Matapan
1941


A matapáni csata. Rowland Langmaid festménye.

Tartalom.

A fascizmus.

A Regia Marina.

A flotta a háborúban.

Matapan

A második év.

A vég.

A Balkán bukása.

Forrásmunkák.

A fascizmus.

    Mint azt a lapot rendszeresen és régóta látogatók nyilván már megfigyelték, az utóbbi években nemcsak a lapon található írások terjedelme nőtt meg, hanem egyre nagyobb ívben és egyre nagyobb terjedelemben igyekszem a cikkek tulajdonképpeni témájául szolgáló események történelmi hátterét is felvázolni. Ezenkívül időnként olyan témákra is rászánok egy-egy fejezetet, amik nincsenek közvetlen kapcsolatban az adott írás anyagával –éppen ezért nyugodtan ki lehet hagyni őket-, ám valami miatt úgy érzem, hasznos, vagy legalábbis érdekes kiegészítést nyújthatnak hozzá. Ezeknek a toldalékoknak a megírásához gyakran az aktuális, napi történések adtak ihletet, a Tirpitz cikk utolsó fejezetét például a holocaust tagadást tiltó törvény elfogadása miatti felháborodás inspirálta, a Korfu hadművelet utolsó fejezetét pedig az első „békemenet” láttán érzett elszörnyedés. A mostani íráshoz szánt kiegészítés, melyet ezúttal célszerűbbnek tartottam előre tenni, igazából azért mégiscsak kapcsolódik valamelyest a témához. Úgy vélem, az adott történések hátteréül szolgáló fasizmus mibenléte nem lehet egészen érdektelen a tárgyra nézve. Ez a fejezet tehát tényleg nem aktuálpolitikai indíttatásokból íródott, de ha netán valakit elfog időnként a déja vu érzés, az valószínűleg nem a véletlen műve.

Az ifjú Benito Amilcare Andrea Mussolini (1883-1945). A svájci rendőrségi nyilvántartás fényképén -tiltott határátlépés miatt letartóztatva-, 1903-ban.

    A német nemzetiszocializmussal össze nem keverendő olasz fasizmus -vagy ahogy eredetileg magyarul is írták, fascizmus- jelensége máig zavarba ejti a múlt hivatásos kutatóit, akik rendszerint úgy tekintenek rá, mintha valami addig sosem látott, érthetetlen természeti jelenségről lenne szó. És valóban, nagyon nehéz pontosan meghatározni, tulajdonképpen miről is van itt szó. A fasizmust definiálni olyan, mint a homokba markolni. Szinte semmi nem marad az ember kezében, ami meg mégis, annak nincs semmilyen formája.
     A fasizmus értelmezhetetlensége nyilván szorosan összefügg megalkotójának ideológiai eklekticizmusával. A XIX. és XX. század fordulójának aligha van olyan szellemi irányzata, melyet a szocialista családban született Benito Amilcare Andrea Mussolini hosszabb rövidebb ideig ne követett volna. Az ifjú Benitóra főleg az anarchizmus, marxizmus, szindikalizmus volt nagy hatással, és pályafutása első évtizedeiben, a családi tradícióknak megfelelően, a szocialista mozgalmat erősítette. Eleinte főleg mint tehetséges újságíró, ám később egyre feljebb tört a ranglétrán. 1912-ben már az Olasz Szocialista Párt igazgató tanácsának a tagja, és az országos pártlap, az Avanti főszerkesztője. A klasszikus szocialista ideológiával ekkoriban már sok szempontból szemben áll, a párttal való szakításra azonban csak 1914-ben kerül sor. A korábban pacifista, a katonai szolgálat elől Svájcba menekülő Mussolini –aki még 1910-ben is sztrájkot szervezett a líbiai háború elleni tiltakozásul- most a Monarchiával szembeni katonai fellépés egyik legharcosabb támogatója lesz, ami miatt szembe kerül a háborút egyelőre nem támogató pártjával. Mikor novemberben, nemzetközi szervezetek támogatásával, egy új lapot alapít, mely a fegyveres beavatkozást igyekszik népszerűsíteni, kizárják a szocialista pártból. (Nem bizonyítható, de sokan feltételezik, svájci tartózkodása alatt Mussolinit beszervezte a francia titkosszolgálat, és az ő megbízásukból igyekezett olyan buzgón népszerűsíteni az antant oldalán való hadbalépés gondolatát.) Mussolini ezt követően saját szervezetet hozott létre, Forradalmi Akció Szövetség (Fasci d’Azione Rivoluzionaria) néven.
    Az olasz hadsereg tizedese, 1917-ben. Mikor a hadüzenet aztán valóban bekövetkezett, Mussolini, már csak a hitelességének megóvása miatt is, katonai szolgálatra jelentkezett, s tizedesként szolgált a hadseregben. 1917-ben súlyosan megsebesült, leszerelték, s háborús hősként térhetett vissza a politikai életbe. (Kis szépséghiba, hogy sebeit nem a fronton, hanem a hátországban szerezte, egy hadgyakorlaton történt balesetben.) Valamikor ebben az időben, a háború vége felé körvonalazódhatott benne az új irányvonal, a nemzeti szocializmus programja. Az új rendszer gondoskodott volna a termelés hatékonyabbá tételéről, a javak igazságosabb elosztásáról, a nemzeti egység megteremtéséről. Mussolini először volt szocialista kollégáival próbált szövetségre lépni, ám ez a próbálkozás végül meghiúsult. A baloldali eszmékkel azonban még mindig nem szakított véglegesen. Ahogy 1919-ben kijelentette: „Hadat üzenünk a szocializmusnak, nem azért mert szocializmus, hanem mert ellenzi a nacionalizmust.” (Ahogy Ormos Mária egyik írásában megjegyzi, Mussolini nacionalizmusa igazából csak tiltakozás volt a többiek nacionalizmusa ellen.) A szocialista pártban tehát nem a baloldaliságot, hanem a nemzetietlenséget kifogásolta, valamint a párt vezetésének rugalmatlanságát. „Egy dolog biztos, a hivatalos Olasz Szocialista Párt reakciós és teljesen konzervatív.” Az 1919-ben közzétett Fasiszta Kiáltvány még mindig erősen baloldali és liberális húrokat pengetett, egyebek mellett síkraszállt az általános választójogért, a nők egyenjogúságáért, a nyolcórás munkaidőért, a parlament felsőházának felszámolásáért, és az egyházi vagyon elkobzásáért.
     Miután azonban a baloldalon nem volt képes támogatókat szerezni, Mussolini ismét csavart egyet a doktrínán, és próbált a jobboldal felé orientálódni. A háború utáni katasztrofális gazdasági helyzetben mindennaposak voltak a sztrájkok és az önkényes földfoglalások, a baloldali ideológia rohamos térhódítása pedig komolyan aggasztotta a nagypolgárokat és földbirtokosokat. Mussolini, aki ekkor már hangsúlyozottan bolsevikellenes mozgalomnak titulálta az 1919-ben megalapított, főleg háborús veteránokat tömörítő Harci Szövetséget (Fascio di Combattimento), felajánlotta segítségét a baloldali megmozdulásokkal szemben. Az úgynevezett rohamcsapatok szétverték a tüntetőket és sztrájkolókat, megtámadták a szakszervezetek és szocialista pártszervezetek irodáit és vezetőit. (Ahol egyébként a baloldalnak sikerült megszerveznie az ellenállást, ott jó néhányszor csúfosan helybenhagyták a fasiszta rohamcsapatokat.) A mozgalomnak komoly támogatást jelentett, amikor a földmunkás szervezetek nagy része szintén csatlakozott hozzájuk.
     A fasiszta rohambrigádok erőszakos fellépései meglehetősen nagy visszatetszést váltottak ki, és sok áldozatot követeltek, ám ennek ellenére mégis sokan érezték úgy, az országot a Harci Szövetség mentheti meg a bolsevizálódástól. A szövetség taglétszáma gyorsan gyarapodott, 1921-re már elérte a 250 ezret. A fasiszta szövetség azonban ekkor még meglehetősen laza konglomerátum volt, melynek Mussolini inkább csak névleges vezetője volt. Az egyes területek nagyhatalmú fasiszta vezérei gyakorlatilag önjáróak voltak, és a központi utasításokat tetszésük szerint felülbírálva önállóan tevékenykedtek, afféle helyi hadurak módjára. Mussolini –mint általában- inkább csak sodródott az eseményekkel, mintsem irányította azokat, és igyekezett úgy helyezkedni, hogy a végén azért lehetőleg ő maradjon a nyeregben. Az általa helytelenített erőszakhullámot is próbálta megfékezni, vajmi kevés sikerrel.
     Az egyre nagyobb tömegeket mozgósító fasiszta mozgalom ekkor még mindig messze elmaradt a többi nagy párt népszerűségétől, de az 1921-es választásokon már sikerült 35 képviselőt a parlamentbe juttatnia. A közben a polgári pártokat tömörítő Nemzeti Blokkba belépett mozgalom így kormányerő lett. A Harci Szövetség ez év novemberében jelentette be párttá alakulását, Nemzeti Fasiszta Párt néven. (Partito Nazionale Fascista, a szavak eredeti jelentését tekintve tulajdonképpen Nemzeti Szövetségi Párt.)
     A Fasiszta Párt ekkor még mindig nem tűnt komoly erőnek, olyannak, mely az olasz politikai életnek meghatározó eleme lehetne. Ahogy egy kortárs megfigyelő értékelte őket: „A fascio azt jelenti, egyesület vagy szövetség, a fasiszták tehát egylettagok, a fasizmus pedig egyletesdi.
     1921 végén az új párt több mint 320 ezer tagot számlált, ugyanakkor viszont a baloldali pártok több mint kétmilliót. Hogy pártját tovább erősítse, Mussolini, a hajdani anarchista, most hirtelen felfedezte a konzervatív értékeket, és udvarolni kezdett az arisztokratáknak, papoknak, és nagytőkéseknek. Az egyházi vagyon elkobzásáról és a köztársasági államformáról nem esett több szó, és egyelőre eltűnt az állam által irányított gazdaság gondolata is. Az új gazdasági program: „Semmi beavatkozás a gazdaság ügyeibe.
     Mindezzel sikerült biztosítani az új párt anyagi hátterét, melyet a nagytőkések nagyvonalú és önzetlen adományai garantáltak. A pártszervezet kiépítése azt is lehetővé tette, hogy Mussolini a korábbinál sokkal szorosabbra vonja saját irányítását az addig meglehetően széttagolt, nagyrészt független helyi szervezetek felett.
    

Mussolini és a négy fasiszta quadrumvir, Bianchi, Bono, Balbo és De Vecchi, a Római Menetelésen.
A gyorsan erősödő mozgalom számára következő év őszén jött el a nagy lehetőség a hatalom megragadására. Luigi Facta miniszterelnök, hogy a kormány támogatottságát és társadalmi bázisát növelje, tervbe vette a szocialisták bevonását a kormányba. Az Olasz Szocialista Párt persze meglehetősen konszolidált, kispolgári mozgalom volt az orosz kommunistákhoz képest –a kommunista szárny 1921-ben kivált, és saját pártot alapított-, ám a tervezet mégis pánikot keltett a jobboldalon, ahol ezt a koalíciót a bolsevizálódás felé tett első lépésként értékelték. A fasiszta párt mozgósította aktivistáit, és miután Észak-Olaszország nagy részét ellenőrzésük alá vonták, elhatározták, hogy fegyvereseikkel Róma ellen vonulnak. A hírhedt Római Menetelés (Marcia su Roma) általában mint fasiszta puccs szerepel a történelemkönyvekben, ám igazából valószínűleg nem játszott döntő szerepet az események alakulásában. Az egész akció afféle rögtönzött, ad hoc jellegű vállalkozás volt, amit nem terveztek el előre, és amihez Mussolininak valójában nem sok köze lehetett. A főváros elleni felvonulás minden bizonnyal a négy fasiszta quadrumvir, Bono, Vecchi, Bianchi, és Balbo ötlete volt, és a kivitelezés is az ő munkájuk lehetett.
     A fasiszta alakulatok közeledése komoly félelmet keltett a fővárosban, ám a szedett-vedett, minden egységes irányítást nélkülöző, rosszul felfegyverzett sereg valójában nem jelenthetett kihívást sem a karhatalmi erőknek, sem a hadseregnek, akik könnyedén szétzavarhatták volna a rendezetlenül, több csoportban közeledő gyülevész tömeget. Erre azonban nem kaptak parancsot, ugyanis a király, aki maga is jobban tartott a szocialistáktól, mint a fasisztáktól, nem adott engedélyt az ostromállapot elrendelésére. Mindez a szocialista koalíció és Facta bukását jelentette. Eleinte mindenki arra számított, a Facta kormány helyére egy új jobboldali koalíció kerül, melynek egyik kormányalkotó pártja a fasiszta párt lesz. Eredetileg maga Mussolini is erre számítva utazott Rómába, abban bízva, az új kormányban talán sikerül megcsípnie egy miniszteri állást. Őt magát is meglepte, amikor a király őt kérte fel az új kormány megalakítására.
     A végül két nappal később, október 31-én Rómába érő fasiszta menet így végül is már csak egy üres és elkésett erődemonstráció volt. (Ormos Mária szerint a Marcia su Roma nem forradalom volt, hanem díszfelvonulás.) Mussolini, már mint megbízott miniszterelnök, csak Rómában csatlakozott a menethez, hogy néhány utcányit gyalogoljon az élükön, de csak azért, hogy a kamerák megörökíthessék a csapatait diadalra vezető vezért. A menetet, miután a fasiszta aktivisták randalírozni kezdtek Róma utcáin, a lehető leggyorsabban feloszlatták és hazazavarták. A később oly gondosan ápolt legenda a hős fasiszta csapatok hatalomátvételéről azonban már megszületett. Hitler egy évvel később ezt a legendát próbálta leutánozni a müncheni sörpuccsal, ami az előrelátható csúfos kudarccal végződött.
     Bár a miniszterelnöki tisztséget Mussolini kapta, pártja nem volt elég erős ahhoz, hogy maga alakítson kormányt, s így azt a jobboldali pártok koalíciója állította fel. Az új kormányban a Fasiszta Párt három miniszteri helyet kapott.
     A fasiszták azonban ennyivel természetesen nem laktak jól. 1923-ban Mussolini, ügyes taktikázással, a többi párt közti ellentéteket kihasználva, új választójogi törvényt fogadtatott el, ami a legeredményesebb, és a szavazatok legalább 25 százalékát elnyerő párt részére kétharmados parlamenti többséget biztosított. A következő évben megtartott választások során aztán a fasiszták gondoskodtak róla, hogy elérjék ezt az eredményt. Egy rendkívül erőszakos választási kampánnyal, és nagyszabású választási csalások sorozatával megszerezték a többséget. A választási csalások és az egyik szocialista képviselő meggyilkolása nagy felháborodást keltett, a szövetséges pártok kiléptek a kormányból, a baloldali pártok pedig kivonultak a parlamentből. Még a fasiszta párton belül is szervezkedni kezdtek Mussolini ellen, a király pedig katonai diktatúra bevezetését fontolgatta. Miután azonban a hadsereg sok minden más mellett erre sem volt használható, Viktor Emánuel végül mégis Mussolini mellé állt, felhatalmazva őt a rendcsinálásra. A Duce 1925 januárjában feloszlatta a parlamentet, és önmagát diktátorrá nyilvánítva egyszemélyi kormányzást vezetett be, kijelentve, hogy miután nem parlamenti választások útján jutott hatalomra, nem is tartozik beszámolni a Parlamentnek, és csak a királynak tartozik felelősséggel.

A Vezér és az alvezérek egy másik felvonuláson.

    Az új rendszer gyakorlata ugyanolyan zavaros volt, mint az elmélete. Mussolini a hatalomrajutást követő időkben –Giovanni Gentilével együtt- több cikkben és könyvben próbált meg valamiféle ideológiai alapvetést felállítani a fasizmus számára, ezek az írások azonban nem nagyon léptek túl a hangzatos, ám üres közhelyek, és a bombasztikus szólamok szajkózásán. Igazából még azt sem sikerült egyértelműen tisztázni, a fasizmus a jobb, vagy a baloldalon áll e? A fasizmus deklaráltan szemben állt a liberalizmus, a marxizmus, a materializmus, és az individualizmus minden formájával, majd később a demokratizmussal is, ám hogy akkor mi mellett áll, azt igazából sosem sikerült tisztázni. Mussolini azzal próbálta meg kikerülni a kérdést, hogy kijelentette: „Az egyetlen formulánk, hogy nincs formulánk.” És: „Reakciós is vagyok, és forradalmár is, aszerint, hogy a körülmények mit kívánnak.” Valamint: „A programnéküliség maga a program. … Elfogadjuk és támogatjuk mindazt, ami használ a nemzetnek. A fasizmus többé nem marad fasizmus, mihelyt választ magának egy előítéletet. Nekünk nincsenek szabályaink, és nem is kérünk belőlük.” (Hasonlóan vélekedett a kérdésről a Duce nagy csodálója, Adolf Hitler is, aki egyszer a rendszer működését firtató kérdésre állítólag azt felelte: „Próbálunk ezt, próbálunk azt. Ha az egyik nem jön be, bejön a másik.”)
    Amerikai karikatúra Mussolini fejének a tartalmáról. Ami viszont az új hatalom alapvetéséből már kezdetben nyilvánvaló volt, az az állam mindenhatóságának feltétlen elismerése. Maga Mussolini néha már szinte vallásos jelleget tulajdonított az államnak, egyebek mellett kijelentve róla, hogy az „a szellem manifesztációja”. Az állam –vagyis igazából az azt megtestesítő Duce- a már-már misztikus legfőbb hatalom, melyhez képest sem a pártoknak, sem az egyéneknek nem volt jelentőségük. Ahogy Mussolini az utóbbiakról mondta: „Az egyén nem létezik, csak akkor, ha az államban, és az állam szükségleteinek alárendelve létezik.” Az állam-kultusz jó lehetőség volt arra, hogy a diktátor a saját pártját is alárendelt helyzetbe hozza az állammal, vagyis a gyakorlatban saját magával szemben, elejét véve annak, hogy valamely túlzottan megerősödő pártfunkcionárius ismét az ő pozícióját veszélyeztesse. Ahogy írta: „A párt nem más, mint egy polgári önkéntes erő, ami az állam rendelkezésére áll.” Összegezve: „Minden az államban, semmi az államon kívül, semmi az állam ellen.
     Gazdasági téren a fasiszta kormány kezdetben liberális gazdaságpolitikát folytatott, és korábbi ígéretéhez híven gyakorlatilag szabad kezet engedett a nagyiparosoknak, ami nem is bizonyult rossz politikának. Hogy a korábbi, munkáspárti jelszavaktól való eltérését megmagyarázza, Mussolini kijelentette, Marx korábbi leírásai a kapitalizmus jellegéről már elavultak. A modern nagytőkések nem a munkások kizsákmányolói, hanem a gazdaság hősei, és az ipar vezénylő kapitányai. A megalapított szindikátusok jelentősége merőben formális volt csupán, lényegében csak arra szolgáltak, hogy rájuk hivatkozva feldarabolhassák, és jelentéktelenné tegyék a szakszervezeteket. Ugyanekkor viszont a munkavállalók jogait és kötelességeit az 1927-ben létrehozott munkaügyi chartában szabályozták. Nemcsak a sztrájkokat tiltották be, hanem az önkényes elbocsátásokat is, s a vitás kérdések eldöntésére létrehozták a munkaügyi bíróságot. Az új törvények tehát –legalábbis papíron- felemás mivoltuk ellenére a korábbiaknál jobban biztosították a munkások érdekvédelmét.
     Mussolini csak a nagy gazdasági világválság idején próbálta meg felülbírálni az addig folytatott, viszonylag liberális gazdaságpolitikát. Kijelentve, hogy a liberális piacgazdaság elavult, nem célravezető rendszer, a gazdaság irányítását is a mindenható állam alá akarta rendelni. Ezt a célt szolgálta a korporatív rendszer 1929-ben kezdődő kiépítése is. A szindikalizmussal lényegében szinte megegyező korporatív elképzelés a munkaadók és munkavállalók által közösen létrehozott korporációk, afféle céhes jellegű szakszervezetek kezébe adta volna a gazdaság irányítását. Mussolini most ennek a rendszernek a létrehozását támogatta, azonban tartott attól, hogy az önálló korporációk túl nagy önállóságra tesznek szert, és így az ő hatalmát is veszélyeztethették volna. A 22 megalakított korporációt ezért állami irányítás alá helyezte, s vezetésükre létrehozta a Korporációk Minisztériumát, melyet egy ideig személyesen ő maga irányított.
     Ahogy arra számítani lehetett, az állami irányítás alatt álló korporációk abszurd és életképtelen ötletnek bizonyultak. A szervezetek a gyakorlatban tehetetlen bürokrata vízfejek voltak, a gazdaságot megbénító korrupció melegágyai. Tevékenységük jelentősen visszavettette az addig sem túl fényesen teljesítő olasz ipar fejlődését, mely a harmincas évektől kezdve stagnálásba fordult át.
     A korporációk kudarca láttán elkedvetlenedő Mussolini most hirtelen rájött, hogy az iparosítás káros, és a nemzet egészséget veszélyeztető dolog. Ahogy fogalmazott: „Van a városiasodásnak egy olyan fajtája, ami sterilizálja a lakosságot, és ez az ipari városiasodás.” A Duce érdeklődése áthelyeződött az iparról a mezőgazdaságra, s az „egészséges” falusi életmódban kezdte látni az olasz nép jövőjét. Az iparfejlesztéssel tovább nem törődve elindította a gabonacsatát, melynek célja volt, hogy a talajjavító programokkal és a mocsarak lecsapolásával megnövelt termőterületekkel elérjék Olaszország mezőgazdasági önellátását. Ezen a téren értek is el eredményeket, ám a gabonacsata közben elhanyagolták a gazdaság többi ágazatának fejlesztését.
    A nagynak tűnő államférfi. Mindezek eredményeként a harmincas évek első felétől az olasz gazdaság stagnálni, egyes területeken visszafejlődni kezdett, a lakosság életszínvonalával együtt. A belső sikerek hiányát Mussolini külső sikerekkel próbálta meg kiegyenlíteni. Az olasz külpolitika a harmincas évek elejétől kezdve egyre agresszívebbé vált, nemcsak retorikájában, hanem gyakorlatában is, az ország pedig gyors tempóban kezdett militarizálódni.
     Olaszország addig igyekezett békésen megférni szomszédaival, baráti viszonyt ápolt Franciaországgal, és a korábbi antant szövetségeseivel, valamint a kisantant államokkal. Az olasz külpolitika így is sikeresnek volt tekinthető, hiszen a háború után a vitatott hovatartozású területek közül sikerült megszereznie 1920-ban Zárát, 1924-ben Fiumét. Az olaszok egyre szorosabbra vonták gyámságukat Albánia felett, majd a húszas évek végétől kezdték elszigetelni Jugoszláviát, melynek szomszédait, így Magyarországot is, igyekeztek saját szövetségesi rendszerükbe bevonni. Az olaszok jelentős támogatást nyújtottak a délszláv állam felbomlasztásán tevékenykedő horvát usztasáknak is.
     Mindezen eredményeket az olaszok alapvetően békés úton, minimális erőszak alkalmazásával érték el. A fordulópont alighanem 1932 volt, amikor a Duce kijelentette, a háború a fasizmus éltető eleme. Hogy ezt az éltető elemet ne tagadja meg országától, Mussolini igyekezett egy gyors sikert ígérő, könnyű ellenfelet keresni magának. Ezt végül Etiópiában, vagy ahogy akkoriban hívták, Abesszíniában találta meg. A területre az olaszok már jóval korábban szemet vetettek, hiszen megszerzésével a már olasz kézen levő Eritreát és Szomáliát összekapcsolhatták volna, és Afrika szarván egy hatalmas, egységes, olasz irányítás alatt álló gyarmatot hozhattak volna létre. A korábbi kísérletek azonban csúfos kudarcba fulladtak, az olasz hadsereg 1896-ban súlyos, megalázó vereséget szenvedett az etióp hadseregtől.
     Nem sok híja volt, hogy az 1935-ben megindított újabb hadjárat nem hasonló eredménnyel végződött. Az olasz hadsereg csigalassúsággal nyomult előre a modernnek nevezhető fegyverekkel szinte egyáltalán nem rendelkező etiópokkal szemben, a frontvonalak hosszú időn át egyáltalán nem mozdultak. Csak több mint egy év, és egy főparancsnokváltás után sikerült nagy keservesen megtörni az etióp ellenállást. Viktor Emánuel felvehette az Abesszínia császára címet, de nagyjából ez volt az óriási erőforrásokat felemésztő vállalkozás egyetlen haszna. Az Etiópiába küldött olasz telepesek rövidesen megtapasztalhatták, amit pedig addig is tudhatott volna mindenki, vagyis hogy az ország területének legalább 90 százaléka fehér ember számára teljesen alkalmatlan az „életvitelszerű ott tartózkodásra”. A nagy olasz gyarmatosító telepek, melyek művelés alá vonták volna az etióp területeket, megvalósíthatatlan légváraknak bizonyultak. Az egész háború egy óriási pénzkidobás volt, minden nyereség nélkül. A háború miatt ráadásul összetűzésbe kerültek Nagy-Britanniával is, a Népszövetség pedig szankciókat léptetett életbe Olaszországgal szemben.
     Az etióp hadjárat még be sem fejeződött, amikor Mussolini máris belekapott egy újabb háborúba. A spanyol polgárháborúban való nagyarányú olasz részvétel tulajdonképpen eredményesnek volt nevezhető, hiszen az olaszok által is támogatott erők végül győzelmet arattak. Ezen felül azonban ennek a vállalkozásnak se volt más haszna az olaszok számára, anyagilag legalábbis ez is ráfizetéses volt.
     Az olasz haderők még javában harcoltak Spanyolországban, amikor a nyughatatlan és harci dicsőségre vágyó Duce megnyitott még egy frontot. Az olasz hadsereg 1938-ban megszállta a már addig is erős olasz befolyás alatt álló, de függetlenedni próbáló Albániát. Az ellenállás ezúttal csekély volt, az olasz hadseregnek különösebb veszteségek nélkül sikerült megszereznie a stratégiailag fontos, gazdaságilag viszont semmilyen közvetlen hasznot nem hajtó Albániát.
    És az exhibicionista pojáca. Az olaszok a már korábban megszerzett területeken is erősíteni akarták pozícióikat, elsősorban a nagyszabású betelepítésekkel. Erőltetett olaszosítás kezdődött a Dodekanéz-szigeteken, Rodoszon, és Líbiában, ahová a háború kitöréséig több mint százezer olaszt telepítettek át.
     Háborúikkal az olaszok jelentős területeket szereztek, melyeknek azonban szinte semmilyen hasznát nem vették. A hatalmas összegeket felemésztő, végeredményben értelmetlen háborúk azonban csak még tovább fokozták az olasz gazdaság és pénzügy addig is meglevő nehézségeit, ráadásul szembefordították az országot korábbi szövetségeseivel, a nyugati államokkal. Az olasz lakosság a háborús dicsőséggel nem tudott jóllakni, s az egyre nehezebb megélhetés csak tovább erodálta a fasiszta rezsim gyorsan hanyatló népszerűségét. Ironikus, hogy a líbiai olajmezőket, melyek valóban gazdaggá tehették volna Olaszországot, csak 1940-ben, nem sokkal a végső bukás előtt fedezték fel, amikor az olaszoknak már nem volt lehetőségük a kitermelés beindítására.
     A harmincas évek végére Mussolini rendszere a bel és a külpolitikában egyaránt csődöt mondott. Ezt az olaszok, főleg a harmincas évek közepétől, egyre inkább kezdték a saját bőrükön is érezni. Az egyre fokozódó belső és külső nehézségeket a masszív propaganda sem volt már képes elfedni, pedig ennek Mussolini, már csak újságíró múltja miatt is, tényleg a mestere volt. A saját személye körül felépített, és a szigorúan ellenőrzött sajtó által gondosan ápolt kultusz hatalmas erővel sulykolta bele a lakosságba a mindentudó, népe javán fáradhatatlan buzgalommal munkálkodó Vezér képét. Mussolini ott volt mindenhol, ő irányított minden fontosabb posztot. A miniszterelnöki és pártvezéri teendői mellett volt, hogy egyszerre hét minisztérium vezetését is ő vette magához. A sajtó folyamatosan egyre újabb és újabb sikerekről és győzelmekről tudósított, és arról, hogy az elavult és elaggott, az összeomlás szélén álló demokratikus és liberális rendszerek helyett a fasizmus a jövő útja.
     A sikerpropagandát erősítették a nagyszabású közmunkaprogramok, mocsárlecsapolások, útépítések, a szociális kiadások növelése, a látványos sportsikerek és rekordhajhászások, mint például Balbo óceánrepülései. Mindezek egy dinamikusan fejlődő, jelentős sikereket elérő ország képét voltak hivatottak megerősíteni, valamint kifényesíteni a lendületesen fejlődő ország elhivatott, bölcs vezetőjének glóriáját. Maguk az olaszok ezt a harmincas évektől már egyre kevésbé vették be, de a külföldiek körében ez a propaganda mindvégig működött, ami azt illeti, még Mussolini bukása után is. A Duce szépszámú külföldi csodálóinak egyike, Winston Churchill, már jóval a háború után írta róla: „Uralma alatt az 1919-ben már-már bolsevizmusba süllyedő olasz népet soha nem látott színvonalra emelte az európai nemzetek sorában. … Nagyon is lehetséges, hogy ha nem ő kerül hatalomra, akkor a kommunizmus győz Olaszországban, és ezzel másfajta veszedelem, és másfajta balsors zúdult volna az olasz népre, és Európára”.
     Még a fasiszta rendszereket nem túlzottan kedvelő Márai Sándort is lenyűgözte Mussolini személyisége, vagy legalábbis az, amit a sajtó annak állított be. „Az édes semmittevés Olaszországába ez az ember valamilyen száz lóerős energiát kapcsolt be, s ez az új tempó elragadott mindenkit. Az Alpesektől Szicíliáig élni és áradni kezdett ez a nyers erő, túl politikán, túl jelszavakon. Ez az erő ebből az emberből áradt, Mussoliniből”.
    Még a fasizmus ellenfelei is elismerték Mussolini államférfiúi nagyságát, és valószínűleg nem sok figyelmet szenteltek volna Ciano egy kevéssé ismert megjegyzésének, mely szerint csak azon kevesek, akik Mussolinit egészen közelről ismerték, tudhatták róla, hogy valójában mennyire szánalmas alak.

A müncheni konferenciára érkező Mussolini fogadása.

    Nagyjából ennyi a nagyon vázlatosan összefoglalt hivatalos történet, mellyel gondolom semmi újat nem mondtam azoknak, akik egy kicsit ismerik a XX. századi történelmet. A kérdésre azonban, melyet az elején feltettünk –Tulajdonképpen mi az ördög a fasizmus?- nem ad választ. Mussolini balról indult, és pályafutása végén, az inkább csak papíron létező Saloi Szociális Köztársaság vezetőjeként, oda is tért vissza. A fasiszta rendszer általa hirdetett ideológiája egy nehezen értelmezhető katyvasz, melynek egyetlen jól megragadható eleme a hatalom akarása. A mára a vandálhoz hasonlóan szitokszóvá váló fasizmus eredeti jelentésében egyszerűen csak szövetséget jelentett, egy széleskörű társadalmi szövetséget, melyből eredetileg a szocialistákat sem akarták kizárni. A jobbratolódás alighanem csak azért következett be, mert Mussolini felmérte, hogy ezen az oldalon van egy olyan űr, melyet betöltve mozgalmával irányító szerephez juthat.
     Ha mégis megpróbálunk valamit megérteni a fasizmusból, először talán olyan dolgokat kellene tisztáznunk, mint például, hogy tulajdonképpen hogyan is lehetne meghatározni a politikai jobb és baloldal mibenlétét, illetve a kettejük közti különbséget? A kérdéssel alighanem a legtöbb politikust is könnyen zavarba lehetne hozni. A nagy többség minden bizonnyal az individualizmus és a kollektivizmus környékén keresné a megoldást a két irányzat meghatározására és szétválasztására, és feltehetően legalább nagy vonalakban egyetértene Padányi Viktor meghatározásával, mely szerint: „A jobb világnézete az organizált egyén, a családba, a hazába belekötött egyén, az önfeláldozó egyén, és az ezeket a formákat és törvényeket őrző kereszténységhez kapcsolt egyén követelményének világnézete. A bal társadalma ezzel szemben egy világméretezésű mechanizmus, a többiektől független „szabad” egyének anorganikus világa, szinte nem is társadalom már, hanem csak nyüzsgő tömeg, melynek kötetlenül kóborló atomjai nem tartoznak, és nem is kívánnak tartozni sehova és semmihez, ami érdekeiken kívül fekszik, s ennek az életérzésnek a programja a kötelékek megszüntetése a szabadság, vagy legalábbis annak illúziója érdekében”. Bár a meghatározásból nagyon is kiérzik, szerzője melyik irányzattal, vagy ahogy ő fogalmaz „életérzéssel” vállal közösséget, a lényeggel –a baloldali ember individualista, a jobboldali kollektivista- alighanem a legtöbb politikus és politológus egyetértene.
     A magyarázat valóban tetszetős, azonban ha ezt a meghatározást megpróbáljuk alkalmazni a valóban létező/létezett rendszerekre, egy csomó olyan tényezőt találunk, amit ebbe a skatulyába nem tudunk beleilleszteni. Így például, hogy a szovjet, vagy a maoista rendszernél kollektivistábbat aligha lehet elképzelni, ezek esetében az egyén tényleg csak annyiban létezett, amennyiben a hazába és a pártba organizálva volt. Ugyanekkor a fasiszta típusú szerveződések általában nagyon is elismerték az egyén, a személyiség jelentőségét, hiszen az egész rendszer egy minden felett álló individuum, a Vezér alakja köré szerveződött, és eszményképe is egyfajta Nietzsche-i „übermensch”, a felsőbbrendű árja harcos volt. Mussolini ki is jelentette: „A fasiszta államban az egyén nincs elnyomva, ellenkezőleg, meg van sokszorozva. .. A fasiszta állam megszervezi a nemzetet, de elegendő teret hagy az individuum számára is.” És: „A fasizmus elismeri az egyén jogát, elismeri a vallást, és a családot.” (Igaz, máskor mondta ennek az ellenkezőjét is.) Mussolini kedvenc pózában, diadalmas hadvezérként.
     És hogyan lehetséges az, hogy a jobboldali, konzervatív irányítású Anglia a jobboldali fasiszta rezsimek legyőzése érdekében minden különösebb habozás nélkül szövetségre lépett a kommunista Szovjetunióval, gondolkozás nélkül teljesítve annak minden követelését? Hogyan lehetséges az, hogy a „szabad világban” olyan nagyfokú rokonszenv és szimpátia élt –és él- minden idők egyik legocsmányabb tömeggyilkos diktatúrája, a bolsevik rezsim iránt, míg ugyanekkor a sok szempontból sokkal mérsékeltebb fasiszta jellegű diktatúrák minden mértékadó nyugati orgánum számára elfogadhatatlanok, és csak a gyűlölet tárgyai lehetnek? Hogy-hogy az állítólag olyannyira kommunista-ellenes Egyesült Államok oly testvériesen meg tudott osztozni a világon a Szovjetunióval, és már a kezdetektől fogva olyan remekül együtt tudott működni vele, míg a fasiszta Németországgal képtelen volt együtt élni?
     A válaszokat nyilván nem kizárólag az ideológia, hanem a kérdést részben a gazdaságpolitika felül megközelítve találhatjuk meg. Az azonban így is nyilvánvaló, hogy a szövetségi rendszerek egyáltalán nem azon vonalak mentén szerveződtek meg, melyeket a hagyományos bal-jobb felosztás felrajzolt. Az is nyilvánvaló, hogy a Nyugat szimpátiája egyértelműen a bolsevik rendszeré volt, míg a fasizmustól teljesen megtagadta azt.
     A baloldal-jobboldal klasszikus meghatározásai tehát nem minden esetben működnek megfelelően. Egy jobb definíciót kell találnunk, és ezt szerény véleményem szerint megtalálhatjuk Molnár Tamás írásaiban. Molnár, Charles Maurras nyomán megalkotott, végtelenül egyszerű meghatározása szerint baloldali az, aki úgy véli, az ember eredendően jó, önzetlen, békeszerető, és igazságos. Mindenki ilyennek születik –valamint szabadnak és egyenlőnek-, és a rousseau-i „nemes vadember” csak a környezet hatására lesz gonosszá. E felfogás szerint tehát az ember sötét oldala csak afféle civilizációs ártalom, természetes állapota szerint minden ember Jó. Ahhoz, hogy ezt a jóságot kihozzuk belőle, egyszerűen csak megfelelő körülmények közé kell helyezni, és csak el kell neki magyarázni, mi a jó, és mi a helyes, vagyis: fel kell világosítani.
     E definíció szerint az első baloldali alighanem Szókratész volt, bár a modern elméleti alapokat nyilván Rousseau dolgozta ki. A baloldali szobatudósok azóta is ezzel az előfeltevéssel dolgoznak, vagyis hogy: „A történelem előtti kor vadászó és gyűjtögető csoportokban élő emberét kisfokú agresszivitás és nagymértékű együttműködés, valamint a megszerzett javak megosztása jellemezte. A termelékenység, a munkamegosztás növekedése, a számottevő felesleg felhalmozódása, az államok hierarchikus társadalmi tagozódásának kialakulása és az uralkodó osztályok megjelenése a pusztításhajlam és az erőszak elharapózását és fokozódását vonta maga után, annak mértékében, ahogy a civilizáció fejlődött, és a hatalom szerepe kiemelt jelentőségre tett szert”. (Idézet Erich Fromm-tól, aki egy 700 oldalas könyvet szentelt e tétele bizonyítására.)
     A jobboldal ezzel szemben azt állítja, az ember alaptermészete szerint eredendően Rossz. Önző, gyenge, szenvedélyektől irányított, és korlátolt. Mindig is ilyen volt, és mindig is ilyen lesz. Szüksége van arra, hogy irányítsák, és szüksége van arra, hogy korlátok közé szorítsák ösztöneit és indulatait. Előbbire szolgál a társadalmi hierarchia, ami az arra érdemesek, a „nemesek” kezébe teszi a társadalom irányítását, míg az utóbbi feladatot a vallás látja el, ami egy felülről és kívülről érkező tekintély nevében kényszeríti rá az embereket a moralitásra. Ha ez a két kényszerítő erő megszűnik, az emberi társadalom anarchiába süllyed, mivel a dezintegrált tömeg önmaga képtelen az önszerveződésre. (Ahogy Molnár megjegyzi: „A demokrácia nem egy öntudatos, jogait és kötelességeit ismerő állam éltetője, hanem tömegverekedés.”)
     Ha e fenti meghatározások ismeretében ismét megkocogtatjuk az emberi társadalom tömbjét, az most egy egészen más törésvonal mentén válik ketté, mint korábban, s a Szovjetunió és az Egyesült Államok hirtelen egymás mellé kerül. A kommunista és a liberális eszmény egy döntő ponton találkozik. Ott, hogy mindketten a szabad, független, művelt individuumok önszerveződő társadalmában hisznek. Mély benyomást tett rám, tehát jól emlékszem rá, amikor boldogult fiatalkoromban hívő kommunista történelemtanárunk az eljövendő szép új világról, a megvalósult kommunizmusról beszélt, melyben megszűnik minden társadalmi egyenlőtlenség, megszűnik a termelőeszközök kizsákmányolása, s megszűnik a pénzrendszer. A felhalmozott javakból mindenki szabadon, szükségletei szerint vehet magának. Amikor jámborul arról érdeklődtünk, mi akadályozza meg az embert abban, hogy e javakat mind begyűjtse a saját éléskamrájába, azt a választ kaptuk, a kommunista erkölcs és morál akkor olyan magas szinten fog állni, amit mi egyelőre el sem tudunk képzelni. (Igaza volt, tényleg nem tudtuk elképzelni.) Természetesen ebben az idilli társadalomban meg fog szűnni a központi hatalom is, hiszen mindenki nagyon jól fogja tudni, hol a helye, és mi a feladata, nem lesz tehát szükség kormányzatra, meg rendőrségre.
     A kommunista ideológia, függetlenül a hatalmi gyakorlattól, és attól, hogy vezetői mennyire hittek benne, a jelen állapotokat csak átmenetinek tekintette, melyre a földi paradicsom felé vezető úton ideiglenesen szükség van, amíg kitermelődik az új, javított embertípus. Miután az ember eredendően jó, ha a körülményeket megváltoztatjuk, és felépítjük az ideális társadalmat, az embernek ez a jósága érvényesülni fog majd. És miután az ember nemcsak jó, hanem önzetlen is, a kommunista hívek önzetlenül az egész emberiséget a megváltás útjára próbálták terelni, világszerte terjesztve az igaz hitet.
     A másik oldalon az eszmény szintén a szabad, független egyének egészen hasonló közössége, az egyenlőségen alapuló demokratikus társadalom, s ugyanezt a világboldogító erőlködést találjuk, mely az egyedül üdvözítő liberális demokráciát minden népre rá akarja tukmálni, ha kell, akarata ellenére is. Az amerikaiak szemmel láthatóan minden eddigi kudarc ellenére továbbra is meg vannak győződve róla, hogy elegendő, ha az arabot, afgánt, magyart felszabadítjuk az elnyomó rezsim alól, tartunk nekik egy gyorstalpaló demokrácia-tanfolyamot, és akkor az arab, afgán, magyar, természetes jó hajlamát követve, rövid időn belül virágzó demokratikus társadalmakat fog majd felépíteni. Bármilyen óriási is tehát a két rendszer hatalmi gyakorlata közti különbség, az ideológiai alapok ugyanazok.
     Ennek köszönhető, hogy a náci rezsimmel ellentétben a kommunista rendszer számára minden megbocsátható. Tömeggyilkosságok, népirtások, koncentrációs táborok, egész népek deportálása, nyomorba és szolgasorba döntése, háborúk kirobbantása. Mindez nem számít, hiszen –gondolták nyugaton a hasznos idióták tömegei- a kommunisták a nácikkal ellentétben mindezt végső soron mégis csak jó és nemes célok érdekében teszik!
    

Obama, mint a kommunizmus utolsó lépcsőfoka. Érdemes elolvasni a Hruscsov idézetet is.
A két rendszer számára természetesen ugyanaz az ellenség is, a tradicionális, tekintélyelvű társadalmak, melyeket Európában az első világháború döntött romba. Ez a háború tette lehetővé a két baloldali rendszer diadalát, s nyugaton az amerikai, keleten pedig a marxi alapokon nyugvó bolsevik rendszer hatalomátvételét. Hogy ez utóbbi, mely az első világháborúig egy nem túl veszélyes földalatti mozgalom volt, hogyan kerülhetett ilyen uralkodó helyzetbe, azt Jászi Oszkár nem sokkal a háború után példás világossággal írta le:
     „Marx nem tévedett: széles körű, erőszakos forradalmakra –olyanokra, melyek képesek volnának a kapitalista világrendet forradalom által megdönteni- csak szélső tömegnyomor, elkeseredés, anyagi, szellemi és erkölcsi elnyomorodás hajthatja a tömegeket. A világforradalom emez előföltételei pedig mindenütt hiányoztak a háború előtti korszakban.
     A világháború megváltoztatott mindent. A bolsevizmus semmi egyéb, mint a Kommunista Kiáltvány doktrínájának fölújítása egy környezetben, melyben nem ugyan –miként Marx hitte- a gazdasági erők szabad mozgása, de egy gazdaságon kívüli tényező, a háború megteremtette a marxi elmélet összes előföltételeit: az általános elnyomorodást, az általános éhséget, a lelkek beteges fölkorbácsoltságát, a középosztály elpusztulását, a szélsőséges vagyoni ellentétek legkirívóbb kiélesedését, a gazdasági liberalizmus teljes megsemmisítését mindenféle állami kényszerszervezetek által, s még néhány tényezőt, melyet Marx előre nem várhatott, de amelyek a forradalmi kommunizmus rohamát ellenállhatatlanná tették.
     A Kommunista Kiáltvány tárogatója először szólt most nem egy munkáselithez, de kifosztott, kiéhezett, foglakozásaikból kivert, az ötéves háború által elállatiasodott tömegekhez. Most először gyújtogat a démoni marxi szikra a rá nézve lehető legkedvezőbb föltételek mellett. Mégpedig, mint minden igazi tömegmozgalom, elsősorban vallási jellegű erőkkel gyújtogat. … Kelet-Európának még szervezetlen proletariátusa, annak gazdaságilag kevésbé iskolázott vezetősége, azok az óriási tömegek, melyek a faluról a háborún át kerültek bele a forradalomba, s melyeknek vallásosan nemzeti, a hagyományokhoz forrt lelkét a bolsevista propaganda csak fölszínesen változtatta meg, különösen alkalmas környezet volt az új vallás befogadására. A nagy tömegek ősi vallásossága és évszázadokon át beléjük dresszírozott patriotizmusa a bolsevik elnyomás útján egyszerre mint kapitalista gyűlölet és kommunista rajongás explodált. …
    Lenin elvtárs megtisztítja a Földet. A háború hatalmas gyakorlati és szemléltető oktatás volt a bolsevizmus tudományából. Ideológiailag igazolni látszott minden erkölcsi törvény relativitásának a tanát, a legmeztelenebb hatalmi és erőszakelméleteket. Az ellenséggel szemben minden eszköz meg van engedve, sőt, akik legtöbb sikerrel használták föl a gyilkolás, a gyújtogatás, és a rekvirálásnak nevezett rablás eszközeit, azokra sütött legfényesebben a háborús etika napja. Midőn tehát Leninék kiadták a jelszót, hogy nem a háborút kell megszüntetni, hanem csupán a frontot megfordítani, s azt a külellenség helyett a belső ellenség ellen irányítani: az éveken át vérző, a produktív munkától elszokott, a gyűlölet és az erőszak pszichózisába mesterségesen belehajszolt tömegek ezt a logikát természetesnek, okosnak, és egyedül helyesnek érezték, annál is inkább, mivel a gyűlölet vallásának messianizmusa nemcsak a tömegek legközvetlenebb, legállatibb, legmaterialistább érdekeit és indulatait elégítette ki, hanem ősi valláserkölcsi képzettársulásainak is dús tápot adott azáltal, hogy ezen utolsó, rettenetes világégésből és tömegmészárlásból a szeretet és a béke istenországának közvetlen eljövetelét ígérte. …
     De nemcsak ideológiai és ösztönös-érzelmi tartalmában, de gazdasági életében és közigazgatási szervezetében is a háború hatalmas bolsevista leckét adott, mégpedig úgy a fronton, mint a hátországban. A fronton az egyszerű katona úgyszólván csak kommunista gazdálkodást látott. Közös beszerzés, olykor termelés, közös szétosztás. Anyagi dolgokkal voltaképp nem is kell törődni az egyénnek, mivel egy felsőbb hatalom gondoskodik minden egyes ember ételéről, italáról, tüzelőanyagáról, ruházatáról, szórakozásáról, olykor nemi szükséglete kielégítésről is, szigorúan megszabott kulcs és mérték szerint. Ez a fogyasztási kommunizmus olykor nagyon nyomorúságos volt, de szenvedéseiből és nélkülözéseiből kifolyólag az egyszerű ember nem lett bizalmatlan magával a rendszerrel szemben, hanem egyszerűen azt a következtetést vonta le a bolsevista propagandisták hatása alatt, hogy a rendszer alapjában véve kitűnő, a baj csak az, hogy az most a generálisok és az aranygallérosok érdekében működik. Tehát, miként a frontot, ezt is meg kell fordítani, és egy olyan kommunizmust kell csinálni, mely ne az aranygallérosok, de a bakák érdekeit szolgálja.
     A hátország gazdasági élete szintén a kommunizmus javára befolyásolta a tömegek fantáziáját. Közép-Európa gazdasági rendje úgyszólván fokozatosan-teljesen kiküszöbölte a régi szabad cserét, a kereslet és kínálat törvényei szerint igazodó gazdasági életet. … Közép-Európa is olyan mértékben és tempóban tért át a készletgazdálkodásra, az állami termelésre, a hatósági szétosztásra, a mindenféle rekvirálásokra és árszabályozásokra, a munka- és közlekedési szabadság megszorítására: amily mértékben és tempóban vált bizonytalanná a muníciógyártás és a tömegek ellátásának biztosítása. Lépésről lépésre szorult így ki a szabad gazdálkodás.
     Ez volt az a folyamat, melyet találólag a népgazdaság militarizálásának neveztek el, de ahelyett, hogy egy nyomasztó, bár bizonyos határokig szükséges rosszat láttak volna benne, a háború lelkes elmélkedői a német géniusz nagyszerű úttörését fedezték föl ebben a rendszerben, mely hivatva lesz a régi, korhadt, liberális gazdálkodást fölváltani.

