bosszantani. A köztársasági erők ezen kívül kisebb értékű támogatást kaptak még az Egyesült Államokból, Franciaországból, Mexikóból, és Csehszlovákiából.
    

Franco a nemzeti erők Madridba való bevonulásakor tartott dísszemlén, 1939-ben.
A háború eseményei alaposan felértékelték a haditengerészetet a spanyol katonai vezetés szemében, hiszen a nemzeti erők győzelme aligha lett volna lehetséges a spanyol vizek feletti ellenőrzés megszerzése nélkül. Alighanem ennek köszönhető, hogy 1939 szeptember nyolcadikán, alig néhány hónappal a harcok lezáródása után, Franco már alá is írta azt az új flottaépítési programot, mely a háborúban megtépázott és megtizedelt spanyol haditengerészetet lett volna hivatva újjáépíteni, és az első osztályú haditengerészetek közé emelni. A rendkívül ambiciózus, és a nyilvánosság előtt titokban tartott program négy csatahajó, két úgynevezett páncéloscirkáló, 12 könnyűcirkáló, 54 romboló, 50 tengeralattjáró, 136 torpedónaszád, valamint számos kisegítő egység építését irányozta elő, illetve a kikötők, hajógyárak, és raktárak fejlesztését és bővítését. A nagyszabású terveket 11 év alatt tervezték megvalósítani, a program összköltsége ötmilliárd pezetára rúgott volna.
     A csatahajók az olasz Littorio osztály alapján készültek volna, melyek terveit az olaszok a spanyolok rendelkezése bocsátották. A hajókon csupán néhány kisebb változtatást hajtottak végre. Kissé megerősítették a fedélzeti páncélzatot, a megbízhatatlan 90 mm-es légvédelmi lövegek helyett pedig a spanyol hajókon használt, modernebb és megbízhatóbb 120 mm-es ágyúkat építették volna be. Az óceánokon is érdekelt spanyolok nagyobb hatótávolságot is szerettek volna, ám az olajkészletek növeléséhez teljesen át kellett volna tervezni a konstrukciót, így végül ezt az ötletet elvetették. A csatahajók a haditengerészet ferroli hajógyárának új sólyáján készültek volna, ahol egyszerre két csatahajót is tudtak volna építeni. Olaszország 1940-es hadba lépése után azonban az együttműködésről folytatott tárgyalások megszakadtak, a csatahajók építését törölték.
     A tervezett páncéloscirkálók a Canarias osztályú hajók növelt, erősített változatai lettek volna, afféle átmenetek a nehézcirkáló és a csatacirkáló között. A hazai tervezésű, 17.500 tonnás hajók négy lövegtoronyban 12 darab 203 mm-es ágyút hordoztak, sebességük pedig elérhette volna a 36 csomót. A páncélvédelem nagyon impozáns volt, az övpáncél vastagsága a lőszerraktáraknál elérte a 300 mm-t, a gépházaknál a 150 mm-t. A páncélfedélzet vastagsága 75 mm, a lőszerraktárak felett 100 mm volt. Ugyanekkor a vízvonal alatti védelem meglehetősen gyenge lett volna.
     Ezeket a terveket nem sokkal később alaposan átdolgozták. A hajó méretei tovább nőttek, vízkiszorítása elérte volna a 19.500 tonnát. A fő fegyverzetet kisebb számú, de nagyobb kaliberű lövegre cserélték, három lövegtoronyban hat darab 305 mm-es ágyú beépítését tervezve. A koncepció leginkább a német zsebcsatahajókra emlékeztetett, melyek a polgárháború idején nagy hatást gyakoroltak a spanyolokra. Ez a hasonlóság csak tovább nőtt, amikor 1942 vége felé a terveket ismét elővették, és újból átdolgozták. Az új változat már két háromágyús lövegtoronnyal, és 280 mm-es lövegekkel számolt, a német hajókéhoz hasonló elrendezésben. A kisebb kaliberű lövegek miatti súlymegtakarítás lehetővé tette volna a hajók jobb páncélvédelemmel való ellátását. A spanyolok úgy tervezték, hogy az első ilyen hajójukhoz megvásárolják a németektől a Gneisenau két lövegtornyát, melyeket a csatacirkáló 38 cm-es lövegekre való, tervezett átalakítása előtt leszereltek. (A harmadik, „A” lövegtorony teljesen kiégett.) Erre az üzletre, és a hajók megépítésére azonban végül nem került sor.
     A spanyol flottaépítési terv nyilvánvalóan kezdettől fogva megvalósíthatatlan volt, hiszen az amúgy is fejletlen spanyol ipar, és a polgárháborúban kivérzett spanyol gazdaság képtelen lett volna annak finanszírozására és kivitelezésére. A tervezett hajóépítésekből végül gyakorlatilag semmi nem valósult meg.


A Strasbourg lövegtornyai.

A francia haditengerészet.

    Az első világháború olyan szempontból is kuriózum volt a korábbi európai háborúkhoz képest, hogy a felek egyáltalán nem voltak hajlandók semmilyen kompromisszumra, és mindegyikük a „mindent vagy semmit” alapon játszott. A cél nem pusztán a győzelem volt, hanem a teljes győzelem, az ellenség totális megsemmisítése. Ennek a célnak minden mást alárendeltek, legelőször is a józan észt. A végkimerülésig folytatott háború végén a győztesek maguk is éppen hogy csak egy lépésre voltak attól a szakadéktól, melybe Németországot beletaszították. Gyakorlatilag az egész kontinens összeomlott, és ebből a bukásból azóta sem tért magához.
     A papíron győztes Franciaország szintén a csőd szélén állva került ki a háborúból, ráadásul „győzelmével” gyakorlatilag nem nyert semmit. E semmit nem érő győzelemért viszont elképesztő árat fizetett. A francia háborús költségek majdnem 160 milliárd frankra rúgtak, melynek harmadát hadikötvényekből, másik harmadát pedig kölcsönökből fedezték. A hadikiadások fedezése érdekében az adókat az egekbe emelték, és újakat vezettek be. (1916-ban például a jövedelemadót.) A fedezetlen bankjegykibocsátások miatt az infláció magasra szökött, az árak átlagban háromszorosra nőttek. A frank értéke már a háború alatt a felére esett, és később csak még tovább csökkent. Míg 1914-ben 25 frank ért egy angol fontot, addig 1926-ban már 243. A forgalomban levő bankjegyek és pénzérmék összértéke 1914-ben hat milliárd frankot tett ki, 1920-ban 38 milliárdot. Az arany és a valuta a háború alatt kiáramlott az országból, a tőke külföldre menekült.
     A francia gazdaság, ugyanúgy, mint az összes európai államé, a háború során külföldi piacai nagy részét elvesztette. Ezeket a háború alatt nagyrészt amerikai, illetve Ázsiában japán cégek foglalták el. Az európai vámok közben a másfélszeresükre növekedtek, az európai vámhatárok hatezer kilométerrel megnőttek, a korábbi 12 helyett 27 pénzrendszer, a 26 önálló gazdasági egység helyett pedig 38 alakult ki. A fedezetlen pénzkibocsátások miatt Európa szerte elszabadult az infláció. (Egy francia utazó visszaemlékezései szerint mire egy német étteremben végzett a vacsorájával, aközben az étterem árai a másfélszeresükre nőttek. ) A legtöbb ország letért az aranystandardról, az aranykészletek zöme pedig az Egyesült Államokba vándorolt.
     A háborús pusztítások tovább tetézték a gondokat. A francia emberveszteség meghaladta az 1,3 millió főt, a részben vagy egészben munkaképtelen rokkantak száma pedig a 3 milliót. Az óriási emberveszteségek következtében a háború után nyomasztó munkaerőhiány alakult ki.
     A háború alatt német kézre került északi iparvidék, az ország iparilag legfejlettebb térsége, mely a háború előtti termelés közel felét adta, gyakorlatilag teljesen elpusztult a harcokban. A mezőgazdaságot a munkaképes emberállomány behívása, és a háború alatt rekvirálások tették tönkre, Franciaország már a háború alatt rászorult a mezőgazdasági termékek exportjára. A háború végén az ipari és mezőgazdasági termelés 45%-al maradt el az 1913-as adatoktól. A gazdaság működtetését a korábbi, önszabályozó piac helyett az állam vette át, az árakat mesterségesen rögzítették.
     A háború utáni Európa szintén nem olyan hely volt, mely kedvezett volna a gazdasági fellendülésnek és az újjáépítésnek. A század legnagyobb sztárközgazdásza, John Maynard Keynes, már 1920-ban figyelmeztetett arra, ha a győztesek nem tudnak felülemelkedni elvakult bosszúvágyukon, a némettel együtt szétverik az egész európai gazdaságot is. „Franciaország, Németország, Itália, Ausztria, Hollandia, Oroszország, Románia, és Lengyelország szíve együtt dobog, és szerkezetük, valamint civilizációjuk lényegében azonos. Együtt fejlődtek, együtt inogtak meg, és együtt fognak elbukni. Ebben rejlik a párizsi béke romláshozó lehetősége. Ha az európai polgárháború úgy végződik, hogy Franciaország és Itália, pillanatnyi győzedelmes hatalmukkal visszaélve, tönkreteszik a jelenleg térdre kényszerített Németországot és Ausztria-Magyarországot, ezzel saját romlásukat is megpecsételik, mert rejtett lelki és gazdasági kötelékek kötik össze őket áldozataikkal.
    

A Tigre romboló.
A franciák az egész háborút úgy vívták végig, hogy nem számít mibe kerül, a győzelem után a németek majd úgyis megfizetnek mindent. A remélt hadikárpótlások azonban elmaradtak. A kifizetetlen jóvátétel miatti kárpótlásként a franciák 1923-ban –belga részvétellel- önhatalmúlag megszállták a Ruhr vidéket, arra számítva, az ottani gyárakból és bányákból befolyó bevétel pótolja az elmaradt német kifizetéseket. Az akció, melyet még a francia közvélemény nagyobbik része is ellenzett, azonban fordítva sült el. A németek passzív ellenállása miatt a franciák semmilyen gazdasági hasznot nem húztak a megszállt területekből, viszont a megszállás hatalmas költségei tovább súlyosbították pénzügyi nehézségeiket.
     A németekkel végül 1924-ben született megegyezés a franciák által követelt kárpótlás rendezéséről. A németek amerikai kölcsönökből fedezték törlesztéseiket, melyekből a franciák saját, a háború alatt felvett amerikai kölcsöneiket fizették vissza. Az amerikai pénz tehát néhány forduló után ahogy jött, azonnal vissza is ment az Egyesült Államokba, a két ország által fizetett kamatokkal felduzzasztva.
     Következő évben a locarnói egyezmény rögzítette és garantálta a francia-belga-német határokat. A Rajna vidéket demilitarizált övezetnek nyilvánították, cserébe a franciák kiürítették a Ruhr vidéket. Az egyezmény aláírásával Németország ismét beléphetett az európai nagyhatalmak klubjába. Az angol külügyminiszter elégedetten jegyezhette meg: „Többé nincsenek sem győztesek, sem vesztesek!” 1926-ban Németországot felvették a Nemzetek Szövetségébe, és megszüntették az ország katonai ellenőrzését. A francia jóvátétel véglegesnek szánt rendezési terve 1929-ben készült el, mely 114 milliárd akkori francia márka kifizetéséről szólt, 59 éves részletfizetéssel. Néhány évvel később azonban a németek felmondták a szerződést, és megtagadták a további részletek fizetését.
     A francia gazdaság helyzete csak a húszas évek végére rendeződött. 1929-ben az ipari termelés már 40%-al volt több, mint a háború előtti utolsó békeévben. Azonban alighogy a franciák kilábaltak az egyik válságból, rögtön beleestek a másikba. A nagy gazdasági világválság hatása a nyugati államok közül Franciaországban volt a legkisebb, ám egyben a legtartósabb. A franciák még tíz év múlva is a válság következményeit nyögték. Az ipari termelés ismét visszaesett, csaknem a negyedével. (Ezen belül az acélgyártás csökkenése elérte a 40%-ot.) Hasonló mértékű visszaesés történt a mezőgazdaságban, mely amúgy is elmaradott eszközökkel és módszerekkel termelt. A tőkehiány miatt elmaradt a francia ipar modernizációja is, melynek színvonala a harmincas évekre már nagymértékben elmaradt nemcsak a német, hanem az angol technológiai színvonaltól is. A termelés, az iparban és a mezőgazdaságban egyaránt, elavult technológiákkal, alacsony hatásfokon, és magas önköltségen történt. A szolgáltató szektor ugyanekkor viszont jelentős fejlődésen és növekedésen ment keresztül. Ez általában jellemző volt minden európai államra, ahol a háború után az állami bürokrácia és a bankszektor mérete a korábbinak a sokszorosára növekedett.
     Ugyancsak a sokszorosára nőttek az állam jóléti kiadásai is. Olyan, korábban soha nem képzelt szociális intézmények jöttek létre, mint az egészségbiztosítás, vagy az állami nyugdíjrendszer. Óriási fejlődésen ment keresztül a közegészségügy és a közoktatás is. Ezek az intézmények persze roppantul megterhelték az államok költségvetését, és e többletköltségek nagy részét a védelmi kiadások lefaragásával spórolták meg. Végképp elmúltak azok az idők, amikor a költségvetések felét, vagy akár még többet is, a katonai kiadások tették ki.
     A francia gazdaság hektikus hullámzása jelentős társadalmi feszültségeket gerjesztett, melyek a politikai életre is kedvezőtlen hatást gyakoroltak. Az országban a háború után megerősödtek a nacionalista irányzatok. A húszas évek egyik legnagyobb hatású jobboldali szervezete a Tűzkeresztes Mozgalom volt, mely háborús veteránokból alakult 1927-ben. Ez még nem igazi fasiszta szerveződés volt -bár az utókor persze annak tekinti-, hanem inkább egy nacionalista, konzervatív katolikus mozgalom, mely a régi tradíciókhoz való visszatérést tűzte zászlajára.
     A gazdasági világválság még jobban felborította a franciaországi politikai egyensúlyt. 1932 és 1935 között például 11 kormány volt hivatalban, melyek mindegyike saját gazdaságélénkítő programmal hozakodott elő. Ezek következménye azonban csak annyi volt, hogy felborították a költségvetési egyensúlyt. Az állandó politikai bizonytalanság közepette a pártok és politikusok a pillanatnyi túlélésére, és a közvetlen jövőre koncentráltak, a hosszú távú terveket nem támogatták. A belpolitikai válság ezúttal is a szélsőségek, a kommunisták és a fasiszták megerősödését vonta magával. A szélsőjobboldali Francia Szocialista (!) Párt a harmincas évek végére már 800 ezer tagot számlált, míg a volt kommunista Jacques Doriot által alapított, nyíltan fasiszta eszméket valló Francia Néppárt elérte a 200 ezres tagságot.

A nem igazán árja arcberendezésű Pierre Laval (1883-1945), Franciaország négyszeri miniszterelnöke.

    A francia haditengerészet a többi nagyhatalomhoz képest megkésve kezdett csak bele a saját dreadnought építési programjában, melynek következtében a nagy nemzetközi flottaépítési versenyben meglehetősen lemaradt a többiektől. Az első generációs dreadnoughtjaikat csak közvetlenül a háború előtt állították szolgálatba, akkor, amikor a vezető tengerészetek már javában építették a harmadik generációs hajóikat. A következő, némi jóindulattal második generációsnak tekinthető csatahajóosztályt már csak a háború alatt, 1916-ra tudták befejezni, ezt követően pedig teljesen leálltak a nagy hadihajók építésével. A háború előtt elkezdett, nagyszabású flottaépítési tervekben szereplő új csatahajók és csatacirkálók közül egy sem készült el. A Normandie osztály csatahajói 60-65 %-os készültségi szintet értek el, mielőtt építésüket leállították, a Lyon osztály csatahajói kezdeti stádiumban voltak, egy névtelenül maradt csatacirkáló osztály építését pedig el sem kezdték. Néhány nappal a háború befejezése után, arra számítva, hogy a helyzet gyorsan rendeződik –és arra, hogy a németek majd mindent fizetnek-, a vezérkar már a Normandie osztály befejezéséről tanácskozott, és következő év februárjában el is határozták, hogy négy csatahajót mindenképpen befejeznek. (Az ötödik építését már a háború alatt törölték.) A terveket természetesen a háború tapasztalatai alapján módosították. Elsősorban a sebességet igyekeztek növelni, nagyobb teljesítményű hajtóművek beépítésével. Az új előirányzat szerint a hajóknak el kellett érniük a 26-28 csomós sebességet. A lövegek csőemelését 24 fokra növelték, hogy a lőtávolság elérje a 25 km-t. A fő páncélfedélzet vastagságát 120 mm-re növelték. A változtatások jelentette súlytöbbletet a hajótest 15 méterrel való meghosszabbításával egyensúlyozták volna ki. (A franciák állítólag sokat tanultak a háború után hadizsákmányként a kezükre került Prinz Eugen alapos tanulmányozásából is.)
     Az elhúzódó, és a vártnál sokkalta súlyosabb gazdasági válság azonban meghiusította a tervek végrehajtását. 1922-ben a csatahajók építését törölték. A használható alkatrészeket kiszerelték, és más hajókba építették be, a félkész hajótesteket pedig 1926-ig lebontották. Az egyetlen kivétel a Béarn volt, melyet még 1920-ban bocsátottak vízre, hogy felszabadítsák a sólyateret. A hajót 1923 és 1927 között repülőgép-anyahajónak építették át, és egészen a világháborúig ez volt a franciák egyetlen ilyen kategóriájú hajója.
     A francia csatahajó építések abbamaradásáért gyakran a washingtoni flottaszerződést teszik felelőssé, ám az valójában megengedte volna a franciák számára új csatahajók építését. A szerződés értelmében a franciák –ugyanúgy, mint az olaszok- akár három új csatahajót is építhettek volna, összesen 70 ezer tonnányi vízkiszorítással. De a franciák a számukra engedélyezett hajóteret inkább úgy töltötték ki, hogy még a régi típusú, Danton osztályú egységekből is megtartottak hármat, noha ezeket 1927-től, amikor betöltötték a 20 éves életkort, lecserélhették volna korszerűbb egységekre. Az 1922-ben zátonyra futott és elsüllyedt France csatahajót szintén nem pótolták, pedig erre is lehetőségük lett volna. Az új csatahajók építésére nem a washingtoni szerződés, hanem a gazdasági összeomlás miatt nem került sor, hasonlóan az olaszokhoz.
     Miután új csatahajók építéséről szó sem lehetett, a haditengerészetnek be kellett érnie a régi egységekkel, és azok korszerűsítésével próbálták meg a flotta ütőerejét valamennyire fenntartani. Igazából még ezt is csak nehezen tudták megoldani, ugyanis a háborút követő években az anyagi lehetőségek olyan szűkösek voltak, hogy a franciák még a megmaradt hat csatahajóból is kénytelenek voltak kettőt tartalékba állítani.
     A megmaradt egységek, elsősorban a modernizálásra inkább érdemes Bretagne osztályú csatahajók, a húszas-harmincas években több korszerűsítésen estek át. Ezek során kazánjaikat fokozatosan olajtüzelésűekre cserélték ki, légvédelmi fegyverzetüket megerősítették, tűzvezető berendezéseiket modernizálták, árbocaikat pedig háromlábú, tripod árbocokra cserélték, hogy azok elbírják az árbocokon elhelyezett, megnövekedett mennyiségű berendezés súlyát. A nehézlövegek csőemelkedési szögét a lövegtornyok módosításával megemelték, hogy növeljék az ágyúk lőtávolságát. A legradikálisabb átalakításon a Lorraine esett át, melynek az 1934-35-ös átépítés során kiszerelték középső lövegtornyát, és a helyére repülőgéphangárt és katapultot telepítettek.

A Bretagne csatahajó a harmincas évek végén.

    A nehéz gazdasági és pénzügyi helyzetben a francia politikusok még a korábbinál is kisebb jelentőséget tulajdonítottak a haditengerészetnek, és rendre leszavazták a flotta benyújtott költségvetését. A francia haditengerészet, mint történelme során mindig, a két világháború közt is a francia fegyveres erők mostohagyerekének számított, mely a katonai költségvetés fontossági listáján rendszerint az utolsó helyek valamelyikét foglalta el. A fegyveres erőkre szánt pénzek nagy része a szárazföldi csapatok fejlesztésére ment, illetve a harmincas évek elejétől a Maginot vonal erődjeinek építésére. Az 1924-ben benyújtott 18 éves flottaépítési tervet a parlamenti képviselők ugyanúgy nem fogadták el, mint annak következő évben benyújtott, csökkentett változatát. A képviselők ragaszkodtak ahhoz, hogy a flotta minden évben benyújtsa jóváhagyásra a költségvetését, és nem voltak hajlandók több évre előre megszavazni a flotta által igényelt összegeket. A haditengerészet által igényelt évi 40 ezer tonnányi új hajótér építése helyett mindössze 33 ezer tonnát hagytak jóvá, azt is csak hosszas viták után. Ezt a hajóteret a húszas években teljesen kimerítette az új cirkáló és romboló építési program. Ezeket a hajókat sem flottaütközetekre terveztek, hanem a gyarmatokkal való összeköttetés biztosítására, illetve az ellenség kereskedelmi útvonalai elleni támadásokra, vagyis klasszikus portyázó egységek voltak, nagy sebességgel, viszonylag erős fegyverzettel, de nagyon gyenge páncélzattal.
     A cirkálóépítési program az első világháború tapasztalatai alapján kapott elsőbbséget, miután kiderült, milyen nagy szükség van ezekre a hajókra, melyek építését az addig főleg a dreadnoughtokra koncentráló franciák meglehetősen elhanyagolták. (A legtöbb mediterrán haditengerészethez hasonlóan.) A háború után jóvátételként négy német, és egy osztrák-magyar (az ex-Novara) könnyűcirkálót kaptak, ezek azonban eléggé elhasználódott, és a gyors technikai fejlődés következtében már nem is igazán korszerű egységek voltak. Ezek nem oldhatták meg a francia haditengerészet gondjait, és mindenképpen szükség volt a korszerű, saját cirkálók megépítésére.
     Az első ezek közül a Duguay-Trouin osztály három hajója volt, melyek tervezését még közvetlenül az első világháború után, 1919-ben kezdték el, már az olaszok ellen vívandó következő háborúra készülve. Az első tervek nem teljesen nyerték el a tengerészet vezérkarának tetszését, és azokat végül nem hagyták jóvá. Következő évben a mérnökök új tervekkel álltak elő, melyek az amerikai Omaha osztály alapján készültek. Végül ezeket a terveket fogadták el, és rendelték meg 1922-ben a hajókat. A modern felépítésű, gyors cirkálók az új 155 mm-es lövegekkel voltak felszerelve. Négy lövegtoronyban elhelyezett nyolc ágyújukkal nagy tűzerővel rendelkeztek, azonban teljesen páncélozatlanok voltak, csak a lövegtornyaik voltak ellátva minimális páncélzattal.
     A következő megépült egységek, a Duquesne és Suffren osztályú nehézcirkálók, hasonló elvek alapján készültek. Jó tengerállóságú, gyors, és erős fegyverzetű hajók voltak, ám csupán minimális páncélzattal ellátva. Ez a tendencia az utolsó francia nehézcirkáló, az Algerie építésénél tört meg, mely elődeinél lassabb, ám sokkal jobban páncélozott hajó volt. A franciák az olasz Zara osztály négy cirkálóját akarták ellensúlyozni, ám az Algerie végül testvérhajók nélkül maradt.
     A francia könnyűcirkálók szintén hasonló koncepció alapján épültek, nagy sebességgel, és jó fegyverzettel, ám szinte páncélzat nélkül. Az Emile Bertin, és az elsősorban iskolahajónak épült Jeanne d’Arc, a hagyományos feladatok mellett aknarakásra is használhatók voltak, és romboló kötelékek zászlóshajójaként is alkalmazták őket. A próbajáratain mért 39,66 csomós sebességével az Emile Bertin volt a francia haditengerészet leggyorsabb cirkálója.
     A La Galissonniere osztály hat hajója a harmincas években épült, s alighanem ezek voltak a franciák legjobban sikerült cirkálói. A hármas lövegtornyokban kilenc 152 mm-es löveggel felszerelt, 7.500 tonnás hajók gyorsak voltak, megbízhatóak, és kiváló tengerállósággal rendelkeztek. Emellett már megfelelő páncélvédelemmel is ellátták őket. Később ezek lettek a franciák legeredményesebb hajói. A következő, De Grasse osztályú cirkálók ezek növelt változatai lettek volna, építésüket azonban a háború miatt már nem fejezték be.
     Úgyszintén a háborús tapasztalatok, és a kereskedelmi útvonalak védelmének fontossága miatt a franciák a két háború közt nagy számban építették a rombolóikat is, az 1923-ban vízrebocsátott Bourrasque osztálytól a háború előtt befejezett Mogador osztályig. A franciák megkülönböztették a rombolókat (torpilleur), és az úgynevezett nagyrombolókat (contre-torpilleur), melyek rendszerint nagyobbak és erősebbek voltak, mint a többi haditengerészet által használt hasonló egységek. A nagyrombolókat 1926-tól kezdték építeni, ám a kétféle típus közti különbség leginkább a harmincas évek elején szolgálatba állított Fantasque osztályú rombolók építését követően vált szembeszökővé, melyeket kimondottan a gyors cirkálók, és az új csatahajók kíséretében végrehajtott hosszú távú küldetésekre terveztek. A 3 ezer tonnás, kiváló tengerállóságú rombolók az új, nagy tűzerejű és nagy tűzgyorsaságú 138 mm-es lövegekkel voltak felszerelve, és harcértéküket tekintve egyenrangúak voltak a régebbi építésű könnyűcirkálókkal. A rombolók nagy sikert arattak, és világszerte utánzókra találtak a többi haditengerészetnél is.
     A költségvetési nehézségek, és a hajógyárak leterheltsége miatt csak 1939-ben szolgálatba állított két, Mogador osztályú romboló a Fantasque osztály növelt, erősített változata volt. A hajókat már nyolc darab 138 mm-es löveggel szerelték fel. Az osztály módosított tervek alapján készülő következő négy egységének az építését a háború kitörését követően törölték.
     A francia haditengerészet kiemelt jelentőséget tulajdonított a tengeralattjáróknak is, s a háború elején ő rendelkezett a világ legnagyobb tengeralattjáró flottájával, bár ez a flotta minőségileg már korántsem képviselte a nemzetközi élvonalat.

Az Emile Bertin könnyűcirkáló.

    A háború után a franciákéhoz hasonló, vagy még annál is súlyosabb problémákkal küszködtek a britek is. A washingtoni szerződésnek köszönhetően még két évtizeden át meg tudták őrizni a vezető tengeri nagyhatalom státuszának a látszatát, ám hajóik minőségét tekintve ekkorra valójában már jócskán lemaradtak az amerikaiak mögött. A flotta hátterét adó nehézipar tekintetében pedig az amerikai fölény végképp elsöprő volt. Az angolok szívesen szabadultak volna a költségvetésüket roppantul megterhelő nagy csatahajóiktól, ám természetesen csak úgy, ha ugyanekkor a többiek is hasonlóképp tesznek.
    Az 1929-es genfi tengerészeti konferenciára –melyet több korábbi írásban tévesen genovai konferenciaként említek- a csatahajó-építés területére vonatkozó további korlátozások és megszorítások terveivel érkeztek. Az olaszok és a franciák tudomást szereztek az angol elképzelésekről, és tiltakozásuk jeleként hivatalos küldöttséggel nem is vettek részt az amerikai Calvin Coolidge elnök által összehívott konferencián, mely tőlük függetlenül is teljes kudarccal végződött. Az amerikaiak fő törekvése ugyanis az volt, hogy a washingtoni egyezmény által a nagy hadihajókra megállapított arányszámokat terjesszék ki a cirkálókra, vagyis az USA azonos vízkiszorítású hajótérrel rendelkezhessen, mint Nagy-Britannia, melynek a gyarmatokkal való kapcsolattartásra hivatkozva Washingtonban több cirkálót engedélyeztek, mint amennyit az US Navy rendszerben tarthatott. A britek nem támogatták az amerikai elképzelést, mire azok sem szavazták meg az angol indítványt a csatahajók és cirkálók engedélyezett paramétereinek további korlátozásáról. A konferencia végül eredmény nélkül zárult, a felek semmiben nem jutottak megegyezésre.
     A brit javaslatokban egyébként a csatahajók vízkiszorításának 25 ezer tonnára való leszorítása, és a főfegyverzet kaliberének 305 mm-re való csökkentése szerepelt. Az angolok úgy gondolták, egy ilyen hajó a katonai szükségletek és a gazdasági megfontolások közötti ésszerű kompromisszum lenne, s építésük és fenntartásuk sokkal olcsóbb lehetett volna, mint a korábbi monstrumoké. A britek persze először másoktól várták el, hogy belemenjenek az újabb korlátozásokba. A húszas évek végén a genfi konferencián kívül is többször megpróbálták elképzeléseiket vonzóvá tenni a francia és olasz haditengerészet előtt, melyek mindketten elsősorban a Földközi-tengeren voltak érdekeltek, ahol az angolok véleménye szerint a hajók méretének nem volt akkora jelentősége, mint az óceánokon. Azonban mindkét haditengerészet kategorikusan elutasította a brit javaslatot, ami pedig így utólag belegondolva egyáltalán nem volt ésszerűtlen. (Igazából egyébként nem is ez a terv volt az angolok legradikálisabb ötlete, mivel gondolkoztak a vízkiszorítás 17.500 tonnára való, tovább csökkentésén is.)
    

A Provence hátsó lövegtornyai.
A csatahajók méreteinek további csökkentésével a britek a későbbi konferenciákon is rendre előhozakodtak, elsősorban továbbra is a mediterrán haditengerészeteknek címezve a javaslatot. Nagy sikert azonban a későbbiekben sem arattak ötleteikkel. Az 1930-as londoni konferencia elsősorban a cirkálókérdést rendezte –megkülönböztetve a 155 mm-esnél nagyobb ágyúkkal felszerelt nehézcirkálókat, és az ennél kisebb kaliberrel rendelkező könnyűcirkálókat-, a második genfi konferencia pedig, melyre már meghívták Németországot és a Szovjetuniót is, ismét semmilyen eredményt nem hozott. A londoni konferenciáról Olaszország és Franciaország egyaránt kivonult, amikor az angolok ismét erőltetni kezdték a csatahajókérdést. A szívósan kitartó briteknek újabb megszorításokat végül csak az 1936-os konferencián sikerült megszavaztatniuk, amikor a 35 ezer tonnás vízkiszorítás megtartása mellett elérték a főtüzérség kaliberének 356 mm-re való csökkentését. A sikernek azonban nem sokáig örülhettek, ugyanis Olaszország és Japán egyaránt megtagadta a szerződés aláírását, s mivel feltételezni lehetett, hogy a 356 mm-esnél nagyobb kaliberű lövegeket építenek csatahajóikra, a harmincas évek végétől az angolok és amerikaiak is visszatértek a 406 mm-es kaliberhez, ráadásul az engedélyezett vízkiszorítást is tovább növelték. A brit törekvések így végül teljes kudarccal zárultak.
     A franciák minden alkalommal határozottan visszautasították az angol javaslatokat a vízkiszorítás csökkentéséről, azonban maguk között alighanem elismerték, hogy az angol tervek egyáltalán nem ésszerűtlenek, még ha elsősorban a brit érdekeket is szolgálják. Az igen gyenge lábakon álló francia költségvetés egyébként sem nagyon bírta volna el egy 35 ezer tonnás csatahajóosztály megépítését. (Ha elbírta volna, már a húszas években megépíthették volna.) Az első genfi konferencia után elkészítettek egy tanulmánytervet, egy mindössze 17.500 tonnás, 34-36 csomós sebességre képes csatacirkálóról, mely a francia haditengerészetnél favorizált négyágyús lövegtornyokban elhelyezett nyolc darab, 305 mm-es löveggel lett volna felszerelve.
     A hajót a szokásos francia stratégiának megfelelően az ellenséges kereskedelmi hajózás, és az azt védő cirkálók, illetve a saját vonalakat támadó ellenséges cirkálók ellen kívánták felhasználni. Ezért volt szükség az igen nagy sebességre –amit vegyes hajtóművek, turbinák és dízelmotorok biztosítottak volna-, valamint a hajón elhelyezett nagyszámú, nyolc darab felderítő repülőgépre, melyeket a hajó orrán és tatján elhelyezett katapultokról indíthattak. A csatacirkáló páncélzatát szintén úgy méretezték, hogy a legnagyobb, 203 mm-es kaliberű cirkálólövegekkel szemben védettséget biztosítson. A költségkímélő megoldás általában tetszést aratott az érintettek körében, ám a vázlatterveken nem jutottak túl, ugyanis közben megérkezett a német Deutschland építésének híre.
     A tervezett francia csatacirkáló szinte minden paraméterét tekintve erősebb volt a német zsebcsatahajóknál, a francia haditengerészet vezetése azonban úgy érezte, ez a fölény nem meggyőző. Olyan hajót akartak, mely vitathatatlan fölényben van a német hajóval szemben, s egy összecsapás esetén képes azt túlerejével gyorsan legázolni, páncélzata pedig képes ellenállni a 280 mm-es német lövedékeknek. Az új tervek továbbra is a hivatalosan elutasított angol javaslatokat követték –bár készültek 35 ezer tonnás tervek is-, és változatlanul egy nyolc darab 305 mm-es ágyúval felszerelt, ám a korábbinál jóval nagyobb, és erősebb páncélzatú, 25 ezer tonnás egység megépítéséről szóltak. A későbbi csatahajóknál is megtartott szokatlan felépítés, az elöl elhelyezett lövegtornyokkal, a hatalmas, zárt parancsnoki híddal, és a belső, döntött páncélzattal, elég egyértelműen az angol Nelson osztály hatását mutatja.
     A flotta vezérkara azonban biztosra akart menni, és hogy a német zsebcsatahajók feletti döntő fölényt mindenképpen megszerezzék, javasolták a kaliber növelését, 330 mm-re. Ez a méretek újabb növekedését is magával vonta, így a végleges terveken az új hajó vízkiszorítása 26.500 tonnára növekedett. Ez a hajó lett a Dunkerque, melynek megépítéséhez csak néhány nappal a gerincfektetés előtt sikerült nagy keservesen megszerezni a Parlament jóváhagyását. A haditengerészetet hagyományosan jelentéktelen kérdésnek tartó francia honatyák legfeljebb a német zsebcsatahajókhoz hasonló méretű egységeket kívántak látni a flottánál, és teljesen feleslegesnek tartották ennél nagyobb hadihajók építését. Az osztály következő egységének, a módosított tervek alapján készülő Strasbourgnak, az építéséhez szükséges pénzeket a haditengerészetnek csak három évvel később sikerült kiverni a vonakodó politikusokból. Mire azonban a Strasbourg építését nagy nehezen sikerült jóváhagyatni, a francia haditengerészet vezérkarát már egészen más gondok aggasztották.
    
A Dunkerque egyik első tervvázlata.
Az olaszok ugyanis 1934-ben bejelentették új, 35 ezer tonnás, 38 cm-es lövegekkel felszerelt csatahajóik építését. A német zsebcsatahajók leküzdéséhez a Dunkerque osztályú francia csatacirkálók –a franciák saját meghatározása szerint gyors csatahajók- bőven elegendőek lettek volna, az épülőfélben levő nagy olasz csatahajókkal szemben azonban nem állhattak helyt. Ha tehát nem akartak az olaszokhoz képest másodvonalbeli haditengerészetté válni, a franciáknak is vissza kellett térniük a 35 ezer tonnás koncepcióhoz, akármennyire is fájt ez a költségvetésüknek. Az egyszerűség kedvéért –bár készültek más tervek is- végül a Dunkerque jól sikerült terveit vették elő, és növelték meg a vízkiszorítást 35 ezer tonnára, a kalibert pedig 380 mm-re. Az egyre erősebb olasz és német fenyegetés hatására a francia Parlament is feladta a flottával szembeni spórolási hajlamát, és az első két csatahajó költségvetését viszonylag simán jóváhagyták. Az első csatahajót 1939-ben kívánták szolgálatba állítani, s építése prioritást kapott az 1935-ös tengerészeti programban.
     1935 januárjában a franciák felmondták a washingtoni szerződést, és kijelentették, a továbbiakban nem tartják magukat a 35 ezer tonnás limithez. A lépés célja és értelme elég nehezen érthető, már csak azért is, mert ugyanekkor a haditengerészet tervezői véres közelharcot vívtak minden tonnáért, hogy az új csatahajók vízkiszorítását valahogyan az alatt a 35 ezer tonnás korlát alatt tartsák, melyet a politikusok éppen akkor mondtak fel. E célból például csökkentették az eredetileg tervezett páncélzat vastagságát, és a lehető legkisebb helyre szorították össze a hajtóműveket, hogy ezzel is csökkentsék az övpáncél által védett területek hosszát.
     A váratlan és értelmetlen lépés azonban ezúttal is a franciákra ütött vissza. Miután korábbi szövetségesük nem volt hajlandó az együttműködésre, az angolok Németországban kerestek fegyelmezettebb partnert, akivel júniusban megkötötték az angol-német flottaegyezményt, ami engedélyezte Németország számára flottája újjáépítését. A franciák ezzel két szék között a pad alá estek, hiszen a németekre vonatkozó 10 ezer tonnás megkötés eltörlése után Olaszország mellett most már egy másik szomszédjuk is nagy csatahajókat kezdett építeni.
     A franciák ezek után kénytelenek voltak szerényebbre venni a figurát, és az 1936-os második londoni tengerészeti konferencián már nemcsak részt vettek, hanem alá is írták a záró egyezményt, melyben elfogadták az angol javaslatot a csatahajóágyúk kaliberének 356 mm-re való csökkentéséről. Tehették, ugyanis előre látható volt, hogy ebből az újabb megszorításból nem lesz semmi. Japán ugyanis nem írta alá a záró egyezményt, az olaszok pedig el sem mentek a konferenciára. Ezt kihasználva a franciák ügyesen elhelyeztek egy cikkelyt az egyezményben –a 25. cikkelyt-, mely engedélyezte a vízkiszorítás 45 ezer tonnára növelését abban az esetben, ha feltételezhető, hogy az egyezményt alá nem író országok 35 ezer tonnásnál nagyobb csatahajókat építenek. Ezt természetesen minden érintett szinte azonnal feltételezte –mint utóbb kiderült, helyesen-, így a washingtoni szerződés 35 ezer tonnás megszorítása ettől kezdve elméletileg, majd 1938-tól, az új, 45 ezer tonnás hajók építésének megkezdésével gyakorlatilag is semmissé vált.
     Elég nehezen érthető, de a francia konstruktőrök még ezt követően is végig azon erőlködtek, hogy az új csatahajók vízkiszorítását a már senki által be nem tartott 35 ezer tonna alatt tartsák. Ez végül mégsem sikerült nekik, a Richelieu osztály standard vízkiszorítása végül 37.830 tonnára nőtt. (Ami a későbbi átépítésekkel még tovább növekedett.)

A Strasbourg.

    A fejleményekkel szinte egyedül Nagy-Britannia volt tényleg elégedetlen. A britek a háború után lecsúszott iparukkal, elavult hajógyáraikkal, régi, kisméretű dokkjaikkal és sólyáikkal nem tudtak volna lépést tartani a többi tengerészeti nagyhatalommal a méretnövekedés terén. 1938-ban, egy francia, angol és amerikai részvétellel megtartott londoni megbeszélésen az angolok ismét előhozakodtak egy újabb korlátozó javaslattal, az engedélyezett vízkiszorítás 40 ezer tonnára való csökkentéséről. A franciák nem voltak elutasítóak, ám az amerikaiak ragaszkodtak a 45 ezer tonnához. A június végén megkötött egyezményben a felek végül a 45 ezer tonnát állapították meg az új csatahajók vízkiszorításának maximumaként, a lövegkaliber felső méretét pedig 406 mm-ben határozták meg. Vagyis lényegében nem változott semmi a korábbi megkötésekhez képest.
     Bár a londoni egyezmény immár hivatalosan is megengedte a nagyobb vízkiszorítást, a franciák két hónappal később mégis úgy döntöttek, hogy a 35 ezer tonnás sorozatot folytatják tovább, a Richelieu osztály két újabb tagjának megépítésével. 1940-ben újabb két csatahajó építését rendelték meg. Ezek közül már csak az osztály harmadik hajójának, a Clemenceau-nak az építését kezdték el, a másik három hajó gerincfektetésére Franciaország gyors háborús veresége miatt már nem került sor.
     A többi országban folyó csatahajó-építéseket látva természetesen a franciák sem kívántak lemaradni a többiektől, így miközben folytatták a 35 ezer tonnás sorozatot –feltehetően a 35 ezer tonnás olasz csatahajók számának növelésére reagálva-, hozzáláttak a saját 45 ezer tonnás egységeiknek a tervezéséhez is. Bár többféle elképzelés is volt az új hajókról, a franciák ezúttal is a legegyszerűbb megoldás mellett döntöttek, és folytatták tovább a Dunkerque-el megkezdett koncepciót. A négyágyús lövegtornyok, és az előző osztálynál használt 38 cm-es kaliber megtartása mellett a legnagyobb különbség az volt, hogy a tűzerő növelése érdekében a hajón elhelyeztek egy harmadik lövegtornyot is, a taton. Ettől eltekintve a hajók általános felépítése teljesen megegyezett volna a Richelieu osztályéval. A hat egységből álló, az első hajó után Alsace osztálynak nevezett csatahajók építését 1940 áprilisában a francia parlament jóváhagyta. Az első hajó gerincfektetése 1942 elején történt volna meg, ám az ismert események miatt erre sem kerülhetett már sor.

A Strasbourg egy lőgyakorlaton 1939-ben.