     Jászi mindezeket a kialakulóban levő bolsevik rendszerekről írta, hiszen amikor ezeket a sorokat papírra vetette, vagyis 1920-ban, a fasizmus még csak egy nem túl jelentős olasz politikai mozgalom volt, amiről nem sokat hallhatott. A leírtak azonban, azon túl, hogy nagyon érzékletesen elmagyarázzák a bolsevizmus hatalomra jutásának hátterét, meglehetősen nagymértékben ráhúzhatók a későbbi fasiszta rendszerekre is. A hasonlóság legalábbis feltűnő. A magyarázat persze nagyon egyszerű. Míg a liberális és kommunista rendszerek esetében a hatalmi gyakorlat ugyan gyökeresen eltérő, ám az ideológiai alapok nagyfokú hasonlóságot mutatnak, addig a kommunista és a fasiszta rendszerek esetében a helyzet pont ennek a fordítottja, vagyis a hatalmi gyakorlat nagymértékben hasonlít, ám a két rendszer ideológiája alapjaiban különbözik egymástól.
    A két Condottieri. Ennek egyik magyarázata az, hogy maga a fasizmus is eredetileg balról induló, szocialisztikus mozgalom volt, s csak vezetőjének hatalomvágya és opportunizmusa vitte át a másik oldalra. Ez azonban önmagában nem sokat magyaráz meg, és csak az olasz fasizmusra érvényes. Mindenekelőtt abból kell kiindulni, hogy a fasiszta, és a fasiszta jellegű rendszerek kivétel nélkül mind a baloldali hatalomátvétel veszélyére, és a bolsevizmus általi fenyegetettségre való válaszreakcióból születtek. Csak Európa azon országaiban, melyeket nem fenyegetett közvetlenül a bolsevizmus, mint Anglia, vagy ahol a baloldali mozgalmakat sikerült a politikai életbe integrálni, és azok szélsőséges formái nem jelentettek veszélyt a társadalomra, mint Franciaországban, ott nem tudott erős fasiszta mozgalom létrejönni. A Szovjetunió valamennyi szomszédos államában, illetve ahol a baloldal elég erős volt a hatalomátvétel kísérletéhez, mint Spanyolországban, mindenhol fasiszta jellegű parancsuralmi rendszerek kerültek hatalomra. A jelenséget ismét csak Jászi Oszkár írta le nagyon szemléletesen, a húszas évek második felében: „A bolsevizmus terrorja Európának mindazon részeiben, melyeket komolyan fenyegetett a harcos kommunizmus, egy ellentétes mozgalmat idézett elő. Ezek az országok egy nemzeti és társadalmi bomlás folyamatában voltak. … Különösen az intelligencia fiatalabb generációja, amely a frontokról visszatért, és megszokott társadalmi s gazdasági pozícióját fenyegetve látta a szemei előtt csőcselékszámba menő tömegek által, ambiciózus és energikus egyéniségek vezetése alatt kezdett fegyveres csapatokat alakítani.
     Akárcsak a középkorban a római társadalom rettenetes szétbomlásának ideje alatt, most is egy újfajta feudalizmus keletkezett, a privát militarizmus egy fajtája, hatalmas Condottierik vezetése alatt. … Mindezek a fasiszta jellegű mozgalmak: Mussolini feketeinges gárdája, az ébredő magyarok, Hitler bajor parasztjai, Ludendorff bősz poroszai, kezdetben nem formáltak igényt egyébre, minthogy önvédelemből megszabadítsák országukat a fenyegető vagy már teret foglaló bolsevizmustól. De evés közben jön az étvágy, s mikor a fasiszta diktátor elfoglalta Rómát és kényszerítette az olasz királyt, hogy kezeibe adja a hatalmat, a védekező fasizmus agresszív fasizmussá változott át, egy új államfilozófiai rendszerrel és gyakorlattal, amelynek bevallott célja, hogy fölborítsa az ócska és tehetetlen demokráciát, és megteremtse egy mozgékony, magabízó, lelkiismeretlen nacionalista oligarcha uralmát.

     Mindez persze továbbra sem válaszolja meg a kérdést, hogyan lehet az, hogy ezek a kezdetben teljesen jelentéktelen, semmilyen múlttal és befolyással nem bíró kis csoportok alig néhány év alatt hatalmas mozgalmakká duzzadtak, és képesek voltak magukhoz ragadni a hatalmat? A bolsevizmus terjedésétől megriadt konzervatív erők, a polgárság és a parasztság, valamint a nagytőke, miért éppen ezekbe a többnyire elég kétes egzisztenciákba vetette bizalmát?
     A történteket legjobban talán Molnár Tamás világítja meg. Véleménye szerint az első világháború után az addig uralkodó elit, mely alatt elsősorban az arisztokráciát kell érteni, végzetesen meggyengült, elvesztette tekintélyét és a tömegek bizalmát. Az arisztokrácia hanyatlása igazából már jóval korábban, valamikor a XVIII. században elkezdődött, amikor a felvilágosodás korának új filozófiájától megfertőződve maga is elkezdett kételkedni saját legitimitásában. A francia forradalmat nem Robespierre radikalizálta, aki eleinte királypárti volt, hanem inkább az olyan forradalmi eszméktől megszédült főnemesek, mint Mirabeau, vagy az orleansi herceg, „Egalité Fülöp”, akik vagy aktívan támogatták a radikálisokat, vagy passzivitásukkal segítették azok térnyerését. Ez a folyamat folytatódott a következő évszázadban is, s az arisztokrácia tekintélyvesztésében legalább akkora szerepet játszottak az anarchista főhercegek, a vörös grófok, és a kalapos királyok, mint a forradalmi agitátorok. És miután már maguk sem hittek magukban, lassan kezdték elveszíteni a tömegek hatalmukat legitimáló hitét is.
     Ez a deklasszált arisztokrácia az első világháború után végérvényesen elvesztette tekintélyének és hatalmának utolsó maradványait is. Európa szinte minden országában kiszorultak a politikai vezetésből, sok országból menekülni kényszerültek. Ugyanekkor a demokratikus átmenet szinte sehol nem bizonyult sikeresnek. Az addig az országot és a politikai erőket összefogó királyi tekintély megszűnésével zűrzavar lett úrrá a belpolitikai életben, s az egymással megegyezni nem tudó, és éppen ezért szilárd kormányzatot biztosítani képtelen pártok által okozott felfordulás az ország és az állam szétesésének, illetve a bolsevik hatalomátvétel veszélyének lehetőségét vetítette előre. A jobboldali, konzervatív erők, akik elveszítették azt az autoritást, melyhez addig igazodtak, olyan új erőt kerestek, mely képes ismét megszerezni ezt a tekintélyt, és annak birtokában képes ismét egyesíteni az országot. (Belső egyesítésről van szó, természetesen.) Miután az arisztokrata elit teljesen kompromittálta magát, a jobboldal egy másik, ősi archetípus, a Hős megtestesítőjét kezdte el keresni.
    Hitler, mint megváltó. Feltűnő, hogy szinte valamennyi fasiszta, vagy félfasiszta országvezető, talán az egy Salazar kivételével, egyben háborús hős is volt, és többnyire rá lehetett fogni azt is, hogy az egyszerű nép gyermeke. (Molnár egyébként De Gaulle-t is ebbe a kategóriába sorolja.) Eléggé eltérő szinteken, hiszen akadt köztük, aki tizedesként szolgált a fronton, mint Mussolini vagy Hitler, és volt, aki hadsereg-főparancsnokként, mint Metaxas, vagy Pétain. Mindannyian rangjukhoz képest szépen kidekorálva kerültek ki a háborúból, még Mussolini is, aki pedig igazából semmi említésre méltót nem hajtott végre, de frontharcos mivolta és sebesülése okán háborús hősként ünnepelték.
     Ezek a háborús hősök a háború után mind egy kezdetben apró, de gyorsan növekvő, agilis mozgalmat hoztak létre, mellyel bizonyították karizmájukat, s kiváló szervezési és vezetési képességeiket. Az általuk vezetett mozgalmak erőt voltak képesek felmutatni, és azt szembefordítani a kommunista mozgalmakkal, melyeket a demokratikus játékszabályok szerint játszó régi pártok képtelenek voltak megfékezni. A fasiszta mozgalmak ugyanis gondosan tanulmányozták a háború végi kommunista hatalomátvételek forgatókönyveit, és igyekeztek azokból tanulni. Nyugodtan fogalmazhatunk úgy is, a saját taktikájukat fordították szembe a kommunistákkal. (Később aztán, annak hatékonyságát látva, a bolsevik hatalmi gyakorlatból is sok mindent átvettek.) És miután elnyerték a tradicionális, konzervatív jobboldal bizalmát, már szinte nyert ügyük volt.
     Jászi egyébként ezen a ponton téved, és nem a valóságot, hanem az érintettek által terjesztett legendát írta le. Valójában ugyanis nem Mussolini kényszerítette az olasz királyt arra, hogy a kezébe adja az ország irányítását, hanem a király, és a mögötte álló konzervatív erők választották ki Mussolinit, mint az éppen kéznél levő kollekció legalkalmasabb emberét, erre a feladatra. Ha másként döntenek, meglettek volna az eszközeik arra, hogy szétzavarják a fasiszta bagázst, és lecsukassák vezetőjüket. Egészen hasonló történt Hitlerrel is, akit -miután az addigi főtekintély, Hindenburg kezdett kidőlni a sorból- szintén a konzervatív erők juttattak hatalomra, pont akkor, amikor a náci párt igazából addig sem eget verő népszerűsége lassan hanyatlani kezdett. Az adott helyzetben azonban ő látszott az egyetlen erőskezű vezetőnek, aki képes lehet gátat vetni a baloldal terjeszkedésének. Ahogy emlékirataiban Dönitz írta: „A harmincas évek elején csak ez a kérdés fogalmazódhatott meg: Vajon a diktatúra bolsevik, vagy antibolsevik lesz e? Ezen alternatívával szembesülve a legtöbb német megváltónak látta Hitlert, mások szemében a kisebbik rossz volt. A kor viszonyai magyarázzák felemelkedését. Célja, a kommunizmus távoltartása Európától, akkor nemcsak a széles néptömegek, hanem a nyugati kormányok helyeslésével is találkozott.

    A fasiszta mozgalom –ezúttal megint csak az olasz fasizmusra értve- eleinte mentes volt az antiszemitizmustól, és úgy általában mindenféle rasszizmustól, amiknek Olaszországban amúgy sem volt nagy hagyománya. Az olasz fasizmus fétise az Állam volt, nem pedig a Faj, mint a német nemzetiszocializmusnak. A fasiszta pártnak számos zsidó tagja volt, az alapító tagok közé tartozott például a milánói főrabbi is. Volt zsidó tagja a fasiszta Nagytanácsnak is, Olaszország pénzügyminisztere pedig 1932 és 1935 között szintén egy zsidó, Guido Jung volt. Mussolininak ugyan személy szerint voltak bizonyos antiszemita hajlamai, ezeket azonban a hivatalos politikában nem érvényesítette. Az antiszemitizmusról a húszas években a következőket mondta: „A fasizmus egységet jelent, az antiszemitizmus azonban rombolást. A fasiszta antiszemitizmus vagy az antiszemita fasizmus ezért otromba abszurditás. … Az antiszemitizmus a barbárság terméke, míg a fasizmus a civilizáció legmagasabb fokán állt, és teljesen ellentétes az antiszemitizmussal.” Ahogy máskor megjegyezte: „A faj egy érzés, nem realitás.” A német fajelméletről pedig azt mondta: „A fajelmélet száz százalékig minden és mindenki ellen irányul. Tegnap a keresztény civilizáció ellen, ma a latin civilizáció ellen, holnap, az elszánt harci vágytól megrészegülve, lehetőség szerint az egész világ civilizációja ellen.” A Duce a fajról nem biológiai, hanem történelmi értelemben beszélt, és az olaszok fölényét más nemzetekkel szemben nem holmi biológiai felsőbbrendűségben, hanem a történelmi tradíciókban kereste. Soha nem beszélt felsőbbrendű olasz fajról, éppen ellenkezőleg, állandóan az olaszok elfajulását, és „megnemesítésük” szükségességét hangoztatta.
    Kommentár nélkül. A helyzet a német oldalon persze sokkal súlyosabb volt, ám néhány elejtett megjegyzésből érdekes módon úgy tűnik, a rendszer irányítói teljesen tisztában voltak azzal, hogy az általuk képviselt antiszemitizmus és fajelmélet szimpla hülyeség. Egy bizalmas beszélgetés során Hitler kijelentette, nagyon jól tudja, hogy „tudományos értelemben fajok nincsenek”, és zsidónak lenni nem a faj, hanem a „szellemi magatartás” kérdése. Egy másik alkalommal pedig azt mondta: „Zsidó fajról a nyelvi könnyebbség kedvéért beszélünk, mert a szó szoros értelmében és genetikai szempontból nincs zsidó faj. A zsidó faj mindenekelőtt mentális faj”. (Saját bevallása szerint Hitler eredetileg nem volt antiszemita, ő, ahogy fogalmazott, tudatosan „képezte” magát azzá.) Göring lényegében ugyanezt mondta, amikor több ízben is kijelentette, azt, hogy ki a zsidó, ő dönti el.
     Az antiszemitizmusra egyszerűen szüksége volt a pártnak, hogy fel tudjon mutatni egy közös belső ellenséget, és egy bűnbakot, akire rá lehet kenni az elmúlt évtizedekben a németekkel történt megpróbáltatások ódiumát. Hitler ki is jelentette: „Ha a zsidók nem volnának, ki kellene találni őket.
     Mindezeken felül pedig a misztikára fogékony náci vezetőkben alighanem élt még egy bizonyos metafizikai féltékenység is a zsidósággal, mint riválisokkal szemben. Ismét Hitler kijelentése szerint: „Nem lehet két kiválasztott nép. Isten népe mi vagyunk.
     Az olasz fasizmus csak a harmincas évek végén tette hivatalos irányvonallá az antiszemitizmust, amikor Mussolini, pártvezérei hangos tiltakozásai ellenére, kihirdette az első zsidótörvényeket, ezzel sokadszorra menve szembe saját korábbi véleményével. Hogy ennek mi értelme volt, csak találgatni lehet. A Duce, akinek valószínűleg egész életében nem volt egyetlen eredeti, önálló gondolata, minden bizonnyal egyszerűen csak a németeket akarta lemásolni, abban a hiszemben, az olaszok számára az jelenti a felemelkedés útját, ha a sikeres és eredményes német nemzetiszocializmust utánozzák.

    A fasiszta és fasiszta jellegű rendszereket általában átmeneti jelenségnek tekintették, melyek a nemzeti egység helyreállítása és a bolsevik veszély elhárulása után majd átadják helyüket a régi pártoknak. Sokan a monarchia restaurációjában is bíztak, a hadsereg régi tábornokai például azért támogatták Hitlert, mert azt hitték, a rend helyreállítása után az majd visszaállítja a Hohenzollern dinasztia uralmát. Hitler igyekezett is rájátszani erre a várakozásra, és egy ideig baráti kapcsolatot tartott fenn a trónörökössel. De az adott országok royalistái ugyanilyen várakozásokat tápláltak Franco, Horthy, sőt, még De Gaulle iránt is. Franco később valóban utódjaként jelölte meg a spanyol trónörököst, és néha Horthy is mutatott hajlamot a királyság restaurációjára, persze nem a Habsburgok visszahívásával.
     Hitler később az őt hatalomra segítők fejére nőtt, bár igazából még neki sem volt soha olyan abszolút, egyszemélyi teljhatalma, mint Sztálinnak. Mussolininak pedig pláne nem. A Duce elvileg a király alá volt rendelve, aki bármikor leválthatta őt. (Persze a király is tudta, hogy amíg a Duce hatalma teljében van, nem tanácsos ilyesmivel próbálkoznia. Viszont rögtön megtette, mihelyt a tényleges irányítás kicsúszott Mussolini kezéből.) Nem sikerült a hadsereg fasizálása sem, az mindvégig megőrizte a párttól való függetlenségét, és nem a Ducéra, hanem a királyra esküdött fel. Mussolini-nek ki kellett egyeznie az egyházzal és a nagytőkével is. Hasonló volt a helyzet a legtöbb, ma fasisztának titulált országban is, melyekben a demokratikus jogszabályok erősen korlátozva ugyan, de valamennyire azért mégis csak érvényesültek, tehát ezek esetében erős túlzás diktatúráról és totalitarizmusról beszélni.
    A mókás öreg bácsi Olaszország királya, III. Viktor Emánuel (1869-1947). A fasizmust hatalomra segítők azonban nem mérték fel elég jól, kiket is segítenek. A hatalmi elit tagjai a háború előtt többnyire olyan családokból kerültek ki, melyek generációk óta jelen voltak a felső vezetésben. Jellemzően rendkívül művelt, világlátott, széles látókörű emberek voltak, s többnyire valamelyik arisztokrata vagy nagypolgári családból származtak. A háború után a vesztes országokban, beleértve Olaszországot is, ez az elit a háttérbe szorult, vagy egyszerűen megsemmisült, mint Oroszországban. Egy hosszabb-rövidebb, zűrzavaros intervallumot –többnyire a kudarcba fulladt demokratikus átalakítási kísérletet- követően legtöbb országban az alsó középosztályból érkezett felkapaszkodottak ragadták kezükbe a kormányzást. Hitler, a linzi vámtiszt, vagy Mussolini, a predappiói kovácsmester fia éppúgy ide számítható, mint a középbirtokos családból származó Horthy. Nemcsak ők maguk, hanem sleppjük nagyobb része is ebből a miliőből került ki, volt kishivatalnokok, kereskedők, alacsonyabb rangú katonatisztek közül. Kétségtelen, hogy aki innen indulva képes volt magas pozícióba emelkedni, az jó helyzetfelismerő készséggel, és bizonyos tehetséggel kellett, hogy rendelkezzen. Ugyanakkor viszont többségükben jellemző volt rájuk a magasabb műveltség és a rendezett tudás hiánya, valamint a történelem és a tradíciók alapos ismerete által biztosított, a mélyebb összefüggések áttekintésére való képesség hiánya, amivel pedig a korábbi arisztokrácia politikusai általában rendelkeztek. Az „új földesurak” többsége legfeljebb középiskolát végzett, vagy még azt se, mint Hitler. Alkalmanként széles körű ismeretekkel rendelkeztek ugyan, ám ezeket Hitlerhez –vagy éppen Churchillhez- hasonlóan autodidakta módon, minden kezük ügyébe eső könyvet válogatás nélkül összeolvasva szerezték meg.
     Akadt persze több kivétel is, mint például a korábban a legfelsőbb körökben forgolódó, és komoly diplomáciai tapasztalatokkal rendelkező Horthy. Az arisztokrácia azonban igazából még őt sem fogadta be, és nem tekintette egyenrangúnak magával. Az uborkafára felkapaszkodott jöttmentnek tekintették, akire szükség van a válságos időkben, melynek elmúltával aztán félre kell állítani, és visszaállítani a régi rendet. Alighanem a többi országban is valahogy úgy vélekedtek az új Vezérekről, mint annak idején Radetzky Haynauról: „Olyan, mint a borotva. Használat után jól el kell rakni.
     Különös, és tragikus balszerencse, hogy a legalacsonyabb színvonalú társaság éppen Európa legfontosabb országában került hatalomra. A német nemzetiszocializmus intellektuális színvonalát jól megvilágítja a mozgalom egyik vezéralakjának, Hitler riválisának, Ernst Röhm-nek elhíresült aranyköpése: „Ha meghallom azt a szót, hogy kultúra, rögtön a revolverem után kapok.” De ugyanezt szemlélteti a nemzetiszocializmus harsány ízléstelensége, vagy Hitler végtelenül primitív birodalmi elképzelései is. (Jellemző, hogy a fasizmus/nácizmus kísérletet se nagyon tett arra, hogy az olyan első osztályú koponyákat, mint például Evola vagy Heidegger, megpróbálja ténylegesen is bevonni a rendszer ideológiai alapjainak kidolgozásába, sőt, egy idő után többnyire szembekerült velük. (Engelsnek se lett volna nagy jövője Szovjet-Oroszországban.) Az olasz fasizmus nem jutott tovább egy olyan magamutogató kókler, mint D’Annunzio, hivatalos csodálatánál, míg a német nemzetiszocializmusnak még ez a színvonal is túlságosan magas volt.)
     A Führer több ízben is deklarált elgondolása szerint a leendő, nagyjából az Urálig terjedő náci birodalom alapvetően falusias, sőt mi több, igazából inkább tanyasias jellegű agrárország, afféle paraszt-birodalom lett volna, melynek alapelemét a meghódított orosz és ukrán területeken letelepített, kiszolgált katonák által működtetett családi gazdaságok képezték. A bennszülötteket ezeknek a német gazdaságoknak a kiszolgálására használták volna. Az egész elképzelés a spártai helóta rendszerre emlékeztetett.
    Pénzügyekkel és iparfejlesztéssel Hitler édeskeveset foglalkozott. Speer-el folytatott beszélgetései során, melyek az új birodalom központi városainak tervezéseiről szóltak –amiben Hitler aktívan is részt vett-, kizárólag szakrális jellegű épületekről, vagy a birodalmi hivatalok épületeiről volt szó. Hitler soha egyetlen esetben sem foglalkozott leendő ipari létesítmények tervezésével. Bármilyen hihetetlen, Európa legfejlettebb ipari országának vezetője kimondottan károsnak találta az ipar és a kereskedelem hatását, mivel az újratermeli a proletariátust, és azt a városi életformát, amit az új birodalomból lehetőség szerint ki akart küszöbölni.
     Ezek az elképzelések meglehetősen hasonlítottak az olasz kolléga ötleteihez. Mussolini a húszas évek vége felé szintén rabja lett az elképzelt falusi idillnek, és meghirdette Olaszország falusiasítási programját. Ahogy kijelentette: „Az erős mezőgazdaság mindennek az alapja.” A Duce a jövő társadalmát az egészséges és szapora falusi népességben látta, melyet nem fertőz meg a nyugati társadalmakat megmérgező liberális fertő, melynek elkapására pedig az ipari munkásság különösen hajlamos. A leendő Nagy-Olaszország területén ugyanolyan, olasz telepesek által működtetett családi gazdaságokat akart létrehozni, mint Hitler Ukrajnában. Az az apróság, hogy Észak és Kelet-Afrika éghajlata miatt alapvetően alkalmatlan ilyen farmrendszer létrehozására, a Ducét cseppet sem zavarta az álmodozásban.
    

A Grande Italia egyik elképzelése.
A fasiszta vezérek műveltségének komoly hiányosságai, valamint gazdasági és pénzügyi analfabétizmusuk magában hordozta az általuk képviselt rendszerek biztos bukását. Az olasz csoda a harmincas évekre kifulladt, a gazdaság rossz struktúrája, az értelmetlen háborúk és az ugyanolyan értelmetlen gyarmatosítások költségei –meg persze a népszerűséget hajhászó, ám igazából fedezetlen jóléti programok- stagnáló, majd hanyatló pályára vitték az országot. Az elterjedt vélemény szerint hasonló okokból ugyanerre a sorsra jutott volna Németország is, melynek látszólagos gazdasági szárnyalását a hatalmas fegyverkezési programok, illetve a nagyszabású közmunka programok éltették. Az viszont erősen kétséges, hosszú távon mennyire lett volna életképes egy olyan ország gazdasága, ahol a költségvetés több mint a felét katonai kiadásokra költik. A német gazdasági csoda alighanem felfújt lufi volt csupán, mely néhány év múlva magától kipukkadt volna.
    A birodalmi jólét. A kezdeti sikerek valószínűleg nem is magának a fasiszta rendszernek voltak köszönhetők. Németországban a nemzetiszocialista rendszer alig hat évig működött békeidőben, s e hat év alatt látványos sikereket ért el. Csakhogy ez idő alatt a pénzügyeket és a gazdaságot nagyrészt a korábbi időkből megörökölt, jól képzett szakemberek irányították, akiket a harmincas évek végén kezdtek lecserélni a szakmailag képzetlen, de megbízható pártkáderekre. Ugyanekkor kezdtek áttérni -vagy legalábbis megpróbálkoztak vele- az addigi piacgazdaságról egy szovjet mintájú tervgazdaságra. E kísérlet előreláthatóan gyászos véget ért volna, ha lett volna elég idő arra, hogy beérjen a próbálkozás gyümölcse.
     A német gazdaság másik gyenge pontja a szervezetlensége volt. A német organizáltságról és fegyelemről terjedő legendák ismeretében ez elég hihetetlenül hangzik, pedig ahogy egy történész megjegyezte: „Rend, szervezettség, minden erőfeszítés egyetlen akaratot szolgál, hatékonyan, még ha embertelenül is – sokszor még a nácik ellenfelei is ilyennek látták a nemzetiszocialista államot. A valóság ezzel szemben: káosz, intézmények és klikkek harca, bürokratizmus, állandó átszervezések.” Speer szerint mindez a Führer szociáldarwinista mániájának volt köszönhető, mellyel a Vezér úgy gondolta, a gazdaságnak is az tesz a legjobbat, ha szabad teret adnak a létért való küzdelemnek. A cégek, érdekcsoportok, kutatóintézetek csak hadd versengjenek és harcoljanak egymással, a végén majd a jobbik győz, a gyenge elbukik, egyszóval az erősebb és életrevalóbb marad felül, ami javára válik majd Németországnak.
     Nem volt semmilyen szabályozás, nem egyesítették az erőket az adott feladat elvégzésére. Ahelyett például, hogy egyetlen kutatóintézet keretein belül koncentrálták volna embereiket és eszközeiket az atomfegyverek kutatására, a németek öt különböző, egymásról szinte nem is tudó, egymástól függetlenül dolgozó kutatócsoportba forgácsolták szét amúgy is gyenge erőforrásaikat. (A dolog komolyságát mutatja, hogy ezen csoportok egyikét a Birodalmi Posta állította fel, és hogy a sztori még szebb legyen, a nukleáris kutatások állásáról a postaügyi miniszter barátja, Heinrich Hoffmann, Hitler fényképésze referált a Führernek.) Ahogy Speer írta: „Mint minden, a mi szervezetünk államjogi formái is improvizáltak és bizonytalanok voltak. Nem létezett semmiféle pontos leírás a feladatkörömről és a hatáskörömről. … A pontosan körülhatárolt alá és fölérendeltség hiánya teljes felelőtlenséget eredményezett.

    Összefoglalva tehát, a fasizmust nagyjából leírhatjuk úgy is, mint az első világháborúban megbukott konzervatív erők restaurációs kísérletét, mely azonban arra alkalmatlan személyek által kivitelezve óhatatlanul kudarcba fulladt. A fasiszta/náci pártok nem hatalomra jutottak, hanem hatalomra juttatták őket. Egy válsághelyzetben, amikor a régi rend teljesen szétzilálódott, és nem volt olyan erő, ami gátat tudott volna vetni az anarchiának, a régi elit túlélői, valamint a tradicionális, konzervatív beállítottságú polgári rétegek jobb híján ezekben az agresszív, szélsőséges csoportokban látták azt az erőt, ami képes lesz majd helyreállítani a rendet, és úgy gondolták, a rend helyreállításával ezek a szélsőségek majd automatikusan a háttérbe szorulnak, és visszaáll a régi polgári világ. A kiválasztott erős embereknek azonban eszük ágában sem volt, hogy a régi rend képviselői számára kaparják ki a gesztenyét. Hatalomra kerülve, és hatalmukat bebiztosítva, egykettőre kigolyózták őket a fontos pozíciókból, és hozzáláttak saját zavaros, dilettáns elképzeléseik valóra váltásához. Ezek az elképzelések pedig először vakvágányra, majd -ha lett volna rá idő- szinte biztosan a csődbe vitték volna a rendszert.


A Regia Marina.

Az olasz haditengerészet nagy napja lehetett volna, de végül nem lett az. A Francesco Caracciolo vízrebocsátása, 1920 május 12-én.

    A század első évtizedében, elsősorban a rivális osztrák-magyar haditengerészet gyors növekedésére válaszul beindított olasz flottaépítési program komoly eredményekkel járt, és a XIX. század végi erős visszaesés után ismét a vezető haditengerészetek közé emelte a Regina Marinát. A program gerincét természetesen itt is a dreadnought építések jelentették. Az új típusú hajóból, mely a hadiflották fő csapásmérő erejét jelentette, az olaszok 1916-ig hatot építettek meg. A flottaépítési programot egy új, minden korábbinál nagyobb csatahajókból álló osztály megépítésével tervezték megkoronázni, melynek első, Francesco Caracciolo névre keresztelt egységét 1914 október 16-án kezdték el építeni. (A névadó olasz tengernagy 1799-ben részt vett a franciapárti nápolyi felkelésben, melyet angol segítséggel vertek le. Az elfogott vezetőket, köztük a korábban az angol flottában szolgáló Caracciolót, egy botrányos eljárást követően, és gyalázatos körülmények között, a nápolyi udvarnál magát benyalni akaró Nelson akasztatta fel hajója vitorlarúdjaira.)
     A 210 méter hosszú, 29,6 méter széles, 34 ezer tonnás csatahajók a tervek szerint a kor legnagyobb, 38 cm-es kaliberű ágyúival lettek volna felszerelve, akárcsak az ekkor épülő legújabb angol és német csatahajók. A hajókkal az olaszok átugrották volna a csatahajók második generációját, és az addig épített, 305 mm-es ágyúkkal felszerelt, első generációs csatahajóik után rögtön a harmadik generációs egységek építésébe fogtak, lekörözve ezzel a rivális osztrák-magyar és francia haditengerészeteket.
     Az új csatahajók nem csupán lövegeik kaliberét tekintve emelkedtek ki a mediterrán haditengerészetek mezőnyéből, hanem más tulajdonságaikkal is. A hajók a kor legerősebb hajtóműveivel lettek volna felszerelve, melyek 105 ezer lóereje 28 csomós sebességet biztosított volna a hatalmas hadihajóknak. A páncélzat a vízvonalon elérte volna a 303, a lövegtornyokon és a parancsnoki hídon pedig a 406 mm vastagságot. A csatahajók minden létező, vagy építés alatt álló francia és o-m csatahajóval szemben fölényben voltak, és az olaszok reményei szerint megszerezték volna számukra a tengeri fölényt a Földközi-tengeren. Az első egység után a következő év, 1915 márciusában hozzáláttak a következő két hajó –Marcantonio Colonna és Cristoforo Columbo- építéséhez, majd júniusban, már a háborúba való olasz belépést követően, elkezdték a negyedik, Francesco Morosini nevű hajó építését is.
    A haza hős védelmezői. A háború, melyből pedig eleinte igyekeztek kimaradni, azonban nem bizonyult olyan diadalmenetnek, mint ahogy képzelték. Az o-m hadsereg szerbiai és galíciai szerencsétlenkedése láttán az olaszok úgy gondolták, az addigra már kivérzett Monarchia egy erős ütésre magától össze fog dőlni, különösen hogy az olaszok által tervezett csapás helyszínén, az Isonzó mentén, csupán viszonylag kis létszámú, és rosszul felszerelt tartalékos alakulatok védték a határokat. A gorlicei áttörés sikere gondolkodóba ejtette ugyan az olasz vezetést, akkorra azonban már nem tudtak visszatáncolni új barátaiknak, az antant országoknak tett ígéreteik teljesítése alól. Olaszországnak az antanthoz való csatlakozását főleg az angolok szorgalmazták, akik a korbács és a mézesmadzag jól bevált eszközeit alkalmazva igyekeztek megnyerni maguknak az olaszokat. Egyrészt megfenyegették őket, hogy a Royal Navy támadni fogja az olasz kikötőket, ha közeledni próbálnak a központi hatalmakhoz, másrészt meg egyszerűen megvesztegették az olaszokat, hatalmas török és osztrák-magyar területeket ígérve nekik a győzelem esetére. Ráadásul 1915 tavaszára már nemcsak Anglia és Franciaország követelte az új front megnyitását, hanem az olasz kormányt szorongatta saját lakossága is, melyet korábban éppen ők hecceltek fel a Monarchia ellen.
     Az olasz hadba lépés valószínűleg Olaszország nagy történelmi tévedése volt. Ha kitartanak eredeti szövetségeseik mellett, és nem a Monarchiát, hanem Franciaországot támadják hátba, a háború minden bizonnyal hetek alatt eldőlt volna, és az olaszok telepakolhatták volna a zsebeiket a francia területekkel. A Monarchia azonban a vártnál sokkal szívósabbnak bizonyult, és nemcsak kitartott az olasz túlerővel szemben, hanem német segítséggel 1917-ben kis híján kiütötte a háborúból Olaszországot. Az olasz hadsereg iszonyú veszteségeket szenvedett, és ugyanekkor szinte semmit nem ért el, sőt, két év után hátrálnia kellett.
     Nem termett sok babér az olasz haditengerészetnek sem. Az o-m haditengerészet csatahajói mozdíthatatlanul álltak a polai kikötőben, a kisebb egységek pedig főleg a saját partok biztosítását látták el, és csak szórványosan támadták az olasz partokat. Az olasz főparancsnok, Paolo Emilio Thaon di Revel, szintén nem volt hajlandó vállalni a kezdeményezést, és csatahajóit csakis egy döntő flottaütközetben lett volna hajlandó kockára tenni, ha az osztrák csatahajók megkísérlik a kitörést az Adriáról. Mivel ilyen próbálkozásra nem került sor, az olasz csatahajók szintén a kikötőkben állva töltötték a háborút. Tényleges harci tevékenységben csak a kisebb hadihajók vettek részt, nem is egészen eredménytelenül, bár az általuk aratott sikerek nem igazán rengették meg a Monarchiát.
     Egészen a háború végéig, amikor az olasz haditengerészet megszerezte első -és utolsó- látványos győzelmét, a Szent István elsüllyesztésével. Az apró kis torpedónaszádok váratlan sikere nagy visszhangot váltott ki világszerte, és alighanem ez az esemény volt az, ami végképp megfosztotta a csatahajókat addigi tekintélyük utolsó maradványaitól is. A háború előtt még az abszolút fegyvernek tekintett hajók az addig eltelt négy év alatt gyakorlatilag nem csináltak semmit, és nem is értek el semmit. Most pedig az is kiderült róluk, hogy rendkívül sebezhetőek, és még egy fából készült, néhány tonnás kis naszád is képes legyőzni őket.
     A szárazföldön az olaszok ugyanúgy nem tudtak eredményeket felmutatni, mint a tengeren. Caporetto után csak erős angol és francia támogatással voltak képesek talpon maradni, és tartani a Piave vonalát. A vérszegény o-m. támadási kísérletek visszaverése után legközelebb csak 1918 őszén indítottak komolyabb offenzívát. A háború utolsó napjaiban, szinte az utolsó utáni pillanatokban megindított támadást egy teljesen demoralizált, szétesett, felbomlóban levő hadsereg ellen indították, amely már indulóban volt hazafelé. Ennek megfelelően az előrenyomuló olaszok csak gyenge ellenállásba ütköztek, és nagyobb nehézségek nélkül verték szét a hivatalosan ekkor már nem is létező Monarchia hadseregét.
    A győzelem gyümölcse, ahogy az olaszok képzelték. A gyakorlatilag már nem is létező osztrák-magyar hadsereggel szemben aratott „győzelem” óriási diadalmámort váltott ki Olaszországban. Nemcsak a háború egyetlen valamirevaló olasz győzelme volt ez, hanem tulajdonképpen az olasz hadsereg történetének első komoly(nak látszó) győzelme is. Az olaszok, akik addig minden nagyobb háborújukban vereséget szenvedtek, most nem győzték ünnepelni a fényes diadalt, melyet a harcok középpontjában fekvő városkáról Vittorio Venetó-i csatának kereszteltek el.
     Az olasz haditengerészet nagyjából ugyanekkor, az ellenség összeomlásakor merészkedett ki támaszpontjairól. A háború utolsó napjaiban nagy merészen megtámadták a már kiürítés alatt álló Durazzo kikötőjét. A csupán néhány könnyű egység által védett kikötő elleni támadás biztos sikert ígérő vállalkozásnak tűnt, különösen hogy az akcióban részt vett a Dante Alighieri dreadnought is. Ez volt az első alkalom, hogy olasz csatahajó harci bevetésben vett részt az Adrián. A vállalkozás mégis fiaskóval végződött, ugyanis egy o-m tengeralattjáró megtorpedózta az angol Weymouth cirkálót, mire a további veszteségektől tartó Carlo Palladini ellentengernagy -tartva magát Thaon di Revel utasításához, mely szerint semmilyen kockázatot ne vállaljon- lefújta az akciót, és visszavonult hajóival.
     A durazzói malőr azonban gyorsan feledésbe merült, amikor egy merész akció során olasz búvároknak sikerült elsüllyeszteniük az osztrák-magyar flotta zászlóshajóját, a Viribus Unitist. Kis szépséghiba, hogy a támadásra már a háború befejezése után került sor, amikor a csatahajó, és a polai támaszpont egész legénysége, már javában ünnepelte a békét, és az új szerb-horvát-szlovén állam megalakulását.
     A következő hónapokban a már legyőzött ellenséggel szemben vitézkedő olasz flotta mindent megtett azért, hogy ezt az ünneplést elrontsa. Olaszország egész Dalmáciára igényt támasztott, nem is teljesen alaptalanul, hiszen a területen nagyszámú olasz kisebbség élt. Az osztrák-magyar hatóságok az előző században éppen az olasz irredentizmus elleni védekezésként kezdték el támogatni a szláv nacionalizmust, ami aztán végül rájuk ütött vissza. Most viszont az olaszok dolgát nehezítette meg, ugyanis a dalmátoknak eszük ágában sem volt hozzájuk csatlakozni.
     Az olasz csapatok közvetlenül a fegyverszüneti egyezmények aláírása után gyorsan megszállták a fontosabb kikötővárosokat. Az akciókat a haditengerészet bonyolította le, és hadihajói biztosították a partraszállt csapatok védelmét. Az olasz és a szerb-horvát állam között fegyveres összetűzésre ugyan nem került sor, ám a vitatott hovatartozású területeken napirenden voltak a félkatonai alakulatok, és a civil lakosság egymás közötti, etnikai alapú összecsapásai.
     A véglegesnek szánt új határokat végül a háborút követő békeszerződések állapították meg. A területi rendezéssel mindkét ország elégedetlen volt. A szerbek és horvátok érthető módon dühösek voltak amiatt, hogy elvették tőlük gyakorlatilag az egész flottát, és minden fontosabb kikötőt, ahol komolyabb ipari létesítmények is voltak, az olaszok kaptak meg. Az olaszok ugyanekkor nem csupán a kikötőket, hanem az egész tengerpartot magukénak akarták, és úgy vélték, szövetségeseik most becsapták őket, s nem teljesítették korábbi ígéreteiket. (Különösen hogy kizárták őket a török, és a német gyarmati területek felosztásából is.)
     Az olaszok a vártnál jóval kevesebb haszonnal járó győzelemért ráadásul igen súlyos árat fizettek. Az isonzói és piavei frontok vérszivattyújában 650 ezer katonájuk veszett oda, míg a sebesültek száma az egymilliót közelítette. Az ország nyakig ült az adósságban. A háború alatt négymilliárd dollár kölcsönt vettek fel, túlnyomórészt az Egyesült Államoktól, melyet a két háborúval az idióta európai nagyhatalmak tettek naggyá és gazdaggá. A visszaeső ipari termelés és az elszabadult infláció pedig tovább súlyosbította az amúgy is katasztrofális helyzetet.
    

A balszerencsés Leonardo da Vinci csatahajó.
A gyakorlatilag csődbe jutott ország természetesen nem tudta tovább finanszírozni a flottafejlesztést sem. A nagy hadihajók építését már a háború alatt leállították, és szinte kizárólag a kisebb egységekre, rombolókra, tengeralattjárókra, különféle naszádokra koncentráltak. A háború előtt, amikor a csatahajókat tekintették az elsődleges fontosságú, döntő fegyvereknek, ezekre a hajókra kevés figyelmet fordítottak. Most viszont kiderült, hogy a modern tengeri háborúban a legtöbb feladat ezekre a hajókra hárul, melyekből minden haditengerészetnél kevés volt. A szűkös erőforrásokat tehát elvonták a nagy hadihajóktól, és inkább a kisebbek építésére fordították.
     Ennek estek áldozatul a Caracciolo osztályú csatahajók is. A háborúba való olasz belépést követően építésük lelassult, majd 1916-ban azt teljesen leállították. A háború végén feléledt a remény, hogy legalább a már viszonylag előrehaladott állapotban levő névadó egységet sikerülhet befejezni, melynek építését 1919 októberében újraindították. (A másik három hajóból elkészült részeket rögtön a háború után szétbontották.) A hajót következő év májusában sikerült vízrebocsátani, ám ezt követően az építés ismét leállt. Egyrészt nyilvánvalóvá vált, hogy a katasztrofális gazdasági helyzetben a Caracciolo csatahajóként való befejezéshez nem tudják előteremteni a szükséges anyagi eszközöket. Másrészt viszont megkérdőjeleződött a hajó létjogosultsága is. Nemcsak az a haditengerészeti lobbi tartotta szükségtelennek a csatahajót, amely a kisebb hadihajókat és a repülőgépeket tekintette a jövő fő haditengerészeti fegyvereinek, hanem a csatahajók hívei is úgy gondolták, a technológiai fejlődés időközben elavulttá tette a Caracciolót. Építése idején az olasz hajó a világszínvonalat képviselte, ám a közben megépült új csatahajókkal, a hatalmas, 406 mm-es lövegekkel felfegyverzett amerikai, japán, és a tervezett angol egységekkel szemben már nem tudta volna megállni a helyét. Elsősorban gyenge fedélzeti páncélzatát és övpáncélzatát kellett jelentősen megerősíteni, amihez a hajót nagymértékben át kellett volna építeni, ami viszont a költségeket még tovább növelte volna. A félkész hajótestet ezért 1920 októberében eladták egy olasz hajózási vállalatnak, amely eredeti tervei szerint a kereskedelmi hajózásban szerette volna felhasználni azt. Az utasszállítóvá való átépítésről azonban szintén kiderült, hogy gazdaságtalanul költséges lenne.
     Az egyik Nápoly melletti öbölben félreállított hajó még további hat évig rozsdásodott elhagyatva, miközben egyre újabb tervek születtek anyahajóvá, vagy az olcsóbb változatban hidroplán-anyahajóvá való átépítéséről. Az ötletnek komoly támogatói voltak, és többször is elkezdték az átépítési munkálatok előkészítését, ám mindig közbejött valami, ami elvonta az építéshez szükséges pénzügyi fedezetet. 1926-ban aztán végképp feladták a Caracciolo építésének befejezésére vonatkozó terveket, és lebontották a hajót.
     Közvetlenül a háború befejezése után a régebbi építésű olasz hadihajók többsége szintén a bontókba került, hogy a közben szükségtelenné váló fenntartásukra fordított pénzeket a modernebb egységek üzemeltetésére tudják átcsoportosítani. A krónikus pénzhiány miatt lemondtak az 1916-ban elsüllyedt, és hatalmas költségek árán kiemelt Leonardo kijavításáról és újbóli szolgálatba állításáról is. Ugyanezen okok miatt lemondtak a polai kikötőben elsüllyedt Viribus Unitis kiemeléséről és kijavításáról is, melyen pedig a háború végét követően szintén komolyan gondolkoztak. A hadizsákmányként hozzájuk került Tegetthoff alighanem szintén a pénzhiány miatt került lebontásra 1924-ben.

A Caracciolo egyik átépítési terve.

    Az olasz haditengerészet tehát ugyanazokkal a hajókkal került ki a háborúból, melyekkel abba belépett, a Cavour és Doria osztályú csatahajókkal, illetve a Dante Alighierivel, melyek az újabb építésű csatahajókkal szemben már csak igen gyengécske harcértéket képviseltek. A további fejlesztések irányát illetően a legtöbb haditengerészethez hasonlóan az olaszban is fellángolt a harc a csatahajók, valamint a tengeralattjárókra és a repülőgépekre alapozott flotta hívei között. Végül mint rendesen, ezúttal is a pénzügyminisztérium döntötte el a vitát. Se csatahajókra, se anyahajókra nem volt pénz. A haditengerészetnek nagyon szorosra kellett húznia a derékszíját, és be kellett érnie a kisebb hadihajók építésével.
     Sovány vigasz volt, hogy a fő -és a Monarchia megszűnése után a térségben egyetlen- rivális francia haditengerészet ugyanebben a cipőben járt. A franciák szintén leállították csatahajóik építését, és azokból a háború után már szintén nem tudtak egyet sem befejezni, bár egyiküket nekik később sikerült anyahajóvá átépíteni. A régi hajókat ők is leselejtezték, sőt, a háború után az olaszokhoz hasonlóan ők is elvesztették egyik dreadnoughtjukat, a zátonyra futott France-ot. A franciák annyiból álltak jobban, hogy már a háború alatt sikerült befejezniük 343 mm-es ágyúkkal felszerelt, kis jóindulattal második generációsnak tekinthető három csatahajójukat. Új csatahajók építését a háború után ők is elvetették, részben anyagi megfontolások miatt, részben pedig azért, mert a háború tapasztalatai alapján úgy vélték, az ő eredeti, kis hadihajókra alapozó guerre de course stratégiájuk bizonyult helyesnek, a jövőben tehát ismét ezt a stratégiát kell követniük. Minden háborús veszteségük ellenére a franciák a háború végén még mindig nagy fölényben voltak az olaszokkal szemben, nemcsak a csatahajók számát, hanem a haditengerészet egészének nagyságát tekintve is. A háború végén a francia haditengerészet 700 ezer tonnájával az olaszok alig 450 ezer tonnát tudtak szembeállítani.
    Az olasz haditengerészet flottaszerződések hatálya alá nem eső hajói. A Cristoforo Colombo, és Amerigo Vespucci iskolahajók. Hogy az újabb haditengerészet fegyverkezési versenyt megakadályozzák –természetesen nem a francia-olasz, hanem az angol-amerikai-japán verseny aggasztotta a politikusokat-, az öt nagy tengeri hatalom 1921-ben tengerészeti konferenciát tartott Washingtonban, melyen megállapodtak a haditengerészetek csatahajóflottáinak, és az alapvető kategóriájú hadihajók paramétereinek mindenkire nézve kötelező korlátozásáról. A konferencia az öt vezető haditengerészet nagyságának egymáshoz viszonyított arányát a 15-15-9-5-5 arányszámokban állapította meg, ami lefordítva annyit jelent, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok csatahajóinak összvízkiszorítása 525 ezer, Japáné 305 ezer, Olaszországé és Franciaországé 175 ezer tonna lehetett. Bár a konferencián többször tiltakoztak a megszorítások miatt, a megállapodás igazából nagy elégedettséggel töltötte el az olaszokat, hiszen delegációjuk eredetileg azzal a megbízással utazott Washingtonba, próbálják meg elérni a francia haditengerészethez viszonyított 8/10 arányt. Ehhez képest most az alapvető kategóriájú hadihajók terén paritást kaptak a franciákkal, amit egyébként nem tudtak kihasználni, mert pénzügyileg képtelenek voltak fedezni a flotta felfejlesztését az engedélyezett nagyságra.
     A franciák ugyanekkor nagy kiábrándulást éreztek a washingtoni konferencia miatt, és nem is annyira azért, mert csatahajóik vízkiszorítását tekintve az olaszokéval azonos szintre szorították vissza őket, hanem mert úgy vélték, nem ismerik el őket igazi nagyhatalomnak, s az angolszász országokkal szemben másodrendűként kezelik őket. A csatahajók miatt nem különösebben aggódtak, hiszen nem ezeket tekintették a tengeri háború elsődleges fegyvereinek. A kisebb hajókat tekintve, melyekről a konferencia nem rendelkezett, továbbra is megőrizték az olaszokkal szembeni fölényüket. (A 600 tonnánál kisebb hajókra vonatkozóan a washingtoni konferencia egyezményei nem tartalmaztak semmilyen megkötést vagy megszorítást.) A nagy leépítéseket követően, 1922-ben, a francia haditengerészet 450 ezer tonnás összvízkiszorítása továbbra is jócskán felülmúlta az olasz haditengerészet 350 ezer tonnáját.
     A washingtoni konferencia hivatalosan is leállította a háború alatt, vagy utána megkezdett új csatahajók építését, és tízéves csatahajó építési tilalmat rendelt el –a Naval Holiday-, melyet később 1936-ig meghosszabbítottak. E tilalom alól azonban az olaszoknak és franciáknak rögtön kivételt adtak, mivel azok még az engedélyezett keretet sem voltak képesek kitölteni. Az egyezmény lehetővé tette a France és a Leonardo pótlását, valamint új csatahajók építését, legfeljebb 70 ezer tonnás együttes vízkiszorítással. Az új hajókat 1927 és 1929 során kezdhettek volna építeni. Az angoloknak szintén engedélyezték két új csatahajó építését, ne kerüljenek hátrányba amiatt, hogy az amerikaiakkal és japánokkal szemben nekik nincs 406 mm-es ágyúkkal felszerelt hajójuk. A két csatahajó, a későbbi Nelson és Rodney megépítését követően az addig szolgálatban álló angol csatahajók közül többet ki kellett vonni, hogy ne lépjék túl az engedélyezett keretet.
     Míg az angolok valóban megépítették a számukra engedélyezett hajókat, az olaszok és franciák képtelenek voltak erre. Hogy a meglevő keretet valamennyire kitöltsék, a dreadnoughtok mellett néhány régi, már szinte muzeális értékű hajót is szolgálatban tartottak. A franciák a Danton osztály túlélő egységeit, az olaszok pedig a Regina Elena osztály négy, szárazföldi célpontok lövetésén kívül már gyakorlatilag semmire se jó hajóját. A franciák ameddig csak lehetett, szolgálatban tartották a régi vasakat, ellentétben az olaszokkal, akik a költségkímélés végett már 1923-ban leselejtezték őket.
    ;

A Sella osztályba tartozó Francesco Crispi romboló.
Az olasz haditengerészet 1925-ig nem kezdett rombolónál nagyobb hadihajó építésébe, a fejlesztési program gerincét a tengeralattjárók és a torpedónaszádok építése jelentette. A rombolók közül először az eredetileg még 1917-ben megrendelt Leone osztály hajóit építették meg, 1920 és 1924 között. A 2.600 tonnás, nyolc darab 120 mm-es löveggel és négy torpedóvető csővel felszerelt hajók eredetileg felderítő cirkálóként (esploratori) lettek osztályozva, csak később minősítették át őket rombolónak.
     Az első, háború utáni tervezésű rombolók a Curtatoni osztály 1922 és 1924 között megépült egységei voltak, melyeket az olasz rombolók közül először szereltek fel kétágyús lövegtornyokkal. A négy darab, 890 tonnás hajó négy darab 102 mm-es löveggel, és hat torpedóvető csővel volt felszerelve. Őket követték a Sella, majd a Sauro és Turbine osztályú rombolók. A hasonló tervek alapján épült tizenhat hajó vízkiszorítása 1500-1600 tonna volt, s négy darab 120 mm-es löveggel, és 4-6 torpedóvetővel voltak felszerelve. Az olaszok, mint mindig, ezúttal is nagy jelentőséget tulajdonítottak a sebességnek, s valamennyi rombolójuk 34-36 csomóra volt képes. (A Curtatoni osztályúak csak 32 csomóra.)
     Rombolónál nagyobb hadihajót az olasz haditengerészet 1928-ig csak kettőt épített, a Trento és Trieste nehézcirkálókat, melyek az olasz trendnek megfelelően gyorsak, erős fegyverzetűek, de nagyon gyengén páncélozottak voltak. A 13.500 tonnás teljes vízkiszorítású cirkálók páncélzata a vízvonalon mindössze 70 mm vastag volt, és ez a gyenge páncélöv is csak kis területet védett. A hajók fegyverzete nyolc darab, ikerlövegtornyokban elhelyezett 203 mm-es lövegből, tizenhat darab 100 mm-es lövegből, és négy torpedóvető csőből állt. 150 ezer lóerős hajtóműveikkel sebességük elérte a 35 csomót.
    