    Az első világháború éveiben a francia flotta, ellenség hiányában, vajmi kevés hadi dicsőséget aratott. Az osztrák-magyar csatahajók a háború négy éve alatt rendíthetetlenül álltak Polában, a Goeben pedig szinte kizárólag a Fekete-tengerre korlátozta tevékenységét. A viszonylagos tétlenség ellenére a flotta mégis igen komoly veszteségeket szenvedett, elsősorban a torpedóktól és az aknáktól, de megszedték a maguk vámját a török parti ütegek is.
     A francia dreadnoughtok a háború alatt nagyrészt tétlenül álltak, először Máltán, majd a Jón-tengeri görög szigeteken, egyre fogyatkozó reménnyel várva, hátha mégis felbukkannak a Polában ácsorgó o-m. csatahajók.
     A kényszerű tétlenség ugyanolyan rossz hatással volt a francia tengerészekre, mint a szándékos tétlenség az osztrák-magyar, vagy a német matrózokra. A demoralizálódás, és a szocialista agitátorok hatása a francia hadihajókon már csak a háború után, 1919-ben mutatkozott meg, amikor a flotta javát a Fekete-tengerre vezényelték, hogy támogassák a vörösök ellen harcoló fehér csapatokat. A francia hajók részt vettek a bolsevikok elleni harcokban, és Szevasztopol védelmében, ám áprilisban nagyszabású lázadások robbantak ki a flottában. A bolsevikokkal szimpatizáló matrózok megtagadták az engedelmességet, és követelték a hajók hazavezénylését. Ezt a követelésüket teljesítették is, s a csatahajókat kivonták a Fekete-tengerről. A lázadás központja a Jean Bart és France csatahajók voltak, melyeket a megbízhatatlan legénység miatt hazavezényeltek Toulonba. A két hajó legénységéből később 26 tengerészt ítéltek hosszabb börtönbüntetésekre, ám 1922-ben, az új, baloldali Poincare kormány hivatalba lépésekor, valamennyien kegyelmet kaptak.
     A Fekete-tengeren maradt egységek később részt vettek a fehér csapatok evakuálásában, a Konstantinápolyba visszavont Lorraine és Provance csatahajókból pedig októberben megalakították a Keleti Mediterrán Köteléket, mely 1921 nyaráig működött. A Paris csatahajó még 1919 májusában részt vett az Izmirnél partraszálló görög csapatokat fedező flottakötelékben, a Keleti Kötelék pedig később közreműködött a görög csapatok, és a civil lakosság evakuálásában.
     Az 1922-es év meglehetősen balul sikerült a francia haditengerészet számára. Anyagi gondok miatt két csatahajót ideiglenesen tartalékba kellett állítani, a France pedig a Quiberon-öbölben felfutott egy sziklazátonyra, és elsüllyedt. A flotta anyagi helyzete következő év nyarára rendeződött, amikor a két csatahajót ismét szolgálatba állították, és el lehetett kezdeni a dreadnoughtok első korszerűsítéseit is.
     1924-től kezdve a franciák egyre jobban belefolytak a rif háborúba, a spanyolokkal szövetségben harcolva az arab felkelők ellen. A rifeknek nem voltak hadihajóik, így a csapatszállító konvojok védelme inkább csak formális feladat volt, ám a hadihajók több ízben beavatkoztak a szárazföldi harcokba is. A Paris 1925 nyarán egy spanyol partraszállást fedezve bonyolódott tűzharcba a rifek parti ütegeivel, melynek során azoktól hat találatot kapott. A kiskaliberű arab ágyúk azonban nem voltak képesek komolyabb károkat okozni a csatahajónak.
     A francia haditengerészetet ezt követően csak a spanyol polgárháború állította újabb kihívások elé. A flotta rombolóinak és cirkálóinak többsége részt vett a spanyol vizeken folytatott járőrözésekben, ugyanúgy, mint az ekkor Brestben állomásozó, és a Második Köteléket alkotó Bretagne és Provance csatahajók.
     Jean Louis Xavier Francois Darlan tengernagy (1881-1942). A franciák által gyors csatahajóként kategorizált Dunkerque osztály megépítését követően a régi, első generációs dreadnoughtok megmaradt három hajóját fokozatosan kivonták az első vonalbeli szolgálatból, és iskolahajóként üzemeltették őket tovább. A Jean Bartot 1936-ban leszerelték, és Ocean névre átkeresztelve lakóhajóként használták tovább Toulonban. A Bretagne-t és a Provance-ot átvezényelték Toulonba, Brestben pedig 1939-re felállították a csupa új, korszerű és gyors hadihajóból álló, úgynevezett cirkálóköteléket (Force de Raid). A Marcel Gensoul altengernagy parancsnoksága alatt álló kötelék magját a két új „gyors csatahajó”, a Dunkerque és a Strasbourg adta, melyeket a Negyedik Cirkáló Kötelék hajói, valamint az új nagyrombolók osztagai kísértek. A kötelék hajói valamennyien képesek voltak tartani a 30 csomós köteléksebességet, és minden hajó, még a rombolók is, képesek voltak a hosszú távú, óceáni bevetésekre. A háború kitörésekor ez a hajóraj képezte Európa, de sokak szerint a világ összes flottáinak legmagasabb harcértékű kötelékét. A Force de Raid gyorsabb és erősebb volt mindennél, amit a fő ellenség, a németek ekkor szembe állíthattak vele. (Különösen hogy a Scharnhorst és a Gneisenau 1939 szeptemberében még mindig nem volt teljesen bevetésre alkalmas állapotban.)
     Az angol-francia kapcsolatok az első világháborút követően némileg meglazultak, a harmincas évek végére azonban az erősödő német fenyegetés, és Olaszország németekhez való csatlakozása, ismét összekovácsolta a régi szövetséget. 1938-ban közvetlen telefonvonalat létesítettek a londoni és párizsi Admiralitások között, s a francia flotta jelentős angol anyagi segítséget is kapott a britektől. Ekkor kerültek átadásra a tengeralattjárókat felderítő új hanglokátorok, illetve a radarkészülékek, melyekből a francia haditengerészet legalább kilencet kapott. A francia flotta tengeralattjáró elhárító erői egyébként is kiemelt figyelmet élveztek. Az Asdic készülék rendszeresítése mellett az angolok 12 korvettet, és több felfegyverzett halászhajót is átadtak a franciáknak, akik ezek alapján elkezdték saját, hasonló egységeik építését, de ettől függetlenül továbbra is egyre újabb és újabb hajókat követeltek az angoloktól. (Ezek szerint a tengeralattjáró veszélyt mégsem becsülték le annyira.)
     Folyamatosan zajlottak a megbeszélések a különböző területeken állomásozó angol és francia flottakötelékek parancsnokai között is, a háború kitörése után folytatandó közös tevékenységük összehangolásáról. Az angolok igen nagy fontosságot tulajdonítottak a francia szövetségnek, s amikor a franciák szóvá tették, hogy a gibraltári angol parancsnok, Wodehouse ellentengernagy, nem tanúsít elég együttműködési készséget, azonnal leváltották, és helyére Dudley North altengernagyot nevezték ki. (Akit aztán nem sokkal később meg a franciabarátsága miatt rúgtak ki.)
     A francia igények készséges teljesítése ellenére az angolok nem nagyon rejtették véka alá a franciákat illető kritikáikat sem. Bírálták a francia haditengerészet szervezetének túlközpontosítottságát, és a franciák túlzottan is mediterránnak talált munkastílusát. A párizsi angol követség tengerészeti attaséja, Pleydell-Bouverie kapitány, például ezt írta francia partnereiről: „Úgy érzem, a legfelsőbb parancsnokság néhány tagja egyáltalán nem érzékeli, milyen gyorsaságra van szükség a németek elleni fellépéshez. A gyors döntések hiánya egyszerűen ijesztő, nem kevésbé a nemtörődöm hozzáállás gyakorlata.
     Nem sokkal a háború kitörése előtt, 1939 augusztusában, a Weymouth-öbölben megtartott flottaszemlére látogató francia főparancsnok, Jean Louis Xavier Francois Darlan tengernagy, megbeszéléseket folytatott az Első Tengeri Lorddal az általános stratégiai kérdésekről. A roppant magabiztos, harciaskodó franciák előálltak néhány ötlettel, mellyel igencsak sikerült meglepniük az angolokat. Az első ezek közül a szaloniki partraszállás volt, melyet nyilván az első világháború tapasztalatai nyomán vettek fel a palettára. A tervek szerint Szíriából szállították volna a francia csapatokat Szalonikibe, s a tengeri úton történő szállításokat főleg a Royal Navy hajóinak kellett volna biztosítani. A franciák biztosak voltak Jugoszlávia, Románia és Törökország csatlakozásában, és abban, hogy ezzel egy veszélyes új frontot tudnának nyitni a németek hátában, mely ugyanolyan nagy szerepet játszhatna vereségükben, mint az első világháborús balkáni front. Az óvatos angolokkal ellentétben, akik a hadművelet feltételének tekintették az olasz semlegességet, a franciák kimondottan reménykedtek Olaszország hadba lépésében, hogy egy füst alatt leszámolhassanak másik vetélytársukkal is.
     Háború esetén Darlan hadat akart üzenni Spanyolországnak is, egy azonnali gyors támadással semlegesíteni annak flottáját, és elfoglalni Spanyol-Marokkót. Ez az ötlet viszont az angolok határozott ellenkezésébe ütközött, akik tartottak egy Gibraltár elleni spanyol ellentámadástól, és egyáltalán nem voltak meggyőződve róla, hogy okos ötlet volna a franciák részéről egyszerre hadat üzenni a három legnagyobb szomszédjuknak.
     Darlan viszont a legfelsőbb parancsnokság –Supreme Allied Council- felállítására tett angol javaslatot nem támogatta, mivel tartott tőle, hogy egy közös főparancsnokság az ő hatáskörét és befolyását gyengítené.

Két balsorsú hajó. A Strasbourg és a Normandie Le Havre kikötőjében, 1939-ben.

    Miután a németek természetesen nem kockáztattak meg felszíni összecsapást a náluk külön-külön is sokkal erősebb angol és francia felszíni flottával, a francia hadihajók tevékenysége a háború első hónapjaiban nagyrészt kimerült a konvojkíséretekben, és a német portyázók utáni eredménytelen vadászatokban. A Strasbourg-ot októberben Brestből a nyugat-afrikai partokhoz vezényelték, hogy az Algerie és Dupleix cirkálók kíséretében, a brit Hermes anyahajóval egy köteléket alkotva kutasson a Graf Spee után. Novemberben a Force de Raid többi hajója az angol Hood csatacirkálóval együtt vette üldözőbe a német csatacirkálókat, melyek Izland közelében bukkantak fel, ahol elsüllyesztették a brit Rawalpindi segédcirkálót. Az angol-francia kötelék azonban már késve ért a helyszínre, a német csatacirkálók ugyanis, tudván, hogy elsüllyedése előtt a Rawalpindi még jelentette helyzetüket, gyorsan visszavonultak a hazai kikötőkbe. Az Izland körüli vizeken folytatott járőrözések során végig heves viharok tomboltak a térségben, s az erős hullámzásban a Dunkerque orra meg is rongálódott.
     Miután Olaszország egyelőre semleges magatartást tanúsított, és nem lépett be a háborúba, a Földközi-tengeren állomásozó hajók többségét apránként átirányították az atlanti térségbe. Novemberben egy új tengerészeti parancsnokságot, az Afrikai Admiralitást (Amiral Afrique) alakítottak, casablancai főhadiszállással.
     A francia flottavezetés nem is annyira a német hadihajók atlanti tevékenysége, hanem a sebezhetőnek tartott belga, és az északi francia kikötők elleni támadásoktól tartott. A Csatornán első világháborús mintára létrehozandó tengeralattjáró-zárról már a háború előtt megegyezés született az angolok és a franciák között, ám a felszíni hajók támadásaival szemben védtelennek érezték magukat. Megelőző intézkedésként teljesen komolyan foglalkoztak a holland és a belga kikötők elaknásításával, és a holland szigetek megszállásával. (Nyilván úgy gondolva, a semlegesség megsértése csak a németeknek van megtiltva. Churchill egyébként foglalkozott az ír kikötők megszállásának gondolatával is, nehogy azok német hajóknak adjanak menedéket.)
     A Toulonban állomásozó csatahajókat, a Bretagne-t és a Provance-ot, decemberben szintén átirányították az Atlanti Flottához. A két hajó előbb Brestben állomásozott, majd a Lorraine-al együtt a nyugat-afrikai gyarmatok védelmére rendelték őket, ahol megalakították a Force Y köteléket. A Casablancából és Dakarból kiinduló hajók az afrikai partok előtti hajóforgalmat biztosították, illetve az Atlanti-óceánon kutattak a német segédcirkálók után.
     A háború első hónapjaiban a francia hadihajók egyik különösen fontos feladata volt az ország aranytartalékainak biztonságba helyezése. 1940 tavaszáig több ilyen útra is sor került, melyek során a Bretagne és a Lorraine, valamint több cirkáló, a francia Nemzeti Bank aranytartalékait szállította a Bermudákra, és a kanadai Halifax kikötőjébe. A visszafelé vezető út során rendszerint csapatszállító konvojokat biztosítottak. Egy korábbi küldetés során pedig, még 1939 szeptemberében, az Emile Bertin cirkáló az 57 tonnányi lengyel aranytartalékot szállította Libanonból Toulonba.
     Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a német felszíni flotta részéről nem kell komolyabb támadásra számítani, és az év végére megszűnt a portyázó zsebcsatahajók jelentette fenyegetés is –a Graf Spee-t elsüllyesztették, a Deutschland visszatért Németországba-, ismét a Földközi-tenger térsége került előtérbe, ahol az agresszív olasz magatartás miatt egyre nagyobb eséllyel lehetett számítani az olasz hadüzenetre. A líbiai olasz haderőt megerősítették, márciusban pedig elrendelték a mozgósítást. A diplomatáktól is egyre több figyelmeztető jelzés érkezett a közelgő olasz beavatkozásról.
     1940 első hónapjaiban a nagy francia hadihajókat egymás után irányították vissza a Földközi-tengeri támaszpontokra. Januárban a Bretagne és Provance csatahajók visszatértek Oranba, ahonnan a Bretagne Alexandriába hajózott, hogy csatlakozzon az ott állomásozó, ekkoriban még igen gyenge angol kötelékhez. A Provance-t egy dakari kitérő után április végén szintén Alexandriába irányították át, ahol az angol-francia kötelékhez szintén áprilisban csatlakozott a Lorraine csatahajó is. A franciák késznek mutatkoztak arra, hogy az első világháborús munkamegosztáshoz hasonló módon magukra vállalják a mediterrán térségben folyó tengeri hadműveletek terhét, miközben az atlanti vizeket átadják a briteknek. Április végén azonban az angolok elkezdték megerősíteni az Alexandriában állomásozó flottájukat. Először két csatahajót irányítottak át ide, majd májusban, több tucat cirkálóval és rombolóval együtt, további kettőt, és a Távol-Keletről ide küldték az Eagle anyahajót is. Az angolok ettől kezdve egymagukban is fölényes túlerőben voltak az ekkor mindössze két régi csatahajót felvonultatni tudó olaszokkal szemben, és nem volt tovább szükségük segítségre. A francia csatahajókat fokozatosan visszairányították a Földközi-tenger nyugati medencéjébe, Bizertába, majd Mers el Kebirbe. A térségben állomásozó francia és angol haditengerészeti erők továbbra is saját, külön parancsnoksággal rendelkeztek, s csupán az Olaszországgal való háború esetén helyezték volna őket egy közös parancsnok alá, akinek személyéről nem született döntés.
     A Bretagne közben egy időre visszatért az Atlanti-óceánra, ahol egy aranyszállítmánnyal hajózott át a kanadai Halifax kikötőjébe, majd a visszafelé vezető úton egy katonai felszereléseket szállító konvoj kíséretét látta el. A csatahajó májusban tért vissza a Földközi-tengerre, ahol május 18-án vetett horgonyt Bizerta kikötőjében, majd a már ott álló Provance csatahajóval együtt a Mers el Kebiri támaszpontra hajózott át, és 27-én csatlakozott a Force de Raid már ott állomásozó kötelékéhez. A Lorraine Alexandriában maradt, és az olasz hadüzenet után az angol hadihajókkal együtt vett részt a líbiai Bardia kikötőjének –egyébként nem túl eredményes- bombázásában. Ez volt az angol és francia hadihajók utolsó közös hadművelete.
    

A Marseillaise cirkáló.
A növekvő olasz fenyegetés miatt a francia flotta fő ütőerejét jelentő két csatacirkálót április első napjaiban vezényelték át Mers el Kebirbe, ahonnan fel tudtak lépni az olasz flotta ellen, de ha a szükség úgy hozta, gyorsan vissza is lehetett irányítani őket az atlanti térségbe. Megérkezésük után alig négy nappal, a norvégiai kampány idején, valóban vissza is küldték őket Brestbe, ám amikor április 12-én –éppen azon a napon, amikor a két francia csatacirkáló befutott Brestbe- mozgósították az olasz haditengerészetet, újra Oránba vezényelték őket.Paul Reynaud (1878-1966).
     A Norvégia ellen tervezett hadműveletben részt vevő francia kötelék a német invázió után az ellenséges csapatszállító hajókat feltartóztatni próbáló angolokkal együtt vett részt a norvég vizeken folyó hadműveletekben, de eredmény nélkül. A kötelék zászlóshajóját, az Emile Bertin cirkálót, április 19-én német bombatalálat rongálta meg, és javításra kénytelen volt visszatérni Brestbe. Helyére a Montcalm cirkáló lépett.
     (A szövetséges propaganda jókora ricsajt csapott a semleges Dánia és Norvégia elleni alávaló, galád, hitszegő –stb., stb.- német orvtámadás miatt, pedig az igazság az, hogy a németek egyszerűen csak megelőzték az angolokat három nappal. A britek ugyanis ugyanekkorra tervezték a saját akciójukat, melynek során a norvég vizek elaknásításával, és esetleg néhány stratégiailag fontos pont megszállásával szorosabbra vonták volna a blokádot Németország körül, és elvágták volna a német ipart a számára létfontosságú, északról érkező vasércutánpótlástól.
     Egy hónappal korábban a francia miniszterelnök, Paul Reynaud, angol kollégájához intézett levelében arról értekezett, nincs szükség a mindenáron való gyors döntés keresésére, az idő nekik dolgozik. A hatékonyabb blokád érdekében Reynaud azt javasolta, hagyjanak fel a semleges államokkal szemben folytatott mosolypolitikával, és ahol szükséges, érvényesítsék velük szemben is az érdekeiket, ha kell erőszakkal. Ebből nemcsak stratégiai, hanem lélektani szempontból is hasznot húzhatnak, amennyiben a kemény fellépésekkel megrettentik a németeket. Reynaud első helyen szintén a norvég vizek feletti ellenőrzés megszerzését említette, ha szükséges, norvég területek megszállásával, de felvetette a holland és belga kikötők és folyók elaknásítását, a holland szigetek megszállását, valamint a kaukázusi orosz olajmezők szíriai támaszpontokról való bombázását is. Ezek az ötletek nem azért nem valósultak meg, mert a demokrácia magasztos elveinek felkent bajnokai végül visszarettentek a nemzetközi jog ilyen durva megsértésétől, hanem egyszerűen csak azért, mert a németek eléjük vágtak.)
     A francia csatacirkálók április végén visszatértek Mers el Kebirbe. Kísérő cirkálóik, és néhány romboló, a szűkös, és teljesen még el sem készült orani támaszpont helyett Algír kikötőjében állomásozott. A kötelék az olasz hadüzenet után az észak-afrikai kikötőkből induló konvojokat kísért Toulonba, harctevékenységben azonban nem vett részt. Az egyik út során ugyan üldözőbe vették a kísért konvoj közelében felbukkanó, Sansonetti ellentengernagy vezette olasz cirkálóköteléket, a gyors olasz hajóknak azonban sikerült elmenekülniük a túlerőben levő franciák elől. A gyorsan bekövetkező összeomlás miatt a francia hadihajók már nem sokat tudtak tenni az olaszok ellen, az egyetlen komolyabb bevetésük az volt, amikor egyik cirkálókötelékük lőtte Genova kikötőjét.
     Június végére minden francia hadihajó visszatért támaszpontjára, és tehetetlenül várták, mit fognak dönteni a fegyverszüneti tárgyalások további sorsuk felől.

A Mers el Kebirben horgonyzó francia flottakötelék.

Az út Mers el Kebirig.

    A szokásos gyakorlatnak megfelelően a szárazföldi és tengeri haderők parancsnokai a második világháború előestéjén megint arra készültek, hogy majd az előző háborút fogják újravívni, modernebb eszközökkel. A szárazföldön ismét elhúzódó állóháborúra készültek, és hogy már rögtön az elején megnehezítsék a németek dolgát, a francia-német határ teljes hosszában jól kiépített erődrendszert hoztak létre, abban bízva, a várható német támadást így már a határon fel tudják tartóztatni. Az irtózatos költségek árán létrehozott Maginot vonal modern erődrendszerének világszerte a csodájára jártak, ám e világcsoda nem nyújtott teljes védettséget, hiszen csupán a német határ mentén építették ki, s egy Belgiumon át való átkaroló támadás ellen nem adott védelmet. A franciák természetesen nagyon is számítottak egy ilyen lehetőségre, arra, hogy a németek ezúttal sem fognak habozni a belga semlegesség megsértése miatt. A Maginot vonalon le nem kötött erőik javát ezért itt, északon állomásoztatták, és a védelemben erősen számítottak a szintén kiváló hírnévnek örvendő belga erődrendszerre. A francia és a belga kormányok között már jóval korábban megállapodás született az együttműködésről egy német támadás esetén. (Belgium semlegessége így legalábbis idézőjelbe tehető.)
    Henri Philippe Benoni Omer Joseph Pétain (1856-1951). Amikor 1940 tavaszán a német csapatok valóban átlépték a belga határt, a francia-angol hadsereg azonnal benyomult Belgium területére, hogy az előzetes terveknek megfelelően közös erővel, még belga területen feltartóztassák a német előrenyomulást. Azzal, hogy az északon állomásozó csapataikat előretolták Belgiumba, széles, és gyengén védett rés nyílt köztük, és a Maginot vonalat védő csapatok között. Ezt ők is felismerték, ám nem nyugtalankodtak miatta különösebben, mivel úgy gondolták, a német területek felől az Ardennek hegyvidékének sűrű erdőségei megakadályozzák a nagyobb csapatmozgásokat.
     A németek nem így gondolták. A belgiumi betörés valójában csupán megtévesztő hadművelet volt, mellyel ki akarták mozdítani állásaikból a szövetséges haderőt. Miután ez sikerült, saját főerőiket minden különösebb gond nélkül átvitték az Ardenneken, és a Sarlócsapás hadművelettel dél felől nagy ívben egészen a tengerig előrenyomulva, bekerítették az egész szövetséges hadsereget.
     A francia-angol-belga haderő pusztán az anyagi és az emberveszteséget tekintve nem szenvedett nagy vereséget, s veszteségei nem voltak különösebben súlyosak. (A fegyverszünetig összesen 92 ezer embert vesztettek, viszont utána majdnem kétmillió szövetséges, főleg francia katona esett hadifogságba.) A váratlan német támadás, és annak nagy sikere inkább morálisan verte szét a sereget, ahol az organizáció teljesen felbomlott. A megfelelő, egységes irányítást nélkülöző, a hátországtól és az utánpótlástól elvágott csapatok először szervezetten próbáltak meg visszavonulni, és új védelmi vonalakat kialakítani, ám a megbomlott rend egyre jobban szétzilálódott, és a csapatok végül totális összevisszaságban özönlöttek vissza a tengerpartra.
    A káoszt csak tovább növelte a civil lakosság, mely a német előrenyomulástól pánikba esve menekülni próbált lakóhelyéről. Hihetetlen jelenetek közepette civil menekülők milliói árasztották el az utakat, melyek teljesen bedugultak. A szövetséges csapatok közötti kommunikáció gyakorlatilag megszűnt, a helyzet teljesen áttekinthetetlenné vált. A felbomlott csapatokat lehetetlen volt újjászervezni, és ellentámadásra indítani. Az egyetlen lehetőség a csapatok evakuálása, és az északi területek feladása maradt. Az elsősorban Dunkerque kikötőjéből végrehajtott kiürítés, nem kis részben a saját sikerein meglepődött német hadsereg habozása miatt, végül sikerrel járt, s több mint háromszázezer, nagyobb részt angol katonát sikerült evakuálni. Azok felszerelése azonban teljes egészében odaveszett. (Hitler végig azt állította, csapatai megállításával szándékosan adott egérutat az angoloknak, hogy ne gyengítse meg túlzottan a későbbi szövetségesének tekintett Brit Birodalmat.)
     A kiürítéssel foglalkozó könyvekben gyakran lehet sajnálkozó megjegyzéseket olvasni a francia katonákról, „akiknek többsége csak hosszú évek múlva léphetett újra hazai földre”. Valójában a francia katonák többsége már néhány hét múlva újra hazai földre lépett, az angolok ugyanis visszaszállították őket Normandiába, ahol folytatni kívánták az ellenállást. A porrá zúzott franciák azonban nem látták sem lehetőségét, sem pedig értelmét a további harcnak, és vereségüket elismerve júniusban fegyverszüneti tárgyalásokat kezdtek a németekkel.

 Dunkerque-i életkép.

    Május végén már az angolokban is felmerült a franciák vereségének gondolata, és a brit kormányzat kezdett aggódni a francia haditengerészet további sorsa miatt. A flotta még szinte teljesen ép volt, az addigi harcokban nagyobb egységet nem vesztett. Első komolyabb veszteségeit a dunkerque-i kiürítésnél szenvedte el, amikor német bombázók elsüllyesztették az Adroit és Foudroyant rombolókat. Nem sokkal korábban pedig a Railleuse romboló süllyedt el Casablanca kikötőjében, egy belső lőszerrobbanás miatt.
    Maxime Weygand (1867-1965). Churchill kabinetminisztere, Lord Maurice Hankey, már május végén felvetette az ötletet, javasolni kellene a franciáknak, hogy angol kikötőkbe irányítsák át hadi és kereskedelmi hajóikat. A külügyminisztérium valószínűtlennek tartotta, hogy a franciák ebbe belemennének, a párizsi nagykövet pedig azt javasolta, a francia kormányt megkerülve személyesen Darlannal tárgyaljanak arról, hogy -akár a kormány ellenére- utasítsa a flottát az angol kikötőkbe való befutásra. A nagykövet tovább növelte a brit aggodalmakat azzal a véleményével, mely szerint a franciák készek lesznek kiszolgáltatni a flottájukat németeknek, ha ez lesz a fegyverszünet feltétele.
     Június 11-én a franciaországi Briare-ben megbeszélést tartottak a francia és az angol kormány vezetői, Churchill-el és Reynaud-al az élen. Az egyik beszélgetés során Darlan meglehetősen szenvedélyes hangon tett ígéretet Churchill-nek, hogy a francia flotta soha nem fogja magát megadni az ellenségnek, és végső esetben inkább áthajózik Kanadába. Bár Darlan rögtön ezután hozzátette, a politikusok persze lehet, hogy másként döntenek… (Egyébként ezen az értekezleten találkozott először Churchill, és az ekkor a francia hadügyminiszter helyetteseként tevékenykedő De Gaulle.)
     Churchill minderről rögtön tájékoztatta Rooseveltet, akinek rendszeresen küldött tájékoztatást a helyzet alakulásáról. (Akár úgy is lehetne fogalmazni, rendszeresen jelentett neki. A háború alatt több mint 1500 levelet küldött nagy barátjának, többnyire „Egy úr az Admiralitásról” aláírással.) Az amerikaiak élénk figyelemmel követték nyomon a fejleményeket, és már a háborúnak ebben a korai időszakában sem lehetett senkinek sem szemernyi kétsége afelől, melyik felet támogatják. A nagy mennyiségű hadianyag mellett már ekkor érkeztek az önkéntesek Franciaországba, és főleg Nagy-Britanniába. A két ország rögtön a háború kitörése után, az előző háborúhoz hasonlóan, azonnal az Egyesült Államokhoz rohant kölcsönért, nyersanyagokért, és katonai segítségnyújtásért. Ez utóbbit az amerikaiak természetesen elutasították, noha június 14-én maga a francia miniszterelnök kérte sürgős beavatkozásra Rooseveltet. Ekkor már az amerikai beavatkozás maradt a franciák és angolok utolsó reménye, amit a francia belügyminiszter egyértelműen meg is mondott az angol nagykövetnek. A miniszter azt is hozzátette, amennyiben a várt amerikai segítségnyújtás nem érkezik meg, a legjobb lenne elsüllyeszteni a francia hadihajókat. (A miniszter természetesen önelsüllyesztésre gondolt.)
     Az angol kormány azonban nem bízott sem az amerikai katonai beavatkozásban, sem pedig a franciákban, noha Reynaud igyekezett megnyugtatni őket, a francia hadiflotta németeknek való megadása elfogadhatatlan tárgyalási feltétel számukra. A britek leginkább a modern francia csatahajók miatt aggódtak, különösen a közvetlenül a befejezés előtt álló Richelieu, és az előrehaladott készültségi fokon levő Jean Bart miatt. Az általános vélemény szerint ezek a hajók 1940-ben –ha elkészültek volna- a világ legkorszerűbb csatahajói lettek volna, és német kézre kerülésüket az angolok szabályos katasztrófaként élték volna meg. A brit kormány mindent elkövetett, hogy ezeket a hajókat angol kikötőkbe csalogassák. Kísérőhajókat és vontatókat küldtek a franciáknak, és a légifedezetet is felajánlották, hogy biztosítsák a csatahajók Portsmouth vagy Plymouth kikötőjébe vezető útját. A Force de Raid Mers el Kebirben álló két csatacirkálóját szintén szerették volna Gibraltárba átirányíttatni.
     De Churchill már június 13-án este elküldte a francia flotta további sorsát meghatározó első táviratot az Alexandriában állomásozó flotta parancsnokának, Sir Andrew Cunningham-nek: „Megvan a lehetősége annak, hogy a franciák különbéke megkötését fontolgatják, mely esetben a francia haditengerészet további sorsa elsőrendű fontosságú üggyé válik. Ha rá tudná bírni a Kelet-Mediterrán térségben tartózkodó francia hadihajókat, hogy csatlakozzanak Önhöz Alexandriában, az biztosítaná ezen hajók helyzetének a mi kívánalmaink szerint való rendezését.” A két nappal későbbi üzenet még egyértelműbb volt: „Abban a lehetséges esetben, ha a franciák különbékét kötnek, felkérjük a Francia Admiralitást, küldjék a Force de Raid-et Gibraltárba, ahol a mi ellenőrzésünk alatt lehetnek. Abban az esetben, ha ezt nem teszik meg, és fennáll a hajók ellenséges kézre kerülésének veszélye, utolsó lehetőségként utasíthatjuk Önt, a rombolók és/vagy a Resolution ágyútüzével, és torpedókkal pusztítsa el őket, különös tekintettel a Dunkerque-re és a Strasbourg-ra.
    Még egy elhivatott ember. Charles Andre Joseph Marie de Gaulle, a Tábornok (1890-1970). Churchill ekkor még mindig az ellenállás folytatására igyekezett rábírni a franciákat. Az már nyilvánvaló volt, hogy Franciaországban nem lehet tovább folytatni az ellenállást, de a britek úgy gondolták, a franciáknak ugyanazt kellene tenniük, mint a norvégoknak vagy a hollandoknak, vagyis a kormánynak külföldre, Angliába, vagy valamelyik francia gyarmatra kellene távoznia, és az ország eleste után is folytatnia az ellenállást, fenntartva a hadiállapotot a németekkel. Hogy ezt a lehetőséget valahogy vonzóvá tegye a franciák számára, az angol kormány június 16-án egy meglehetősen bizarrnak tűnő ötlettel állt elő. Churchill, kormánya támogatásával, javaslatot tett a franciáknak a két nemzet egyesítéséről, és egy francia-angol unió létrehozásáról. Nem a két ország közti szövetség szorosabbra vonásáról volt tehát szó, hanem a két állam konföderatív egyesítéséről! Az angolok kidolgozták az Unió deklarációjának szövegét is, mely ezzel a mondattal kezdődött: „A két kormány kinyilvánítja, hogy Franciaország és Nagy-Britannia többé nem két nemzet, hanem egységes Francia-Brit Unió.
     Ma sem tisztázott, kinek a fejében született meg ez az ötlet. Általában az ekkor Londonban tartózkodó De Gaulle-t, vagy valamelyik, az ő szűkebb környezetébe tartozó bizalmasát tartják az értelmi szerzőnek. Mindenesetre De Gaulle volt az, aki szinte csak percekkel a határozatot elfogadó angol kormányülés után telefonon tájékoztatta Reynaud-t a javaslatról.
     Az Unió ötlete, az angol reményekkel ellentétben, inkább csak felbőszítette a franciákat. Weygand megjegyezte, a britek láthatóan az utolsó francia katonáig folytatni kívánják az ellenállást, majd hozzátette, Hitler három héten belül „úgy kitekeri Anglia nyakát, mint egy csirkéét”. Pétain sokkal drasztikusabban fogalmazott, amikor kijelentette, a jelenlegi helyzetben Nagy-Britanniával szövetkezni olyan lenne, mint egy hullával közösülni. A brit javaslatot ahogy jött, azonnal le is söpörték az asztalról. Reynaud még aznap lemondott, helyette Pétain és Weygand alakított új kormányt, mely azonnal fegyverszünetet kért a németektől.
     Az új kormányzat továbbra is igyekezett megnyugtatni a briteket, hogy a francia flottát semmi szín alatt nem adják át az ellenségnek. Az angol attasénak Darlan ismét kijelentette: „Ahogy azt már korábban is oly sokszor elmondtam, nincs szükség nyugtalankodniuk a francia flotta miatt. A flotta még harcol, és soha nem engedjük meg, hogy az ellenség kezére jusson.
     Az angolokat most már nemcsak a francia hadihajók, hanem a francia atlanti kikötőben állomásozó szövetséges, illetve semleges kereskedelmi hajók is izgatták. 17-én az Admiralitás elrendelte a kikötők evakuálását, igyekezve a lehető legtöbb hajót átirányítani az angol kikötőkbe. Sokan ennél is tovább akartak menni. Az egyik angol összekötő tiszt, William Bissett kapitány, egyik jelentésében azt írta: „Ha egyáltalán lehetséges az evakuáció, szeretnék annak támogatására annyi rombolót, amennyit csak lehet, és javasolnám annyi teherhajó elsüllyesztését, még gyorsan a fegyverszünet után, amennyit csak lehetséges, a rombolók torpedóival, vagy repülőgépekkel. Kriminális volna ilyen sok jó hajót az ellenségnek adni.
     Az utolsó napokat kihasználva az angolok gőzerővel folytatták a brit állampolgárok, és a legkülönfélébb nációkba tartozó menekültek evakuálását a francia kikötőkből. A fegyverszünetig közel 150 ezer főt szállítottak át angol kikötőkbe, főleg a brit hadsereg és légierő katonáit és személyzetét, a menekülő lengyel katonai egységeket, de sok civil menekültet is. A német légierő csak szórványosan támadta az evakuálást végző hajókat, ám egy esetben mégis igen súlyos veszteségeket okozott a briteknek. A német bombázók június 17-én, Bordeaux előtt négy bombatalálatot értek el az angol Lancastria utasszállítón, mely zsúfolásig volt tömve az angol hadsereg és a kereskedelmi tengerészet embereivel, illetve civil menekültekkel. A gyorsan elsüllyedő hajón a legóvatosabb becslések szerint is legalább 3.500 ember veszett oda. Churchill megtiltotta, hogy a katasztrófa hírét nyilvánosságra hozzák, és mivel ezt az utasítását később elfelejtette visszavonni, a Lancastria ügy iratai egészen a legutóbbi időkig elfelejtve hevertek a levéltárak mélyén.
     Az evakuálásokban részt vettek a francia hajók is, köztük a két öreg, első világháborús csatahajó, a Courbet és a Paris, melyek addig Cherbourg és Le Havre védelmében vettek részt, vajmi kevés sikerrel. A bombatalálattól megrongált Paris, fedélzetén 2.800 menekülttel, június 11-én hajózott át Plymouth-ba, noha sérülései miatt mindössze hét csomós sebességre volt képes.
    

Egy szemléletes fényképfelvétel a Dunkerque-i evakuációról.
Noha a fegyverszüneti tárgyalások már folyamatban voltak, az angolok továbbra is komoly erőfeszítéseket tettek arra, hogy a franciákat rábírják az ellenállás gyarmati területekről való folytatására, és a flotta brit kikötőkbe való áthelyezésére. A győzködésbe beszálltak a britek oldalán az amerikaiak is, akik figyelmeztették az új francia kormányt, el fogják veszíteni az Egyesült Államok baráti jóindulatát, ha a fegyverszünet megkötése előtt nem helyezik biztonságba –vagyis angol kikötőkbe- a francia flottát. Ezzel azonban csak felhergelték a franciákat, akik most megsértődtek a fenyegetőző amerikaiakra is, akik pedig korábban, amikor szükség lett volna rá, nem segítették őket.
     A gyarmatokon való további ellenállás gondolatát még a franciák sem vetették el teljesen. Szinte valamennyi francia gyarmati kormányzó úgy nyilatkozott, kész támogatni, hogy a Pétain kormány az ő irányítása alatt álló területre települjön át, és tovább folytassa a harcot a németek ellen. A gyarmati csapatok harci morálja is jónak volt mondható, legalábbis parancsnokaik szerint. A franciák azonban végül úgy döntöttek, az áttelepülés csak akkor jöhet szóba, ha a németek elfogadhatatlan feltételeket támasztanak a fegyverszüneti tárgyalásokon. (A francia flotta átadása is ilyen elfogadhatatlan feltétel lett volna.) Ebben az esetben a kormány Algírba költözött volna át, és folytatta volna a háborút. Erre meg is tették az előkészületeket. Készültségbe helyezték a szükséges szállítóhajókat, és utasították az algériai kormányzót, készítse elő, és szerelje fel a kormány részére szükséges épületeket.
     Az angol és francia haditengerészet megbízottai utoljára június 18-án találkoztak. Mindegyikük a szokásos szövegekkel hozakodott elő. A britek ismét a flotta miatt aggodalmaskodtak, a franciák pedig igyekeztek meggyőzni őket, semmi szín alatt nem fogják megengedni, hogy hadihajóik német vagy olasz kézre kerüljenek. A hajókat igyekeztek távolabbi, gyarmati kikötőkbe menekíteni, parancsnokaik pedig parancsot kaptak, semmilyen idegen kormányzat utasításait ne fogadják el. Tájékoztatták a briteket arról is, hogy a Richelieu és Jean Bart csatahajókat sikerült kimenteni a francia kikötőkből, és észak-afrikai kikötőkbe vinni őket. Darlan felvetette azt is, hogy a Richelieut átküldik Kanadába, vagy az Egyesült Államokba, hogy felszerelését ott fejezzék be.
     Angol tárgyalópartnerei meglehetősen ellenszenves hatást gyakoroltak Darlanra, aki úgy látta, a követelőző britek ezúttal is kizárólag saját érdekeikkel törődnek, semmilyen együttérzés nincs bennük a szorult helyzetbe került franciákkal szemben, és képtelenek egyetlen elismerő szót is kipréselni magukból, mellyel a franciák addigi erőfeszítéseit méltányolnák. Feleségének írt levelében azt írta, az angolok olyanok voltak, mint az erőszakos örökösök, akik meg akarnak bizonyosodni afelől, hogy a haldokló tényleg rájuk hagyja a vagyonát.
     A francia kormány június huszadikán kapta meg a németek fegyverszüneti feltételeit, melyek súlyosak voltak ugyan, ám a körülményekhez képest mégis kedvezőbbek annál, amit várni lehetett. A németek nem szállták meg az egész országot, „csupán” az északi területeket, a főváros környékét, és az atlanti partokat. A megmaradt déli részek, nagyjából az ország területének harmada, az új francia kormány ellenőrzése alatt álló, elviekben független államként működhettek tovább. A németek a megszállt területeken is meghagyták a régi közigazgatást, amely itt is a Vichy-ben települt új kormány irányítása és ellenőrzése alatt állt. A németek nem tartottak igényt a francia hadihajókra, azokat német és olasz ellenőrzés mellett le kellett szerelni.
     Mindez Hitler döntésének volt köszönhető, aki határozottan elutasította a német és olasz haditengerészet részéről egyaránt felmerülő igényeket a francia hadihajók megszerzésére. Mindkét haditengerészet igencsak szűkében volt a felszíni hadihajóknak, és parancsnokaik abban bíztak, állományukat kiegészíthetik a hadizsákmányként hozzájuk kerülő francia egységekkel. Mussolini személyesen próbált meg ebben az ügyben lobbizni a Führernél. Hitler azonban ezúttal is szélesebb látókörű politikusnak bizonyult, mint kollégája, és beosztott parancsnokai. Nem akarta olyan feltételek elé állítani a franciákat, amiről tudta, hogy azok nem fogadhatják el. Egyszerűen csak annyit akart, hogy a francia hadihajók ne kerüljenek angol kézre. A hadihajók megszerzésének Hitler nem tulajdonított olyan stratégiai előnyt, ami megérte volna a megszerzésükért vállalt politikai hátrányt.
     A német haditengerészet főparancsnokságának egy június huszadikai jelentése egyébként egy érdekes kommentárt fűzött a történtekhez: „Itt figyelembe kell vennünk, hogy azon a napon, amikor a fegyverszüneti feltételeket átadjuk a franciáknak, a brit flotta kétségtelenül beveti majd teljes erejét, hogy egy nagyszabású felszíni hadművelet sikerével növelje tekintélyét.

Két veterán frontharcos. Pétain és Hitler.

    A Csatorna túloldalán az angolok idegesen várták, a fegyverszüneti egyezményben a németek milyen sorsot szánnak majd a francia flottának. Közben kezdtek erősödni azok a hangok is, melyek azt akarták, hogy a továbbiakban ellenséges flottaként tekintsenek a francia tengerészetre. Churchill is határozottan ellenezte a javaslatot, hogy a meg nem szállt francia kikötőkbe élelmiszert szállító francia kereskedelmi hajóknak szabad utat kellene biztosítani.
     A fegyverszünet feltételeit június 22-én véglegesítették. Ennek az angol oldalon legnagyobb érdeklődéssel várt 24-es pontja így hangzott:
     „A Francia Flotta (azon részének kivételével, mely a Francia Kormány fennhatósága alatt marad, hogy a francia érdekeket védelmezze a gyarmatokon) a kijelölt kikötőkben gyülekezik, ahol német, illetve olasz felügyelet alatt lefegyverzik és demobilizálják. Erre a célra a hajók békebeli támaszpontjai lesznek kijelölve.
     A Német Kormány ünnepélyesen kijelenti a Francia Kormánynak, hogy nincs szándékában a háborúban saját céljaira felhasználni a Francia Flotta német felügyelet alatt kikötőkben álló hajóit, kivéve azokat az egységeket, melyek a part menti járőrözésre és aknakeresésre szükségesek. Továbbá ünnepélyesen kijelenti, hogy nincs szándékában követeléseket támasztani a Francia Flotta irányában a békekötés után sem. A Francia Flotta azon egységeinek kivételével, melyeket gyarmati szolgálatra jelölnek ki, minden, jelenleg a francia területi vizeken kívül tartózkodó hadihajót vissza kell hívni Franciaországba.

     A szöveg egyáltalán nem okozott nagy megkönnyebbülést Londonban, és nem csak azért, mert nem bíztak a németekben. Az egyik angol politikus a német feltételeket „ördögien okosnak” nevezte, mellyel a németek a francia elszántság utolsó maradványait is lerombolják. A csalódás oka tehát elsősorban az volt, hogy a németek nem támasztottak olyan igényeket a franciákkal szemben, amikkel a háború minden áron való folytatására irányuló angol törekvéseket igazolni lehetett volna.
     Az angolok tovább folytatták a látványos aggódást a francia hadihajók sorsa felől, a franciák pedig továbbra is igyekeztek nyugtatni őket. Ismét közölték az angolokkal, a hadihajók parancsnokainak szigorú utasításuk van arra, hogy elsüllyesszék hajójukat, ha azt idegen hatalmak megpróbálnák birtokukba venni. Darlan ötlete nyomán a franciák javaslatot tettek a 24-es cikkely kiegészítésére is. Ebben megengedték volna a francia hadihajók afrikai kikötőkben való leszerelését is, természetesen német és olasz felügyelet mellett. A leszerelés után a hajók békebeli legénységi állományuk legfeljebb felét megtartva állomásoztak volna a kikötőkben. Ugyanekkor a francia főparancsnokság utasította angol kikötőkben álló hajóit, hajózzanak át az észak-afrikai francia támaszpontokra.
     Az angol háborús kabinet a franciáknak átadott német fegyverszüneti feltételeket június 22-én este tárgyalta meg. A szöveg angol fordításának egyik „érdekessége” volt, hogy az eredeti francia szövegben szereplő „controle” szót, mely ellenőrzést jelent, az angol változatban a „control” szóra fordították, melynek jelentése viszont irányítás/fennhatóság. A szöveg az angol olvasatban tehát nem arról szólt, hogy a németek ellenőrzik a francia flottát, hanem arról, hogy irányításuk alá vonják azt. Még a fordítók rendelkezésére álló igen szűkös időt figyelembe véve is nehéz elképzelni, hogy a fegyverszüneti szerződés hivatalos angol fordítását készítők ne lettek volna tisztában a két, egyformának tűnő szó eltérő jelentéseivel. Hogy mégis hogyan került be a szövegbe ez a félrefordítás, csak találgatni lehet. (Azt meg itt nem akarok, bár volna néhány tippem.)
    