A Trieste nehézcirkáló.
A háború után az olasz tengeralattjáró flotta egységeinek a többsége már elavult, és cserére szorult. A washingtoni egyezmény, az olasz és a francia tiltakozás ellenére, a tengeralattjárókkal szemben is korlátozásokat léptetett életbe, így a nyílttengeri (ocean-going) tengeralattjárók vízkiszorítása nem haladhatta meg az 1500 tonnát, a partvédelmi célokra szolgáló kisebb tengeralattjáróké pedig a 600 tonnát. A tengeralattjárók darabszámára vonatkozólag azonban az egyezmény nem léptetett életbe korlátozásokat.
     Az olasz haditengerészet először nyílttengeri tengeralattjáró flottáját igyekezett felfejleszteni, mivel ez a típus tűnt a leghasználhatóbbnak. 1925 és 1929 között számos ilyen osztályt építettek, melyeket a Cavalleri, Bernardis, és Ansaldó művek terveztek és építettek meg. A kisebb, partvédelmi tengeralattjárók mind Bernardis gyártmányúak voltak. A Bernardis által tervezett Bragadin, valamint a Cavallieri gyártotta Micca és Foca osztályú tengeralattjárókat kimondottan aknatelepítésre tervezték. Az olasz haditengerészet ezenkívül érdeklődött az úgynevezett törpe-tengeralattjárók iránt is, melyekből a harmincas években négy osztályt is megépítettek, a haditengerészet különleges alakulatai részére pedig, nyilván az első világháborús sikereken felbuzdulva, ember vezette torpedókat is gyártottak, az első világháborús Mignatták továbbfejlesztett változatait.
     Az olasz tengeralattjárók igen változó minőséget képviseltek, és általában elmaradtak a német és angol típusokhoz képest. Lassan merültek, víz alatt rosszul manővereztek, nagyméretű parancsnoki tornyuk miatt pedig már messziről észrevehetőek voltak. A tengeralattjárókat az olaszok elsősorban a Földközi-tengeren szándékoztak használni, de nyílttengeri tengeralattjáróik közül néhányat átvezényeltek volna az Atlanti-óceánra is, hogy ott vadásszanak az ellenség –ekkoriban főleg a franciákra gondoltak- kereskedelmi hajóira. A tengeralattjárókat egyébként elsősorban a felszíni flotta támogatására, felderítésre, és aknatelepítésre akarták felhasználni.
     A háborúba való belépésekor Olaszország mindösszesen 118 tengeralattjáróval rendelkezett. Ezek minőségét, harcászati eljárásaik hatékonyságát, és személyzetük képzettségének színvonalát szemlélteti az a tény, hogy a hadüzenettől számítva három héten belül elvesztették az állomány tíz százalékát. Az olasz fegyverszünet idejére a veszteségi arány elérte a 70 százalékot, ami nagyjából a német tengeralattjáró flotta háborús veszteségével megegyező adat, csak éppen az olaszok ezt sokkal rövidebb idő alatt érték el, és úgy, hogy közben szinte semmilyen kárt nem tudtak okozni az ellenségnek. (Hírhedt példája az olasz tengeralattjárók kvalitásának a Barbarigo esete. A németek segítségére az Atlanti-óceánra küldött, és francia kikötőkből kiindulva tevékenykedő Barbarigo –mely egyébként a sikeresebb olasz tengeralattjárók közé tartozott- 1942 során két amerikai csatahajó elsüllyesztését jelentette. A háború után derült ki, hogy amerikai csatahajók a jelentett térségeknek a közelében sem jártak. Az olaszok valószínűleg két korvettet (!) néztek csatahajónak. A Barbarigo egyik torpedója sem talált célba, és feltehetően a vízibombák robbanását vélték találatoknak.)

Az olasz Galatea és Nereide tengeralattjárók.

    Hasonló utakon járt a rivális francia haditengerészet is, ahol a pénzügyi nehézségek és a csatahajók híveinek háttérbe szorulása miatt szintén a kisebb hajók építését helyezték előtérbe. A gazdasági nehézségek a francia flotta fejlesztésére is nagyon előnytelenül hatottak. A 1924-es flottaépítési programot, mely 18 évre előre meghatározta volna a flotta bővítésének ütemtervét és keretszámait, s 1943-ra egy 750 ezer tonna összvízkiszorítású haditengerészet felépítését tűzte ki céljának, a parlament leszavazta, ugyanúgy, mint annak a következő évben benyújtott csökkentett változatát. A parlament nem volt hajlandó a haditengerészetnek az építésekhez előre megszavazni a szükséges pénzeket, és ragaszkodott hozzá, hogy a flotta költségvetését minden évben terjesszék be jóváhagyásra.
     A szűkös keretek csak kisebb hajók építésére voltak elegendőek, ám a francia haditengerészet így is stabilan őrizte a náluk is rosszabb anyagi helyzetben levő olaszokkal szembeni fölényét. A franciák 1929-ig évente átlag 31 ezer tonnányi hajóteret építettek meg, összesen 130 hadihajót, 250 ezer tonna összvízkiszorítással. Ugyanezen idő alatt az olaszok csupán 80 új hadihajót bocsátottak vízre, 163 ezer tonna vízkiszorítással. Átlag tehát évi 20.400 tonnányi hajóteret építettek, ami a francia építéseknek kevesebb, mint kétharmada.
     Miután az olasz haditengerészet a háborút követő évtizedben semmilyen komolyabb kihívás elé nem került, a számításba jöhető feladatok elvégzésére ereje egyelőre elegendőnek látszott. A háborút követően olasz hadihajók harci cselekményekben csak a Fekete-tengeren vettek részt, ahol a bolsevikok ellen küzdő orosz erőket támogató intervencióban vettek részt. Az olaszok hajóveszteséget is elszenvedtek az események során, egyik felderítő cirkálójuk, a Carlos Alberto Racchia, 1920 júniusában aknára futott és elsüllyedt. Az olasz hajók ezenkívül támogatták a török területek elleni görög intervenciót, és részt vettek a kisázsiai görög kisebbség evakuálásában is.
     A húszas évek során az olasz fegyveres erők komolyabb fegyveres harcokban csupán Líbia területén vettek részt. (Az országot az 1912-es háborúban a törököktől megszerzett Tripolitánia, Kyrenaika, és Fezzan egyesítésével igazából csak 1934-ben hozták létre az olaszok, de az érthetőség kedvéért itt Líbiaként említem ezeket a területeket.) A helybeliek azonban nem érezték pozitív változásnak az olasz uralmat, és kihasználva azt, hogy a háborúban a megszálló csapatok nagy részét az európai hadszíntérre vezényelték, fellázadtak az olasz gyarmatosítók ellen. A felkelők az ország területének nagyobb része felett megszerezték az ellenőrzést, és jó ideig meg is tartották azt, mivel a háború utáni zűrzavarban az olaszoknak kisebb-gondjuk is nagyobb volt, minthogy a líbiai sivataggal foglalkozzanak.
     Csak a fasiszta párt hatalomra kerülése után fordult ismét a figyelem a renitens tartomány felé, ahol az erős kéz politikáját hirdető új rezsim rendet akart csinálni. 1923-ban jelentős katonai erősítéseket vezényeltek a líbiai helyőrségekhez, melyek a következő év végéig az ország területének háromnegyede felett visszaszerezték az olasz uralmat. A nehezebben hozzáférhető hegyes-sivatagos részeken azonban továbbra is a felkelők uralkodtak, akiknek erős befolyásuk volt az olasz irányítás alatt álló vidékekre is, ahol merényletekkel és gerillatámadásokkal igyekeztek megkeseríteni a megszállók életét.
    

Az elfogott és láncra vert Omar Mukhtar.
A végleges leszámolásra Mussolini 1928-ban adott utasítást a líbiai olasz haderők parancsnokainak, az olasz hadsereg két „nagyágyújának”, Rodolfo Grazianinak és Pietro Badogliónak. A nagy erőkkel támadó olasz csapatok elszigetelték, és egymás után felszámolták a különböző ellenálló csoportokat. A felkelés vezetőjét, Omar Mukhtart, az olaszok 1931-ben végül elfogták, és felakasztották. Az olasz hadsereg nem válogatott az eszközökben, ha kellett, mérges gázokat és vegyi fegyvereket is bevetettek, és nemre-korra való tekintet nélkül kíméletlenül irtották az ellenállókat, vagy akiket annak gondoltak. (Az arabok egyébként szintén nem sokat finomkodtak az olaszokkal.)
     A történtek némileg ellentmondanak annak a hivatalos képnek, mely szerint a vérszomjas náci fenevadakkal ellentétben az olasz katona a háborúban főleg azzal töltötte az idejét, hogy a mandolinját pengette, és a helybeli lányokat hajkurászta. A feljegyzések szerint az olaszok több mint 12 ezer elfogott ellenállót, vagy helybeli lakost végeztek ki. Voltak, akiket repülőgépekből dobtak ki, másokat puszta szórakozásból tankokkal tapostak szét. A gyanús elemeket, összesen százezer embert -Kyrenaika lakosságának nagyjából a felét!-, koncentrációs táborokba szállították, ahol azok a rossz ellátás és a járványok miatt két év alatt közel ötven százalékos veszteséget szenvedtek. (Vagyis nem kell feltétlenül gázkamra ahhoz, hogy egy internálótáborban hulljanak az emberek, mint a legyek.) A művelhető líbiai területek nagyobb részét lefoglalták, és az olaszosító program keretében betelepített olasz telepeseknek adták át. Addigi tulajdonosaikat többnyire egyszerűen kikergették a sivatagba. A helybeli arab és beduin lakosság vesztesége a legóvatosabb becslések szerint is meghaladta a 80 ezer főt.
     Líbia „pacifikálása” közvetlenül nem érintette a haditengerészetet, mely a sivatagi háborúban természetesen nem vehetett részt. A hajók legfeljebb a csapatok, és az utánuk érkező telepesek szállításában működtek közre. A háború azonban közvetve hatással volt a flottára is, ugyanis a szárazföldi hadseregnek a harcok miatt megemelkedő költségei megint elszívták a pénzt a haditengerészettől. A Caracciolo anyahajóvá való átépítését az 1923-as líbiai beavatkozás torpedózta meg véglegesen, és a húszas évek végén készülő új csatahajótervek megvalósításának is a líbiai események tették be a kaput.
    
Egy olasz anyahajó terv, 1929-ből.
A franciákkal szembeni hátrány lefaragása miatt, és mert várható volt, hogy a csatahajó-építési tilalom közelgő lejárta után a többi haditengerészet is újra hozzálát a csatahajók építéséhez, a húszas évek végén az olasz haditengerészetnél is újból előtérbe került a nagy hadihajók építése. Először Romeo Bernotti ellentengernagy 1927 szeptemberében megjelent, nagy vitákat kiváltó tanulmánya foglalkozott a kérdésessel, az olasz haditengerészet jövőbeli fejlesztéseinek irányvonalával. Az új irányvonalat képviselve azonban Bernotti nagyobb jelentőséget tulajdonított az önálló haditengerészeti légierő létrehozásának, a légierő és a flotta együttműködésének, mint a csatahajóknak. Úgy vélte, a cirkáló és romboló építési program folytatása mellett inkább a régi csatahajók megőrzésére és korszerűsítésére kellene gondolni, mint újak építésére, s ezen kívül fontosnak tartotta az új fegyverek által megkövetelt új harcászati eljárások és taktikai elképzelések kidolgozását. Bernotti egyebek között szükségesnek találta azt is, hogy legalább egy anyahajót építsenek meg, kísérleti célokból. Ezt a javaslatot azonban Mussolini, aki sok minden más mellett akkoriban éppen Tengerészeti Miniszter is volt, és nem tulajdonított nagy jelentőséget az anyahajóknak, elvetette.
     Bernotti elképzeléseit ugyan hivatalosan nem fogadták el, azok mégis nagy hatást gyakoroltak a későbbi eseményekre. A haditengerészeti vezérkar egy nagy része egyetértett Bernottival, és maguk is inkább a kisebb hajók építése mellett voltak, különösen hogy a franciák szintén ezt az irányvonalat követték. És persze azért, mert ez olcsóbb volt.
     A húszas évek végétől tehát a csatahajók helyett ismét a cirkálók és a rombolók építése vett új lendületet. A francia nagyrombolókra adott válaszként 1928-ban kezdték el építeni a Navigatori osztály 12 hajóját, melyek a maguk 2.650 tonnás vízkiszorításával minden korábbi olasz rombolónál nagyobbak voltak. A hat darab 120 mm-es löveggel, és hat torpedóvető csővel felfegyverzett hajók mintájára további 12 darab, némileg módosított rombolót építettek, a Maestrale, Freccia és Folgore osztály egységet. A 2.100 tonnás hajókat négy darab 120 mm-es löveggel, és hat torpedóvető csővel szerelték fel. Az olasz rombolók a hagyományoknak megfelelően igen gyorsak voltak, valamennyien elérhették a 38 csomós sebességet, de a próbajáratokon a Navigatori például 43,5 csomót teljesített. Ugyanekkor viszont az olasz rombolókra jellemző volt a gyenge stabilitás, a kis hatótávolság, és a gyenge szerkezetük miatti sebezhetőség is.
    
A Turbine osztályú Aquilone romboló.
Nagyjából ugyanezt lehet elmondani a legtöbb olasz cirkálóra is. Az 1928-at követően épített cirkálókat a szakirodalom rendszerint egységesen kezeli, mint Condottieri osztályú hajókat, pedig attól eltekintve, hogy nagy –vagy nagynak tartott- hadvezérek neveit kapták, sok minden másban jelentősen különböztek. Elsőként közülük az 1928-ban elkezdett Alberto de Giussano osztály négy cirkálója készült el.
     Az eredetileg a francia rombolók leküzdésére tervezett 6.600 tonnás cirkálókat gyenge szerkezetük miatt saját legénységük is rendszerint csak mint „papírcirkálókat” emlegette. Páncélzatuk mindössze 20-25 mm vastag volt, torpedóvédelmük pedig gyakorlatilag nem volt. Ugyanekkor a nyolc 152 mm-es, és hat 100 mm-es ágyújukkal, valamint négy torpedóvető csövükkel jól felfegyverzett hajóknak számítottak, és a maguk 37 csomójával nagyon gyorsak is voltak. (Próbajáratokon elérték a 42 csomót is.)
    
Egy jellegzetes olasz könnyűcirkáló, a Giovanni dalle Bande Nere.
Ugyanezt a koncepciót követte a Luigi Cadorna osztály 1929 és 1933 között megépült két hajója is, melyek valamivel nagyobbak voltak, ám fegyverzetük és páncélzatuk –pontosabban annak hiánya- megegyezett a Giussano osztályéval. A Montecuccoli osztály 1931-ben építeni kezdett két hajójának vízkiszorítását már 9 ezer tonnára növelték, ami lehetővé tette a páncélzat kismértékű megerősítését, azonban ez még az ő esetükben is csak annyit jelent, hogy a vízvonalon már 60 mm vastag páncélövet építettek be. A méretek és a páncélvastagság növekedése a következő osztályoknál is folytatódott. A Duca d’Aosta osztály négy hajójának vízkiszorítása már meghaladta a tízezer tonnát, páncélzatuk pedig a vízvonalon már 70 mm vastag volt. Fegyverzetük és sebességük még megegyezett az előző osztályokéval. A cirkálók sorozatát végül a Duca Degli d’Abruzzi osztály 1933 és 1937 között megépült két hajója zárta le, melyek vízkiszorítása már elérte a 11.700 tonnát. A cirkálók páncélzatát nagymértékben megerősítették, az nagyobb területet védett a korábbiaknál, és a vízvonalon elérte a 140 mm-es vastagságot, ami már megfelelt a többi haditengerészet normáinak is. A méretnövekedés lehetővé tette a tüzérség erősítését is, a hajók új típusú 152 mm-es lövegeket, valamint elől-hátul egy-egy háromágyús tornyot kaptak, az általuk hordozott lövegek száma így tízre emelkedett. A légvédelmi ágyúkat is lecserélték a korszerűbb 90 mm-es típusra, melyekből nyolcat kaptak. A méretek növekedése viszont a sebesség valamelyes csökkenésével járt együtt, a cirkálók 34 csomója azonban még így is nagyon jó értéknek számított.
     Az 1939-ben építeni kezdett, 5-6 ezer tonnás Etna és Capitani Romani osztályú, 135 mm-es lövegekkel felfegyverzett könnyűcirkálók közül a háború miatt már egyet sem tudtak befejezni.
    
A Garibaldi cirkáló.
A cirkálókéhoz hasonló pályát futottak be az olasz nehézcirkálók is. A Trento osztály gyors, de alig páncélozott egységei után még egy harmadik hasonló hajót is megépítettek, mely jelentős módosításokkal ugyan, de alapvetően ugyanazt a kategóriát képviselte. Az 1933-ban elkészült Bolzano paraméterei megegyeznek a Trento osztályéval, ám a módosítások miatt a hajót rendszerint külön osztályként kezelik.
     Az 1929-ben építeni kezdett négy nehézcirkáló, a Zara osztály, azonban már valóban más kategóriát képviselt. A hajók kategóriájukhoz képest is erős páncélzatot kaptak, mely a vízvonalon és a lövegtornyokon elérte a 150 mm-es vastagságot, a fedélzetnél pedig a 70 mm-t. Fegyverzetük ugyanaz volt, mint az előző osztályénak, nyolc darab 203 mm-es, és tizenhat 100 mm-es löveg. Az erősebb páncélzat természetesen a méretek növekedését, és következésképpen a sebesség csökkenését vonta magával. A hajók 11.800 tonnás standard vízkiszorítása már túllépte az engedélyezett tízezer tonnát, amit az olaszok -egyébként az általános nemzetközi gyakorlatnak megfelelően- természetesen letagadtak, és a hajókat tízezer tonnásként jelentették be. (A teljes vízkiszorításuk 14.500 tonna volt.) A nagyobb méretek miatt a sebesség 32 csomóra csökkent, ami különben nagyjából megfelelt a nemzetközi átlagnak.
    
A Zara vízrebocsátása.
Az olasz rombolók és cirkálók elég egyértelműen a rivális francia haditengerészet hasonló koncepció alapján megépült hajóira válaszolva, és azok ellen készültek. A viszonylag erős tüzérség, az igen nagy sebesség, és a nagyon gyenge páncélzat ugyanígy jellemző volt a francia hajókra is, és az olaszok csak akkor kezdtek erősebb páncélzatú hajókat építeni, amikor a franciák is ezt tették. Az már az olaszok balszerencséje volt, hogy hajóik később nem a franciákkal, hanem a nagyon erős szerkezetű, jól páncélozott angol cirkálókkal és rombolókkal kerültek szembe. Igaz ugyan, hogy gondoltak erre is, de csak mint egyedi lehetőségre, a franciákat támogató angol hadihajókkal való esetenkénti összecsapásra. Arra a lehetőségre, hogy teljes flottájukkal kizárólag a Royal Navy-vel kerülnek szembe, nem számítottak.
     Az angol hadihajókkal való összecsapás esetén az olaszok elsősorban szintén hajóik nagy sebességében, és lövegeik nagy lőtávolságában bíztak. Úgy gondolták, sebességi fölényük révén maguk választhatják meg az összecsapás helyét, idejét, és irányát, lövegeik nagy lőtávolsága pedig olyan távolságban tartja majd az ellenséget, ahonnan annak lövegei nem tudnak nagy károkat okozni az olasz hajókban. Az olasz cirkálók 152,4 mm-es lövegeinek nagy lőtávolságát a lövedékek extrém nagy, 1000 méter/sec kezdősebessége biztosította, mely lehetővé tette a 29 km-es lőtávolságot is. Mindez azonban csak elméleti adat volt, ugyanis valamennyi olasz cirkáló lövegtornya rendelkezett azzal a konstrukciós hibával, hogy az ágyúkat túl közel, egymástól mindössze 75 cm-re építették be. Az egymáshoz kapcsolt ikerlövegeket egyszerre emelték, és egyszerre sütötték el, ami azzal járt, hogy a gránátok nagymértékben zavarták egymás pályáját, s ennek következtében nemcsak a lövedék sebessége csökkent le, hanem a gránátok szórása is igen nagy lett. A lövedékek kezdősebessége a gyakorlatban így 850 mps körül alakult, az elérhető tényleges lőtávolság pedig nagyjából 23-24 km volt.
     Ezt a hibát csak az utolsóként megépült Duca Degli d’Abruzzi osztály két cirkálóján küszöbölték ki, ahol az új 152,4 mm-es lövegek egymástól való távolságát 1,26 méterre növelték, a kezdősebességet pedig 910 mps-re csökkentették. Az ágyúk lőtávolsága így is elérte a 25,7 kilométert. Az új iker és hármas lövegtornyokban az ágyúkat külön működtették, s ennek, valamint a gránátok jobb ballisztikai kialakításának és a lövegek egymástól való nagyobb távolságának köszönhetően a lövedékek szórása is jelentősen csökkent.
     Nagyjából a 152 mm-es lövegekhez hasonló problémák jelentkeztek a nehézcirkálók hasonló elgondolások szerint épített 203,2 mm-es lövegtornyainál és lövegeinél is. Ezeket az ágyúkat is túl közel, egymástól alig egy méterre építettek be a lövegtornyokba, ami ebben az esetben is igen nagy szórást, a lövedék sebességének csökkenését, és az elméleti 30,5 km-es lőtávolság 28 km-re csökkenését eredményezte.

A Zara lövegtornyai. Itt is jól megfigyelhető, milyen közel vannak egymáshoz az ágyúcsövek.

    Ugyanekkor a csatahajókra ínséges idők jártak. A kivénhedt első világháborús veteránok lassan elvesztették maradék harcértéküket is. A háború óta eltelt tíz évben a hajók a szokásos karbantartásokon kívül nem estek át nagyobb korszerűsítésen, csupán légvédelmi fegyverzetüket erősítették meg, távolságmérőiket korszerűsítették, valamint felderítő repülőgépeket kaptak, és fix katapultot szereltek a fedélzetükre. Az idő nyilvánvalóan elszállt felettük, s 1928 nyarán a legrégebbi dreadnoughtot, a Dante Alighierit leselejtezték, és bontásra eladták. Ugyanekkor a Conte di Cavourt is kivonták a szolgálatból, lefegyverezték, és tartalékba állították. A Giulio Cesare iskolahajóként tevékenykedett tovább, a csatahajók közül tehát csak a Doria osztály két hajója maradt aktív szolgálatban még egy ideig, de 1932-ben ezeket is tartalékba állították.
     A már nem sok mindenre alkalmas, kiöregedett csatahajók szolgálatból való kivonásának alapvetően költségvetési okai voltak, a haditengerészet egyszerűen csak meg akarta spórolni a szolgálatban tartásuk tetemes költségeit. Ugyanekkor azonban óvakodtak attól, hogy a négy fiatalabb dreadnoughtot véglegesen kiselejtezzék, arra gondolva, hátha még veszik valami hasznukat. Modern egységekkel való pótlásuknak megvoltak az elvi lehetőségei, és a haditengerészet készült is erre. A húszas évek felé végre elkészíttették az új nehéz hajóegységek első tanulmányterveit.
     A tervek kétféle változatban készültek, egy 23 ezer tonnás, és egy 35 ezer tonnás típusról. A rendelkezésre álló 70 ezer tonnás keretet az előző változatból három, az utóbbiból két egységgel merítették volna ki. A kisebbik változat egy 195 méter hosszú, 29 méter széles hajó lett volna, hat darab, ikerlövegtornyokban elhelyezett, 38 cm-es ágyúval felfegyverezve. (Két torony elöl, egy hátul.) A hajókon feltehetően az eredetileg a Caracciolo osztályhoz legyártott lövegeket használták volna fel. A másodlagos tüzérséget nyolc darab 152 mm-es löveg jelentette, melyeket a felépítmény két oldalán elhelyezett ikerlövegtornyokban építettek volna be. A hajó ezen kívül fel lett volna még szerelve 12 darab 100 mm-es légvédelmi ágyúval, szintén ikertornyokban beépítve, és két darab felderítő repülőgéppel, melyeket a kémény és a főárboc között beépített katapultokról indíthattak volna. A négycsavaros meghajtású hajó elérhette volna a 29 csomós sebességet. A hajó egyetlen kéményt, és az angol hajókon ekkoriban bevezetett tömb (block) rendszerű parancsnoki hidat kapott volna.
     A méretekhez képest erős fegyverzet, és a nagy sebesség ára a gyenge páncélzat -pontos adatok nem ismertek-, és a kis hatótávolság lett volna. Utóbbi igazából egyáltalán nem izgatta az olaszokat. Hajóikat kizárólag a Földközi-tengeren való működésre szánták, ahol rendszerint csak néhány napig voltak távol a szárazföldtől, tehát a nagy hatótávolság egyáltalán nem volt szempont. Ha a tervezéskor valahol spórolni kellett a súlyon -és általában mindig kellett-, rendszerint erről mondtak le legelőször.
    

A 23 ezer tonnás csatahajó vázlatrajza.
Következő évben elkészült a tervek nagyobb, 35 ezer tonnás verziója is. Ez a hajó is hat darab ágyúval volt felszerelve, de már 406 mm-esekkel. A nagyobb vízkiszorítás azonban itt már lehetővé tette, hogy a hajót kategóriájának megfelelő páncélzattal lássák el, mely a számítások szerint képes lett volna ellenállni a hajó által hordozott, 406 mm-es ágyúk lövedékeinek is. A méretek növelése lehetővé tette a korábbi tervezeténél sokkal jobb vízvonal alatti védelem kialakítását is. A sebesség ennél a változatnál is elérte volna a 29 csomót.
     Bár a vélemények megoszlottak, az olasz haditengerészet vezérkara inkább a nagyobb csatahajó tervét részesítette előnyben. A magasabb költségek ellenére is úgy vélték, érdemesebb a nagyobb hajót előnyben részesíteni, és ha már csatahajó-építésre szánják rá magukat, olyan hajót építsenek, amely egyenrangú a rivális haditengerészetek hasonló hajóival. Mussolini, mint Tengerészeti Miniszter, maga is egyetértett ezzel a véleménnyel, miniszterelnökként azonban idő előttinek látta az új csatahajók építését, s nem akarta a franciákkal való jó viszonyt megrontani azzal, hogy ők kezdenek elsőként nagy hadihajók építésébe. A flottafejlesztés gerincét tehát továbbra is a rombolók és tengeralattjárók építése jelentette.
     A washingtoni flottaszerződés által előírt Naval Holiday közelgő lejárta előtt, 1930 első hónapjaiban, egy újabb tengerészeti konferenciára került sor Londonban. Az 1927-es genfi konferencia kudarca után most az eredeti szerződést aláíró mind az öt haditengerészet képviseltette magát. Az olasz küldöttséget maga a külügyminiszter, Dino Grandi vezette, aki azt az utasítást kapta Mussolinitól, a franciákkal való paritást mindenáron tartsa fenn.
     A konferencia végül félsikert hozott. A csatahajó építési tilalmat meghosszabbították újabb öt évvel, 1936-ig, megoldották a kisebb hadihajók addig rendezetlen ügyét, kategóriákba sorolva azokat, s minőségi és mennyiségi korlátozásokat léptetve érvénybe rájuk vonatkozóan is. Az egyezmény ezenkívül szigorította a kereskedelmi hajók elleni tengeralattjáró hadviselés szabályait, és tovább csökkentették a szolgálatban álló csatahajók számát. Olaszország és Franciaország több kifogással is élt a záró rendelkezésekkel szemben, és az egyezmény nem minden cikkelyét írták alá. A két haditengerészet egymás közti ellentéteit sem sikerült rendezni, és végül abban állapodtak meg, a vitás kérdéseket egyelőre függőben hagyják, abban a reményben, a következő konferenciára sikerül az álláspontokat közelíteni egymáshoz.
     Néhány hónappal később azonban, a következő év, 1931 márciusában, az addig csak a könnyű hadiegységek építésében versengő két ország vetélkedése új dimenzióba tevődött át. Ezt az új versenyt a franciák indították el, igazából akaratukon kívül, ugyanis azt a hajót, melynek gerincfektetése elindította a lavinát, eredetileg nem az olasz, hanem a német haditengerészettel akarták szembeállítani.
    
Az új fegyverkezési verseny elinditója, a német Deutschland zsebcsatahajó.
Mindennek a kezdetét a német Deutschland 1928-ban elkezdett építése jelentette. A németek többé-kevésbé tartották magukat a versaillesi egyezmények megszorításaihoz, melyek az új német hajók számára tízezer tonnás vízkiszorítási korlátot írtak elő. (A Deutschland csak kevéssel lépte ezt túl.) Képtelenségnek tűnt, hogy ezzel a korlátozással hasznavehető csatahajót lehessen építeni, és általában mindenki arra számított, a németek majd egy kicsi és lassú partvédő páncélossal fognak előállni, valamiféle nagy monitorral. Valójában ez is volt az eredeti koncepció, ám a németek végül, elég hosszú vajúdás után, egy egészen másmilyen hajót építettek meg. A tűzerő és a sebesség oltárán a védelmet áldozták fel, és végül egy nagy, nehézcirkáló méretű hajóval álltak elő, melyre viszont a korábban a csatahajóikon használt, 28 cm-es kaliberű lövegeket rakták. A sebesség szintén viszonylag nagy volt, a hajó páncélvédettsége viszont csak egy jobbfajta könnyűcirkálóénak felelt meg.
     A különös hibridről első pillantásra is teljesen nyilvánvaló volt, milyen célokra szánják. Felszíni flottaütközetekre kétségkívül teljességgel alkalmatlan volt, de nagy sebessége révén bármelyik rendszerben álló csatahajó elől meg tudott lépni –néhány csatacirkálót kivéve-, viszont nagykaliberű lövegei halálos fenyegetést jelentettek minden, nála gyorsabb cirkálónak. A lényegében a klasszikus csatacirkáló koncepció alapján épült hajó, mely az angoloktól rögtön megkapta a zsebcsatahajó gúnynevet, egyértelműen a portyázó hadviselésre volt szánva, arra, hogy hosszú óceáni bevetéseken –melyre nagy hatótávolságot lehetővé tevő dízelmotorjai különösen alkalmassá tették- pusztítsa az ellenség kereskedelmi hajóit.
     Az angolok nem különösebben aggódtak az új ellenség miatt. Úgy vélték, kiváló, nagyon erős szerkezetű –és persze számbeli fölényben levő- nehézcirkálóik számára nem jelent leküzdhetetlen kihívást a német hajó, és két-három cirkálójuk el tud bánni vele. (A tervezésben részt vevő mérnökök szerint egy Norfolk osztályú nehézcirkáló erősebb volt, és többet kibírt, mint egy első világháborús csatahajó.) A franciák azonban nem mondhatták el ugyanezt. Húszas években épített, elsősorban a hasonló olasz hajók ellen szánt cirkálóik gyakorlatilag teljesen páncélozatlanok voltak, a német hajó egyszerűen legázolta volna őket. Nagy sebességük persze lehetővé tette volna számukra a menekülést, csakhogy ez adott helyzetben azt jelenthette, hogy sorsukra hagyják az általuk kísért kereskedelmi hajókat. Kellett tehát valami, amit szembeállíthattak a német zsebcsatahajóval, ami nagy veszélyt jelentett az őket gyarmataikkal összekötő kereskedelmi útvonalakra.
     A franciák korábban, angol sugallatra, már maguk is foglalkoztak hasonló, 17.500 tonnás, nyolc darab 305 mm-es ágyúval felszerelt hajók építésének gondolatával, melyeket egyébként szintén az olasz cirkálók ellen szántak. Megépítésükre azonban anyagi okok miatt, és mert nem akarták az olaszokat provokálni, nem került sor. Most elővehették volna újra ezeket a terveket, hiszen még ez a hajó is fölényben lett volna a lassabb, és gyengébb fegyverzetű német zsebcsatahajóval szemben. A franciák azonban biztosra akartak menni, és olyan hajót akartak, ami abszolút fölényben van a némettel szemben, és egy összecsapásban nagyon rövid idő alatt elintézheti azt. Ez a hajó lett az eredetileg 305 mm-es ágyúkkal tervezett Dunkerque, amely végül, hogy tényleg tutibiztosra menjenek, ennél is nagyobb, 330 mm-es kalibert kapott, ami a vízkiszorítás növekedését is magával vonta, az eredetileg tervezett 25 ezer tonnáról 26.500 tonnára.
     Hogy a hivatalosan csak tízezer tonnás német zsebcsatahajóval szemben a francia haditengerészetnek miért van szüksége egy majdnem háromszor akkora hajóra, azt nem csak a francia parlamenti képviselőknek lehetett nehezen megmagyarázni, akik vonakodva, és csak az utolsó pillanatban voltak hajlandók nagy nehezen megszavazni a hajó építéséhez szükséges összegeket. Az olaszok biztosak voltak benne, hogy az új csatahajó megépítésével a francia haditengerészet igazából nem is a németek, hanem őellenük készülődik. Akárhogy is történt, a franciák tették meg az első lépést, ami elindította a lavinát, és néhány éven belül ismét nagy csatahajó-építési versenyt indított el nemcsak Európában, hanem az egész világon.
    
A kissé túlméretezett francia válasz, a Dunkerque.
A Dunkerque építésének hírére az olaszok is feladták a csatahajó-építéstől való addigi vonakodásukat, hiszen már nem kellett vigyázniuk arra, hogy ne provokálják a szomszédot. A francia hajóra válaszul ők is tervezni kezdték saját, hasonló egységeiket. Először maguk is kisebb, a zsebcsatahajókhoz hasonló hajókban gondolkoztak, talán angol befolyásra. A britek ugyanis már a húszas évek közepétől erős nyomást gyakoroltak az olaszokra és a franciákra, hogy csatahajóik vízkiszorítását csökkentsék 25 ezer tonnára –sőt, az alá-, fegyverzetük kaliberét pedig 305 mm-re. Az előzékeny angolok még kész csatahajóterveket is felajánlottak, hogy ezzel is kedvet próbáljanak csinálni az általuk szorgalmazott megoldáshoz.
     Az olaszok és a franciák határozottan elutasították az angol javaslatokat, bár valójában maguk is kísértésbe estek. A kisebb méretek legnagyobb vonzereje a költségek nagymértékű csökkenése volt, de az olaszoknak igazából egyébként is jól megfelelt volna ez a méret. Hajóikat kizárólag a Földközi-tengerre tervezték, ahol ezek a kis hajók is nagyon jól használhatók lettek volna. Az óceánokon is érdekelt franciáknak viszont muszáj volt gondolniuk a nagy hatótávolságra, és a jó tengerállóságra, ami a hajókat az óceáni viharokban is használhatóvá teszi. Hogy valamiféle kompromisszumra jussanak, igazából azért még a Dunkerque-t is úgy tervezték, hogy az még éppen beleessen az angolok által javasolt vízkiszorítás felső határába. Csak a tervezés utolsó fázisában végrehajtott kalibernövelés miatt lépték azt mégis túl egy kevéssel.
     A francia csatahajóra válaszként készülő első olasz tervezet egy kimondottan a német zsebcsatahajóra hasonlító, de annál nagyobb, 18 ezer tonnás hajót vázolt fel. Az Ansaldo által 1932-ben bemutatott terv fontosnak találta, hogy a tüzérség a francia riválisénál erősebb legyen. Mivel a méretek miatt az ágyúk számát nem tudták növelni, a kalibert növelték meg 343 mm-esre, hogy fölényben legyenek a francia 330 mm-esekkel szemben. A 185 méter hosszú, 26,25 méter széles hajó hat ilyen löveget hordozott volna, két háromágyús lövegtoronyban, egyet az orron, egyet a taton beépítve. A másodlagos fegyverzet nyolc 152 mm-es lövegből állt volna, négy lövegtoronyban, melyeket a főtüzérség lövegtornyai mögött és fölött helyeztek el, egymás mellett. (Sokkal értelmesebb lett volna inkább egy-egy háromágyús tornyot elhelyezni a fő lövegtornyok fölött.) A légvédelmet tizenkét darab 100 mm-es ágyú, és húsz darab 37 mm-es gépágyú adta. Utóbbiak érdekessége, hogy zárt lövegtornyokban helyezték volna el őket, mely igen modern megoldást a későbbi olasz hajók egyikén sem alkalmazták. A hajót négy darab, a parancsnoki híd két oldalán beépített hangárakban elhelyezett felderítő repülőgéppel is felszerelték, valamint összesen tíz torpedóvető csővel, melyekből négyet a hajó tatján, a vízvonal felett, hatot pedig a vízvonal alatt, az orrban építettek be.
     A páncélzat elrendezésére kétféle megoldást is felvázoltak. A klasszikus elrendezés szerint a hajó 280 mm vastag páncélövet kapott volna, míg az úgynevezett Nelson-mintájú elrendezés szerint –az angol Nelson csatahajó után- egy belső, döntve beépített, 210 mm vastag páncélzatot, amit a külső borítás 70 mm vastag lemezei egészítettek ki. (A később a Littorio osztályon alkalmazott elrendezés elődje.) Az önpáncélt úgy tervezték, hogy az ellenálljon a 203 mm-es gránátoknak, de nagy valószínűséggel kibírta volna a német 280 mm-es gránátok találatát is. A fedélzeti páncélzat viszont, a méret és súlykorlátokból adódóan, viszonylag gyenge, 25+50 mm vastag lett volna, és ugyanezen okokból a vízvonal alatti védelem is elég gyengére sikeredett.
     A hajtóműveket illetően négyféle elképzelést vázoltak fel, melyekből három elektromos meghajtásról szólt, egy pedig hagyományos gőzturbinásról. Előbbiek esetében az egyik verzió szerint a generátorokat gőzturbina hajtotta volna, a másik szerint dízelmotorok, a harmadik pedig vegyes meghajtást tartalmazott. (Mindig csodáltam, a dízel-elektromos meghajtás miért nem terjedt el a felszíni hadihajókon is.) A hajó a tervek szerint 26 csomós sebességre lett volna képes. Miután a projektet a tervek elkészülte előtt leállították, a hajtóművek végleges elrendezéséről már nem született döntés, ugyanúgy, ahogy a páncélzatéról sem.
    ;
Az olasz zsebcsatahajó terv.
A haditengerészet nem volt meggyőződve arról, hogy ez a kisméretű hajó képes lesz a siker reményében felvenni a harcot a francia Dunkerque-el, és következő évben egy nagyobb változat terveit is elkészíttette az Ansaldóval. A 200 méter hosszú, 27,25 méter széles, 26.500 tonnás csatacirkáló négy ikerlövegtoronyban nyolc darab 343 mm-es löveggel lett volna felszerelve, míg a másodlagos tüzérséget a felépítmény két oldalán elhelyezett hat lövegtorony tizenkét darab 152 mm-es ágyúja jelentette. A hajó négy repülőgépet is szállíthatott, a helyszűke miatt azonban hangárakat nem tudtak rajta elhelyezni. A csatacirkáló sebessége elérte volna a 29 csomót, páncélzata a vízvonalon 250 mm vastag lett volna. A fedélzeti páncélzat és a torpedóvédelem viszont itt is viszonylag gyenge volt.
     A haditengerészeti vezérkar azonban hosszas tépelődés után végül arra a következtetésre jutott, az új hajók építése nemcsak igen költséges, hanem nagyon időrabló művelet is lenne. A francia csatahajó építésére gyorsan akartak reagálni, ezért az új hajók építését elvetve végül arra a döntésre jutottak, inkább korszerűsítik a régi, első világháborús dreadnoughtokat, egy nagyszabású átépítésnek vetve alá őket. A háború előtti évtizedben valószínűleg ez volt az olasz haditengerészet egyik legnagyobb tévedése.
     A franciák valóban nem kívánták az olaszokkal összerúgni a port, de az egyre fokozódó német újrafegyverkezés miatt kényszerhelyzetben voltak. 1933-ban Németország hivatalosan is bejelentette, a többi európai nagyhataloméval egyenlő jogokat és bánásmódot követel, és többé nem tekinti magára nézve kötelezőnek a versaillesi békekötés fegyverkorlátozási egyezményeinek rá vonatkozó cikkelyeit. A franciák kénytelenek voltak jelentősen növelni hadikiadásaikat, elsősorban természetesen a szárazföldi hadseregét. A flotta fejlesztése, mint rendesen, ezúttal is a másodlagos jelentőségű dolgok közé került. A haditengerészet költségvetését megnyirbálták, s a már elkezdett új hajók építése is csak nagyon vontatottan haladt előre. Az 1932-1933 költségvetési évben, a világháború óta most először, az olasz haditengerészet rendelkezésére álló büdzsé nagyobb volt, mint a franciáé.
    
Az átépítés alatt álló Andrea Doria.
A számukra kedvezőtlen helyzetben most a franciák próbáltak egyezkedni az olaszokkal, hogy a status quo-t lehetőleg fenntartva elejét vegyék annak, hogy vetélytársuk megelőzze őket. A két haditengerészet fejlesztési programjainak összehangolására vonatkozó tárgyalási javaslatuk kedvező fogadtatásra talált Rómában, ahol jól tudták, hogy következő évben ők is kénytelenek lesznek csökkenteni a haditengerészeti kiadásokat, előnyös helyzetük tehát nem tart sokáig.
     A francia javaslat szerint mindkét ország építhetett volna egy-egy új, 26.500 tonnás csatahajót. Francia részről ezt úgy értették, a már épülő Dunkerque ebbe nem számít bele, tehát végeredményben a francia flotta két új csatahajót állíthatott volna szolgálatba, míg az olasz egyet. Az olaszok nem voltak ellene a javaslatnak, ám ismét előhozakodtak régi igényükkel, mely alapján a kisebb hadihajók terén is egyenlőséget akartak a franciákkal.
     A két fél által megkezdett tárgyalások tehát bíztatóan indultak, ám gyorsan véget is értek, amikor a franciák, még az olaszokkal való tárgyalások alatt, és velük előzetesen nem egyeztetve, 1934 februárjában bejelentették a Dunkerque osztály második hajójának az építését. A csatahajó megrendelésére az újabb német zsebcsatahajók építésének a híre miatt került sor, ám erről a franciák hiába próbálták meggyőzni tárgyalópartnereiket. A megsértődött olaszok úgy érezték, a franciák bolondot csináltak belőlük, és a tárgyalásokkal csak el akarták altatni őket, hogy közben előnyre tegyenek szert az új építésekkel.
    Olasz rombolók 1938-ban. A második francia csatahajó építésének hírére az olasz haditengerészet vezetése ismét erőteljesen lobbizni kezdett Mussolininál -ekkor éppen megint ő volt a tengerészeti miniszter-, engedélyezze új csatahajók építését, és fagyassza be a tárgyalásokat Párizzsal. Az olaszok nem sokkal korábban már megszellőztették a sajtóban, hogy élnek a washingtoni szerződés által számukra biztosított lehetőséggel, és két új, 35 ezer tonnás csatahajót szándékoznak építeni, ám ezzel valójában csak a franciákat akarták dezinformálni, és a hírrel nyomást akartak gyakorolni rájuk. A valóságban 1934 elején az olaszoknak még nem voltak ilyen szándékaik, csak a már folyamatban levő, vagy megrendelt építéseket szándékoztak folytatni, s haditengerészeti költségvetésükben új hajók építésére nem különítettek el semmilyen keretet.
     A második francia csatahajó megépítésének híre, az olasz tengernagyok nagy megelégedésére, megváltoztatta ezt a hozzáállást. Március nyolcadikán a tengerészeti minisztériumban értekezletet tartottak, melyen az ebből a célból felállított bizottság megvitatta, melyek legyenek az új csatahajók iránt támasztott alapvető elvárások. A számításba jöhető lehetőségek megvitatása után, március vége felé, végül megállapították az új csatahajók alapvető paramétereit. Ezek szerint az új hajók vízkiszorítása 35 ezer tonna, fegyverzetük 381 vagy 406 mm-es lövegekből fog állni, s páncélzatuk ennek megfelelő erősségű lesz. (Ez annyit jelentett, hogy a páncélzatnak a hajó által hordozott ágyúkéval megegyező kaliberű ellenséges lövedékeknek ellent kell állnia.) A másodlagos tüzérség kalibere 152 mm, a hajók sebessége 30 csomó. Az indoklás szerint azért volt szükséges az engedélyezett legnagyobb vízkiszorítás, mert technikailag csak a nagy méretek teszik lehetővé a megfelelő páncélvédelem, és vízvonal alatti védelem kialakítását. A bizottság megjegyezte azt is, ha a franciák a tízezer tonnás német zsebcsatahajókkal szemben indokoltnak érzik a 26.500 tonnás hajók építését, akkor nem lehet kifogásuk az ellen, ha az olasz haditengerészet 35 ezer tonnás hajókat épít a 26 ezer tonnás franciákkal szemben.
     Mussolini elviekben jóváhagyta az új hajók építését, de tett még egy utolsó próbálkozást a tárgyalások felújítására. Felajánlotta a franciáknak, ők is 26 ezer tonnára csökkentik új csatahajóik vízkiszorítását, ha a franciák a kisebb hajók terén is belegyeznek a paritásba, és egyeztetik egymással a további fejlesztéseket. A javaslatot a franciák nem utasították el, de el sem fogadták. A minisztériumok egymás között tologatták az olasz indítványt, majd egyszerűen elfektették az aktát. Ekkoriban ugyanis már a Dunkerque osztály harmadik hajójának az építésére készültek, mivel magát a Dunkerque-et a France pótlásának tekintették, és úgy vélték, az egyezmények értelmében ezen felül engedélyezik nekik két másik csatahajó megépítését. Kínos lett volna ismét magyarázkodni az olaszoknak, így végül is úgy döntöttek, egyszerűen nem foglalkoznak velük. A franciák a hagyományoknak megfelelően egyébként is nagyon lenézték és lebecsülték az olasz haditengerészetet.
     A franciák hallgatása véget vetett Mussolini tétovázásának. Áprilisban -tengerészeti miniszterként és miniszterelnökként egyaránt- jóváhagyta az új, 35 ezer tonnás csatahajók építését, melyhez a flotta költségvetése kiegészítésként egy 480 millió lírás keretet kapott. Május 26-án hivatalosan is bejelentették az új hajók építését, melyek gerincfektetésére még abban az évben, 1934 október 28-án, a Marcia su Roma évfordulóján sor került.

A vízrebocsátásra váró Littorio az Ansaldo gyárában.