A szépreményű ifjú titán 1895-ben, a királyi lovasság alhadnagyaként. Winston Leonard Spencer-Churchill (1874-1965).
Az ülésre késve érkező Churchill minden korábbi megnyilvánulásánál agresszívebb hangnemben követelte a francia hadihajók elleni fegyveres fellépést. „Egy erős köteléket kell kiküldenünk, és először a Richelieu-t kell kezelésbe venni. Ha a kapitánya elutasítja a tárgyalást, úgy kell kezelnünk, mint a Szövetségesek ügyének árulóját. A hajókat bombáznunk kell az Ark Royal gépeiről, vagy elaknásítani a kikötőt. Semmilyen körülmények között nem szabad megengednünk, hogy ezek a hajók megszökjenek.” A harciaskodó beszéd még a brit miniszterekben is megütközést keltett, akik nem támogatták egyhangúan a flotta bevetését a néhány napja még velük szövetséges franciák ellen.
     Azt viszont eldöntötték, hogy az angol kikötőkben horgonyzó francia hajók kifutását nem szabad engedélyezni, s erről tájékoztatták is a hazai, illetve angol ellenőrzés alatt álló kikötők parancsnokait, valamint az ott állomásozó brit hadihajókat. Ez a már nyíltan ellenséges lépés arra késztette a francia kormányt, hogy jegyzékben fejezze ki kifogásait a britek magatartása miatt. „Őfelsége Kormányának magatartása, és az Első Miniszter –Churchill- megjegyzései, azt a benyomást keltik, hogy a Francia Kormány komoly nyilatkozatait nem fogadják Londonban azzal a bizalommal, melyet megérdemelne. Bármilyen nehézségeket is okoz a jelenlegi helyzet, nem kellene megengedni, hogy a két kormányzat által eddig támogatott morális és politikai kérdésekben törést okozzon közöttük. …. Az Első Miniszter úgy tűnik, a jelenlegi Francia Kormányt úgy tekinti, mint amely nem képviseli teljesen a francia közvéleményt, vagy annak csak egy kis részét képviseli. Fontos kihangsúlyoznunk, hogy nincsen „bordeaux-i kormány”. Csupán egyetlen, Francia Kormány van, amely a francia emberek érzéseit tolmácsolja, és élvezi azok teljes körű támogatását.
     A francia nagykövet ugyanekkor hasonló értelmű levéllel fordult az angol uralkodóhoz, abban a reményben, közvetítésével sikerülhet a két kormány megromlott viszonyát valamelyest rendezni. A francia jegyzékeket azonban az angolok figyelmen kívül hagyták, a kabinetülés napirendre sem tűzte őket. A június 24-ei ülésen viszont első ízben vetették fel valószínű lehetőségként a francia hadihajók elleni fegyveres támadás gondolatát, és utasították az Első Lordot, tegye meg a szükséges előkészületeket egy ilyen lépésre. Ugyanekkor elrendelték, a nyílt tengeren tartózkodó francia kereskedelmi hajókat angol kikötőkbe kell kényszeríteni, a már ott álló francia hajóknak pedig nem szabad engedélyezni a kikötő elhagyását. Úgyszintén elrendelték, hogy a németek által megszállt francia kikötőkbe még semleges zászló alatt hajózó teherhajókat sem engednek be. Ez gyakorlatilag az atlanti francia partok blokádját jelentette. A vichy kormány fennhatósága alatt álló déli francia kikötőkre ez a rendelkezés elvileg nem vonatkozott, ám mivel a Földközi-tenger mindkét bejáratát az angolok ellenőrizték, igazából ezeket a kikötőket is elzárták a külvilágtól. Az angolok ezzel gyakorlatilag teljes blokád alá vették Franciaországot, mely csupán az észak-afrikai gyarmataival tudta valamennyire fenntartani az összeköttetést.
    
A megszállt Franciaország térképe. Kékkel jelezve a Vichy kormány fennhatósága alá tartozó területek.
Közben kezdtek egyre konkrétabb formát ölteni a francia kikötők elleni támadások tervei. Mivel úgy vélték, a sekély vizű, védőhálókkal telerakott kikötőkben egy torpedótámadás nem vezetne eredményre, egy meglepetésszerű, előzetes figyelmeztetés nélkül végrehajtott hajnali tüzérségi támadás látszott a legcélravezetőbb módszernek. A tengernagyok meglehetősen vegyes érzelmekkel vettek részt az előzetes megbeszéléseken. Ahogy az értekezleten meg is jegyezték: „Nehéz végrehajtani egy olyan utasítást, mely azoknak az embereknek az elpusztításáról szól, akik alig 48 órával korábban még a szövetségeseink voltak. Ha a brit flotta harci tevékenysége során francia tengerészeket öl meg, a francia és a német kormány ki fogja jelenteni, hogy Anglia háborút indított Franciaország ellen, és az egész francia birodalom rokonszenve elveszik számunkra.
     Június 23-án a gibraltári támaszpont parancsnoka, Dudley North altengernagy, a Douglas rombolón útnak indult az észak-afrikai francia kikötők felé, hogy tájékozódjon a helyzetről, és a franciák további terveiről. Eredetileg az észak-afrikai francia haditengerészeti erők főparancsnokával, az ekkor éppen Bizertában tartózkodó Jean Pierre Estéva altengernaggyal szeretett volna találkozni, ő azonban rádión közölte, egyéb elfoglaltságai miatt nem tud időt szakítani az angol tengernaggyal való megbeszélésre. A Douglas így a legerősebb francia kötelék kikötője, Oran felé indult. A 24-én kora reggel megérkező angol rombolót a francia Leopard romboló vezette be az aknamezőkkel védett oráni kikötőbe, ahol a briteket teljes tiszteletadással fogadták. North először Jarry ellentengernaggyal tárgyalt, majd átkocsikázott Mers el Kebir-be, ahol a Dunkerque fedélzetén találkozott Gensoul-al. Az angol tiszt puhatolózására Gensoul közölte, az új francia kormányt törvényesnek ismeri el, és engedelmeskedik utasításainak. Az angol kikötőkbe való áthajózástól mereven elzárkózott, és tájékoztatta angol kollégáját, milyen utasításokat kapott Darlantól a hajók elsüllyesztésével kapcsolatban, ha azokat idegen erők próbálnák megszerezni. Gensoul szükségesnek tartotta megemlíteni azt is, az angol miniszterelnök rádióbeszédei és egyes megnyilvánulásai mennyire sértőek a franciák számára. Közölte azt is, a fegyverszünet életbe lépése után beszüntetik a tengeri és légi őrjáratokat is. A kimondottan baráti légkörben zajló megbeszélés után az angol tengernagyot a francia csatacirkáló dísszázada búcsúztatta.
     Hazatérve North részletes jelentést küldött az Admiralitásnak, melyben nem mulasztotta el megemlíteni, Churchill beszédei milyen káros hatással vannak a franciákkal fenntartott kapcsolatokra. Alighanem ez a jelentés volt az első szeg North tengernagy karrierjének koporsójába.
     A britek még mindig kapaszkodtak a gondolatba, hogy esetleg rá tudják venni a franciákat az ellenállás gyarmati területeken való folytatására. Mikor tudomást szereztek róla, hogy a Pétain kormány néhány minisztere Marokkóba látogat, sebtében odaküldték a tájékoztatásügyi minisztert, Duff Cooper-t, és Gort tábornokot, próbáljanak tárgyalásokat kezdeményezni a franciákkal. A próbálkozás végül teljesen feleslegesnek bizonyult. A franciák később még csak partra sem engedték szállni az angol küldötteket.

Hitler és vezérkara távozik a Compiegne-i fegyverszünet aláírása után.

    A Franciaország és a tengelyhatalmak között Compiegne-ben megkötött fegyverszünet hivatalosan 1940 június 25-én, éjfél után 35 perccel lépett életbe. Godfroy tengernagy, az Alexandriában álló francia kötelék parancsnoka ugyanekkor engedélyt kért az angoloktól a kikötő elhagyására, hogy a kapott parancsoknak megfelelően Bejrútba hajózzon flottájával. A britek megtagadták a kihajózási engedélyt. Közben a londoni kormányhoz sorra érkeztek be a jelentések, hogy a korábbi, kardcsörtető nyilatkozatok ellenére a francia gyarmati csapatok mindenhol elfogadják az új francia kormány fennhatóságát, s nincs törés Vichy és a gyarmatok között. Még Szíria is lojális maradt, noha annak kormányzója, Eugene Mittelhauser tábornok -a Tanácsköztársaság idején, a francia katonai misszió vezetőjeként, a magyarok ellen harcoló cseh hadsereg egyik vezetője-, korábban többször is kijelentette, illegitimnek tartja a „bordeaux-i kormányt”, és nem engedelmeskedik az utasításainak. A francia hadihajók szintén nem mutattak semmilyen hajlandóságot az angolokkal való további együttműködésre. Egyetlen francia hadihajó, a Narval tengeralattjáró állt csak át a britekhez.
     A fegyverszünet életbe lépésének napján egy másik ügy is felborzolta az angolok kedélyét. Dakar kikötőjét mindeddig zavartalanul használták tovább az angol hadihajók is, s még ott horgonyzott a kis Hermes anyahajó, és kísérőrombolói. Az angol tisztek átlátogattak a néhány nappal korábban érkezett Richelieu-re, és igyekeztek rábeszélni annak tisztjeit és legénységét, hajózzanak át Freetown-ba, és csatlakozzanak az angolokhoz. Érvelésük egyik fő eleme a britek által fizetett mesés zsold volt. A francia tisztek meg voltak róla győződve, az angolok támadást indítanak a kikötő ellen, ha a csatahajó nem csatlakozik hozzájuk, s ezért 25-én a Fleuret rombolóval együtt elhagyták a veszélyesnek tartott kikötőt.
     Nem teljesen világos, pontosan mi is történt. Egyesek szerint a francia kikötő-parancsnokság utasította kifutásra a Richelieu-t, miután tudomást szereztek róla, hogy hadihajók indultak el Gibraltárból Dakar felé, mások szerint a csatahajó parancsnoka, Paul Jean Marzin sorhajókapitány, önhatalmúlag rendelte el a kikötő elhagyását. Az sem teljesen világos, hová készült a Richelieu. Van aki szerint Casablancába, vagy Martinique-ra, míg mások szerint Marzin, aki Darlan egyik közeli barátja volt, Bordeaux-ba akarta visszavinni a hajót. De van olyan vélemény is, mely szerint a franciák egyszerűen csak próbautat tartottak.
     Gibraltárból valójában csak a Dorsetshire nehézcirkáló futott ki Dakar felé, melynek feladata éppen az volt, hogy szemmel tartsa a Richelieu-t. Mikor a francia csatahajó kifutásáról értesült, Churchill azonnal utasította a Dorsetshire-t, keresse meg, és kényszerítse megadásra a francia csatahajót! Bár az angolok úgy tudták –tévesen-, a csatahajó 38 cm-es lövegtornyai nem működőképesek, az utasítás így is elég bizarrnak tűnik, és bizonyára jókora derültséget keltett az angol tengerészek között.
     Az Admiralitás Churchillnél jobban mérte fel az erőviszonyokat, és azonnal utasította a Gibraltárban állomásozó Ark Royal-t, a Hood és öt romboló kíséretében fusson ki a Kanári-szigetek felé, s kutassa fel, és kényszerítse Gibraltárba a francia hajót. A szintén Gibraltárban álló Resolution csatahajót készültségbe helyezték, arra számítva, a franciák esetleg valamelyik Földközi-tengeri kikötőbe akarnak eljutni. A Hermes anyahajó, mely csak késve vette észre a csatahajó távozását –a franciák úgy tájékoztatták a briteket, a Richelieu csak horgonyzóhelyet vált-, szintén kifutott Dakarból, ám 21 csomós sebességével esélye sem volt arra, hogy utolérje a gyors csatahajót.
     A Richelieu végül nem jutott messzire. Este hétkor a dakari admiralitás, mások szerint a franciaországi főparancsnokság, utasította Marzint a visszatérésre. A hajó nyolc órakor fordult vissza Dakar felé, tíz perccel azután, hogy a Dorsetshire felderítő repülőgépe észrevette. Az angolok ezt követően már gondosan szemmel tartották a francia csatahajót, egészen addig, amíg az ismét horgonyt nem vetett Dakarban. A Dorsetshire és a Hermes ezután továbbra is a kikötő közelében maradt, hogy megfigyelés alatt tartsák a francia hajót, melynek veszélyessége csak felértékelődött a britek szemében, amikor kiderült, főtüzérsége nemcsak üzemképes, de még lőszerrel is viszonylag jól el van látva.
    

A Dakarban horgonyzó Richelieu.
Az események menetében június 27-e volt a sorsdöntő nap. Ekkor született meg a végleges döntés a francia flotta elleni fegyveres fellépésről. A minisztertanács ülésén Pound három lehetőséget javasolt a francia hadihajók semlegesítésére. Első lehetőségként a kikötők elaknásítását javasolta, második verzióként a kikötők tengeralattjárókkal történő blokád alá vételét, és végül harmadik megoldásként a felszíni hadihajók bevetését. A választás végül a legnagyobb eredményeket ígérő harmadik lehetőségre esett, mely egyben a leglátványosabb erődemonstrációt is jelentette. A támadás tervezett időpontjaként július harmadikát jelölték meg. A brit haditengerészeti erők legnagyobb szabású bevetésére a Mers el Kebirben horgonyzó hadihajók ellen volt szükség. Az itt végrehajtandó akcióban az Ark Royal anyahajó mellett a Hood csatacirkáló, valamint a Nelson, Valiant, és Resolution csatahajók vettek volna részt, melyek együttesen elsöprő fölényben lettek volna a francia kötelékkel szemben. A július harmadikai, szűkre szabott határidőre -azon kívül, hogy gyorsan túl akartak lenni a dolgon-, azért volt szükség, mert közben olyan hírek terjedtek el, hogy Gensoul vissza akarja vinni hajóit a francia kikötőkbe.
     A kabinetülés véget vetett az addigi tétovázásnak, és visszavonhatatlan döntés született a fegyveres beavatkozásról. Churchill, aki az egész akció tulajdonképpeni kiötlője, és legnagyobb támogatója volt, utóbb így kommentálta a határozatot: „Ez volt a legutálatosabb döntés, a legtermészetellenesebb, és legfájdalmasabb, melyhez valaha is közöm volt.
     Pound még aznap délután tájékoztatta a Mers el Kebir elleni támadásra létrehozandó kötelék kiszemelt parancsnokát, James Somerville altengernagyot, hogy Gibraltárban át kell vennie egy újonnan felállított csapásmérő erő, az úgynevezett Force H parancsnokságát, melynek első feladata: „Biztosítani az Oranban és Mers el Kebirben álló francia hadihajók átadását, megadását, vagy elpusztítását, hogy biztosítva legyen, a hajók nem kerülnek német vagy olasz kézre.
     Elméletileg valamennyi, a Földközi-tengeren állomásozó angol haditengerészeti erő felett Cunningham tengernagy rendelkezett, ő azonban alexandriai főhadiszállásáról aligha lett volna képes irányítani, vagy akár csak nyomon követni a tőle 1700 mérföldre, a Földközi-tenger túlsó végén zajló eseményeket. A Gibraltárban felállítandó Force H ezért saját, független parancsnokot kapott, aki közvetlenül a londoni Admiralitásnak volt alárendelve. Hogy miért pont Somerville-re esett a választás, azóta sem lehet biztosan tudni. Az ekkor 58 éves tiszt tehetséges és tapasztalt kötelékparancsnok volt ugyan, ám harci tapasztalatokkal, a dunkerque-i kiürítésben való részvételétől eltekintve, nem rendelkezett, ráadásul egészségügyi problémái is voltak. Tüdőbetegsége miatt 1939-ben nyugdíjazták, ám a háború kitörése után ismét szolgálatra jelentkezett, és miután gyógyultnak nyilvánították, nagyrészt irodai beosztásokban teljesített szolgálatot. Valószínűleg egyszerűen csak találomra választották ki éppen őt a Force H élére. A feladatra megfelelt, és éppen kéznél volt.
    
Sir James Fownes Somerville tengernagy (1882-1949).
Az angolok egyébként sem számítottak arra, hogy a feladat olyan bonyolult lesz, aminek végrehajtása valami különösebben nagy tehetséget fog igényelni. Biztosak voltak benne, hogy a franciák nem fognak komoly ellenállást tanúsítani, sőt, talán át is állnak hozzájuk. Ahogy az egyik jelentés meg is állapította: „Az ellenállás Észak-Afrikában rövid, és minden gyakorlati jelentőség nélküli lesz.” Az Admiralitás ilyen értelemben tájékoztatta Somerville-t is a várható francia reakciókról.
     Az angolok arra az esetre is találtak megnyugtató indoklást, ha netán mégis tüzelniük kellene a franciákra. Pound így söpörte félre néhány aggodalmaskodó beosztottjának véleményét: „Az egyetlen szempont, melyet figyelembe kell vennünk, a háború megnyerése. Ez ugyanolyan fontos nekik, mint nekünk. Az összes olyan banalitást, mint a barátság, vagy mások érzéseinek a megsértése, félre kell söpörnünk.” A francia tiltakozásra, amikor az angolok nem adtak kifutási engedélyt a kikötőikben horgonyzó francia hajóknak, Pound szintén azt válaszolta: „Meg kell nyernünk a háborút, nemcsak a magunk, hanem az Önök számára is.
    Egy londoni rádióstúdióban De Gaulle hősiesen ellenáll a németeknek. Következő nap, június 28-án ismét a Richelieu okozott fejfájást a londoni Admiralitásnak. A csatahajó ezúttal egy közeledő konvoj elé futott ki. Londonban ezt persze nem tudták, és ismét riadóztatták a Gibraltárban állomásozó flottát. A francia csatahajó elfogására ismét az Ark Royal és a Hood futott ki, ám ezúttal nemsokára visszarendelték őket a kikötőbe, miután a Richelieu hamar visszatért Dakarba.
     Somerville ugyanezen a napon, a kora délutáni órákban indult útnak Gibraltár felé az Auróra cirkáló fedélzetén, mely légi telepítésű mágneses aknákat is szállított az Ark Royal repülőinek.
     Aznap este, egy díszvacsorán, az egyik francia vendég, a francia külügy volt államtitkára, Alexis Leger, felvetette, a francia hadihajók leszerelését egy harmadik, semleges ország megfigyelőinek kellene ellenőrizniük. (Érdekes módon ez az ötlet az angoloknak valahogy nem jutott eszébe.) Ha ők rendben találják a hajók leszerelését, nincs szükség a további nyugtalankodásra. Ha viszont a tengelyhatalmak nem egyeznek bele a semleges megfigyelők kiküldésébe -amit Leger valószínűnek tartott-, az remek ürügyet szolgáltat majd a briteknek, hogy arra hivatkozzanak, a németek nyilván meg akarják szerezni ezeket a hajókat. Ezzel az ürüggyel aztán a jogszerűség látszatát keltve tehetik rá a kezüket a francia hadihajókra, amiben Leger szerint a francia tengerészek is segíteni fogják őket. A készülő támadásról nem tudó Leger nem aratott nagy sikert az ötletével. Ahogy Churchill egyik titkára feljegyezte: „Winston nem volt oda az ötletért. Ő már elszánta magát az erőszakos támadásra az afrikai kikötőkben álló francia hajók ellen.” (Leger egyébként költőként nagyobb sikereket aratott, mint diplomataként, 1960-ban megkapta az irodalmi Nobel díjat.)
     Július 29-én az Admiralitás egy Somerville-nek küldött táviratban először határozta meg konkrétan, milyen követeléseket támasszanak a franciáknak adandó ultimátumban. Egyelőre még csupán két választási lehetőséget említettek meg, melyek szerint a francia hajók vagy angol kikötőkbe hajóznak, vagy pedig elsüllyesztik magukat. Ha a franciák egyiket sem fogadják el, Somerville-nek ágyútűzzel kell végeznie velük. Ekkor döntötték el, hogy ugyanezen a napon, július harmadikán, egyszerre fognak támadást indítani az összes, angol kikötőben horgonyzó francia hajó ellen. A legcélszerűbb eljárásnak az éjszaka, vagy a kora hajnali órákban indított, figyelmeztetés nélküli támadást tartották, s rögtön meg is kezdték az erre a feladatra kiválasztott rohamcsapatok összeállítását. Az Admiralitás elrendelte az észak-afrikai francia kikötők folyamatos megfigyelését is. Oran, Mers el Kebir, és Algír előtt, a partoktól 30 mérföldes távolságra rombolók járőröztek, hogy ellenőrizzék a kikötők forgalmát, és szükség esetén megakadályozzák, hogy a franciák egyesítsék a kikötőkben állomásozó erőiket. A Gibraltárból felszálló repülőgépek naponta végeztek felderítést a két kikötő felett. Dakart közvetlen megfigyelés alá helyezték, s a kikötőt szemmel tartó hajókat egészen a felségvizek három mérföldes határáig tolták előre.
     A britek önbizalmát és elszántságát nyilván növelte egy az Egyesült Államokból érkező külügyi jelentés, mely arról számolt be, hogy az amerikai külügyminiszter helyettese brit diplomatáknak kijelentette: „Az amerikai kormány álláspontja szerint a francia flotta megadása a történelem legmegalázóbb kapitulációja. Az Egyesült Államok kormánya teljesen egyértelmű ígéretet kapott, hogy a francia flotta nem fogja megadni magát. Biztosra vehető, hogy minden akció, mely segít visszaállítani a francia flotta becsületét, hangos üdvözlésre fog találni az Egyesült Államokban.
     Ezekben a napokban, június végén fejezték be a korábban Angliába átszállított, és eddig hazájukba még vissza nem tért francia katonák repatrializálását is. Körülbelül húszezer embert szállítottak vissza francia kézen levő kikötőkbe, főleg Casablancába. Nagyon kevesen választották csak a maradást. A De Gaulle vezette Szabad Francia Erők kötelékéhez kevesebb mint hétezer katona és tengerész csatlakozott.
    
Darlan szemlét tart a partvédelemnél.
Következő nap, miközben Gibraltárból kifutottak az első rombolók a francia kikötők előtti járőrözésre, távirat érkezett az Admiralitásra Cunninghamtől. A tengernagy meglehetősen egyértelműen kijelentette, hogy ő továbbra sem tekinti ellenségnek a franciákat, és határozottan ellenzi az Admiralitás által javasolt fegyveres fellépést az Alexandriában horgonyzó francia hadihajók ellen. Ahogy írta:
     „És ha elfoglaltuk a hajókat, mit csináljunk velük? De ha a cél csak az, hogy megakadályozzuk a hajók ellenséges kézre kerülését, akkor ezt már el is értük.
     Meg vagyok győződve róla, hogy a franciák a lehető legnagyobb ellenállást fejtenék ki ... Egy ilyen akció nagy valószínűséggel azt eredményezné, hogy a hajókat horgonyon állva süllyesztenénk el, a kikötő pedig roncsokkal, és szükségtelenül feláldozott angol és francia tengerészek tetemeivel telne meg.
     Mindezeken kívül a következmények nagy valószínűséggel katasztrofálisak lennének számunkra a Közép-Keleten. Különösen a Szuezi-csatornánál és Dzsibutinál, ahol a franciák együttműködése életbevágóan fontos, ugyanúgy, mint Szíriában, melynek barátsága szintén nagyon fontos.
     Másrészt nagyon valószínű, ha hagyjuk, hogy az események a maguk rendje szerint alakuljanak tovább, a hajók maguktól fognak az ölünkbe pottyanni, az ellátás és a fizetés hiánya következtében.... Én határozottan ellenzek egy fegyveres akciót, melyet ameddig csak lehet, el kell kerülnünk.

     Levele végén azért Cunningham előzékenyen megjegyezte, a Mers el Kebirnél és Oránnál kialakult helyzetet elégséges információk hiányában ő nem tudja megfelelően áttekinteni, állásfoglalása tehát csak az alexandriai szituációra vonatkozik. Egyébként amennyire meg lehet ítélni, Cunningham véleményét a döntéshozataloknál később valószínűleg egyáltalán nem vették figyelembe.
     Az esti kormányülésen Churchill bejelentette, hogy a Nelson-t, mely már úton volt Gibraltár felé, visszarendelik, és nem vesz részt a hadműveletben. A Royal Navy legerősebb hajóját inkább a hazai vizek védelmére tartották vissza, másrészt pedig ha a Nelson csatlakozására várnak, a Force H legkorábban július ötödikén tudta volna végrehajtani a tervezett támadást. (Ezen kívül talán a hajó nevével sem akarták még jobban provokálni a franciákat.) Ekkor született végleges döntés arról is, hogy július harmadikán egyidejűleg intéznek támadást a Mers el Kebirben, Alexandriában, Martinique szigetén, és az angol kikötőkben horgonyzó francia hadihajók ellen. Az észak-afrikai francia gyarmatok helyőrségeinek morálját pedig az átállásra felszólító rádióadásokkal igyekeztek aláásni. A hazai közönséget is igyekeztek a megfelelő propagandával ráhangolni az elkövetkező eseményekre, és a következő napokban az angol újságok kedvenc témájává vált a francia flotta sorsa feletti aggódás, és az olvasóknak azzal való riogatása, hogy a németek az angliai partraszállást majd a francia hadihajókkal fogják fedezni.
     A kabinet elutasította a francia kérést, hogy a meg nem szállt területek kikötőit tekintsék semleges területnek. Ugyanekkor elküldték Somerville-nek a franciáknak átnyújtandó ultimátum véglegesnek szánt szövegét. Ez négy pontban foglalta össze a franciák előtt álló választási lehetőségeket:
     „1. Angol kikötőkbe viszik hajóikat, és velünk együtt harcolnak tovább.
     2. Áthajóznak angol kikötőkbe, ahonnan a távozni kívánó legénységet az általuk kiválasztott hazai kikötőbe szállítjuk. A hajók lefegyverezve maradnak, és nem lesznek felhasználva a németek és az olaszok ellen, kivéve ha azok megszegik a fegyverszüneti egyezményeket. A hajók háború alatti megrongálódása vagy elvesztése esetén Franciaország teljes kártérítést kap.
     3. Felügyeletünk mellett, és elvárásaink szerint a helyszínen azonnal leszerelik a hajóikat.
     4. Elsüllyesztik a hajóikat.

A Resolution.

    Somerville ezen a napon, az esti órákban érkezett meg Gibraltárba. Rögtön átszállt a Hood-ra, és első dolgaként megbeszélésre hívta a hajóra a támaszpont parancsnokát, régi barátját, Dudley North tengernagyot. A Force H küldetéséről mit sem tudó North és Somerville között állítólag a következő párbeszéd zajlott:
     „-Mi az ördögöt csinálsz te itt? Milyen parancsod van?
     -Restellem kimondani… Oránba kell mennünk, és felszólítani őket a megadásra vagy az önelsüllyesztésre. Ha elutasítják, parancsunk van, hogy elsüllyesszük őket. Itt a te másolatod a parancsból. Olvasd el. Én rosszul vagyok tőle.

     North elolvasta az Admiralitás utasítását, majd elkérte Somerville-tól a tollát, és az Operation Catapult feliratot áthúzva a paksaméta borítójára azt írta: Operation Boomerang.
     Még aznap este parancsnoki értekezletet tartottak, melyen Somerville és North mellett részt vett Lionel Victor Wells altengernagy, valamint öt beosztott tiszt. Somerville ismertette a feladatot, amit a résztvevők döbbent csendben hallgattak végig. A tengernagy kijelentette: „Ez a legundorítóbb feladat, melynek elvégzésére a Royal Navy a tisztjeit valaha is megkérte. De parancsot kaptunk. És ha a franciák elutasítják követeléseinket, azt végre is hajtjuk.” A tisztek továbbra is hallgattak, és Somerville megpróbálta szakmai keretek között tartani az értekezletet. Tisztjeivel egyetértésben úgy döntött, ha sor kerül a fegyveres akcióra, egy néhány perces ágyútűzzel megrongálják a francia hajókat, melyeket ezt követően minden bizonnyal elhagy a legénység, s ezután az Ark Royal torpedóvetői már megadhatják nekik a kegyelemdöfést. Ezzel az eljárással a lehetséges minimumra fogják csökkenteni az áldozatok számát. Somerville egyébként nem hitte, hogy a franciák ellenállnak majd. „Nagyon valószínűtlen, hogy a franciák erővel szegülnének szembe a követeléseinkkel.” A tengernagy úgy gondolta, a franciák a tisztesség kedvéért esetleg leadnak majd néhány lövést, aztán kiürítik, esetleg el is süllyesztik a hajóikat.
     North az ellenkező véleményen volt, ugyanúgy mint Wells tengernagy, és az Ark Royal parancsnoka, a franciákat jól ismerő Cedric Swinton Holland sorhajókapitány, a párizsi angol nagykövetség korábbi tengerészeti attaséja. North kijelentette, határozottan ellenzi az akciót, mely nem egyszerűen csak felesleges, hanem kimondottan káros is a brit érdekekre nézve. Ahogy kifejtette: „Ha egy fegyveres akcióban csak egyetlen francia tengerészt is megölünk, a játéknak vége, és elszáll minden esélyünk egy németellenes összefogásra Észak-Afrikában. A francia haditengerészet ezt soha nem fogja nekünk elfelejteni.
     Talán North kiállásán felbátorodva, a többi tiszt is előhozakodott kifogásaival, és kiderült, senki sem támogatja az akciót. A tisztek úgy vélték, minimális, vagy éppen egyenesen nulla annak az esélye, hogy a németek rá tudják tenni a kezüket az észak-afrikai kikötőkben horgonyzó francia hadihajókra. Ha pedig a kikötők elleni támadás nem jár száz százalékos sikerrel, az épségben maradt francia hadihajók egyetlen helyen kereshetnek menedéket, mégpedig a hazai kikötőkben, vagyis éppen ott, ahol valóban megvan a veszélye a német és olasz kézre jutásuknak.
     A tisztek szemében az egész hadművelet oly mértékig érthetetlennek és értelmetlennek tűnt, hogy sokan azt hitték, valami felsőbb szinteken megkötött titkos megegyezés van a háttérben, s az egész akció csak azt a célt szolgálja, hogy a franciák az angol fenyegetésre és fegyveres erőszakra hivatkozva tudjanak átállni a britek oldalára.
     Somerville továbbra sem hitte, hogy a franciák ellenállást fognak tanúsítani, de kollégáinak egyöntetű ellenvéleménye elbizonytalanította. Rádión jelentette Londonnak, hogy tisztjei erősen ellenzik az akciót, mellyel kapcsolatban most már neki is fenntartásai vannak. Javasolta, hogy változtassanak az ultimátum szövegén, és 12 órával a Force H megérkezése előtt küldjék el Gensoulhoz tárgyalni Holland kapitányt. Gyorsan megkapta a választ: „Őfelsége Kormányának határozott akarata, hogy ha a franciák az Önnel ismertetett alternatívák egyikét sem fogadják el, a hajóikat el kell pusztítani. Az Ön javaslatai ezért nem elfogadhatóak.
    

Sir Dudley Burton Napier North tengernagy (1881-1961).
Az Admiralitás visszahívta a francia kikötők előtti járőrözésből a rombolókat, hogy a Force H elegendő védőfedezettel rendelkezzen. A Martinique-nél horgonyzó Emile Bertin cirkáló ellen tervezett támadást felfüggesztették, részben azért, mert nem akarták a cirkálóval együtt elsüllyeszteni a fedélzetén szállított, és még ki nem rakodott aranyat, mely nagyrészt a lengyel állam tulajdona volt. Nagyobb részt pedig azért, mert az Egyesült Államok határozottan értésére adta az angoloknak, nem szeretnének egy fegyveres konfliktust a saját területeik közelében.
     Churchill és Pound július elsején este ismét összeültek, hogy megvitassák a támadással kapcsolatban felmerülő utolsó részletkérdéseket. A megbeszélés eredményeképp éjfél után három hosszú táviratot küldtek Somerville-nek, melyben részletes instrukciókkal látták el a tengernagyot. Az első távirat az ultimátum szövegének újból módosított változatát, és néhány általános utasítást tartalmazott.

    „… A franciáknak Oránban és Mers el Kebir-ben négy alternatívát adunk:
     I. Angol kikötőkbe viszik hajóikat, és az oldalunkon folytatják tovább a harcot.
     II. Csökkentett személyzettel angol kikötőkbe hajóznak, ahonnan a legénységet az általuk választott kikötőbe visszaszállítjuk, illetve az I. lehetőséget választókat adoptáljuk. A hajókat a háború végéig megőrizzük Franciaország számára, s ha közben megrongálódnak, teljes kárpótlást fizetünk értük.
     III. Csökkentett legénységgel a Nyugat-Indiai francia kikötőkbe, például Martinique-re hajóznak. Megérkezésük után a hajókat vagy kívánságainknak megfelelően leszerelik, vagy pedig, ha úgy kívánják, az Egyesült Államok fennhatósága alá helyezik a háború időtartamára. A legénységet hazaszállítjuk.
     IV. Elsüllyesztik, ismétlem, elsüllyesztik a hajóikat.
     b.) Ha a francia tengernagy elutasítja a fenti lehetőségek mindegyikét, felajánlhatja, hogy jelenlegi helyükön kívánságainknak megfelelően leszereli hajóit. Ön felhatalmazást kap egy ilyen, kielégítő javaslat elfogadására, amennyiben azt felügyelete alatt hat órán belül végrehajtják, és ha ennek eredményeként a hajók legalább egy évig szolgálatképtelenek lesznek, még akkor is, ha javításra dokkba állítják őket.
     c.) Ha a franciák a fenti alternatívák egyikét sem fogadják el, törekednie kell a Mers el Kebirben álló hajók elpusztítására, ismétlem, elpusztítására, különös tekintettel a Dunkerque és a Strasbourg elintézésére. Az Oránban állomásozó hajók szintén elpusztítandók, amennyiben az nem, ismétlem, nem jár számottevő civil áldozatokkal. …
     e.) A legkevésbé sem kívánatos, hogy a nyílt tengeren kelljen a francia flottával találkoznia, következésképpen a tizenkét órás figyelmeztetés, ahogy azt Ön július elsején javasolta, nem, ismétlem, nem elfogadható. Egyébiránt erőivel bármely, Ön által választott időpontban megérkezhet Oran körzetébe, és kiküldheti megbízottját. …
     f.) Ha elfogadják az első alternatívát, a hajókat inkább az Egyesült Királyság kikötőibe kell küldeni, nem Gibraltárba. A második alternatíva elfogadása esetén a hajókat az Egyesült Királyságba kell küldeni, kivéve akkor, ha a franciák Gibraltárt választják.
     g.) Ha az algériai védelem intenzitása nem teszi elkerülhetővé a város lerombolását, az ottani hadművelet végrehajtása nem, ismétlem, nem tekinthető igazolhatónak. …

    Bár az Admiralitás hivatalosan elutasította Somerville előző napi javaslatait, az új utasítások néhány pontjában talán mégis ezek visszahangzanak. Most esett szó először arról, hogy még a flotta megérkezése előtt egy tárgyalásokkal megbízott követet küldjenek a franciákhoz, és teljesen új volt a választási lehetőségek harmadik pontja, melybe afféle közvetítő félként bevonták az Egyesült Államokat is. Hogy ez pontosan hogyan került bele a szövegbe, nem lehet biztosan tudni. Lehet, hogy ezt is Somerville javasolta, ám lehetséges egy érdekesebb ok is.
     Darlan még június 24-én üzenetet küldött a francia flotta egységeinek, melyben utasította őket, készítsék elő hajóik elsüllyesztését arra az esetre, ha azokat idegen erők megpróbálnák elfoglalni. A Narval tengeralattjáró átállásával az angolok megszerezték a francia haditengerészet rejtjelkódjait, tehát olvasni tudták a titkosított üzeneteket is. Darlannak ezt az utasítását is biztosan megfejtették, ám valami csudálatos módon az üzenet harmadik pontja valahogy nem jutott el a brit döntéshozókhoz. Ez így hangzott: „Ha a Fegyverszüneti Bizottság az ismert feltételeket megváltoztatja, vagy másként értelmezi, mint eddig, abban a pillanatban, ahogy az új határozat érvénybe lép, a hadihajókat minden további utasítás nélkül át kell vinni az Egyesült Államokba, vagy ha másként nem lehet megakadályozni az ellenség kezére való jutásukat, el kell süllyeszteni őket.
     Az, hogy az Egyesült Államok harmadik, a franciák számára elfogadható és megbízható félként jelenik meg ebben az utasításban, talán hathatott az ultimátum végleges szövegének kidolgozóira, vagyis Churchill-re és Pound-ra. Ha ez így van, ők egészen biztosan ismerték a francia hadihajóknak adott utasítások szövegét, és hogy azok értelmében a francia parancsnokoknak anélkül, hogy további utasításokra vártak volna, el kellett süllyeszteniük hajóikat, már akkor is, ha csak a gyanúja felmerült annak, hogy a németek vagy az olaszok megpróbálják megszerezni őket. Egy másik utasításában Darlan azt is kiadta, hogy az önelsüllyesztést még akkor is végre kell hajtani, ha közben tőle, vagy a kormány bármely más tagjától újabb, ellenkező értelmű parancsot kapnának. Churchill és Pound feltételezhetően mindezt tudta, de nem tartotta szükségesnek, hogy a kabinet többi tagjával is közölje.
    

Jóbarátok. Churchill és Pound.
A néhány órával később Somerville-nek elküldött másik két távirat a támadás végrehajtásának módjával foglalkozott, illetve a franciákkal való tárgyalások számára adott néhány irányelvet. Az Admiralitás szerint a franciákat emlékeztetni kellett arra, hogy a britek azzal a feltétellel egyeztek bele a szövetségi szerződés felmondásába, és az egyoldalú fegyverszüneti tárgyalásokba, hogy a francia flottát vagy az angolok rendelkezésére bocsátják, vagy pedig elsüllyesztik. Úgyszintén fontos pont volt a németek megbízhatatlanságára való hivatkozás. „Őfelsége Kormánya korábbi tapasztalatai alapján lehetetlennek találja elhinni, hogy a németek és az olaszok nem fognak minden lehetőséget megragadni arra, hogy megszerezzék a francia hadihajókat, és azokat Britannia, és szövetségesei ellen fordítsák.” A szöveg hosszan foglalkozott a feltétlenül bekövetkező végső győzelemmel, és Franciaország nagyhatalmi státuszának ezt követő visszaállításával is, mely az angolok szerint ismét újabb érv a csatlakozásra.
     A második távirat szövegében már nem esik szó arról a különös követelésről, mely szerint a franciáknak hat órán belül kellene leszerelni és demobilizálni hajóikat, méghozzá úgy, hogy azokat egy éven belül semmiképp ne lehessen újból bevethető állapotba hozni. Ilyen rövid időn belül ez a „leszerelés” csak olyan módon lett volna megoldható, ha a franciák elsüllyesztik, vagy felrobbantják a hajóikat. A második távirat szövegében, mely a francia tengernaggyal való tárgyaláshoz adott „kulcsmondatokat” Somerville-nek, már erről is van szó: „Ha elutasítja fenti, méltányos feltételeinket, legnagyobb sajnálatomra követelnem kell Öntől, hogy hat órán belül süllyessze el hajóit.
     Az utolsó táviratban az Admiralitás kitért arra is, mi a követendő eljárás, ha a francia hajókat a nyílt tengeren találják:
    „Amit különösen fontosnak találunk, hogy a Dunkerque és a Strasbourg nem kerülhet ellenséges ellenőrzés alá. A többi modern egység is fontos, de nem ennyire.
     Ha a francia flotta a vizuális jelzésekhez szükséges távolságon belülre kerül, vagy a repülőgépek kerülnek érintkezésbe vele, valamilyen módon fel kell szólítani őket a megállásra, s ha ezt nem teszik meg, vagy ágyútűzzel, vagy légicsapásokkal kell erre kényszeríteni őket.
     Miután megálltak, a hadművelet további részét úgy kell lebonyolítani, ahogy a kikötőben álló hajók ellen terveztük, kivéve, ha önként felajánlják hajóik leszerelését, melyet csak az Oránba való visszatérés esetén fogadhat el.

    
A félelem tárgya, a Mers el Kebir-i hajóraj.
A Somerville-nek való utasításáradat közben az Admiralitás Cunningham tengernagyról, és az Alexandriában horgonyzó francia kötelékről sem feledkezett meg.
     „Az Alexandriában álló francia hajókat szeretnénk megszerezni a saját használatunkra, ha ezt vérontás nélkül meg lehet oldani. Ebben az esetben a maradás mellett döntő tengerészeket felvesszük saját állományunkba, a Royal Navy szokásos feltételei mellett.
     Ha a hajókat nem tudjuk magunknak megszerezni, a következő pontok valamelyikének megfelelően kell kezelnünk őket:
     I. Alexandriában maradnak, csökkentett legénységgel, és azonnali kifutásra nem alkalmas állapotban. Csak abban az esetben használnánk őket, ha a németek vagy az olaszok megszegnék a fegyverszüneti egyezményt. A hajók és a legénység ellátásáért, illetve a fizetéséért Őfelsége Kormánya felel. Ha Godfroy tengernagy ragaszkodik a hajók leszereléséhez, elfogadhatja ezt a feltételt.
     II. A hajókat a tengeren elsüllyesztik.

     Feltűnő a Somerville-nek és Cunningham-nek küldött táviratok stílusbeli különbsége. A Somerville-nek küldött, néha kimondottan nyers, pattogó stílusban megfogalmazott parancsokkal szemben Cunningham rendszerint csak udvarias felkéréseket és javaslatokat kapott az Admiralitástól. A tengernagy, a későbbi Első Lord, nagyon is „erős embernek” számított a flottánál, és nagyon jó kapcsolatokkal rendelkezett az úgynevezett felsőbb körökben is. Somerville ezzel szemben bármikor leváltható és helyettesíthető igásló volt, akit bármire utasítani lehetett, és kudarc esetén rá lehetett volna lőcsölni a felelősséget.
    
Andrew Browne Cunningham tengernagy (1883-1963).
Ezzel valószínűleg maga Somerville is tisztában volt, ám ennek ellenére is volt benne annyi bátorság, hogy legalább egy bizonyos szintig szembe merjen menni az Admiralitás utasításaival. Az indulás előtt megtartott utolsó parancsnoki értekezleten az Admiralitás által ráerőltetett hadműveleti tervet néhány ponton kiegészítette, illetve megváltoztatta. A legnagyobb változtatás az volt, hogy a haditervet kiegészítette egy figyelmeztető támadással, mely a brit elszántságot lett volna hivatva demonstrálni, de anélkül, hogy a franciáknak kárt okozzon.
     A véglegesnek szánt haditerv szerint a franciákkal való tárgyalással megbízott Holland kapitányt szállító Foxhound romboló július harmadikán reggel hétkor érkezik meg Orán elé, és Holland azonnal tárgyalásokat kezdeményez Gensoul tengernaggyal. A Force H főerői nagyjából két órával később érkeznek meg. Ha a franciák délután kettőig sem kérésre, sem fenyegetésre nem egyeznek bele az ultimátum által nyújtott választási lehetőségek valamelyikébe, Holland visszatér a flottához, a Hood ágyúi pedig tüzet nyitnak a kikötőre, melyet ugyanekkor az Ark Royal gépei is bombáznak, ám vigyázva arra, nehogy a francia hajókat találat érje. Somerville még mindig nem hitte, hogy a franciák érdemi ellenállást fognak tanúsítani, és abban bízott, némi szájhősködés után a figyelmeztető lövések hatására bele fognak egyezni valamelyik követelésbe, vagy legalább kiürítik hajóikat, melyeket a britek ezt követően már felesleges véráldozatok nélkül süllyeszthetnek el.
     Ha a figyelmeztető lövések nem érik el a kívánt eredményt, a csatahajók is tüzet nyitnak, és a Hood-al együtt nagy, 15 ezer méter feletti lőtávolságról tűz alá veszik a francia hadihajókat. A prioritási rangsor első helyén természetesen a két francia csatacirkáló állt, majd a két öreg csatahajó, és végül a többi egység, nagyság szerinti sorrendben. A nagy lőtávolságra azért volt szükség, mert a Mers el Kebir-i kikötő tíz méter magas kőmólója mögött álló hajók a kis távolságról kilőtt, lapos szögben érkező lövedékekkel szemben nagyrészt takarva voltak. A nagy távolságról kilőtt, meredekebb szögben becsapódó gránátoknak nagyobb esélyük volt az eredményességre. Ezen kívül az angolok figyelembe vették azt is, hogy a lapos röppályán érkező lövedékek céltévesztés esetén nagyobb valószínűséggel érik el a kikötő lakónegyedeit. Részben ezért döntöttek amellett, hogy északkelet felől nyitnak tüzet, mert a túllövések így nem veszélyeztették a civil lakosságot. (Ezen kívül nyugat felől a hegyek takarták a kikötőt.) A célzás pontossága érdekében az ágyúk tűzvezetését a felderítő repülőgépek segítették volna.
     Az ágyútűz azt a célt szolgálta, hogy megrongálják, és kifutásra alkalmatlanná tegyék a francia hadihajókat, megsemmisítsék légvédelmi fegyverzetüket, rombolják a francia tengerészek morálját, és lehetőleg hajóik elhagyására kényszerítsék őket. Miután ez megtörtént, a kegyelemdöfést az Ark Royal torpedóvető gépei adták volna meg a franciáknak, illetve, a hajók előzetes kiürítése esetén, a rombolókról partra tett különleges alakulatok által felszerelt robbanótöltetek lékelték volna meg a hajókat. Ez nemcsak humánusabb, és kevesebb áldozatokkal járó, hanem egyben költségkímélőbb módja is volt a hajók elpusztításának, mely szempontot szintén komolyan figyelembe vették.
    
A Valiant.
Somerville végül kitért arra az eshetőségre is, hogy az olasz flotta váratlanul megjelenik, és megpróbál beavatkozni az eseményekbe. Ez elég valószínűtlen lehetőségnek tűnt, és a tengernagy nem is foglalkozott vele sokat, csupán megjegyezte, ebben az esetben a flotta félbeszakítja, vagy elhalasztja a franciák elleni támadást, és a megjelenő olasz hajók ellen fordul. A haditerv arra már nem tért ki, mi a teendő abban az esetben, ha a franciák csatlakoznak az olaszokhoz, és két tűz alá fogják a briteket, pedig elég valószínűtlennek tűnt, hogy a Mers el Kebirben álló francia hajók majd tétlenül megvárják, hogy a britek legyőzzék az olaszokat, és aztán visszatérjenek, hogy megsemmisítsék őket is.
     A haditerv azzal sem foglalkozott, mi lesz akkor, ha a francia flottának, vagy legalább néhány egységének, sikerül a brit támadás előtt, vagy az alatt, elhagynia a kikötőt. Ez ismét azt mutatja, hogy Somerville, minden együttérzése ellenére, mint katona mélyen lebecsülte a franciákat -legtöbb kollégájához hasonlóan-, és nem hitte, hogy azok ellenállást fejtenek ki, vagy hogy egyáltalán képesek lesznek valamilyen hatékony ellenintézkedésre. Egy ilyen esetben pedig, ha a nyílt tengeren kell felvenniük a harcot a franciákkal, a britek szorult helyzetbe kerülhettek volna, hiszen a Mers el Kebirben, Oránban, és Algírban állomásozó francia hadihajók együttesen nagyobb erővel rendelkeztek, mint az angol kötelék. Az angolok helyzetét különösen nehézzé tette volna, hogy három nagy hadihajójukkal négy hasonló, francia egységet kellett volna tűz alatt tartaniuk. Somerville haditerve azonban nem foglalkozott azzal, mi lesz a teendő egy ilyen szituáció esetén.
     Az Ark Royal repülőgépei által telepíthető mágneses aknákat Somerville csak végső esetben akarta felhasználni, és a haditervben ezek alkalmazásáról nem is esett szó. A tengernagy úgy gondolta, ha még a tárgyalások közben aknákat telepíttetne a kikötő elé, a franciák ezt barátságtalan gesztusként értékelnék, másrészt pedig éppen a saját szavahihetőségét tenné vele tönkre, hiszen ezek után a franciák hogyan is vehetnék komolyan azt a felkínált lehetőséget, hogy hajózzanak át a brit szigetekre, vagy a Nyugat-Indiákra? A kikötő bejáratának elaknásításával éppen a francia hajók kifutását akadályoznák meg.
     A Force H egységei július másodikán, délután három órakor kapták meg a kifutásra felszólító parancsot. A még össze nem szokott hajóraj nem éppen olajozottan hagyta el a kikötőt, és állt fel kötelékbe, de délután öt órára valamennyi hajó elhagyta Gibraltárt. Somerville jelentette a londoni Admiralitásnak, hogy útnak indult, és felsorolta, milyen hajókat visz magával, ám a jelentésből egyik tisztje kifelejtette az Ark Royal-t. Londonban Pound szinte pánikba esett a gondolattól, hogy a Force H otthon hagyta egyetlen anyahajóját, és azonnal visszatáviratozott: „Ha még a kikötőben van, az Ark Royal azonnal fejlesszen gőzt, és teljes sebességgel fusson ki. Gyűjtsön össze rombolókat a fedezetéhez.
     Nem volt valami biztató kezdet, és az angol tiszteket aligha derítette jobb kedvre Churchill távirata, ami este 11 felé érkezett meg a tengernagy részére: „Ön kapta a legkellemetlenebb és legbonyolultabb feladatot, amivel brit tengernagy valaha is szembenézett, de teljes bizalommal viseltetünk Ön iránt, és számítunk rá, hogy feladatát könyörtelenül végre fogja hajtani.
     Somerville nem válaszolt az üzenetre.

A Force H legfontosabb hajója, az Ark Royal.

Catapult és Lever.

    Az angol hadihajóknak nem kellett messze menniük, Mers el Kebir kikötője alig 440 km-re volt Gibraltártól, közvetlenül Oran mellett, melynek tulajdonképpen a külvárosa volt. A franciák néhány évvel korábban határozták el a kikötő flottatámaszponttá való kiépítését. A tervek szerint Mers el Kebir lett volna a francia Gibraltár. A francia flotta itt állomásozó hajóit be lehetett vetni a Földközi-tengeren, de ha szükség volt rá, könnyen át lehetett volna irányítani őket az Atlanti-óceánra is. A kikötő elég messze volt az olasz partoktól ahhoz, hogy az olasz légierő gépei ne jelentsenek rá nézve komoly fenyegetést, és ugyanezen oknál fogva a Luftwaffe bombázói sem veszélyeztethették az itt álló hajókat.
     A kikötő átépítése 1940-ben még nem fejeződött be. A hatalmas kőmóló, ami az addig nyílt kikötőt lezárta volna a tenger felől, még félig sem készült el, és nem voltak kiépítve a kikötő védelmi berendezései sem. A hadihajók ágyúit leszámítva a partvédelem ekkor mindössze a Santoni erődben elhelyezett három darab 194 mm-es ágyúból állt, melyeket a közeli Oran kikötőjének három 240 mm-es, és négy darab 120 mm-es lövegből álló parti ütegei is támogathattak.
     Az angolokat persze nem a partvédelem, hanem a kikötőben állomásozó hadihajók izgatták. A flotta fő erejét a két kiváló francia csatacirkáló, a franciák saját terminológiája szerint gyors csatahajó, a Dunkerque és a Strasbourg alkotta. Mindkét hajó közvetlenül a háború előtt készült el, s a háború első évében főleg Brestben állomásozva, a francia flotta fő csapásmérő erejének, a Force de Raid-nek a gerincét alkották.
     A két hajót általában testvérhajónak tekintik, bár a Strasbourg már egy valamelyest növelt változat volt, sokkal erősebb páncélzattal felszerelve, mint a Dunkerque. A teljes vízkiszorítás mellett több mint 35 ezer tonnás hajók fő fegyverzetét nyolc darab 330 mm-es ágyú jelentette. Ezeket a francia hadihajóknál megszokottnak számító módon négyágyús lövegtornyokban helyeztek el, melyeket, feltehetően angol hatásra, a hajó orrában építettek be. A kiváló francia lövegek szinte minden paraméterüket tekintve messze felülmúlták a velük nagyjából egyidős angol 356 mm-es ágyúkat, ugyanúgy, mint a Force H hajóinak fő fegyverzetét alkotó régi 38 cm-es lövegeket. A francia csatacirkálók sebességével sem vetekedhetett egyetlen angol hajó sem, a Hood-on kívül. A próbajáratokon mindkét hajó elérte a 31 csomós sebességet.
    

A Dunkerque, a francia kötelék zászlóshajója.
A két régi veterán, a még 1916-ban szolgálatba állított, 26 ezer tonnás Bretagne és Provance, harcértéküket tekintve a közelébe se ért a két modern csatacirkálónak, bár tíz darab 340 mm-es ágyújuk papíron még mindig nagy tűzerőt jelentett. A hajók igazából már elkészültükkor sem tartoztak az élvonalba, és rövidesen ismét nyilvánvalóvá lett, hogy még a hasonló korú angol csatahajókkal sem képesek állni a versenyt.
     A teljesen még el nem készült kikötő szűkös befogadóképessége nem tette lehetővé, hogy a Force de Raid cirkálói is Mers el Kebirben vessenek horgonyt, így azok a rombolók egy részével Algír kikötőjébe távoztak. A csatahajókkal csupán hat romboló maradt, a Mogador, Volta, Terrible, Kersaint, Lynx, és Tigre. Valamennyi az úgynevezett nagyrombolók különböző osztályaiból került ki. A legnagyobb harcértéket a Mogador és a Volta képviselte, melyek a háború előtt szolgálatba állított utolsó francia rombolók voltak. Mindegyik romboló teljes vízkiszorítása meghaladta a háromezer tonnát, fegyverzetük 5-8 darab 138 mm-es lövegből állt, és a leglassabb egység sebessége is túllépte a 35 csomót.
    Marcel Bruno Gensoul tengernagy (1880-1973). A kötelékhez tartozott még egy kakukktojás is, az 1932-ben szolgálatba állított, 12 ezer tonnás Commandant Teste hidroplán-anyahajó. A hajó annak idején szükségmegoldásként készült el, egy új repülőgép-anyahajóra ugyanis a francia haditengerészetnek nem volt pénze, ezért jobb megoldás híján megépítették a Commandant Teste-t. Mindössze 22 csomós sebessége nem tette lehetővé, hogy a flotta hadihajóival egy kötelékben hajózzon, de nem is erre szánták, hanem mozgó légibázisként szolgált, illetve repülőgépeket szállított a távoli hadszínterekre. A háború első évében az anyahajó, rendeltetésének megfelelően, repülőgépeket szállított Észak-Afrika és Franciaország között, s hadműveletekben nem vett részt. A hajót nem sokkal korábban irányították át Oránból Mers el Kebirbe, hogy a túlzsúfolt oráni kikötőben helyet szabadítsanak fel az oda küldött 12 romboló számára.
     A nagy hadihajók a kikötőt északról határoló félszigettől kiinduló új kőmóló mellett kötöttek ki. Legbelül, a félszigethez legközelebb, a zászlóshajó, Dunkerque állt. Mellette a Provance, majd a Strasbourg és a Bretagne. A legszélen, a móló végéhez közel, a Commadant Teste zárta a sort. A hajók farral álltak a mólóhoz, ami ugyan gyors kifutást tett lehetővé, viszont a két csatacirkáló számára megnehezítette a tenger felől érkező támadás elhárítását. A csatacirkálók főtüzérségének lövegeit mind az orr részen helyezték el, és hátrafelé, vagyis most a tenger irányába, csak korlátozott szögben tudtak tüzelni. A rombolók a kikötő belső oldalán, a part mellett kikötve álltak. A kikötő bejáratát több sor védőhálóval zárták le.
     A kötelék parancsnoka, az ekkor hatvan éves Marcel Bruno Gensoul altengernagy, a francia haditengerészet admirálisaira jellemző karriert tudhatott a háta mögött. Tengeri csatákban, mivel ilyenekben a francia flotta nem vett részt, nem arathatott babérokat, tehát elsősorban adminisztratív beosztásokban ért el sikereket. Legnagyobb erénye, melyet a vele foglalkozó írások mindig megemlítenek, bámulatos nyugalma és türelme volt, melyet a legszélsőségesebb helyzetekben sem vesztett el soha. Az angol kötelékekkel közösen folytatott őrjáratozások idején az angolok közelebbről is megismerhették Gensoult, aki általában elég semleges, „se ilyen, se olyan” benyomást tett brit kollégáira. Akadtak persze, akik nem voltak túl jó véleménnyel róla, mint például Mers el Kebir-i tárgyalópartnere, Cedric Holland kapitány, aki egy feleségének írt levelében azt írta, Gensoul szerinte egy „kiérdemesült vén szamár”.
     Gensoul, aki 18 éves korában lépett be a haditengerészethez, torpedóspecialistaként volt számon tartva, s pályafutása első évtizedét főleg különböző hajók, illetve tengeralattjárók torpedótisztjeként töltötte. Az első világháborút nagyobb részt a Republique csatahajó torpedótisztjeként, majd 1917-től a Fanfare romboló parancsnokaként szolgálta végig, ám harctevékenységben nem vett részt. A háború utáni években főleg irodai állásokban, illetve a kiképző osztagnál tevékenykedett. 1927 és 1929 között a Bretagne csatahajó parancsnoka. Ellentengernagyi kinevezését 1932-ben kapta meg, majd öt évvel később altengernaggyá léptették elő. A háború első évében a francia flotta fő ütőerejének számító, ekkoriban Brestben állomásozó Force de Raid kötelék parancsnoka, s a fegyverszünetet követően hajóival együtt vonult be Mers el Kebir kikötőjébe, hogy a németekkel kötött megállapodásnak megfelelően a hadihajókat ott szereljék le.
     Alig néhány kilométerre Mers el Kebirtől keletre, Oran kikötőjében, további 12 francia romboló, hat tengeralattjáró, és tucatnyi kisebb hadihajó állomásozott, Marcel Louis Hyppolite Jarry ellentengernagy parancsnoksága alatt. Ez a kötelék elvileg szintén Gensoul alárendeltségébe tartozott. Az Oránban állomásozó hajók leszereléséhez már hozzáláttak, a tengeralattjáróknak ekkor már csak fele volt üzemképes. A kikötők légvédelmét a francia légierő Oránban állomásozó századának Curtiss-Hawk 75 és Morane-Saulnier vadászgépei biztosították.

A francia hadihajók elhelyezkedése Mers el Kebirben az angol támadás napján.

    A jelentősnek mondható francia erővel szemben az angolok igyekeztek felvonultatni mindent, amivel a térségben rendelkeztek. A Force H gerincét képező három hajó öreg csatalónak számított már ekkor, amiben persze nincs semmi különös, hiszen a második világháborút minden haditengerészet az előző háborúból visszamaradt, öreg csatahajókkal kezdte el, csupán a franciáknak sikerült 1939 szeptembere előtt két modern csatacirkálót szolgálatba állítaniuk. (Illetve az angoloknak a húszas években két csatahajót megépíteniük, melyek azonban ekkorra már szintén elég avíttasnak számítottak.)
    A kötelék zászlóshajója, a Hood csatacirkáló, már az első világháború után, 1920-ban készült el, tervezésekor azonban a korábbi, Queen Elizabeth osztályú csatahajókból indultak ki, tehát tipikus első világháborús konstrukcióról volt szó. A Hood ennek ellenére komoly harcértékkel bírt, és a King George V. osztályú csatahajók szolgálatba állításáig általában a Royal Navy legértékesebb egységének tartották. (A Nelson osztályú csatahajók erősebbek, de nagyon lassúak voltak.) A 41 ezer tonnás hajó nyolc darab 38 cm-es löveggel volt felszerelve, tehát ugyanolyan és ugyanannyi ágyúval rendelkezett, mint a Queen Elizabeth és Royal Sovereign osztályú csatahajók, ám a lövegtornyok eltérő konstrukciójának köszönhetően ezek magasabb csőemelkedési szöggel, következésképen nagyobb lőtávolsággal rendelkeztek, mint a csatahajók lövegei. A Hood ágyúi 30 fokos maximális csőemelkedés mellett 26.520 méter távolságra tudták eljuttatni lövedékeiket, míg a korábbi, csak húsz fokra emelhető lövegekkel ez a távolság alig 21 km volt. A csatacirkáló kategóriájában erősnek számító páncélzattal volt ellátva, melynek vastagsága a vízvonalon elérte a 305 mm-t, a lövegtornyoknál a 381 mm-t. 151 ezer lóerő összteljesítményű hajtóműveivel a Hood a próbajáratain elérte a 32 csomós sebességet. A gépek elhasználódása miatt -miután a hajó többször is tervezett korszerűsítésére nem került sor- 1940-ben ezt a sebességet ugyan már nem tudta elérni, ám még ekkor is képes volt a 29 csomóra, amivel minden más csatahajónál gyorsabb volt, és amivel még elég jól megközelítette a többi csatacirkáló sebességét is.
     A kötelék második legerősebb hajója a Queen Elizabeth osztályba tartozó Valiant volt, azon kevés brit csatahajó egyike, melyek még a háború előtt átfogó felújításon és korszerűsítésen estek át. A 30 ezer tonnás hajó 1916-ban készült el, épp időben ahhoz, hogy részt vehessen a skagerraki csatában, amit szerencsésen megúszott sérülések nélkül. A hajót 1937 és 1939 között teljesen felújították, teljes gépi berendezését kicserélték, fedélzeti páncélzatát megerősítették, s új felépítményeket, hangárakat, és a fedélzeten beépített katapultot kapott. A légvédelmi fegyverzetet megerősítették, a fő fegyverzetének számító 38 cm-es lövegek csőemelkedési szögét 30 fokra növelték, a tűzvezető berendezéseket pedig korszerűsítették. Az átalakítások miatt megnövekedett vízkiszorításnak, és a nagyobb merülésnek köszönhetően a csatahajó eredeti, 24 csomós sebessége még az új, nagyobb teljesítményű hajtóművekkel is csökkent valamelyest, 23 csomóra. A csatahajó páncélvastagsága a vízvonalon és a lövegtornyoknál elérte a 330 mm-t.
    

A Valiant, már az átépítés után.
A harmadik nehéz hajóegység a Royal Sovereign osztályú Resolution volt, melyet 1916 utolsó napjaiban állítottak szolgálatba, az első világháború tengeri csatáiban tehát már nem vehetett részt. A 30 ezer tonnás, nyolc darab 38 cm-es ágyúval felszerelt csatahajó ugyanolyan vastag, ám nagyobb kiterjedésű páncélzatának köszönhetően valamivel lassabb volt a Queen Elizabeth osztályba tartozó társainál, eredeti csúcssebessége 21-22 csomó körül volt, ám ekkor már csak körülbelül húsz csomóra volt képes. Testvérhajóihoz hasonlóan a két világháború között a Resolution sem esett át különösebb korszerűsítésen, mivel a tervek szerint az új, King George V. osztályú csatahajók szolgálatba állításával az R osztályú csatahajókat leselejtezték volna. A háború kezdetére a csatahajó már eléggé elhasználódott állapotban volt –az osztály túlélő egységeit 1943 végétől ki is vonták a szolgálatból-, ám a háború első éveiben a Royal Navy még így is jó hasznát vette. A Resolution részt vett a Norvégia körüli hadműveletekben is, melyek során áprilisban egy bombatalálat megrongálta.
     Bár a haditengerészetek hivatalos doktrínái még mindig a csatahajókat tartották a flották fő fegyverének, a brit haditengerészetnél ekkor már kezdett kialakulni az egyelőre még csak hallgatólagos közmegegyezés, ami már az anyahajókat tekintette az elsődleges fegyvernek. A háború első évének tapasztalatai nyomán az anyahajókat a tengeri hadműveletek nélkülözhetetlen elemének tekintették, és nem szívesen küldtek ki bevetésre csatahajókat anélkül, hogy legalább egy anyahajó ne kísérte volna el őket. A Force H kötelékébe a legkorszerűbb brit repülőgép-anyahajót, az 1938 decemberében szolgálatba állított, 22 ezer tonnás Ark Royal-t osztották be. Az anyahajók egy új generációját képviselő hajó elvileg 72 repülőgépet hordozhatott fedélzetein, a gyakorlatban azonban ennél általában jóval kevesebbel, gyakran csak a hordozható állomány felével látták el. A saját idejében nagyon korszerűnek számító anyahajó repülőgép állományáról ugyanezt már aligha lehetett volna elmondani, a hajó ugyanis az ekkoriban már igencsak ósdinak számító Swordfish torpedóvető repülőgépekkel, és a még ócskább Blackburn Skua „vadászbombázókkal” volt felszerelve. A Mers el Kebir elleni támadás idején az anyahajó 24 Skua, és 30 Swordfish repülőgépet szállított. Az Ark Royal részt vett a háború első évének szinte minden jelentősebb tengeri hadműveletében.
     A kötelék hajóit 1940 júniusában kezdték átirányítani Gibraltárba. A francia vereséget követően az angolok számítottak rá, hogy egyedül kell szembenézniük az olasz haditengerészettel, s ezért jelentősen megerősítették Földközi-tengeren állomásozó kötelékeiket. Miután azonban az olasz haditengerészet 1940 júniusában még csupán két régi, és a teljes átépítés ellenére is már eléggé elavult csatahajóval rendelkezett –a másik két felújított csatahajó, és a Littorio osztály első két hajója csak a nyár végére került bevethető állapotba-, magam részéről könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy a döntéshozatal felső szintjén állók, vagyis Churchill és Pound, már június közepe felé számítottak arra, hogy a francia flotta felkerül a potenciális ellenségek listájára. Az addig igen gyenge alexandriai köteléket májusban erősítették meg a Warspite, Malaya, és Royal Sovereign csatahajókkal, valamint az Eagle repülőgép-anyahajóval, Gibraltárba pedig júniusban kezdték átirányítani a nehéz hajóegységeket. Először a Resolution érkezett meg június tizedikén, majd 23-án, Wells altengernagy parancsnoksága alatt, együtt futott be a Hood és az Ark Royal. Utolsóként a Valiant érkezett meg, június harmincadikán. A hajókból Somerville megérkezése után, június harmincadikán alakították meg a Force H névre keresztelt köteléket.
     A kötelékhez tartozott még a 7.500 tonnás, hét darab 152 mm-es löveggel felfegyverzett Enterprise könnyűcirkáló, és az 5.200 tonnás, hat darab 152-es löveggel felszerelt Arethusa könnyűcirkáló. Az Enterprise még első világháborús tervezésű egység volt, építését 1918 nyarán kezdték meg. A modernebb Arethusa 1935-ben állt szolgálatba. Mindkét hajó 32 csomós sebességre volt képes. A Force H rombolófedezetét a Nyolcadik és a Tizenharmadik Romboló Kötelék látta el, összesen 11 rombolóval. (Faulknor, Foxhound, Fearless, Forester, Foresight, Escort, Keppel, Active, Wrestler, Vidette, Vortigern)
     Közvetlenül ugyan nem tartoztak a Force H kötelékéhez, de az angol erőkhöz kell még számítani a Proteus és Pandora tengeralattjárókat, melyeket néhány nappal korábban küldtek Mers el Kebir, illetve Oran elé felderítésre.
     Bár Somerville aktatáskájában ekkor már ott lapult a Mers el Kebir-ben álló francia flotta elleni támadás haditerve, a kötelék hivatalosan meghirdetett feladata az olasz flotta esetleges kitörési kísérleteinek megakadályozása, illetve az olasz flotta, és az olasz kikötők elleni támadások voltak. Ennek ellenére a franciák mégis megsejthettek valamit, legalábbis talán erre utal Darlan ezekben a napokban megérkezett üzenete, melyben arra utasította a francia hadihajók parancsnokait, az angolok nyíltan ellenséges magatartása miatt korlátozzák a feltétlenül szükséges minimumra a britekkel való érintkezést.

A Hood, a Royal Navy büszkesége, és a Force H zászlóshajója.

    A július harmadikai események nem Mers el Kebirben kezdődtek. Ezen a napon kora hajnalban kilenc angol, és négy kanadai kikötőben katonákból és tengerészgyalogosokból felállított alakulatok rohanták meg az ott horgonyzó francia kereskedelmi és hadihajókat. (A Martinique-nál horgonyzó francia hajók elleni támadásra az amerikai óvás miatt végül nem került sor.) A meglepetés teljes volt, a rohamcsapatok egyetlen helyen sem ütköztek ellenállásba, csupán a Plymouth kikötőjében horgonyzó Surcouf tengeralattjárón került sor fegyveres összetűzésre.
    A hajót az angoloknak itt is sikerült meglepetésszerűen és ellenállás nélkül elfoglalniuk, azonban ezt követően a britek óvatlanul engedélyt adtak az egyik francia tisztnek, hogy kimenjen a mosdóba, nem tudván, hogy ott tárolják a tisztek revolvereit. A felfegyverezve visszatérő franciák ezt követően rátámadtak az angolokra, és a kialakult tűzharcban három angol tisztet megöltek, köztük a megszálló osztag vezetőjét, Dennis Sprague korvettkapitányt, az angol Thames tengeralattjáró parancsnokát. A franciák közül egy altiszt esett el, aki a jelentés szerint „ráesett egy angol szuronyra.” Ez volt az egyetlen fegyveres összecsapás, melyre az angol és francia tengerészek között sor került. Noha a fegyveres ellenállásra nem volt lehetőségük, a rendelkezésre álló rövid időt kihasználva sok francia hajón a legénység még megrongálta a gépeket és a fegyverzetet, hogy hajójuk ne kerüljön használható állapotban az ekkor már ellenségnek tekintett angolok kezére.
     A megszállt hajók legénységét ezt követően gyorsan kitessékelték a partra, ügyet sem vetve a francia tisztek tiltakozásaira. A tengerészek internálótáborokba kerültek, ahonnan a maradni nem akaró többséget később hazai kikötőkbe szállították. A britek felkínálták a franciáknak, hogy hozzájuk csatlakozva harcoljanak tovább a németek ellen, ezt azonban csak igen kevesen találták vonzó lehetőségnek. A Surcouf 150 fős legénységéből mindössze 15-en döntöttek a maradás mellett, és ez az arány a többi hajón sem volt semmivel sem magasabb.
     A történésekről értesülve a francia tengerészeti attasé azonnal tiltakozott, és találkozót kért Pound-tól. Ezt délután fél ötre beszélték meg, az adott időpontban azonban sem Pound, sem egyetlen másik angol tengernagy nem jelent meg, és nem is volt elérhető, pedig a franciáknak ekkorra már minden bizonnyal a Mers el Kebir-i helyzetről is lett volna kérdeznivalójuk.

A Foxhound romboló.

    A Foxhound romboló, fedélzetén Somerville különleges megbízottjával, Cedric Holland kapitánnyal, nem sokkal hat óra előtt érkezett meg Mers el Kebir elé, és fényjelzésekkel kért engedélyt a kikötőbe való behajózásra. Ezt fél nyolckor kapta csak meg, ám a rombolóról még az engedély megérkezése előtt többször is leadták a Dunkerque-nek és a parti jelzőállomásoknak a következő üzenetet: „A Royal Navy reméli, hogy az Önöknek, a bátor és dicsőséges Francia Flottának átnyújtandó javaslatunk lehetővé teszi, hogy a mi oldalunkon sorakozzanak fel. Ebben az esetben hajóik az Önök tulajdonában maradnak, és senkinek nem lesz szüksége bármilyen aggodalomra a jövő miatt. A brit haditengerészet Oran előtt várja, hogy üdvözölhesse Önöket.
     A nyílt, és rejtjelezés nélkül leadott üzenet azt a célt szolgálta, hogy az angol flotta megjelenéséről, és csatlakozásra való felszólításáról a francia tengerészek is tudomást szerezzenek. Az angolok ugyanis aggódtak amiatt, hogy Gensoul titokban fogja tartani a britekkel való tárgyalásokat, és remélték, az üzenetről tudomást szerző francia tengerészek nyomást fognak majd gyakorolni a parancsnokságra annak elfogadása érdekében. A francia hadihajók legénységének nagyobb része az atlanti partvidék lakosságából került ki, és addig alapvetően baráti érzelmekkel viseltetett az angolok iránt.
     A pár perccel fél nyolc előtt megérkező válasz megengedte a Foxhound-nak, hogy horgonyt vessen a kikötő bejáratánál, ám nem tette lehetővé, hogy az angol romboló behajózzon a kikötő belsejébe. A Foxhound így a bejáratnál, a hullámtörő gáttól mintegy három kilométerre horgonyzott le. Holland eredeti szándéka az volt, hogy a megérkezést követően azonnal átmegy a Dunkerque-re, és tárgyalásokat kezd Gensoul-al. Szorította az idő, hiszen délután kettőig eredményt kellett elérnie. A romboló rádiója valószínűleg vette azt a kora reggel Londonból érkező, Somerville-nek címzett üzenetet is, melyben az Admiralitás ismét megsürgette a tengernagyot, hogy még a nappali órákban feltétlenül hajtsa végre az akciót.
     Gensoul azonban egyéb elfoglaltságaira hivatkozva nem volt hajlandó fogadni az angol tisztet, és maga helyett egyik segédtisztjét, a Hollandot még Párizsból jól ismerő Bernard Dufay hadnagyot küldte el a Foxhound-ra.
     Sokak szerint egyébként a francia tengernagy kimondottan zokon vette, hogy az angolok egy rangon aluli tárgyalópartnert küldtek csak hozzá, és ebben is a britek lekicsinylésének megnyilvánulását látta. A francia főtisztekre általában tényleg jellemző volt az önérzeteskedés, és ezt a tulajdonságukat az angolok is jól ismerték. Somerville talán bölcsebben járt volna el, ha rááldozza a feladatra Wells tengernagyot, akit Gensoul már vele egyenrangú félnek kellett volna, hogy elismerjen.
     Dufay a romboló tatfedélzetén, aktatáskájával a kezében találta Hollandot, aki türelmetlenül toporogva várta, hogy végre átmehessen a Dunkerque-re. Azonban hiába hivatkozott arra, hogy rendkívül fontos dokumentumokat kell átadnia Gensoul-nak, Dufey is csak annyit tudott közölni vele, hogy a tengernagy nem fogadja, sőt, megtiltja neki, hogy a kikötőbe belépjen, és Dufay-on kívül bármelyik francia tiszttel érintkezzen. Holland ismételt kéréseire Dufay csak annyit tudott megígérni, megpróbál közbenjárni az érdekében, és visszatért a Dunkerque-re, hogy megpróbálja rávenni Gensoul-t, fogadja az angol tisztet. Közben a Foxhound újabb üzenetet kapott a kikötő-parancsnokságtól, melyben távozásra szólították fel. A romboló ezért valamivel hátrább húzódott, de továbbra is a kikötő előtt maradt. Holland egy csónakba szállt, és a kikötő bejáratánál maradva várta a franciák válaszát.
     Kilenc órakor feltűntek a láthatáron a Force H főerői is. A Gibraltárból idáig vezető út nem volt teljesen eseménytelen, ugyanis másodikán este az Active és a Vortigern is ismeretlen tengeralattjáró torpedótámadását jelentette. A Vortigern egy órán üldözte a tengeralattjárót, de eredmény nélkül. Az eset nem egészen világos, lehet egy olasz tengeralattjáró támadta meg az angol hajókat, de lehet az is, vaklármáról és téves riasztásról volt csupán szó.
     Az angol hadihajókat a kikötőt nyugatról övező dombok tetején reggeli testedzésüket végző tengerészek vették észre először. Jelzőreflektoraikkal a brit hajók is többször leadták a franciák felé ugyanazt a csatlakozásra felszólító üzenetet, amit korábban a Foxhound is. Baráti válaszra azonban most sem találtak. A brit csatahajók feltűnésekor Gensoul azonnal elrendelte, hívják vissza a hajókra a parton tartózkodó tengerészeket, és helyezzék készültségbe a flottát.
    

A Mers el Kebirben álló francia hajók az angol támadás előtt.
Holland közben, a franciáktól kapott utasítás ellenére, megpróbált csónakjával behajózni a kikötőbe, azonban a hullámtörő gát végénél találkozott a Dufay-t szállító francia csónakkal. A két flotta megbízottja kissé groteszk módon, a nyílt vízen hánykolódó két csónakból egymásnak átkiabálva tárgyalt egymással, miközben a matrózok az evezőlapátokkal próbálták megakadályozni, hogy a hullámverés egymásnak csapja a két csónakot. Dufay közölte az angol tiszttel, a tengernagy továbbra sem fogadja őt, viszont hajlandó áttanulmányozni a Holland által hozott üzenetet, ha azt kézbesítésre átadja a francia hadnagynak. Bár az eredeti elképzelésekben az előnyösebb személyes tárgyalások felvételéről volt szó, Hollandnak, mivel az idő már nagyon sürgetett, nem nagyon volt más választása. Átadta az üzenetet tartalmazó lepecsételt borítékot Dufay-nak, aki azonnal visszasietett vele a Dunkerque-ra, és kézbesítette azt Gensoul-nak.
    Cedric Swinton Holland (1889-1950), itt már altengernagyként, a háború után, 1948-ban. Az angol üzenet teljes szövege a következő volt:

    „Gensoul tengernagy úrnak Somerville tengernagytól.
     Őfelsége Kormánya megparancsolta, hogy tájékoztassam Önt a következőkről:
     Beleegyeztünk, hogy a Francia Kormány tárgyalásokat kezdjen a Német Kormánnyal, de csak azzal a feltétellel, hogy ha fegyverszüneti egyezményt kötnek, a francia flottát angol kikötőkbe küldik. A Minisztertanács június 18-án kijelentette, hogy a szárazföldi kapituláció előtt a francia flotta csatlakozik a brit erőkhöz, vagy elsüllyeszti magát.
     Míg a jelenlegi Francia Kormány összeegyeztethetőnek tarthatja ezeket az ígéreteket a Németországgal és Olaszországgal kötött fegyverszünet feltételeivel, Őfelsége Kormánya korábbi tapasztalatai alapján lehetetlennek tartja elhinni, hogy Németország és Olaszország nem fog minden, alkalmas lehetőséget megragadni arra, hogy megszerezze a francia hadihajókat, s azokat Britannia és szövetségesei ellen használja. Az olasz fegyverszünet előírja, hogy a francia hajóknak vissza kell térniük a hazai kikötőkbe, és a fegyverszüneti feltételek megengedik partvédelemre és aknakeresésre használt egységek fenntartását.
     Lehetetlen számunkra, akik mindeddig az Önök bajtársai voltunk, hogy megengedjük kiváló hajóikat a német vagy olasz ellenség erőihez jutni. El vagyunk szánva a végsőkig, a végső győzelemig, melyben hiszünk, és sosem fogjuk elfelejteni, hogy Franciaország a szövetségesünk volt, hogy érdekeink ugyanazok, és hogy közös ellenségünk Németország. Ha legyőzzük, ünnepélyesen megígérjük, visszaállítjuk Franciaország tekintélyét, és területi nagyságát. E célból biztosnak kell lennünk abban, hogy a Francia Haditengerészet legjobb hajóit közös ellenségünk nem fogja ellenünk felhasználni.
     Ezen megfontolásokból Őfelsége Kormánya utasított arra, hogy követeljem a most Mers el Kebir-ben és Oránban tartózkodó francia flottától, cselekedjen összhangban a következő lehetőségekkel:
     Velünk tartanak, és folytatják a harcot Németország és Olaszország ellen.
     Felügyeletünk mellett csökkentett legénységgel brit kikötőkbe hajóznak. A csökkentett létszámú legénységet a lehető leghamarabb hazaszállítjuk. Bármelyik lehetőséget választják, a hajókat a háború végén visszaszolgáltatjuk Franciaországnak, vagy kártérítést fizetünk, ha azok közben megrongálódnak.
     Amennyiben kötelességüknek érzik, hogy hajóikat ne lehessen felhasználni Németország vagy Olaszország ellen, mivel ezzel megszegnék a velük kötött egyezményt, csökkentett legénységgel hajózzanak át velünk a Nyugat-Indiákra –például Matinique-ra-, ahol hajóikat kívánságunk szerint leszerelik, vagy az Amerikai Egyesült Államok felügyeletére bízzák. A hajók biztonságban lesznek a háború végéig, a legénységet hazaszállítjuk.
     Ha a fenti, méltányos feltételeket elutasítják, legmélyebb sajnálatomra azt kell követelnem, hat órán belül süllyesszék el hajóikat. Végső esetben, ha a fenti feltételek nem teljesülnek, parancsom van Őfelsége Kormányától bármilyen erő alkalmazására, ami szükséges ahhoz, hogy megakadályozzuk az Önök hajóinak német vagy olasz kézre jutását.

    A fél tíz körül megérkező ultimátum elolvasása után a franciák előtt végre világossá vált, mit keresnek itt a britek. A reakciójuk egyáltalán nem az volt, amit Somerville remélt. Jarry ellentengernagy, az oráni kötelék parancsnoka, aki a tengerre jó kilátást nyújtó La Moune erődből figyelte a brit hajók mozgását, a hitetlenkedő tiszteknek az egyik romboló parancsnokát idézte, aki nem sokkal korábban a következőket mondta neki: „Ezek most miránk fognak tüzelni! Emlékezzen Koppenhágára 1807-ben, ott ugyanezt csinálták.” Az angolokat jól ismerő Jarry ehhez még hozzátette:” Ezek potenciális ellenségnek tartanak mindent, ami úszik a vízen. Most minket akarnak elsüllyeszteni!
     Gensoul azonnal továbbította az ultimátum szövegét Darlannak, ám a harmadik pontot, ami a Nyugat-Indiai francia szigetekre való áthajózás lehetőségét tartalmazta, kihagyta a szövegből. A francia tengernagy ezt később azzal indokolta, és más magyarázata aligha lehet, hogy a rá szegezett angol ágyúkkal szemben elfogadhatatlannak tartotta, hogy bármilyen feltételbe belegyezzen. Utóbb sokan úgy vélekedtek, ha Gensoul ezt a harmadik pontot bent hagyja a szövegben, az események másként alakulhattak volna, mivel ez a lehetőség, a saját távoli területeikre való áthajózás, és a hajóknak a semleges Egyesült Államok felügyelete alá helyezése, talán elfogadható lett volna a francia kormány számára. Ennek azonban szerintem igen kicsi a valószínűsége. A britek által felkínált bármelyik lehetőség elfogadása -az önelsüllyesztést kivéve- ellentétes volt a fegyverszüneti egyezménnyel, és annak megsértését jelentette. Az pedig kiszámíthatatlan volt, a németek erre hogyan reagáltak volna. Szélsőségesen rossz esetben akár semmisnek nyilváníthatták volna az egész egyezményt, és megszállhatták volna az összes francia területet. De kedvezőbb esetekben is biztos súlyos retorziókkal kellett volna számolni, amit a vichy kormány aligha kockáztatott volna meg.
     Ezen kívül pedig a bizalom, hogy finoman fogalmazzunk, korántsem volt teljes az angolokban. A francia hajók nem voltak megfelelően ellátva egy atlanti átkeléshez, ehhez először ki kellett volna egészíteni készleteiket. Ezt, Mers el Kebir elhagyása után, csakis Gibraltárban tehették volna meg. Délelőtt már kezdtek szállingózni a hírek az angol kikötőkben álló francia hajók erőszakos elfoglalásáról is. Vajon hogyan képzelhették az angolok azt, hogy a franciák ezek után hajlandóak lesznek többi hadihajójukat is angol kikötőbe vinni, és megbízni abban az ígéretükben, hogy nem fognak hozzájuk nyúlni?
    

A Dunkerque parancsnoki tornya.
Gensoul tíz órakor egy papírfecnire firkantott üzenetet küldött a még mindig a kikötő bejáratánál várakozó Hollandnak:
     „1. A Gensoul tengernagy által Sir Dudley North tengernagynak adott ígéretek változatlanok maradtak. A francia hadihajók semmilyen körülmények között nem fognak német vagy olasz kézre kerülni.
     2.A francia hadihajók erővel is megvédik magukat.

     Dufay kézbesítette ezt az üzenetet is Hollandnak. (A kézzel írt üzenetre azért volt szükség, hogy Gensoul még a látszatát is elkerülje annak, hogy valamiféle hivatalos tárgyalásokat folytat az angol tiszttel.) Félórával később Gensoul vezérkari főnöke, Danbé sorhajókapitány is kicsónakázott az angol tiszthez, és a korábban leírtakat megerősítve közölte, a franciák elszántak az ellenállásra, és egyben felhívta az angolok figyelmét arra, hogy az első lövés, amit az angolok francia hadihajókra leadnak, az egész francia haditengerészetet szembe fogja fordítani Britanniával. Az elcsüggedt Holland csak annyit tudott válaszolni Danbénak: „Mint tiszt a tisztnek, csak annyit tudok mondani Önnek, az Önök helyzetében az én válaszom is hasonló lenne.
     Az angol tiszt ezekkel a nem túl bíztató üzenetekkel tért vissza a távolabb várakozó Foxhound-ra, hogy közölje tárgyalásainak eredményét Someville-el, akivel addig csónakjából természetesen nem tudta felvenni a kapcsolatot. A rombolón tudta meg, hogy az alexandriai francia kötelék belegyezett a hajók leszerelésébe, amit, nyilván követendő példaként, rögtön meg is üzent Gensoul-nak, hozzátéve a Somerville-tól érkező figyelmeztetést, hogy a francia hajók ne kíséreljék meg elhagyni a kikötőt.
     Londonban eközben folyamatosan ülésezett a minisztertanács, és várták az érkező híreket. Megkönnyebbüléssel fogadták az Alexandriából érkező hírt, hogy az ottani francia kötelék belegyezett a hajók leszerelésébe, de értesültek arról is, hogy Mers el Kebir-nél meghiúsultak a tárgyalások. Tizenegy órakor Pound a következő üzenetet küldte Somerville-nek: „Fontolja meg mágneses aknák alkalmazását, hogy megakadályozza a francia flotta kifutását.” Somerville, aki már értesült róla, hogy a francia hadihajókat készültségbe helyezték, nem sokkal korábban már utasította a kikötő bejárata előtt álló Foxhound-ot, hogy az ultimátum elfogadásáig ne engedjen ki egyetlen francia hajót sem a kikötőből. (Oran kikötője elé ugyanezzel a feladattal a Wrestler és Vortigern rombolókat küldte.) Most pedig, nyilván Pound üzenetének hatására, elhatározta, hogy megteszi azt, amiről korábban azt állította, csak a legvégső esetben fog folyamodni hozzá, vagyis elaknásítja a kikötő bejáratát. Nem sokkal 11 óra után utasította az Ark Royal-t, a Swordfish-ek készüljenek fel az aknatelepítésre.
     Nem sokkal később az Admiralitás újabb üzenete felhívta a tengernagy figyelmét, amennyiben a franciák felajánlják, elfogadható feltétel lesz a francia hajók brit felügyelet mellett történő, azonnali demobilizálása és leszerelése is. Ezt a lehetőséget, bár az ultimátum végleges szövegében nem volt bent, már a korábbi üzenetek is tartalmazták, és Londonban most attól tartottak, Somerville elfelejtette erről tájékoztatni a franciákat. Holland valójában felhívta már a franciák figyelmét erre a választási lehetőségre is, vagyis, hogy a helyszínen történő leszerelést is elfogadják, amennyiben azt angol felügyelet mellett, hat órán belül végrehajtják, és eredményeként a hajók legalább egy évig nem lesznek bevethetők. Gensoul nem sokkal dél után ezt is közölte a francia főparancsnoksággal.
     A londoni Admiralitással ellentétben azonban a francia főparancsnokság egyáltalán nem volt képben. Az akció, talán nem teljesen véletlenül, éppen a legrosszabbkor érte őket, az Admiralitás ugyanis pont ezen a napon költözött Nérac-ból Vichy-be. Darlan is éppen úton volt, és a néraci parancsnokságnak, ahová Gensoul üzenetei megérkeztek, egészen délutánig nem sikerült kapcsolatba lépni vele. Délben a Nérac-ban maradt LeLuc altengernagy saját felelősségére rendelte el, a Toulonban és Algírban állomásozó cirkálók és rombolók készüljenek fel a kifutásra, hogy támogassák a Mers el Kebir-i és alexandriai kötelékek kitörését, ha kell, harc árán is. Nyilván még nem értesülve a hajnali eseményekről, elrendelték azt is, minden angol kikötőben álló hajó azonnal térjen vissza Brestbe.
     A Vichy felé tartó Darlant végül akkor sikerült telefonon elérni, amikor Clermont-Ferrand-ba érkezett. Darlan jóváhagyta LeLuc korábbi intézkedéseit, melyeket kiegészített azzal, hogy tengeralattjárókat és repülőket vezényelt a térségbe. Az angolok feltételeit Darlan is elfogadhatatlannak tartotta, és nem kívánt tárgyalni azokról.
    