    A nagy olasz csatahajók építésének híre negatív visszhangot váltott ki Londonban, ahol úgy vélték, új hajóik megépítésével az olaszok most lenullázzák a csatahajók vízkiszorításának további csökkentése érdekében tett addigi erőfeszítéseiket. Az angolok próbálták lebeszélni az olaszokat az új hajók építéséről, vagy legalább elérni azt, hogy kisebb vízkiszorítással építsék meg őket. Az olaszok elutasították az angol próbálkozásokat, s kihangsúlyozták, hogy jogszerűen járnak el, az engedélyezett kvóták betartásával. (Ami igaz is volt.) Megjegyezték továbbá azt is, amikor az angolok építették meg a saját 35 ezer tonnás csatahajóikat, akkor valahogy nem érezték szükségét a további korlátozásoknak, és a hajók megépítése ellen nem is tiltakozott senki, egyebek között az olaszok sem. Az angolok ezt követően azzal próbálkoztak, ha már a vízkiszorítást nem, hát legalább a lövegek űrméretét csökkentsék le 356 mm-re, az olaszok azonban ezt a javaslatot is elutasították.
     A további korlátozások érdekében folytatott angol erőfeszítések egyébként más haditengerészeteknél sem találtak meghallgatásra. A franciák, az olaszokhoz hasonlóan, egy darabig ingadoztak ugyan, de végül ők is a nagyobb méretek mellett döntöttek, egyszerűen csak azért –azon kívül, hogy a szomszédok is ilyet építettek-, mert mint mindenki más, ők is úgy vélték, a modern fegyverekkel szemben megfelelő védettséget csak egy bizonyos mérethatár felett lehet elérni, és ami azt illeti, még a 35 ezer tonna is éppenhogy csak megfelelőnek találtatott erre.
     Ami viszont még a francia álláspontnál is sokkal többet nyomott a latban, az az US Navy véleménye volt. Az elsősorban az óceáni térségekben érdekelt amerikai haditengerészet kezdettől fogva ellenezte az angol javaslatokat, és egyáltalán nem támogatta a briteket sem a vízkiszorítás, sem a lövegkaliber csökkentésének az ügyében.
     Az olasz csatahajó-építés hírére a francia haditengerészet elállt a harmadik Dunkerque osztályú hajó megépítésétől, és egy ideig komolyan fontolgatták a második építésének a törlését is, arra gondolva, helyettük inkább 35 ezer tonnásakat építenek. Ez azonban nagy kiesést, és jelentős késést okozott volna a francia fejlesztésekben, mivel az új hajók megtervezése és az előkészítési munkák miatt a második új csatahajó építése csak jóval később indulhatott volna el. Így végül megépítették a második Dunkerque-et is, de a később Strasbourg névre keresztelt hajó elődjéhez képest jelentősen megerősített páncélvédelmet kapott. A franciák mindazonáltal még ebben az évben bejelentették, hogy ők is megépítenek két 35 ezer tonnás csatahajót.
     A két haditengerészet közti élesedő verseny azonban a két állam közti általános kapcsolatokra nem volt negatív hatással, és a két ország ebben az időben kimondottan baráti kapcsolatokat ápolt egymással. A jószomszédi viszonyt erősítette a Mussolini-Laval találkozó 1935 januárjában, és a katonai együttműködésről folytatott Badoglio-Gamelin konzultáció ugyanezen év júniusában. A kooperációnak löketet adott, amikor az angolok váratlanul tengerészeti egyezményt kötöttek Németországgal, amely lehetővé tette a Kriegsmarine újbóli felfegyverzését. A britek nem egyeztettek sem az olaszokkal, sem pedig az elvileg szövetséges franciákkal. Lépésük komoly felháborodást váltott ki mindkét országban, melyek nem utolsósorban éppen az egyre agresszívebb német külpolitika ellen kívántak szorosabban együttműködni egymással.
     Az angolokkal való olasz együttműködés addig is meglehetősen felületes volt csupán, harmadlagos jelentőségű mindkét ország számára, a csatahajó építések ezen nem sokat ronthattak. Az angolokat igazából nem is maguk az olasz csatahajók töltötték el aggodalommal, hanem sokkal inkább attól tartottak -mint kiderült, nem is alaptalanul-, hogy ezek hatására a többi európai haditengerészet is a nagy hadihajók irányába mozdul el, s az olasz építések tönkreteszik a britek addigi erőfeszítéseit az újabb haditengerészeti korlátozások bevezetésére. A térség országai közül igazából csak a gyenge haditengerészetekkel rendelkező spanyolok és a görögök érezték komolyan fenyegetve magukat az olasz flottafejlesztési program miatt, annyi befolyásuk azonban nem volt, hogy az olasz fegyverkezési programok ellen eredményesen fel tudjanak lépni.
    

Az épülő Littorio.
A 35 ezer tonnás olasz csatahajók építése egyébként nem jelentett fordulópontot, vagy nagyobb változást az olasz és a francia haditengerészetek egymás közti viszonyaiban sem. 1930 és 1935 között a francia haditengerészet 47 hadihajó építéshez fogott hozzá, összesen 231 ezer tonnányi vízkiszorítással. Ugyanezen idő alatt az olaszok 73 hajót kezdtek építeni, de ezek összes vízkiszorítása csupán 177,5 ezer tonna volt. (A két Cavour osztályú csatahajó átépítése ebbe nem számít bele.) Olaszország évente átlag 29,6 ezer tonnányi új hajóteret épített, ami mindössze 77 százaléka volt az évi 38,5 ezer tonnás francia építéseknek. A francia flotta fölénye valamelyest csökkent, de továbbra is magabiztosan őrizték vezető helyüket.
     Az angol aggályok egyébként valóban megalapozottak voltak, az olasz, és a rögtön utána bejelentett francia építéseken felbuzdulva a többi haditengerészet is egyre bátrabban kezdte feszegetni a washingtoni flottaszerződés kereteit. Hogy mentsék a menthetőt, 1935 végén egy újabb tengerészeti konferenciát hívtak össze Londonban, melynek célja a következő évben lejáró washingtoni szerződés meghosszabbítása, illetve újabb korlátozások elfogadtatása volt. A decemberben kezdődő konferencia nem indult bíztatóan, ugyanis Japán már januárban kivonult a tárgyalásokról. Március végén a résztvevő delegációknak ugyan sikerült egy egyezményt összehozniuk, ezt azonban Japánon kívül Olaszország sem írta alá.
     A megállapodás értelmében az aláíró tengerészetek csatahajóik ágyúinak legnagyobb megengedett kaliberét 406 mm-ről 356 mm-re csökkentették, hajóik életkorát pedig, melyet elérve cserélni lehetett őket, 20-ról 25 évre emelték. Az aláíró országok–az Egyesült Államok tartózkodásával- szándéknyilatkozatot fogalmaztak meg, melyben a vízkiszorítás 27 ezer tonnára, illetve a kaliber 305 mm-re csökkentését tűzték ki távlati céljukul. Az amerikaiak ezt nem voltak hajlandóak támogatni, és a záró egyezményt is csak úgy írták alá, hogy kijelentették, ha Japán és Olaszország 1937 április elsejéig nem fogadja el a kaliber 356 mm-esre való csökkentését, ők is érvénytelennek tekintik a megállapodást, és továbbra is a 406 mm-t tekintik a szabványos űrméretnek. Olaszország 1937 januárjában végül beleegyezett abba, hogy a jövőben megépülő csatahajóin nem használ 356 mm-esnél nagyobb űrméretet, Japán azonban továbbra sem volt hajlandó semmilyen korlátozást elfogadni. Az áprilisi határidő lejártával így az Egyesült Államok hivatalosan is visszatért a 406 mm-es kaliberhez, és a továbbiakban a többi ország sem tekintette magára nézve kötelezőnek a londoni konferencia korlátozásait.
    
A Warspite és két romboló.
A haditengerészeti egyezményeknek ezt követően már nem volt sok hátra. A további korlátozások elfogadtatásáért folytatott angol erőfeszítéseknek végképp lőttek, s egy évre rá a tengerészeti nagyhatalmak már az engedélyezett vízkiszorítás növeléséről tárgyaltak. Az amerikaiak 45 ezer tonnára szerették volna azt növelni, s a javaslatot a németek is támogatták. A franciák 40 ezer tonnát javasoltak, az angolok és az olaszok pedig maradtak volna a 35 ezer tonnánál, utóbbiak elsősorban pénzügyi megfontolások, illetve hajógyáraik korlátozott lehetőségei miatt. A 45 ezer tonnás vízkiszorítást végül azzal a kikötéssel fogadták el, csak akkor lép érvénybe, ha az egyezményeket alá nem író államokról –ezen főleg Japánt kell érteni- feltételezhető, hogy új csatahajóiknál túllépik a korábban megállapított 35 ezer tonnás limitet. Az aláíró államok természetesen azonnal éltek ezzel a feltételezéssel, így a 35 ezer tonnás limit 1938 után végképp múlttá vált. A háború előtti hónapokban aztán összeomlott minden megállapodás és korlátozás. Németország 1939 áprilisában felmondta az angolokkal kötött tengerészeti egyezményt, és szabad kezet követelt magának a további flottafejlesztésekben. Ezt követően Nagy-Britannia és Franciaország is kinyilvánította a londoni konferencia, illetve a hozzá kapcsolható egyezmények rendelkezéseinek hatályon kívül helyezését, és ebben nemsokára követte őket az Egyesült Államok és Olaszország is.
     Az eredetileg a 35 ezer tonnás korlátozás figyelembevételével épülő olasz csatahajók terveit menet közben némileg átdolgozták, melynek következtében a vízkiszorításuk 38 ezer tonnára nőtt. A változtatást természetesen nem hozták nyilvánosságra, ugyanúgy, ahogy a többi haditengerészet sem, melyek közül új csatahajóik építése során egynek sem sikerült pontosan tartani magát a 35 ezer tonnás limithez. Az áttervezés némi késedelmet okozott az építésekben, ugyanúgy, mint a hazai gyárak, illetve a külföldi szállítások késései. Problémát jelentettek az etiópiai háború miatt Olaszország ellen hirdetett szankciók is, melyek erősen korlátozták az országba irányuló kereskedelmet. Közvetlen gondot azonban ez sem jelentett, mivel az ország maga is képes volt az építéshez szükséges anyagok kitermelésére vagy előállítására, illetve elegendő felhalmozott készletekkel rendelkezett az építésekhez.
     A költségek mindezek ellenére az egekbe nőttek. Az eredeti költségvetés szerint az új csatahajók darabonkénti építési költsége 480 millió lírát tett volna ki, de ezt az első tervmódosítások után 560-570 millióra növelték. A végösszegről pontos adat nincs, a becslések szerint a Littorio osztályú csatahajók tényleges ára darabonként mintegy 800 millió líra lehetett.
    
Az Andrea Doria csatahajó az átépítés után.
Az egekbe emelkedő költségek ellenére az olaszok kitartottak a csatahajó építési program mellett, sőt, 1938-ban további két 35 ezer tonnás hajó megépítését jelentették be. Az eltökéltség egyik oka az volt, hogy az etiópiai háború miatt kiéleződött az angolokkal való, addig semleges viszony, s a Royal Navy felkerült a lehetséges ellenségek listájára. Míg a franciákkal vívandó háború esetén az olasz flotta -különösen annak tudatában, hogy a franciáknak erőik egy részét mindenképpen az atlanti partoknál kell hagyniuk- a siker reményével szállhatott volna harcba, az angolokkal szemben már igen nagy hátrányban volt, különösen a nehéz hadihajókat tekintve. Az adott időpontban, 1935 körül, Olaszországnak éppen egyetlen, aktív szolgálatban álló csatahajója sem volt, valamennyi építés vagy átépítés alatt állt, vagy tartalékállományba volt állítva. Cavagnari tengernagy nem is mulasztotta el kihangsúlyozni, hogy Olaszország fő gyengesége éppen a csatahajók hiánya, és a négy új csatahajó szolgálatba állítását követően az angolok majd kénytelenek lesznek visszavenni az arroganciájukból, a franciák pedig nagyobb készséget mutatnak majd az együttműködésre. Cavagnari ugyanezzel az érveléssel igyekezett elhallgattatni az anyaghiány, és a pénzügyi nehézségek miatt a flottafejlesztés visszafogását javasló hangokat is.
     Az olasz haditengerészet vezetése ezidőtájt, vagyis 1935 végén, jutott arra az elhatározásra is, hogy a Cavour osztály mintájára átépítik a másik két régi dreadnoughtjukat is. Az olasz tengernagyok úgy gondolták, ezzel egy négy hajóból álló, modernnek tekinthető csatahajóosztályt tudnak felállítani, viszonylag mérsékelt költségráfordítással. Az átépítések, melyek a Cavour osztályénál is nagyobb mértékűek voltak, 1937-ben kezdődtek meg. A hajók erősebb másodlagos fegyverzetet kaptak, mint a Cavour osztály, a 120 mm-es lövegek helyett 135 mm-eseket. A légvédelmi fegyverzet is korszerűbb volt, a régi 100 mm-es légvédelmi ágyúk helyett már az új 90 mm-eseket kapták meg, bár ez később nem vált előnyükre. Az új, a korábbinál hosszabb orr részt nem egyszerűen csak ráépítették a régire, mint a Cavouroknál, hanem a régit elbontva a hajó teljesen új orrot kapott. Ezenkívül természetesen itt is kicserélték a teljes gépi berendezést, megerősítették a páncélzatot, a lövegeket felfúrták 320 mm-re, és a hajók teljesen új felépítményeket kaptak.
     Az átépítések értelme ennek ellenére is erősen megkérdőjelezhető. Míg a Cavour osztály felújítása néhány évvel korábban még indokolható volt valamelyest, a Duilio osztály átépítésének szükségességét szinte semmilyen racionális érv nem támasztotta alá. A munkák értékes pénzügyi, emberi, és anyagi erőforrásokat vontak el az amúgy is szűkös olasz készletekből, és ezzel hátráltatták a sokkal fontosabb Littorio osztály építését is. A hajók még a felújításuk után is minden szempontból alacsonyabb harcértéket képviseltek, mint a velük egy kategóriába tartozó, az első világháború idejéből visszamaradt külföldi csatahajók. Egyetlen előnyük a nagyobb sebességük volt, aminek viszont csak a menekülésnél vették hasznát. A Duilio osztály felújítása már csak azért is értelmetlen volt, mert csak a két első Littorióval egy időben készültek el, melyek rögtön feleslegessé is tették őket.
     Az átépítések anyagi vonzata is nagyon súlyos volt. A két Cavour osztályú hajó felújítása egyenként 160 millió lírába került, míg a két Duilióé darabonként 302 millióba. Ha csak a Duiliók felújításának költségeit nézzük, ebből a pénzből akkor is bőven futotta volna legalább egy darab 27 ezer tonnás csatacirkálóra, vagy két darab 18 ezer tonnás zsebcsatahajóra, melyekkel az olaszok minden bizonnyal sokkal jobban jártak volna, mint a később haszontalannak bizonyuló régi hajókkal. (Vagy a négy hajó felújításának árából –elméletileg- bőven megépíthettek volna egy ötödik Littoriót.) A csatahajók átépítésével ráadásul túlterhelték az olasz gyárakat, melyek nem voltak képesek kielégíteni az új hajók építésének, és a régiek átépítésének egyszerre jelentkező anyagszükségletét. Ha eltekintenek a Duilio osztály átépítésétől, a két első Littorio osztályú hajót minden valószínűség szerint még 1940 júniusa, vagyis az olasz hadbalépés előtt sikerült volna szolgálatba állítani, és 1942-re elkészülhettek volna a másik két csatahajóval is.

A Roma vízrebocsátása.

    A londoni konferencián résztvevő államok közül néhányan egyféle szándéknyilatkozatot fogadtak el, melyben távlati célként a jövőbeli csatahajók vízkiszorításának 27 ezer tonnára való lecsökkentését jelölték meg. Az aláíró államok között volt Olaszország is, melynek haditengerészete számára, elsődleges működési területén, a Földközi-tengeren, ez a méret is nagyon jól megfelelt volna. A konferencia utáni első lelkesedésben rögtön neki is álltak egy ilyen egység tanulmányterveinek az elkészítéséhez. A flottavezetésnek az elképzelései szerint a 27 ezer tonnás csatahajó fő fegyverzetét kilenc darab 320 mm-es löveg, másodlagos fegyverzetét pedig 12-14 darab 140 mm-es löveg alkotta volna. Sebessége elérte volna a 30 csomót, hatótávolsága pedig 20 csomós sebesség mellett a 4.000 mérföldet. A hajó páncélzata azonos erősségű lett volna az épülőfélben levő Littorio osztályéval.
     A lelkesedés kissé alábbhagyott, amikor a mérnökök közölték, a megadott feltételek teljesítéséhez legalább 30 ezer tonna vízkiszorítás szükséges, hacsak nem akarnak valahol visszavenni a követelményekből. A 27 ezer tonnához vagy a páncélzat vastagságát kellett volna csökkenteni, vagy a sebességet 28 csomóra, vagy pedig a tüzérség lövegeinek számát kellett volna nyolcra csökkenteni, és azokat két négyágyús lövegtoronyban elhelyezni. A vezetés végül úgy döntött, ha a többi haditengerészet nem kötelezi el magát egyértelműen a 27 ezer tonna mellett, ők is inkább a 35 ezer tonnás sorozatot fogják folytatni.
     Minden bizonnyal az is a kisebb vízkiszorítás ellen szólt, hogy éppen ekkortájt voltak kénytelenek a Littorio osztály vízkiszorítását 35 ezer tonnáról 38.500 tonnára növelni, ugyanis a tervezők a 35 ezer tonnás határon belül nem tudták a hajóktól megkívánt paramétereket teljesíteni. Ugyanakkor viszont ez volt a végső határ, ameddig az olaszok el akartak menni. Úgy gondolták, az ország pénzügyi és ipari lehetőségei, a hajógyárak fejlettsége, illetve az olasz haditengerészet igényei ennél nagyobb hajók megépítését már nem indokolják. Az ország teherbíró képességét már a folyamatban levő fejlesztési program is a végsőkig igénybe vette, még több, és még nagyobb csatahajók építésének nem volt realitása. A nagy haditengerészetek közül egyedüliként az olaszok később sem tervezték 40 ezer tonnánál nagyobb szuper-csatahajók megépítését. A flotta távlati terveiben 1944-re hat aktív csatahajó szerepelt, a négy Littorio, illetve két régi csatahajó. A másik két felújított csatahajó tartalékban állt volna. 1942 után ez a terv annyiban változott, hogy a csatahajók közé besorolták volna a Toulonban olasz kézre került két francia csatahajót, a Dunkerque-et és a Strasbourg-ot is. Az olasz vélekedés szerint a két hajót 1946-ra sikerült volna kiemelni, kijavítani, és az olasz flotta kötelékében szolgálatba állítani.
    

Olasz helikopter kísérlet a harmincas évek közepén, a Fiume cirkálón.
Az olasz haditengerészet számára 1937-ben kidolgozott távlati fejlesztési program nagyjából a fenti elképzeléseket tartalmazta –leszámítva persze a két francia hajót-, és úgy számolt, optimális esetben az olasz flotta nagysága eléri majd az angol flotta 40, illetve a francia 77 százalékát. A következő évben nemcsak a két új Littorio osztályú csatahajó építését rendelték meg, hanem a Capitani Romani osztály 12 kisebb felderítő cirkálóját, valamint 16 nagy tengeralattjárót is. Az új hajók összvízkiszorítása elérte a 128 ezer tonnát.
     Az 1938-ban beindított olasz fejlesztési programot természetesen a franciák sem hagyták válasz nélkül, akikkel addigra már megromlott az olaszok viszonya. A franciák, akiknek az olaszok mellett lépést kellett tartaniuk a német haditengerészettel is, szintén megrendeltek még két csatahajót –aztán két év múlva még kettőt-, valamint két repülőgép-anyahajót, két cirkálót, 15 rombolót, hat nagy torpedónaszádot, és tíz tengeralattjárót, összesen 156 ezer tonnányi vízkiszorítással. Újabb egy év múlva, 1939-ben, mindkét haditengerészet további hadihajókkal bővítette a hajógyáraknak leadott megrendeléseket. Az olaszok ekkor rendeltek meg további három könnyűcirkálót, a Constanzo Ciano osztály egységeit, illetve hat rombolót, 12 tengeralattjárót, és két tartályhajót. 1936 és 1939 között az olasz haditengerészet megrendelt összesen 157 hadihajót, 277 ezer tonna vízkiszorítással, míg a franciák ugyanezen idő alatt 58 hajó építéséhez fogtak hozzá, összesen 191 ezer tonna vízkiszorítással.
     Az olasz haditengerészet végeredményben jól teljesített, és 1940-re majdnem behozta a franciákat. A két világháború között az olaszok összesen 286 hadihajót építettek meg, közel 600 ezer tonna vízkiszorítással, míg ugyanezen idő alatt a franciák 205 hajót építettek, 673 ezer tonnával. 1940-ben az olasz haditengerészet állományába 280 hajó tartozott, 700 ezer tonna vízkiszorítással, míg a franciába 240 hajó, 828 ezer tonnával. Ez annyit jelent, hogy az olaszoknak nagymértékben sikerült csökkenteni a lemaradásukat. Míg 1919-ben haditengerészetük nagysága a francia flotta 64 százalékát érte csak el, 1940-re már a 85 százalékát, ami lényegesen jobb érték volt, mint az eredetileg tervezett 77 százalék.

A Raimondo Montecuccoli cirkáló.

    Azonban míg mennyiségileg az olasz haditengerészet jelentős fejlődésen ment keresztül, és gyakorlatilag a francia flottával azonos szintre sikerült feljutnia, minőségi szempontból ennek a félelmetesnek látszó hajóhadnak már számos fogyatékossága volt. Ennek oka nem annyira az olasz ipar teljesítőképességében, hanem inkább az emberi tényezőben kereshető. A húszas évek pedig jól indult, a flottafejlesztésnél olyan széles látókörű, képzett, és újító szellemű tisztek jelölték ki a követendő irányt, mint Giovanni Sechi, Romeo Bernotti, Gino Ducci, Oscar di Giamberardino, vagy később Giuseppe Fioravanzo.
     Bernotti úgy vélte, az első világháború igazolta a Jeune École stratégiáját, s ezt a hadviselési módot az új harceszközök, mint például a tengeralattjárók és a repülők, minden korábbinál hatékonyabbá teszik. 1923-ban megjelent könyve, „A tengeri háború” (La guerra maritima), alkalmat adott számára, hogy kifejtse elgondolásait. Bernotti kijelentette, a jövő tengeri háborúi egészen más alapokra fognak épülni, mint az első világháború tengeri harcai. Véleménye szerint az olasz flottának egyaránt fel kell készülnie a közvetlen védelemre, vagyis a tengeralattjáró elhárításra, és a légvédelemre, valamint a közvetett védelemre, vagyis az ellenséges kikötők és flottakötelékek elleni támadásokra. A flotta magjának Bernotti is a nagy hadihajókat tekintette, de megjegyezte, hogy a szolgálatban álló egységek nem felelnek meg a jövő követelményeinek. Nagy fontosságot tulajdonított a légierővel való együttműködésnek, és ugyanakkor sürgette repülőgép-anyahajók építését, mivel szerinte egy tengeri erőnek bármely pillanatban szüksége lehet az azonnali légifedezetre, amit egy távoli szigetről operáló légierő nem tud biztosítani.
     A kisebb hajók jelentőségét mások vitatták, azt állítva, az általuk elért sikereket a nagy hadihajóknak köszönhették, melyek jelenlétükkel lekötötték az ellenség hasonló egységeit. A tengeralattjárók sikereit sokan annak tulajdonították, hogy a haditengerészetek egyáltalán nem voltak felkészülve az ellenük való védekezésre, és a háború első felében ehhez az eszközeik sem voltak meg.
    Romeo Bernotti tengernagy (1877-1974). A nagy hadihajók, és a támadó hadviselés híve volt Di Giamberardino tengernagy is. A mahanista alapvetésekkel megegyezően ő is azt állította, a flotta végső célja nem lehet más, minthogy egy döntő tengeri ütközetben elpusztítsa az ellenség flottáját. A kisebb hajókból álló flotta, és a guerre de course hadviselés alkalmas a portyázásokra, és a kisebb, kommandószerű rajtaütésekre, de ezeknek a tengeri háborúban döntő jelentősége nem lehet. Giamberardino is fontosnak tartotta a légierőt, de ellenezte anyahajók építését, mert ő is úgy vélte, az olasz flotta működési területén a szigeteken települt légierő is fedezetet tud biztosítani a hadihajóknak.
     Az olasz haditengerészet háborús stratégiájára talán Giuseppe Fioravanzo 1931-ben, „Tengeri háború és kombinált hadműveletek” (La guerra sul mare e la guerra integrale) címmel megjelent könyve volt a legnagyobb hatással. Ő alapvetően egy védekező stratégiát részesített előnyben, mivel úgy vélte, egy olyan, viszonylag kis térségben, mint a Földközi-tenger, a flotta igen sebezhető. A haditengerészet elsődleges feladata éppen ezért a hazai partok, és a fontosabb tengeri útvonalak védelme kell, hogy legyen. Fioravanzo úgy vélte, egy beltengeren a lehető legrosszabb stratégia könnyűcirkálókra alapozni a védelmet, mivel azok nem elég nagyok és erősek ahhoz, hogy másoknak védelmet tudjanak adni, ugyanakkor viszont ahhoz elég nagyok és értékesek, hogy ők maguk védelemre szoruljanak. A repülőgép-anyahajóknak Fioravanzo sem tulajdonított elsődleges jelentőséget, viszont ennek ellenére is szükségesnek tartotta néhány anyahajó megépítését.
    ."> Anyahajók építésére azonban ugyanúgy nem volt pénz, mint a csatahajókéra, mire pedig a harmincas évek elején elkezdett érkezni a pénz a haditengerészet kasszájába, a vezetésben és a flotta által követett irányban nagy változások következtek be. Az igazi fordulatnak általában 1934-et tartják, amikor Domenico Cavagnari-t nevezték ki a haditengerészet vezérkari főnökének, majd később tengerészeti miniszternek is.
     A pozícióra rangja és kora alapján elvileg Cavagnari régi ellensége -egyben akadémiai osztály és szobatársa-, Romeo Bernotti is esedékes lett volna, akit általában műveltebbnek és szélesebb látókörűnek tartottak, mint Cavagnarit. Cavagnari azonban háborús hős volt, aki az első világháborúban torpedónaszádjával több sikeres –bár nem sok eredménnyel járó- támadásban vett részt a Monarchia partvidéke ellen. Bátor katona és jó tengerész hírében állt, szakmai pályafutása makulátlan volt.
    Bernotti a háborúban egy romboló parancsnoka volt, harci bevetésben nem vett részt, viszont 1917-ben sikerült összeütköznie egy saját tengeralattjáróval. A hadbíróság ugyan nem ítélte el, ám az eset lemoshatatlan foltot ejtett szakmai hírnevén, s ettől kezdve balszerencsés parancsnokként könyvelték el, és olyan emberként, akinek nincs igazán jó gyakorlati érzéke. Amikor pedig parancsnokot kellett választani, az olaszok ezúttal sem az elméleti szakember, hanem a harcos tengerész mellett döntöttek, valamiért úgy gondolva, a háborús hősök a legmegfelelőbb emberek egy adminisztratív testület élére.
     Hasonló eset előfordult már a Regia Marina történetében, amikor az olasz haditengerészet megreformálásában elévülhetetlen érdemeket szerző Leonardi Cattolica tengernagyot szó szerint kiutálták a tengerészeti minisztériumból. Cattolica az általa bevezetett átfogó reformokkal gatyába rázta, és ütőképes erővé tette az olasz haditengerészetet, azonban ezzel nem tudott megbecsülés szerezni magának. Az olaszok az összevont szemöldökű, zord tengeri hősöket szerették, és a joviális öregúr a lehető legtávolabb állt ettől a képtől. Amikor népszerűtlen intézkedései, például a kötelező nyugdíjazás bevezetése után ellenfelei Cattolicát több ízben is nyilvánosan inzultálták, a tengernagy annyira elvesztette minden tekintélyét, hogy végül kénytelen volt lemondani. Helyére a török háború egyik tengeri hőse, Enrico Millo ellentengernagy került, aki nyilván jó kötelékparancsnok volt, azonban egy ilyen nagy hivatali szervezetet irányítására teljesen alkalmatlan volt. Ennek ő is tudatában lévén alig egy év elteltével le is mondott állásáról.
    Domenico Cavagnari tengernagy (1876-1966). Millóval ellentétben azonban Cavagnari főparancsnokként és miniszterként egyaránt jól teljesített. A flottafejlesztés fellendülése az ő hivatali évei alatt következett be, nem kis részben az ő tevékenységének köszönhetően. Sikeresen lobbizott a költségvetés emeléséért, kiharcolta az új csatahajók megépítését, és majdnem sikerült egyenrangúvá tennie az olasz haditengerészetet a régi ellenség, a franciák flottájával. (Természetesen gondosan vigyázott arra is, hogy fő riválisát biztos távolságban tartsa az általa irányított flottától. Amikor az 1938-ban nyugdíjba vonult Bernotti az olasz hadbalépés után ismét szolgálatra jelentkezett, és szeretett volna az olasz haderők főparancsnoka, Badoglio marsall mellett tengerészeti tanácsadó lenni, Cavagnari megtorpedózta az elképzelést, és Bernottit egy katonai misszió élén elküldte Marokkóba.)
     Cavagnari bürokratának sem volt rossz, sőt, túlságosan is jó volt. Ezen a területen is különösen nagy súlyt fektetett az elvágólagos rendre, hogy minden hivatalos irat és akta szabályszerűen pecsételve és iktatva legyen, és mindenről legyen írásos feljegyzés. A szolgálati utat mindenkinek szigorúan be kellett tartania, a rendszerből minden egyéni kezdeményezés ki volt zárva. Mindenkinek az elöljáró parancsait kellett követnie, mindent engedélyeztetnie, és mindent szigorúan dokumentálnia. Békeidőben az ilyen hivatali rend valamelyest megszokott volt, háborús körülmények között azonban súlyos teherként nehezedett a vezénylő tisztekre, és egyszerűen lehetetlenné tette a határozott, gyors döntések meghozatalát.
     Cavagnari másik jó tulajdonsága volt, hogy szinte félt a technológiai újdonságoktól, akár egy babonás vénasszony. A radart „ördögi találmánynak” nevezte, és igyekezett tőle gondosan távol tartani a flottát. Több ízben is kijelentette, nem hajlandó a flotta hajóira semmilyen kísérleti stádiumban levő eszközt, vagy holmi divatos újdonságot felszerelni, csak a jól bevált, már bizonyított technikát. A radar, és többi újdonság fejlesztését a flotta nem támogatta, azt a fejlesztésben részt vevő kutatóintézetek gyakorlatilag a saját szakállukra folytatták, amíg futotta rá a pénzből.
     A flottavezetés később legsúlyosabb következményekkel járó melléfogása azonban a haditengerészeti légierő kérdésében tanúsított állásfoglalása volt. Cavagnari egyáltalán nem becsülte le a légierő jelentőségét, s annak a tengeri hadműveletekben mindig nagy szerepet tulajdonított, azonban úgy vélte, a flottának nincs szüksége saját légierőre és anyahajókra. A flotta fő hadműveleti területén, a Földközi-tenger középső részén és keleti medencéjében, a nagyrészt olasz kézen levő szigetvilág számos kiváló repülőteret biztosított az olasz légierő számára, s a flottavezetés úgy vélte, ezekről a repülőterekről a légierő kiválóan biztosítani tudja majd a flotta hajóinak légi támogatását. Nem érezték tehát szükségét sem önálló haditengerészeti légierőnek, sem anyahajóknak.
     Ez az álláspont némileg még érthető is lett volna, azonban az már legalábbis különös, hogy mindennek ellenére a flotta elmulasztotta kidolgozni az 1923-ban megalakult Regia Aeronauticával való együttműködés részleteit. A harmincas években ugyan több, ezzel foglalkozó tanulmány is született, melyek a két fegyvernem tevékenységének összehangolását elemezték, a vezetés azonban elmulasztotta ezeket az elveket a gyakorlatba is átültetni. A háborúban aztán később ez is visszaütött, s a flotta és a légierő együttműködését rendszerint a teljes káosz jellemezte. Az olasz pilótákat még arra sem képezték ki, hogy egyáltalán meg tudják különböztetni a saját és az ellenséges hajókat, s gyakran megesett, hogy éppen azokat a saját hadihajókat bombázták, melyeknek a segítségére hívták őket.
     A hadihajók, és az elvileg a támogatásukra hivatott repülőgépek között semmilyen közvetlen kapcsolat nem volt. A hivatalos szolgálati útvonalat harci körülmények között is be kellett tartani, ami úgy nézett ki, hogy ha valamelyik köteléknek, vagy hadihajónak légi támogatásra lett volna szüksége, nem a légierőhöz fordult, hanem saját parancsnokságához, amelyik továbbította a kérést a haditengerészet főparancsnokságának, a Supermarinának. A Supermarina eljuttatta ezt a kérést a légierő főparancsnokságának, a Superaerónak, amely továbbította azt az illetékes területi parancsnokságnak, amely aztán riasztotta a legközelebbi repülőteret. (A rendszer egyébként egészen hasonló volt a németeknél is.) A légi támogatásra vonatkozó kérelmet természetesen minden útba eső állomáson gondosan dokumentálták, és könyvelték. A háborúban ennek az eljárásnak a következménye persze az lett, hogy az igényelt légi támogatás gyakorlatilag soha nem érkezett meg idejében, már ha egyáltalán megérkezett valaha is.
    

Az olasz légierő egyik legsikeresebb gépe, a Savoia-Marchetti SM.79 Sparviero.
A szigeteken települt légierő optimális esetben valóban jelentős támogatást nyújthatott volna a flottának, bombákkal és torpedókkal támadva az ellenség hajóit. (A gyakorlatban persze az olasz légierő később csapnivalónak bizonyult.) Azonban lett volna akármilyen jó az együttműködés, egy több száz kilométer távolságra levő szigetről képtelenség lett volna vadászfedezetet biztosítani a hajóknak. Erre, valamint arra gondolva, hogy a légierővel való kooperáció talán mégsem megy majd olyan olajozottan és zökkenőmentesen, a tájékozottabb tisztek, mint például Bernotti, már a húszas évek végén javasolták repülőgép-anyahajók megépítését. Több tervezet is született, melyek megépítését azonban az akkori tengerészeti miniszter, Benito Mussolini, nem hagyta jóvá. Mussolini nem volt feltétlenül az anyahajók ellensége -bár maga is a csatahajókat tartotta fontosabbnak-, de az adott időpontban egyszerűen nem volt pénz anyahajók építésére sem.
     Cavagnari sem utasította el mereven anyahajók megépítését, csak egyszerűen másodlagos-harmadlagos jelentőségűnek tartotta azt. Elsősorban ő is a szigeteken települt szárazföldi légierőben bízott, és úgy vélte, ezek támogatása bőven elég lesz a csatahajók számára a jövendő tengeri hadműveletekben. Az anyahajók nem kaptak prioritást, és a tengerészet fontossági listáján az utolsó helyre kerültek. (Ugyanúgy, mint a francia vagy a német haditengerészetnél.) Csak a csatahajó-flotta teljes kiépítése után került volna sor arra, hogy az olasz haditengerészetet néhány anyahajóval is felszereljék, azonban még ezek a hajók is mind átépítések lettek volna. Már a harmincas évek közepén kijelölték erre a célra a Roma és Sparviero utasszállítókat, majd később a Bolzano nehézcirkálót, és még később, 1942 végén, a Toulonban zsákmányolt francia Foch nehézcirkálót.
     Az első két hajó átépítését már a harmincas évek vége felé elkezdhették volna, és ebben az esetben 1941-42 tájékán szolgálatba is állhattak volna. Helyettük azonban inkább a régi dreadnoughtok felújítására költötték a pénzt, amit nem akartak anyahajókra pazarolni. Mussolini csak az olasz hadüzenet idején, 1940 júniusában adott engedélyt arra, hogy a Romát kisegítő anyahajónak alakítsák át. A hajó felépítményeit részben elbontva egy repülőfedélzetet és egy kisebb hangárt eszkábáltak volna a hajóra, ahonnan néhány repülőgépet tárolni és üzemeltetni lehetett. Csak a tarantói angol támadást követően határozták el a Roma teljes átépítését, valódi anyahajóvá, mely képes lett volna csatahajók kíséretében hajózni, és azoknak légifedezetet biztosítani. Alig néhány nap múlva ezt az utasítást azonban már vissza is vonták, és a pénzügyi nehézségekre, anyagbeszerzési gondokra, és az átépítés várhatóan túl hosszú idejére hivatkozva ismét törölték a projektet. Az olasz tengernagyokat felbátorította a német bombázók Illustrious elleni sikeres támadása is, ami szerintük bizonyította az anyahajók sebezhetőségét, és gyenge harcértékét. Csak a matapáni katasztrófát követően, melyet megfelelő légifedezet mellett tökéletesen el lehetett volna kerülni, álltak neki nagy kapkodva a Roma átépítésének. Az egész jól sikerült anyahajó, mely végül az Aquila nevet kapta –miután egy Roma már volt a flottában-, 1943 őszére készült el, pont az olasz fegyverletétel idejére.
    
Az Aquila anyahajó, rövid pályafutása végén, nem sokkal lebontása előtt.
Nagyjából ugyanilyen pályát futott be az olasz radar kifejlesztése is. Az olaszok pedig a radarfejlesztés úttörői közé tartoztak, hiszen –az ekkor éppen az Egyesült Államokban élő- Guglielmo Marconi már 1922-ben javasolta egy ultrarövid hullámhosszon működő bemérő készülék kifejlesztését, méghozzá elsősorban tengerészeti alkalmazásra. Kísérletei alapján Marconi biztos volt benne, egy ilyen készülékkel több mérföldes távolságról előre lehetne jelezni ismeretlen hajók, vagy éppen a part feltűnését, aminek különösen éjszaka, vagy rossz látási viszonyok között látták volna nagy hasznát.
     Egy évtizeddel később, már ismét Olaszországban, Marconi a mikrohullámon működő rádiókon dolgozott, és 1933-ban először létesített úgynevezett rádiótelefon összeköttetést Castel Gandolfo és a Vatikán között. Munkája során felfigyelt arra, hogy valahányszor az antennák előtt járművek, vagy akár gyalogosok haladtak el, a monitoron mindig a jelzések amplitúdójának változása volt megfigyelhető. Marconi ismét elővette régi ötletét, és újból javasolta, lássanak hozzá egy katonai célokra is alkalmas radarkészülék kifejlesztéséhez. Hogy a radar működési elvét szemléltesse, Marconi a mikrohullámú rádió antennáival tartott bemutatókat, melyeken a frekvenciaváltozások jelezték, mikor halad el gépkocsi az antennák előtt. Az egyik ilyen bemutatón Mussolini is részt vett.
     Végül 1936-ban, a livornói Királyi Híradó és Elektrotechnikai Intézetben, a haditengerészet megbízásából megalakult az a kutatócsoport, melynek feladata volt egy kísérleti „rádió-bemérő” készülék megalkotása. A Giancarlo Vallauri vezette csoport 12 főből állt, a munka oroszlánrészét azonban Ugo Tiberio és Renato Ricamo végezte. A lelkes, de a támogatást nélkülöző, mindössze évi 20 ezer líra költségvetéssel gazdálkodó kutatócsoport már megalakulása évében előállt egy működőképes, 200 MHz-en működő radarral, majd 1939-re megalkotta ennek jóval tökéletesebb változatát, mely a 0,7 méteres rövidhullámon működve a felszíni célpontokat 12 km-es, a légi célokat 30 km-es távolságról volt képes jelezni. Ez nagyjából megfelelt a korabeli angol és német radarok teljesítményének.
     A haditengerészet azonban nem törődött a kutatások eredményeivel, és édeskevés figyelmet fordított az új radarkészülékre. A technológiai újdonságoktól idegenkedő Cavagnari tengernagy megbízhatatlan kísérleti eszköznek tekintette az új készüléket, aminek szerinte semmilyen gyakorlati haszna nem volt. További anyagi támogatások hiányában a kutatások itt meg is rekedtek, és csak a haditengerészetet a háború első évében érő katasztrófasorozatok után indultak be ismét, amikorra viszont az olaszoknak már akkora lemaradásuk volt az angol és amerikai fejlesztésekkel szemben, amit a hátralevő néhány évben már nem tudtak behozni.
    
A diverzáns akciókhoz is használt CB típusú tengeralattjárók egyike.
Míg a technológiai újdonságok fejlesztése, és az anyahajók építése terén az olaszok nem tartottak lépést a többi tengeri nagyhatalommal, egy másik csoporttal, melyet pedig közvetlenül a háború előtt alakítottak csak meg, komoly sikereket értek el. A haditengerészet különleges alakulatait 1939-ben vonták össze az Első Támadó Flottillába (1. Flottiglia Mezzi d’Assalto), majd 1941-ben az akkori parancsnok, Vittorio Moccagatta, átszervezte, és Tizedik MAS Flottilla, azaz Decima Flottiglia MAS néven alakította újjá a csoportot.
     A diverzáns akciók lebonyolítására létrehozott alakulat mondhatott magának némi előzményeket, hiszen egyik legsikeresebb eszköze az 1918-ban a Viribus Unitist elsüllyesztő ember vezette torpedó, a Mignatta némileg korszerűsített változata, a Maiale volt. Az osztaghoz tartoztak ezenkívül a Gamma nevű alakulat búvárai, az úgynevezett harci úszók, akik tengeralattjáróról, vagy az ellenséges kikötő közelében létrehozott titkos bázisról indulva hatoltak be a célpontként kiszemelt kikötőkbe, és aknázták alá az ott horgonyzó hajókat. A Decima MASnak ezenkívül volt egy felszíni alakulata is, mely robbanótöltettel felszerelt motorcsónakokkal, az úgynevezett barchinókkal volt felszerelve, amiket az alakulat katonái vezettek neki az ellenséges hajóknak. Sem a barchino, sem a maiale nem japán mintájú kamikaze jármű volt. A maiale egyszerű szállítóeszköz volt, ami a búvárokat és az aknákat a célponthoz szállította, a barchinót pedig ütközés előtt elhagyta a pilótája. (Utóbbi esetben persze a túlélés esélye így sem volt túl jó, hiszen a támadás után a felriasztott ellenséges hajók tengerészei rendszerint céllövészetet tartottak a csónak vízben úszó vezetőjére.)
     A Decima MAS később az olasz haditengerészet legsikeresebb alakulata lett, tetterős és kezdeményezőkész parancsnokaik irányítása alatt a fegyverszünetig 25 hajót süllyesztettek el, összesen több mint 130 ezer tonnával.

A Vittorio Veneto ágyúi.

A flotta a háborúban.

    Ahogy látszólag elég illogikus volt Olaszország első világháborúba való belépése korábbi szövetségesei ellen, ugyanolyan meglepőnek tűnik, hogy 1940-ben annak az országnak az oldalán léptek a háborúba, melyet Mussolini alig öt évvel korábban még „a gyilkosok és a pedaraszták országának” nevezett, uralkodó ideológiájáról pedig kijelentette, hogy az „az őserdei germán törzsek forradalma Róma latin civilizációja ellen”.
     Az események ilyetén alakulása ezúttal nem kizárólag a Duce ideológiai flexibilitásának volt csak köszönhető, hanem az Európából ezúttal is semmit sem értő angol külpolitika ostobaságának. Alapvetően az ő szűklátókörűségük és beképzeltségük sodorta át Mussolinit annak az embernek az oldalára, akit nem sokkal korábban még „borzalmas szexuális degeneráltnak” minősített, és akit 1934-es találkozójuk után röviden így jellemzett: „Micsoda bohóc!
     Akármennyire is megvetette Hitlert, Mussolini mindig is elismerte az első világháború utáni békeszerződések igazságtalanságát, és szorgalmazta azok revízióját, már csak azért is, hogy Németország jogos követeléseit legalább részben kielégítve kihúzzák a német nacionalizmus és a revansizmus méregfogát. 1933-ban egy négyhatalmi konferencia összehívását javasolta, melyen Anglia, Franciaország, Olaszország és Németország részvételével megvitatták volna a békeszerződések felülvizsgálatát, és békés korrekcióját. A javaslatot, melyhez a Duce nagy reményeket fűzött, Anglia és Franciaország azonnal elutasította, és élénken tiltakoztak ellene a háború legnagyobb nyertesei, a puszta létezésüket is a versaillesi szerződéseknek köszönhető kisantant államok is.
     A kudarc ellenére Mussolini még ezt követően sem óhajtott Hitlerrel közösködni, noha nagy csodálójának, aki szinte példaképének tekintette, már hatalomra jutása előtt egyik legfontosabb külpolitikai célkitűzése volt az Olaszországgal való szövetség, melynek érdekében habozás nélkül kész volt lemondani a Dél-Tirolra támasztott német/osztrák igényről. Az 1934-es találkozójukon még egyértelműen Mussolini játszotta a prímet, mellette Hitler csak egy megszeppent kisinasnak tűnt. Az egyetlen téma, melyről Mussolini hajlandó volt tárgyalni, Ausztria kérdése volt, melyet az olaszok ütközőállamnak tekintettek köztük, és Németország között, s melynek semlegessége éppen ezért nagyon fontos volt számukra. Mussolini, aki személyes jó barátja volt az osztrák kancellárnak, Engelbert Dollfussnak, tisztában volt a két ország egyesítésére irányuló német szándékokkal, és figyelmeztette Hitlert, ne próbáljon beavatkozni Ausztria belügyeibe. Ezt a Führer készségesen meg is ígérte.
    

Hitler és Mussolini az 1934-es velencei találkozón. A kép jobb szélén Cavagnari tengernagy.
Alig másfél hónappal a találkozó után azonban az osztrák nácik, akiket az SS is támogatott, puccskísérletet hajtottak végre Bécsben. Megrohanták a kancelláriát, és Dollfusst megölték. (Talán érdemes hozzátenni, Ausztriában természetesen szó sem volt semmiféle demokráciáról. Dollfuss ugyanolyan fasiszta diktátor volt, mint Kelet- és Közép-Európa összes többi országának vezetője.) Maga a puccs végül gyorsan megbukott, ám az eset a háború szélére sodorta Olaszországot és Németországot.
     Hogy Hitlernek volt e valami köze az osztrák nácik akciójához, az vitatott kérdés. Valószínűleg nem, legalábbis Franz von Papen visszaemlékezései szerint, aki azt írta, mikor a puccskísérletet követő napon találkozott Hitlerrel, az láthatóan teljesen pánikban volt, hangosan szidta az osztrák nemzetiszocialistákat, és attól tartott, az eset egy új Szarajevóvá fog válni.
     Mussolinit nem kevésbé feldúlták a történtek. Eltekintve attól, hogy az események idején Dollfuss családja éppen nála vendégeskedett, és a kancellár feleségével ő kellett, hogy tudassa férje halálhírét, különösen kellemetlenül érintette, hogy Hitler látszólag bolondot csinált belőle, és megszegte a néhány héttel korábban tett ígéretét Ausztria semlegességének tiszteletben tartásáról. A Duce őrjöngött dühében. Elrendelte a mozgósítást, és azonnal négy hadosztályt vezényelt a Brenner-hágóhoz, hogy fegyveresen is beavatkozzon, ha a németek benyomulnak Ausztriába. Mussolini arra is kész volt, hogy hadat üzenjen Németországnak, de csak akkor, ha ebben Anglia és Franciaország is támogatja. A két nyugati ország azonban a füle botját sem mozgatta az ausztriai eseményekre. Végül, miután Hitler újabb ígéretet tett, hogy nem avatkozik be az osztrák ügyekbe, valamint feloszlatta az Osztrák Légiót, és megtiltott minden kapcsolatfelvételt az osztrák nácikkal, a válság elcsitult, és a nyugati támogatás nélkül maradt olasz hadsereget visszarendelték az osztrák határtól.
    Kis ember a nagy ember árnyékában. Dollfuss és Mussolini. Újabb egy évnek kellett eltelnie, mire a németek Saar-vidéki bevonulása, s a német hadsereg és légierő újrafelfegyverzésének megindulása meggyőzte az angolokat és a franciákat, hogy Hitler tényleg veszélyes lehet számukra, és most már hajlandók voltak tárgyalni az olaszokkal. A három miniszterelnök, MacDonald, Flandin, és Mussolini, az olaszországi Stresában találkozott, 1935 áprilisában. A határozott fellépést szorgalmazó franciákkal és olaszokkal ellentétben az angolok nem voltak hajlandóak semmilyen elkötelezettséget vállalni. Aláírták ugyan a németeket elítélő nyilatkozatot, de nem voltak hajlandóak semmilyen ígéretet tenni arra, hogy a fegyverszüneti egyezmények újabb megsértése esetén tevékenyen is hajlandóak fellépni Németország ellen.
     Az angolok ugyanis, jó szokásuk szerint, már megint külön utakon jártak. Nem különösebben érdekelte őket sem Ausztria, sem a Saar-vidék, hanem kizárólag a saját érdekeik, és a saját biztonságuk, melyet a Royal Navy garantált. A megelőző években sok fejfájást okoztak nekik a francia és az olasz flottafejlesztések, melyeket nem tudtak korlátok közé szorítani. Bár a két ország elsősorban egymás ellen fegyverkezett, az angolok saját érdekeltségeiket is veszélyeztetve látták, ezenkívül jókora presztízsveszteséget jelentett nekik, hogy nem tudtak befolyást gyakorolni az érintettekre. Most viszont egy megértő és készséges tárgyalófélre találtak, aki kész volt tiszteletben tartani a britek kéréseit és kívánságait. Alig két hónappal a stresai egyezmény megkötése után az angol és német külügyminiszter, Hoare és Ribbentrop, aláírták az angol-német tengerészeti egyezményt, mely hivatalosan is lehetővé tette a németek számára egy új hadiflotta kiépítését.
     Mindez a németek ellen nagy nehezen létrehozott angol-francia-olasz szövetség felrúgását jelentette, ami szabályos sokkhatásként érte a másik két felet, akiket London semmiről sem értesített. A korabeli jelentések szerint „Mussolini majdnem a plafonig ugrott”, amikor értesült a történtekről, és nem volt kisebb a megrökönyödés a francia oldalon sem. Valószínűleg ez volt az a pont, ahol a Duce először gondolkozott el komolyan azon, érdemes e neki ilyen szövetségesekre támaszkodnia? És ha Mussolininek netán még voltak efelől kételyei, azt a britek rövidesen eloszlatták.
     Az újabb töréspontot Etiópia –akkoriban Abesszínia- jelentette. Az ország már régóta az olasz gyarmatosító törekvések célpontja volt, már csak kizárásos alapon is, hiszen ez volt az egyetlen, még független afrikai ország, az olaszok tehát már nem is tudtak volna mást gyarmatosítani. A szomszédos Eritrea és Szomália egy ideje már olasz kézen volt, logikusnak látszott tehát, hogy a köztes területet is megpróbálják megszerezni. Az olaszokat ezenkívül a revánsvágy is hajtotta, hiszen jól emlékeztek arra a szégyenletes és megalázó vereségre, amit negyven évvel korábban, az első gyarmatosítási kísérletkor, az etióp csapatok az olasz seregre mértek.
     Az újabb beavatkozásra jó ürügyet szolgáltatott egy szomáliai olasz határállomás elleni etióp támadás, 1934 novemberében. Olaszország ezt követően csapatokat vezényelt Eritreába, ahol nagy mennyiségű hadianyagot is felhalmoztak, egyértelművé téve ezzel szándékaikat. Mussolini a francia és angol politikusokkal való találkozásain, így a stresai értekezleten, egyértelműen célozgatott a várható háborúra, ám soha semmilyen tiltakozást nem tapasztalt partnerei részéről. A franciák egyenesen közölték vele, amennyiben Olaszország lemond tunéziai követeléseiről, és kiáll Ausztria függetlensége mellett, szabad kezet adnak nekik Etiópiában. Az angolok hallgattak, majd amikor az olaszok megindították a támadást, hirtelen hangos tiltakozásba kezdtek. Szankciókat hozattak Olaszország ellen a Népszövetségben, és fenyegetőzéseikkel a franciákat is rákényszerítették arra, hogy megszavazzák ezeket a szankciókat.
    
A hipokrita angol képmutatás egyik szép példája. Karikatúra az olasz gyarmatosításról.
A brit külpolitika ilyen alakulása nem kis részben az új külügyminiszternek, Anthony Eden-nek volt köszönhető, aki kimondottan gyűlölte Mussolinit, mivel az egy korábbi tárgyaláson megsértette őt. Eden inkább a németekkel akart egyezségre jutni, akik szerinte civilizáltabbak és kompromisszumkészebbek voltak, mint az olaszok. Ahogy később Henry Kissinger írta: „Nagy-Britannia vezetőinek szembe kellett volna szállniuk Hitlerrel, és kiegyezniük Mussolinivel. Ők pont az ellenkezőjét tették, kiengesztelték Németországot, és szembefordultak Olaszországgal.
     Az angolok elég gyorsan rájöttek, hogy rossz lóra tettek, és már következő évben feloldották a szankciókat Olaszország ellen, addigra azonban már késő volt. Az angolok kétszínű magatartását és a franciák tehetetlen gyengeségét tapasztalva Mussolini úgy látta, a nyugati demokráciák szövetségesként részben értéktelenek, részben megbízhatatlanok. 1936 januárjában közölte a római német nagykövettel, javítani akarja a Németországgal való kapcsolatokat, és nem ellenzi egy szoros szövetség létrehozását Ausztria és Németország között. Az év végén megalakult a Róma-Berlin tengely, következő évben pedig Olaszország csatlakozott a Németország és Japán által létrehozott antikomintern paktumhoz.
     Mussolini továbbra is rendkívül ellenszenvesnek találta Hitlert és rendszerét, de azt kellett látnia, hogy erőszakos fellépésével a német diktátor mindent elért, amit akart, s a nyugati demokráciák, a nyílt konfrontációt elkerülendő, előbb-utóbb minden esetben teljesítették követeléseit. Ezt látva Mussolini egyre szorosabbra fonta kapcsolatait a sikert sikerre halmozó nemzetiszocialista rendszerrel, és utánozni kezdte azt, nyilván abban a hitben, hogy ezzel leutánozhatja a németek sikereit is. Hitlert továbbra sem kedvelte, de már tartott tőle, és kezdte csodálni. Alighanem az első találkozójuk után alig két héttel lezajlott hosszú kések éjszakája volt az a fordulópont, ahol megváltozott a véleménye az általa addig szánalmas pojácának tartott Hitlerről. A történtek Mussolinit mélyen felháborították, ám ugyanakkor lenyűgözte a német diktátor gátlástalansága, határozottsága, és könyörtelensége. (Ugyanúgy, ahogy Sztálin is ekkor kezdte el becsülni német kollégáját, különösen mivel az a híresztelés terjedt, Hitler sajátkezűleg végzett Röhm-el.) Következő, 1938-as találkozójukon már egyenrangú félként találkoztak Hitlerrel, ezt követően pedig egyre inkább a német diktátor vált kettejük közül a domináns személyiséggé, aki mellett Mussolini egyre jobban belekényszerült a másodhegedűsi szerepkörbe.
    
Hitler és Mussolini a népszerűségüket élvezik, 1938-ban, Münchenben.
A Duce mindezt jól látta, ám továbbra is meg volt győződve róla, hogy országa Németország mellett tud leginkább feltörni, a német szövetség tehát minden személyes ellenérzése dacára létszükséglete Olaszországnak. Hogy személy szerint mi volt a véleménye Hitlerről, azt jól szemlélteti Ciano egyik feljegyzése. Nem sokkal a háború előtt egy napon Ciano észrevette, hogy apósa a szokásosnál is gondterheltebb és mogorvább. Mikor megkérdezte, mi történt, kiderült, hogy Mussolini épp egy táviratot fogalmazott meg, melyben gratulált Hitlernek egy sikertelen merényletkísérlet szerencsés túléléséhez. Mussolini panaszkodott, milyen keserves feladat volt a távirat megfogalmazása, és meg is magyarázta, miért: „Egyetlen olasz sem érezhet örömet, amikor arról értesül, hogy Hitler megmenekült a haláltól.
     Az Anschlusst Mussolini végig ellenezte, de 1938-ban már nem tudott, és nem is akart ellenkezni Hitlerrel –akit a háta mögött továbbra is „átkozott németnek” nevezett-, aki az olasz jóváhagyásért cserébe lemondott minden, Dél-Tirollal szemben támasztott német követelésről. (Az Anschluss egyébként ugyanolyan rögtönzés volt, mint szinte minden, amit Hitler csinált. Nem volt semmilyen előre kidolgozott terv, a megszállást szinte néhány nap alatt készítették elő, a pillanatnyilag éppen kedvező körülményekre reagálva, és azokat gyorsan kihasználva.)
     Hogy valamennyire fenntartsa azt a látszatot, hogy Olaszország egyenrangú partnere Németországnak -amit persze ekkor már senki nem vett komolyan-, Mussolini, most már állandóan a német Vezért utánozva, mindig igyekezett reagálni Hitler lépéseire. A prágai bevonulásra válaszul például megszállta Albániát, gondolva, ha Hitler elfoglal egy országot, akkor az egyenlőség elve alapján neki is ezt kell tennie, hogy ne látszódjon ő se kisebb embernek, mint a Führer. Az egyébként, hogy Hitler ezúttal sem egyeztetett vele, és nem is tájékoztatta semmiről, annyira feldühítette, hogy egy rövid ideig a német szövetség felmondását fontolgatta, és ismét csapatokat vont össze az északi határon. Ennél messzebbre azonban ezúttal sem merészkedett. Ahogy már előző évben megjegyezte: „Nem lehetek mindig én az, aki felvonul a Brenner-hágónál. 1934-ben még le tudtam volna győzni a hadseregét. Most már nem tudom.
     A nagy háborútól kezdetben igyekezett óvatosan távol tartani magát, ám amikor 1940 tavaszán a francia fronton bekövetkezett a nagy német áttörés, úgy látszott, itt az utolsó pillanat, hogy a győzteshez csatlakozzon, és részesedjen a diadalból anélkül, hogy áldozatokat kelljen hoznia érte. Franciaország nyilvánvalóan verve volt, Angliáról pedig mint mindenki más, az olaszok is azt hitték, nem lesz képes folytatni a harcot szárazföldi szövetségese nélkül, és kénytelen lesz békét kérni a németektől. Mussolini úgy érezte, gyorsan meg kell ragadnia a kínálkozó lehetőséget, amíg nem késő. Ahogy Cianónak megjegyezte: „Nem ülhetek a fotelban hátradőlve, és a harcot nézve. Amikor túl leszünk a háborún és eljön a győzelem, így üres kézzel maradok!

Olasz cirkálók kötelékben.

    1940 nyarára az olasz haditengerészetnek már készen volt a hivatalos stratégiája, melyet az európai háborúba való belépés esetén követni szándékoztak. Az ellenség –ekkor még mindig a franciákra gondoltak- várható túlereje miatt a flottának defenzív taktikát írtak elő, melyben a nagy egységeknek a hazai partok és az afrikai gyarmatokkal való összeköttetés védelmét kellett biztosítaniuk, míg a kisebb hajók, főleg a tengeralattjárók, rajtaütésszerű támadásaikkal gyengítették volna az ellenfelet. A felszíni flottát igyekeztek együtt tartani, hogy szükség esetén maximális erőt tudjanak kifejteni. A hivatalos stratégiát jól összefoglalta Guido Po tengernagy 1940-ben írt tanulmányának három pontja, mely szerint: 1. A felszíni flottát defenzív, a tengeralattjáró flottát offenzív célokra használják fel. 2. Olaszország kedvező földrajzi elhelyezkedését kihasználva a flotta és a légierő elvágja az ellenség összeköttetési vonalait. (Gibraltár és Alexandria között.) 3. A légierővel való széleskörű együttműködés pótolja az anyahajók hiányát.
     Az alapelveket tehát szépen lefektették, ám a gyakorlati megvalósítás feltételeiről senki sem gondoskodott. A flotta már régóta a védekező hadviselésre készülődött, de senki nem törődött az ehhez szükséges eszközök kifejlesztésével, illetve a védekező taktikák kidolgozásával és begyakorlásával. A flotta egyáltalán nem készült éjszakai harcokra, és nem is látták el a hajókat az ehhez szükséges eszközökkel. Ami még különösebb, hogy nem dolgozták ki a konvojok felállításának módszereit, és a védelmüknél használandó taktikai eljárásokat sem, holott a Líbiával való összeköttetés biztosításához ez alapvető lett volna. A konvojharcot tehát nem vették figyelembe a kiképzésnél, és egyáltalán nem is gyakorolták azt.
     Hiányoztak tehát a modern tengeri hadviseléshez szükséges eszközök, a repülőgép-anyahajók, a radarok, az aktív szonárok, de a legnagyobb probléma az volt, hogy hiányoztak az elképzelések is arról, hogy pontosan hogyan is kívánják felhasználni a hadihajókat, és milyen célokra. Nem voltak taktikai elgondolások, sem pedig stratégiai célkitűzések. Mint oly sok más fegyveres testületre, az olasz haditengerészetre is elég találó lett volna Napóleonnak a megjegyzése, melyet közel 150 évvel korábban eredetileg az osztrák hadseregre tett: „Szamarak vezette oroszlánok.” Az utóbb elterjedt vélekedéssel ellentétben az olasz haditengerész nem volt sem gyáva, sem fegyelmezetlen, sem pedig képzetlen, ám a megfelelő harci eszközöket és a megfelelő irányítást egyaránt nélkülözte. Cunningham utóbb így vélekedett ellenfeléről: „Míg harcászati eljárásaik reménytelenül elavultak voltak –nagyjából megfeleltek a mi első világháborús módszereinknek-, addig egyénileg sok esetben a bátorság rendkívüli példáit produkálták.
     1940 júniusában az olasz haditengerészet állományába hivatalosan négy csatahajó, nyolc nehéz és tizennégy könnyűcirkáló, 128 romboló, 62 MAS naszád, és 115 tengeralattjáró tartozott. (A Littorio és a Vittorio Veneto már állományba volt véve, ám felszerelésük valójában még javában zajlott, és csak nyár végére kerültek ténylegesen is hadrafogható állapotba.) A hadbalépés idején a flotta teljesen még fel nem töltött személyi állománya 75 ezer emberből állt. Az irányítás papíron a fegyveres erők legfelsőbb parancsnoka, vagyis Mussolini kezében volt, a tényleges, operatív irányítás azonban természetesen a flottaparancsnok, Domenico Cavagnari feladata volt. A flotta főerői Tarantóban állomásoztak, ezenkívül kisebb, cirkálókból, rombolókból és torpedónaszádokból álló kötelékek állomásoztak Velence, La Spezia, és Nápoly kikötőiben, valamint a szicíliai kikötőkben, illetve a görög Lerosz szigetén, valamint az eritreai Massawa kikötőjében. A tengeralattjárók többsége Tarantóban, La Speziában, és Szicíliában állt.
    

A Cavour és a Cesare, a háborúba való belépéskor az olaszok egyedül bevethető csatahajói.
Mire az olaszok beléptek a háborúba, Franciaország veresége már nyilvánvalóan csak napok kérdése volt. A flotta vezetése már csak ezek miatt sem készülhetett nagyobb tengeri hadműveletekre, és a főerőket nyilván ezért hagyták a túlsó oldalon, Tarantó kikötőjében. Francia és olasz hadihajók között a hátralevő néhány napban valóban nem került sor összeütközésre. Az oráni francia kötelék megfuttatta az egyik konvojuk közelébe kerülő olasz cirkálóköteléket, ám a hajók ekkor sem kerültek lőtávolságon belülre egymáshoz. Az egyetlen harci tevékenység, mely a tengereken zajlott, az volt, hogy egy francia cirkáló és romboló kötelék június 14-én lőtte Genova környékét. Az olasz haditengerészetnek csak néhány naszádja tartózkodott a kikötőben, melyek érdemi ellenállást nem tudtak kifejteni. Ebben nem is volt semmi meglepő, az azonban már baljós, és a jövőre nézve nem sokat ígérő fejlemény volt, hogy az oly sokat magasztalt Regia Aeronautica nemcsak előre jelezni nem volt képes a támadást, hanem megzavarni sem tudta azt, sőt, utólag sem tudott semmilyen kárt okozni a francia hajókban. A támadás ideje alatt egyetlen olasz repülőgép sem tűnt fel Genova fölött, s a megtorlásnak szánt ellencsapást is csak órákkal a francia hajók visszavonulása után tudták elindítani. Az ellenséges flotta üldözésére nagy erőkkel felszálló olasz bombázókötelékek azonban még csak megtalálni sem tudták a francia hajókat.
     A nem sokkal ezután bekövetkező francia fegyverszünet nagymértékben megváltoztatta az erőviszonyokat Földközi-tengeren. A francia flotta kiesése után az olaszok immár csak a Royal Navy térségben állomásozó erőivel néztek szembe, melyek összességében véve ugyan hatalmas erőt képviseltek, ám megosztottak voltak a tenger két végében levő két nagy flottatámaszpontjuk között, melyek közt az összeköttetést az olasz félsziget támaszpontjairól könnyen el lehetett vágni.
    
Angol anyahajók a Pedestal hadművelet idején. A Victorious mögött az Indomitable és az Eagle.
Az öt csatahajóból, két anyahajóból, tíz cirkálóból, és 37 rombolóból álló angol erőket nagyjából egyenlő arányban osztották meg az alexandriai Mediterrán Flotta, és a gibraltári Force H között. Együttesen nagyjából azonos erőt képviseltek a Regia Marinával, kétfelé osztva azonban hátrányban voltak az olaszokkal szemben. Magától értetődően adódott a lehetőség, hogy a két kötelékkel az olasz flotta egyenként vegye fel a harcot, és külön-külön számoljon le velük. Ezen felbuzdulva Mussolini és a fegyveres erők főparancsnoksága július elején megváltoztatta a haditengerészetnek adott általános utasításokat. Az addigi passzív, védekező stratégiát felülírva elrendelték, hogy a flotta fő feladatának az elszigetelt ellenséges erők harcra kényszerítését kell tekinteni, melynek érdekében a felszíni flottának támadólag kell fellépnie az ellenséggel szemben.
     A flottaparancsnok, Cavagnari tengernagy, nyíltan nem utasíthatta vissza ezeket az utasításokat, ám igyekezett olyan formába átültetni azokat, amikből a főparancsnokság és a beosztott parancsnokok egyaránt saját elképzeléseiknek megfelelően értelmezhették a kapott direktívákat. Az új utasítás már nem védekezésről, hanem „aktív védekezésről” szólt, amit mindenki úgy értelmezett, ahogy akart. Cavagnari ezenkívül, a feltételes módot továbbra is sűrűn használva, engedélyezte a támadó fellépést az olyan ellenséges kötelékekkel szemben, melyek nem erősebbek a saját erőknél, olyan körülmények között, melyek kedvezőek a saját erők számára, és addig, amíg ezek a kedvező körülmények meg nem változnak, vagyis amíg az ellenség erősítést nem kap, vagy ki nem kerülnek abból a körzetből, melyben a saját légierő támogatást tud nyújtani a harcoló egységeknek. Cavagnari tehát, a főparancsnokság óhajainak megfelelően, elviekben engedélyezte a felszíni erők támadó bevetéseit, de ugyanekkor olyan feltételeket támasztott ezekkel szemben, melyek rögtön lehetetlenné is tették az eredményes fellépést.
     Az olasz flottaparancsnok óvatosságát némileg indokolta, hogy a papíron rendelkezésre álló hat csatahajóból ekkor még csak kettő volt ténylegesen is bevethető állapotban, a Cavour és a Cesare. A csatahajók közül ezek voltak a leggyengébb egységek, melyek gyenge páncélzatuk és fegyverzetük okán egyetlen angol csatahajóval szemben sem tudhattak volna helytállni. A két modern csatahajó felszerelése még javában zajlott, és az erőltetett tempó dacára még hetekig eltartott. (Bergamini tengernagy véleménye szerint a kapkodva elvégzett munkák később sok kárt okoztak a hajóknak.) A Littorio szolgálatba állítását még tovább késleltette az 1. lövegtorony barbettájában július hetedikén kitört tűz. A károk helyreállítása visszavetette a hajón folyó munkálatokat, ami miatt végül a Vittorio Veneto készült el elsőként. A hajókat augusztusban végül bevethetőnek minősítették, bár a gépek beüzemelésével és az ágyúk belövésével igazából csak októberre végeztek. Ugyanez volt a helyzet a két Doria osztályú csatahajóval, melyek szintén csak az őszi hónapokra kerültek ténylegesen is bevethető állapotba.

Az angol Mediterrán Flotta.

    A flottának az első hetekben így ütőképes csatahajók nélkül kellett szembenéznie a brit haditengerészettel, mely természetesen nem volt olyan nagyvonalú, hogy várjon addig, amíg az olaszok szolgálatba állítják két új csatahajójukat. Az első összecsapásra rövidesen sor is került, nagyjából ott, ahol számítani lehetett rá, a Jón-tengeren, a déli olasz partok közelében. Az olasz flotta, Inigo Campioni tengernagy vezetése alatt, július hetedikén futott ki Tarantóból, hogy egy Bengháziba tartó konvojnak biztosítson fedezetet. Az olaszok ekkoriban kezdték megerősíteni gyengén felszerelt líbiai seregeiket, melyek éppen az Egyiptom elleni támadásra készülődtek. A konvoj ellátmányt és erősítést szállított Líbiába, melynek megérkezése nagy fontossággal bírt a tervezett támadás szempontjából. Jelentőségének megfelelően a konvojt a haditengerészet főerői biztosították, a két Cavour osztályú csatahajó, hat nehéz és nyolc könnyűcirkáló, valamint 16 romboló. Az olaszok három csoportra osztották erőiket, egy kisebb kötelék közvetlen fedezetet biztosított, míg a főerők két csoportra osztva a konvojtól mintegy 35 mérföld távolságban fedezték annak útját.
     Az olaszok ekkor már tudtak róla, hogy az alexandriai angol flotta is kifutott Málta felé, és azt hitték, őket akarják elfogni. Valójában azonban az angolok is konvojt kísértek, és a Sir Andrew Browne Cunningham altengernagy vezette, három csatahajóból, egy anyahajóból, öt cirkálóból és 16 rombolóból álló flottájukkal a Máltáról Alexandriába tartó két konvojt fedezték.
    Inigo Campioni tengernagy (1878-1944). A két flotta július nyolcadikán ért egymás közelébe. Campioni délután az ellenség felé fordult, ám olyan utasítást kapott a főparancsnokságtól, ami megtiltotta, hogy hajóival éjszakai összecsapásba bocsátkozzon. Az olaszok abban bíztak, légierejük, mely egész délután támadta az angol hajókat, kellően meggyengíti majd az ellenséget. Az olasz bombázók azonban, melyek szokásuknak megfelelően nagyjából négyezer méterről hajtottak végre magassági bombázásokat, nem sok kárt tudtak okozni az ellenségnek, csupán egy cirkálót sikerült súlyosabban megrongálniuk.
     Az angolok délután északnak fordultak, abban bízva, elvághatják az ellenség visszavonulási útját Taranto felé. Az olaszok követték az angolokat, de nem sokkal ezután szem elől tévesztették őket, és egészen másnap délig nem voltak pontos információik az ellenség hollétéről. Csak kilencedikén értesültek róla, hogy az angol hadihajók alig 90 mérföldre vannak előttük. Campioni, aki egy lépést sem tehetett a főparancsnokság jóváhagyása nélkül, délután egy órakor végre engedélyt kapott rá, hogy a két csoportban haladó ellenség egyik kötelékével felvegye a harcot, és azt megpróbálja közelebb csalogatni az olasz partokhoz.
     Elsőként a két flotta előtt haladó cirkálók kerültek harcérintkezésbe egymással, akik délután negyed négykor nyitottak tüzet, a cirkálóknál nagynak számító, 21.500 méteres távolságról. Az olaszok meglepően jól céloztak, és három perc alatt sikerült belőniük az ellenséget. Közvetlen találatot egyik fél sem ért el, de a közelbe becsapódó olasz gránátok hatására az angol parancsnok néhány perces összecsapás után félbeszakította a harcot, és visszavonult hajóval. Eredménytelenek maradtak az angol Eagle anyahajó gépeinek a támadásai is.
     Az olasz csatahajók félórával később értek lőtávolságon belülre, és tíz perccel négy előtt tüzet nyitottak a társait messze megelőző Warspite-ra. (A szokásos gyakorlatnak megfelelően az angol kötelék különböző osztályú, és különböző képességű csatahajókból állt, ami ezúttal is azzal a következménnyel járt, hogy a valamivel lassabb Malaya, és a mindössze 18 csomóra képes Royal Sovereign, akadályozták a 23-24 csomóra képes Warspite-ot a harcban.) Az angol hajóra csak a Cesare tüzelt, mivel az olaszoknál az volt a gyakorlat, hogy nem tüzeltek ketten ugyanarra a hajóra, nehogy a tűzvezetés összetévessze a különböző hajókról érkező lövedékek becsapódását. A Cavournak a Malayára kellett volna tüzet nyitnia, mihelyt az angol hajó lőtávolságon belülre ér.
     Az olasz csatahajó mint rendesen, ezúttal is igen nagy távolságról, 26.400 méterről nyitott tüzet, és az olasz tüzérek ezúttal is jól céloztak. Az olasz lövedékek veszélyesen közel csapódtak be az angol csatahajóhoz, az első közvetlen találatot azonban mégis a britek érték el. Egy perccel négy előtt egy angol 38 cm-es gránát csapódott be a Cesare fedélzetébe, és nagy tüzet okozott ott, felrobbantva a 37 mm-es gépágyúk számára felhalmozott készenléti lőszert. A szellőző-berendezések csövein át a tűz és füst bejutott a gépházakba, és négy kazánházat kénytelenek voltak kiüríteni. A csatahajó sebessége 18 csomóra esett vissza, és jó esély látszott rá, hogy a gyorsabb angol hajó megközelítheti az olasz csatahajót, és végezhet vele. Az olaszok azonban azonnal füstfüggönyt vontak fel, és alighanem ennek köszönhetően az angolok nem ismerték fel időben, mi is a helyzet. Ahelyett, hogy gyors támadásba ment volna át, a Warspite leírt néhány kanyart, hogy a mögötte haladó Malaya -a Royal Sovereign reménytelenül lemaradt- be tudja érni. (Olasz állítás szerint ők is elértek egy találatot a Warspite-on, az angol csatahajó kitérése tehát ezzel is magyarázható.) Hogy az angolok figyelmét ezzel is eltereljék, az olasz cirkálók is újból támadásba mentek át, és négy órakor ismét tüzet nyitottak az angol hajókra. Az újabb összecsapásban az olasz Bolzano nehézcirkáló három találatot kapott, és könnyebben megrongálódott.
    

A Cavour az angol hajókra tüzel Punta Stilónál.
A Cesarén közben a négy kiesett kazánból kettőt sikerült újra beindítani, és a sebességet 22 csomóra növelni. Campioni úgy döntött, sérült csatahajójával nem kockáztatja meg a további harcot, és flottájával visszavonult Messina felé. Tíz perccel öt óra előtt Cunningham tengernagy is elrendelte az angol hajóknak a visszavonulást. A következő órában mindkét fél a rombolók torpedótámadásaival próbálkozott, de eredményt egyikük sem ért el. A késő délutáni órákban ismét megérkeztek az olasz légierő gépei, és tömeges bevetésekben támadták a hajókat. Az olasz pilóták biztos találatok özönét jelentették, valójában azonban semmilyen kárt nem okoztak az ellenségnek. Szerencsére a saját hajóknak sem, ugyanis a bevetett gépek majdnem fele az olasz hajókat bombázta.
     Mivel mindkét fél azt hitte, az ellenség az ő konvojait akarta elfogni, mindketten győzelmet jelentettek, hiszen mindegyik konvoj sértetlenül eljutott célkikötőjébe. Az olasz flotta nem teljesített rosszul, és a hajók általában véve helytálltak az ellenséggel szemben, bár a kisebb hajókon feltűnően sok műszaki meghibásodás fordult elő. Az olaszok egyáltalán nem viselkedtek gyáván, hiszen nagyobb sebességükkel könnyen ki is térhettek volna a harc elől. Jól céloztak és jól is manővereztek, s az erőviszonyok ismeretében elégedettek voltak flottájuk teljesítményével.
     A sérült Cesare kijavítása egy hónapot vett igénybe. A hajót nagyjából 24 km távolságról érte a találat, amit általában a legnagyobb távolságnak tartanak, amelyről csatahajó közvetlen találatot ért el. Az állítás persze némileg kétségbe vonható, hiszen egy hónappal korábban a német Scharnhorst nagyjából ugyanilyen messziről találta el a Glorioust, és máig vitatott, melyik csatahajó tüzelt nagyobb távolságról.
    
A Zara cirkálót saját repülőgépek bombázzák Punta Stilónál.
A Punta Stilói ütközet tehát egyáltalán nem késztette nagyobb óvatosságra a Regia Marina vezetését. Néhány nappal később azonban bekövetkezett az első, komolyabb veszteséggel járó vereség, amikor az ausztrál Sydney könnyűcirkáló és öt romboló Kréta közelében találkozott két olasz könnyűcirkálóval, és rövid üldözés után elsüllyesztették közülük az egyiket, a Bartolomeo Colleonit. Az olasz hajók papíron jóval gyorsabbak voltak az angol cirkálónál, harci körülmények között és teljes terhelés mellett azonban valódi gyorsasági fölényük nem volt számottevő. Ennek köszönhetően elég hosszú ideig maradtak az angol ágyúk lőtávolságán belül ahhoz, hogy a Sydney tüzérei belőhessék magukat, és egy szerencsés találatot érjenek el a Colleonin, amely mozgásképtelenné vált, s végül az angol rombolók három torpedója végzett vele.
     A vereség bosszantó volt ugyan, de nem számított súlyosnak. Az igen gyenge szerkezetű cirkálókról mindenki tudta, hogy nagyon sebezhetőek, és nem szabad azonos erejű, vagy túlerőben levő ellenséggel harcba szállniuk. A flotta tekintélye nem csorbult, és továbbra is úgy gondolta mindenki, hogy a haditengerészet egy félelmetes ütőerőt képviselő alakulat. Július végén nyilván ezért is fordult a fegyveres erők főparancsnoka, Badoglio marsall, a haditengerészet vezérkarához, hogy felkérje őket, dolgozzák ki a flotta haditerveit az egyiptomi brit erők ellen a közeljövőben megindítandó offenzíva tenger felől való támogatásához. Cavagnari azonban hallani sem akart az ötletről, és kijelentette, nem hajlandó értékes hajóit a saját támaszpontoktól ilyen távol, és az ellenséges támaszponthoz ilyen közel kockára tenni. A flottaparancsnok nyomatékosan leszögezte, a szárazföldi hadsereg közvetlen támogatása nem tartozik a flotta feladatai közé. (Ez a magatartás szöges ellentétben állt az angolok hozzáállásával.)
     Az olasz flotta passzivitásán felbuzdulva az angolok, akik pedig korábban azt is fontolóra vették, hogy kiürítik a Földközi-tengert, elhatározták, hogy erősítést juttatnak el Alexandriába, méghozzá nem Afrika megkerülésével, hanem a békebeli útvonalon, Málta érintésével. Az első hetek tapasztalatai megmutatták, hogy Cunningham flottájának kiöregedett, Revenge osztályú csatahajói, melyeken a két háború között nem hajtottak végre komolyabb korszerűsítéseket, nem igazán alkalmasak a gyors olasz hajók elleni hadműveletekre. Hogy az alexandriai köteléket ütőképesebbé tegyék, ide vezényelték a harmincas években átfogó korszerűsítésen átesett Valiant csatahajót, a vadonatúj Illustrious anyahajót, és két cirkálót. A hajók augusztus végén indultak Gibraltárból, bekísértek egy konvojt Máltára, ahol a hadihajók feltöltötték üzemanyagtartályaikat, majd Cunningham közben beérkező hajóihoz csatlakozva továbbindultak Alexandria felé. Útközben, szinte csak úgy mellékesen, végiglőtték a szardíniai olasz támaszpontokat is. A „Hats” hadművelet teljes sikerrel zárult, az angolok egy hajót sem vesztettek, csupán néhány kereskedelmi hajó szenvedett kisebb sérüléseket az olasz bombatámadások következtében.
    Az angolok megtorpedózzák az Artigliere rombolót a Passero-foki csatában. Az olasz flotta augusztus 31-én futott ki Tarantóból, hogy útját állja az ellenségnek, azonban nem sokkal a kifutás után a főparancsnokság 20 csomóra lassította le a kötelék mozgását, nehogy azok éjszaka találkozzanak az ellenséges flottával. Az olaszok éjszakai harcoktól való fóbiás félelme miatt a hajók végül elvétették az ellenséget, ráadásul éjszaka a légifelderítés is szem elől tévesztette őket. Nem lévén tisztában az ellenség helyzetével, a főparancsnokság a szokásosnál is óvatosabb volt, és nem engedte a hajókat túl messze eltávolodni dél felé a hazai partoktól. Mikor pedig másnap rosszra fordult az idő, az egész köteléket visszarendelték Tarantóba.
     A kifutással az olaszok semmit sem értek el, a parancsnokság nem engedte olyan messzire a hajókat, hogy azoknak esélyük lett volna harcérintkezésbe kerülni az ellenséggel. Visszatérve Campioni tengernagy nyíltan kritizálta a főparancsnokságot annak túlzott óvatossága miatt, és mert állandóan beleszóltak a folyamatban levő hadműveletekbe. Sok más tiszttel együtt Campioni is úgy gondolta, a főparancsnokság szemmel láthatóan Rómából akarja levezényelni a tengeri ütközeteket.
     Szeptember hetedikén egy újabb kifutásra került sor, amikor a felderítés jelentette, hogy a Force H keleti irányban elhagyta Gibraltárt. Az olasz hajók napokon át keresték az ellenséget, és egészen Szardíniáig elhajóztak, ám nem találtak semmit. Mint később kiderült, az angol hajók a megtévesztésül keletnek tett kitérőt követően éjszaka visszafordultak, és kihajóztak az Atlanti-óceánra, az igazi célpont, Dakar felé.
     Szeptember végén egy újabb angol konvoj, az MB5 indult Gibraltárból Máltára. Az olasz flotta ismét kifutott, de túl messzire ezúttal sem jutott. Miután a felderítés szem elől tévesztette az ellenséget, a főparancsnokság már a kifutást követő napon visszarendelte a hajókat.
     Hogy az olaszok félelme az éjszakai ütközetektől nem megalapozatlan, az rövidesen bizonyítást nyert. Október 12-én éjszaka a Passero-foknál a radarral felszerelt Ajax és York cirkálók egy olasz rombolót és két torpedónaszádot –méreteik alapján inkább kísérőrombolóknak tekinthetők- elsüllyesztettek, egy naszádot pedig megrongáltak. Angol részről csupán az Ajax szenvedett kisebb sérüléseket az egyik romboló 120 mm-es gránátjaitól.
     Október végén Mussolini ismét fel akart vágni Hitler előtt, és hadat üzent Görögországnak, abban a hitben, egy gyors győzelemmel helyreállíthatja tekintélyét, melyet az olasz fegyveres erők addigi szerencsétlenkedései alaposan megtépáztak. Ennél ostobább és értelmetlenebb döntést aligha hozhatott volna. Az olasz szárazföldi hadsereg, melyről addigra már egyértelműen kiderült, hogy a lándzsákkal és kovás puskákkal felfegyverzett afrikai bennszülöttekkel való harcon kívül semmire sem alkalmas, már addig is több fronton volt lekötve, és azokat is alig bírta tartani. Görögországgal feszült volt a viszony, de a görögök semmi olyat nem tettek, ami a hadüzenetet indokolta volna.
     Ahogy előre látni lehetett, a görög háború katasztrófába torkollt. A görögök nemcsak visszaverték az olasz támadást, hanem benyomultak Albániába is, és alighanem onnan is kiverték volna a szerencsétlen olaszokat, ha a németek nem avatkoznak közbe. A görögök elleni támadással tehát Mussolini nem lazította a németektől való függőségét, hanem még tovább növelte azt.
     Az olasz haditengerészet látszólag kedvező helyzetben volt ahhoz, hogy végre valami hasznosat csináljon, amivel segíti Olaszország háborús erőfeszítéseit. A kisded görög flotta semmilyen akadályt nem jelenthetett, a célterület, a nyugati görög partok, pedig úgyszólván ott volt a Tarantóban állomásozó olasz flotta orra előtt. El is készült a haditerv Korfu megszállására, ahonnan a flotta ellenőrizni tudta volna a görög partok mentén zajló hajóforgalmat, és támogatni tudta volna a hadsereg déli szárnyát. A partraszállást néhány régi cirkáló és romboló fedezte volna, a főerőknek csak akkor kellett volna kifutni Tarantóból, ha az alexandriai angol flotta megkísérelt volna közbeavatkozni.
     A hadműveletet azonban különböző okok miatt többször is elhalasztották, végül novemberben végleg törölték. A flotta nem volt hajlandó arra sem, hogy végrehajtsa a Mussolini által kért, a szárazföldi erők déli szárnyát tehermentesítő partraszállást Prevezánál. Ezt a hadműveletet is addig húzták-halasztották, mígnem az események alakulása végképp feleslegessé nem tette azt. Az olasz haditengerészet vezérkara közölte is Mussolinivel, szerintük a görög szigetek megszállásának stratégiailag nincs akkora jelentősége, ami indokolná a flotta kockáztatását. A féltve őrzött flottát azonban röviddel ezután a legbiztonságosabb kikötőjében érte akkora veszteség, mely egy elvesztett nagy tengeri ütközettel volt egyenértékű.

A cirkálók és rombolók kíséretében Taranto felé tartó Illustrious, Rowland Langmaid festményén.

    Az olasz haditengerészet fő támaszpontja elleni légitámadás gondolata egyáltalán nem volt új. Az angol oldalon már az etióp válság idején, 1935-ben felmerült az ötlet, hogy az olasz flottát torpedóvető repülőgépek Tarantó elleni légitámadásával kellene semlegesíteni, ha háborúra kerülne sor Olaszországgal. (Az elképzelés eredete talán még ennél is régebbre nyúlik vissza, 1918-ra, amikor az angolok a német kikötők ellen terveztek következő évre hasonló, nagyszabású, anyahajókról indított légitámadásokat.) A háború első hónapjaiban az Egyiptomban állomásozó angol légierő egy sor eredményes támadást intézett a líbiai olasz kikötők ellen, és alighanem ezek sikerét látva jutott eszébe ismét valakinek a Tarantó elleni légitámadás ötlete. A helyzet különösen kedvező volt, hiszen nemrég érkezett meg Alexandriába az Illustrious, tehát Cunningham-nek egy ideig egyszerre két anyahajó is rendelkezésére állt. A pilóták már szeptembertől gyakorolni kezdték a sekély vízben való torpedóvetést. A támadás eredetileg tervezett időpontja október 21 volt, Trafalgar napja. Az Illustrious fedélzetén kitört tűz miatt azonban az akciót el kellett napolni, majd meg kellett várni a következő holdtöltét, miután az éjjeli támadást teliholdnál, jó látási viszonyok között akarták lebonyolítani. Nem sokkal indulás előtt aztán az Eagle sérült meg egy közelben becsapódó bombától, ám az angolok nem akartak tovább várni, és megindították a hadműveletet, bár Cunningham is kételkedett benne, egyetlen anyahajóval képesek e elérni a várt eredményeket.
     A Judgement hadművelet nem önálló akció volt, hanem egy nagyszabású, komplex, szinte az egész Földközi-tengerre kiterjedő hadművelet-sorozat egyik eleme. A Taranto elleni támadással egy időben került sor a Coat hadműveletre, melynek keretén belül a Force H által fedezett konvoj erősítést és utánpótlást szállított Gibraltárból Máltára. Ugyanekkor az Alexandriából induló MW3 konvoj ellátmányt szállított Görögországba és Máltára, az ME3 konvojjal a szállítmányukat kirakodott üres teherhajók hajóztak vissza Máltáról Alexandriába, az AN6 konvojjal pedig tankhajók vittek üzemanyagot Alexandriából Görögországba. A Force H kötelékéből kiváló Ark Royal repülőgépei támadást indítottak Cagliari kikötője ellen –ez volt a Crack hadművelet-, míg a Cunningham flottájáról leváló cirkáló és romboló kötelék portyára indult az otrantói szorosba. Mindezekre az akciókra, a tarantói támadással együtt, november 6 és 14 között került sor, az MB8 hadművelet keretein belül. Angol részről összesen öt csatahajó, két anyahajó, egy monitor, tíz cirkáló, és harminc romboló vett részt a hadműveletekben, melyek az olasz flotta és légierő gyenge és hatástalan ellenállásába ütköztek csak.
    

Torpedókat készítenek elő a Victorious anyahajó fedélzetén.
A legnagyobb szabású akció kétségtelenül a Tarantó elleni támadás volt, melynek végrehajtására Cunningham flottája november hatodikán délután futott ki az alexandriai kikötőből. A teljes létszámban, négy csatahajóval, egy anyahajóval, négy cirkálóval és 13 rombolóval kifutó flottáról másnap levált a Barham csatahajó és három romboló, melyek az MW3 konvoj védelmét látták el. Az olaszok tudtak az angol hajók kifutásáról, de miután nem ismerték az ellenség helyzetét, a főparancsnokság ezúttal sem engedte kifutni a flottát. Az olaszok egyébként is azt hitték, a kötelék csak a szokásos konvojkíséretet látja el, és annak Máltára való megérkezése után visszatérnek Alexandriába.
     Cunningham megvárta, amíg a konvojok biztonságban célba értek, és csak ezt követően, november 11-én indította útnak négy cirkáló és négy romboló kíséretében az Illustrioust Tarantó felé. Ő maga a lassúbb csatahajókkal távolról követte őket. A teljes sebességgel haladó Illustrious este fél kilenckor jutott el a tervezett pozícióba, 170 mérföldre az olasz kikötőtől, ahonnan már indíthatta gépeit. Közben három cirkáló és két romboló elhagyta a köteléket, hogy Pridham-Wippell altengernagy parancsnoksága alatt benyomuljon az Otrantói-szorosba, hogy ellenséges konvojokat támadjon, és megjelenésével elterelje az olaszok figyelmét a főerőkről.
     Ebben az időben gyakorlatilag a teljes olasz flotta Tarantóban állt. Itt volt mind a hat csatahajó, a hét nehézcirkáló, két cirkáló, 29 romboló, s több tucat kisebb hadihajó és tengeralattjáró. A kikötő légvédelme igen erős volt, 101 légvédelmi ágyú, és csaknem 200 gépágyú mellett ballonzár is védte a flottát. A horgonyzóhelyeket torpedóvédő hálókkal védték, a hálózár azonban korántsem volt olyan nagy kiterjedésű, mint amilyennek lennie kellett volna. A flotta közel 13 kilométernyi háló telepítését tartotta szükségesnek a hajók megbízható védelméhez, ám az adott időpontban ennek kevesebb, mint harmada, alig négy kilométer volt csak lerakva. Két kilométernyi háló még a raktárakban várt a telepítésre, a megrendelt többi mennyiség pedig még mindig nem érkezett meg. A hálók ráadásul alig tíz méter mélyen értek a vízbe, tehát a nagy mélységre állított torpedók könnyen átmehettek alattuk.
    
Egy Swordfish torpedót indít.
Az első angol támadóhullám 12 repülőgépe este 11 óra körül érkezett meg a kikötő elé. A támadásra tiszta égboltnál, telihold mellett, kiváló látási viszonyok között került sor. Először két gép világítóbombákkal megvilágította a célpontokat, majd a bombákkal felszerelt négy repülő az olajtartályokat bombázta. Végül a torpedókkal felszerelt hat Swordfish támadott. Negyed tizenkettőkor egy nagy mélységre állított torpedó a Cavour alatt robbant, hatalmas léket szakítva a hajófenékbe, melyen át a víz gyorsan kezdte elönteni a hajó belső tereit.
     Nem sokkal később a Littoriót találta el két torpedó. Az egyik az elülső lövegtornyok mellett robbant, ám a Pugliese rendszer kitartott, és a belső torpedóvédő válaszfal nem szakadt át. A másik torpedó valószínűleg rosszul működött, vagy rossz mélységre állították, mert közvetlenül a vízvonalon találta el a hajó tatját, és a robbanás erejének nagy része a levegőben szóródott szét, bár a hajó kormányszerkezete így is megrongálódott. Az olasz légvédelmet idejében riasztották, és az ágyúk rögtön heves tüzet zúdítottak a támadókra, ám csupán a Cavourt eltaláló gépet sikerült lelőniük. A második hullámban kilenc gépet akartak az Illustriousról indítani, ám a felszállási előkészületek közben két, bombákkal felszerelt gép összeütközött. Egyiküket sikerült gyorsan kijavítani, és ha késve is, de elindítani a fél tízkor startoló másik hét gép után. A második hullám nem sokkal éjfél előtt ért Tarantó légterébe, és a heves légvédelmi tűz ellenére sikeresen végrehajtotta a támadást. Az olaszoknak ezúttal is egyetlen gépet sikerült csak lelőniük. Az angoloknak két torpedótalálatot sikerült elérniük, egy torpedójuk a Duilio, egy pedig a Littorio orrát találta el. A késve érkező nyolcadik Swordfish egy bombatalálatot ért el a Trento nehézcirkálón, ám a bomba nem robbant fel.
     A sérült hajókat az olaszok igyekeztek gyorsan sekély vízbe vontatni. A Duiliót partra futtatták, és a vontatók megpróbálták a Cavourt is partközelbe vontatni, azonban a súlyosan sérült hajó vontatás közben elsüllyedt. A hajótest teljesen elmerült, a csatahajónak csak lövegtornyai és felépítménye állt ki a vízből.
    
A Tarantónál elsüllyedt Cavour.
A Littorio az első két találatot jól bírta, a hajó nem szenvedett tőlük igazán súlyos sérülést. A harmadik találat azonban a gyenge orr részt érte, ahol a Pugliese rendszer már nem védte a hajót. A robbanás, melynek erejét a sekély víz is felerősítette és a hajótestre fókuszálta, hatalmas, 10x15 méteres léket szakított a hajótestbe, melyen át a víz gyorsan elöntötte az elülső páncélozott keresztválaszfal, és a horgonycsörlők alatti válaszfal közti teret. Külön baj volt, hogy a találat a hajót pont az elülső dízelgenerátorok terménél érte, melyet a vízbetörés pillanatok alatt elöntött. Miután a villamos hálózat is megsérült, a hajó egész orr része áram nélkül maradt, vagyis a víztelenítő szivattyúk leálltak. A szellőzőjáratokon és a kábelek mellett a víz kezdett betörni az orr még el nem öntött rekeszeibe is. Mivel nyilvánvaló volt, hogy a hajót nem lehet fenntartani a vízen, ha a teljes orr részt elönti a víz, a Littorio önerőből felfutott a partra, két kilométerre eredeti horgonyzóhelyétől. Amikor a hajó orra, mely addig még a víz felett volt, belefúródott a fenék iszapjába, még jobban lebillent, és az orrfedélzet víz alá került. A még el nem öntött elülső rekeszekbe most felülről, a fedélzet felől tört be a víz, és rövidesen a teljes orr rész, egészen a lövegtornyokig a víz alá merült.
     Az olasz flotta embervesztesége 49 ember volt.
     A támadás végrehajtása után az Illustrious ugyanolyan észrevétlenül vonult vissza, ahogy érkezett. Az angol haditengerészet összes vesztesége mindössze két lelőtt gép, illetve a le és felszállások közben összetört három Swordfish volt.
     Az angolok bizonytalanok voltak a támadás eredményessége felől, és tizenharmadikára egy második rajtaütést terveztek, amit azonban a közben viharossá váló időjárás miatt töröltek. Miután az Illustrious visszaérkezett a főerőkhöz, Cunningham megfordult, és visszaindult Alexandriába. Az Otrantói-szorosba küldött kötelék eközben rábukkant egy Albániából Olaszországba visszatérő konvojra, és annak mind a négy teherhajóját elsüllyesztette, valamint súlyosan megrongálta a konvojt kísérő egyik rombolót. A támadók elfogására az olaszok nagy erőkkel futottak ki Valonából és Brindisiből, az angol hajóknak azonban ezúttal is sikerült sértetlenül visszavonulniuk.
    
A tarantói kikötő a támadás után, az angol légifelderítés által készített fényképen.
A tarantói támadás sikere nagy csapást és nagy szégyent jelentett az olasz haditengerészetnek. Az angolok korábban már számos támadást intéztek a líbiai kikötőkben álló olasz hadihajók ellen, nagy veszteségeket okozva azoknak, az olaszok tehát lehettek volna óvatosabbak is. Úgyszintén éberségre inthette volna őket a néhány hónappal korábban, július hatodikán, a Mers el Kebirben horgonyzó francia Dunkerque ellen intézett angol légitámadás, melyet szintén anyahajóról indítottak. Elővigyázatlanságuk mellett az olaszok felkészületlenek is voltak, s védelmi intézkedéseik nem voltak megfelelőek. A nagyszámú csöves légvédelem tüzelése nem volt összehangolva, és nem volt irányítva, a tüzérek saját belátásuk alapján lövöldöztek mindenfelé. A felderítés, nem először és nem is utoljára, ismét teljes csődöt mondott. Nem volt képes előre jelezni a támadást, és nem vette észre sem a közeledő, sem a támadás után visszavonuló angol köteléket.
     A csatahajók is a vártnál gyengébben szerepeltek, ami alapos vizsgálatot vont maga után. Ez annyiból megnyugtató eredménnyel zárult, hogy kiderítette, a hajók elsüllyedése nem a konstrukció alapvető gyengeségének, vagy hibás voltának volt köszönhető, hanem elsősorban a válaszfalakon átvezető csövek és kábelek rossz szigetelésének, melyet a betörő víz gyorsan kimosott, és ezt követően át tudott folyni a szomszédos rekeszekbe is. A szellőzőrendszer elvileg el volt látva a víz terjedését megakadályozó visszacsapó szelepekkel, ezek azonban teljesen rossznak bizonyultak. Képtelenek voltak megállítani a betörő vizet, ami a szellőzőcsöveken keresztül gyakorlatilag akadálytalanul terjedhetett a hajókon. Másik súlyos probléma volt a hajók kárelhárítása, melyről kiderült, hogy rosszul van megszervezve, és emberei rosszul vannak felkészítve. A következő hónapokban az olaszok komoly erőfeszítéseket tettek a feltárt hibák és hiányosságok megszüntetésére, s mint később kiderült, ebbéli igyekezetük nem is maradt eredmény nélkül.
     A támadás egy másik következménye volt, hogy törölték a görög partok ellen következő napra tervezett támadásokat. Az olasz haditengerészet ugyanis, hogy végre csináljon valamit, és elhallgattassa a flottát érő egyre súlyosabb bírálatokat, november 13-ra nagyszabású támadást tervezett a Souda-öböl és Zakynthos ellen. A majdnem a teljes flotta részvételével végrehajtott bevetésen a csatahajók és a cirkálók az itteni görög kikötőket ágyúzták volna, partraszállást viszont nem terveztek. Az egész akció végül is csak propagandisztikus szempontból lett volna jelentős, és célja igazából csak az volt, hogy javítsa a flotta megítélését. (Mint az o-m flotta Ancona elleni támadása 1915-ben.) A célpontok csekély katonai jelentőséggel bírtak, leküzdésük gyakorlatilag semmiben nem segítette volna a szárazföldön harcoló csapatokat.
     A tarantói katasztrófát követően azonban ezt a PR akciót is azonnal törölték, az épségben maradt egységeket pedig a támadás másnapján, november 12-én, átirányították a biztonságosabb Nápoly kikötőjébe. A délután kifutó kötelék másnap délután érkezett meg Nápolyba, Tarantóban csak a sérült hajók maradtak.

A kiemelt Cavour az úszódokkban.