Az Ark Royal 1939-ben.
A Hood parancsnoki hídján közben a hangulat egyre komorabbá vált, különösen amikor délben Holland jelentette a Foxhound-ról, hogy a francia hajók láthatóan kifutásra készülődnek. Nem sokkal később a felderítőgépek is jelentették, hogy a kikötőzárakat megnyitották. Tíz perccel egy óra előtt Somerville utasította az Ark Royal-t, hajtsák végre az aknák telepítését, és tájékoztatta Londont, megtette az előkészületeket, hogy fél kettőkor tüzet nyisson. Negyed kettőkor jelezte Hollandnak: „Van valami, ami elejét veheti a tűz megnyitásának?” Holland tíz perccel később válaszolt: „Semmit sem tudok mondani, amíg meg nem vitatják feltételeinket, és nem kézbesítik a választ. De lehet egy esély az ANVIL –a fegyveres támadás- elkerülésére, ha még az erő alkalmazása előtt a Foxhound vizuális jelzésekkel felveszi a kapcsolatot a franciákkal, van e valami üzenetük.” Somerville Holland jelzésével egy időben kapta meg az újabb jelentést arról, hogy a kikötőzárat ismét visszazárták, a francia hadihajók csónakjai pedig még a hajók mellett a vízen vannak, tehát azok még nincsenek készen a kifutásra. A tengernagy ezért úgy döntött, ad még egy kis időt a franciáknak, és a tűz megnyitását délután háromra halasztja. Az aknatelepítést viszont már nem tudta lefújni, az Ark Royal gépei ugyanis ezekben a percekben, fél kettő körül dobtak le öt mágneses aknát a kikötő bejáratánál, a kifelé vezető csatornába. Két másik aknát az oráni kikötő bejáratánál dobtak le. Az akció pont azt a hatást érte el, amitől korábban Somerville tartott. A franciák ellenséges, és az egész ultimátum komolyságát megkérdőjelező lépésnek tekintették azt. Somerville a Foxhound közvetítésével ismét üzent Gensoulnak: „Ha elfogadja feltételeinket, húzzon fel egy nagy szögletes zászlót a főárbocára, máskülönben 15.00-kor kénytelen leszek tüzet nyitni.” Válasz nem érkezett. Az angol megbízottat fogadják a Dunkerque fedélzetén.
    A következő óra feszült várakozással telt, ám semmi nem történt egészen fél háromig, amikor a felderítőgépek jelezték, hogy a két csatacirkáló és a Bretagne lövegtornyait az angol hajók felé fordították, a vontatók pedig kezdenek gyülekezni a csatahajók tatja mögött. Somerville ismét jelzett a Foxhound-ra: „Menjen Gensoulhoz. Fogadják el a feltételeinket vagy ürítsék ki a hajóikat, különben 15.30-kor el fogom pusztítom őket.” Ezzel egy időben azonban végre üzenet érkezett Gensoultól is: „Kész vagyok fogadni személyes megbízottját, tisztességes tárgyalások céljából”. Somerville mélyponton levő kedélye azonnal felderült, és az Admiralitást tájékoztatva a fejleményekről elküldte első –és mint utóbb kiderült, utolsó-, optimista üzenetét: „Elhalasztom az akciót. Úgy gondolom, kezdenek gyengülni.
     A Foxhund sietve újra a kikötő bejáratához hajózott, és Holland negyed négykor ismét csónakba szállt, hogy a francia zászlóshajóhoz menjen. Félúton a franciák megállították, és átszállították a Dunkerque egyik csónakjába. Ezen érkezett meg végül a csatacirkáló fedélzetére, negyed ötkor.
     Az angolok derűlátása természetesen teljesen alaptalan volt. A hirtelen francia tárgyalási készség csak az időhúzást szolgálta, ugyanúgy, mint az angol küldött körülményeskedő átszállítása egyik csónakból a másikba. Gensoul feltehetően szerette volna sötétedésig elhúzni a tárgyalásokat, majd utána éjszaka észrevétlenül elhagyni a kikötőt. A tengernagy fél három körül kapta meg Darlan üzenetét: „Tájékoztassa a brit küldöttet, hogy a főparancsnok utasította a Földközi-tengeren tartózkodó összes francia tengerészeti erőt, haladéktalanul csatlakozzanak Önhöz. Az egységek tűzparancsot kaptak. Minden egység felett rendelkezési jogot kap. Erőre erővel válaszoljon.
     Az üzenetet rejtjelezetlenül adták le, nyilván abban a naiv és balga hitben, hogy az angolok majd megijednek tőle, és visszakoznak. Természetesen ezzel ellentétes hatást váltottak ki. Miután vették a francia rádiójelzést, az Admiralitás sürgős üzenetet küldött Somerville-nek: „Gyorsan zárja le az ügyet, különben a francia erősítéssel is szembe kell néznie.” Válaszában a tengernagy közölte, még vár a követének a visszaérkezésére.
     A követ az egész napos huzavona után ezekben a percekben találkozott végre személyesen is Gensoul tengernaggyal. A mindig nyugodt Gensoul ezúttal is higgadt volt, de nagyon hűvös fogadtatásban részesítette az angol kapitányt. Ismét közölte vele, az első lövés, amit az angolok leadnak, hadiállapotot jelent Franciaország és Nagy-Britannia között, és az erőszak alkalmazása nem a legjobb módszer arra, hogy maguk mellé állítsák a franciákat. A tengernagy különösen nehezményezte az ultimátum ellentmondást nem tűrő, parancsoló hangnemét, és a kikötő bejáratának elaknásítását, amivel az angolok Gensoul szerint éppen az első három pont teljesítését tették lehetetlenné. A negyedik pont, az önelsüllyesztés, pedig szerinte szóba sem jöhet. A tengernagy továbbá közölte azt is, nem óhajt az első lenni, aki megszegi a németekkel kötött fegyverszüneti megállapodásokat.
     Holland igyekezett ismertetni kormánya álláspontját, és bizonygatta, mennyire szeretnék elkerülni a fegyveres támadást. Közölte Gensoul-al, hogy Somerville már többször is elhalasztotta a tűzmegnyitást, és a saját felelősségére túllépte az engedélyezett határidőt, mivel minden lehetséges módon szeretné elkerülni az erő alkalmazását.
     Gensoul tájékoztatta az angol tisztet arról, milyen utasításokat kapott, hogy elkerülje a hajók idegen kézre jutását. Közölte, a parancsoknak megfelelően a hajóit minden további utasítás nélkül el kell süllyesztenie, ha valamilyen idegen hatalom megpróbálná megszerezni azokat. Közölte azt is, ezeket a parancsokat semmilyen későbbi utasítással nem lehet érvényteleníteni, és egyértelművé tette, idegen hatalom alatt nem csak a németeket és az olaszokat kell érteni. Tájékoztatta Holland-ot arról is, hogy a legénység létszámát már csökkentették, és megtették az előkészületeket a hajók leszerelésére, melyet helyben hajtanak végre, a hajókat nem kell a francia kikötőkbe visszavinniük. Le Luc és Darlan utasítását, hogy az észak-afrikai kikötőkben álló francia hadihajókat erősítésként hozzá rendelik, Gensoul nem említette meg. Talán az üzenet még nem jutott el hozzá, vagy talán nem volt olyan naiv, hogy azt higgye, a britek ettől meg fognak ijedni, és okosabbnak tartotta hallgatni róla.
     Az egymást sikertelenül győzködő felek közti tárgyalások negyed hatkor értek véget, amikor megérkezett Somerville újabb üzenete: „Ha a brit javaslatok egyikét sem fogadja el 17.30-ig, kénytelen leszek elsüllyeszteni a hajóit”. Ugyanekkor a Force H hajóin elrendelték a harci riadót. Még mielőtt Holland távozott volna, Gensoul az utolsó percben, talán abban bízva, sikerül még egy kicsit húznia az időt, újabb javaslatot tett, mely szerint hajlandó Martinique-re, vagy az Egyesült Államokba hajózni, de csak abban az esetben, ha az ellenség –vagyis a németek és az olaszok- valóban fenyegeti a francia hajókat. Holland közvetítette ezt is, ám ez az erősen feltételes módban megfogalmazott javaslat messze volt attól, hogy az angolok elfogadhatónak tekinthették volna.
     Holland öt perccel fél hat előtt hagyta el a Dunkerque-et, épp akkor, amikor a hajókon harci riadót fújtak. Az angol tiszt megfigyelése szerint a francia tengerészek határozatlanul és lassan foglalták el állásaikat, talán mert egyszerűen nem hitték el, hogy valóban ütközetre fog sor kerülni az angolokkal szemben. Tíz perc múlva, a móló végénél, az angol tiszt átszállt a Foxhound csónakjába, és megindult kifelé a kikötőből.
     Fél hatkor lejárt a Somerville által adott újabb határidő is, és továbbra sem történt semmi. Ahogy múltak a percek, a franciák tényleg kezdtek bizakodni benne, talán az angolok mégsem merik elszánni magukat a végső lépésre. Aztán öt perccel hat óra előtt, az északi láthatáron, az angol hajókat takaró párán és ködön keresztül a francia megfigyelők hirtelen narancsvörös villanásokat vettek észre.

A francia hajók, néhány perccel az angol támadás kezdete után. Az előtérben a Provence, mögötte a Strasbourg éppen elhagyja a mólót.

    Somerville fél hatkor kapta meg a tárgyalások eredménytelenségéről szóló jelentést Holland-tól. Ezzel elszállt minden remény a megegyezésre, és Somerville-nek nem maradt más lehetősége, mint hogy engedelmeskedik az Admiralitás utasításainak, vagy pedig hazatér és hadbíróság elé áll. Hajóit a kikötő felé fordította, hogy tüzelőállásba kerüljön, és az Ark Royal repülőgépeit is utasította a felszállásra. A pozíciója nem volt a legjobb, hiszen az eredetileg tervezett északkeleti helyett északnyugati irányból kellett tüzet nyitnia, azonban már nem maradt ideje arra, hogy más helyzetbe vigye hajóit. Ilyen felállásból ugyan egérút nyílt a franciák előtt kelet felé, azonban Somerville továbbra sem hitte, hogy azok képesek lesznek elhagyni a kikötőt, már csak az aknák miatt sem.Az égő és süllyedő Bretagne.
     Somerville így is nehezen szánta el magát a döntésre, és néhányan már azt hitték, egyáltalán nem is adja ki a tűzparancsot. Briggs jelzőszolgálatos matróz –később a Hood három túlélőjének egyike-, így emlékezett vissza az utolsó pillanatokra: „Láttuk Somerville tengernagyot, amint ott áll, nagyon-nagyon komolyan. Nem akarta megtenni. Senki nem akarta megtenni. Aztán megszólalt: Rendben. Tüzet nyitni”. Somerville 17.54-kor adta ki a tűzparancsot, 16 ezer méter távolságról. Elsőként a Resolution ágyúi nyitottak tüzet, majd rögtön utána a Valiant, és két perc múlva a Hood. A cirkálók a parti ütegeket lőtték, míg a rombolók nem vettek részt az ágyúzásban.
     Az első angol sortűz rövidre sikerült, a második azonban már eltalálta a kőmólót, s kőtörmelékek és repeszek áradatát zúdította a hajókra, sok francia tengerészt megölve vagy megsebesítve. A francia hajók közül elsőként a Provance nyitott tüzet, két perccel az angolok után. A francia zászlóshajó ágyúi pontosan hat órakor dördültek el először, bár az angol hajókat a kikötő északnyugati oldalán levő hegyek részben takarták. A francia légvédelmi ágyúk ugyanekkor tüzet nyitottak a kikötő felett köröző angol felderítő repülőgépre. A két zászlóshajó, a Hood és a Dunkerque, melyek néhány hónappal korábban még egy kötelékben járőröztek az Atlanti-óceánon, egymásra tüzelt.
     A párás, ködös idő ellenére az angolok ezúttal is kiválóan céloztak, s három perccel a tűz megnyitása után leadott harmadik sortüzük telibe találta a Bretagne-t, amely éppen kezdett kifordulni a mólótól. Az öreg csatahajót legalább két gránát találta el, melyek hatalmas robbanást okoztak a hajó közepén. Feltehetően a középső lövegtorony lőszerraktára robbant fel. A halálos sebet kapott, lángokban álló hajó még néhány percig mozgásban volt, és kapitánya megkísérelte vele elérni a partot, hogy ott zátonyra futtassa. Rögtön ezt követően azonban újabb találatok érték a csatahajót, mely most már gyorsan dőlni kezdett, és parancsnoka kénytelen volt elrendelni a hajó elhagyását. A súlyosan sérült csatahajó azonban olyan gyorsan borult fel, hogy legfeljebb a fedélzeten és a parancsnoki hídon állóknak volt már csak idejük arra, hogy elhagyják a süllyedő hajót. A Bretagne parancsnoka, a súlyosan megsebesült Le Pivain sorhajókapitány, hajójával együtt akart elmerülni. A tengerészek az utolsó pillanatban erőszakkal rángatták ki parancsnokukat a hídról, és dobták a tengerbe, majd mentették ki a partra.
    

Az oldalára dőlt, süllyedő Bretagne.
Alig néhány perccel a tűzharc kitörése után valamennyi, addigra már indulásra kész francia hadihajó mozgásban volt, és az őket a mólóhoz rögzítő kötelek elvágása után megindultak kifelé a kikötőből. Öt perccel a tűzmegnyitás után a Provance már a kikötő közepén manőverezett, amikor egy 38 cm-es angol gránát találta el a tatján. A robbanás nagy tüzeket és vízbetöréseket okozott, a tat erősen megsüllyedt. A hajót ezt követően újabb találatok érték, melyek igen komoly vízbetöréseket okoztak, s a csatahajó kezdte elveszteni stabilitását. A Provence parancsnoka ezért inkább jobbra fordult, hogy félreálljon a többiek útjából, és süllyedőfélben levő hajóját felfuttatta a partra.
     A Dunkerque szintén elhagyta a mólót, ám alighogy mozgásba lendült, találat érte a tatján. A lövedék a hangár jobb oldalán csapódott be, keresztülment a hajón, majd a másik oldalon, a vízvonal alatt két és fél méterrel távozott. A gránát nem robbant fel, de így is jelentős károkat okozott a hangárban és az altiszti szállásokon, s kisebb tüzeket és vízbetöréseket a tatrészen. A lövedék elszakított néhány villamos vezetéket is, s a katapult és a daru üzemképtelenné vált. A tűzveszély miatt a repülőgépek üzemanyagtartályait kiürítették.
     Nem sokkal később egyszerre három találat érte csatacirkálót, feltehetően ugyanabból a sortűzből. Az első gránát a második lövegtorony tetőlemezét találta el, elöl, a jobb szélső ágyúcső felett. A lövedék robbanás nélkül lecsapódott, és darabokra esve a kikötő házai közé vágódott, nagyjából két kilométerre a Dunkerque-től. A hatalmas ütéstől a 150 mm vastag lemez behorpadt, és belső oldaláról izzó törmelékdarabok váltak le, melyek berobbantották a toronyban betöltésre előkészített kivetőtölteteket. A robbanás következtében keletkezett tűz és füst a jobb oldali két löveg teljes kezelőszemélyzetét megölte, a bal oldali két ágyú azonban tovább folytatta a tüzelést. Ez a francia lövegtornyok ötletes szerkezetének volt köszönhető. A négyágyús lövegtornyok ugyanis valójában két, egymás mellé beépített ikerlöveget tartalmaztak, melyek egymástól teljesen függetlenül működhettek, és egymástól jól elszeparálták őket. A lövegtornyon belül a két ikerlöveget egy 40 mm vastag páncéllemezből készült válaszfallal különítették el egymástól, és a barbettán belül ugyanígy, egy 25 mm vastag válaszfallal választották el egymástól a lőszerfelvonókat is. A két ikerlöveg ráadásul két külön lőszerraktárból kapta a muníciót. A szokásos gyakorlattal ellentétben, mely szerint a lőszerraktárak alsó szintjén tárolták a gránátokat, a felsőn pedig a kivetőtölteteket, a francia csatacirkálón a barbetták mögötti lőszerraktárak mindkét szintjén gránátokat, a barbetták előtt pedig a kivetőtölteteket tárolták. A bal oldali két ágyút a raktárak felső, a jobb oldali ágyúkat pedig az alsó szintje látta el lőszerrel. A szokatlan elrendezés a gyakorlatban jól bevált, és most ez mentette meg a bal oldali két ágyút, s azok kezelőit, melyek a találat, és a jobb oldali lövegek pusztulása után is sértetlenek maradtak, és zavartalanul folytathatták tovább a tüzelést.
    
Az első találat ütötte lyuk a Dunkerque hangárjának falán.
A második angol gránát a hajó oldalába vágódott, a parancsnoki torony mögött, közvetlenül a jobb oldali kétágyús, 130 mm-es lövegtorony alatt. A 38 cm-es angol gránát átszakította a 28 cm-es német gránátokra méretezett, 225 mm vastag oldalpáncélzatot, keresztülment a lövegtorony alatti lőszerkezelő helyiségen, majd a két páncélfedélzet között, a hajó középén, a szellőzőrendszer egyik ventilátorházában robbant fel. Az itteni ventilátorok az elülső gépterem szellőzését biztosították, s a szellőzőrendszerben még működő ventilátorok a robbanás következtében keletkezett tűzet és füstöt a szellőzőcsöveken keresztül egyenesen benyomták a gépterembe. A szellőzőrendszer csöveibe beépítettek olyan visszacsapó szelepeket, melyek az ilyen esetek megakadályozására szolgáltak, ám ezek most vagy hatástalanok voltak, vagy pedig a robbanás tönkretette őket. A géptermet tűz, füst, és a robbanás következtében keletkezett mérges gázok árasztották el, és a gépház személyzetét nagyrészt megölték. A személyzet alig harmadának sikerült csak kimenekülni innen. A találat következtében az itt elhelyezett, a külső csavarokat meghajtó két turbina, és a négy turbógenerátor üzemképtelenné vált. A generátorok kiesésével a hajó nagy részén áramkimaradás következett be, mivel a hátsó turbinaterem négy generátora nem bírta a hajó összes berendezéseit ellátni. A parancsnoki torony tetején elhelyezett távolságmérők szintén áram nélkül maradtak, s a tüzérség ettől kezdve, amíg az áramellátást helyre nem állították, a lövegtornyok távolságmérői alapján, helyi irányítással tüzelt tovább.
     Az angol lövedék tönkretette a bal oldali 130 mm-es lövegtorony lőszerliftjeit is, a torony üzemképtelenné vált. A repeszek miatt ráadásul tűz ütött ki a lövegtorony lőszerkezelő helyiségben is, melynek következtében az itt tárolt gránátok közül több felrobbant, tovább fokozva ezzel a pusztítást, és a lőszerkezelő helyiség teljes személyzetét megölve, növelte az áldozatok számát.
    
A második gránát útvonala a Dunkerque metszetrajzán.
A harmadik gránát néhány méterrel a jobb oldali 130 mm-es lövegtorony mögött, mélyen a vízvonal alatt csapódott be. A lövedék keresztülhatolt a külső válaszfalakon, majd a páncélozott torpedóvédő válaszfalnak ütközve felrobbant. A robbanás nagy szerkezeti károkat okozott, szétzúzta a torpedóvédő válaszfalat, és a találat helye felett az alsó páncélfedélzet lefelé döntött lemezeit. A robbanás elszakította a hajófenékben kialakított, jobb oldali kábelcsatornában futó elektromos vezetékeket, a repeszek pedig megrongálták a kettes számú kazánház jobb oldali kazánjait és gőzvezetékeit, valamint tüzeket okoztak a kazánházban. A repeszek, és a sérült vezetékekből kiáramló gőz végzett a fűtők nagy részével is. A találat okozta sérülések, és a vízbetörés miatt a kazánház üzemképtelenné vált.
     A két találat következtében a külső csavarokat meghajtó turbinák, és az ezeket ellátó kazánok üzemképtelenné váltak. Az elszakított elektromos vezetékek, és a sérülések következtében fellépő rövidzárlatok miatt az áramszolgáltatás a hajó nagy részén kiesett. A II. lövegtorony üzemképtelenné vált, míg az I. torony működött ugyan, ám nem volt kapcsolata a szintén áram nélkül maradt tűzvezető állásokkal, így a jóval pontatlanabb helyi irányítás alapján kellett tüzelnie. Az áramkimaradás miatt a kormányszerkezet is üzemképtelenné vált, s át kellett állni a kézi kormányzásra. A 130 mm-es lövegtornyoknál keletkezett tűz miatt az elülső 130 mm-es lőszerraktárat el kellett árasztani.
     A hajót ért súlyos károk miatt Gensoul úgy döntött, nem hagyja el a kikötőt, és utasította Henri Joseph Seguin kapitányt, a Dunkerque parancsnokát, forduljon jobbra, és szorosan a part mellett vessen horgonyt. A tengernagy úgy gondolta, itt számíthat a parti erődök védelmére, a sekély víz és a védőhálók pedig megóvják a torpedótámadásoktól. A Dunkerque tehát a part felé fordult, és negyed hét körül horgonyt vetett a St. André városnegyed előtt, 15 méteres vízmélységnél.
     (A legtöbb helyen azt írják, a Dunkerque már 12 csomós sebességgel haladt kifelé a kikötőből, amikor az angol találatok érték. Ebben az esetben azonban a hajó már a bal oldalával fordult volna a britek felé, márpedig minden forrás egyöntetűen azt írja, a jobb oldalán érték a találatok. A csatacirkáló horgonyzóhelye, és a partra futásának a helye között egyébként is olyan kicsi a távolság, hogy ezen a távon biztosan nem tudott volna 12 csomóra felgyorsítani. A találatok tehát közvetlenül a móló elhagyása után, annak közelében kellett, hogy érjék a hajót, még mielőtt az kijutott volna a kikötőből kivezető csatornába.)
     Ahogy az angol hadihajók tüzet nyitottak, a Strasbourg-on rögtön elvágták a mólóhoz rögzítő köteleket, és a már indulásra kész csatacirkáló azonnal mozgásba lendült. A mólót eltaláló angol gránátok közben kőtörmelékek és repeszek áradatát zúdították a hajó tatjára, megöltek öt tengerészt, és kisebb repeszsérüléseket okoztak a hajónak. A következő, nyilván a Strasbourg-nak címzett sortűz pontosan oda csapódott be, ahol a hajó alig két perccel korábban állt. A francia csatacirkáló túlterhelt gépei remegtek és rázkódtak az erőlködéstől, ám alig tíz perccel később a hajó már 15 csomós sebességgel haladt a kikötő bejárata felé, s a neki szánt angol lövedékek rendre mögötte csapódtak be. Az angol ágyúk nem értek el közvetlen találatot, s csupán a hajó kéményét lyukasztotta ki néhány repesz a közeli mellékből.
    
A támadás alatt álló kikötő az egyik parti erődből.
A hat francia romboló a tüzelés kezdetekor szintén azonnal felvonta a horgonyt, és a Strasbourg nyomában megindultak a kijárat felé. A közelben becsapódó lövedékek repeszei a Volta és a Lynx rombolókat könnyebben megrongálták. A hajók már a bejárat közelében jártak, amikor a rombolók zászlóshajóját, a Mogador-t telitalálat érte. Az eredetileg feltehetően a Strasbourg-nak szánt angol gránát a romboló tatját találta el, és berobbantotta az ott tárolt tizenhat vízibombát is. A hatalmas detonáció leszakította a romboló tatját, ami rögtön elsüllyedt, a hajó többi része azonban égve, és tehetetlenül sodródva, de fennmaradt a vízen.
     Alig tíz perces tüzelés után, 18.04-kor, az angol hadihajók, 144 gránát kilövése után, beszüntették a tüzelést. Saját állításuk szerint „emberiességi megfontolásokból”, amiben szerintem a korábbi és későbbi történések alapján legalábbis kételkedni kell. Az igazi ok inkább az lehetett, hogy a nyugat felé haladó angol kötelék elől a hegyek kezdték eltakarni a kikötőt, melyet egyébként is betöltött a robbanások és az égő hajók füstje, s alig lehetett látni valamit. A francia hadihajók és partvédő ütegek tüzelése is kezdett kellemetlenül pontossá válni, s bár közvetlen találatot nem értek el, több sortűzzel is sikerült villába fogniuk az angol hajókat. A közelben becsapódó lövedékektől a Hood kisebb repeszsérüléseket szenvedett, két tengerésze súlyosan megsebesült. Néhány repesz kilyukasztotta az angol csatacirkáló kéményét, tönkretette az egyik távolságmérőt, és eltalálta az egyik UP rakétavetőt, mely szerencsére éppen nem volt feltöltve. (Érdekes az angol tengerészek azon megfigyelése, mely szerint a francia csatahajók lövedékei által felvert vízoszlopok eltérő színűek voltak. A Dunkerque gránátjai ezek szerint vörös, a Strasbourg-é kék, a két régi csatahajó lövedékei pedig zöld színt bocsátottak ki. A franciák, a pontosabb tűzvezetést segítendő, talán valamilyen színezéket kevertek a lőporhoz, hogy a becsapódások eltérő színű füstfelhői jól megkülönböztethetővé tegyék, melyik hajóról érkeztek a lövedékek.)

A kikötőből kifelé tartó Strasbourg, mögötte az angol lövedékek által felvert vízoszlopok. Balra a Provence.

    Az angol rombolók füstfüggönyt bocsátottak fel, melynek leple alatt a csatahajók északnyugatnak fordultak, hogy távolabb kerüljenek a parti tüzérség ágyúitól.
    Somerville ezt a tízperces tűzcsapást feltehetően csak bevezetésnek szánta, mellyel megrongálni, és kifutásra képtelen állapotba hozni akarta a francia hadihajókat, legénységüket pedig arra kényszeríteni, hogy elhagyják hajóikat. A végső csapást a hajók kiürítése után egy újabb tüzérségi támadás, és az Ark Royal torpedóvetőinek támadása adta volna meg a franciáknak. Az angol tengernagy az ideiglenes visszavonulást részben azért is rendelte el, hogy időt adjon a franciáknak hajóik kiürítésére. Somerville teljesen biztos volt benne, hogy így is fognak tenni.
     Annak ellenére, hogy ezt a rövid ágyúzást minden bizonnyal csak első csapásnak szánták, az angol hadihajók figyelemreméltó teljesítményt nyújtottak. Akkoriban nagynak számító, 16 km-es távolságról, nem a legjobb látási viszonyok között, alig tíz perc alatt harcképtelenné tették a célpontok háromnegyedét, olyan gyorsan, hogy azok még a horgonyzóhelyüket se nagyon tudták elhagyni, mielőtt a végzetes találatok érték őket. Ez mindenképpen kiváló eredmény volt, még akkor is, ha az angolok álló célpontokra lőttek. A 144 darab kilőtt 38 cm-es gránátból mindössze hat volt, amelyik nem a kikötő területén, a vízbe csapódott be. Ezek közül öt a szárazföldön, a tengerparttól nem messze csapódott be, a hatodik pedig a világítótornyot találta el.
     Miután a füstfüggöny az angolok elől is eltakarta a kikötőt, nem vették észre, hogy a Strasbourg és az öt romboló tíz perccel hat után elhagyja a kikötő bejáratánál megnyitott zárat, és kihajózik a nyílt vizekre. A franciákat nem tartotta vissza az Ark Royal által ledobott öt akna sem, hiszen jól megfigyelték, ezeket hová telepítették az angolok, és most könnyen kikerülték őket. A csatacirkáló rövidesen 25 csomóra növelte sebességét, és északkeletnek fordult, miközben a Lynx és a Tigre rombolók megtámadták, és a víz alá kényszerítették a kikötő előtt járőröző angol Proteus tengeralattjárót, melyet vízibombákkal támadva mindaddig lekötöttek, amíg a Strasbourg biztonságos távolságba nem ért.
     A csatacirkáló közben tüzet nyitott az Oran előtt őrködő Wrestler rombolóra. Az angol romboló a Strasbourg és az oráni parti ütegek kereszttüzébe került. Tucatjával csapódtak be mellette a lövedékek, ám csodával határos módon megúszta találat nélkül, és sikerült kimenekülnie veszélyes helyzetéből. A Wrestlert nem sokkal később az oráni francia repülőgépek is megtámadták, ledobott bombáik azonban nem találtak célba.
     A francia kötelékhez nem sokkal később csatlakozott a közben Oránból kifutó hat romboló is.
    

A kikötőből kifutó, sérült tatrészű Strasbourg, mögötte az őt követő rombolók.
Közben Gensoul tengernagy büszke önérzete és harciassága is nagyon megcsappant. (Lehet, ezek korábban is csak annak voltak köszönhetőek, hogy a tengernagy az utolsó pillanatig nem hitte el, hogy az angolok tényleg tüzelni fognak.) Negyed hétkor felhúzatott egy nagy, négyszögletes jelzőzászlót a Dunkerque árbocára, ami Somerville egy korábbi javaslata szerint azt jelentette, hogy a tengernagy elfogadja az angol ultimátumot. Ugyanekkor rádión és fényjelzésekkel tűzszünetet kért a britektől. (Állítólag a Dunkerque-en felmerült a fehér zászló kitűzésének gondolata is, azt azonban egyetlen tiszt sem volt hajlandó felvonni.) Az emberséges angolok, akik egyébként a távolság és a füst miatt a zászlót nem vették észre, negyedórával később a következőt válaszolták: „Amíg nem látom süllyedni a hajóit, tüzelni fogok!
     A Dunkerque-en közben valamelyest sikerült normalizálni a helyzetet. A vészhelyzetre szolgáló dízelgenerátorok beindításával a hajón fél órán belül sikerült teljesen helyreállítani az áramellátást, megfékezték a vízvonal alatti találat következtében keletkezett tüzeket, s eltömítették a lékeket. A sérült gépházak helyreállításával is jó tempóban haladtak, ám a hajó elvileg még ezek nélkül, csak a két belső csavarral is képes lett volna 26 csomós sebességre. Komolyabb gondokat már csak a 130 mm-es tornyok alatt keletkezett tüzek okoztak, különösen hogy ezek következtében nyolc óra felé felrobbant a jobboldali lövegtoronynál felhalmozott készenléti lőszer is. A csatacirkáló ennek ellenére is képes lett volna éjszaka kifutni a tengerre, hogy a sötétség leple alatt ha nem is Toulonba, de legalább a biztonságosabb, és jobban felszerelt Algír vagy Bizerta kikötőjébe hajózzon, ahol a szükséges javításokat könnyebben elvégezhették, és távolabb is kerültek volna Gibraltártól, amivel megnehezítették volna a briteknek a további támadásokat.
     Gensoul azonban nem így döntött, hanem nehezen érthető okokból este hétkor arra adott parancsot, a hajót futtassák fel a partra. Két vontatóhajó, és két őrnaszád segítségével a Dunkerque-t orral nekinyomták a partnak, ahol a hajó elülső része megfeneklett. A legénység evakuálását is azonnal elkezdték, s másnapra már csak a javításokhoz, és a hajó szokásos karbantartásához szükséges állomány, mintegy négyszáz fő maradt csak a csatacirkálón.
     A még mindig égő Provence csatahajót is kiürítették, csak a tűzoltáshoz és kárelhárításhoz szükséges személyzet maradt a hajón, ugyanúgy, mint a Mogador rombolón, melyet az esti órákban szintén partra vontattak.
    
A sérült Mogador.
A fegyverszüneti ajánlat, és a lényegében a megadást jelző zászló talán kissé elhamarkodott ötlet volt Gensoul részéről, ugyanis a Strasbourg-nak nagyobb segítséget nyújtott volna, ha a tengernagy inkább megpróbálja még egy kicsit lekötni az angolok figyelmét. A francia hajó sikeres szökése így leginkább Somerville érdemének tulajdonítható, aki figyelmen kívül hagyta az arról érkező első jelentést. Az Ark Royal felderítő repülőgépe ugyanis már néhány perccel hat óra után jelezte, hogy a Strasbourg a kikötő bejárata felé halad, majd nem sokkal később azt is közölte, a csatacirkáló és néhány romboló elhagyta a kikötőt, és kelet felé tart. Az ellenfél képességeit és harci morálját mélyen lebecsülő Somerville azonban, aki biztos volt benne, hogy a franciák éppen azzal vannak elfoglalva, hogy hajóikról a partra meneküljenek, nem adott hitelt a jelentésnek, ugyanis egész egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy a franciák ellenséges tűz alatt képesek lennének egy ilyen manővert végrehajtani. Úgy vélte, a felderítőgép pilótája nyilvánvalóan tévedett, és valamelyik saját rombolót nézte ellenséges egységnek.  A Bretagne robbanása. Az előtérben a Commandant Teste.
     A francia és az angol kötelék így aztán mintegy félórán át majdnem egymással ellentétes irányban haladt, az angolok 18 csomóval északnyugatnak, az ekkor már 28 csomós sebességgel haladó franciák pedig északkeletnek. Somerville csak fél hét után kapott észbe, amikor befutott a második jelentés is a keletnek tartó francia csatacirkálóról. Az angolok csak ekkor, háromnegyed hétkor fordultak keletnek, és indultak a francia hajó üldözésére, melytől ekkor már 25 mérföld választotta el őket.
     A repülőgépek jelentése jóval nagyobb izgalmat okozott az Ark Royal-on, mint a Hood-on. A kikötőt elhagyó francia csatacirkáló ugyanis kezdetben egyenesen a csatahajóktól külön, önállóan tevékenykedő angol anyahajó felé tartott, melytől fél hétkor alig 34 km választotta el, az anyahajó tehát bőven a Strasbourg ágyúinak 42 kilométeres lőtávolságán belül volt. A rossz látási viszonyok között a csatacirkálóról szerencsére nem vették észre az anyahajót, azonban a francia rombolókról igen. Alighogy megérkezett a francia hajók kitörését megerősítő jelzés, az Ark Royal-ról két rombolót vettek észre maguk előtt. A Volta és a Terrible került az angol anyahajó elé, mely azonnal északnyugatnak fordult, és a maximális 30 csomós sebességre gyorsítva igyekezett biztonságos távolságba kerülni, miközben felkészült gépei indítására.
     A Strasbourg sikeres kitörésével a legrosszabb lehetőség valósult meg, melyre az angolok előzetesen számíthattak, nevezetesen hogy a francia hajók egy részének sikerült elhagyni a kikötőt. Ráadásul a csatacirkáló rögtön olyan helyzetbe került, hogy majdnem sikerült az óvatlanul megosztott angol kötelék gyengébbik felére érzékeny csapást mérnie. Ezt elkerülendő az Ark Royal-ról azonnal indították az éppen készenlétben álló repülőgépeket, hogy ezekkel tartóztassák fel a francia hajót. Ezek a gépek azonban arra voltak felkészítve, hogy az előzetes haditerveknek megfelelően bombatámadást intézzenek velük a kikötőben álló francia hadihajók ellen, hogy elnémítsák azok légvédelmi ágyúit, és csökkentsék a legénység harci morálját. Ennek megfelelően a gépek 124 kg-os, és tíz kilós bombákkal voltak felszerelve, melyek teljesen alkalmatlanok voltak arra, hogy a jól páncélozott csatacirkálón bármilyen komolyabb sérülést okozzanak. A vészhelyzetben azonban nem volt idő a gépek átfegyverzésére, azokat azonnal indítani kellett. (Wells altengernagy később természetesen tagadta, hogy megijedtek volna a franciáktól, és jelentésében azt állította, a tíz kilós bombákkal felfegyverzett gépekkel csapást akart mérni a francia csatacirkálóra.)
     A hat Swordfish, és az őket kísérő három Skua háromnegyed nyolckor hajtotta végre a támadást, azonban egyetlen találatot sem értek el. A francia hajók igen heves légvédelmi tüzet zúdítottak rájuk, és négy gépet lelőttek. (Az angolok csak két Skuát ismernek el, viszont két Swordfish is olyan súlyosan megrongálódott, hogy az anyahajóra visszatérőben kényszerleszállást kellett végrehajtaniuk a tengeren.)
     Háromnegyed hétkor Somerville keletnek fordult, s minden cirkálót és rombolót maga mellé rendelve, a Hood-al 28 csomós sebességre gyorsított, és a francia csatacirkáló üldözésére indult, fedezet nélkül maga mögött hagyva két lassú csatahajóját. Nem sokkal később egy francia romboló tűnt fel a brit kötelék előtt, melyről azt hitték, torpedótámadást készül indítani az angol hajók ellen. A cirkálók, valamint a Hood és a Valiant leadtak néhány sortüzet a hajóra, mely a brit megfigyelők állítása szerint több találatot kapott, és elsüllyedt. Az ismeretlen francia hajó a Kersaint romboló volt, mely géphiba miatt csak húsz csomós sebességre volt képes, és lemaradt a többiektől. A romboló nem indított torpedókat az angol hajókra, és nem is érte egyetlen találat sem. Keletnek fordulva sikerült eltűnnie a britek elől, akiknek figyelmét lekötötte a Strasbourg üldözése.
    
A Strasbourg a nyílt tengeren.
Miközben a gyors angol hajók a Strasbourg után fordultak, az angol kötelék déli szárnyán hajózó Forester rombolóról egy kis csónakot vettek észre, melyen angol hadilobogó lengett. A romboló közelebb ment, hogy azonosítsa az ismeretlen vízijárművet, melyről kiderült, hogy a Foxhound csónakja, melyen Holland kapitány tért vissza Mers el Kebir-ből. A nagy zűrzavarban az angolok teljesen megfeledkeztek Hollandról, aki a kikötőt elhagyva közvetlen közelről nézhette végig a francia hajók bombázását. A kitörő francia hadihajók az angol csónak mellett haladtak el, de senki nem nyitott rájuk tüzet. A Forester most felvette Hollandot, és a többi angol tengerészt, a csónakot pedig, mivel nem volt idő a fedélzetre emelni, a sorsára hagyták.
     Az angol hajóknak az ekkor már tőlük több mint 45 kilométerre járó francia hajó utolérésére csak akkor volt lehetőségük, ha azt sikerült volna lelassítani valahogy. Ennek egyetlen módja az Ark Royal-ról indított torpedótámadás volt. Tíz perccel nyolc óra előtt az anyahajó hat, torpedókkal felszerelt Swordfish gépet indított, hogy ezek támadásával próbálják megrongálni, és lelassítani a francia hajót. A lassú Swordfish gépeknek csaknem egy órába telt, mire megközelítették a célpontot, és este kilenc óra körül végrehajtották a támadást. Ekkorra már bealkonyodott, és a sötétségben az angol pilóták, akiket a heves légvédelmi tűz is zavart, nehezen tudták csak becélozni a francia hajót, s túl nagy távolságból dobták le torpedóikat. Ennek megfelelően nem értek el egyetlen találatot sem, minden torpedó elkerülte a francia hajót. Az egyik torpedó a Strasbourg-tól 25 méterre, a hajó farvizében robbant fel, ezt az angol pilóták találatnak jelentették. A sötétségben visszatérő angol gépekre tévedésből néhány angol hadihajó is tüzet nyitott. A brit pilóták utóbb azt állították, saját légvédelmük sokkal pontosabban tüzelt, mint a franciáké.
     Még mielőtt azonban az angol repülőgépek torpedótámadására sor került volna, Somerville már lefújta az üldözést. A tengernagy aggódott a fedezet nélkül hátrahagyott két csatahajója miatt, a nagy sebesség miatt rombolói üzemanyaga gyorsan fogyott, ezenkívül pedig a Hood egyik turbinája meghibásodott, és a csatacirkáló kénytelen volt sebességét csökkenteni, tehát végképp nem maradt semmi esélye arra, hogy utolérje a francia hajót. Somerville egyébként is olyan jelentést kapott, hogy Algírból már kifutottak Oran felé az ott állomásozó cirkálók és rombolók, s úgy becsülte, ezek még éjfél előtt csatlakozhatnak a Strasbourg-hoz. Egy nagy létszámú cirkáló és romboló kötelékkel szemben pedig a tengernagy nem szívesen keveredett volna éjszakai összecsapásba. Húsz perccel nyolc óra után tehát lefújta az üldözést, és sebességét csökkentve visszafordult nyugat felé, hogy csatlakozzon a hátrahagyott két csatahajóhoz.
     A Strasbourg tehát sikeresen lerázta üldözőit, s 25 csomós sebességgel haladt tovább a hazai kikötők felé. Az éjszaka már csak az okozott izgalmat, hogy a túlterhelés következtében az egyik kazánház gőzvezetéke eltört, és a kiáramló gőz öt fűtőt megölt. A hajó kénytelen volt húsz csomóra csökkenteni sebességét, ám miután a hibát alig háromnegyed óra alatt kijavították, ismét 25 csomóra gyorsított. A Strasbourg nem az észak-afrikai kikötőkbe tartott, hanem a biztonságos hazai támaszpontok felé. Nagy kerülőt téve, Szardíniát és Korzikát kelet felől megkerülve, a csatacirkáló, és az a három romboló, mely végig lépést tudott tartani vele, másnap este befutott Toulonba.
     A Strasbourg sikeres szökésével nem egyszerűen csak az egyik legfontosabb célpont csúszott ki a britek kezéből, hanem az eset felborította az angolok egész haditervét. Az eredeti elképzelés szerint a hajók egy rövid szünet után, mely alatt a francia tengerészek elhagyhatták volna hajóikat, visszatértek volna Oran elé, hogy ágyútűzzel és torpedótámadásokkal fejezzék be a francia hadihajók elpusztítását. Ehelyett azonban az angol kötelék a Strasbourg üldözésével töltötte a nappali világosságból még hátralevő időt, és mire visszatérhettek volna Mers el Kebir elé, már teljesen besötétedett. Így aztán végül nem Gensoul segítette a Strasbourg szökését, azzal, hogy megpróbálta elterelni a britek figyelmét, hanem éppen fordítva, a Strasbourg mentette meg a francia flottát a további veszteségektől.
    
A felborult Bretagne, mögötte a Commandant Teste.
Mers el Kebir-ben a három sérült hajó, a Dunkerque, a Provence, és a Mogador, még mindig égett, és sűrű füstfelhők törtek elő a felborult, de részben a vízfelszín felett levő Bretagne-ból is. A kikötő vizét olaj borította, melyből a vontatók még mindig mentették a Bretagne hajótörötteit. A mentőalakulatok megbontották a felborult csatahajó fenéklemezeit, abban bízva, a hajó víz fölé került alsó részében még számos túlélőt találnak, ám csak maroknyi embert sikerült kimenteniük. A Dunkerque-en szintén folytak a mentési munkák, a hajó mélyéből a fedélzetre hozták az elesetteket. A szétzúzott, összeégett holttestek látványa nagyon megviselte a mentőalakulatok embereit. Gensoul este kilenckor elhagyta a Dunkerque-et, és Oránba ment, a mentési munkákat Jarry ellentengernagy irányította tovább.
     Fél tízkor Gensoul újabb üzenetet küldött Somerville-nek: „A hadihajók Mers el Kebirben harcképtelenek. Evakuálom a legénységet.” Somerville, aki már a másnap hajnali támadást tervezte, nem válaszolt az üzenetre. A jelzést fogták a francia Admiralitáson is, ahol a történtekről értesülve Darlan elvesztette megszokott hidegvérét, és a minisztertanácson követelte, hogy azonnal üzenjenek hadat Angliának. A javaslatot többen is támogatták, ám Pétain és a külügyminiszter, Paul Baudouin, megvétózták azt. (Az Angliának való francia hadüzenet ötletét egyébként Hitler sem támogatta.) Pétain később is csak abba ment bele, hogy húsz mérföldes tiltott övezetet jelöltek ki a francia kikötők előtt, s az oda behatoló angol hajókra tűzparancsot adtak ki. A diplomáciai kapcsolatokat mindenestre Mers el Kebir után megszakították Angliával.
     Másnap, július negyedikén kora hajnalban, Somerville tizenkét Swordfish, és kilenc Skua részvételével tervezett légicsapást a francia hajók ellen. Hajnalra azonban sűrű köd szállt le, és miután a meterológia nem jelzett közeli javulást, az angol kötelék nyugat felé fordult, s visszaindult Gibraltárba, ahová negyedikén este hétkor futottak be. Az első felvonás ezzel lezárult.