    Mindez gyökeres változást jelentett a Földközi-tengeri erőviszonyokban. Az angol flotta, mely most már használhatta a görög támaszpontokat is, most először került számbeli fölénybe az olasz haditengerészettel szemben. Az angol hajók szinte háborítatlanul közlekedhettek Gibraltár és Alexandria között, akár a békeidőkben, és zavartalanul juttathatták el a hadianyagot Máltára és Görögországba. Az olasz hadihajók Nápolyba való visszavonulásával azok még távolabb kerültek a hadszíntértől, és ezzel gyakorlatilag teljesen szabad kezet adtak az alexandriai angol köteléknek. Az ott állomásozó angol flotta egy részét, a Malaya és a Ramillies csatahajókat, valamint négy cirkálót, rövidesen vissza is irányították a Home Fleet-hez. A kiütött, és egyébként is teljesen impotensnek bizonyuló olasz haditengerészettel szemben már nem volt szükség a jelenlétükre, az Atlanti-óceáni konvojok kíséretében viszont nagy hasznukat vették.
    Az olasz Alpino és Fucielere rombolók. Alig néhány nappal Tarantó után az angolok egy újabb, nagy erőkkel védett konvojt indítottak útnak Máltára. Az olasz flotta túlélő hajói, talán hogy megpróbálják kiköszörülni a becsületükön esett csorbát, 16-án kifutottak Nápolyból, ám miután a felderítés megint szem elől tévesztette az angol hajókat, és az időjárás is rosszra fordult, a parancsnokság másnap délután már vissza is rendelte őket. A rossz idő miatt az angol anyahajókról Máltára indított repülőgépek is nagy veszteségeket szenvedtek, ráadásul miután jelentést kaptak az Admiral Scheer feltűnéséről az Azori-szigetek környékén, a Force H hadihajóit visszarendelték Gibraltárba. A hadműveletet így idő előtt kénytelenek voltak félbeszakítani, és nem került sor a szardíniai olasz bázisok tervezett bombázására sem.
     Egy héttel később egy újabb konvoj indult Gibraltárról Máltára, majd onnan tovább Alexandriába. Ugyanekkor Görögországba is konvojt indítottak Alexandriából, s az angolok légiereje támadta a szardíniai és a rodoszi olasz támaszpontokat is. Az olasz felderítés november 25-én észlelte először a Gibraltárból induló hajókat, és azt hitték, az angolok az olasz támaszpontok elleni támadásra készülődnek. A Campioni vezette olasz flotta, a Vittorio Veneto és a Cesare csatahajókkal, 26-án futott ki Nápolyból, azzal a szigorú utasítással, hogy csak kedvező körülmények között bocsátkozhatnak harcba.
     A Force H hajóit először olasz torpedónaszádok észlelték 26-án, nem sokkal éjfél után. Délelőtt az olasz cirkálókról indított felderítőgépek is megtalálták az ellenséges köteléket, Campioni azonban csak némi habozást követően, tizenegy óra után indult az ellenség felé. Nagyjából ugyanekkor vették észre az Ark Royal gépei is az olaszokat. Somerville dél felé irányította a konvojt, hogy kitérjenek az olaszok elől, maga pedig az ellenség felé indult flottájával, melyhez a Renown csatacirkálón kívül a Ramillies csatahajó, az Ark Royal anyahajó, valamint öt cirkáló tartozott.
     Dél körül az olasz felderítőgépek pontos jelentést küldtek Campioninak az ellenség erejéről. Korábban a felderítés csak egy csatahajót jelentett, ám most, amikor megtudta, hogy két angol csatahajóval áll szemben, az olasz tengernagy a visszavonulás mellett döntött, megfelelően a főparancsnokság általános utasításainak, mely megtiltotta a tengernagyoknak, hogy túlerőben levő, vagy azonos erejű ellenséges erőkkel szemben ütközetet vállaljanak. A fordulással azonban már elkéstek, közben ugyanis a két flotta előtt haladó cirkálók egymás látóterébe kerültek, és 12.20-kor, 23.800 méter távolságról, tüzet nyitottak egymásra. A tüzeléshez valamivel később csatlakozott a Renown is, a mindössze 20 csomóra képes Ramillies azonban lemaradt, és csak ágyúi lőtávolságának legszéléről eresztett meg két sortüzet.
     Az olasz cirkálók füstfüggöny védelmében igyekeztek visszavonulni, az ellenségtől azonban nem tudtak elszakadni, ugyanis az egyik kazán meghibásodása miatt a Fiume csupán 28 csomós sebességre volt képes. (Hasonló okok miatt a Renown sem tudott ennél gyorsabban haladni.) Campioni tehát kénytelen volt csatahajóival a cirkálók felmentésére indulni.
     Az olasz tüzérek jól céloztak, és pontosabban lőttek, mint az angolok, azonban az ágyúk nagy szórása lerontotta a célzás pontosságát. Mindössze két találatot értek el a Berwick cirkálón, mely súlyosan megsérült, két hátsó lövegtornya üzemképtelenné vált, de végig kötelékében maradt. Olasz oldalon a Lanciere romboló kapott három 15 cm-es találatot, melyekből csak az egyik gránát robbant fel, az viszont a legrosszabb helyen, a hajó gépházában. Egyetlen működő hajtóművel, és 23 csomós maximális sebességgel a Lanciere még el tudta hagyni a harcteret, de nem sokkal később teljesen mozgásképtelenné vált, és végül az Ascari rombolónak kellett bevontatni Cagliari kikötőjébe.
     A Lanciere valószínűleg nem menekült volna meg, ha délután egy órakor nem avatkoznak be az ütközetbe az olasz csatahajók is. Megérkezése után Campioni a cirkálóival azonos irányba fordulva folytatta a visszavonulást, miközben a hátsó lövegtorony ágyúiból a Vittorio Veneto összesen 19 lövést adott le az ellenségre, 28,5 és 32,5 km közti távolságokról. A Cesare nem nyitott tüzet, mivel az ellenség az ő 32 cm-es ágyúinak a lőtávolságán kívül volt. A cirkálói közelében becsapódó nehézgránátok hatására Somerville negyed kettőkor félbeszakította az üldözést, és a tüzelést beszüntetve dél felé visszavonult hajóival. Az angol konvojok közben valamennyien célba értek, veszteségek nélkül.
    

Olasz gépek bombázzák az Ark Royalt Spartiventónál.
A Spartiventó-foki ütközet után mindkét tengernagyot súlyos bírálatok érték odahaza. Churchill –sokadszorra- Somerville menesztését követelte, azt állítva, a tengernagyból hiányzik a támadó szellem, és az olaszok az ő lagymatag hozzáállása miatt tudtak kereket oldani. Az Admiralitás vizsgálata azonban arra az eredményre jutott, hogy a tengernagy, aki mellett beosztott tisztjei ezúttal is teljes mellszélességgel kiálltak, helyesen járt el, és felmentette a vádak alól.
    Campionit szintén bírálták, mert kedvező győzelmi alkalmat szalasztott el. A Vittorio Veneto sokkal modernebb, nagyobb ütőerejű csatahajó volt, mint a nagyon gyenge páncélzatú Renown, vagy a lassú és elavult Ramillies. A Cesaréval az oldalán Campioni egyértelmű fölényben lett volna Somerville-el szemben, aki egyébként éppen ezért vonult vissza. Az olasz tengernagy azonban a kapott parancsok szellemében cselekedett, melyek egyértelműen megtiltották az azonos erejű, vagy erősebb ellenséggel való ütközetet, márpedig a darab-darab összehasonlításban az angolok legalább egyenlő erőt képviseltek. Az olaszokat ezenkívül komolyan aggasztotta az Ark Royal jelenléte, melynek gépei többször is támadták őket, igaz, eredmény nélkül.
     Az ütközet más szempontból is tanulságos lehetett volna. (De nem lett.) A statisztika szerint az ütközetet megvívó olasz cirkálók összesen 658 darab 203 mm-es gránátot lőttek ki, melyekből kettő darab talált célba. Ez 0,3 százalékos találati arány. A cirkálók parancsnoka, Angelo Iachino altengernagy, a pocsék eredményeket utóbb azzal magyarázta, a gyakori irányváltások, a pára és a füst, az amúgy is elavult távolságmérők régóta cserére szoruló optikái, és úgy általában az elégtelen felszerelés okozta azt. Azonban az angol cirkálók eredményei semmivel sem voltak jobbak, és a későbbi ütközetekben nagyjából ugyanilyen találati arányokat produkált mindkét fél. A rossz eredmények oka ugyanis sokkal egyszerűbb volt, mint Iachino magyarázkodása. A korabeli célzóberendezésekkel egyszerűen képtelenség volt egy mozgó célpontra 20-22 km-nél nagyobb távolságokra pontosan célozni. Ez meglehetősen nagy horderejű felismerés lehetett volna, hiszen az első világháború után minden haditengerészet az igen nagy távolságokról megvívott tengeri csatákra készült, sőt, a csatahajókat is kimondottan erre számítva tervezték meg. (A németek kivételével.) Most ez a doktrína mondott csődöt, amit viszont senki nem vallott be. Az olaszok továbbra is a nagy lőtávolságról vívott harcot erőltették, és később is a rossz távolságmérőkkel magyarázták a rossz találati arányokat.
    
A Renown csatacirkáló.
A flotta extrém óvatossága felidegesítette, eredménytelensége pedig csalódással töltötte el Mussolinit. A haditengerészet gyatra teljesítményt nyújtott, az ellenség szinte zavartalanul folytathatta műveleteit az egész Földközi-tengeren. Mikor a Duce mindezt számon kérte Cavagnaritól, a tengernagy egyáltalán nem jött zavarba, hanem szemrebbenés nélkül visszabeszélve Mussolininak kijelentette, a maga részéről nem tartja megalapozottnak a bírálatokat. A flotta szerinte megtette, ami tőle tellett, és ő a jövőben is az addig folytatott taktikát szándékozik tovább követni.
     Alighanem ez volt az utolsó csepp a pohárban. A felbőszült Duce 1940 december hetedikén menesztette hivatalából Cavagnarit és helyettesét, Odoardo Somigli tengernagyot, s helyükre december tizedikén Arturo Riccardi, és Inigo Campioni tengernagyokat nevezte ki. Az addig két kötelékre, a csatahajókból álló Első Kötelékre (I. Squadra Navale), és a nehézcirkálók által alkotott Második Kötelékre (II. Squadra Navale) osztott flottát egyesítették, és a flotta gerincét képező hajóraj operatív irányítását Campioni helyett Angelo Iachino altengernagy vette át, aki addig a nehézcirkálók osztagát irányította.
    A váltás azonban nem hozta meg a várt eredményeket. Az ekkor 62 éves Riccardi, aki szakmai reputációját főleg a vitorlás iskolahajók osztagának parancsnokaként szerezte, ugyanolyan régimódi, begyöpösödött tengerész volt, mint Cavagnari. A flotta rendszerében még hónapokig nem történt érdemi változás, egészen a matapani katasztrófáig. Az olasz flotta vesszőfutása tehát még egy jó darabig folytatódott tovább Ennek a vesszőfutásnak a következő állomása Nápoly volt, ahová a flotta a tarantói támadás után települt át. Az angolok már korábban is támadták a kikötőt a Máltán állomásozó Wellington bombázókkal, és a gyenge ellenálláson felbuzdulva elhatározták, a korábbi egy-két gépes támadások helyett most egy nagyobb szabású akciót indítanak az ott horgonyzó hajók ellen. A december 14-ről 15-re virradó éjszakán végrehajtott támadásban végül kilenc Wellington vett részt, melyek a légvédelem heves, de koordinálatlan és hatástalan tüzében veszteség nélkül végrehajtották a támadást. A Pola nehézcirkálót két 114 kg-os bomba találta el, melyek tönkretették a hajó villamos hálózatát. A cirkáló kis híján elsüllyedt, csak a mellette horgonyzó hajók segítségével sikerült a felszínen tartani. A bombák ezenkívül elsüllyesztettek egy teherhajót, két másikat pedig megrongáltak.
     Konstatálva, hogy Nápoly légvédelme nem képes megfelelően ellátni a flotta védelmét, a hajókat december 15-én ismét máshová vezényelték, ezúttal La Maddalenába. Csak egy hét múlva tértek vissza Nápolyba, miután a kikötő légvédelmét megerősítették, és füstfejlesztő berendezéssel látták el.
    
A Furious anyahajó.
1941 januárjának első felére az angolok ismét nagyszabású, az egész Földközi-tengerre kiterjedő hadműveletet terveztek. Az Excess hadművelet keretén belül három konvojt indítottak útnak, melyek a már szokásosnak mondható útvonalakon közlekedtek Gibraltár és Alexandria között, miközben erősítést és ellátmányt juttattak el Máltára. A konvojokat ezúttal is a Force H és Cunningham alexandriai Mediterrán Flottája biztosította, melyeket összesen hat harccsoportra osztottak szét. A hadművelet bevezetéseként január nyolcadikán ismét angol bombázók támadták a Nápolyban horgonyzó olasz hadihajókat. A légvédelem ezúttal felkészülten várta a támadókat, és idejében füstfüggönyt vontak a kikötő fölé. Egyetlen hajót sem ért találat, csak a Cesare szenvedett kisebb repeszsérüléseket néhány közeli becsapódástól. A főparancsnokság ennek ellenére úgy döntött, még messzebb viszi a hajókat, és következő napon azokat átirányították a biztonságosnak gondolt La Speziába. Ezáltal viszont már olyan messze kerültek a harcok fő színterétől, a Málta körüli vizektől, hogy az ott folyó harcokba eredményesen beavatkozni nem tudtak. Néhány nappal később ez ki is derült, amikor tengerre küldték a Vittorio Veneto és Andrea Doria csatahajókat, próbálják meg elfogni a súlyosan megrongálódott Illustrious-t, és a felderítés által szintén súlyos sérültnek jelentett Warspite-ot. A hajók azonban félútig sem jutottak, amikor már vissza is rendelték őket, miután kiderült, hogy a sérült anyahajó biztonságban befutott Máltára.
    Sir James Fownes Somerville tengernagy (1882-1949). Az olasz flotta tehát ezúttal sem ért el semmit. Az angolok ezúttal azonban mégis komoly veszteségeket szenvedtek, ám nem az olaszoktól, hanem egy új, minden korábbinál veszélyesebb ellenségtől. Az olasz fegyveres erők minden téren csapnivaló teljesítményét látva ugyanis Hitler számára nyilvánvalóvá vált, Mussolininek segítségre van szüksége, mert különben egykettőre összeomlik a birodalma. A gyorssegély első csomagjaként 1940 decemberének végén Szicíliába vezényelték a német X. Fliegerkorps zuhanóbombázóit, és Me-110-es távolsági vadászait.
     A német Ju-87-esek az Excess hadművelet idején mutatkoztak be a briteknek. Belépőjük meglehetősen hatásos volt. Január tizedikén öt bombatalálatot értek el az Illustrious-on –majd egy hét múlva Málta kikötőjében még kettőt-, melyet a hónap végén Alexandrián át az Egyesült Államokba kellett küldeni nagyjavításra, és hosszú hónapokra üzemképtelenné vált. Ugyanezen a napon a németek egy bombatalálattal megrongálták a Warspite-ot, majd következő nap elsüllyesztették a Southampton cirkálót. A német bombázók tehát néhány óra alatt nagyobb kárt csináltak az angol flottának, mint az egész olasz légierő és haditengerészet az azt megelőző fél évben.
     A Ju-87-esek megjelenését követően tehát az angolok már nem hajókázhattak olyan zavartalanul a Málta körüli vizeken, mint azt megelőzően. A britek azonban ettől függetlenül még mindig a helyzet urai voltak, amit nemsokára egy olyan akcióval bizonyítottak be, amivel az olasz haditengerészetet minden korábbi vereségénél jobban megalázták.
     Az angol felderítés január végén értesült róla, hogy két olasz csatahajó tartózkodik Genovában, ráadásul az egyik, a Caio Duilio, sérülten áll a szárazdokkban. Tudva, hogy a kikötő védelme gyenge, Somerville –aki nyilván bizonyítani akarta Churchillnek, hogy nem hiányzik belőle a támadó szellem- javaslatot tett egy felszíni erőkkel végrehajtott, meglepetésszerű támadásra az olasz kikötő ellen. Az akciót összekapcsolták egy szardínai erőmű elleni légitámadással, melyet visszafelé bombáztak meg. Az első kifutásra február negyedikén került sor, azonban a Gibraltárt elhagyó hajókat egy olasz felderítőgép észrevette, így a támadást lefújták. A Force H két nappal később másodjára is kifutott. A köteléket a Renown csatacirkáló, a Malaya csatahajó, az Ark Royal anyahajó, a Sheffield cirkáló, és tíz romboló alkotta. Két romboló később levált a kötelékről, és a Baleári-szigetekhez hajózott, hogy ott sűrűn rádiózgatva adásaikkal megtévesszék az ellenséges rádiófelderítést a kötelék holléte felől.
     Az olaszok értesültek a Force H újabb kifutásáról, de annak úti célját nem ismerték. Abban a hitben, hogy az angolok ismét Szardínia vagy Szicília támaszpontjait fogják támadni, a két olasz csatahajót délre küldték, hogy Szardínia környékén keressék az ellenséget. Az angolok eközben észak felől észrevétlenül megközelítették Genovát, sem a járőrhajók, sem a légierő nem vette észre őket. Az Ark Royal repülőgépei február kilencedikén kora reggel szálltak fel, hogy aknákat telepítsenek a közeli La Spezia elé, illetve hogy Livorno kikötőjét bombázzák. A többi angol hajó egy órával később ért Genova elé, melyre reggel negyed kilenckor nyitottak tüzet, 19 km-es távolságból. Az olasz megfigyelők csak közvetlenül a támadás előtt vették észre a hajókat, és akkor is saját egységekként azonosították őket.
    
A Renown, a Malaya, és a Sheffield Genovát ágyúzza. Norman Wilkinson festménye.
A három angol hajó 40 percen át lőtte a kikötőt, és ez idő alatt összesen 276 darab 38 cm-es, 782 darab 15 cm-es, és 400 darab 11,4 cm-es gránátot lőttek ki a célpontokra. A gránátok több mint fele a vízbe csapódott, vagy befulladt, az okozott kár tehát mérsékelt volt. A kikötőben tucatnyi kisebb bárkán kívül két teherhajó süllyedt el, és a kikötői berendezések közül is sok megrongálódott. A kikötőben álló hadihajók nem szenvedtek sérülést, bár néhány lövedék alig 50 méterre csapódott be a dokkban álló Duilio-tól. Ugyanakkor viszont a lakónegyedben nagy pusztítást vittek végbe az angol ágyúk. 250 ház tönkrement, és találat érte a genovai katedrálist is, de szerencsére a gránát nem robbant fel. A civil lakosság vesztesége elég nagy volt, 114 halott, 242 sebesült, és több mint kétezer ember vált hajléktalanná. (A történészek ezért vajon miért nem óbégatnak annyit, mint a Scarborough és Yarmouth elleni német támadások miatt?) A lassan reagáló partvédelem szórványos és pontatlan tüzelése nem okozott semmilyen kárt az angol hajókban, a légierő gépeinek pedig színét sem látták.
     A támadásról értesülve a dél felé tartó olasz csatahajókat azonnal visszafordították, és a legnagyobb sebességgel északra irányították őket, próbálják meg elfogni a visszavonuló ellenséget. A flotta azonban találomra keresgélt, a légifelderítés ugyanis nemcsak a közeledő angol hajókat nem vette észre, hanem a támadás után visszavonuló köteléket is szem elől tévesztette. Az olasz parancsnokság fel sem tételezte, hogy az angolok a legkézenfekvőbb és legrövidebb utat választják visszafelé, a francia partokkal párhuzamosan haladva -pedig azok valóban így tettek-, ehelyett Korzika északi és nyugati partjai mentén keresgélték az ellenséget. A felderítőgépeket ráadásul összezavarta egy Korzikától északra haladó francia konvoj, mely Toulonból tartott Tunézia felé. A konvoj indulását és annak útvonalát a franciák természetesen jó előre bejelentették az olaszoknak, ám azok most mégis az ellenséges kötelékként azonosították őket, s a parancsnokság feléjük fordította Iachino csatahajóit. Azoknak sikerült is elfogniuk a franciákat, és 32 kilométeres távolságról már éppen a tűz megnyitására készültek, amikor kiderült a tévedés. Csak délután érkeztek meg az első információk az angol kötelék helyzetéről, addigra azonban azok már túl messze voltak ahhoz, hogy az olaszok utol tudták volna érni őket. A Force H február 11-én épségben visszaérkezett Gibraltárba, összes veszteségük egy repülőgép volt.
     A viszonylag kis veszteségek ellenére a támadás sikere mélyen megalázó volt az olaszok számára, és tovább gyengítette Olaszország tekintélyét. Ez különösen azért volt kínos, mert az angol támadásra néhány nappal a Mussolini-Franco találkozó előtt került sor. Mussolini ismét hevesen bírálta a haditengerészetet, különösen Iachinót, amiért flottáját egyben tartotta, ahelyett, hogy cirkálóit leválasztotta volna a főerőkről, és felderítésre küldte volna őket. Személyi konzekvenciái azonban nem voltak az esetnek.
     Az olasz fegyveres erők ismét minden téren leszerepeltek. Különösen a flotta és a légierő együttműködése bizonyult ismét csapnivalónak. A légierő pilótái korábban semmilyen képzést nem kaptak a flottával való együttműködést illetően, sem pedig a hajók azonosítását nem tanították nekik. Ekkoriban történt például, hogy néhány olasz gép két saját MAS naszádot támadott, majd hazatérve jelentették, hogy egy csatahajót és egy anyahajót bombáztak! Mindez nagyon sötét kilátásokkal kecsegtetett a jövőre nézve.

A Zara osztály cirkálói, egy hadgyakorlaton.

Matapan.

    1941 első hónapjaiban a hadi helyzet alakulása alapján Olaszország látszólag az összeomlás küszöbén állt. A hadüzenetkor az olasz hadsereg valamit érő csapatainak zöme Etiópiában állomásozott, ahol a háború kitörését követően az angolok természetesen rögtön elvágták őket az anyaországtól. Ez az Etiópiában rekedt 75 ezres olasz haderő -a negyedmilliós hadsereg többi részét a bennszülött csapatok alkották-, mely ha nem is volt éppen élvonalbeli, de mégis fel tudott mutatni valamiféle katonai teljesítményt -amit a britek is elismertek-, hosszú ellenállás után 1941 végén kapitulálni volt kénytelen az angolok előtt. Az olasz hadsereg többi elit alakulatainak többsége az anyaországban állomásozott, Mussolini nem tartotta szükségesnek átvezényelni őket Észak-Afrikába. Az ottani olasz erők zömét rosszul felfegyverzett, és még rosszabbul kiképzett, motiválatlan újoncok alkották, kétes tehetségű tisztek parancsnoksága alatt. A gyalogság zöme a még 1891-ben rendszeresített puskákkal volt ellátva, míg a tüzérség első világháborús, nagyrészt az osztrák-magyar hadseregtől zsákmányolt ágyúkkal volt felszerelve.
     Ilyen körülmények között nem lehetett csodálkozni azon, hogy az észak-afrikai olasz front az első angol támadásra szétesett. A helyzetet Mussolini még tovább súlyosbította azzal, hogy novemberben újabb frontot nyitott, amikor Albánia felől megtámadta Görögországot. A várt gyors győzelem azonban elmaradt, és az olasz hadsereg, mely az észak-afrikai frontot sem volt képes tartani, most egy újabb hadszíntéren bonyolódott bele elhúzódó, és nagy erőket felemésztő harcokba.
     Hogy szövetségesét megmentse az azonnali bukástól, és biztosítsa saját déli határait, Hitler 1940 végén segítségnyújtásra szánta el magát. A X. Fliegerkorps december végi megérkezése szinte azonnal fordulatot hozott a Málta környéki tengeri és légi harcok menetében, következő év februárjában pedig megérkezett a felmentősereg is, az Erwin Rommel irányította Deutsches Afrikakorps személyében. A német hadsereg megjelenése a mediterrán térségben nem jelentette azt, hogy Németország stratégiai céljai megváltoztak volna. Az olaszok mellé vezényelt segéderő feladata csak az volt, stabilizálja a frontot, és megakadályozza Olaszország katonai összeomlását. Rommel hiába próbálta meggyőzni Hitlert arról, hogy nagyobb erőket adjon a keze alá, és Egyiptom elfoglalásával mérjen csapást a britekre. A tábornok úgy vélte, ha a háborút talán nem is döntené el, de Egyiptom megszerzése megnyitná az utat a közel-keleti olajmezők felé, és Németország számára kaput nyitna a világra, melyen keresztül megoldhatná nyersanyag utánpótlásának beszerzését.
     A német hadsereg afrikai megjelenése újabb feladatokat rótt az olasz haditengerészetre, hiszen most már a németek ellátását is biztosítania kellett. Hogy a teendőket egyeztessék egymással, 1941 februárjában a német és az olasz haditengerészet legfelsőbb vezetése megbeszélést tartott Meranóban, melyen megvitatták az atlanti és a Földközi-tengeri hadszíntér stratégiai helyzetét, a két flotta együttműködésének kérdéseit, és az előttük álló feladatokat. A két haditengerészet a konferencián a legmagasabb szinten képviseltette magát, a német küldöttséget Raeder, az olaszt Riccardi vezette. Arturo Riccardi tengernagy (1878-1966), itt még fiatal kapitányként.
     A konferenciát eredetileg előző év decemberére tervezték, ám az olasz haditengerészet vezetésében december elején bekövetkező személycserék miatt későbbre halasztották. A németek számára a Földközi-tenger nem volt létfontosságú hadszíntér, ám azonkívül, hogy meg kellett segíteniük az olasz szövetségest, láttak némi fantáziát abban, hogy Egyiptomon át benyomuljanak az olajban gazdag Távol-Keletre, és a birodalom számára létfontosságú nyersanyag-utánpótlást dél felől biztosítsák. Különösen Raeder szorgalmazta az olasz flotta aktívabb szerepvállalását, és a német fegyveres erők nagyobb mértékű részvételét a mediterrán térség harcaiban.
     Raeder közölte Riccardival, nem várható Spanyolország háborúba való belépése a tengelyhatalmak oldalán, tehát nem lehet számítani arra, hogy Gibraltárt a szárazföld felől sikerülhet elfoglalni. Alexandriát a németek véleménye szerint a görög szigeteken települt légierő -és a németek itt saját légierejükre gondoltak- semlegesíteni tudja, míg az olaszok ugyanezt állították Máltáról, melyet a Regia Aeronautica szicíliai és líbiai repülőterekről felszálló gépei szerintük ellenőrzésük alatt tudtak tartani. A németek ebben nem voltak annyira biztosak, szerintük mindenképpen szükséges lett volna a szigetek szoros tengeri blokádja, és a környékbeli vizek elaknásítása. A konferencia második napjára végül mindketten arra a következtetésre jutottak, a kérdés legjobb megoldása a szigetek megszállása volna, azonban az egyetértést nem követték gyakorlati intézkedések.
     A felek úgyszintén egyetértettek abban, hogy a keleti medence birtoklását nagymértékben elősegítené Görögország, és a görög szigetek, főleg Kréta megszállása, ahonnan a nagy hatótávolságú repülőgépek az Egyiptom felé előrenyomuló csapatokat is támogatni tudnák. Ugyanekkor viszont a németek nem támogatták szövetségesük elképzeléseit Korzika és Tunézia olasz megszállására, ami szerintük nagyobb problémákat okozna, mint amiket megoldott volna. (Tunézia esetében valószínűleg tévedtek, az ország legalább ideiglenes megszállása alighanem sokban segítette volna Rommel csapatainak jobb ellátását.)
     A németek ezen kívül a felszíni flotta rugalmasabb alkalmazását javasolták az olaszoknak ellenezve azt az olasz gyakorlatot, mely a hadműveletek során egymás közelében tartotta a különböző kötelékeket, és gyakorlatilag egyetlen kötelékként manőverezett a flottával. A németek úgy gondolták, sokkal célravezetőbb volna, ha nagyobb önállóságot adnának a különböző kötelékeknek, és lehetővé tennék, hogy a hadműveletek során azok a főerőktől nagyobb távolságra, önállóan tevékenykedjenek.
     A felek megvitatták az üzemanyaghelyzetet is, de azon kívül, hogy egyetértettek abban, hogy az kritikusnak tekinthető, mást nem tudtak kezdeni vele. A németek csak annyit tudtak megígérni az olaszoknak, a német támogatásra vonatkozó kérésüket továbbítják a Führernek.
     A sok helyen olvasható vélekedéssel ellentétben a németek, bár nagyobb aktivitásra igyekeztek ösztökélni az olasz haditengerészetet, nem álltak elő semmilyen konkrét követeléssel az olasz flotta harcbevetését illetően, tehát nem ők kérték a Görögországba indított angol konvojok elleni támadást az olaszoktól. A hadművelet tervei ekkor már készen álltak, a németek csak néhány gyakorlati tanácsot adtak hozzájuk.
     A Iachino által kidolgozott eredeti terv jóval szerényebb volt, mint később megvalósult változata. Egyetlen csatahajó bevetésével számolt, erős rombolófedezettel, melynek egy részét előre küldték, hogy Kréta közelébe nyomulva éjszakai támadást indítsanak a térségben tartózkodó angol konvojok ellen. A csatahajó és kísérő rombolói a fedezetet látták volna el, biztosították volna a támadó kötelék visszavonulását, illetve felvették volna a harcot a rombolókat üldöző ellenséges hadihajókkal. Miután a terv a meglepetésre épített, nem számolt azzal, hogy az Alexandriában álló brit csatahajók idejében a helyszínre tudnának érni, s csak cirkálók és rombolók elleni harcra számított.
     A tervezetet a főparancsnokság végül az irattárba süllyesztette, miután túl kockázatosnak ítélte meg azt, és mivel a hazai támaszpontoktól ilyen távolságra megoldatlan volt a kötelék légi fedezetének biztosítása is. A meránói konferencia után azonban ismét előkerült az ötlet, ami alkalmasnak tűnt arra, hogy elkápráztassák vele a német szövetségeseket, s bizonyítsák az olasz flotta elszántságát és jó harci szellemét. Az alkalom is kedvezőnek tűnt, miután március 16-án két német He-111-es gép jelentette, hogy Kréta közelében megtorpedóztak két angol csatahajót. A németek sürgősen jelentették is a sikert az olaszoknak, nem mulasztva el hozzátenni, itt a kedvező alkalom egy nagyobb szabású flottaakcióra, hiszen az angoloknak legfeljebb csak egy működőképes csatahajójuk maradt Alexandriában. A Görögországba indított angol konvojok elleni támadás azért is aktuális lett volna, mivel a német és olasz hadsereg ekkor már javában készült a Görögország elleni invázióra, melyet az angol hadiszállítások elapadása nagymértékben segített volna. A Supermarina tehát előkotorta Iachino tervét, melyet a vezérkari főnök helyettese, Campioni tengernagy, alaposan átdolgozott, és kibővített.
    

Az angol Barham csatahajó, a krétai Souda-öbölben.
Igazából az új haditervre se nagyon lehetett volna azt mondani, hogy túl szofisztikált. Valójában annyiból állt csak az egész, hogy két erős olasz kötelék elhajózik Krétáig és vissza, s útközben megtámadják, és lehetőleg elsüllyesztik az útjukba kerülő angol hajókat. A terv nem számolt nehéz hajóegységek, ellenséges csatahajók és anyahajók közbeavatkozásával, a kötelék magját jelentő Vittorio Venetónak csak az ellenséges cirkálók ellen kellett volna tevékenykednie.
     A haditerv a támadásban részt vevő hajókat két csoportra osztotta. A terv szerint a X. Romboló Flottilla négy rombolója, a Maestrale, Libeccio, Scirocco, Grecale kíséretében Nápolyból induló Vittorio Veneto Messinába hajózik, ahol a kötelékhez csatlakozik a Luigi Sansonetti altengernagy vezette 3. Osztag három nehézcirkálója, a Trieste, Trento és Bolzano, illetve a XII. Romboló Flottilla -Corazziere, Carabiniere, Ascari- és a XIII. Romboló Flottilla -Granatiere, Fuciliere, Bersagliere, Alpino. Ezek a hajók alkották az 1. Csoportot. A X. Flottilla rombolói tartalékként Messinában maradnak, a kötelék többi hajója pedig délkeleti irányban kifut a tengerre, hogy azt a látszatot keltse, Líbia felé tartanak. A délkeleti irányt este nyolcig tartják, amikor keletre fordulnak, s az éjszaka leple alatt észrevétlenül megközelítik a Kréta környéki vizeket, és az ott hajózó angol konvojokat. A hajók másnap reggel hétre elérik a Krétától délre fekvő kis sziklaszigettől, Gavdostól 20 mérföldre délre kijelölt fordulási pontot. Az 1. Csoport itt visszafordul, és délig nyugat felé halad, majd Messina felé fordulva a hajók visszatérnek támaszpontjaikra. Angelo Iachino tengernagy (1889-1976).
     Az 1. Csoporthoz a Messinából való kifutást követően csatlakozik a Tarantóból induló, Carlo Cattaneo altengernagy parancsnoksága alatt álló 1. Osztag három nehézcirkálója, a Zara, a Pola, és a Fiume –a Gorizia éppen nagyjavításon volt La Speziában-, valamint az őket kísérő IX. Romboló Flottilla négy hajója, az Alfieri, az Oriani, a Carducci, és a Gioberti. Ugyancsak itt csatlakozik a Brindisiből, Antonio Legnani ellentengernagy vezetésével induló 8. Osztag két cirkálója, a Duca degli Abruzzi, és a Garibaldi, valamint a XVI. Romboló Flottilla őket kísérő két hajója, a Da Recco, és a Pessagno. Este nyolcig ezek a hajók is az 1. Csoporttal hajóznak, azonban a keletre való fordulás után leválnak a kötelékről, és a 2. Csoportot megalakítva az 1. Csoport útvonalától északabbra tartva Kréta felett, a Spada-fok és Cerigotto szigete (Antikythera) között behatolnak az Égei-tengerre, s reggel nyolcra elérik a Kréta északkeleti csücskénél fekvő kis Karavi-szigetet. Itt megfordulnak, és ugyanazon az útvonalon, amelyen jöttek, kihajóznak az Égei-tengerről, majd délután egy órakor, Cerigottótól 90 mérföldre nyugatra északnyugatnak fordulnak, és visszatérnek támaszpontjaikra.
     A hadműveletet az ekkor 52 éves Angelo Iachino altengernagy irányította, aki egyben az 1. Csoport parancsnoka is volt. A tehetséges, és rangjához képest viszonylag fiatalnak számító tiszt -beosztott parancsnokai, Sansonetti és Cattaneo altengernagyok, 5-6 évvel voltak idősebbek nála - már az 1912-es olasz-török háborúban is részt vett, az első világháborúban pedig a 66PN torpedónaszád parancsnokaként szolgált. 1936-ban érte el az ellentengernagyi rangot, s a háború kitörésekor a nehézcirkálók osztagának parancsnoka volt. A jó képességű, széles látókörű Iachino a flotta mérsékelten konzervatív tisztjei közé tartozott. A csatahajók híveként a háború előtt maga is az anyahajók építésének ellenzőivel értett egyet. Tévedésére most a gyakorlatban kellett rájönnie.
     A haditerv tehát egyszerűen csak abból állt, hogy az egyik csoport elhajózik Krétától délre, a másik pedig északra, és útközben elsüllyesztik az útjukba akadó angol és görög hajókat. A hadművelet az 1. Csoport útvonalának végcéljaként szolgáló Gavdos, olaszul Gaudo-sziget után a Gaudo Hadművelet fedőnevet kapta.
     A támadásnál felvonuló hajóknak a Szicíliában, és az olasz kézen levő görög szigeteken települt német és olasz légierő nyújtott volna légifedezetet. A német repülőgépekkel való zökkenőmentes kapcsolattartás végett a Vittorio Veneto Nápolyban felvette a Luftwaffe egyik összekötő tisztjét is, akinek aztán később valószínűleg nem sok dolga akadt. A Supermarina azonban, a titoktartásra hivatkozva, nem adott pontos tájékoztatást a légierőnek arról, miféle hadműveletben és milyen hajóknak is kell támogatást biztosítaniuk. A légierő nagyjából annyit tudott, hogy a flotta valamilyen akcióra készül, valahol a Kréta körüli vizeken, és ehhez valamilyen segítséget igényelnek. Így aztán a Supermarinának sikerült a Superaero és a Luftwaffe előtt teljes titokban tartani a vállalkozás részleteit, melyekről az ellenség addigra minden bizonnyal többet tudott, mint a saját légierő.
     A haditerv egyik alapfeltételezése pedig az volt, hogy sikerül a tervet titokban tartani, és az ellenséget meglepni. Az olaszok úgy számították, csupán a konvojok fedezetéhez tartozó cirkálók és rombolók ellenállását kell leküzdeniük, nehéz ellenséges hajóegységek, ha vannak egyáltalán, nem, vagy csak elkésve fognak kifutni Alexandriából.
     Az olaszok készülődése azonban nem kerülte el az angolok figyelmét. A felderítés felfigyelt az olasz kikötőkben zajló hajóösszevonásokra, és feltűnő volt az olasz és német felderítő repülőgépek hirtelen megnövekvő érdeklődése Alexandria, és a Kréta körüli vizek iránt is. Ugyancsak észlelték az olasz rádióforgalmazás növekedését is, még ha az üzeneteket ekkor valószínűleg még nem is tudták teljesen megfejteni. (Bár sokan gondolják úgy, főleg az olaszok, az angolok már ekkor olvasni tudták a német és olasz rejtjelezést, tehát kezdettől fogva tisztában voltak az olaszok szándékaival. A felderítőgépek kiküldése csak azt a célt szolgálta, hogy leplezzék ezt. Talán ezt bizonyítja az is, hogy az ütközet után Cunningham köszönőlevelet küldött a Blechley Park kódfejtőinek.) Számos jel utalt tehát arra, hogy az olasz flotta készül valamire,de az angolok bizonytalanok voltak benne, pontosan mire. Lehetséges volt egy Málta elleni, már régóta várt olasz támadás, vagy egy partraszálló hadművelet valahol a görög szigeteken. Maga Cunningham azonban úgy vélte, az olaszok valószínűleg a legkézenfekvőbb célpontot választják, és támadást kísérelnek meg az Alexandria és Görögország között közlekedő konvojok ellen.
    
Légitámadás alatt álló konvoj a Földközi-tengeren.
Az olaszok ellen harcoló Görögország megsegítésére indított Lustre hadművelet ekkor már hetek óta zajlott. Március negyedike óta az angolok már közel 60 ezer angol és lengyel katonát szállítottak át Görögországba, azok felszerelésével együtt. A katonákat a Royal Navy hadihajóinak fedélzetén szállították, a felszerelést azonban teherhajók konvojai vitték Pireuszba. Ekkor már mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy küszöbön áll a német támadás a görögök ellen, a konvojok célba érkezése tehát létfontosságú volt az ország túlélése szempontjából. Cunningham biztos volt benne, hogy az olaszok mindent megtesznek azért, hogy a támadás előtt az utánpótlás elvágásával próbálják meggyengíteni az angol expedíciós hadsereg ellenállását.
     Ezt a nézetet erősítette meg a Souda-öböl elleni olasz támadás is, március 26-án. A Kréta északnyugati csücskében fekvő, jól védhető öböl a térségben tevékenykedő angol hadihajók egyik fő támaszpontja volt. Március 25-én késő éjszaka két olasz romboló, a Crispi és a Sella, észrevétlenül tíz kilométerre megközelítette az öböl bejáratát, és vízre bocsátotta a magukkal hozott hat barchinót. A hat „rohamcsónak” másnap kora hajnalban átjutott a kikötőt védő záron, és az öböl belsejébe bejutva megrohanták az ott horgonyzó angol hajókat. A York nehézcirkálót két barchino találta el, s a hajó olyan súlyosan megsérült, hogy az angolok kénytelenek voltak partra futtatni. A cirkálón később német bombázók találatai újabb sérüléseket okoztak, és amikor az angolok kiürítették Krétát, a megfeneklett hajót, miután fegyverzetét és gépeit használhatatlanná tették, kénytelenek voltak hátrahagyni. (A cirkálót a háború után olasz kikötőben bontották le.) Úgyszintén találat érte a norvég Pericles tankhajót, mely két héttel később süllyedt el, amikor megpróbálták visszavontatni Alexandriába. Az olaszok két másik teherhajón is találatot jelentettek, ezt azonban az angolok nem ismerték el. (Meglepő módon a támadásban részt vevő mind a hat barchino pilótája túlélte az akciót, és angol fogságba került.)
    
A sérült és zátonyra futott York a Souda-öbölben.
A Souda-öböl elleni támadás, a Decima MAS első nagy sikere, csak megerősítette a gyanút, hogy az olaszok valamilyen nagyobb hadműveletet terveznek a térségben, melynek az öböl elleni támadás a bevezető lépése lett volna. Valójában az akció nem volt a Gaudo Hadművelet része, az a Decima MAS saját vállalkozása volt, amelyre úgy tűnik, csak véletlenül került sor éppen a tervezett nagy hadművelet kezdetén. Ez nem volt igazán szerencsés dolog, mivel csak még jobban felhívta az angolok figyelmét a térségre. A támadást követően Cunningham valóban meg is tette első intézkedéseit a feltételezett olasz támadás elhárítása érdekében.
     Mindenekelőtt el kellett tüntetni az angol kereskedelmi hajókat az olasz támadás várható helyéről, vagyis a Kréta környékéről. Az adott időpontban szerencsére csupán egyetlen, Pireuszba tartó konvoj tartózkodott ezeken a vizeken, ennek irányváltásra adtak parancsot. A Pireuszból éppen indulni készülő másik konvojt visszatartották, és figyelmeztették a közelben tartózkodó többi hajót is, minél előbb hagyják el a területet. Cunningham fokozott légifelderítést rendelt el az olasz kikötők, és a Jón-tenger nyugati vizei felett, s ugyanekkor tengeralattjárókat vezényelt a térségbe, hogy figyeljék és jelentsék az olasz hajómozgásokat. Megerősítették a Souda-öböl védelmét, és készültségbe helyezték a görög haditengerészet hadihajóit is. Ugyanakkor Cunningham még mindig bizonytalan volt az olasz flotta szándékai felől, legalábbis erre utal, hogy egyik törzstisztjével, Manley Power kapitánnyal, 10 schillingbe fogadott, kifutnak e az olasz hajók, vagy sem. A tengernagy arra tett, hogy az olaszok nem fognak jönni.
     Az Égei-tengeren hajózók konvojok védelmét ellátó Force B hajói ekkor éppen Pireuszban horgonyoztak. A Henry Daniel Pridham-Wippell altengernagy parancsnoksága alatt álló köteléket négy cirkáló, az Orion, az Ajax, a Perth, és a Gloucester alkotta, a Második Romboló Flottilla négy hajójával, a Hasty, a Hereward, az Ilex, és a Vendetta rombolókkal együtt. A kötelék most parancsot kapott a kifutásra, s hogy az Égei-tengert elhagyva másnap, vagyis március 28-án reggel fél hétkor foglaljon állást a Gavdos-szigettől 30 mérföldre délre, és ott várja be az Alexandriából érkező főerőket. Három másik romboló, a Juno, a Jaguar, és a Defender, Pireuszban maradt, készen az azonnali kifutásra, amennyiben szükség lenne rájuk. A repülőtereket szintén riadóztatták. A flotta elsősorban a RAF görög repülőterekre települt harminc Bristol Blenheim bombázójára, és a Kréta szigetén levő Malamé repülőterén állomásozó öt darab Swordfish torpedóvetőre számíthatott. Az Alexandriában álló főerők egyelőre még nem mozdultak, várták, mikor és hol fog feltűnni az ellenség.

A csata térképe.

    Az olasz hajók ekkor már szintén a tengeren voltak. A Vittorio Veneto március 22-én hagyta el La Speziát, és másnap futott be Nápolyba, ahol megtették a végső előkészületeket a hadműveletre. A törzstiszteknek 25-én megtartott utolsó eligazítás után a csatahajó négy romboló kíséretében 26-án este fél tízkor futott ki Nápolyból, nagyjából ugyanakkor, amikor az Első és a Nyolcadik Osztag cirkálói is elhagyták Tarantót, illetve Brindisit. A felderítésre az olaszok is igyekeztek nagy hangsúlyt fektetni, a német és olasz repülőgépeken kívül a haditengerészet öt tengeralattjárót irányított őrjáratra a Kréta körüli vizekre, illetve Alexandria elé, hogy jelentsék az ellenséges hadihajók feltűnését.
     A Vittorio Veneto március 27-én reggel haladt át a Messinai-szoroson, ahol csatlakozott hozzájuk a 3. Osztag három cirkálója, és az őket kísérő két romboló flottilla. A csatahajót addig kísérő X. Romboló Flottilla hajói itt leváltak a kötelékről, és Messinába hajóztak tankolni. A Szicília partjai mentén délkeletnek forduló hajórajhoz nem sokkal később csatlakoztak a Tarantóból és Brindisiből érkező hajók is.
     A kötelék a nap folyamán délkelet felé haladt, hogy azt a látszatot keltsék, a líbiai partok felé tartanak. A tiszta időben, nyugodt tengeren haladó hajók fedélzetén jó volt a hangulat, a legénység örült annak, hogy a hosszú tétlenség után végre kimozdultak a kikötőkből. A flotta harci morálja tehát kifejezetten magas volt.
     A jó hangulat másnap délben romlott el kissé, amikor a kötelék élén haladó Trieste jelentette egy angol Short Sunderland felderítőgép feltűnését. A Veneto rádiósai rövidesen el is fogták az angol gép rádióüzenetét, melyben értesítette Alexandriát az ellenséges cirkálók feltűnéséről. Az olaszok számítottak rá, hogy nem sikerült teljesen észrevétlenül maradniuk, tehát nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget az esetnek, különösen hogy a repülőgépről az olasz csatahajót láthatóan nem vették észre. Iachino jelentette az ellenséges gép feltűnését a parancsnokságnak, ahonnan várakozásának megfelelően azt az utasítást kapta, a hadműveletet folytatni kell. A főparancsnokság pedig ekkor már nemcsak azt tudta, hogy az angolok észrevették a hajókat, hanem azt is, hogy kiürítették a Kréta környéki vizeket, tehát valószínűleg számítanak a támadásra. Ennek ellenére mégis a folytatás mellett döntöttek, mivel tartottak attól, hogy a harci morálra nagyon negatívan hatna, ha a flottát megint visszarendelnék a kikötőkbe, ami mellesleg a németekre sem tenne jó benyomást.
    Sir Andrew Browne Cunningham tengernagy (1883-1963). Az angol hidroplán jelentése délután egy óra felé jutott el az alexandriai parancsnokságra. A gép pilótája három cirkálót és egy rombolót jelentett, Szicíliától 75 mérföldre keletre. Irányukat azonban rosszul mérte fel, s a délkelet felé haladó hajókról azt jelentette, azok keleti irányban, Kréta felé tartanak. Tehát egy téves jelentés vezette rá az angol parancsnokságot a helyes következtetésre, arra, hogy az olasz flotta megindította a várt támadást a Kréta környéki vizeken hajózó angol konvojok ellen.
     Cunningham jó lehetőséget látott arra, hogy támaszpontjaitól távol végre harcra tudja kényszeríteni az olasz flottát. Viszont jól tudta, hogy ehhez meg kell lepnie az ellenséget, hiszen ha azok tudomást szereznek flottája közeledéséről, minden bizonnyal ezúttal is visszavonulnak előle, kihasználva hajóik nagyobb sebességét. A főerők Alexandriából való távozását tehát a britek mindenféle módon igyekeztek leplezni, és ebben a konspirációs tevékenységben Cunningham is részt vett. A tengernagy elhíresztelte, hogy golfozni indul, és az éjszakát a városban tölti. 27-én délután egy nagy bőrönddel a kezében elhagyta a támaszpontot, ügyelve arra, hogy lehetőleg minél többen lássák. Este hétkor azonban titokban már vissza is tért zászlóshajójára, és hozzálátott a flotta kifutásának előkészítéséhez.
     Az angolok titkolózása, és az ellenséges ügynököktől való félelme nem volt megalapozatlan, Alexandriában valóban nyüzsögtek a tengelyhatalmak kémei. A helyi lakosság nagy része ugyanis utálta az angolokat, és már alig várta, hogy Rommel megérkezzen. A németeknek és az olaszoknak nyilván nem okozott nehézséget, hogy ügynököket toborozzanak a bennszülöttek közül. Ezen kívül a kikötő közelében ott volt az alexandriai japán konzulátus, ahonnan szintén szorgalmasan küldözgették a jelentéseket az olaszoknak.
     Ennek ellenére Cunningham kissé színpadias akciója valószínűleg felesleges volt, Iachino enélkül sem volt tisztában az ellenség pontos erejével, sőt, még tartózkodási helyével sem. Az olaszok által Alexandria felett, 27-ére tervezett légifelderítés az időjárás délutáni rosszra fordulásával meghiúsult, nem rendelkeztek tehát percre kész információkkal, milyen hajók tartózkodnak a kikötőben. A helyi ügynökök jelentései alapján azt viszont a flotta indulásának idején már tudhatták, hogy a korábbi jelentések a két angol csatahajó megtorpedózásáról alaptalanok, az angoloknak tehát mindhárom csatahajója harcképes. A legfrissebb jelentések alapján azonban az olasz főparancsnokság azt is tudta, hogy 27-én délben még mindhárom csatahajó a kikötőben állt, tehát úgy tűnhetett, az angolok nem fogtak gyanút.
    Ugyanakkor azonban voltak olyan jelek, amelyek elbizonytalanították az olasz főparancsnokságot. A légifelderítés jelentette, hogy eltűntek az angol hajók a térségből, és észlelték az ellenséges rádióforgalmazás erősödését, illetve az angol légifelderítés aktívabbá válását is. A már megkezdett akciót azonban az olaszok már nem akarták lefújni, talán azért is, mert nem akartak ismét leégni a német szövetséges előtt. A főparancsnokság tehát a folytatás mellett döntött. A flottát észlelő angol felderítőgép miatt nem aggódtak különösebben, mivel úgy vélték, az nem juthatott más következtetésre, mint hogy a délkelet felé haladó hajók úti célja Líbia. Nem tudhatták, hogy az angol pilóták tévesen jelentették az olasz hajók útirányát. Talán azért, mivel az angolok kelet felé haladó olasz hadihajókat vártak, tehát azokat is láttak.
     A Supermarina azonban mégis elbizonytalanodott kissé, ezért végül úgy döntöttek, a biztonság kedvéért együtt tartják a köteléket, és törlik a Kréta északi partjai fölé tervezett betörést. A Iachinónak adott új utasításban tehát elrendelték, a teljes kötelék maradjon együtt, és így haladjon tovább az 1. Csoport számára eredetileg is tervezett útvonalon, a Gavdos-sziget felé. A viszonylag gyenge 2. Csoportot nem akarták a főerőktől elkülönítve kockára tenni, ezenkívül a rendelkezésre álló légierő nem volt elégséges ahhoz, hogy egyszerre mindkét csoportnak megfelelő támogatást nyújtsanak. (Jellemző, hogy erre már csak a hadművelet megkezdése után jöttek rá.)
     Március 27-én este kilenckor, egy órával azután, hogy megalakult, és különvált az 1. Csoporttól, a 2. Csoportot már fel is oszlatták, és hajóit este tíz után visszarendelték a főerőkhöz. A döntés hátteréről azonban a kötelékparancsnokot, Iachinót, nem tájékoztatták. A két kötelék nem egyesült rögtön, egymással párhuzamosan, lassan közeledve haladtak tovább, és csak másnap, a végcél, a Gaudo-sziget környékén kellett volna ismét találkozniuk.
     A főparancsnokság nem osztotta meg a tengernaggyal a felderítés információit arról, hogy a hadművelet területéről eltűntek az angol kereskedelmi hajók, és arról sem, hogy a német felderítés jelentése szerint egy angol anyahajó és egy csatahajó kifutott Alexandriából. (Utóbbi hír egyébként téves volt, az angol hajók csak este, sötétedés után hagyták el a kikötőt.) Iachino végig úgy tevékenykedett, hogy biztos volt benne, az ellenség nem tud a terveiről, ezenkívül nincsenek nehéz angol egységek a közelében, és nem is várható azok feltűnése.
    