Mers el Kebir térképe, a francia hajók támadás előtti, és utáni helyzetével.

    A francia kikötők előtt csak a két tengeralattjáró, a Proteus és a Pandora maradt, azzal az utasítással, hogy támadjanak meg minden francia hajót, melyet észlelnek. A köd azonban a tengeralattjárók dolgát is megnehezítette, és lehetővé tette a francia hajók számára a kikötők elhagyását. A Proteus másnap észrevette a Mers el Kebir-ből kifutó Commandant Teste anyahajót, és felkészült annak megtámadására, ám a francia hajó a torpedók kilövése előtt irányt váltott, és a ködben rövidesen eltűnt az angolok szeme elől. Az Algír közelében járőröző Pandora a nap során több, az afrikai kikötőket elhagyó francia cirkálót és rombolót észlelt, ám kilövési helyzetbe egyiknél sem került. Azonban kora délután egy újabb francia hajót vett észre, melyet cirkálóként azonosított, és figyelmeztetés nélkül megtámadta. A kilőtt torpedókból kettő vagy három találta el a francia hajót, melyről kiderült, hogy nem cirkáló, hanem egy aknaszedő –a francia terminológia szerint szlúp- a Rigault de Genouilly. A hajó a találatok következtében másfél órával később elsüllyedt. Az angol kormány sajnálkozását fejezte ki a vichy kormánynak az incidens miatt, és aznap éjjel utasította a tengeralattjárókat, csak akkor nyissanak tüzet, ha a franciák megtámadták őket.
     A Gibraltárba visszatérő angol kötelék hadihajói a megérkezést követően azonnal hozzáláttak az üzemanyagtartályok és lőszerraktárak feltöltéséhez, hogy felkészüljenek a következő hadműveletre, a Dakarban horgonyzó Richelieu elleni támadásra. North tengernagy még aznap este meglátogatta Somerville-t a Hood-on. Később azt írta, az volt az első benyomása, hogy a tengernagy az elmúlt két napban tíz évet öregedett.
     „Hogy ment a dolog, James?” – kérdezte North. „Ó, nagyon rosszul. … Amikor a tárgyalások csődöt mondtak, kiadtam a tűzparancsot. Imádkozz, Dudley, hogy téged ne érjen ilyen megpróbáltatás. A kikötőben voltak mind, szépen felsorakozva, mint a kacsák. A mi korábbi szövetségeseink és testvéreink… Szinte hallom, ahogy Hitler nevet!
     Irodájába visszatérve North egy hosszú feljegyzést készítette az Admiralitásnak, mely a következő szavakkal zárult: „Nagyon jól tudom, hogy a Catapult hadművelet szükségességéről szóló végleges döntés végső soron a háborús kabinet hatáskörébe tartozott, és olyan tényezők diktálták, melyek mellőzhettek minket. Ám ettől még tény marad, hogy valamennyi tiszt, aki a helyszínen volt, egyhangúlag ellenvéleményt nyilvánított ezzel a határozattal szemben, és ezt a véleményt figyelembe kellett volna venni.
     A hajók fedélzetén sem uralkodott egetverő lelkesedés, bár a tengerészek túlnyomó többsége elfogadta a francia hajók „semlegesítésének” szükségességét, amit propagandájuk már hetek óra sulykolt a fejükbe. Ahogy a Hood egyik tengerésze feljegyezte: „A fegyverszüneti egyezményben a francia kormány a flottát teljesen német ellenőrzés alá helyezi. Ezért létfontosságú megakadályoznunk az ellenség kezére kerülését, mivel az veszélyeztetné a világ összes tengeri kereskedelmi útvonalát”. Azt azért ő is megemlítette, hogy az összecsapás után a hajók fedélzetén feltűnő volt a sikeres ütközetek után szokásos jókedv hiánya. (Az angol propagandára jellemző az a tájékoztatás, melyet a tengerészeknek a Surcouf-on történtekről adtak. Ezek szerint a francia tengeralattjárón történt fegyveres összetűzés „kis incidens” volt csupán, melyet egy „könnyű kis félreértés” okozott. Úgyszintén az angol gondolkozás sajátosságait tükrözi, ahogy a Hood kapitánya, Irvine Glennie, a Gibraltárból való kifutást követően tájékoztatta a legénységet útjuk céljáról: „Oránba megyünk, és rávesszük a francia flottát, fogadja el védelmünket.” (!))
    

Az angol tengerészek kipihenik az izgalmakat. Úszóverseny a Hood mellett, Gibraltárban, néhány nappal a Mers el Kebir-i akció után.
A Mers el Kebir-ben zajló eseményekkel egy időben Alexandriában is megtörtént a francia hadihajók semlegesítése, de itt békés eszközökkel. Ez alapvetően Cunningham tengernagynak volt köszönhető, akinek volt bátorsága figyelmen kívül hagyni a táviratokat, melyekkel Churchill állandóan bombázta, és melyek a francia hajók azonnali, erőszakos elfoglalását követelték. Cunningham igyekezett udvarias tárgyalásokat folytatni a francia kötelék parancsnokával, Godfroy tengernaggyal, akinek igazából még annyi választási lehetősége sem volt, mint Gensoulnak. Az alexandriai kikötő közepén, angol hadihajókkal körülvéve, a franciák nem is gondolhattak hatékony fegyveres ellenállásra, sem pedig kitörésre, bár parancsnokságuk néhány nappal korábban arra utasította őket, hajózzanak Bejrútba, és ott szereljék le hajóikat. Az angolok megtagadták a kihajózási engedélyt, és hasonló választási lehetőségek elé állították őket, mint a Mers el Kebir-i köteléket. Godfroy eleinte a hajók elsüllyesztésére gondolt, Cunningham azonban igyekezett rávenni arra, adja át hajóit az angoloknak, vagy ha erre nem hajlandó, inkább szerelje le őket. A tengernagy nyilván arra gondolt, kár lenne az értékes hadihajókat végérvényesen elpusztítani, később, kedvezőbb körülmények között, azokat így újra szolgálatba lehet majd állítani a britek oldalán.
     Az erőszakos és türelmetlen Churchill folyamatosan sürgette a tárgyalások befejezését, vagy ha azok nem vezetnek eredményre, a francia hadihajók fegyveres elfoglalását, vagy elpusztítását. Harmadikán este hatkor a következő üzenetet küldte Alexandriába: „Az Admiralitás tudomásul veszi a francia hajók olajtartályainak kiürítését, ám a legénység létszámát is csökkenteni kellene, azok partra szállításával, vagy kereskedelmi hajókra való áthelyezésével, még az éjszaka beállta előtt. Ne hibázzon.” A nagy brit államférfiú csak azt felejtette el, hogy az időeltolódás miatt Alexandriában ekkor már alkonyodott, mire pedig az üzenete Cunningham elé került, már sötét éjszaka volt. A tengernagy ezúttal is egyszerűen figyelmen kívül hagyta Churchill táviratát, és folytatta tovább a tárgyalásokat Godfroy-al, akivel másnapra sikerült is megállapodnia a francia hadihajók békés lefegyverzéséről, és demobilizálásáról.

A zátonyra futtatott Dunkerque.

    Július negyedikén az Észak-Afrikában állomásozó francia haditengerészeti erők főparancsnoka, Estéva altengernagy, sajtóközleményt adott ki az előző napi eseményekről, melyben azt állította, a Dunkerque sérülései nem súlyosak, és a hajót hamarosan kijavítják.
     Ez persze csak az ilyenkor szokásos mellébeszélés, és a saját veszteségek elbagatellizálása volt. A Dunkerque sérülései ugyan a hajót valóban nem veszélyeztették, ám elég súlyosak voltak, és kijavításuk, ha egy évig nem is, de biztosan több hónapig tartott volna. A hajón ekkor már eloltották tüzeket, és javában dolgoztak a sérült gépek kijavításán, a lékek ideiglenes befoltozásán. A csatacirkáló igazából elég jó állapotban volt ahhoz, hogy akár már a támadást követő éjszaka, vagy a következő napokban elhagyják vele a kikötőt, és a biztonságosabb Algírba hajózzanak át. Akár még a Toulonba való utat is meg lehetett volna kockáztatni, kihasználva, hogy az angolok elhajóztak, és csak egy tengeralattjárót hagytak Mers el Kebir előtt, melyet a francia rombolók könnyen semlegesíteni tudtak volna. Hogy a franciák nem így tettek, annak egyrészt az volt az oka, hogy egyáltalán nem számítottak egy újabb angol támadásra, másrészt pedig azért nem próbálkozhattak egy ilyen manőverrel, mert a hajót Gensoul, minden különösebb értelem nélkül, zátonyra futtatta.
     A Provence és a Mogador fedélzetén ekkor már szintén eloltották a tüzeket, azonban mindkét hajó sokkal rosszabb műszaki állapotban volt, mint a Dunkerque. A kettétört Mogador gyakorlatilag javíthatatlan volt, teljesen újjá kellett volna építeni, a Provence belsejét pedig nagyrészt elöntötte a víz. A hajó mélyen megült a zátonyon, mely nélkül biztosan elsüllyedt volna.
    A kikötő elleni második támadásra induló gépek felszállásra készülnek az Ark Royal fedélzetén. Estéva közleményéről természetesen Londonban is tudomást szereztek. Churchill azonnali reakciója az volt, amit tőle várni lehetett. Rögtön egy újabb támadást követelt, hogy végérvényesen elintézzék a francia hajót. Pound, mint rendesen, ezúttal sem ellenkezett.
     Gibraltárban másnap, július ötödikén reggel kapták meg az Admiralitás üzenetét, melyben elrendelték a Mers el Kebir elleni támadás megismétlését. Ezt a parancsot azután is fenntartották, hogy Somerville közölte, megfigyelői és a légifelderítés szerint a Dunkerque súlyosan megsérült, és zátonyra futott, a közeljövőben tehát aligha kell tartani tőle. A tengernagy a lemondását fontolgatta, végül azonban más elhatározásra jutott.
     Somerville még aznap értekezletet hívott össze, melyen ismertette az Admiralitástól kapott újabb parancsot, egyben előállt saját ötletével, mely szerint a tüzérségi támadást mellőzve a Dunkerque-et ezúttal kizárólag az Ark Royal repülőgépeinek torpedótámadásával kell kiütni. Az egybegyűltek egyhangúlag támogatták ezt az elképzelést, melyről úgy gondolták, minimalizálja az áldozatok számát, és nem veszélyezteti a kikötő polgári lakosságát. Londonban Churchill határozottan ellenezte ezt a számára nem eléggé hatásosnak tűnő módszert, végül azonban, a civil áldozatok elkerülése végett, úgy döntött, ráhagyja Somerville-re, tegyen amit jónak lát.
     A Richelieu ellen tervezett támadást törölték, a Force H pedig még aznap este ismét kifutott Oran felé, az új, Operation Lever névre keresztelt hadművelet végrehajtására. A kötelékből hiányzott a lassúsága miatt Gibraltárban hagyott Resolution, és egy romboló.
     A Force H másnap hajnalra megközelítette Mers el Kebir-t, és 05.20-kor, a kikötőtől 90 mérföldre északnyugatra, indították az Ark Royal repülőgépeinek első támadóhullámát, mely hat Swordfish-ből állt. A második hullám három Swordfish gépe, melyeket hat Skua is kísért, háromnegyed hatkor szállt fel, a szintén három Swordfish-ből és hat Skua-ból álló harmadik hullám pedig 06.20-kor. A Swordfish-ok torpedóit a sekély víz miatt 3,7 méteres mélységre állították, sebességüket pedig, miután álló hajóra lőttek, csupán 27 csomóra.
     A kikötőben teljes volt a nyugalom, senki nem számított újabb angol támadásra. A Dunkerque fedélzetén, ahol csak a mentőalakulatok emberei maradtak, éppen a három nappal korábban elesettek koporsóit szállították át a hajó mellett álló Terre Neuve őrnaszádra. A hajókon és a parti erődökben nem volt harckészültség. Mindenkit váratlanul ért, amikor a kikötőt némi kerülővel kelet felől, a nap irányából megközelítő első támadó hullám hat repülőgépe pár perccel fél hét előtt váratlanul felbukkant a kikötő felett.
     Az első két gép rossz irányból indította torpedóit, melyek végül a mólót eltalálva robbantak fel. A harmadik torpedó eltalálta a Dunkerque-et –más források szerint a Terre Neuve-t-, de nem robbant fel. A másik három torpedó szintén célt tévesztett, és robbanás nélkül fúródott a part iszapjába.
    

A Terre Neuve felrobbanása.
A meglepetés teljes volt, percekig tartott, mire a franciák egyáltalán felfogták, mi is történik, és riadót fújtak. Az első hullám gépei így szinte teljesen zavartalanul hajthatták végre támadásukat, az elkésve reagáló védelem már csak az utolsóként távozó Swordfish-re tudott néhány lövést leadni.
     A tíz perccel később érkező második hullámot viszont már a légvédelem tüze fogadta. A parti erődök és a Provence légvédelmi ágyúi heves tüzet zúdítottak a támadó gépekre, melyek a móló felől támadva oldották ki torpedóikat, miközben fedélzeti fegyvereikkel a hajók fedélzetén álló francia tengerészekre tüzeltek. A Dunkerque légvédelmi lövegei némák maradtak, azok kezelőit ugyanis korábban evakuálták a hajóról.
     Két torpedó ezúttal is célt tévesztett, míg a harmadik a csatacirkáló mellett álló Terre Neuve őrnaszádot találta el, mely kettétört, és azonnal elsüllyedt. A robbanás betörte a Dunkerque parancsnoki hídjának ablakait, és az elsüllyedt őrnaszádból származó törmelékek áradatát zúdította a hajó fedélzetére, köztük a koporsók, és az azokban fekvő holttestek darabjait.
     A harmadik támadóhullám a másodikkal majdnem egy időben, alig pár perccel később érkezett meg, és bal felől intézett támadást a francia hajó ellen. Ezt a hullámot a légvédelmi ágyúk tüzelése mellett a közben riasztott oráni támaszpontról felszálló francia Curtiss Hawk vadászok is fogadták, melyek heves légiharcba kezdtek a torpedóvetőket biztosító Skuákkal. A franciák több gépet is megrongáltak, az egyik Skuát olyan súlyosan, hogy annak visszafelé kényszerleszállást kellett végrehajtani a tengeren. A bajba került legénységet az egyik angol romboló mentette ki.
     A ledobott torpedók közül az egyik célt tévesztett, és szintén a partba fúródott, míg egy másik az Esterel vontatót találta el. A robbanás szinte darabokra tépte a kis hajót, megölve annak egész legénységét.
     A harmadik, balról, a tat felől érkező torpedó a feltételezések szerint átment a hajó gerince alatt –talán rossz mélységre lehetett beállítva-, és a közvetlenül a Dunkerque mellett, annak jobb oldalán, percekkel korábban elsüllyedt Terre Neuve őrnaszád roncsait találta el a víz alatt. A detonáció berobbantotta az őrnaszád tatján tárolt 42 darab, százkilós vízibombát is. A bombákban tárolt robbanószer ereje nagyjából 3.000 kg TNT-nek felelt meg, s az óriási detonáció megrázta az egész kikötőt. A robbanás következtében keletkezett tűz, füst, és vízoszlop több mint kétszáz méter magasra csapott, s az angol pilóták biztosak voltak benne, hogy a Dunkerque lőszerraktára robbant fel. (A támadásból visszatérő pilóták egyébként hét biztos torpedótalálatot jelentettek a Dunkerque-en.)
     A jelentést megkapva Somerville nem tartotta szükségesnek a támadás megismétlését, s a repülőgépek megérkezése után azonnal visszafordult Gibraltárba, ahová köteléke még aznap este megérkezett. A támadás nem követelt angol áldozatokat. A légvédelmi tűz több gépet megrongált, a francia vadászok pedig egy Skuát lelőttek, melynek személyzetét azonban sikerült kimenteni. A két támadás összes vesztesége angol oldalon mindössze néhány repülőgép, és a francia vadászok által harmadikán lelőtt egyik Skua kétfős személyzete volt.
     A tengernagy a pilóták jelentése alapján rögtön értesítette a londoni Admiralitást, hogy a kívánt eredményt elérték, és a francia csatacirkálót legalább egy évre egészen biztosan harcképtelenné tették, méghozzá nagyobb saját, és francia veszteségek nélkül. Az Admiralitáson elégedetten fogadták a hírt, és a siker megmentette Somerville-t a korai nyugdíjazástól. Churchill ugyanis, az elmúlt napok során már sokadszorra, megint Somerville leváltását követelte Pound-tól, és csak az érkező jó hírek hatására egyezett bele abba, hogy a tengernagyot meghagyják a Force H élén.
    
A Dunkerque feltépett oldala a második támadás után.
A Dunkerque ezúttal valóban igen súlyos sérüléseket szenvedett, melyek a hajót tényleg legalább egy évre harcképtelenné tették. A közvetlenül a hajó mellett, nagyjából a lövegtornyok magasságában, a víz alatt felrobbanó 42 vízibomba olyan óriási robbanást okozott, melynek ereje elvileg messze meghaladta a csatacirkáló torpedóvédő rendszerének ellenálló képességét. Ennek ellenére a rendszer nagyon jól teljesített, a belső torpedóvédő válaszfal teljesen sehol nem szakadt át, bár több helyen deformálódott és lékesedett. A külső részeken azonban a pusztítás óriási volt. A robbanás nagyjából 40 méter hosszan egyszerűen széttépte a hajótest külső lemezeit, s még a páncélöv lemezeit is leszakította a helyéről. Az orr rész egész jobb oldala deformálódott, s a sérült részeken hatalmas mennyiségű víz ömlött a hajótestbe, melynek következtében a part menti sekély vízben a Dunkerque most már teljes hosszában leült a fenékre. Ezen kívül a detonáció okozta erős rázkódás újabb súlyos sérüléseket okozott a hajó gépeinek, illetve az érzékeny optikai távolságmérőknek.
     A július hatodikai támadás után a franciák felállíthatták a végleges veszteséglistájukat, mely alapján összesen 1285 halottat, és 351 sebesültet vesztettek. A veszteségek túlnyomó részét a Bretagne-on odaveszett tengerészek tették ki -1012 halott-, a Dunkerque a két támadás alatt halottakban és sebesültekben 210 embert vesztett. A Bretagne végleg elveszett, a hajó roncsait az ötvenes évek elején kiemelték, és lebontották. A mások három hajón nagy nehézségek közepette a helyszínen sikerült elvégezni a legszükségesebb javításokat, és 1942 elején mindhárom hajót sikerült Toulonba juttatni. (A Dunkerque és a Provence „saját lábon”, a Mogador vontatva jutott el a hazai kikötőbe.) Teljes kijavításukra azonban már nem került sor.
    
Gensoul, tengerészei temetésén.
Gensoul, aki a július hatodikai támadás alatt Oránban tartózkodott, még részt vett tengerészei temetésén, aztán visszaindult Franciaországba, ahová már a harmadikai támadás után visszarendelték. A temetésen elmondott beszédében Gensoul leszögezte: „Ha valahol folt esett, biztosan nem a mi zászlónkon.
     A francia Admiralitás azonban kicsivel többet várt a tengernagytól annál, hogy ne ejtsen foltot a francia zászlón. A július 14-én hazaérkező Gensoul még felvonta zászlóját a Strasbourg-on, és tett néhány intézkedést a touloni kikötő védelmi berendezéseinek megerősítése céljából, ám aztán a vizsgálóbizottság elé kellett állnia. A tárgyaláson a hangulat, Gensoul utólagos leírása szerint, elég hűvös, de nem nyíltan ellenséges volt vele szemben. A tengernagy utóbb azt írta, jól látható neheztelése ellenére Darlan nem tett neki nyílt szemrehányást. A vizsgálat végül nem találta felelősnek a történtekért Gensoult, aki azonban újabb beosztásokat már nem kapott a flotta hajóin. Helyére néhány nap múlva Jean de Laborde tengernagyot nevezték ki.
     Arra, hogy az angol ultimátum Darlannak továbbított szövegéből Gensoul kihagyta a karibi francia gyarmatokra való áthajózásra vonatkozó harmadik pontot, csak évek múlva derült fény. Magyarázatként Gensoul ekkor jelentette ki, hogy az angol fegyverek fenyegetése alatt elfogadhatatlannak tartotta bármilyen feltétel elfogadását, és miután a hajóknak útközben Gibraltárban mindenképpen meg kellett volna állniuk, biztos volt benne, a németek ezt úgy fogják tekinteni, mintha azokat átadták volna az angoloknak.
     Az angol oldalon valószínűleg Somerville is úgy érezhette, bár nyíltan nem vonják felelősségre, jól érezhető felettesei neheztelése. Feleségének írt leveleiben a tengernagy azt írta, biztos benne, hogy le fogják váltani, de nem érdekli mi vár rá. Ahogy írta: „Mindannyian aljasnak és megszégyenültnek érezzük magunkat. Azt hiszem, az újkor legnagyobb politikai tévedését követtük el.

A Mers el Kebir-i francia temető napjainkban. A helyiek úgy látszik nem igazán ápolják a franciák emlékét.

    A tengernagynak azonban még egy darabig együtt kellett élnie ezzel az érzéssel, a francia hajók elleni támadások ugyanis még nem értek véget. A Casablancában álló Jean Bart elleni támadás ötletét ugyan végül elvetették, mivel a félkész hajó amúgy sem volt még harcképes, ám a Dakarban horgonyzó Richelieu az Admiralitás szerint továbbra is súlyos fenyegetést jelentett a Brit Birodalomra. A csatahajó semlegesítése eredetileg a Force H Mers el Kebir után következő feladata lett volna, ám miután szükségessé vált egy második támadás Mers el Kebir ellen, a dakari akciót törölték, az Admiralitás pedig úgy döntött, a helyszínen levő erőkkel, vagyis a Hermes anyahajóval oldják meg a feladatot.
     Július harmadikán az angolok a Dakarban álló francia hajóknak is ultimátumot adtak át, nagyjából ugyanazokkal a követelésekkel, mint Mers el Kebir-nél. (Csatlakoznak, leszerelnek, süllyesztenek, vagy elhajóznak jó messzire.) A dakari támaszpont parancsnoka, Pierre Boisson tengernagy, válaszra sem méltatta az angolokat, és megtiltotta, hogy bárki is felvegye velük a kapcsolatot. Egyben tűzparancsot adott, arra az esetre, ha a brit hadihajók megközelítenék a kikötőt.
     A Richelieu ekkor még nem a belső kikötőben, hanem a külső öbölben, a kikötő és a Gorée sziget között horgonyzott. A csatahajót torpedóvédő hálókkal, és körülötte lehorgonyzott kereskedelmi hajókkal igyekeztek megóvni az ellenséges támadásoktól. Az óvintézkedésekből megítélve a franciák leginkább repülőgépek torpedótámadásaira számítottak.A Hermes és a Dorsetshire a nyugat-afrikai partok előtt, 1940 júniusában.
     A takarékos angolok azonban igyekeztek a lehető legköltségkímélőbb módszer alkalmazni, és mielőtt még a drága torpedókat elpazarolták volna, tettek kísérletet egy másik megoldásra is. Hetedikén éjszaka a Hermes egyik nagyobb csónakja a sötétség leple alatt észrevétlenül behatolt a külső kikötőbe, átjutott a kikötőzárakon, és a Richelieu mellett elhaladva hat vízibombát dobott le a csatahajó mellé. A Richelieu horgonyzóhelyén azonban mindössze 15 méter volt a víz mélysége, s a húsz méterre állított vízibombák közül egy sem robbant fel. Az angolok aztán amilyen észrevétlenül jöttek, ugyanolyan észrevétlenül távoztak is a kikötőből. Az ártalmatlannak tűnő csónakot egyik francia őrszem sem találta gyanúsnak.
     Miután ez a próbálkozás kudarcot vallott, nem maradt más hátra, mint a torpedótámadás. Másnap, július nyolcadikán, kora hajnalban hat Swordfish torpedóvető szállt fel a Hermes fedélzetéről, és nem sokkal öt óra után váratlanul megjelentek a még csak ekkor ébredező kikötő felett. A gépek mágneses gyújtású torpedókat szállítottak, melyeket 11,6 méter mélységre állítottak be, hogy a tíz és fél méteres merülésű Richelieu feneke alatt robbanva a lehető legnagyobb pusztítást okozzák. A nagy mélységben haladó torpedók ráadásul így a gyújtószerkezet aktiválódása nélkül átmehettek a csatahajó körül horgonyzó, kisebb merülésű teherhajók alatt.
     Az angoloknak megint sikerült meglepniük a franciákat, akik pedig öt nappal Mers el Kebir után lehettek volna óvatosabbak is. A támadás felkészületlenül érte a támaszpontot, s a brit repülők szinte semmilyen ellenállásba nem ütköztek. Ennek ellenére, talán a hálók és a reggeli pára miatt, a ledobott torpedókból csupán egy talált célba. A balról ledobott torpedó átment a hajó alatt, és jobb oldalon, a tatrésznél, a belső csavartengely alatt robbant fel. Több szemtanú két, gyorsan egymás után következő robbanást észlelt. Ez azt valószínűsíti, hogy a detonáció berobbantotta az előző este a hajó mellett ledobott vízibombák egyikét is.
     A kettős robbanás, melynek erejét a sekély víz is felerősítette, és a hajótestre fókuszálta, igen súlyos károkat okozott. A tatrész, a csavartengelyek és a kormánylapátok miatt, mindig a hadihajók Achilles sarkának számított, és ez most sem volt másképpen. A robbanás mintegy 25 méteres hosszúságban, változó mértékben deformálta a hajó gerincét, bordáit, és külső lemezeit. A jobb belső csavartengely szintén deformálódott, a tengely tartóbakja leszakadt a helyéről. Megsérült a jobb külső csavartengely, és számos olajtartály is, melyekbe víz ömlött. A robbanás által tépett, nagyjából 9x6 méteres léken át több olajtartály, a hátsó ballaszttartályok, a 37 mm-es légvédelmi ágyúk lőszerraktára, és részben a 152 mm-es lőszerraktár is megtelt vízzel. A belső csavartengely alagútját szintén elöntötte a víz. Mivel a teljesen még el nem készült hajó víztelenítő rendszere még nem működött megfelelően, a következő napokban, amíg valahogy úrrá nem lettek a vízbetörésen, még a tat több helyisége került víz alá, melynek következtében a csatahajó tatja majdnem egy méterrel megsüllyedt.
     A robbanás okozta hatalmas rázkódás sokkhatása súlyos károkat okozott a hajó turbináiban, a villamos hálózatban, és a szellőző rendszerben. A 38 cm-es ágyúknak a parancsnoki torony tetején elhelyezett tűzvezető rendszere gyakorlatilag teljesen tönkrement, a villamos berendezések zárlatosak lettek, az optikai távolságmérők szétrázódtak. A lövegtornyok forgatószerkezete szintén üzemképtelenné vált, ugyanúgy, mint a kormányszerkezet.
     A sérüléseket a helyszínen nem lehetett teljesen kijavítani. Az összes olyan európai hajógyár, ahol ezt meg lehetett volna oldani, angol vagy német ellenőrzés alatt állt, a Földközi-tengeri francia kikötőkbe pedig lehetetlen volt a visszatérés. A legfontosabb javításokat nagy nehezen végül sikerült a helyszínen megoldani, ám a csatahajó a sérült gépekkel és a tönkrement jobb belső hajócsavarral legfeljebb csak húsz csomós sebességre volt képes, és mivel csak a kézi kormányszerkezet működött, manőverezni se nagyon tudott.
     Ezek után az angolok a Richelieu-t szintén kipipálhatták. (Hogy a csatahajókat végképp biztonságban tudhassák, az amerikaiak később ajánlatot tettek Vichy-nek a Richelieu és a Jean Bart megvásárlására, a franciák azonban nem voltak hajlandóak megválni csatahajóiktól.) A Strasbourg, és az elfogott Lorraine kivételével a francia flottának egyetlen nagy hadihajója sem maradt üzemképes állapotban. A németek és az olaszok egyetlen nagy francia hadihajóban sem tettek kárt, valamennyit az angol szövetséges süllyesztette el, vagy tette tönkre.

A javítás alatt álló, torpedóvédő hálókkal gondosan körülvett Dunkerque Mers el Kebir kikötőjében, a támadás után egy évvel.

Epilógus.

    Július harmadika és július nyolcadika között az angolok támadások sorozatát indították a francia kézen levő kikötők ellen, hogy semlegesítsék az ott horgonyzó francia hadihajókat. Ezt csupán Alexandriában sikerült erőszak nélkül megoldani. Hogy mennyi értelme volt ezeknek a támadásoknak, azt majd a következő fejezetben igyekszem taglalni, itt most azt tekinteném át, milyen következményei voltak az érintettek körében.
     Először pár szót az angol szereplőkről. A támadásban részt vevő mindhárom angol tengernagy, Somerville, North, és Wells, többször is kifejezte határozott ellenvéleményét az akcióval kapcsolatban, és azt utólag sem szűntek meg bírálni. Ennek egyenes ági következményeként mind a hárman felkerültek Churchill halállistájára. Hármuk közül Somerville, aki legalább a támadás után befogta a száját, úszta meg a legolcsóbban, hogy vissza mert beszélni Churchillnek.
    Britannia legnagyobb miniszterelnöke a Catapult hadművelet alatt, és közvetlenül utána, többször is követelte a tengernagy leváltását, a végül eredményesen záródott hadművelet után azonban eltekintett ettől, különösen hogy a tengernagy irányítása alatt álló Force H a következő hónapokban újabb sikereket mutathatott fel, ezúttal már az olaszok ellen. (A Hood-ot augusztus elején visszarendelték Scapa Flow-ba, helyére a Renown került. A váltásra nagyjából pont akkor került sor, amikor az első két modern, gyors olasz csatahajó szolgálatba állt. Ez szintén arra látszik utalni, hogy a Hood-ot júniusban már eleve a francia Force de Raid két gyors csatacirkálója, nem pedig az olasz hajók ellen vezényelték Gibraltárba.) Ettől függetlenül Somerville továbbra is élvezte Churchill kitüntető figyelmét. Következő év tavaszán, a Spartivento foknál lezajlott csetepatét követően Churchill kijelentette, Somerville-ből hiányzik az úgynevezett „támadó szellem”, és az ő lagymatag vezetésének köszönhető, hogy a csatában résztvevő olasz cirkálók el tudtak menekülni az angol hajók elől. Pound azonnal vizsgálatot indított a tengernagy ellen, még az előtt, hogy a Force H egyáltalán visszatért volna Gibraltárba, és Somerville benyújthatta volna jelentését az ütközetről. A tengernagyot csak következő sikere, Genova bombázása mentette meg a hadbíróságtól. A genovai győzelem után a Spartiventói ügyet szép csendben elsüllyesztették. A végleges bűnbocsánatot Somerville alighanem a Bismarck elsüllyesztésében szerzett érdemeiért nyerte el, hiszen a német hajót végül a Force H, vagyis az Ark Royal repülőgépei állították meg. A tengernagy így végül megkapta régóta esedékes flottaparancsnoki előléptetését, és egy Churchilltől biztonságos távolságban levő beosztást, az Indiai-óceáni Flotta parancsnokságát.
    

Végre egy kellemes harci feladat. Somerville, már mint az Indiai-óceáni Flotta parancsnoka, a női segédszolgálat alakulatát szemlézi Colombóban.
North-nak és Wells-nek viszont a karrierje végét jelentette a Catapult hadművelet.
     Először North került a kukába, aki több alkalommal is komoly konfliktusba került a franciák miatt az Admiralitásal, és közvetve Churchillel. A Mers el Kebir és Dakar elleni támadások után a londoni Admiralitás úgy döntött, nem élezi tovább a feszültséget a franciákkal, mert Vichy a végén még tényleg hadat üzen nekik. A térségben állomásozó erőik parancsnokait, köztük North-ot, tájékoztatták is róla, hogy nem indítanak több támadást az észak-afrikai francia kikötők ellen, és elsőként nem nyithatnak tüzet francia hajókra. Erről tájékoztatták a francia parancsnokokat is.
     A felderítés szeptember tizedikén tájékoztatta North-ot, hogy előző nap egy francia hajóraj indult útnak Toulonból Dakar felé. A három cirkáló és három romboló másnap, szeptember 11-én haladt el Gibraltár előtt. North, aki tudta, hogy a hajók indulásáról szóló jelentést Londonban is megkapták, nem tett semmit a franciák feltartóztatására, hiszen nem kapott erre semmilyen utasítást, és egyébként is olyan parancs volt életben, mely szerint nem nyithatnak elsőként tüzet a francia hajókra. A tengernagy még jó utat is kívánt a francia hadihajóknak.
     North nem tudott róla, hogy ekkor már javában zajlottak a Dakar elleni újabb támadás, a Menace hadművelet előkészületei, és a francia erősítés érkezése súlyos fenyegetést jelentett az egész hadművelet sikerére. A tengernagyot minderről nem értesítették, és nem kapott az előző, akkor éppen hatályban levő utasításokat felülbíráló újabb parancsokat sem. North tehát teljesen jóhiszeműen engedte át a franciákat a szoroson. Megállítani amúgy sem tudta volna őket, hiszen a Force H közvetlenül a londoni Admiralitásnak, nem pedig North-nak volt alárendelve. Ráadásul Gibraltárban ekkor éppen csak a Renown, és néhány romboló állomásozott, melyeknél egyébként is mindegyik francia hajó gyorsabb volt.
     Amikor kiderült, hogy a francia hajók áthaladtak a szoroson, az Admiralitás, öt órával később, a franciák után küldte a Renown-t, mely azonban már nem volt képes utolérni a gyors francia hadihajókat. Somerville, aki szintén kapott egy újabb fejmosást a történtekért, egyik magánlevelében azt írta: „Nem tudom, hogy az ördögbe képzelték, hogy mind a hatot megállítom?"
     A malőrért elsősorban tehát megint az Admiralitás összevissza utasításai voltak felelősek, ám a hivatalos bűnbak, ezért, és később nagyrészt a Menace hadművelet kudarcáért is, North tengernagy lett, akit október 15-én -Churchill követelésére- felmentettek parancsnoki beosztásából, majd decemberben nyugdíjazták. A tengernagy hiába kért maga ellen hadbírósági eljárást.
     Egy évtizeddel később a világháború tengeri harcainak hivatalos történetét -The War at Sea címen jelent meg, három kötetben- író Stephen Roskill vette elő ismét az ügyet, és indított vizsgálatot annak kiderítésére, ki is volt a felelős a francia kötelék átengedéséért, és tényleg jogosan rúgták e ki emiatt North-ot. Jóakarói barátilag megsúgták Roskill-nak, ha jót akar magának, ne nagyon feszegesse ezt az ügyet, akkoriban ugyanis éppen ismét Churchill volt a miniszterelnök. Roskill azonban nem hallgatott a jó szóra, és nem csak megírta könyvében az esetet, hanem egy memorandumot is eljuttatott a miniszterelnökségre. Roskill könyvének megjelenése után, 1954 májusában, öt volt Első Lord, köztük Cunningham, kezdeményezte az Admiralitásnál az ügy felülvizsgálatát, és North rehabilitálását. Kérelmüket elutasították, azzal az indoklással, hogy az ügy minden részlete ismert, és egy vizsgálat már nem deríthet ki semmi újat.
     A huzavona évekig folytatódott tovább, még a Parlamentben is viták folytak az ügyről. Végül 1957-ben, az akkori miniszterelnök, Harold MacMillan kezdeményezte az ügy felülvizsgálatát, és figyelemreméltóan rövid idő, alig egy hét elteltével a Parlamentben felolvasott nyilatkozatban, a megfelelő szóvirágokkal, és a szükséges mismásolással körítve -és Churchill nevének említését gondosan mellőzve-, de lényegében felmentette North-ot a korábbi vádak alól, kijelentve: „A feljegyzések gondos vizsgálata arra a következtetésre vezetett, hogy a francia hajóknak a Gibraltári-szoroson való áthaladását illetően North tengernagy nem vádolható semmiféle kötelességmulasztással." Mindez némi megkésett vígaszt és elégtételt jelenthetett North-nak, aki négy évvel később, 1961-ben hunyt el.
     Lionel Victor Wells tengernagy pályája sem szárnyalt feljebb Mers el Kebir után. A tengernagy oda került, ahová a Churchillel összetűző tengernagyok általában kerülni szoktak, szép kényelmes szárazföldi, irodai állásokba. A tengernagy 1942-től az Orkney és a Shetland-szigetek parancsnokságának megtisztelő feladatát látta el. Nyugtázva, hogy karrierjének annyi, Wells még a háború alatt, 1944-ben kérte nyugdíjazását.
     A „szabad franciák” között jókora zavart keltett a Mers el Kebir elleni támadás, melyről őket senki nem tájékoztatta. De Gaulle maga is nagyon csalódott, és dühös volt, amikor értesült az angolok akciójáról, melynek előkészítésébe sem őt, sem egyetlen más, az angolok oldalán harcoló francia tisztet nem vontak be, és nem is kaptak róla semmilyen előzetes -vagy akár utólagos- tájékoztatást. Az eset súlyosan megterhelte a viszonyt az angolok és a Szabad Francia Erők között, utóbbiaknak azonban, akármit is gondoltak az esetről, ekkor már nem volt más választásuk, mint kitartani a britek mellett, és reménykedni benne, hogy végül azért jól sülnek el a dolgok.

Wells tengernagy -középen- új beosztásának egyik izgalmas feladataként a flotta postáját ellenőrzi az Orkney-szigeteken, 1942-ben.

    Észak-Afrikában a támadás közvetlen következménye az volt, amire korábban North tengernagy figyelmeztetett, vagyis hogy „legyőzött szövetségesünkből aktív ellenséget csinálunk”. A francia hadüzenet végül elmaradt, bár afféle megtorlásként a franciák július ötödikén, majd szeptember 23-án és 24-én -ekkor már a Menace hadművelet megtorlásaként- is bombázták Gibraltárt. Az első, néhány gép részvételével megtartott támadás csekély kárt okozott, a nagyobb szabású második valamivel többet. Az angolok szerint a károk jelentéktelenek voltak, s a francia pilóták láthatóan nem nagy kedvvel vettek részt az akcióban, sőt -a britek szerint-, sok esetben nyilvánvalóan szándékosan céloztak mellé. Francia és spanyol jelentések szerint viszont a kikötő raktárai a támadás után napokig égtek. A hangulat szintén gyökeres változáson ment át. Ugyanazok a francia gyarmatok, melyek 1940 júniusában még határozottan a háborúnak az angolokkal szövetségben való folytatása mellett voltak, a júliusi támadások után már teljes erőből ellenálltak minden angol befolyásolási kísérletnek, és a későbbiekben szinte elszántabban harcoltak a britek, mint korábban a németek ellen.
     Az angolok ezt Dakarnál, 1940 szeptemberében érezhették először a saját bőrükön. A Dakar megszerzésére irányuló Menace hadművelet célja az volt, hogy a De Gaulle vezetése alatt álló Szabad Francia Erők saját területi bázist szerezzenek, és francia területek birtoklásával erősítsék meg legitimációjukat. De Gaulle információi szerint a gyenge dakari helyőrség késznek mutatkozott az átállásra, és Churchillel együtt biztos volt benne, Dakarban ellenállás nélkül sikerül átvenniük a hatalmat a Vichy kormánytól. Ezek az információk azonban tévesek voltak. A dakari helyőrséget jelentősen megerősítették, s az teljes mértékig lojális volt Vichy-hez. A franciaországi franciák többsége -ekkor még- ugyanolyan áruló kollaboránsnak tekintette az angolok szolgálatába szegődő De Gaulle-t és társait, mint ők a németekkel együttműködő Darlan-t. (A Vichy kormány De Gaulle-t távollétében dezertálásért perbe fogta és elítélte.)
    

De Gaulle, és az angol csapatok parancsnoka, Spears tábornok, a Menace hadművelet idején.
A hadművelet előkészítése már előrevetítette a későbbi kudarcot. A kaotikus szervezés mellett az előkészületeket sem sikerült titokban tartani, s a franciák előbb tudomást szereztek a hadműveletől, mint a legtöbb érintett angol parancsnok. (Például North.) Ez tette lehetővé számukra, hogy erősítést juttassanak el Dakarba, és hogy az ottani helyőrség felkészüljön a védekezésre.
     A két „szabad francia“ zászlóaljjal -és az őket támogató angol csapatokkal- megérkező De Gaulle a várakozásokkal ellentétben a lehető legbarátságtalanabb fogadtatásban részesült. Partra küldött megbízottait a helyi hatóságok fogadni sem voltak hajlandók, és azok csak a gyors meneküléssel kerülték el a letartóztatást.
     Ezután következett volna a B verzió, az erőszakos partraszállás, melyet az akció végrehajtására felállított, úgynevezett Force M kötelék csatahajóinak -Barham, Resolution- és cirkálóinak tüzérségi előkészítése, illetve az Ark Royal repülőgépeinek bombatámadásai készítettek volna elő. Ezek egyik legfontosabb célpontja az ekkor már a belső kikötőben álló Richelieu volt. Szeptember 23-án azonban sűrű köd szállt le Dakar környékére, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette a pontos célzást. Az angol csatahajók ennek ellenére -és annak ellenére, hogy De Gaulle már ekkor kérte a hadművelet lefújását- megkezdték a tüzelést, és félig-meddig találomra több mint száz gránátot lőttek ki a francia csatahajóra, anélkül, hogy egyetlen találatot is elértek volna. A Richelieu az angol hadihajókra tüzel, 1940 szeptemberében.
     A Richelieu lövegtornyai már üzemképesek voltak, ám az ágyúkból addig még egyetlen lövést sem adtak le. Az I. lövegtorony legénységét ráadásul korábban partra tették, hogy kiegészítsék velük a parti erődök ágyúinak hiányos személyzetét. A lövegtornyok közül így csak a II. torony volt üzemképes, melyből azonban először csak az ágyúzás második napján, szeptember 24-én nyitottak tüzet az angol hajókra. A még ki nem próbált ágyúkból leadott első leadott sortűz azonban aznapra az utolsónak is bizonyult. A torony jobb belső ágyújának csövében ugyanis kilövéskor felrobbant a gránát, és kettétörte az ágyú csövét. A jobb külső ágyúcső pedig, talán valamilyen anyaghiba miatt, a kilövéskor keletkező gázok nyomására deformálódott. Aznap a csatahajó több lövést nem is adott le főfegyverzetéből, csak a két üzemképes 15 cm-es lövegtornyával tüzelt az ellenségre.
     Az angol 38 cm-es ágyúktól a Richelieu aznap egy találatot kapott, ám a parancsnoki torony mögött becsapódó lövedék nem sok kárt csinált, s az általa okozott tüzet is gyorsan eloltották. Az Ark Royal gépei is támadták a csatahajót, ám ledobott torpedókból egy sem talált. A gépek többsége egyébként 114 kg-os bombákkal támadott, melyek szintén nem találtak célba, és egyébként is teljesen hatástalanok lettek volna a csatahajóval szemben. Az egyik angol pilóta szerint: „Ennyi erővel téglákat is dobálhattunk volna rá."
     Másnap, 25-én, tovább folytatódott a tűzharc. A Richelieu most az I. lövegtornyából nyitott tüzet, melynek ágyúiból összesen 12 lövést adott le, a biztonság kedvéért csökkentett kivetőtöltetekkel, ami nem tett jót sem a lőtávolságnak, sem a célzás pontosságának. Ennek ellenére az egyik gránát eltalálta a Barham csatahajót, ám az angolok szerencséjére nem robbant fel, csak egy méteresnél nagyobb lyukat szakított a csatahajó külső lemezeibe, a vízvonal alatt, a B lövegtorony magasságában. A parti ütegek is több találatot értek el az angol csatahajókon, illetve több cirkálón, a légvédelem és a francia vadászok pedig hat angol repülőgépet lelőttek.
     Miután nem sokkal később a francia Bévéziers tengeralattjáró megtorpedózta a Resolution-t, az angol kötelék parancsnoka, John Cunningham tengernagy, lefújta az akciót, s miután a sérült Resolutiont biztonságba helyezték, 27-én elhagyták a Dakar előtti vizeket. A teljes csődöt mondott hadműveletről az egyik vezérkari tiszt később azt írta: „Baljós előjelekkel induló művelet volt, amit a miniszterelnök varrt a nyakunkba, a vezérkari főnökök elszánt ellenállásával dacolva. Ez is része annak az árnak, amit azért fizetünk, hogy Winston legyen a mi miniszterelnökünk.
     Az angolok azonban nem úszták meg ezzel az árral, ennél sokkal többet kellett fizetniük a nagyszerű Winston miniszterelnökségéért.
    
A  Richelieu, már a háború után.
1941 tavaszán az angolok benyomultak Irakba, és rövid harc után megbuktatták a nyíltan németbarát iraki kormányt. Májusban az ekkorra már a Vichy kormány erős emberének számító Darlan olyan egyezményt írt alá, melyben lehetővé tette a németek számára a szíriai francia repülőterek, és egyéb katonai létesítmények, valamint a tunéziai Bizerta kikötőjének használatát. Az angolok biztosak voltak benne, hogy mindezek egy Irak és Egyiptom ellen készülő német-olasz katonai akció előjelei. Churchill ezért utasította Archibald Wavell tábornokot, a Közel-Keleten állomásozó brit katonai erők parancsnokát, Szíria és Libanon megszállására. A döntést De Gaulle is erősen támogatta, aki ezúttal is „biztos információkkal” rendelkezett arról, hogy a szíriai francia helyőrség elégedetlen a Vichy rezsimmel, és alig várja, hogy csatlakozhasson a „szabad franciákhoz”.
     De Gaulle értesülései azonban ezúttal sem voltak egészen pontosak. Az 1941 június nyolcadikán Szíria és Libanon ellen indított Exporter hadművelet az ott állomásozó nagy létszámú, de hiányosan ellátott francia csapatok dühödt ellenállásába ütközött. Több mint egy hónapot vett igénybe, mire sikerült letörni a franciák ellenállását. Mire július közepére véget értek a harcok, az angol haderő több mint négyezer, a franciák nagyjából 6-8 ezer embert vesztettek. A fogságba esett 38 ezer francia katonából alig ötezren álltak be De Gaulle-hoz. Emlékezz Oránra. Francia plakát.
     A történetírás persze többnyire azóta is arról ír, hogy Szíria veszélyes német támaszpont lehetett volna az egyiptomi brit erők hátában, és ezt a súlyos veszélyt kellett elhárítani a kollaboráns Vichy kormány kezén levő francia gyarmat megszállásával. A valóságban azonban ez a veszély soha nem létezett. A németek soha nem vették komolyan a Közel-Keletet, és bár Hitler egy rövid ideig valóban gondolkozott azon, hogy erőinek egy részét átdobja Rommel-hez, és Egyiptom elfoglalásával mér döntő csapást az angolokra, ez az elképzelés csak futó ötlet maradt, és soha nem öltött formát konkrét tervekben. Ezt az angolok persze nem tudhatták biztosan, azt viszont a brit felső vezetés –vagyis Churchill- kiváló hírszerzésük jóvoltából bizonyosan tudhatta, hogy a szíriai támaszpontok és a bizertai kikötő használatára vonatkozó engedélyt a franciák még azelőtt visszavonták, mielőtt még azt egyáltalán ratifikálták volna. A szíriai hadjárat ilyenformán a szegényes brit erőforrások ugyanolyan értelmetlen, és szinte kizárólag a teljesen dilettáns, de magát nagy stratégának gondoló Churchillnek köszönhető elpazarlása volt, mint korábban a Menace hadművelet, vagy a szintén nem sokkal korábbi, katasztrofális kudarccal végződő görögországi beavatkozás. (Következő cikk témája.)
     Év végén az angolok a perzsa sah megbuktatásával, és Perzsia oroszokkal közös megszállásával tették teljessé a térség feletti ellenőrzésüket, és a Közel-Keletet, mely egy évvel korábban érett gyümölcsként hullhatott volna a németek ölébe, ezzel teljesen biztosították a maguk számára. (Régi meggyőződésem, hogy a németek három nagy alkalmat szalasztottak el a háború megnyerésére. Először amikor Dunkerque-nél hagyták futni az angolokat, másodszor amikor nem támogatták a szükséges mértékben Rommelt Líbiában, harmadszor pedig amikor elmulasztották maguk mellé állítani a Sztálin uralmával nemzetiségi, vagy politikai alapon elégedetlen orosz/ukrán tömegeket. Ha 1940-ben csak néhány elit hadosztályt és repülőezredet átküldenek Rommel-nek, könnyen elfoglalhatták volna Egyiptomot, a németekkel szinte szövetséges Irakot, és eljuthattak volna a brit uralommal elégedetlen India határáig. Ezzel megszerezték volna a rég áhított olajat, kihúzták volna a gyarmati hátteret a britek lába alól, és dél felől bekerítették volna a Szovjetuniót.)
     Az észak-afrikai francia erők kálváriája 1942 novemberében ért véget, amikor hatalmas angol-amerikai hadsereg szállt partra a marokkói és algériai francia területeken, hogy hátba támadja Rommelt, és megfelelő bázist szerezzenek a következő, Dél-Európában tervezett partraszálláshoz. Az angoloknak már nem volt sok illúziójuk a franciák várható magatartása felől, az amerikaiak azonban még mindig úgy gondolták, a borzalmas német elnyomás alatt sínylődő gallok virágesővel fogadják majd őket. Azonban hiába húztak fel hajóik árbocaira extra méretű csillagos-sávos lobogókat, a francia kikötők előtt megjelenő amerikai hajókat a partvédelem ágyúi fogadták.
     A franciák ezúttal is teljes erejükből ellenálltak, és a kétszeres túlerő -valamint a krónikus lőszer és üzemanyaghiány- ellenére alaposan megszorongatták az ügyetlenkedő támadókat. (Eisenhower így jellemezte az észak-afrikai hadműveleteket: „ Legjobban úgy lehet leírni az eddigi hadműveleteinket, hogy megsértik a hadviselés minden bevett alapelvét, ellentétben állnak a kézikönyvekben lefektetett minden hadműveleti és hadellátási módszerrel, és teljes egészükben el fogja ítélni őket a tiszti iskolák minden évfolyama az elkövetkező huszonöt évben.”)
     Az események azonban meglepő fordulatot vettek, amikor a színen váratlanul feltűnt Darlan tengernagy, aki a hivatalos történet szerint valami véletlen folytán éppen ekkor tett magánlátogatást Algírban. Az ügyes reálpolitikus Darlan, aki ekkor már világosan láthatta, hogy a németeknek annyi, parancsot adott a gyarmati csapatoknak az ellenállás beszüntetésére. Ezért cserébe csupán annyit kért, továbbra is ő lehessen a francia csapatok főparancsnoka, tehát lényegében Franciaország képviselője, de ezúttal már a szövetségesek oldalán. A partra szállt angolszász erők észak-afrikai helyzete nem volt igazán biztató, s még nehezebbre fordulhatott volna, ha a franciák kitartanak mindaddig, amíg a németek Líbia felől csatlakoznak hozzájuk, és utána együttes erővel támadják meg az ellenséget.
     A további kudarcokat elkerülendő, Churchill és Roosevelt fogcsikorgatva bár, de beleegyezett Darlan követelésébe, és kinevezték a tengernagyot a szövetségesek oldalán harcoló észak-afrikai francia erők parancsnokává. Mindez jókora gyomrost jelentett De Gaulle-nak, és igen kínos volt az angolszász propaganda számára, akik addig Darlant mint a Sátán –Hitler- cimboráját állították saját közvéleményük elé. A bizarr helyzetet azonban egy hónappal később szerencsésen megoldotta egy royalista merénylő, aki karácsony napján agyonlőtte Darlant. A „magányos merénylőt” elfogták, és gyorsan lenyakazták, még mielőtt esetleg valaki kellemetlen kérdéseket tehetett volna fel neki.

Két újdonsült szabad francia. Darlan és Giraud tábornok 1942 novemberében.

    Az észak-afrikai partraszállás megpecsételte a Toulonban álló francia flotta sorsát is. A franciák már jóval korábban, mérnöki precizitással megtervezték és előkészítették hajóik elsüllyesztését, arra az esetre, ha a németek benyomulnának az addig még meg nem szállt francia területekre is. A november 27-ei, dicsőséges önelsüllyesztés során a francia haditengerészet háború előtti állományának közel harmada, kilencven hadihajó, összesen 225 ezer tonna hajótér merült a touloni öböl iszapjába.
     A „dicsőség” azonban szerintem némileg vitatható. A flotta még csak kísérletet sem tett arra, hogy megpróbáljon kitörni a kikötőből, holott napokig tartott, mire a német csapatok elértek Toulonhoz, és utána még több mint tíz napig nem nyomultak be a városba. Ez az idő bőven elegendő lett volna arra, hogy a hajók olajtartályait feltöltsék, és előkészítsék őket a kifutásra. A Mers el Kebir elleni angol támadást követően a németek engedélyt adtak arra, hogy a francia hadihajókat, a fegyverszüneti egyezmény korábbi feltételeivel ellentétben, ne szereljék le teljesen, s azok legalább részben megőrizhessék harckészségüket. (Ugyanígy engedélyezték a hadsereg és a légierő részbeni felfegyverzését, és a francia hadiipar termelését sem állították le.) A touloni francia hadihajók, ugyan csökkentett legénységgel és üres olajtartályokkal, de többségükben üzemképes állapotban voltak. A már Algériában levő Darlan szintén azt az utasítást adta, a flotta törjön ki, és kísérelje meg az eljutást az Észak-Afrikában álló szövetséges erőkhöz. Ehhez az angolszász légierő légitámogatást is tudott volna nyújtani.
     Amennyire tudni lehet, a touloni francia parancsnokok a fülük botját sem mozdították Darlan utasítására. Buzgón és nagy erőkkel készítették elő a hajók gondosan megtervezett elsüllyesztését -később olyan alapos munkát végeztek, hogy a hajókból egyet sem sikerült kijavítani, és újra szolgálatba állítani-, ám úgy tűnik kísérletet sem tettek rá, sőt, meg sem fordult a fejükben, hogy a flottát megpróbálják kivinni a tengerre, amíg erre lehetőség volt. Ezt a magatartást elég nehéz megmagyarázni. Lehet emlegetni a mediterrán stílust, és hogy a franciák jobb szerettek volna inkább otthon maradni, ám a korábbi események éppen azt bizonyítják, a franciákból, még ha katonailag nem is voltak valami hatékonyak, azért nem hiányzott a bátorság.
     A szakirodalomban nem találkoztam ezzel a felvetéssel, de szerintem annak oka, hogy a touloni parancsnokok mindenképpen ragaszkodtak az önelsüllyesztéshez, talán az lehetett, hogy a még 1940-ben kiadott parancsok ezt írták elő nekik.
     Mint korábban már említésre került, a fegyverszüneti egyezmény aláírása után Darlan olyan utasítást adott, a hadihajókat minden további parancs nélkül el kell süllyeszteni, ha fennáll annak veszélye, hogy idegen hatalmak kezére kerülnek. Később ezt kiegészítette azzal az utasítással is, hogy az önelsüllyesztést akkor is végre kell hajtani, ha közben ő maga, vagy bármely más felsőbb vezető, ezzel ellentétes értelmű utasítást ad. Vagyis az önelsüllyesztésre vonatkozó utasítást semmilyen más későbbi parancs nem írhatta felül. A francia tengernagyok talán ennek szellemében cselekedtek, amikor nem Darlan kifutásra felszólító parancsának, hanem a korábbi, önelsüllyesztést elrendelő parancsnak engedelmeskedtek.

Német tank Toulon kikötőjében. Hátul az égő francia hadihajók.

    Jelen értekezés témája ugyan a francia haditengerészet második világháborús szereplésének néhány mozzanata lenne, ám talán nem túl nagy kitérő, ha röviden említést teszek a tágabb környezetről, a vichy Franciaországról is.
     A Vichy szó, a Quisling-el együtt, manapság az elnyomó rezsimekkel való kollaboráció szinonimája. A hivatalos történetképben a vichy rendszer nagyjából úgy néz ki, mint a tehetségtelen, gyáva és megvert tábornokok önkényuralmi rendszere, mely kizárólag a megszállók jóindulatának köszönhette létezését és fennmaradását. A büszke és önérzetes francia nép e kép szerint nem támogatta, sőt, fogcsikorgatva gyűlölte a Vichy kormányzatot -a rohadt fasisztákat úgyszintén-, minden este a lehalkított rádió mellé bújva hallgatták a londoni rádió adását és De Gaulle hazafias szónoklatait, és szívvel lélekkel támogatták a hős Francia Ellenállást. Ebből persze úgy nagyjából semmi nem igaz.
     1940-ben a franciák túlnyomó többsége úgy gondolta, a háború folytatásának semmi értelme, és támogatták a Vichy kormányzatot, melynek legitimitását senkinek nem jutott eszébe megkérdőjelezni. Tekintve, hogy Franciaország a totális vereség után teljesen ki volt szolgáltatva a német csapatoknak, a fegyverszüneti egyezmény feltételei, a franciák többsége szerint, nem is voltak olyan rosszak, mint amilyenre előzőleg számítottak. Bár Vichy közvetlenül csupán az ország területének kétötöde felett gyakorolhatta a hatalmat, a megszállt területek közigazgatása felett is megtarthatta az ellenőrzést, a különleges övezeteket kivéve. (Pl. a tengerpart, és az északkeleti iparvidék.) A korábbi köztisztviselők a megszállt területeken is hivatalukban maradhattak. A lakosság számára kellemes csalódást jelentett a megszálló német csapatok fegyelmezett, és tisztességes viselkedése, a várt atrocitások elmaradása is. A franciák általában tudomásul vették a vereséget, támogatták a fegyverszüneti szerződés elfogadását, és egész egyszerűen nem értették -ahogy szinte senki más se Európában-, mi az ördögöt akarnak még a britek a háború folytatásának további erőltetésével?
     A francia haditengerészet elleni angol támadások, majd a megszállt francia területek gyárai és kikötői ellen meginduló bombatámadások, melyeknek sokkal több francia áldozata volt, mint német, aztán teljesen angolellenes hangulatot keltettek az országban. (Az angolszász bombázásoknak a háború alatt a becslések szerint 60-100 ezer francia civil esett áldozatául.) A Párizs utcáin végigvezetett, elfogott angol pilótákat az utca népe leköpte és megrugdalta, a közhangulatot pedig jól kifejezte a Mers el Kebir után elterjedt mondás: „Ezek után a fritzek tulajdonképpen nem is olyan borzalmasak...
    

A rendszer, és támogatói. Pétain egy gyűlésen.
Egy héttel Mers el Kebir után Francois Mauriac a következőket írta a Figaróban: „A fegyverszünet estéjén még nem gondoltuk, hogy érhet bennünket bármi, ami ennél is rosszabb. És aztán hirtelen itt ez az angol pálfordulás, az orvtámadás Mers el Kebir ellen, és az összes feláldozott tengerész… Mr. Winston Churchill, emlékszik még rá, mibe került nekünk az Entente Cordiale? Mibe került legyőzni az ősi ellenségeskedést, leküzdeni azt a viszályt, mely évszázadok során vert gyökeret a két nép emlékezetében, a sötét és kegyetlen történetet, melyet olyan nevek fémjeleznek, mint Szent Ilona, Fashoda, és a máglya Rouen főterén? A mi generációnknak sikerült mindezeken felülemelkednie, és akkor most hirtelen itt ez a különleges megpróbáltatás, az egyetlen, amire nem számítottunk, itt vannak a tengerészek holttestei, akik szívünkben alusszák tovább álmukat. Mr. Winston Churchill, hány évre lesz újra szükségünk, hogy Anglia és Franciaország ismét egymás mellé kerüljön?
     A vereség után a helyzet nagyon gyorsan konszolidálódott, és a széleskörű elfogadottságnak örvendő Pétain kormány néhány hét alatt megszilárdította helyzetét. Az angol támadások miatt engedélyt kértek és kaptak a németektől a hadifelszereléseket gyártó üzemek működésének további fenntartására. Ezek később, kétoldalú szerződések alapján -tehát nem német kényszer alatt- a németek számára is gyártottak hadifelszereléseket, főleg repülőgépeket, repülőgép motorokat, lőszert, és teherautókat.
     Pétain, aki úgy gondolta, a vereség legfőbb oka a háború előtti évtized szocialista-liberális kormányainak bomlasztó hatása volt, meghirdette a „nemzeti forradalom” programját, mely a régi „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” jelszó helyett a „Munka, Család, Haza” jelszót tűzte zászlajára. (Melyet az új pénzérmékre is rávéstek.) Ez eléggé összehangzik a fasiszta jelszavakkal, ám a Pétain kormány inkább katolikus konzervatív volt, mint fasiszta. Igaz, 1940 októberében, különösebb német kérés és kényszer nélkül, saját elhatározásból fogadták el az első zsidótörvényeket, melyek megalapozták a későbbi deportálásokat. (Az antiszemitizmus Franciaországban igen erős volt. Mikor 1944-ben a németek nemzetközi konferenciát rendeztek a zsidókérdésről, a magyar meghívottak elképedtek azon, a franciák milyen erőszakosan követelték a zsidók kiirtását.)
    
Az első Vichy kormány. Középen Pétain, mellette Laval és Weygand. Az apró termetű Darlan -balról a második- óvatosan megbújik a háttérben.
A németek által megszállt európai területek konszolidációja természetesen ellentétben állt a brit érdekekkel. Churchillnek azonban ennek a problémának a megoldására is megvolt a maga jó ötlete. A németek ellen harcoló különböző ellenállási mozgalmakat azóta is egyféle romantikus dicsfény, és a szabadságharcosoknak kijáró megbecsülés övezi. Egyáltalán nem esik szó arról, hogy civilek felfegyverzése, és a megszálló katonaság elleni terrortámadásokra való felbujtása nemcsak stratégiailag értelmetlen és hatástalan lépés volt, hanem teljes mértékben ellentétes volt a nemzetközi joggal is. (Azt, hogy a német csapatok elleni támadásokat terrortámadásoknak minősítem, feltehetően megint felháborít egyeseket, de talán kérdezzék meg maguktól, mennyiben különböznek ezek az akciók az iraki és afganisztáni katonai táborok elleni támadásoktól?)
     Az úgynevezett ellenállási mozgalmak tevékenysége katonai szempontból teljességgel jelentéktelen volt. Néhány felrobbantott híd, néhány megölt német katona, az égvilágon semmivel nem járult hozzá a szövetségesek győzelméhez. Az „ellenállók” hírszerzési tevékenysége se sokat hozott a konyhára. Az angolszász felderítés, azon kívül, hogy amúgy is jól kiépített kémhálózattal rendelkezett, 1942-re az összes német kódrendszert feltörte -amiben viszont a lengyel ellenállási mozgalomnak tényleg volt némi szerepe-, és a német parancsnokok részére elküldött üzenetek gyakran előbb jutottak el a szövetséges tábornokokhoz, mint a címzettekhez.
    A hős ellenállók felveszik a harcot az ellenséggel. Akkor mi volt az értelme az ellenállási mozgalmak létrehozására és támogatására fordított erőfeszítéseknek? A válasz nagyon egyszerű. A cél az volt, hogy a megszállók elleni támadásokkal kiprovokálják a német megtorlást, szembefordítsák a civileket a megszállókkal, és ezzel megakadályozzák, hogy a németek által elfoglalt területeken az élet visszatérjen a normális kerékvágásba.
     Churchill mindebből egyáltalán nem csinált titkot. Amikor 1940 június 16-án létrehozták a németek elleni hírszerző és szabotázsakciók megszervezésével és összehangolásával megbízott Különleges Hadműveleti Parancsnokságot (Special Operations Executive – SOE), az újonnan kinevezett parancsnoknak Churchill a következőképpen foglalta össze feladata lényegét: „Borítsa lángba Európát!
     Az angol szolgálatban álló francia ellenállási mozgalom első akciói nem a németek, hanem inkább az angolok ellen fordították a franciákat. Nem sokan voltak a háború és az ellenállás folytatása mellett, a brit területekre evakuált katonák túlnyomó többsége hazatért, alig néhány ezren álltak csak át az angolok oldalára. A francia katolikus egyház még 1944 tavaszán is terroristáknak nevezte az ellenállókat, akik ellen 1943 januárjában egy önkéntesekből álló milíciát hoztak létre, melynek létszáma legalább 45 ezer főt tett ki. (Mások szerint elérte a százezret is.) A milícia a háború végéig a németek oldalán harcolt, 1944 nyarától már az angolszász csapatok ellen is.
     A milíciát eredetileg belső rendfenntartó feladatokra hozták létre, ám sokan közvetlenül is részt vettek a harcokban a német hadsereg oldalán. Az Antibolsevista Légióban például több mint 12 ezer francia harcolt a németek oldalán a keleti fronton, de több más kötelékben is nagy számban vettek részt a harcokban francia nemzetiségű alakulatok, mint például a Charlemagne SS hadosztály, mely a keleti fronton különösen kitüntette magát a harcok során. Összességében véve elég nehéz megbecsülni, hány francia katona harcolt a németek mellett, de az biztos, hogy a szám több tízezerre rúg. A háború végén a keleti fronton az eredetileg munkaszolgálatra vezényelt francia hadifoglyok közül is sokan beálltak a fegyveres alakulatokhoz, amikor saját szemükkel láthatták az előrenyomuló Vörös Hadsereg igazi arcát.
     Az Ellenállás Franciaországban csak 1941 után kezdett megerősödni, amikor a Szovjetunió megtámadása után a francia kommunisták is csatlakoztak a mozgalomhoz. (Ami egyebek mellett azzal a következménnyel is járt, hogy a különböző ellenállási csoportok időként egymás ellen is harcoltak.) Ahogy pedig a németek helyzete egyre nehezebbre fordult, egyre kevésbé voltak tekintettel a franciák érdekeire. Az 1942 novemberi megszállással a viszonylagos önállóság véget ért. A francia gazdaságot teljesen a német érdekek kiszolgálására állították be, ami a lakosság ellátásának drasztikus romlását vonta magával. Ez az ellátás pedig korábban se volt valami jó, köszönhetően az angol tengeri blokádnak. (Az angolok persze szemrebbenés nélkül azt állították, a németek szándékosan éheztetik a francia lakosságot, hogy ezzel is zsarolják őket. Ezt a propagandafogást még az olyan értelmes, a németek iránt semmilyen gyűlöletet nem tápláló franciák is bevették, mint Saint-Exupery.)
     Az ellátási nehézségek, a jegyrendszer bevezetése, az egyre durvább német elnyomás -pl. több százezer francia munkás német gyárakba való elhurcolása-, és nem utolsósorban a háborús helyzet alakulása miatt 1942 után gyorsan nőtt az elégedetlenség, és növekedett az Ellenállás befolyása. A helyzetet jól jellemzi az egyik francia történész megállapítása, mely szerint 1941-ben nem voltak ellenállók, 1943-ban már akadtak néhányan, amikor pedig az angolszászok megérkeztek, egyszerre mindenki ellenálló lett.
     A dicső Francia Ellenállás igazából az angolszász csapatok megérkezése után, és a háború befejezését követően kezdett el vitézkedni, saját polgárai, és a német hadifoglyok ellen.
     A háború után felállított francia hadifogolytáborokról, ahol több százezer német, és más nemzetiségű -például magyar- hadifoglyot tartottak fogva, az utóbbi évtizedekben egyre több, korábban elhallgatott visszaemlékezés lát napvilágot. Ezekről itt most felesleges bővebben is szólni, nem tartozik a témához. Elég annyi, az ezekről a táborokról keringő történetek vetekszenek a német koncentrációs táborokról szóló rémtörténetekkel, és igazolni látszanak Zrínyi Miklós véleményét a franciákról: „A francúz ha győzedelmes, eltűrhetetlen, ha nyomorodott, semmirekellő.
     A győzelem után robbanásszerű létszámnövekedésnek indult francia ellenálló csoportok a háború után is folytatták, sőt, igazából csak ekkor indították meg a harcot a rohadt fasiszták ellen. Leginkább persze a belső ellenséggel igyekeztek leszámolni, vagyis a németekkel együttműködő kollaboránsokkal. Kollaboránsnak számított mindenki, aki korábban bármilyen kapcsolatot tartott fenn a megszállókkal. A boltos, aki német katonákat szolgált ki, a taxis, aki németeket fuvarozott, a lányok, akik német katonákkal flörtöltek, és így tovább. A hős ellenállók ezekkel most ugyanolyan bátran felvették a harcot, mint a fegyvertelen hadifoglyokkal.
     Utólag is csak nagyvonalú becslések léteznek arról, hányan estek a háború után lezajlott tisztogatások áldozatául. Még a hivatalos történetírás is legalább tízezer, bírói ítélet nélküli kivégzésről tud -Roger Price bájos megjegyzése szerint: „ami azért elég nagy szám...”- míg mások ennek legalább a háromszorosára teszik a törvénytelenül meggyilkoltak számát.
     Dolgoztak persze a bíróságok is. A háború utáni néhány évben a francia bíróságok összesen 7037 hivatalos halálos ítéletet hoztak. Azt nem lehet tudni, ezekből mennyit hajtottak végre. Egyesek szerint körülbelül nyolcszázat, mások szerint kétszer ennyit.
    
Pétain a bíróság előtt.
A kivégzettek között volt Pierre Laval, aki korábban négyszer töltötte be Franciaország miniszterelnöki tisztségét. Az őt elítélő bírósági eljárás körülményeit még a francia és az angolszász újságok és megfigyelők is botrányosnak minősítették. Laval a kivégzés előtti éjszaka mérget vett be, és már haldoklott, amikor kicipelték cellájából, hogy végrehajtsák rajta az ítéletet.
     Halálra ítélték a 90 éves Philippe Pétaint is, akinek azonban De Gaulle, korára, egészségi állapotára -valójában ekkor még nem volt olyan szenilis, mint terjesztették róla- és korábbi háborús érdemeire való tekintettel megkegyelmezett, és büntetését életfogytiglani börtönre változtatta. De Gaulle „nagylelkűségét” valószínűleg az is ösztönözte, hogy Pétain még mindig nagyon népszerű volt, és tartottak tőle, zavargások törnének ki a marsall kivégzésének hírére. Az ítélethozatalt követően Pétaint azonnal jó messzire szállították Párizsból, és először a Pireneusok egyik várbörtönében tartották fogva, majd később egy atlanti sziget börtönébe szállították. Ott is érte a halál öt évvel később.
     A „szerencsések” ennél kevesebbel is megúszták. A bíróságok összesen 126 ezer embert ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre. A franciáknak új börtönöket kellett építeniük, hogy ezt a tömeget valahol el tudják helyezni. (Miután az új hatalom megszilárdította pozícióit, az elítéltek többsége amnesztiát kapott.) Sokan elkerülték a börtönt is, viszont búcsút mondhattak az állásuknak. Több mint 110 ezer köztisztviselőt bocsátottak el az állásából, gyakorlatilag mindenkit, aki a Vichy kormány alatt valamilyen hivatali funkciót töltött be. A túlbuzgó bosszúállók ezzel gyakorlatilag lefejezték az egész közigazgatást. Az államapparátus az összeomlás szélére került, így nem sokkal később az elbocsátottak nagyobb részét, akik Vichy alatt a ranglétra alsóbb fokain, kisebb beosztásokban tevékenykedtek, kénytelenek voltak visszavenni. A hadsereg szintén „megújult”, a régi tisztek az utcára, vagy a börtönökbe kerültek.
     És mindezek csak a hivatalosan számon tartott ítéletek. Azok számát, akiknek „csak” az egzisztenciáját tették tönkre, elbocsátásukkal, üzleteik és gyáraik államosításával, és azokét, akiket megvertek, nyilvánosan megszégyenítettek, egzisztenciálisan és szakmailag ellehetetlenítettek, csak megbecsülni lehet, de biztos, hogy ezek száma is milliós nagyságrendet tesz ki.
     Mindez egyáltalán nem volt elszigetelt francia jelenség. A háborút követő években Európa valamennyi országában hasonló méretű tisztogatások zajlottak, hogy a fasizmus elleni harc ürügyén likvidálják az egész európai jobboldalt. Ebbéli buzgalmukban az egyes államok bíróságai gyakran még azokat is elítélték -mint például a németek Papint-, akiket a nemzetközi törvényszék korábban felmentett. Ez a munkájuk olyan jól sikerült, hogy a tradicionális európai jobboldal azóta sem heverte ki ezt a pusztítást.

Lesújt az igazság ökle. Kollaboránsok kivégzése Franciaországban, és Jugoszláviában.

Agyalgások.

    Egyes visszajelzések alapján úgy tűnik, néhány olvasónak nehézségeket okoz a cikkek szövegében megkülönböztetni a tényállításokat, és a feltételezéseket. Teljesen ugyan nem tudom különválasztani őket, de ezúttal megpróbáltam úgy felosztani az anyagot, hogy a témával kapcsolatos saját feltételezéseim és véleményeim nagyobb részt egy külön fejezetbe, ide a cikk végére kerüljenek. A szöveg így talán kicsit szétszórt lesz, de igazából ezzel a metódussal nekem még valamivel könnyebb is a munka.
     Az első kérdés, amit mindenképpen fel kell tenni, az, valóban volt rá esély, hogy a németek vagy az olaszok ráteszik a kezüket a francia flottára, és azt felhasználják az angolok ellen? Jómagam erre ugyanazt a választ adnám, mint az angol tengernagyok többsége. Az esély erre nagyon kicsi, vagy éppen egyenesen nulla volt. Ennek bizonyítására talán már önmagában az is elég lehet, ha ránézünk a térképre. Mers el Kebir a Földközi-tenger nyugati csücskében helyezkedik el, egészen közel Gibraltárhoz. Ami egyben azt jelenti, hogy nagyon távol van minden, akkoriban németek vagy olaszok által birtokolt területtől. A kikötő mindössze 440 km-re van Gibraltártól, míg a legközelebbi olasz területektől, Szardíniától és Líbiától, nagyjából ezer kilométerre, a La Spezia-i olasz flottatámaszponttól pedig 1250 km-re. Az anyaország déli kikötőitől, melyek ekkor még nem voltak német kézen, szintén közel ezer kilométer választotta el a támaszpontot. Vajon mégis hogyan képzelték el az angolok azt, hogy a német/olasz fegyveres erők elfoglalják a francia hadihajókat? Német tengerészeti erők nem is tartózkodtak a térségben, leszámítva néhány később megjelenő tengeralattjárót és gyorsnaszádot. A hajók elfoglalására csak az olaszoknak lett volna lehetőségük, ezer kilométeres tengeri, vagy sivatagi út megtétele után. Nagyon életszerű a feltételezés, hogy sikerül ezt az utat észrevétlenül megtenniük, és elfoglalniuk, sőt, el is szállítaniuk az angolok orra előtt, bőven a Gibraltárban állomásozó légierő hatósugarán belül álló hajókat? (És még ha sikerülne is valahogyan komolyan venni az állítólagos brit aggályokat az oráni flotta német kézre kerülésével kapcsolatban, komolyan veheti e bárki is ép ésszel azt, hogy a közép-afrikai Dakar, vagy a közép-amerikai Martinique kikötőjében horgonyzó francia hadihajókat a németek képesek lettek volna valahogy megszerezni?)
     Egy ilyen olasz akció a fegyverszüneti szerződés felrúgását jelentette volna, és egyenértékű lett volna a Vichy-Franciaországnak adott hadüzenettel, vagyis azt az olaszok mindenképpen csak Hitler jóváhagyásával hajthatták volna végre. Hitler viszont elég egyértelműen kinyilvánította érdektelenségét a francia hadihajók iránt. Tudta, hogy a flotta átadására vonatkozó követelés elfogadhatatlan lenne a franciák számára, és végső soron csak azt eredményezné, hogy a franciák elutasítanák a fegyverszünetet. Ebben az esetben Angliába menekült csapataik, illetve gyarmati katonaságuk tovább folytatná a harcot Németország és Olaszország ellen -ami különösen az utóbbira nézve járt volna súlyos következményekkel-, a francia flotta pedig angol kikötőkbe menekül, és a Royal Navy oldalán harcol tovább a németek ellen. Ezt elkerülendő, Hitler megelégedett a francia hadihajók leszerelésével. Később még ahhoz sem ragaszkodott, hogy a hajók visszatérjenek anyaországi támaszpontjaikra, és engedélyezte, hogy leszerelésüket a gyarmati kikötőkben hajtsák végre. Június utolsó napjaiban erről az angolok is egész biztosan értesültek.
     A francia szándék egész nyilvánvalóan az volt, hogy flottájukat francia területen, de a tengelyhatalmaktól biztos távolságban őrizzék meg a háború utánra. Mers el Kebir, Dakar, Casablanca, illetve a Godfroy hajóinak kiszemelt Bejrút, gyakorlatilag elérhetetlen volt a németek számára, viszont Gibraltárból és Alexandriából jól ellenőrizhetők voltak az angolok számára. A kikötők kiválasztását tekinthetjük gesztusnak is az angolok irányába, akiknek ez a franciák szerint egyféle garanciát jelenthetett volna, hogy a hajóik nem kerülnek német kézre.
     Ez a garanciát volt hivatott erősíteni a hajók védelmére meghozott másik intézkedés, az önelsüllyesztés előkészítése és elrendelése, arra az esetre, ha a tengelyhatalmak valamelyike mégis megpróbálkozik a hadihajók megszerzésével. Fentebb többször is szó esett az erre az esetre kiadott utasításokról, melyek értelmében a francia parancsnokoknak azonnal végre kellett hajtaniuk az önelsüllyesztést, anélkül, hogy további utasításokra vártak volna. Ezt a parancsot semmilyen később kiadott parancs vagy utasítás nem írhatta felül. Ezekről a rendelkezésekről a franciák szintén többször is tájékoztatták a briteket, azok tehát biztosan tudtak róluk.
    

A Dunkerque.
Hogyan juthattak volna ezek a hajók mégis német kézre? Az egyik lehetséges módja ennek Spanyolország csatlakozása volt a németekhez, melyre 1940 nyarán sokan számítottak. Maguk a franciák is biztosak voltak benne, hogy az ő kiesésük után Franco élni a fog a lehetőséggel, hogy a határaihoz érő németekkel szövetségre lépjen, és visszaszerezze az angoloktól Gibraltárt. Részben ezért is gondolták úgy, az angolok veresége biztosra vehető, tehát már csak ezért sincs értelme a hajók brit kikötőkbe való átirányításának.
     Spanyolország hadba lépésével Gibraltár nem lett volna tartható, és az angolok szinte bizonyosan a Földközi-tenger elhagyására kényszerültek volna. Ebben az esetben az ott álló francia hajók, a Földközi-tenger akármelyik csücskében is dugják el őket, a német befolyási övezeten belülre kerültek volna.
     A spanyol kérdés igazából ma is megosztja a történészeket, és máig nem lehet biztosan tudni, mi volt Franco valódi szándéka. Van, aki szerint a németek erőltették a spanyol hadba lépést, és Franco nem állt kötélnek, mások szerint viszont Franco ajánlkozott a németeknek, és azok hárították el a spanyolok ajánlatát. Biztosat nem lehet tudni, de szerintem Spanyolország háborúba való belépése egyik félnek sem állt érdekében, és mindketten igyekeztek az elől kitérni, úgy, hogy ezzel ne sértsék meg a másikat. Valószínűleg a németek és a spanyolok egyaránt úgy gondolták, a másik fél szeretné Spanyolország hadba lépését, nem ők.
     Alig egy évvel a polgárháború befejezése után a legutolsó dolog, amire Francónak szüksége lehetett, az egy újabb háború volt. A kivérzett Spanyolország semmilyen szempontból nem volt olyan állapotban, hogy egy újabb háború terheit magára vállalhassa, azonkívül a spanyolok mindig is nagy respektussal viseltettek a britek iránt -a portugálok pláne-, és Anglia körülbelül az utolsó ország volt, amelyikkel háborúba akartak keveredni. A német álláspontot Hitler később egy beszélgetés során így foglalta össze: „Néha megkérdezem magamtól, jól tettük e, hogy 1940-ben Spanyolországot nem vontuk be ebbe a háborúba? Csak kevés rábeszélés kellett volna, mert Franco nem kívánt semmit jobban, mint hogy Olaszország mellett ő is a győztesekhez tartozzon. Viszont Franco úgy vélte, hogy részvétele nagy árat ér. Mégis úgy vélem, hogy jezsuita sógora fáradhatatlan szabotázsa ellenére végül elfogadható feltételek mellett hajlandó lett volna velünk menetelni. … De mivel nekünk Spanyolország nem jelentett megfogható előnyt, közvetlen beavatkozása nekem nem tűnt kívánatosnak. Persze ez megadta volna a lehetőséget Gibraltár elfoglalására, de emiatt aztán az atlanti parton kilométerek százait kellett volna védeni, San Sebastiantól Cadizig.
    És egy további következmény: brit ügynökök újra polgárháborúra uszítottak volna. Emellett elköteleztük volna magunkat egy rendszer mellett, mely nekem nem túl szimpatikus, a plutokrata kizsákmányolók rendszere, melyet papok egzecíroztatnak! … A legjobb szolgálatot, melyet Spanyolország ebben a háborúban nekünk nyújthatott, nyújtotta is. Azt, hogy az ibériai félsziget nem folyt bele a háborúba. Bármi is a spanyol katona előnye, a teljesen előkészítetlen és szegény Spanyolország inkább hátráltatott volna bennünket, mint használt volna nekünk.

     1940 nyarán tehát látszólag indokolt volt az angolok azon félelme, hogy Spanyolország csatlakozik a németekhez. A madridi angol nagykövet, francia és portugál kollégáinak megbízható értesüléseire hivatkozva, június közepén azt jelentette Londonba, napokon belül várható a spanyol hadüzenet, és a Gibraltár elleni támadás. Hírszerzői jelentések szintén arról számoltak be, bármikor várható a spanyol támadás Gibraltár ellen, olasz repülőgépek és szárazföldi csapatok, illetve a német légierő támogatásával.
     A feljegyzések szerint azonban a londoni kormány jobban rálátott az eseményekre, mint a külképviseletek, és egyáltalán nem dőlt be a rémhíreknek. A spanyolországi angol követségről érkező információkat „helyi pániknak” tulajdonították, és június 17-én utasították a követséget, vegyék fel a kapcsolatot a spanyol hatóságokkal, érdeklődjenek Spanyolország szándékai, és Gibraltárral kapcsolatos esetleges követelései felől. Még mielőtt azonban a követség megkapta volna ezt az utasítást, a spanyolok, akik szintén tudomást szereztek a terjedő pletykákról, maguk jelentkeztek a követségen, hogy eloszlassák a britek aggályait. A spanyol külügyminiszter, majd később személyesen maga Franco -akinek ezek szerint mégsem a háború volt a leghőbb vágya- biztosította az angol nagykövetet arról, Spanyolország nem szándékozik belépni a háborúba, és eltökélten kitart a semlegesség mellett. Ezt a szándéknyilatkozatukat később többször is megismételték. Gibraltár kérdése szóba sem került.
    
Mindkét arcon széles mosoly, pedig valójában kölcsönösen ki nem állhatták egymást. Hitler és Franco találkozója 1940-ben.
Június végére tehát az angolok biztosak lehettek afelől is, Spanyolország hadba lépésére nem kerül sor, vagy legalábbis belátható időn belül nem. Létezett azonban egy másik lehetőség is, ami a francia flottát német oldalra állíthatta volna, nevezetesen ha maguk a franciák állnak át hozzájuk, és üzennek hadat Angliának. Erre 1940 júniusában ép ésszel aligha lehetett számítani, egy hónappal később azonban már igen. A francia kikötők elleni támadásokkal maguknak az angoloknak sikerült majdnem kiprovokálniuk a francia hadüzenetet, és kizárólag Pétain-nak köszönhették, hogy erre végül nem került sor. (Meg is hálálták neki...) A támadások tehát a hivatalosan meghirdetett célokkal pont ellentétes hatást értek el, nem csökkentették, hanem növelték a francia veszélyt.
     Más szempontból is pont az ellenkezőjét érték el annak, mint amire a támadások megindításakor hivatkoztak. A hivatalos indoklás úgy szólt, azt a veszélyt kívánják elhárítani, hogy a hajók német vagy olasz kézre kerüljenek. Mint fentebb már említettem, erre az afrikai kikötőkben szinte semmilyen esély nem volt, hiszen ezek kívül estek a tengelyhatalmak által ellenőrizhető övezeten. A kikötők elleni támadásokkal viszont a britek elérték, hogy az épségben maradt francia hadihajókat -vagyis a hajók túlnyomó többségét- visszavonták a hazai kikötőkbe, ahol viszont már tényleg szinte szó szerint egy karnyújtásnyi távolságra voltak csak a németektől és az olaszoktól. A támadások tehát nem csökkentették, hanem éppen hogy nagymértékben növelték a hajók német kézre jutásának veszélyét.
     És végül is mit értek el az angolok az egész támadássorozattal? Elsüllyesztettek egy régi, és már amúgy sem sok mindenre használható csatahajót, a Bretagne-t, egy másikat pedig, a Lorraine-t, négy francia cirkálóval és három rombolóval együtt saját kikötőjükben elfogtak. Ezenkívül súlyosan megrongáltak egy másik öreg csatahajót, a Provence-t, és egy modern csatacirkálót, a Dunkerque-et. Ez utóbbi két hajót a franciáknak később szintén sikerült visszavinniük Toulonba. (A júliusi támadásokat követően az angolok hirtelen elvesztették érdeklődésüket a francia flotta sorsa iránt, és a továbbiakban valahogy már nem féltek annyira a francia hadihajók német kézre jutásától. Meg sem próbálták, hogy újból megtámadják a Dunkerque-et, vagy megakadályozzák annak Toulonba jutását.)
     Az angolok Dakarban megrongálták még a Richelieu-t is, mely azonban amúgy sem volt még teljesen kész, és hónapokig tartó munkára lett volna szükség hadrendbe állításához. Néhány kisebb egységtől eltekintve az összes többi francia hadihajó sértetlen maradt, és az észak-afrikai kikötőkből a támadásokat követő napokban minden hajó visszatért Toulonba.
     1942 november 27-én ezeket a hajókat süllyesztették el a franciák, amikor a németek valóban megpróbálták megszerezni őket. Darlan nem is mulasztotta el az alkalmat, hogy egy levélben meg ne írja Churchillnek, Toulon a bizonyítéka annak, hogy a franciák nem a levegőbe beszéltek, amikor biztosították róla a briteket, hajóik soha nem fognak német vagy olasz kézre kerülni. Az 1940 júliusi angol támadások tehát indokolatlanok és feleslegesek voltak. Churchill, legjobb tudomásom szerint, nem válaszolt Darlan-nak.

Amerikai katona Toulonban, a Dunkerque-ből megmaradt romhalmaz mellett, 1944 őszén.