A Pola a cirkálórajt vezeti.
Mindez döbbenetes, és nehezen magyarázható mulasztás volt a Supermarina részéről. A háború után Iachino elég egyértelműen célozgatott arra, hogy régi riválisa, Campioni tengernagy szándékosan nem közölte vele ezeket a hadművelet szempontjából létfontosságú információkat, melyek birtokában pedig az események talán másként alakulhattak volna.
     Iachino azt is állította, arról sem tudott, noha a flotta nápolyi tartózkodása alatt több ízben is beszélt telefonon a római parancsnoksággal, hogy a két angol csatahajó megtorpedózásáról szóló korábbi hír téves volt. Az újabb kutatások szerint azonban ezt az olasz felderítés már március 24-én megerősítette, Iachino tehát még a Nápolyból való indulás előtt értesülhetett arról, hogy mindhárom angol csatahajó harckész állapotban van, de legkésőbb 27-én erről bizonyosan tudomást szerzett, amikor a Vittorio Veneto rádiója fogta a rodoszi támaszpont erre vonatkozó jelentését. Hogy a flottának ne kelljen arra várnia, amíg a római főparancsnokságon megfejtik, és –rendszerint több órás késéssel- továbbítják a köteléknek az ellenség elfogott rádiótáviratait, Nápolyban a haditengerészet egy kódfejtő alakulta is felszállt a Veneto fedélzetére, Porta korvettkapitány vezetésével. A csatahajó rádiósai által elfogott ellenséges üzeneteket így helyben meg tudták fejteni, azonban a Veneto rádiója nem fogott el minden üzenetet.
    Luigi Sansonetti tengernagy. Campioni és Iachino viszonya egyébként korábban is elég feszült volt, a Második Kötelék parancsnokaként Iachino rendszeresen bírálta Campioni-nak, az Első Kötelék parancsnokának a döntéseit, és Campioni úgy vélte, operatív parancsnoki tisztségéből való felmentését nem kis részben Iachino aknamunkájának köszönhette. Aztán hogy a sértett Campioni valóban szándékosan tartotta volna vissza a felderítés információit, hogy ezzel is keresztbe tegyen régi riválisának, az utólag már nem bizonyítható.
     Akárhogy is történt, az olasz parancsnok úgy indult az ütközetbe, hogy téves információi voltak az ellenség erejéről, és helyzetéről. Az olasz kötelék így az éjszaka során gyanútlanul hajózott tovább Kréta felé. A három kötelék külön, de egymás közelében haladt, és a hajnali órára a Kréta nyugati csücskénél fekvő Krio-fok magasságáig jutott el. Sansonetti altengernagy cirkálói haladtak elöl, mögöttük tíz kilométerrel hátrébb, és tőlük északabbra haladt a Vittorio Veneto, míg Cattaneo altengernagy hajói valamivel távolabb, a zászlóshajótól mintegy 30 km-re északnyugatra hajóztak. Az idő nyugodt volt, a tenger csendes, a kissé párás, ködös levegő mellett pedig mérsékelten jó látási viszonyok voltak. Az olaszok változatlanul azt hitték, az ellenség főerőinek a csatahajói Alexandriában horgonyoznak, és már nem lesznek képesek a hadműveletbe beavatkozni.
     Az angol kötelék azonban már szintén a tengeren volt, és gyorsan közeledett az olaszok felé. Feltűnő távozását követően Cunningham sötétedéskor titokban visszatért a kikötőbe, és 27-én este hét órakor az angol flotta hajói megkezdték a kifutást Alexandriából. A kötelék fő ütőerejét a három Queen Elizabeth osztályú csatahajó, a Warspite, a Valiant, és a Barham jelentette. A korábbi eseményekből okulva az angolok úgy látszik, igyekeztek azonos képességű hajókból összeállítani az egyes kötelékeket, hogy a lassabb vagy gyengébb hajók ne akadályozzák a többieket tevékenységükben. Cunningham kötelékének, a Force A-nak a csatahajóit tehát ezúttal ugyanazon osztály egységeiből állították össze, ám az egységesítés ennek ellenére sem sikerült teljesen. Az osztály öt csatahajójából ugyanis pénzügyi okok miatt, illetve mert a háború kitörése félbeszakította a programot, csak három hajót sikerült korszerűsíteni. A Warspite, a Valiant, és a Queen Elizabeth a háború előtti években teljes körű modernizáción esett át. Hajtóműveiket kicserélték, páncélzatukat megerősítették, tüzérségüket korszerűsítették és részben cserélték, új felépítményeket, és hangárakban elhelyezett felderítő repülőgépeket kaptak. Az osztály másik két hajóján, a Malayán és a Barhamon azonban már nem volt idő ezt a korszerűsítést végrehajtani, a hajók tehát nagyjából az első világháborús állapotukban maradtak. Ez most főleg azért okozott gondot, mert a Barham sebessége jó két csomóval volt kisebb, mint korszerűsített testvérhajóié, a többiek tehát kénytelenek voltak hozzá igazodni. Ennek egyelőre nem volt jelentősége, mivel a Warspite hajtóműveinek géphibája miatt a kötelék a kifutást követően néhány óráig legfeljebb 20 csomóra volt képes. A csatahajó kondenzátorainak csöveibe került iszap, és pár óráig eltartott, mire sikerült kitisztítani onnan. (A hasonló meghibásodások nem számítottak ritkaságnak a sekély vizű, iszapos fenekű kikötőkben, ahol a hajócsavarok által felkavart iszap gyakran bejutott a hűtővíz vezetékekbe.)
    
A Warspite.
Az angol csatahajók külön-külön a korszerűsítés ellenére sem rúghattak volna labdába a Vittorio Veneto mellett, ám hárman együtt már igen nagy tűzfölényben voltak az olasz hajóval szemben. A kötelék 24 darab 38 cm-es ágyújával szemben az olasz csatahajó csak nagyobb sebességében bízhatott, és abban, hogy idejében sikerül kikerülnie az angol ágyúk lőtávolságából. Ezzel természetesen Cunningham is tisztában volt, és tudta, csak akkor van esélye a sikerre, ha sikerül valahogy lelassítania az olasz csatahajót. Erre a legcélravezetőbb módszernek a repülőgépek torpedótámadása ígérkezett.
     A csatahajókkal együtt futott ki Alexandriából a flotta kilenc rombolója is. A Tizedik Flottilla öt hajóját –Stuart, Greyhound, Griffin, Havock, Hotspur- Cunningham erősítésként előreküldte, hogy azok minél hamarabb csatlakozhassanak Pridham-Wippell kötelékéhez. A csatahajókat a Tizennegyedik Flottilla négy rombolója, a Jervis, Janus, Mohawk, és Nubian kísérte. A Force A talán legfontosabb hajója, a sérült Illustrious pótlására alig néhány nappal korábban, március tizedikén érkezett Formidable repülőgép-anyahajó, ekkor már szintén a tengeren volt. A hajó már késő délután kifutott, és miután felvette a szárazföldi repülőterekről induló gépeit, éjszaka csatlakozott a kötelékhez. A repülőgépek ekkoriban szokásosnak mondható, állandó hiánya miatt az anyahajó még az egyébként is alulméretezett gépállományát sem tudta teljesen feltölteni. Fedélzetén ekkor mindösszesen 27 repülőgépet hordozott, 13 darab Fulmar vadászbombázót, valamint tíz Albacore, és négy Swordfish torpedóvetőt.
     Az Alexandriából kifutó angol köteléket még az éjszaka észrevette a Kréta és Alexandria közti területre felderítésre kiküldött egyik olasz tengeralattjáró is. A hajóról a sötétben nem látták az ellenséget, ám jól hallották a csavarzörejeket, melyekből arra következtettek, valószínűleg nehéz egységek is vannak közöttük. Az olasz főparancsnokság azonban a tengeralattjárókkal sem közölte, milyen okból kell felderítést végezniük, ugyanúgy, ahogy a hajóknak elvileg támogatást adó repülőgépekkel sem közölték, tulajdonképpen milyen hadműveletben is vesznek részt. A tengeralattjárón azt hitték, a szokásos rutinbevetésen őrjáratoznak, és csak másnap tájékoztatták a parancsnokságot az előző éjszakai megfigyelésükről, melyet nem tartottak különösebben fontosnak.
     Az olasz és az angol flotta a csendes, nyugodt éjszakai vizeken egyenesen egymás felé tartott. Találkozásuk elkerülhetetlen volt, mivel nemcsak a két flotta úti célja, a Gavdos-szigettől 20, illetve az angoloknak 30 mérföldre délre fekvő pont volt majdnem azonos, hanem ezt a pontot ráadásul még gyakorlatilag ugyanakkor is kellett elérniük, az angoloknak fél hétre, az olaszoknak hétre. (Ez a különös egybeesés csak felerősítette az olaszok későbbi gyanakvását, hogy az angolok a rádiótáviratok megfejtése révén eleve tisztában voltak az ő hadmozdulataikkal.)
     Március 28-án hajnalban, alighogy kivilágosodott, mind az olasz, mind az angol hajókról felderítőgépeket indítottak, derítsék fel az ellenséges hajók helyzetét. Iachino úgy tervezte, ha reggel hétig nem találnak semmit, visszafordulnak a hazai partok felé. Az angolok nagyjából tudták, mire számíthatnak, az olaszok azonban csak azzal voltak tisztában, hogy a Pireuszban állomásozó cirkálók feltehetően a tengeren vannak valahol, s ők elsősorban a kereskedelmi hajók konvojait keresték. Reggel fél hétkor azonban mást találtak.

A Zara hátsó lövegtornyai.

    A Vittorio Venetóról indított egyik Ro-43-as felderítő hidroplánról reggel 06.35-kor, a saját erőktől 65 km távolságra délkeletre, észrevették Pridham-Wippell kötelékét. Miután az angol hajókon először azt hitték, a repülőgép egyik saját Walrus gépük, eleinte nem nyitottak rá tüzet. Ez lehetővé tette az olasz gépnek, hogy megközelítse és alaposan megfigyelje az angol hajórajt, s részletes jelentést küldjön az ellenség erejéről, sebességéről, és irányáról Iachinónak. A jelentés kézhezvétele után a tengernagy, aki azt hitte, az észlelt hajók egy konvoj fedezetéhez tartoznak, azonnal utasította az ellenséghez legközelebb eső kötelékét, Sansonetti cirkálóit, növeljék sebességüket 30 csomóra, és közelítsék meg az ellenséget. A Vittorio Venetóval ő is az angolok felé fordult, és csatlakozásra utasította Cattaneo és Legnani cirkálóit is, amelyek azonban túl messze voltak északon ahhoz, hogy időben be tudjanak avatkozni az eseményekbe.
     Az angol hajókon közben rájöttek, hogy az észlelt repülőgép nem a sajátjuk, hanem egy olasz felderítőgép. Ebből magától értetődően adódott a következtetés, hogy a várt olasz kötelék valahol a közelben van. Hogy az ellenséget megtévessze, Pridham-Wippell háromnegyed hétkor irányt váltott, és az addigi délnyugati irányról délre, majd dél-délnyugatra fordult, miközben sebességét 18-ról 23 csomóra növelte. A főerők 20 csomóval közeledő csatahajói ekkor még mindig 150 mérföld távolságra voltak a Force B cirkálóitól.
     Nem sokkal fél nyolc után az angolok is rábukkantak az ellenségre. 07.39-kor egy Formidable-ról indított felderítőgép jelentette, hogy négy cirkálót és négy rombolót észlelt a Force B hajóitól 35 mérföldre északkeletre. Ezek Sansonetti hajói voltak, melyek helyzetét és irányát az angol pilóta többé-kevésbé pontosan jelentette. Alig néhány perccel később azonban befutott egy másik jelentés is, egy Krétáról indult gépről, mely jóval északabbra négy cirkálót és kilenc rombolót jelentett -ezek voltak Cattaneo hajói-, majd rögtön ezt követően egy harmadik jelentés is érkezett, mely három olasz csatahajót és négy rombolót jelentett. Ez utóbbiak Legnani cirkálói voltak, melyeket az angol pilóta hasonló felépítményük, és a főtüzérség hasonló elrendezése miatt összetévesztett a Cavour osztályú csatahajókkal.
    Sir Henry Daniel Pridham-Wippell tengernagy (1885-1952). A gyors egymásutánban beérkező, egymásnak ellentmondó jelentések összezavarták Pridham-Wippell-t és Cunningham-et, akik továbbra is bizonytalanságban maradtak az ellenség helyzetét és erejét illetően, s azt feltételezték, az első jelentést leadó pilóta nyilván összetévesztette a Force B cirkálóit az ellenséggel. A bizonytalanság azonban gyorsan eloszlott, amikor háromnegyed nyolckor a Force B zászlóshajójáról, az Orion cirkálóról észrevették az észak felől közeledő olasz cirkálókat. Észlelve, hogy az ellenséges hajóraj saját cirkálóinál gyorsabb és erősebb nehézcirkálókból áll, Pridham-Wippell tíz perccel nyolc előtt délkeletre fordult, egyenesen a Force A felé, és hajói sebességét az addigi 23 csomóról 28 csomóra növelte. Sansonetti szintén növelte sebességét, 32 csomóra, majd az ellenséggel párhuzamos irányba fordult, és 08.12-kor, 22 km távolságról tüzet nyitott az angol cirkálókra. A nagy távolság, és a párás idő miatt az olasz hajók csak alapos célzás után, lassú tempóban tüzeltek. Az angol cirkálók csak negyedórával később, egy perccel fél kilenc előtt nyitottak tüzet, bár a nagy távolság miatt sok esélyük nekik sem volt a sikerre. Nem sokkal a tüzelés kezdete előtt az angol hajók déli irányba fordultak, és sebességüket 30 csomóra növelték.
     Az olasz hajók továbbra is tartották a délkeleti irányt, néha átváltottak dél felé, hogy ledolgozzanak valamit a távolságból, majd visszafordultak délkeletnek, és folytatták a tüzelést. A 203 mm-es ágyúkkal felszerelt olasz hajók elvileg fölényben voltak az angol kötelékkel szemben, a nagyobb számú és nagyobb tűzgyorsaságú angol lövegek ellenére is. Pridham-Wippell cirkálói közül három, az Orion, az Ajax, és a Perth, a Leander osztályú könnyűcirkálókhoz tartozott, melyek csak nyolc 152 mm-es ágyúval, és minimális páncélzattal voltak felszerelve. Csak a Town osztályba tartozó negyedik hajó, a tízezer tonnás, 12 darab 152 mm-es ágyúval felszerelt Gloucester volt egyenrangú ellenfele az olasz nehézcirkálóknak, de ez a hajó éppen géphibával küszködött, és kezdett lemaradni a köteléktől.
     Gyengébb tüzérségük ellenére az angolok viselkedése meglepte az olaszokat, akik ahhoz voltak hozzászokva, hogy az ellenség mindig agresszíven reagál, és számbeli hátrányból is támadást kezdeményez. Erre számított Iachino is, aki úgy gondolta, az angolok majd felveszik a harcot Sansonetti cirkálóival, aki észak felé visszahúzódva a Vittorio Veneto ágyúi elé csalogatja őket. Az angol cirkálók viselkedése bosszantotta Iachinót, egyben gyanús is volt neki, vajon az ellenség nem ugyanilyen megfontolásokból igyekszik e minél keletebbre csalogatni a cirkálóit? Nem sokkal fél kilenc után utasította Sansonettit, ha húsz percen belül nem tudja lelassítani és szabályos ütközetre kényszeríteni az angolokat, forduljon vissza. Sansonetti 33 csomóra növelte cirkálói sebességét, de nem volt képes jobban megközelíteni az angolokat, és nem ért el találatot sem az ellenséges hajókon, amivel lelassította volna azokat.
     Sansonetti azonban nem jól irányította az összecsapást, valószínűleg mert ő is arra számított, miután rendezik soraikat, az angolok majd feléje fordulnak, és a harcot felvéve csökkentik a távolságot. Ezért ahelyett, hogy hajóival a tőlük telhető legnagyobb, 35 csomós sebességgel egyenesen délnek, az angolok felé fordult volna, inkább párhuzamos irányba állt velük. (Mentségére szolgált, hogy a Trieste géphiba miatt legfeljebb csak 33 csomóra volt képes.) Csak néhány percre fordult időnként dél felé, és aztán mindig visszaállt a délkeleti irányba. Azonban a két kötelék nem pontosan párhuzamosan haladt egymással. Az angol hajók délkeleti irányba haladtak, 140 fokra, míg az olaszok 135 fokra. A két hajóraj tehát enyhén divergáló irányba tartott. Alighanem ennek volt köszönhető, hogy a két kötelék közti távolság nem csak hogy nem csökkent, hanem még nőtt is, noha az olaszok 2-3 csomóval gyorsabban haladtak, mint az angolok.
     Látva, hogy az angol hajókat a Iachino által megszabott határidőig már nem tudják jobban megközelíteni, az olasz cirkálók tíz perccel kilenc óra előtt beszüntették a tüzelést, és egy nagy kört leírva előbb nyugatra, majd kilenc óra után északnyugatra fordultak. Ugyanekkor nyugatra fordult a Vittorio Veneto is, amely a cirkálóktól északra haladva még mindig nem volt az angolok látótávolságában.
     Az olaszok újabb meglepetésére az angol cirkálók követték a manővereiket. Az ellenség visszavonulását látva Pridham-Wippell először keletnek fordult, hogy növelje a távolságot az olasz hajóktól, majd ő is északnyugatra kanyarodott, és lőtávolságon kívülről követte az olasz cirkálókat, miközben folyamatosan jelentette azok helyzetét a tőle még mindig 65 mérföldre levő főerőinek. Miután nem volt esély arra, hogy az angol csatahajók idejében az ütközet helyszínére érjenek, Cunningham a Formidable gépeit utasította támadásra, hogy ezzel könnyítsenek a szorongatott helyzetben levő cirkálókon. Tíz perccel fél tíz után két Fulmar kíséretében hat Swordfish torpedóvető szállt fel az angol anyahajóról, hogy támadást intézzenek az olasz cirkálók ellen.
    

Füstfüggönyt fejlesztő angol cirkálók a Gaudói csatában.
A cirkálók közti összecsapás addigra azonban már véget ért. Az olasz hajók 25 csomós sebességgel visszafelé tartottak, északnyugatra, saját kikötőik felé, az angolok pedig biztos távolságból követték őket. A Vittorio Veneto változatlanul Sansonetti cirkálóitól nagyjából tíz kilométerre északra haladt, azokkal megegyező irányban. A csatahajót még sem az angol hajók, sem a felderítőgépek nem vették észre. Iachino úgy gondolta, ezt kihasználva egy váratlan támadással meglepheti a brit cirkálókat, melyek továbbra is követték Sansonetti kötelékét. Iachino sebtében rögtönzött haditerve szerint a cirkálók haladnak tovább addigi irányukban, maguk után vonva az angol hajókat, míg a Vittorio Veneto észrevétlenül az angol kötelékkel ellentétes irányba fordul, hagyja elmenni maga mellett azokat, majd délnek fordulva hátba támadja az angol köteléket. Sansonetti cirkálói ugyanekkor szintén visszafordulnak, és nyugat felől támadnak, két tűz közé fogva ezzel a Force B hajóit.
     Az akció nem tűnt túl kockázatosnak, mivel az olaszok továbbra sem tudtak az angol csatahajók jelenlétéről. Egy olasz felderítőgép kilenc órakor beérkező jelentése ugyan arról számolt be, hogy a pilóta egy órával korábban egy anyahajót és két csatahajót észlelt a térségben, a megadott koordináták azonban olyan közel estek Iachino flottájához, hogy mind Iachino, mind a Supermarina római parancsnoksága biztos volt benne, a pilóta az olasz hajókat tévesztette össze az ellenséggel, így a hírnek nem tulajdonítottak jelentőséget.
     Miután biztos volt benne, hogy csak az őket üldöző cirkálókkal és rombolókkal állnak szemben, Iachino rádión ismertette támadási tervét Sansonettivel, majd 10.35-kor 180 fokos fordulatot tett a Vittorio Venetóval, és az addigi északnyugati helyett délkeleti irányba fordult, miközben a csatahajó sebességét a gyakorlati maximumra, 28 csomóra növelte.
     Az olaszok azonban rosszul becsülték fel az ellenség távolságát. A terv úgy szólt, hogy észak felől, az angol hajók látótávolságán kívül, elmennek a Force B mellett, majd mögéjük kanyarodnak, és hátulról támadják meg őket. Az angol hajók azonban közelebb voltak, mint számították, s Iachino nagy meglepetésére és bosszúságára alig húsz perccel a fordulás után a Vittorio Veneto megfigyelői észrevették a láthatáron a brit cirkálókat. Úgy gondolván, nyilván az ellenség is ugyanolyan jól látja őket, Iachino nem látta értelmét annak, hogy továbbmenjenek kelet felé. Néhány perccel 11 óra előtt az angol cirkálók felé fordította a Vittorio Venetót, és 23 km-es távolságból parancsot adott a tűz megnyitására.Egy angol cirkáló közelében becsapódó lövedékek Gaudónál.
     Az olasz tengernagy valószínűleg kicsit elkapkodta a dolgot. Az angol cirkálókon ugyan valóban észrevették az ismeretlen hajót, de bizonytalanok voltak benne, mivel is állnak szemben. Ha az olaszok várnak még egy kicsit a tűzmegnyitással, értékes perceket nyerhettek volna, ami alatt jobban meg tudták volna közelíteni az ellenséget. Az angol megfigyelők egyébként annyira a követett olasz cirkálókra koncentráltak, hogy az Orion egyik tisztjének visszaemlékezése szerint nem is ők, hanem a cirkáló kapitánya, Geoffrey Back vette észre először az olasz csatahajót. A kapitány éppen leugrott valami harapnivalóért, majd amikor egy szendviccsel a kezében visszaért a hídra, körülnézett, a szendviccsel jobb felé mutatott, és megkérdezte tisztjeit: „Mi az ördög az ott, a jobb oldalon?” Amikor a tisztek a távcsőért nyúltak, már hallani lehetett a közeledő lövedékek süvítését, majd rögtön utána becsapódtak az első gránátok a cirkáló közelében. (Egy másik változat szerint az angolok azt hitték, valamelyik saját csatahajójukat látják, ezért azonosításra szólították fel az ismeretlen hajót. Ez így azonban nem tűnik valószerűnek, hiszen a britek tudhatták, hogy saját csatahajóik még messze vannak tőlük, ráadásul az ellenkező irányban, mint ahonnan az ismeretlen hajó felbukkant.)
     A becsapódó gránátok által felvert vízoszlopokból az angolok számára azonnal nyilvánvaló volt, hogy ezúttal egy csatahajó tüzel rájuk, nem pedig egy cirkáló. Pridham-Wippell azonnal délnek fordult, hajói sebességét 30 csomóra növelte, és cikk-cakkolva igyekezett minél előbb kikerülni az ellenséges ágyúk lőtávolságából. Ugyanekkor rombolóit utasította, vonjanak fel füstfüggönyt a cirkálók mögött. Ezzel egy időben azonban a 3. Osztag cirkálói is megfordultak, és 203 mm-es ágyúikból ők is tűz alá vették nyugat felől az angol cirkálókat.
     A Force B a rombolók által felbocsátott füstfüggöny mögé bújva igyekezett menekülni, helyzetük azonban határozottan kritikusnak látszott. Az olasz csatahajó kezdetben a zászlóshajóra, az Orionra tüzelt, és a lövedékek, ahogy az angolok utóbb írták, „kellemetlenül közel” csapódtak be. Közvetlen találatot azonban az olaszok ezúttal sem értek el, csupán egy közeli mellé okozott kisebb repeszsérüléseket az angol cirkálón. Néhány perc után a Vittorio Venetóról áthelyezték a tüzet a hozzájuk legközelebbi, és egyben legnagyobb angol hajóra, a Gloucesterre, mely géphibák miatt lemaradozott a köteléktől, és emiatt a füstfüggöny sem takarta jól. Az olasz tüzérek ezúttal is jól céloztak, többször villába fogták az angol hajót, de közvetlen találatot most sem tudtak elérni. A pontos célzást ezúttal is nagymértékben lerontotta az olasz ágyúk nagy szórása, ami a 38 cm-es lövegek esetében főleg a változó minőségű lövedékeknek volt köszönhető. Némelyik sortűz gránátjai akkora szórással csapódtak be, hogy az angolok azt hitték, az olaszok egyszerre több hajóra tüzelnek.
     Pridham-Wippell természetesen azonnal jelentette Cunningham-nek az olasz csatahajó felbukkanását. A hír egyrészt örömet keltett, hiszen végre alkalom látszott nyílni arra, hogy elkapják a kikötőiből kimerészkedett ellenséget, másrészt viszont a Force B veszélyes helyzete aggodalommal töltötte a tengernagyot. Hogy minél előbb segítséget tudjon nyújtani a cirkálóknak, a leggyorsabb csatahajót, a 24 csomóra képes Valiantot, Cunningham két romboló kíséretében előre küldte, míg ő a többi hajóval 22 csomóra gyorsítva követte őket. Ennél gyorsabban sem a Barham nem tudott haladni, sem pedig a Warspite, melyen még mindig nem tudták teljesen kitisztítani a kondenzátorok csöveit. Némileg lassította az angol hajórajt a Formidable is, melynek a gépek indításához és fogadásához mindig ki kellett válnia a kötelékből, és szélbe állnia.
    A Vittorio Veneto az angol cirkálókra tüzel Gaudónál. Az aggodalom azonban feleslegesnek bizonyult. Alig félórányi tüzelés után, 11.20-kor, az olasz csatahajó beszüntette a tüzelést, és északnak fordulva távolodni kezdett az ellenségtől. Az ütközet első fázisa, melyet később gaudói csatának kereszteltek el –Battle of Gaudo-, ezzel véget ért.
     Iachinót nagy csalódással töltötte el, hogy megint nem sikerült egyetlen találatot sem elérniük az ellenségen, és nem tudták lelassítani őket. Az összecsapás során a Vittorio Veneto 381 mm-es lövegei összesen 94, míg a cirkálók 203 mm-es ágyúi 535 lövést adtak le, anélkül, hogy egyetlen találatot is elértek volna. A tengernagy ezúttal is a régi távolságmérőkkel, és a rossz optikákkal magyarázta az eredménytelenséget. Az igazi ok persze most is inkább a túl nagy lőtávolságokban kereshető. A két összecsapást 23 és 27 km közötti távolságokról vívták meg, ami jócskán felette volt az optimális lőtávolságnak. (Ugyanezen okból az angolok sem értek el egyetlen találatot sem.) A korábbi és későbbi lövészetek ugyanis azt mutatták, az olasz hajók tüzérsége a 21 km alatti távolságokon a leghatékonyabb.
    Az olasz csatahajó optimális lőtávolsága 18 és 21 km között volt, egyrészt mert a távolságmérők ezen a távolságon még pontosan mértek, másrészt pedig azért, mert a hajó páncélzata ezeken a távolságokon nyújtotta a legjobb védelmet az ellenséges lövedékekkel szemben. Ha Iachino vár még egy kicsit a tűzmegnyitással, talán sikerülhetett volna legalább 21 ezer méterre megközelítenie a bizonytalankodó angolokat, akik nem voltak tisztában a csatahajó jelenlétével, és még eltartott volna egy-két percig, mire sikerül azonosítaniuk a feléjük tartó ismeretlen hajót.
     Az olasz tüzérség igazából még így sem teljesített rosszul. A nagy távolság ellenére a tüzérek pontosan céloztak, és többször is sikerült villába fogniuk az ellenséget. Alighanem néhányszor el is találhatták volna az Oriont és a Gloucestert, ha a gránátoknak nem olyan nagy a szórása. Az olasz cirkálóknak ezenkívül a lövegtornyaikkal is gondjaik adódtak. A Trieste és a Trento egy-egy tornyában villamos meghibásodás miatt leállt a lőszerlift, a gránátokat kézi erővel kellett a raktárakból eljuttatni az ágyúkhoz. A Bolzano két lövegtornyában az ágyúk závárzatának a hidraulikája mondott csődöt, itt a závárzatokat kézzel kellett nyitni-zárni. A Vittorio Veneto lövegei viszonylag megbízhatóan működtek, csak az 1-es torony bal oldali ágyújánál volt gond a töltőberendezéssel, ami miatt az ágyú hat sortűzből kimaradt.
     Az eredménytelenséget látva tehát Iachino 11.20-kor beszüntette a tüzelést, és elfordult az ellenségtől. Az angol cirkálók egyre távolabbra kerültek, a tűz beszüntetésekor már 25 km távolságra voltak az olasz csatahajótól, és nem látszott remény rá, hogy sikerülhet lelassítani őket. Ezenkívül a tengernagy nem akart tovább menni délkeletnek, és ezzel még jobban eltávolodni a saját támaszpontoktól. Ráadásul ugyanekkor tűntek fel az olasz kötelék felett a Formidable-ról fél tíz után felszálló repülőgépek, melyek láthatóan támadásra készültek.
    
A gaudói összecsapás vázlatrajza.
Az angol gépek, miután útközben visszaverték két német Ju-88 távolsági vadász támadását, negyed tizenkettő körül pillantották meg az olasz csatahajót. Miután meggyőződtek róla, hogy nem saját egységről van szó, pár perccel fél tizenkettő előtt támadást indítottak a Vittorio Veneto ellen, melynek légvédelme a szokásos módon nagyon heves, és a szintén szokásos módon nagyon pontatlan tüzet zúdított rájuk. A tapasztalatlan, csak néhány héttel korábban érkezett pilóták megkönnyítették az olaszok dolgát azzal, hogy valamennyien jobbról és tat felől támadtak, s a heves légvédelmi tűztől megijedve túl nagy távolságról, nagyjából két kilométerről indították torpedóikat. Az anyahajóra visszatérve egy biztos találatot jelentettek, de az olasz csatahajó valójában könnyedén kikerülte az összes torpedót.
     A támadás viszont végleg meggyőzte Iachinót arról, hogy nincs értelme tovább folytatni a hadműveletet. Az angol cirkálók már túl messze voltak ahhoz, hogy utol tudták volna érni őket. Ugyanekkor nem találtak egyetlen teherhajót sem, és a rombolók üzemanyagkészlete is kezdett aggasztóan csökkenni. A megígért légitámogatásból sem sokat láttak eddig, viszont miután felfedezték őket, számítaniuk kellett a görög repülőtereken állomásozó angol gépek támadásaira. Ezenkívül ha voltak is konvojok a térségben, azokat a britek nyilván már riasztották, és azok messze elkerülik majd az olasz kötelékeket. A folytatásnak tehát nem volt semmi értelme, s az angol gépek távozása után, 11.40-kor, Iachino lefújta a hadműveletet, és elrendelte a visszatérést a támaszpontokra. Az olasz hajók tehát északnyugatra fordultak, és 25 csomós sebességgel elindultak hazafelé.

Egy Albacore száll fel a Formidable-ról.

    Miután értesült az olasz hajók visszavonulásáról, Cunningham visszarendelte, és ismét beállította a csatasorba a korábban előreküldött Valiantot, és csatlakozásra utasította Pridham-Wippell hajóit is. A két angol kötelék, a Force A és a Force B, fél egykor egyesült egymással. A cirkálók az élre álltak, mögéjük a rombolók sorakoztak fel, majd a három, csatasorba állt csatahajó következett, s végül a Formidable zárta a köteléket.
     Az angol erők tehát egyesültek, de az olaszok visszavonulásával ennek sok hasznát nem látták. Cunningham korábban abban bízott, cirkálóinak sikerül feléje vonni az olasz csatahajót, mely fél egyre hajói lőtávolságába kerülhet. Ez a reménye most meghiúsult. A Swordfishek támadása kimentette az angol cirkálókat szorult helyzetükből, viszont irányváltásra késztette az olaszokat, akik most ismét távolodtak az angol hajóktól. A két kötelék közti távolság a Force B csatlakozásakor már csak 65 mérföld volt, ám miután az olaszok gyorsabban vonultak vissza, mint ahogy az angolok követni voltak képesek őket, ez a távolság ismét növekedni kezdett. Az angol csatahajók csak abban az esetben lettek volna képesek utolérni az ellenséget, ha annak mozgását sikerül lelassítani. Erre az egyetlen esélyt a légitámadások jelentették. Cunningham tehát utasította a Formidable gépeit, és a szárazföldi repülőtereken állomásozó gépeket, minden lehetséges eszközzel próbáljanak csapást mérni az ellenséges csatahajóra.
     Közben Iachino még mindig nem volt tisztában vele, milyen ellenséges erőkkel állnak is szemben. Korábban több jelentést is kapott arról, hogy egy anyahajó, és legalább egy csatahajó valahol a közelben tartózkodik, ám a zavaros felderítési adatoknak nem adott hitelt. Dél körül ismét újabb üzenetet kapott a főparancsnokságról, mely arról tájékoztatta, Rodoszról felszálló olasz gépek egy anyahajóból, egy csatahajóból, hat cirkálóból, és öt rombolóból álló, 16 csomós sebességgel haladó köteléket észleltek tőle mintegy 80 mérföld távolságra, és egyben arról is tájékoztatták, az olasz rádiófelderítés szerint az angolok zászlóshajója, a Warspite, biztosan a tengeren van. Fél órával később német felderítőgépektől érkezett újabb jelentés, melyben viszont ismét csak négy cirkálóról volt szó. Iachino, aki korábbi tapasztalatai alapján úgy tűnik, inkább a német felderítésben bízott, mint a sajátjában, úgy vélte, ismét tévedésről van szó, és az olasz gépek vagy elnéztek valamit, vagy megint összetévesztették saját hajóikat az ellenséggel. A tengernagynak továbbra is meggyőződése volt, hogy az angol csatahajók még Alexandriában vannak. E meggyőződése miatt a nap során nem is tartotta szükségesnek, hogy a hadihajóin telepített hidroplánokat ismét kiküldje felderítésre, amivel újabb súlyos hibát vétett.
     A főparancsnokság viszont elmulasztotta Iachinóval közölni, hogy a Rodoszról felszálló gépek nem felderítőgépek voltak, hanem a legeredményesebb olasz bombázó pilóta, Emanuele Buscaglia parancsnoksága alatt álló SM-79-es torpedóvetők, melyek támadást is intéztek az angol anyahajó ellen, igaz, eredmény nélkül. (A pilóták csak a többi hajótól éppen kissé lemaradt Barhamot és Formidable-t látták, és ezeket jelentették.) Újabb hibát követtek el, hogy amikor Iachino a jelentés megerősítés kérte, ezt elmulasztották megtenni, ami ismét azt a benyomást keltette a tengernagyban, hogy téves hírről van szó. Ezt látszott alátámasztani az is, hogy a rádiófelderítés bemérése szerint az angol anyahajó 170 mérföldre volt az olasz köteléktől, amiből Iachino ismét csak arra tudott következtetni, a rodoszi gépek nyilván a saját kötelékét látták.
    

Egy Albacore torpedót indít.
A tengernagynak nagyobb gondjai is voltak annál, mint hogy a felderítés zavaros jelentéseivel foglalkozzon. A Formidable gépeinek támadása után alig félórával a Malame repülőteréről indult három Swordfish is megtalálta az olasz köteléket, és támadást indított Sansonetti cirkálói ellen. Két órával később a görög repülőterekről induló Blenheim bombázók intéztek két támadást a Vittorio Veneto ellen. Bár a támadások nem jártak eredménnyel, ismét megerősítették Iachinót elhatározásában, miszerint a lehető leggyorsabban elhagyja a területet. A 25 csomóval északnyugat felé haladó olasz hajók ekkor hagyták el Kréta nyugati csücskének magasságát. A három olasz kötelék eléggé szétcsúszott, Sansonetti hajói a zászlóshajótól 25 mérföldre balra elöl hajóztak, míg Cattaneo hajóraja a Vittorio Venetótól 30 mérföldre jobbra, és szintén elöl haladt. A zászlóshajónak így mindössze az őt kísérő négy romboló nyújthatott közvetlen védelmet, melyek legyező alakban szétbontakozva a csatahajó előtt haladtak.
     Eközben, miután felvették az első támadásból visszatérő gépeket, a Formidable fedélzetéről is útnak indították a második támadó köteléket. A két Fulmar által kísért három Albacore és két Swordfish torpedóvető három óra után tíz perccel pillantotta meg az olasz csatahajót. Talán a korábbi támadás kudarcából okulva a gépek most egyszerre több irányból közelítettek a csatahajó felé. A két Swordfish balról és hátulról repült rá a Vittorio Venetóra, míg az elöl repülő három Albacore elment a csatahajó mellett, majd visszakanyarodva elölről támadták azt, miközben a Fulmarok géppuskáikból szórták meg az olasz hajót, hogy elnémítsák a légvédelmi gépágyúkat. A három Albacore nem kötelékben támadt, hanem szétbontakozva, egymástól viszonylag nagy távolságra repülve közelítették meg a hajót, kettő szemből támadva, a harmadik pedig balról és elölről.
    John Dalyell-Stead korvettkapitány (1910-1941). Hogy kitérjen a tat felől közeledő két Swordfish elől, a Vittorio Veneto 180 fokos fordulatot tett jobbra. Fordulás közben viszont a hajó oldalával fordult az elölről közeledő három Albacore felé, kiváló indítási helyzetbe hozva azokat. A heves légvédelmi tűz ezúttal is arra kényszerítette az angol pilótákat, hogy viszonylag nagy, egy kilométer körüli távolságokról indítsák torpedóikat, amelyek ezúttal is célt tévesztettek. Csak az angol kötelék parancsnoka, John Dalyell-Stead korvettkapitány tartott ki, s a csatahajóról és a rombolókról érkező lövedékzáporral dacolva hatszáz méterre közelítette meg a fordulófélben levő csatahajót, s innen indította torpedóját. Rögtön ezt követően gépe találatot kapott, és lezuhant, ám torpedója eltalálta a Vittorio Veneto tatját. Az utolsóként beérkező két lassú Swordfish már ezt követően indította torpedóit, de szintén túl messziről, és ezek is célt tévesztettek.
     A támadó torpedóvető gépek dolgát némileg megkönnyítette, hogy gyakorlatilag velük egy időben érkezett meg négy Blenheim bombázó, melyek a görög repülőterekről szálltak fel. A négy gép magassági bombázást hajtott végre, amivel megosztották a csatahajó légvédelmét, melynek egyszerre kellett tüzelnie az alacsonyan repülő torpedóvetőkre, és a nagy magasságból támadó bombázókra. A Blenheimek nem értek el találatot, bár egy közvetlenül a csatahajó tatja mögött robbanó bombájuk megrongálta annak fő kormánylapátját, és meglazította a tat lemezeinek illesztéseit, ami kisebb vízszivárgásokat eredményezett.
     Az angol kötelék tehát csupán egyetlen találatot ért el, az azonban majdnem végzetes volt. A torpedó a csatahajók Achilles sarkát találta el, a hajócsavarok és a kormánylapátok környékét. Ez volt a csatahajók legsebezhetőbb pontja, amely úgy látszik, vonzotta a torpedókat. A háború során tucatnyi csatahajó -pl. Bismarck, Scharnhorst, Prince of Wales, Richelieu, Hiei- kapott találatot a tatján, ami tönkretette a kormányszerkezetet, vagy valamelyik hajócsavart.
     A csatahajót eltaláló, 176 kg TNTvel töltött Mark XII-es típusú légitorpedó a taton csapódott be, hat méterrel a vízvonal alatt, a bal külső csavar tengelybakja előtt. A detonáció olyan erővel rázta meg a hajót, hogy a katapulton álló felderítőgép lebukfencezett a fedélzetre. A robbanást követően azonnal nagy mennyiségű víz zúdult a hajóba, ami miatt az öt fokkal balra dőlt, a tat pedig több mint négy méterrel megsüllyedt. A gyors ellenárasztással a dőlést perceken belül sikerült egy fokra csökkenteni, a tat süllyedését azonban csak stabilizálni igyekeztek. Ha több vizet pumpálnak az orr rész tartályaiba, jobban is fel lehetett volna emelni a tatot, azonban a csatahajó parancsnoka, Giuseppe Sparzani, további támadásoktól tartva igyekezett minél több felhajtóerőt tartalékolni arra az esetre, ha a hajót újabb sérülések érnék. Így csupán a feltétlenül szükséges ellenárasztásokat igyekezett végrehajtani.
     A robbanás kettétörte a bal külső csavartengelyt, a propellert pedig leszakította. A belső csavartengely csapágyai besültek, mivel víz került a kenőrendszerbe. Mindkét kisegítő kormánylapát beszorult, a fő kormánylapát pedig a kormányszerkezet hidraulikájának meghibásodása miatt vált üzemképtelenné. A kisegítő hidraulika szivattyú beindításával a fő kormánylapátot tíz percen belül sikerült ismét üzemképessé tenni, és miután a parancsnoki híddal való összeköttetés is megrongálódott, a kormányt helyi irányítással üzemeltették tovább, a hídról telefonon érkező utasítások szerint. A hidraulikus vezetékeket háromnegyed ötre sikerült kijavítani, s ettől fogva a hajót ismét lehetett közvetlenül a parancsnoki hídról kormányozni.
     A jobb oldali csavartengelyek sértetlenek maradtak, de a jobb belső tengely kenőrendszerébe szintén víz került, ezért amíg a hibát elhárították, azt egy időre szintén leállították. Egy ideig tehát csak a jobb külső csavartengely maradt üzemképes, de óvatosságból ezt is csak egészen alacsony fordulatszámon üzemeltették, nehogy az meg a túlterhelés miatt menjen tönkre. Az olaszok még mindig biztosak voltak benne, az ellenség nagy hadihajói nincsenek a közelben, tehát megengedhetőnek tartották, hogy elővigyázatosságból egy időre megálljanak a csatahajóval, mely mozgásképességét teljesen igazából egy percre sem vesztette el. A támadás után húsz perccel a hajó tehát egy rövid időre teljesen megállt, de alig negyedórával később, tíz perccel négy után, már ismét mozgásba lendült, és óvatosan növelve sebességét fél ötkor már 12 csomóval haladt, újabb negyedórára rá pedig már 16 csomóval.
    
A torpedó okozta sérülések a Vittorio Venetón.
A kárelhárító brigádok közben elkeseredett harcot vívtak a vízbetöréssel. A torpedótalálat a fő páncélöv mögött érte a hajót, ahol a Pugliese rendszer már nem volt kiépítve, s a robbanás nagy léket szakított a hajótestbe, melyen át a víz a hajó 24-ik és 54-ik bordája közötti szakaszt, a 6. Zónát, gyorsan kezdte elárasztani. A víz terjedését gyorsította, hogy a menekülő legénység a vízzáró ajtókat kinyitotta, és sok esetben már nem tudta azokat visszazárni, sok ajtót pedig a robbanás ereje tépett ki a helyéről. A gyorsan terjedő víz ellenére az érintett zónából majdnem mindenkinek sikerült kimenekülni, egy kazánfűtőt kivéve, aki a támadás egyetlen áldozata lett a csatahajón.
     A víz terjedését végül az ütegfedélzetnél -a süllyesztett tatrészen felülről az első fedélzet- sikerült megállítani. A vízzáró ajtókat sikerült mind lezárni, a víz tehát itt már nem tudott tovább felfelé terjedni, s nem öntötte el teljesen a sérült rekeszeket. Miután azonban a 6. zóna alsó fedélzetei megteltek, a vízbetörés kezdett tovább terjedni előre, az 5.-ös, és hátra, a 7.-es zónákba is. Különösen az elülső vízbetörés volt aggasztó, ahol a csavartengelyek alagútjaiban, illetve a kábelcsatornákon és szellőzőcsöveken át nagyobb mennyiségű víz került a 3. lövegtorony alatti rekeszekbe. Hátrafelé szintén a kábelek mellett, és a szellőzőkön keresztül, illetve a robbanástól sérült lemezillesztéseknél terjedt a víz.
     Ezeket a vízbetöréseket azonban a kárelhárítás végig kezelni tudta, a helyzet tehát egy percig sem volt veszélyes. A szellőzőcsövek lezárásával, és a kábelátvezetések újratömítésével a legtöbb helyen sikerült megállítani, vagy legalábbis nagyban mérsékelni a vízbetöréseket. Ezt követően pedig a bal oldali csavartengelyek alagútjait, illetve az 5. zónában elárasztott cellákat a víztelenítő szivattyúkkal már sikerült vízmentesíteni.
     A taton ennél rosszabb volt a helyzet, mivel a víztelenítő szivattyúk itt üzemképtelenné váltak. A fenékvíz szivattyúk viszont működtek, ami sokat segített a kárelhárításnak. Ahol ezek a szivattyúk sem voltak használhatók, ott vödörbrigádokat szerveztek. Ez kissé anakronisztikusan hangzik, pedig valójában egész hatékonyan működtek, sok elárasztott rekeszt sikerült vízteleníteniük, illetve szinten tartani a vízbetörést ott, ahol nem sikerült teljesen útját állni a betörő víznek. A vödörbrigádoknak majdnem nagyobb hasznát vették, mint a hordozható szivattyúknak, melyeket szintén munkába állítottak, de teljesítményük elmaradt a várakozásoktól.
     A kárelhárítás tehát végig ura maradt a helyzetnek, és sikerült úrrá lenni a vízbetöréseken, melyek a menthetetlen 6. zónán túl nem terjedtek tovább. A csatahajó a torpedótalálat következtében mindösszesen 3.800 tonna vizet vett fel, plusz még kétszáz tonnát az ellenárasztás miatt. A gépek szintén végig üzemképesek maradtak, és egy alig tízperces intervallumtól eltekintve a csatahajó végig kormányozható maradt. A két jobboldali csavarral a hajó sötétedés után elérte a 19 csomós sebességet. Szükség esetén a bal belső csavart is el lehetett volna indítani, melyet estére szintén sikerült működőképes állapotba hozni. Elővigyázatosságból azonban ezt nem helyezték újra üzembe, pedig ezzel a hajó elérhette volna a 25 csomós sebességet is.
     A Vittorio Veneto megsüllyedt tatfedélzete, a katapultról leesett felderítő géppel. Összességében véve tehát az olasz csatahajó, ugyanúgy, mint a legénysége, egyáltalán nem nyújtott rossz teljesítményt. Ez különösen akkor válik nyilvánvalóvá, ha az esetet összehasonlítjuk a Prince of Wales decemberi megtorpedózásával. (Részletesen lásd a vonatkozó cikkben.) Az angol csatahajó majdnem ugyanott kapott találatot egy majdnem ugyanolyan torpedótól, egy 150 kg TNTvel megtöltött japán Type 91-es légitorpedótól. Kétségtelen, ha az angoloknak is van elég idejük, ők is megbirkóztak volna a helyzettel, és sikerült volna visszavinni a kikötőbe a hajót. Ettől függetlenül azonban kétségkívül megállapítható, hogy az angol csatahajó az olasznál sokkal nagyobb mértékű sérüléseket szenvedett a találattól, ami szerintem egyértelműen arra utal, hogy konstrukciója gyengébb volt az olasz riválisánál. És bár ez talán még különösebben hangzik, az angol legénység szintén elég harmatos teljesítményt nyújtott, amihez képest úgy látszik, az olaszok jobban helytálltak.
     Fél öt körül tehát a Vittorio Veneto ismét mozgásban volt. Iachino megfordította a hajót, mely addig orral az ellenség felé állt, és ismét a hazai kikötő felé vette az irányt. A hadművelet legfőbb célja most már csak az volt, hogy a sérült csatahajót visszavigyék a még mindig 420 mérföld távolságra levő Tarantóba. A tengernagy tehát magához rendelte Sansonetti és Cattaneo hajóit, hogy a Vittorio Veneto kötelékéhez csatlakozva védjék a sérült zászlóshajót. Legnani két cirkálóját és két rombolóját ugyanekkor észak felé küldte, ahonnan egy német felderítőgép ellenséges könnyűcirkálók közeledését jelezte. (A németek valójában a Pireuszból kiküldött három angol rombolót látták, melyeknek azt kellett felderíteniük, a Krétától északra eső vizeken nem tartózkodnak e ellenséges hadihajók. Az, hogy az angolok számítottak egy második olasz kötelék Égei-tengeri betörésére, megint csak azt a feltevést erősíti, hogy elég jól tisztában voltak az olasz haditervvel.) Legnani feladata az volt, hogy biztosítsa a főerőket az angol kötelék észak felől várt, feltételezett támadása ellen, majd önállóan térjen vissza Brindisibe.
     Iachino nem számított arra, hogy nagy felszíni hadihajókkal kerül összeütközésbe. Továbbra is az volt a meggyőződése, az ellenséges csatahajók nem hagyták el Alexandriát, vagy ha mégis, túl messze vannak ahhoz, hogy elérhessék őket. Ezt a véleményét erősítette a főhadiszállásról négy órakor megérkező üzenet is, mely arról számolt be, egy német felderítőgép fél órával korábban egy csatahajót, négy cirkálót, és 12 rombolót észlelt a Vittorio Venetótól délkeletre. Feltehetően valamilyen közvetítési hiba miatt azonban az észlelt ellenséges erők távolságaként a jelentés a tényleges 70 mérföld helyett 170 mérföldet adott meg. Ez egybevágott a rádiófelderítés korábbi jelentésével, és tovább erősítette azt a meggyőződést, hogy az ellenség felszíni flottája biztos távolságban van.
     Iachino tehát csak a légitámadások miatt aggódott, melyek elhárítására, miután a megígért légifedezetnek a nyomát sem látták, csupán hajói légvédelmi ágyúi álltak rendelkezésére. A tengernagy ezért kötelékét igyekezett úgy elrendezni, hogy biztos védelmet adjon a sérült csatahajónak az újabb torpedótámadások ellen. Egy újabb torpedótalálat minimálisra csökkentette volna a menekülésre való esélyt, ezért az olaszok a kísérőhajók szorosra zárt sorfalával vették körül a Venetót. Iachino öt oszlopban állította fel hajóit, középen a Vittorio Venetóval, mely előtt és mögött egyaránt két-két romboló haladt. A csatahajótól jobbra Cattaneo három cirkálója haladt, a Zara, a Pola, és a Fiume, míg a harmadik oszlopba a IX. Osztag négy rombolóját állították. A csatahajó mellett balról Sansonetti három cirkálója, a Trieste, Trento, és Bolzano sorakozott fel, míg a bal külső oszlopban a XII. Osztag három rombolója haladt.
     Ez a formáció hézagmentes védelmet nyújtott a csatahajónak, viszont a szorosra zárt kötelék, melynek egyes hajói között csupán néhány száz méteres távolság maradt, megnehezítette a kísérő hajók számára a manőverezést. A fő cél ugyan a csatahajó védelme volt, de ezzel az elrendezéssel a cirkálók és rombolók számára alig maradt tér a kitérőmanőverekre. A rombolók szárnyakon való elhelyezése ugyan azt a célt szolgálta, hogy azok füstfüggönyt vonva fedezzék a köteléket, de a fenti megfontolásokból talán mégis okosabb lett volna inkább az értékesebb nehézcirkálókat helyezni a külső oszlopokba, ahol több tér maradt volna számukra a manőverezésre, mint a középső és a szélső oszlopok közé beszorítva.
     A nehézcirkálók beérkezése után a csatahajó körül végül este hatra sikerült felállítani a védőgyűrűt. A délután során a görög támaszpontokról felszálló Blenheim bombázók több támadást intéztek az olasz cirkálók ellen, eredményt azonban nem értek el. Az olasz hajók 16 csomós sebességgel haladtak északnyugati irányba, a saját partok felé.