    De mi történt volna akkor, ha a francia hadihajók valahogyan mégis német/olasz kézre jutnak? A többnyire angolszász szerzők által jegyzett szakirodalom válasza erre az, hogy a francia hajókkal a német vagy olasz haditengerészet fölénybe került volna a Royal Navy-vel szemben, ami súlyosan veszélyeztette volna a szigetországot ellátó kereskedelmi útvonalak biztonságát. Még egy olyan elismert szaktekintély, mint Eric Grove, is képes olyan hülyeségeket nyilatkozni, mint hogy: „A franciáknak első osztályú hadiflottájuk volt. Anglia és Amerika biztonságát fenyegette volna, ha ez német kézre kerül. Az egész haditengerészeti felállás megváltozott volna. Az Egyesült Királyság számára létfontosságú volt a francia hadiflotta semlegesítése.” Ez nagyjából ugyanaz a rizsa, mint amivel a brit propaganda saját polgárait és tengerészeit etette. Ahogy a Hood egyik tengerésze később megfogalmazta: „Teljesen egyetértettem a lépésünkkel, mert ha azok a hajók a németek, vagy az olaszok kezére kerülnek, végképp alulmaradtunk volna, és több embert veszítettünk volna. Tulajdonképpen nagyon örültem, hogy elsüllyesztettük őket.
     Az angol sajtó június közepétől címoldalakon ijesztegette olvasóit azzal, hogy a németek majd a francia hadihajókkal fogják fedezni a brit szigetek megszállását. (Azt a kérdést, hogy a németek hogyan hozták volna ki a hajókat a Földközi-tengerről, az újságírók persze gondosan megkerülték.) Az angol kormány is úgy beszélt a francia hadihajókról, mintha azok vasárnapi megszerzését követően a németek már hétfőn harcba indulnának velük a britek ellen. Az Admiralitás úgy vélte, a németek és olaszok a francia hajók megszerzését követően két-három hónapon belül szolgálatba tudnák állítani őket saját flottájukban.
     Miután a brit tengerésztisztek szakmai felkészültségét azért el kell ismerni, jóindulatúan feltételeznem kell, utóbbi kijelentés csupán a sajtó részére szánt propagandaanyag, és nem az Admiralitás valódi véleményét tükrözi. Attól számítva, hogy a hajógyár átadta őket a haditengerészetnek, a németek saját csatahajóik felkészítésével, a legénység kiképzésével, a fegyverek és a gépek beállításával is 8-10 hónapot töltöttek el. Hogyan boldogulhattak volna hamarabb a számukra ismeretlen, teljesen eltérő felépítésű, más szabványok szerint készült francia hajókkal? Csak az üzemeltetési utasítások németre fordítása több időt vett volna igénybe két-három hónapnál.
     Meg kellett volna szervezni a hajók üzemeltetéséhez szükséges hátteret is. Újraindítani a német szabványtól eltérő lőszerek, illetve a karbantartáshoz szükséges alkatrészek gyártását, átvenni és a német igényeknek megfelelően berendezni a franciaországi hajógyárakat és támaszpontokat.
     És mindezeken felül, vajon honnan az ördögből vettek volna a németek tízezer tengerészt, hogy legénységgel lássák el a megszerzett francia hadihajókat? A Kriegsmarine, melynek fejlesztése csak a háború előtti utolsó években kezdett lendületet venni, végig súlyos létszámhiánnyal küszködött. A saját tengeralattjáróikat is alig tudták személyzettel ellátni, honnan a fenéből kerítettek volna akkor elő néhány hónapon belül annyi tengerészt, amennyire a francia flotta megszerzése esetén szükségük lett volna?
     Az olaszok helyzete se volt sokkal jobb. A Regia Marina szintén hiányt szenvedett a képzett szakemberekből, és saját erőin felül egészen biztos nem tudott volna még egy flottát legénységgel ellátni.
    Ugyanakkor viszont azt megcsinálhatták volna, hogy kevésbé értékes hajóikat leszerelik, és legénységüket átirányítják az elfogott francia hajókra. A négy régi csatahajóval nem sokat vesztettek volna, és valószínűleg a régebbi építésű könnyűcirkálókat és rombolókat is megérte volna lecserélni a modernebb francia egységekre. Az olasz flotta harcértéke így összességében véve gyarapodott volna, azonban, miután az új hajók szolgálatba állításához nagyjából ugyanannyi régebbit ki kellett volna vonni, mégsem lehet azt állítani, hogy mindez valami gyökeres változást idézett volna elő az erőviszonyokban.
     A brit tengerésztiszteknek, ha megkérdezték volna őket, nagyjából ugyanez lett volna a véleményük. Cunningham meg is írta az Admiralitásnak, nem látja be, hogy a két francia csatacirkáló, és nagyjából két tucat korszerű francia cirkáló és romboló megszerzésével miért kerülne döntő fölénybe az olasz haditengerészet a Royal Navy-vel szemben? A tengernagy úgy vélte, egy ilyen eset, amit egyébként teljesen valószínűtlennek tartott, kellemetlen volna ugyan, ám nem állítaná megoldhatatlan kihívás elé a Földközi-tengeri Flottát. A tengernagy véleményét a londoni döntéshozók természetesen ebben az esetben is figyelmen kívül hagyták.
     A francia hadiflotta igazából csak egyetlen esetben tudott volna valóban komoly gondokat okozni a briteknek, ha átáll a tengelyhatalmak oldalára. Igazán csak hajszál híja volt, hogy az angoloknak ezt nem sikerült elérniük. Az egyesült francia-olasz flotta már tényleg súlyos helyzetbe hozta volna az angolokat a Földközi-tengeren, és nem is annyira magának a flottának, hanem inkább az olaszokénál sokkal jobb francia légierőnek köszönhetően, mely ebben az esetben természetesen szintén támogatta volna térségben zajló hadműveleteket az angolok ellen.
     A francia kikötők elleni támadások tehát stratégiai szempontból éppen ellentétes hatást fejtettek ki, mint amire velük kapcsolatban azóta is hivatkoznak. Nem csökkentette, hanem a francia hadihajók hazai kikötőkbe kergetésével éppen hogy nagyon megnövelte a flotta német kézre való jutásának veszélyét. Nem leredukálta, hanem a Vichy-Franciaországot maga ellen haragítva éppen hogy növelte az Angliát fenyegető veszélyt. (Amit Churchill majdnem még tovább fokozott számtalan ütődött ötletének egyikével, a Susan hadműveletnek elkeresztelt marokkói partraszállás tervével. A vezérkarnak csak nehezen sikerült lebeszélnie ennek végrehajtásáról, mivel a hadművelettel csak tovább növelték volna az amúgy is erősen korlátozott méretű brit fegyveres erők szétszórtságát, és Vichy mellett Spanyolországot is Anglia ellen fordították volna.)

A Strasbourg roncsai 1944 őszén. Mellette egy felborult cirkáló.

    A francia flotta jelentette közvetlen fenyegetés tehát igazán mérsékelt volt, és ezt kevésbé drasztikus eszközökkel is –aknásítás, esetleg szabotázsakciók- tovább lehetett volna csökkenteni. És mindezzel Churchill, Pound, és szűkebb környezetük, teljesen tisztában kellett, hogy legyen. A francia flotta elleni támadások igazi célja tehát nem katonai volt. Katonai szempontból ezek az akciók csak tovább növelték Anglia háborús nehézségeit. Az igazi cél nyilván az volt, hogy bizonyítsák Nagy-Britannia eltökéltségét a háború folytatására, elrettentsék valódi, és lehetséges ellenfeleiket, és végre valami győzelemfélét tudjanak felmutatni a hazai közönségnek.
     Az első pontnál automatikusan adódik a kérdés, kinek kellett bizonyítani ezt az eltökéltséget? És egyáltalán, miért folytatták a háborút?
     Utólag persze ilyenkor sűrűn puffogtatják a szokásos szlogeneket a szabadság és a demokrácia védelméről, a zsarnokság elleni harcról, és a hasonló blődségekről. Igazából azonban 1940 nyarán senki nem értette, mit akarnak még mindig a britek a háború folytatásával? Németországnak semmilyen követelése nem volt Angliával szemben, és igazából a briteknek se Németországgal szemben. A franciák beletörődtek a vereségbe, az oroszok -papíron- a németek szövetségesei voltak, a többi állam pedig vagy szintén a németek oldalán állt, vagy ragaszkodott semlegességéhez. Nagy-Britanniának egyetlen szövetségese sem maradt a kontinensen, mely az Északi-foktól Szicíliáig, Brest-től Constancáig a németek irányítása, vagy befolyása alatt állt. Ilyen körülmények között mindenki arra számított, a britek elfogadják a német békeajánlatot, ha az lehetővé teszi nekik, hogy további tekintélyveszteség nélkül hátrálhassanak ki a háborúból.  Azt hiszem, ez a gesztus sokkal kifejezőbb, mint a másik.
     A németek fel is kínálták az angoloknak ezt a lehetőséget. Nyugaton Elzász elcsatolásán, és esetleg néhány kisebb határmódosításon kívül nem nagyon voltak területi követeléseik, és keleten sem akartak mást, csak az addigi hódításaik elismerését. Talán még Lengyelország önálló államiságának visszaállításába is belementek volna. Mint szinte mindenki más, Hitler is biztos volt benne, a háborúnak vége, és csak napok kérdése, hogy a britek elfogadják az ő békeajánlatát. A franciaországi hadjárat befejezése után rendelkezett a hadsereg létszámcsökkentéséről -35 hadosztályt akart leszerelni-, a német ipar békebeli termelésre való visszaállításáról. És nemcsak beszélt róla, valóban hozzá is láttak a leszerelésekhez.
     Hitler mindenképpen el akarta kerülni a háború folytatását Anglia ellen. A brit birodalmat jövőbeli szövetségesének tekintette, és nemcsak szentimentális okokból, mert csodálta az angolokat. Úgy gondolta, Anglia legyőzéséből –és biztos volt benne, hogy Németország képes lenne erre- nem Németország, hanem az Egyesült Államok és Japán profitálna, akik megszereznék a széthulló brit gyarmatbirodalom darabjait. Június 19-én, a birodalmi gyűlésen megtartott beszédében Hitler nyilvánosan is bejelentette, nem látja semmi értelmét a háború folytatásának, és békét akar kötni az angolokkal. Az angol kormány kapásból elutasította az ajánlatot, még csak tárgyalni sem volt hajlandó róla.
     Mindez meglepte a németeket, akik egész egyszerűen nem értették, mit akarnak a háborúval az angolok. A következő hetekben egyre újabb, és egyre kevesebb német követelést tartalmazó ajánlatokkal álltak elő, és ha az angol kormány nem tárgyalt velük, hát igyekeztek a külföldi angol követségeken, semleges országokon, vagy éppen a Vatikánon keresztül felvenni a kapcsolatot az angol felső körökkel.
     Churchillt szemmel láthatóan egész egyszerűen idegesítették a német próbálkozások, melyekről egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni. A külföldi képviseletek diplomatáinak megtiltotta, hogy kapcsolatba lépjenek a németekkel, és bármilyen szinten is tárgyalásokat folytassanak velük.
     Ebből azt hiszem elég világosan következik, hogy ezt a háborút nem Hitler akarta, hanem Churchill. De ő nagyon. Hitler esetleg később akart volna egy másik háborút keleten, de igazából még ez se biztos. Legalábbis John Lukacs, akit a nemzetiszocialista rendszer iránti elfogultsággal igazán nem lehet vádolni –bár mióta Romsics Ignácról is kiderült, hogy antiszemita, mit lehessen tudni…- is azt írja, amikor Hitler következő év nyarán megtámadta a Szovjetuniót, ezt a szokásos vélekedésekkel ellentétben nem azért tette, mert területeket akart rabolni, és mert irritálta a bolsevizmus, hanem azért, hogy megfossza Nagy-Britanniát utolsó reménységétől. Hitler úgy gondolta, az angolok csupán az USA és a Szovjetunió segítségében reménykedve folytatják még mindig a háborút. Az Egyesült Államokkal nem tudott mit kezdeni, de úgy vélte, ha az angolok egyetlen kontinentális szövetségesét legyőzi, a britek nem folytathatják tovább az ellenállást, hiszen nem marad semmi reményük a győzelemre. (Az utóbbi időkig a történetírás úgy vélte, az oroszok komolyan gondolták a német szövetséget, amivel Hitler valójában becsapta őket. Az orosz levéltárakból újabban előkerülő dokumentumok alapján viszont ma már egyre valószínűbbnek tűnik a lehetőség, a szövetségkötéssel valójában Sztálin verte át Hitlert.)

A Strasbourg lövegtornyai és orrfedélzete.

    Az angolok tradícióik alapján görcsösen ragaszkodtak tovább régi politikájukhoz, Európa megosztásához, szebben fogalmazva a hatalmi egyensúly elvéhez. Igyekeztek megakadályozni, hogy bármelyik európai nagyhatalom túlzottan megerősödjön a többiek rovására, és a kontinens erőforrásait saját irányítása alatt egyesítve Nagy-Britannia számára veszélyes vetélytárssá váljon.
     Az angolok a megelőző évszázadokban arra alapozva hozták létre, és tartották fenn nagyhatalmi pozíciójukat, hogy előnyös földrajzi helyzetükből -valamint jó helyzetfelismerésükből és elszánt kitartásukból- adódóan meg tudták szerezni a korabeli tengeri kereskedelem monopóliumát. Ennek jelentőségét nagyon egyszerű megérteni. Egészen a XIX. századig a szárazföldi kereskedelem legfőbb közvetítő eszköze -ott, ahol nem voltak vízi utak- a korszak legelterjedtebb, és legfejlettebb közúti járműve, az ökrösszekér volt. (Már ahol volt egyáltalán közút.) Ezzel a járművel néhány mázsa terhet lehetett szállítani, naponta néhány kilométeres távolságra, miközben minden országhatáron -és mindenhol másutt, ahol a helyi hatóságoknak lehetőségük nyílott rá- megvámolták a szállított árut.
     A tengeri kereskedelem egészen más nagyságrendekben zajlott. Egyetlen hajó több száz tonna rakományt volt képes szállítani, gyakorlatilag korlátlan távolságra, jó szélben naponta több száz kilométert megtéve. Útközben, a kiinduló és célkikötő között, nem kellett megállni egy vámnál sem, eltekintve a kalózok és korzárok jelentette, nem elhanyagolható kockázattól. Cseppet sem meglepő tehát, hogy a civilizációk gócpontjai mindig a vízi közlekedés útvonalai mellett alakultak ki. A hajózás fejlődésével párhuzamosan haladva először a nagy folyók mellett, aztán a beltengerek partjain és szigetein, végül az óceánok partjain.
     A szárazföldi közlekedésben mindeközben nem történt semmilyen, minőségi ugrást jelentő változás, egészen a XIX. század közepéig. Akkor viszont hirtelen olyan gyors és drasztikus változásra került sor, ami alig két emberöltő alatt teljesen felborította és átformálta az addigi erővonalakat. Természetesen a vasút megjelenése volt az a forradalmi tényező, ami gyökeresen megváltoztatta a történelmet. Egy megrakott vasúti szerelvény ezer tonnákat volt képes néhány nap alatt a kontinens egyik végéből a másikba eljuttatni. Az addigi közlekedési eszközök jelentette korlátok eltűnésével hatalmas energia szabadult fel a szárazföld belsejében, aminek legnagyobb haszonélvezője a kontinens középső területeit birtokló Németország volt, és ezzel párhuzamosan a tengeri kereskedelemre épülő civilizációk fontossága és befolyása lassan hanyatlani kezdett. (Ugyanekkor történt meg az információs forradalom is. A távíró, majd a telefon megjelenésével lehetővé vált az információk korlátlan, azonnali áramlása az egész kontinensen.) Az angolok ezt a folyamatot a XIX. század vége felé kezdték észrevenni, de annak valódi okát nem értették. (Ami azt illeti, a németek sem, különben nem erőltették volna annyira a flottaépítést.) Úgy vélték, a baj forrása a németek túlzott önbizalma, nagyhatalmi vágyaik, a brit pozíciók megszerzésére irányuló, „világhódító” törekvéseik. Nem ismerték fel, hogy a kontinentális nagyhatalmak megerősödése nem a gonosz németek megváltozott magatartásából, hanem egyszerűen a geopolitikai szükségszerűségből fakad. Ennek köszönhető, hogy az angol politika a XX. század elejétől egy teljesen téves irányra állt át, amivel nemcsak magukat tették tönkre, hanem igen súlyos károkat okoztak az egész kontinensnek is. A britek ugyanis úgy vélték, a számukra előnytelen módon megváltozott helyzetért Németország, a német politika a felelős, s ha a németeket leverik, és „a helyükre teszik”, minden visszaáll majd a jól megszokott kerékvágásba.
     Két, őrült pusztítással járó háborút vívtak ezért a németek ellen, melyet a németek mindkét alkalommal megnyertek volna, ha az angolok nem hívnak be Európán kívüli erőket -USA, Oroszország- a küzdelembe. Az angol győzelem, Padányi Viktor szerint „természetellenes volt, és természetellenes állapotokat hozott létre”, amennyiben a gyengébb győzte le az erősebbet.
     A két győzelem ellenére az angol szupremácia mégsem állt helyre, sőt, minden győzelem után egyre gyengébb lett, míg a második világháború végére teljesen el is tűnt. A németek ugyanakkor mindkét vereség után néhány évtizeden belül visszakerültek arra a helyre, ahol korábban voltak. A második világháborúban eltiport, megalázott, porig rombolt és szétszakított Németország fél évszázad elteltével ma ismét Európa vitathatatlanul domináns nagyhatalma, míg a XX. századba a világ egyeduralkodó nagyhatalmaként belépő Nagy-Britannia mára hovatovább már Spanyolország és Lengyelország szintjére esett vissza. Mindez a politikusok akaratától független geopolitikai szükségszerűségek miatt alakult így, nem pedig azért, mert a gonosz német császár, vagy a Sátán földi megtestesülése, Adolf Hitler így akarta. Sem az angolok, sem a németek nem isteni elrendelésből, vagy faji felsőbbrendűségük okán kerültek kiváltságos helyzetbe, ahogy pedig mindketten gondolták, hanem egyszerűen csak a geográfiai helyzetükből fakadó előnyök miatt. (A háború talán egyetlen pozitív eredménye, hogy ezeket a rögeszméket hathatósan kiverte a németek fejéből, igaz, helyette más, ellentétes előjelű babonákat és előítéleteket ültetett el benne, melyek szintén nagyon károsak lehetnek a jövőre nézve.)
     Az angolok túlnyomó többsége azonban továbbra is rendíthetetlenül hitt az isteni elrendelésben, és abban, hogy nekik egyszerűen isten, vagy természet adta joguk van a szupremáciához, és aki ezt megkérdőjelezi, az az isteni világrend ellen lázad, tehát nem egyszerűen csak ellenség, hanem erkölcsileg is gonosz. Ez a hit minden józan megfontolást felülírt. Az angol politikai elit nagyobb része a brit felsőbbrendűség és uralomra való predesztináltság vízióitól megszállva képtelen volt a megváltozott erőviszonyok felismerésére, és az ebből fakadó következtetések levonására. Továbbra is igényt tartottak a kontinens feletti ellenőrzésre, és a brit fölény megtartása, vagyis a németek leverése érdekében minden eszköz bevetését elfogadhatónak tartották. Ahogy Churchill mondta egyszer: „Ha Hitler megtámadná a poklot, az Alsóházban legalábbis kedvezően nyilatkoznék az ördögről.” Ezt azóta is viccesnek tartják...
     A németek ellen Churchill minden habozás nélkül szövetséget kötött Sztálinnal, könnyű szívvel odadobva ezért a bolsevik rezsimnek Európa keleti felét. Amikor három évvel korábban Chamberlain-nek vetették fel ugyanezt az ötletet, ő, Churchill határozott rosszallása ellenére, a következőket felelte: „Be kell vallanom a legmélyebb bizalmatlanságomat Oroszország iránt. … Bizalmatlan vagyok a motivációik iránt, melyek az én szememben nagyon kevés kapcsolódást mutatnak a mi szabadságeszményeinkhez, és csak abban érdekeltek, hogy mindenki mást egymásnak ugrasszanak.
    

Furcsa pár. A láthatóan nem túl lelkes Hitler és Chamberlain Münchenben, 1938-ban.
Churchill vak elfogultsága nem látott az orosz szövetségben semmilyen problémát. Ő is úgy gondolta, csak a németekkel kell leszámolni, és aztán magától helyreáll a természet rendje, vagyis Anglia világhatalma. Érzékelte ugyan Nagy-Britannia nyilvánvaló meggyengülését, ám úgy gondolta, erre a pánangolszász egyesülés, az Egyesült Államokkal való szoros szövetség jelent majd megoldást. Churchill azt hitte, Anglia, minden problémája ellenére, még mindig potens világhatalom, mely méltó társa és egyenrangú partnere az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak. Mélyen hitt az angolok kultúrfölényében, és saját diplomáciai zsenialitásában, mellyel meggyőződése szerint saját elképzeléseit majd úgy fogja tudni érvényesíteni két szövetségesével szemben, hogy azok ezt majd észre sem veszik. Az amerikaiakról és az oroszokról azonban gyorsan kiderült, hogy egyáltalán nem olyan könnyen manipulálható vidéki bunkók, mint ahogy azt az arrogáns angolok gondolták. Az pedig, hogy Anglia sem gazdasági, sem katonai téren nincs egy súlycsoportban velük, még hamarabb nyilvánvalóvá vált.
     Az angolok figyelmen kívül hagyták Bismarck ismert mondását: „A szövetséghez két fél kell: a szamár, és aki rajta lovagol.” Azzal, hogy náluk sokkal erősebb országokkal kötöttek szövetséget, az angolok maguk hozták magukat a szamár pozíciójába. A békepárti brit ellenzék, akiket utólag nácibarátnak szokás minősíteni, világosan felismerte, hogy Nagy-Britannia csakis Németországgal szövetségben őrizheti meg nagyhatalmi pozícióját. (Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ők maguk szimpatizáltak a náci rendszerrel.) Egy ilyen szövetség olyan erőt jelentett volna, melyet sem az amerikaiak, sem az oroszok nem tudtak volna kikezdeni.
     Nemrégiben bukkantam rá a neten Niall Ferguson „A világ háborúja” című könyvének egy ajánlójára. (Magát a könyvet, elborzasztó vastagsága miatt, nem olvastam, bár méreteihez képest nagyon jutányos áron, alig ötezer forintért kapható.) Ebben az ismertetőben röviden megemlítik Ferguson néhány gondolatkísérletét is. Idézem: „Ferguson egyik legmeghökkentőbb gondolatkísérletében azt vizsgálja, mi lett volna, ha a brit birodalom az első világháborúban inkább bölcsen hagyja nyerni a németeket: szerinte a hipotetikus eredmény egy német irányítású, demokratikus Európa, ahol nem tud gyökeret verni sem a bolsevizmus, sem a fasizmus/nácizmus - ráadásul közben a brit birodalom is megőrzi hatalmát és erejét.” Hát ez majdnem szó szerint az, amit annak idején én írtam a Scarborough cikk végén. (Nagy szellemek ha találkoznak…)
     Ferguson, napjaink talán legfelkapottabb sztártörténésze, igen jó kapcsolatokat ápol a gazdasági és a politikai elittel, melynek következtében sokkal többet megengedhet magának, mint egy átlagos mezei történész. A korlátai persze neki is megvannak, és szemmel láthatóan ezzel ő is tisztában van. A fenti gondolatmenettől ugyanis már csak egyetlen apró kis lépés eljutni odáig, hogy az angolok még azzal is jobban jártak volna, ha 1940-ben Hitlert hagyják nyerni. A végeredmény nagyjából ugyanaz lett volna, csak némileg rögösebb úton. Ferguson persze jól tudja, ilyet nyilvánosan még ő sem állíthat anélkül, hogy azonnal ki ne közösítenék.
     Az angolok ahelyett, hogy együtt úsztak volna vele, szembementek a történelem árjával, mely végül elsodorta őket. Nem nagy kár értük, aki ostoba, fizessen érte, csakhogy közben az egész kontinenst magukkal rántották. (Hogy végérvényesen, vagy csupán egy évszázadra, az a következő évtizedekben fog majd kiderülni.) Rögeszmésen meg lévén győződve arról, hogy minden bajuknak a németek az okai, legyőzésük érdekében semmilyen ártól nem riadtak vissza. Winston 1941 tavaszán azt mondta a londoni magyar nagykövetnek: „Nekünk most legnagyobb ellenségünk a hitleri Németország. Létkérdés számunkra, hogy legyőzzük, és ennek érdekében ha kell, fél Európát bolsevizáljuk.” (Ami legalábbis megkérdőjelezi, hogy az oroszok valóban Németország szövetségesei voltak. Sok minden más mellett erre utalhat például az is, hogy Sztálin, igaz némi hezitálás után, 1940 májusában utasította a francia kommunista pártot, a németek elleni harcban támogassák a francia kormányt.)
    
A két, csupa mosoly jóbarát éppen megmenti a világot.
Az igazi szövetséges azonban, akire Churchill minden tervét építette, az Egyesült Államok volt. Egyik beszédében már 1940 őszén, tehát több mint egy évvel az amerikai hadüzenet előtt, azt mondta: „Nem eresztjük ki Hitlert a markunkból, és nem eresztik ki közös barátaink sem az Atlanti-óceán túlsó partján.” Winston már ekkor, 1940 nyarán teljesen tisztában volt vele, hogy az USA nélkül képtelen lesz megnyerni ezt a háborút a németek ellen, és mindent elkövetett, hogy a vonakodó amerikaiakat valahogy belecsalogassa a háborúba. Levelekkel árasztotta el Rooseveltet, tájékoztatva a fejleményekről, és sűrűn ecsetelve, milyen borzasztó következményekkel járna rájuk a németek győzelme. Időnként egészen blőd ostobaságokat írt, például amikor felvázolta annak lehetőségét, hogy a német és japán flotta az elfogott francia és angol hadihajókkal kiegészülve vonul fel az amerikai partoknál. Roosevelt valószínűleg remekül szórakozott a képtelen ötleten. (Roosevelt és Churchill úgynevezett barátsága valójában nem nyúlt vissza túl messzire. Roosevelt a háború előtt igazság szerint szorosabb kapcsolatban állt a brit fasiszta párt vezérével, Oswald Mosley-val, mint Churchill-el.)
     Churchill a következőképp indokolta meg az amerikaiak riogatását: „Vigyáznunk kell, nehogy az amerikaiak túlságosan nyugodtan nézzenek elébe a brit összeomlás lehetőségének, mint amiből nekik jutna a brit flotta, és a gyámság a Brit Birodalom felett.” Persze amikor az amerikaiak azt kérték, Anglia veresége esetén a brit flotta hajózzon át amerikai kikötőkbe –vagyis ugyanazt, mint amit az angolok követeltek a franciáktól-, Churchill fel volt háborodva. „Nem szándékozunk feladni, vagy önként elsüllyeszteni a brit flottát. Vissza kell utasítanunk minden ilyen nyilatkozatot.
     Egy másik alkalommal pedig azt mondta: „Nagy-Britannia hősies küzdelme a legjobb esély arra, hogy bevonjuk őket.” Ezzel kapcsolatban egy érdekes esetet említ meg emlékirataiban De Gaulle, aki élete végéig tisztelte Churchillt, és hálás volt neki támogatásáért, tehát nem valószínű, hogy rosszindulatú pletykákat terjesztett volna róla. A sztori szerint 1940 nyarán, még a német légitámadások megindulása előtt, a De Gaulle társaságában levő Churchill türelmetlenül toporogva, és öklét rázva az ég felé kiáltotta: „Mikor jönnek már?” „Annyira fontos Önnek, hogy romba döntött városokat lásson?” – kérdezte De Gaulle. Mire Churchill: „Értse meg, Oxford, Coventry, Canterbury bombázása az Egyesült Államokban olyan felháborodást keltene, hogy azonnal belépnének a háborúba!” Az is jól ismert, hogy később Churchill megtiltotta Coventry lakosságának értesítését a várható német támadásról. (Ezt újabban cáfolják, ám ez a „cáfolat” igazából csak abból áll, hogy nem napokkal korábban, hanem csak az éjszakai támadást megelőző délután szereztek tudomást arról, hogy a támadás célpontja Coventry lesz.)
     A londoni magyar nagykövet, Barcza György is megemlít néhány ezzel kapcsolatos történetet. Egy megbeszélés alkalmával Churchill arra kérte, ugyan szóljon már Hitlernek, bombázza egy kicsit Londont. Annyi ronda épület van ott, amit valahogy el kellene tüntetni. Majd később azt mondta: „Az angolok még mindig nem realizálják teljesen helyzetük komolyságát, és a veszélyt, amelyben forognak. Valamivel fel kellene rázni őket.” Ez ügyben még jó darabig várnia kellett Hitlerre, aki 1940 júliusában még kimondottan megtiltotta az angol városok elleni légitámadásokat, és elrendelte: „Kerülni kell mindent, ami nagy károkat okozhat a polgári lakosságnak.” Churchill nem volt ennyire visszafogott. Hivatalba lépése másnapján elrendelte a német városok elleni bombázásokat.
     Hitler ekkor még mindig békeajánlatai elfogadásában bízott, és július 19-ei beszédében a következőket mondta: „Én nem akartam háborút. Az volt a célom, hogy új, magas kultúrájú szociális államot építsek. Ettől a munkától foszt meg ennek a háborúnak minden egyes éve.” Az angol főváros bombázását végül csak akkor engedélyezte, amikor néhány „eltévedt” angol bombázó Berlin lakónegyedeit bombázta. Az amerikaiaktól, mint többször is kijelentette, csak annyit akart, hogy elismerjék, ha Amerika az amerikaiaké, akkor Európa az európaiaké.
     Churchill, aki egész egyszerűen tudomást sem volt hajlandó venni a német békeajánlatokról, az amerikaiaknak minden árat hajlandó volt megfizetni azért, hogy maga mellé állítsa őket. Az egyik első ilyen lépés volt ötven leselejtezett, első világháborús veterán amerikai romboló megvásárlása. Churchill Kanadában, a Bermudákon, és a karibi térségben 18 jól felszerelt brit támaszpont -kikötő és repülőtér- használati jogát adta át 99 évre az amerikaiaknak ezekért a hajókért, melyek értéke ócskavasáron darabonként 4-5 ezer dollár, összesen tehát alig negyedmillió dollár volt.
     A rombolókra az angoloknak egyáltalán nem volt olyan nagy szükségük, mint utólag állítják, és nem is játszottak nagy szerepet a háborúnak ebben a szakaszában, már csak azért sem, mert 1941-ig mindössze kilencet tudtak belőlük szolgálatba állítani. Ugyanis a lepusztult állapotban levő hajók mindegyike teljes felújításra szorult, ami újabb, súlyos összegekbe került a briteknek. (Az egyik angol tengernagy megjegyzése szerint: „Ezek a legrosszabb rombolók, amiket valaha is láttam.”) A rombolók kikunyerálására nem valódi katonai szükségletek miatt került sor, hanem egyszerűen csak azért, mert Winston ezzel a „zseniális” húzásával is szorosabbra akarta vonni a Nagy-Britannia és az Egyesült Államok közti kötelékeket. Ahogy a Parlamentben a rombolók megvásárlását követően mondta: „Az angol nyelvű demokráciák e két nagy organizációja, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok, kölcsönös és általános előnyére szolgál, ha ügyeikben jobban egységbe forrnak.” Ezért az egységbe forrásért inthettek búcsút az angolok amerikai támaszpontjaiknak, de persze később ennél nagyságrendekkel nagyobb árat is fizettek az amerikaiak testvéri segítségnyújtásáért.
    
A tartalékból előkotort amerikai rombolók egy csoportja, a briteknek való átadás előtt.
És még egy dolog, amiért Churchill annyira akarta ezt a háborút. Ez pedig egyszerűen a személyes becsvágya. Kora ifjúsága óta meg volt győződve arról, hogy a Gondviselés őt valami különösen nagy dologra szemelte ki, de hogy pontosan mire, azt nem tudta. (Ellentétben De Gaulle-al, aki már 15 éves korában egy olyan fogalmazással örvendeztette meg tanárait, mely arról szólt, hogyan szabadítja majd fel egy De Gaulle nevű tábornok a németek által megszállt Franciaországot.) Ambíciója volt, hogy túlszárnyalja dicső ősei -például Marlborough herceg, vagyis John Churchill- hírnevét, és ezt a bizonyítási vágyat feltehetően az is fűtötte, hogy diákkorában rokonai és tanárai egyáltalán nem tartották valami sokra értelmi képességeit. Haditudósítóként már korán hírnevet szerzett magának, de igazán nagy tettet nem hajtott végre, és az első világháborúban kudarcot vallott az Admiralitás Első Lordjaként is. A húszas évek végétől Churchill teljesen a süllyesztőbe került, még párttársai is utálták. Amikor a harmincas évek közepén egy franciaországi látogatása során megbeszéléseket folytatott a kormány egyik tagjával, a párizsi angol nagykövet szükségesnek találta levélben tudatni az érintettel: „Az angol kormány nevében meg kell Önnek mondanom, hogy Winston Churchill egy nagy senki. Nem számít, nem létezik többé.” Képzelhető, ez hogyan hathatott a saját elhivatottságában hívő Churchillre.
     Aki az újabb visszatérésre pártja német- és fasisztaellenes frakciójának hátán kerített sort. Ez a sokadik pálfordulása volt, hiszen nem sokkal korábban még arról elmélkedett, a tekintélyelvű –fasiszta- vezérek alternatívát jelentenek a gyengülő parlamentáris rendszerekkel szemben. Mussolini iránti csodálatából sem csinált titkot.
     A háború kitörésekor, mint emlékirataiban is leírja, úgy érezte, most jött el a pillanat, amire egész életében várt, és ez az a feladat, aminek elvégzésére a Gondviselés őt szánta. (Kis szépséghiba, hogy az első világháború kitöréskor ugyanezt gondolta.) Ez az ő személyes háborúja volt, amit eltökélten, semmi mással nem törődve hajtott végig a győzelemig.

Tohuvabohu a Dunkerque fedélzetén az angol támadások után.

    A fentiek részben magyarázatot adnak a Mers el Kebir elleni támadásra is. (Hogy a hosszú kitérő után visszatérjünk ide.) Bizonyítani kellett a háborút finanszírozó amerikaiaknak. Egyrészt azt, hogy Nagy-Britannia még mindig erős és ütőképes, másrészt pedig azt, hogy mindenre el van szánva a győzelemért, és eltökélt a háború folytatása mellett, tehát érdemes kiállni mellette. A franciák elleni támadás kellően drámai hatással bírt ahhoz, hogy mindezt demonstrálni tudja. Harry Hopkins, az amerikai kormányzat szürke eminenciása, később kijelentette, éppen a Mers el Kebir elleni támadás volt az, ami valóban meggyőzte Rooseveltet arról, hogy a britek tényleg folytatni kívánják a háborút.
     A másik cél az volt, amit Churchill London német bombázásától is remélt, vagyis hogy felrázza a csüggedt angolokat. Winston ebből sem csinált nagy titkot. Később egy beszélgetés során kijelentette: „Szükségem volt egy pszichológiai sokkra, hogy felrázzam hazámat a francia összeomlás okozta kábulatból.
     Ez szintén sikerült. A francia flotta elleni támadások újraélesztették a lanyhuló harci kedvet, növelték Churchill népszerűségét, és ezzel egy füst alatt csapást mértek a békepártiakra is, akiket Churchill és köre addigra ugyan már kiszorított a hatalom közeléből, ám akik még mindig jelentős támogatottsággal bírtak. Ezenkívül a „győzelem” fokozta az angol csapatok ebben az időben elég lagymatag harci kedvét is.
    A kedvenc Churchill képem. A támadások egy másik célja az elrettentés volt. Elrettenteni a németeket, és még inkább a semleges államokat, hogy továbbra is semlegesek maradjanak. A korabeli visszaemlékezések szerint a támadások különösen nagy hatást gyakoroltak a spanyolokra, és ha Francónak esetleg korábban meg is fordult a fejében, hogy csatlakoznia kellene Hitlerhez, Mers el Kebir után bizonyosan nem érzett már ehhez olyan nagy kedvet. (Valószínűleg persze korábban sem.)
     A francia hadiflotta elleni támadások tehát stratégiai szempontból semmilyen jelentőséggel nem bíró, szimpla erőfitogtatások voltak, melyekkel nem a németeket, hanem inkább a semleges országokat igyekeztek ijesztgetni, és bizonyítani, a németektől elszenvedett vereségek ellenére a brit fegyveres erők még mindig ütőképes harci erőt jelentenek. Ugyanerre a bizonyításra saját lakosságuk előtt is szükség volt, mely a kudarcok és vereségek híreibe kezdett belefásulni.
     A franciák egyszerűen csak jó balekok voltak, könnyű célpontok egy nagyszabású erődemonstrációhoz, ami kellően látványos, ám ugyanakkor viszonylag veszélytelen vállalkozás volt az angolok számára. Ha már a németekkel nem bírtak, hát kerestek inkább egy könnyebb ellenfelet, aki jó pofozógépként szolgálva lehetővé tette a briteknek, hogy valakivel szemben még győzni tudjanak. A morális megfontolások pedig az angolok számára soha semmilyen problémát nem jelentettek.
     Hogy valóban erről lehetett szó, azt bizonyíthatja az is, hogy két évvel később az egész történet megismétlődött, ám ezúttal egy másik hadszíntéren. Most az Indiai-óceánon kellett bizonyítani, ahol néhány hónappal korábban a japánok verték végig a briteket. Pofozógépként ezúttal is a szerencsétlen franciák szolgáltak, akik már korábban is jól beváltak erre a feladatra. Az angol támadás célpontja ezúttal Madagaszkár szigete volt, a hivatalos indoklás pedig úgy szólt, fennállt annak veszélye, hogy a japánok Indokinához hasonlóan megszállják ezt a francia gyarmatot is, és ott előretolt támaszpontot hoznak létre, ami súlyosan veszélyeztette volna a térség hajóforgalmát, és a brit érdekeket.
     Hogy ez mekkora baromság, annak belátásához ismét elegendő, ha vetünk egy pillantást a térképre. A legközelebb, japánok megszállta területtől, az indonéz szigetektől, Madagaszkár több mint ötezer (!) kilométerre fekszik, az Indiai-óceán túlsó végén. Ráadásul úgy, hogy az Indonézia és Madagaszkár közti útvonalon, nagyjából félúton, ott volt a Diego Garciai brit légitámaszpont, attól kicsivel feljebb pedig a ceyloni haditengerészeti támaszpontok. Az angol kézen levő dél-afrikai Durban kikötője nagyjából 1500 km-re van Madagaszkártól. Ebben a helyzetben azt állítani, hogy a japánok előretolt támaszpontot létesíthettek volna a szigeten, körülbelül ugyanolyan hülyeség, mintha 1940-ben az amerikaiak megszállták volna Új-Fundlandot, arra hivatkozva, komolyan fennáll a veszély, hogy a németek partra szállnak Kanadában, és ott előretolt támaszpontot létesítenek. Az amerikai hírszerzés ekkorra már egyébként is megfejtette a japán rejtjelkódokat, nagyon jól tudhatták tehát, hogy azok semmilyen komolyabb hadműveletet nem terveznek az Indiai-óceánon.
     A japánok által megtépázott brit tekintélyt azonban ebben a térségben is helyre kellett állítani. 1942 május ötödikén 15 ezer angol katona szállt partra a szigeten, melyet 6-8 ezer, rosszul felszerelt és rosszul ellátott, túlnyomó többségében helyi, illetve szenegáli bennszülöttekből álló francia gyarmati katonaság védett. Az angol katonákat egy csatahajó, két anyahajó, két cirkáló, tizenhárom romboló, és tucatnyi kisebb hadihajó biztosította a két segédcirkálóból, két aknarakóból, és öt tengeralattjáróból álló francia flotta jelentette „fenyegetéssel” szemben. A szigeten állomásozó 27 francia repülőgépet, melyeknek egyébként se volt üzemanyaguk, a támadó angol légierő az első órákban a földön megsemmisítette. (Az angol flottafelvonulásról értesülve a japánok is gyorsan a térségbe küldtek négy tengeralattjárót. Egyiküknek május 29-én sikerült is megtorpedóznia a Ramillies csatahajót, mely súlyos sérüléseket szenvedett.)
     A franciák ezúttal is elszántan védekeztek, a túlerő ellen azonban nem volt esélyük. Az angolok néhány napon belül elfoglalták az összes fontos stratégiai pontot, és megadásra kényszerítették a védőket. A veszteség mindkét oldalon körülbelül hatszáz főt tett ki. A sziget belsejébe visszahúzódó francia alakulatok azonban tovább folytatták az ellenállást, és csak az év végén, Vichy-Franciaország német megszállását követően tették le a fegyvert.
     (Az angolok öntömjénező képmutatásának tanulmányozásához nagyon hasznos olvasmány a BBC History egyik idei számában megjelent cikk, Tim Benbow, a King's College, és a brit katonai Akadémia tanárának tollából. A tudós szerző, láthatóan pirulás nélkül, és szakmai hírnevét cseppet sem féltve, végig lelkendezi saját cikkét, milyen briliánsul megtervezett és végrehajtott hadművelet volt a madagaszkári akció, mekkora óriási jelentősége volt, mekkora hatalmas veszélyt hárított el, és mekkora tanulságokkal járt, amik „kikövezték az utat a későbbi győzelmek felé is.”)

A rettenthetetlen britek megrohanják Madagaszkárt.

Forrásmunkák.

    A francia flotta elleni támadásoknak nincs valami igazán nagy irodalma. Az angolok állítólag máig nem nyitották meg teljesen az ezzel kapcsolatos dokumentumokat őrző archívumokat a kutatók előtt. Ettől függetlenül azért akad pár használható könyv a témáról. Mindenekelőtt David Brown „The road to Oran” című könyvét kell megemlíteni, mely napi lebontásban, szőrszálhasogató részletességgel mutatja be a Mers el Kebir előtti hetek eseményeit, bár magával a támadással már nem foglalkozik részletesen. Annak eseményeiről főleg William Garzke és Robert Dulin „Allied Battleships in World War II” című könyvének a francia csatahajókkal foglalkozó fejezeteiből, valamint a Hood csatacirkáló emlékének ápolására alakult angol hagyományőrző szövetség, a Hood Association lapjának ezzel az eseménnyel foglalkozó oldalairól tudtam tájékozódni.
     Magáról a háborúról nagyjából azokat a könyveket használtam, amiket már az eddigi cikkekben is említettem néhányszor. Például Patrick Buchanan „Churchill, Hitler, és a szükségtelen háború”, Padányi Viktor „A nagy tragédia” című könyveit, valamint Hernádi Tibor interneten olvasható „A második világháború igaz története” című írását. Ezenkívül -sok minden más mellett- felhasználtam Roger Price „Franciaország története” című munkáját, valamint Andrew Shennan De Gaulle életrajzát. Külön említést érdemel John Lukacs „A párviadal” című, meglepően korrekt könyve. (Korrektségen azt értem, hogy tartózkodik Hitler és a nácik démonizálásától, sőt, néhány helyen majdhogynem elismerő hangnemben ír Adolfról.)
     Az előzményeknél, a mediterrán országok haditengerészeteiről írt fejezetnél, vastagon merítettem az angol Wikipédiából. (Olaszországot kihagytam, az ugyanis a következő cikk témája lesz.) A francia „kollaborációról” pedig nagyon érdekes és részletes tanulmányt találtam ezen -benekrisztianphd- az oldalon.
     A történtekről két régi IPMben is találtam használható cikkeket. Az 1986/8 számban egy egész jó cikk található a Mers el Kebir elleni támadásról -a szerző nevének feltüntetése nélkül-, az 1985/10 számban pedig a Surcouf tengeralattjáróról található egy írás. Ennek szerzői bizonyos Milles és Terry nevű urak, akik igazán sajátos értelmezését adják az eseményeknek. Állításuk szerint ugyanis 1940 júniusában a francia hadflotta fele átállt De Gaulle oldalára. Ezt úgy számítják ki, hogy nemes egyszerűséggel minden francia hajót átálltnak tekintenek, ami júniusban angol kikötőkbe menekült a németek elől. Ennek megfelelően egy szót sem ejtenek a július harmadikán lezajlott angol támadásokról, a különböző angol kikötőkben álló francia hajók ellen, hanem úgy beszélnek a dologról, mintha a britek kizárólag a Vichy szimpatizáns, és Plymouth-ból szökni akaró Surcoufot szállták volna meg erővel, a többiek pedig önként csatlakoztak volna hozzájuk. Angol történetírás…
     Fontosnak tartom még megemlíteni, hogy a szövegben található idézetek többnyire az én hevenyészett magyarításaim, melyeknél a mondanivaló visszaadására való igyekezetemben helyenként nagymértékben eltértem a szó szerinti fordítástól. Ezek a szövegek tehát autentikus fordításnak semmiképp sem tekinthetők.

(2012 október-december)


Vissza.