A Fiume nehézcirkáló.

    Cunningham közben továbbra is bizonytalanságban volt afelől, pontosan milyen ellenséges erőkkel is áll szemben, és repülőgépeinek milyen károkat sikerült okozni nekik. A visszatérő gépek egy biztos találatot jelentettek, és a Blenheim bombázók is jelentették, hogy az ellenséges csatahajó lelassult. Ugyanakkor egy másik jelentés megint két másik olasz csatahajóról számolt be, melyeket a találatot kapott csatahajótól északra figyeltek meg. (Az angol pilóták ismét Legnani cirkálóit tévesztették össze a Cavour osztállyal.) Hogy a helyzetet tisztázza, Cunningham felültette egyik törzstisztjét, Arthur Seymour Bolt korvettkapitányt, a Warspite egyik Walrus felderítőgépére, és fél hat után útnak indította az ellenség felé, derítse ki végre, milyen hajók is vannak az olasz kötelékben. Bolt nem sokkal fél hét előtt befutó jelentése végre világossá tette a helyzetet. A korvettkapitány jelentette, hogy szorosan a sérült csatahajó körül, öt oszlopban elrendezve, hat cirkáló és 11 romboló halad, északnyugati irányban, 12 csomós sebességgel. Az ellenséges kötelék 50 mérföld távolságban volt az angol csatahajóktól.
     Az angoloknak csak akkor volt esélyük az olasz csatahajót utolérni, ha az ellenséges köteléket még jobban lelassítják. Cunningham már az első támadásban részt vevő gépek visszaérkezése után elrendelte egy újabb támadás előkészítését, melyben ezúttal hat Albacore és két Swordfish gép vett részt, melyekhez útközben két másik, a krétai Malame repülőteréről felszálló Swordfish is csatlakozott. A támadó kötelék Bolt gépével egy időben, fél hét körül érkezett meg az ellenség fölé. A repülőgépek közel egy órán át keringtek az ellenséges hajóraj körül, hogy fogást keressenek a szorosra zárt köteléken. A parancsnok végül úgy döntött, megvárja a napnyugtát, és a Nap irányából, északnyugat felől támad, hogy a lemenő Nap fénye elvakítsa az olasz légvédelmet.
     Az ellenség elfogott és megfejtett rádióüzeneteiből Iachino már korábban értesült arról, hogy újabb torpedótámadás várható. (A Supermarina szintén elfogta Cunningham Formidable-ra küldött üzenetét, melyben újabb légitámadást rendelt el az olasz hajók ellen. Mire azonban ezt az üzenetet közölték Iachinóval, a szóban forgó támadás már rég véget ért.) A zárt kötelék felállítását követően hajóit nyugati irányba fordította, majd amikor az angol gépek, Iachino várakozásának megfelelően, a lemenő Nap irányából megindították a támadást, visszafordult északnyugat felé, hogy a támadás elölről, a hajók orra felől érje kötelékét, ahonnan a hajók a legkisebb célpontot mutatják. Amikor a már háromnegyed órája a kötelék körül köröző angol gépek végre megindultak az olasz hajók felé, Iachino azonnal elrendelte rombolóinak, vonjanak füstfüggönyt a kötelék köré, s a hajók összes fényszóróját felkapcsoltatta, és a támadó gépek felé irányította, hogy elvakítsák azok pilótáit. Ugyanekkor az olaszok a 13 mm-es gépágyúktól a 100 mm-es légvédelmi ágyúkig minden légvédelmi fegyverből tüzet nyitottak. Az angol pilóták utóbb hátborzongató élményként írták le a tűzzáport, amivel az olaszok fogadták őket, rendszerint hozzátéve, ilyen heves légvédelmi tűzben sem előbb, sem később nem volt részük.
    Olasz hajókat támadó Albacore. Azonban akármilyen látványos tűzijátékot is produkáltak az olasz tüzérek, az olasz légvédelem hatékonysága ennek ellenére ezúttal is alacsony szinten állt. A légvédelem egyetlen támadó gépet sem lőtt se, bár néhányukat sikerült megrongálni. Minden angol gép indítani tudta torpedóját, de az alkonyati félhomály, a mindent elborító füst, és a záporzó lövedékek őket is megzavarták a célzásban.
     Mikor tíz perccel nyolc óra előtt az angol támadás véget ért, s Iachino lekapcsoltatta a fényszórókat, úgy látszott, az olasz flotta sértetlenül megúszta a támadást. A köteléknek végig sikerült megtartani az alakzatot, s bár a közben leszálló sötétség és a még mindig a hajók körül terjengő füst miatt nem lehetett minden hajót látni, úgy tűnt, senkinek nem esett baja. Az olasz hajók ezért tíz perccel nyolc óra előtt a korábbi iránytól északabbra fordultak, a calabriai Colonne-fok felé, és a sebességet az addigi 16 csomóról 19 csomóra növelték. Nyolc óra után öt perccel Iachino elrendelte az éjszakai menetalakzat felvételét. Cattaneo cirkálóinak kellett volna az élre állniuk, s elfoglalni új helyüket, ötezer méterre a zászlóshajó előtt. Sansonetti cirkálói ugyanekkor ötezer méterrel a Vittorio Veneto mögött álltak volna oszlopba, míg a szárnyakat kétoldalt a rombolók fedezték volna.
     Először az 1. Osztag parancsnoka, Carlo Cattaneo altengernagy vette észre, hogy valami nincs rendben. Az addig a jobb középső oszlop közepén hajózó Pola nehézcirkáló eltűnt Cattaneo zászlóshajója, a Zara mögül. A tengernagy először azt hitte, a Pola egy kitérőmanőver miatt esett ki az alakzatból, ám amikor a cirkáló nyolc órára sem zárkózott fel a többiekhez, nyilvánvalóvá vált, hogy a hajót valamilyen sérülés érhette. Cattaneo ezért nyolc óra után tíz perccel rádión üzent lemaradt cirkálójának, jelentsék, milyen károk érték a hajót.
    Michael Torrens-Spence hadnagy (1914-2001), egy a háború után készült képen. A Pola valóban nagy bajba került. A cirkálót tíz perccel nyolc óra előtt, a támadás utolsó percében utolsóként kilőtt torpedó találta el, melyet Michael Torrens-Spence hadnagy Krétáról érkezett Swordfishéről indítottak. (Spence tapasztalt veteránnak számított, az Illustrious-on szolgálva részt vett a tarantói rajtaütésben is, ahol a második hullám egyik Swordfish-ét vezette. A Littorio orrát ért torpedótalálatot neki tulajdonítják.) Spence-nek sikerült egy kis rést találnia a hajókat beborító füstfüggönyön, és ezen át a kötelék belsejébe hatolva sikerült közvetlen közelről kilőnie torpedóját a Polára, melynek éppen ekkor kellett majdnem teljesen megállnia, hogy elkerülje az összeütközést az előtte haladó hajóval. A Mark XII-es torpedó, ugyanolyan, amilyen korábban a Vittorio Venetót is eltalálta, derékba találta a gyenge vízvonal alatti védelemmel rendelkező olasz nehézcirkálót, és hatalmas léket szakított rajta. A víz azonnal elárasztotta a cirkáló három középső rekeszét, az elülső turbinatermet, és a két hátsó kazánházat. A nyolc kazán közül ezzel öt azonnal kiesett, s miután a robbanás szétszakította a fő gőzvezetékeket, a két elülső kazánból sem tudták a gőzt eljuttatni a bal oldali csavart meghajtó hátsó turbinához. (A sérülések mértékéből ítélve talán néhány kazán is felrobbanhatott a találatot kapott rekeszekben.) Csupán a hátsó turbinaterem rekeszében beépített nyolcas számú kazán maradt épen, ez viszont egyedül kevés volt ahhoz, hogy a turbina ellátásához elegendő mennyiségű gőzt termeljen, ráadásul ennek a vezetékei is megsérültek. Talán még nagyobb baj volt, hogy a torpedó robbanása széttépte a villamos kábeleket is, s az egész hajón megszűnt az áramellátás. A cirkáló kapitánya, Manlio de Pisa, ezért egy ideig nem is tudta jelenteni Cattaneónak a történteket, mivel a rádió sem működött. A teljes áramszünet következtében használhatatlanná váltak a víztelenítő szivattyúk, illetve a tűzoltóvíz hálózatának szivattyúi is. A sérült rekeszeket a betörő víz néhány perc alatt teljesen elöntötte. A 12 ezer tonnás cirkálóba mintegy 3.500 tonna víz került, a hajó teljesen mozgásképtelenné vált, és miután áram nélkül a fegyverzetet sem tudták működtetni, harcképtelenné is.
     Az egyik kisegítő generátor beindításával néhány helyen sikerült helyreállítani az áramellátást, ami kevés volt ahhoz, hogy a lövegtornyokat működtetni tudják, de a rádióberendezés ismét működött, s fogták Cattaneo üzenetét. De Pisa öt perccel később válaszolt, s közölte a kötelékparancsnokkal, hajója torpedótalálatot kapott, mozgás és harcképtelen, és sürgős segítségre szorul.
     A Zara és a Pola közti üzenetváltást vették a Vittorio Venetón is, ahol Iachino csak ekkor értesült arról, hogy egyik cirkálóját találat érte. Negyed kilenckor Cattaneo is tájékoztatta főparancsnokát a történtekről, egyben kérte, engedélyezze két romboló visszaküldését a Polához, hogy segítsenek a bajba jutott hajón. A zászlóshajó rádiósainak hibájából azonban az üzenet csak tíz perccel később jutott el Iachinóhoz, aki 20.18-kor, már azután, hogy Cattaneo elküldte üzenetét, de még azelőtt, hogy ő ezt megkapta volna, utasította Cattaneót, két cirkálójával és rombolóival forduljon vissza a Pola megsegítésére. Cattaneo felismerte, hogy az üzenetek elkerülték egymást, ezért nem engedelmeskedett azonnal, hanem 20.24-kor ismét rákérdezett, és kérte az előbbi üzenet megerősítését.
     Közben Iachino megkapta Cattaneo első üzenetét, ám úgy vélte, két kis romboló kevés lesz ahhoz, hogy segítséget tudjanak nyújtani a Polának. Ezért 20.45-kor ismét megerősítette az 1.Osztag visszafordulását elrendelő parancsát, majd negyedórával később a biztonság kedvéért azt még egyszer leadatta Cattaneónak.
    

A Pola nehézcirkáló.
Cattaneo úgy látszik nem lehetett teljesen meggyőződve a vállalkozás értelme felől, mert szemmel láthatóan vonakodott az arra való utasításokat végrehajtani. Csak a parancs harmadik megismétlését követően, hat perccel kilenc óra után vált ki a kötelékből, s két megmaradt cirkálójával és négy rombolójával elindult vissza a Pola felé. Hezitálásából utóbb sokan arra következtettek, a tengernagy felismerte, milyen veszélyekkel jár ez a vállalkozás. A Zara egyik túlélője később szintén azt állította, a közelben tartózkodó angol hadihajókról érkező jelentések nagy aggodalmat váltottak ki a cirkáló tisztjei között. Ennek azonban ellentmond az, hogy későbbi viselkedése alapján a tengernagy úgy tűnik, teljes biztonságban érezte magát. Ha valamitől tartott, az alighanem nem az éjszakai harc volt, hanem a másnap reggel, amikor a sérült Polával kellett volna valahogy kikerülniük az angol repülőgépek hatósugarából.
     A történteket utólag elemzők egészen érthetetlennek találják Iachino viselkedését is. A tengernagyot a nap folyamán többször is figyelmeztették, hogy az ellenség felszíni egységei a nyomában vannak, s ezek között nagy valószínűséggel egy anyahajó, és legalább egy csatahajó is tartózkodik. Utoljára éppen akkor kapott egy újabb, erre vonatkozó jelentést a főparancsnokságról, amikor értesült a Pola sérüléséről.
    Az öt perccel nyolc óra után érkező üzenetben a Supermarina arról tájékoztatta Iachinót, a rádiófelderítés ellenséges hadihajókat jelzett az ő pozíciójától 75 mérföldre délkeletre. (Cunningham valójában 55 mérföldre volt.) Az olasz tengernagy azonban biztos volt benne, ezek ugyanazok a cirkálók, melyekkel a nap folyamán már összecsapott, és nem aggódott miattuk nagyon, különösen hogy a Vittorio Veneto rádiósai negyedórával korábban fogták el Pridham-Wippell egyik rádióüzenetét, melyben elrendelte cirkálóinak a sebességük csökkentését. Egy másik, szintén este befutó jelentés szerint pedig olasz gépek Krétától délre észleltek, és támadtak meg egy ellenséges konvojt. (Ez alighanem Buscaglia korábbi jelentésének a megismétlése volt.) Mindezek ismét arra a következtetésre vezették Iachinót, hogy az angol csatahajók, ha egyáltalán a tengeren vannak, messze vannak, és nagy valószínűséggel már visszafordultak Alexandria felé. A tengernagy meggyőződése volt, hogy legfeljebb az angol cirkálók és rombolók követik őket, de ilyen erős köteléket azok nem mernek megtámadni, így ők sem készülhetnek éjszakai harcra. Saját magukból kiindulva az olaszok egyébként is úgy vélték, az angolok, ha csak lehet, szintén kerülni fogják az éjszakai összecsapásokat. Iachino törzsének tisztjei közül egyébként senki sem ellenezte a cirkálók visszaküldését, az egy Porta korvettkapitányt kivéve, aki a rádiófelderítés irányítójaként ekkor már gyanút fogott, hogy nagyobb ellenséges erők is lehetnek a közelben. Megérzéseit konkrét tényekkel alátámasztani azonban ő sem tudta.Carlo Cattaneo altengernagy (1883-1941), a Trento fedélzetén.
     Az olasz haditengerészet a háború előtt az éjszakai összecsapások lehetőségét teljesen figyelmen kívül hagyta. Olasz hadihajók a két háború között soha egyetlen lövést nem adtak le sötétedés után. Az éjszakai harcra való felkészítés teljesen hiányzott a hajók és a legénység kiképzési anyagából, gyökeres ellentétben az angol gyakorlattal. Az olasz tengernagyok szemmel láthatóan úgy képzelték el a tengeri háborút, hogy sötétedéskor a harcok véget érnek, a küzdő felek elpakolják fegyvereiket, elmennek aludni, és aztán másnap, a napkelte és egy kiadós reggeli után, újra kezdik a lövöldözést.
     Cattaneo pontosan e felfogás szellemében járt el. Ahelyett, hogy azonnal, teljes sebességgel rohant volna vissza sérült cirkálója mellé, hogy azt minél előbb vontatókötélre tudja venni, a kapott parancsra való többszöri rákérdezgetéssel egy teljes órán át húzta az időt. Ez lehetett volna annak a jele is, hogy a tengernagy tart egy éjszakai összecsapás lehetőségétől, az ezt követően történtek azonban egyáltalán nem ezt mutatják, hanem éppen arra utalnak, hogy Cattaneo teljes biztonságban érezte magát. A tengernagy kényelmes, 16 csomós sebességgel ballagott visszafelé, rombolóit pedig nem küldte előre felderítésre, hanem beállította őket szép libasorba felállított köteléke végére. (Ezt az intézkedést utóbb a rombolók fogyatkozó üzemanyagkészleteivel próbálták magyarázni, aminek szerintem csekély meggyőző ereje van.) A lövegtornyokat szabályos helyzetben, egyenesen előre, illetve hátra fordították, és még csak az ágyúcsöveket lezáró dugókat sem vették ki. A szolgálaton kívüli legénységet aludni küldték.
     Az olasz vezetés újabb hanyagsága volt, hogy Iachino nem látta el Cattaneót egyértelmű utasításokkal. Utasította az 1. Osztagot, forduljon vissza a Pola megsegítésére, de arra nem tért ki, pontosan mit is kell érteni ezen a segítségen, Cattaneo vegye vontába a sérült hajót, vagy pedig csak legénységét mentse ki. Eleinte nyilván mindenki az előbbire gondolt. De Pisa részletes jelentést adott hajója állapotáról, ami nyilvánvalóvá tehette mindenki előtt, a Pola önerőből aligha fog lábra állni. A Polához közeledve, nem sokkal tíz óra előtt, Cattaneo utasította is a Fiumét, tegyék meg az előkészületeket a vontatásra. Először nyilván Iachino is erre gondolt, később azonban úrrá lett rajta az óvatosság, és talán elfogta valami rossz előérzet is. Negyed tízkor újabb üzenetet küldött Cattaneónak –akinek már korábban elküldte a rádiófelderítés jelentését az észlelt ellenséges kötelékről-, melyben utasította, hagyjon fel a Pola mentésével, amennyiben ellenséges erők jelenlétét észleli.
     Világos parancsot azonban ez az üzenet sem tartalmazott. Az utasítás értelme nyilvánvalóan az volt, ha ellenséges erők tartózkodnak a közelben, Cattaneo süllyessze el a Polát, lehetőleg persze a személyzet kimentése után. Ezt azonban Iachino ilyen egyértelműen nem fogalmazta meg. A Cattaneónak küldött üzenetet, nyilván jóváhagyásra és megerősítésre várva, elküldte a római főparancsnokságra is, ahonnan azonban nem érkezett rá reagálás. Éjszakai összecsapás miatt a Supermarina sem aggódott, azonban tartottak tőle, hogy a sérült Polát vontató cirkálók másnap reggel könnyű célpontot jelentenének az angol repülőgépeknek, és a még a térségben tartózkodó brit cirkálóknak és rombolóknak. (Minden bizonnyal ettől félt Cattaneo is.) Ezért olyan üzenetet fogalmaztak meg Cattaneónak, melyben egyértelműen utasították arra, süllyessze el a Polát, ha annak megmentése túl kockázatosnak bizonyulna. Az ügyeletes tengernagy azonban nem kívánta magára vállalni egy ilyen üzenet következményeinek a felelősségét –feltehetően Iachino ugyanezért nem adott egyértelmű parancsot a Pola elsüllyesztésére-, ezért azt jóváhagyásra továbbította a flottaparancsnoknak, Riccardi tengernagynak. Azonban Riccardi, az olasz haditengerészet főparancsnoka, úgy látszik, szintén kis embernek érezte magát ahhoz, hogy vállalja a felelősséget egy cirkáló elvesztéséért. Szépen továbbpasszolta tehát a felelősséget, azzal, hogy egyenesen Mussolinihez fordult, hagyja jóvá ő is egy ilyen értelmű parancs kiadását. (A történet úgy lenne igazán szép, ha Mussolini meg Hitlerhez fordult volna tanácsért.) Miután a Duce jóváhagyta az intézkedést, a megfogalmazott utasítás elindult szépen visszafelé azon az úton, amelyen érkezett. Mussolinitől Riccardihoz, Riccarditól pedig a Supermarinához. Miután útközben mindenhol gondosan dokumentálták és iktatták, a parancsot végül leadták a Zara cirkálónak, amely azonban addigra már kétezer méter mélyen feküdt a tenger fenekén.

A Trento nehézcirkáló, a háború előtt.

    Eközben zavar és tanácstalanság uralkodott az angol zászlóshajó parancsnoki hídján is. Bolt korvettkapitány jelentése nyomán most már tisztában voltak az ellenség erejével, de még mindig bizonytalanok voltak az alkonyati torpedótámadás eredményeit illetőleg. A pilóták biztosak volna benne, hogy az olasz csatahajót érte találat, a támadó kötelék náluk tapasztaltabb parancsnoka viszont visszafogottabban ítélte meg a támadás eredményét, és egy cirkáló megtorpedózását jelentette a Warspite-nak. A pilótákat nem tudták kikérdezni, mivel a támadásban részt vevő gépek a krétai Malame repülőterén szálltak le, miután nem akarták a Formidable-t kockáztatni, és a kötelék helyét az ellenséges felderítőgépeknek elárulni azzal, hogy felgyújtják az anyahajó leszállófényeit.
     Az mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy a csatahajót, és legalább egy cirkálót sikerült torpedókkal megrongálni. A sötétség beállta előtt érkezett utolsó jelentés szerint az ellenséges kötelék mindössze 13 csomóval haladt, amiből arra lehetett következtetni, a csatahajó súlyos sérüléseket szenvedett. Sötétedés után Cunningham utasította az ellenségtől a becslések szerint alig tíz mérföldre levő Pridham-Wippellt, cirkálóival nyomuljon előre, vegye fel ismét az érintkezést az olasz kötelékkel, és kövesse őket. Jó esély látszott arra, hogy a 22 csomós sebességgel haladó angol csatahajók is utolérhetik az ellenséget, azonban a számítások szerint erre a találkozásra az éjszakai órákban került volna sor. A kérdés az volt, megkockáztassák e az éjszakai ütközetet?
     Az angol hajók harckészsége úgy általában is, de az éjszakai harcot tekintve különösen felülmúlta az olaszokét, és ezzel az angolok tökéletesen tisztában is voltak. Ezúttal azonban egy igen erős ellenséges kötelékkel álltak szemben, amely különösen a nagyszámú torpedóromboló miatt aggasztotta az angol tiszteket. Nem volt kétséges, hogy az olaszok mindent elkövetnek majd sérült zászlóshajójuk védelme érdekében. A győzelemben az angol tisztek természetesen így is biztosak voltak, de tartottak tőle, hogy egy ilyen győzelem értéke nem állna arányban az érte vállalt kockázattal, és az esetleges veszteségekkel. Ha tovább üldözik az olasz hajókat, másnap hajnalra a Szicíliában állomásozó német bombázók hatósugarán belülre kerülnek, ami végzetes következményekkel járhatott volna az éjszakai összecsapásban megsérült angol hajókra nézve. Ezenkívül, bár az angol flotta éjszakai harci technikája elvileg messze felülmúlta az olaszokét, a háború kitörése óta eltelt időben az alexandriai köteléknek nem nagyon volt alkalma gyakorolni az éjszakai harcot.
     A törzs tisztjeinek többsége amellett volt, túl kockázatos lenne éjszakai ütközetbe bonyolódni egy ilyen erős ellenséggel szemben, ráadásul olyan vizeken, ahol másnap légitámadásokra lehet számítani. Általában úgy vélték, inkább meg kellene várni a másnap hajnalt, annak ellenére, hogy ezzel még közelebb kerülnének a szárazföldön állomásozó ellenséges bombázókhoz. Kora hajnalban aztán az angol csatahajók nagy fölényben levő tüzérsége és a rombolók torpedótámadása gyorsan, és az éjszakai harchoz képest viszonylag kockázatmentesen elintézhetné a sérült olasz hajókat, majd ugyanilyen gyorsan visszavonulnának, még mielőtt a német és olasz bombázók beavatkozhatnának az ütközetbe. A tisztek talán arra gondoltak, a tarantói és a genovai támadásnál is egészen közel hajóztak az olasz partokhoz, és nem lett semmi bajuk.
    

A Mediterrán Flotta olasz parti állásokat ágyúzó csatahajói.
Cunningham egy darabig türelmesen hallgatta egymással vitatkozó tisztjeit, majd pár perccel nyolc óra előtt, amikor közeledett a szokásos vacsoraidő, ingerülten beléjük fojtotta a szót. A törzs tisztjeit „begyulladt, hitvány bandának” és gyáva görényeknek nevezte, s hogy éreztesse neheztelését irántuk, kijelentette, a szokásos gyakorlattól eltérően egyedül vacsorázik a kabinjában és „vacsora után majd meglátjuk, különb vagyok e maguknál!
     Vacsora közben Cunningham-nek volt ideje rá, hogy alaposan megrágja a kérdést, és mérlegelje a döntési lehetőségeket. A tengernagy pályafutása nagy részét a rombolókon töltötte, melyeknek már korábban is egyik legfontosabb feladata volt, hogy éjszakai torpedótámadásokat intézzenek az ellenséges flotta ellen. Cunningham tehát specialistája volt az éjszakai harcnak, és ezt a szakmai tudását később, a Rodney csatahajó kapitányaként, majd tengernagyként is igyekezett kamatoztatni. Ebben támogatókra talált feletteseiben, Ernle Chatfield és William Fisher tengernagyokban, akik a Földközi-tengeri Flotta parancsnokaiként maguk is alaposan tanulmányozták az éjszakai harc problematikáját. Az 1934-es nagy flottagyakorlaton Fisher Földközi-tengeri Flottája egy váratlan éjszakai támadással győzte le „ellenfelét”, a Honi Flottát. A sikerben oroszlánrésze volt Cunningham-nek, aki ekkor a Földközi-tengeri Flotta rombolóinak parancsnoka volt, s egy viharos tengeren, éjszaka végrehajtott torpedótámadással szétzilálta az ellenség kötelékét, és súlyos károkat okozott neki, előkészítve ezzel Fisher csatahajóinak a támadását. Aligha lehet kétséges, hogy a tengernagy ezúttal is ezt a forgatókönyvet akarta követni.
     Tisztjeivel ellentétben tehát Cunningham határozottan favorizálta az éjszakai harcot, ami nagyon jól megfelelt a tengernagy lendületes egyéniségének. Korábban is híres volt arról, hogy csatahajóival is úgy manőverezett, mint a rombolóival, gyors támadásokat és gyors visszavonulásokat hajtott végre velük, és ha a szükség úgy hozta, nem habozott megbontani a csatasort sem. A vitorlások korából örökölt, és valamiért egészen a második világháborúig életben maradt taktika, mely a csatahajók összecsapását úgy képzelte el, hogy azok libasorban egymással párhuzamosan haladva lövik egymást, ekkor már kezdett kikopni a gyakorlatból, de Cunningham újításai még így is merésznek számítottak.
    
Az olasz Oriani romboló.
A tengernagy tehát két döntési lehetőség előtt állt. Ahogy utóbb írta: „Az volt tehát a kérdés, elindítsuk e a torpedórombolókat a nehezen leküzdhető célpont elleni támadásra, vagy várjunk reggelig, abban a reményben, hogy akkor majd a hajnali világosságnál bocsátkozhatunk harcba. Ebben az esetben viszont a flottát minden bizonnyal súlyos légitámadásoknak tettük volna ki. Elhatároztam tehát, hogy támadást indítunk a rombolókkal, majd harcba vetjük a csatahajókat is.
     Miután végzett a vacsorájával, és visszatért a hídra, Cunningham fél kilenckor utasította a Második és a Tizennegyedik Flottilla nyolc rombolóját -a kilencediket, a Vendettát, géphibák miatt még a délután vissza kellett küldeni Alexandriába-, hogy Philip Mack sorhajókapitány parancsnoksága alatt hajózzanak előre, Pridham-Wippell cirkálói után, és intézzenek torpedótámadást a becslések szerint 33 mérföld távolságra levő olasz hajók ellen. A kiadott parancs szerint: „A rombolók támadják torpedóikkal az ellenséges hadihajókat. Az ellenséges flotta középpontjának becsült iránya és távolsága a zászlóshajótól 286 fok, 33 mérföld, 20.30-kor. Ellenség iránya és sebessége 295 fok, 13 csomó.”Maga Cunningham a három csatahajóval, és a csatasorba beállított, a Valiant és a Barham között hajózó Formidable anyahajóval, négy romboló kíséretében követte őket.
     Az elképzelés az volt, Pridham-Wippell felderíti az ellenséget, és célra irányítja Mack rombolóit, támogatva azok támadását. A rombolók éjszakai támadásai lehet, hogy el is döntik az ütközet sorsát, és végeznek a sérült olasz csatahajóval. Ha mégsem, akkor Cunningham délkelet felől érkező csatahajói adják majd meg a kegyelemdöfést az ellenségnek.
     A szépen elgondolt tervbe azonban hiba csúszott, mivel az olaszok nem úgy viselkedtek, ahogy azt a britek várták. Az angolok ugyanis nem tudtak róla, hogy Iachino sötétedés után északnak fordult, és alábecsülték az ellenséges kötelék sebességét is. Az olaszok 323 fokos irányban haladtak, 19 csomós sebességgel, a felderítés utolsó jelentéseire alapozó britek viszont egy 295 fokos irányban, 13 csomós sebességgel haladó flottát kerestek.
     Miután jócskán alábecsülték az olasz kötelék sebességét, Pridham-Wippell este csökkentette cirkálói sebességét –ezt a parancsát fogták a Vittorio Venetón-, nehogy túlzottan előrefusson. Valószínűleg ennek volt köszönhető, hogy az angol cirkálók végül, ha nem is sokkal, de elvétették az olasz hajókat. Mack sorhajókapitány pedig a közben már idejétmúlttá vált felderítői jelentésekre alapozva túlságosan délre és nyugatra kereste az ellenséget, abban a hitben, hogy az egyenesen Szicília felé hajózik, hogy mielőbb az ott állomásozó légierő védőernyője alá kerüljön. A siker esélyét az angolok tovább rontották azzal, hogy a rombolók nem bontakoztak szét felderítésre, hanem kötelékben maradtak. Utóbb ezt Cunningham is nehezményezte, pedig igazság szerint ezért ő is felelős volt, mivel rombolóit nem felderítésre, hanem hangsúlyozottan torpedótámadásra küldte előre. Az angolok nem hitték, hogy az olaszok eltűnnek a szemük elől, és biztosak voltak benne, a korábban jelzett sebesség és irányadatok alapján hamar rábukkannak az ellenségre. Nem látszott tehát szükségesnek, hogy a rombolókat szétszórják, ami a felderítéshez jobb lett volna, a torpedótámadást viszont megnehezítette volna, mivel az ellenség megtalálása után a rombolókat ismét össze kellett volna vonni a támadáshoz.
    
A Valiant csatahajó.
Az olasz flottát tehát sem Pridham-Wippel, sem pedig Mack nem találta, és már nem is találhatta meg, viszont rábukkantak valami másra. A radarral felszerelt Orion és Ajax cirkálók negyed kilenc után, tőlük hat mérfölddel balra, egy ismeretlen hajót észleltek. 15 perccel később azt is sikerült megállapítani, hogy a hajó mozdulatlanul áll. Pridham-Wippell a radarjelzések alapján nem tudta eldönteni, az ismeretlen hajó egy cirkáló, vagy pedig az olasz csatahajó. Miután feladata az olasz flotta megtalálása volt, a tengernagy úgy vélte, elegendő, ha jelzi az ismeretlen hajó pozícióját Mack-nak és Cunningham-nek, ő pedig folytatja tovább útját, hogy megtalálja a többi olasz hajót is. Mack kapitány rombolói jó helyzetben voltak ahhoz, hogy támadást intézzenek a mozgásképtelen cirkáló ellen, a rombolókon azonban nem fogták Pridham-Wippell jelentését, így a kötelék úgy ment el az olasz hajó mellett, tőle délre, hogy észre sem vette azt. A Pola likvidálása így a Force A feladata maradt.
     Az Orionról érkező jelentés nem sokkal kilenc óra után jutott el Cunningham kezébe. Miután nem lehetett kizárni, hogy az olasz csatahajóról van szó –bár valószínűtlen volt, hogy védelem nélkül magára hagyták volna-, az angol kötelék a megbénult hajó jelzett pozíciója felé fordult. A hajókon riadót rendeltek el, s törzsének tisztjeivel együtt Cunningham is elfoglalta helyét a Warspite parancsnoki hídján. A tengernagy fel-alá sétált a híd bal oldalán, amerről az ellenség feltűnését várták, és távcsövén keresztül a sötétséget fürkészte. A tenger csendes volt, a holdfény nélküli, csillagfényes éjszakában körülbelül öt és fél kilométerre lehetett ellátni.
     Három perccel este tíz óra után az egyetlen, radarral felszerelt csatahajó, a Valiant képernyőjén feltűnt az ismeretlen hajó, nagyjából hat mérföld távolságban, balra elöl. A radar szerint a hossza valamivel több mint 200 méter volt –valójában 183 méter-, ami ismét felélesztette a reményt, hogy az olasz csatahajót, a Vittorio Venetót találták meg. Cunningham parancsára az angol kötelék negyven fokkal balra fordult, és a hajók harcvonalban, egymással párhuzamosan és egymás mellett haladva közeledtek az ellenséghez. A balszárnyon hajózó két romboló, a Greyhound és a Griffin, a fordulás után a csatahajók elé került, ezért a tengernagy utasítására a csatahajók előtt a kötelék jobb oldalára vágtak át, hogy ne kerüljenek a saját, és a feltételezett ellenséges csatahajók közé.
     A tengernagy alighanem arra készült, hogy közvetlen lőtávolságra megközelíti a mozgásképtelen hajót, aztán jobbra fordulva csatasorba rendezi hajóit, és tüzet nyit az ellenségre. A törzs tisztjei ismét óvatosságra intették Cunninghamet, attól tartva, az ellenség talán csapdát állított, és a mozdulatlan célpont mögött olasz rombolók bújtak meg. Cunningham azonban ezúttal is gyorsan elhallgattatta az aggodalmaskodókat: „Ha ellenséges hajó áll az utunkba, majd legázoljuk, hogy megállapítsuk, milyen erős, és mennyi idő alatt tudjuk a tenger fenekére juttatni!
     22.20-kor az ismeretlen hajó távolsága már csak két és fél mérföld volt. A rombolók átvágtak a jobb oldalra, hogy ne legyenek útban, a csatahajók pedig készülődni kezdtek a fordulásra, és a tűz megnyitására. A hajót most már az angol csatahajók megfigyelői is láthatták, és némi csalódással látták, hogy nem csatahajóról van szó. De most már nemcsak a britek látták az ellenséget, hanem a Poláról is észrevették a közeledő hajókat. Abban a meggyőződésben, hogy az őket keresgélő saját cirkálóit látja, Da Pisa kapitány segélykérő rakétákat lövetett fel, hogy segítse társait a tájékozódásban. Az, hogy éjszaka, olyan vizeken, amelyekről tudták, hogy ellenséges hajók tartózkodnak rajta, az olaszok nyugodtan rakétázgattak, ismét csak azt jelzi, mennyire nem volt fogalmuk sem az éjszakai harcról, mennyire nem készültek rá, és mennyire nem is számítottak ilyesmire.
    
A Warspite köteléket vezet az Indiai-óceánon.
A rakétákkal a Pola jól megvilágította saját magát, és Cunningham már éppen ki akarta adni a tűzparancsot, amikor a törzs nemrégiben kinevezett új főnöke, John Edelsten sorhajókapitány, váratlanul újabb hajókat vett észre, melyek jobbról közeledve egyenesen az angol csatahajók orra előtt készültek átvágni a Pola felé. Cunningham visszaemlékezése szerint: „22.25-kor Edelsten sorhajókapitány, a törzs új főnöke, a látóhatárt kémlelve rezzenéstelen hangon jelentette, hogy a hajóorrtól jobbra két nagy hajót lát, melyek jobbról balra haladva keresztezik flottánk haladási irányát. Szememhez emeltem a távcsövet, s én is megpillantottam az ellenséget. Power fregattkapitány, a tengeralattjáró flotta volt tisztje, akinek nagy gyakorlata volt a hajók körvonaluk alapján történő azonosításában, azonnal megállapította, hogy mindkét hajó Zara típusú, nyolchüvelykes lövegekkel felszerelt cirkáló.” Az ellenséges hajókat csaknem ugyanekkor a jobb szélen hajózó Stuart romboló megfigyelői, és a Valiant radarja is észlelték. Cunningham azonnal az új, nagyobb célpont felé fordult. Rádión rögtön elrendelte csatahajóinak, hogy forduljanak negyven fokkal jobbra, és álljanak csatasorba. Ezzel némileg eltért a Royal Navy harcászati előírásaitól, ami ilyen esetekre azt rendelte el, hogy a nagy hadihajóknak el kell fordulniuk az ellenségtől, s a rombolókat kell előreküldeni felderítésre, és megelőző csapásra. Az agresszív és rámenős Cunningham tehát ezúttal is úgy manőverezett csatahajóival, mint a rombolókkal. A fordulás után a Warspite haladt az élen, őt követte a Valiant, majd a Formidable anyahajó, és a sor végén a Barham. A Formidable kakukktojás volt az alakzatban, és igazából semmi keresnivalója nem volt a csatasorban, ám jelenléte megfelelt az anyahajók alkalmazásáról a háború előtt kialakított angol doktrínáknak. A britek anyahajóikat nem önálló csapásmérő erőként készültek alkalmazni, hanem a csatasor közvetlen fedezeteként. Az elképzelések szerint a viszonylag erősen páncélozott angol anyahajók a számukra védelmet biztosító csatasorban foglaltak volna helyet, repülőgépeik pedig felderítést végeztek volna a csatahajók számára, illetve biztosították azok vadászvédelmét. A csatasorból csak a tűz megnyitása előtt váltak volna ki, hogy annak harcban részt nem vevő oldalán foglaljanak helyet, a kisebb hajókkal együtt. Az angolok ezúttal is eszerint jártak el.
     A közeledő hajók valóban Cattaneo cirkálói és rombolói voltak, melyeket azonban nem Edelsten vett észre először. Fél órával korábban az Orion cirkáló radarja is észlelte az ismeretlen hajókat, Pridham-Wippell azonban nem jelentette őket, mivel azt hitte, Mack rombolóit látja, melyek a mozgásképtelen olasz hajó ellen készülődnek támadásra. A tengernagy még ki is tért észak felé, nehogy megzavarja a támadásra felsorakozó rombolókat! Ezzel a kitéréssel aztán csak még jobban északra került az olasz flotta útirányához képest, és végképp elvesztette a lehetőséget, hogy megtalálja őket.
     Cattaneo és Cunningham flottájának találkozása tulajdonképpen fatális véletlen volt. A két kötelék az éjszaka sötétjében merő véletlenségből majdnem percnyi pontossággal érkezett ugyanarra a helyre. Ha Cattaneo csak öt perccel később érkezik, Cunningham valószínűleg már kiadja a tűzparancsot a Polára, és a torkolattüzektől felriasztott Cattaneo kötelék még idejében észbekap, és el tud menekülni. Ha az olasz tengernagy fél tíz körül ismeretlen okból nem rendeli el húsz percre a sebesség 22 csomóra növelését, és végig marad a 16 csomónál, az olaszoknak szinte biztosan meglett volna ez az öt perc késésük, ami a túlélésükhöz hiányzott.
    
Zara osztályú cirkálók kötelékben.
A kényelmes tempóban haladó olasz kötelék szokatlan elrendezése sok találgatásra ad okot. Már az is sok zavart okozott, hogy az alakzat hajóinak sorrendjét illetően ellentmondásos beszámolók láttak napvilágot. Az angol jelentésekben az áll, hogy egy romboló, a britek feltételezése szerint az Alfieri, haladt elöl, mögötte a Zara és a Fiume, majd a három másik romboló. A legtöbb angol könyvben máig ezt olvasni, sőt, általában még az olaszok is átveszik ezt a véleményt. Ugyanakkor viszont a túlélő olasz tengerészek később egyöntetűen állították, mind a négy romboló hátul haladt, és Cunningham már idézett visszaemlékezése is egyértelműen arról beszél, hogy a két cirkálót látták meg először, tehát ezek haladtak az élen. Talán az okozhatta az elnézést, hogy a Valiant radarja szerint az elöl haladó hajó kisebb volt, mint a sor második egysége. A britek tehát később arra gondolhattak, egy a Zara osztálynál kisebb hajó haladt elöl. Igazából eleinte egy könnyűcirkálóra gondoltak, s a jelentésekben az ütközet eredményei között később még jó darabig egy Bande Nere osztályú könnyűcirkáló elsüllyesztéséről is beszámoltak. Miután azonban kiderült, hogy olasz könnyűcirkálók nem tartózkodtak a közelben, valószínűleg azt hitték, akkor nyilván a rombolók zászlóshajója, a Vittorio Alfieri haladhatott az élen.
    A Vittorio Veneto. Az Alfieri azonban valójában nem a kötelék első, hanem a harmadik tagja volt. A radar nyilván tévedett. A korabeli, a későbbi típusokhoz képest még elég kezdetleges radarok nem voltak elég érzékenyek ahhoz, hogy a céltárgy pontos méreteit meg lehessen határozni velük. Nem sokkal korábban 200 méternél nagyobb hajóként érzékelték a 183 méter hosszú Polát, és valószínűleg most is valami ilyesmi történhetett. Az elöl haladó két egyforma hosszúságú hajó közül az elsőt a radar valamiért rövidebbnek mutatta, s mikor később az ütközetről szóló jelentéseket készítették, a radar észlelései alapján feltételezték, elöl egy kisebb hajó haladhatott, és ezt a megfigyelők akkor nem vették észre. Később aztán persze a szemtanúk is már úgy emlékeztek vissza, hogy látták az elöl haladó rombolót.
     Mindez persze csak feltételezés. A hajók sorrendjének meghatározása körüli zavar később is éreztette hatását, s mivel nem tudták biztosan, melyik hajó hol is haladt, sokáig akörül is nagy bizonytalanság volt, tulajdonképpen ki-kit süllyesztett el, és hol? Máig nincs egyértelműen tisztázva, az olasz hajók tulajdonképpen pontosan hol süllyedtek el, és hogyan jutottak el odáig? A csatáról készült térképeken a süllyedések helyeit, és az olasz hajók odáig vezető útvonalát majdnem mindenhol máshogyan tüntetik fel.
     Cattaneo hajói tehát szinte teljesen biztosan a következő sorrendben haladtak: elöl haladt a zászlóshajó, a Zara, mögötte a Fiume, majd a négy romboló, az Alfieri, a Gioberti, a Carducci, és az Oriani. A hajók egymás mögött, szabályos libasorban haladtak. Harckészültség nem volt elrendelve, a szolgálaton kívüli legénység békésen szendergett ágyaiban. Csak a Fiume tatfedélzetén volt némi mozgás, ahol a Pola vontatására készülődve előkészítették a vontatásra szánt kábeleket.
     A hajóknak ez a sorrendje viszont megint csak teljesen érthetetlen. Az olasz flotta ugyan egyáltalán nem volt felkészülve az éjszakai harcra, de annyi eszük azért az olasz tengernagyoknak is volt, hogy a szabályzatban előírták, éjszakai meneteknél a rombolóknak kell elöl haladniuk, felderítő alakzatban. Az elöl haladó rombolók figyelmeztették a mögöttük haladó nagyobb egységeket ismeretlen hajók feltűnésére, ellenséges hadihajók felbukkanásakor pedig megelőző csapást mérhettek volna rájuk, amivel időt adtak volna a nagy hadihajóknak arra, hogy csatarendbe álljanak, és eldöntsék, felveszik e a harcot, vagy kitérnek az ellenség elől.
     Teljes rejtély, mi késztette Cattaneót arra, hogy eltérjen az előírásoktól. Lehetne azt feltételezni, hogy arra gondolt, az ellenséges vizeken, ahol jó eséllyel lehetett arra számítani, hogy ha egy ismeretlen hajó feltűnik, az ellenséges hadihajó lesz, a tengernagy a kis rombolók védelmében állította az élre a nagy hadihajókat, hogy azok fogják fel a támadók első csapását. Csakhogy a cirkálók szemmel láthatóan egyáltalán nem voltak felkészülve a harcra. A lövegtornyok a szabályos nyugalmi helyzetben egyenesen előre, illetve hátra néztek, és még a csöveket elzáró dugókat sem vették ki az ágyúcsövekből. A hajókon a harckészültség sem volt elrendelve, a 16 csomós sebességgel haladó kötelék olyan zavartalan nyugalommal hajókázott, mintha csak valami békebeli parádén vennének részt.
     Láthatóan a parancsnoki hidakon álló olasz tisztek is így érezték, ugyanis egészen a tűzmegnyitás pillanatáig nem vették észre a mellettük felvonuló nagy angol csatahajókat, melyekről pedig az angol tisztek szabad szemmel is teljesen tisztán látták az olasz hajókat. Érthetetlen és menthetetlen viselkedésükért az olaszok rövidesen drágán megfizettek.
    
Az olasz nehézcirkálók.
Az ellenséges hajók feltűnésekor Cunningham azonnal jobbra fordította flottáját, és a csatahajók ágyúit a Poláról átirányították a két cirkálóra. Az angol tisztek hihetetlennek tartották, hogy az olaszok még mindig nem vették észre őket, noha az első hajók közti távolság végül már három kilométer alá csökkent. A két egymással párhuzamosan, és egymással ellentétes irányban haladó flotta egymás mellé ért.
     Az utolsó percek feszült izgalmáról utóbb sokan megemlékeztek. Cunningham így írt erről: „Az ezután következő, végtelenül hosszúnak tűnő percekre sokáig fogok emlékezni. A sűrű, csaknem tapintható csöndben csupán az irányzókészülékek fémes zaját hallottuk –a tüzérek az új célpont felé fordították a lövegcsöveket-, s a parancsnoki híd mögötti irányzótoronyból felhangzó halk, szaggatott parancsszavakat. Közvetlenül magunk előtt, a sötétben, látni csak a tengelyükön elforduló, az ellenséget becélzó tizenöt hüvelykes lövegtornyokat láttuk. Soha életemben nem éltem át izgalmasabb pillanatot, mint amikor a tüzérségi irányítótoronyból egy nyugodt hang végre jelentette: „Irányzék a célon!” Az ágyúk tehát felkészültek a tüzelésre, és a tüzérek az elsütő billentyűkön tartották a kezüket. Az olaszok közvetlen lőtávolságon belül, 3.800 yardnyira voltak tőlünk.
     A Warspite kapitánya, Douglas Fisher, azt az előírást követve, mely szerint az ismeretlen hajókat fel kell szólítani, igazolják kilétüket, elrendelte a hajó jelzőtisztjének, szólítsa fel a hajókat, azonosítsák magukat. Cunningham azonban dühösen közbevágott: „A fenébe az igazoltatással! Lőjön!
     Az események nagyon gyorsan követték egymást, hiszen alig három perc telt el azóta, hogy az angolok megpillantották Cattaneo hajóit. 22.27-kor Cunningham kiadta a tűzparancsot, és a Warspite ágyúi alig három kilométeres távolságból, a lőtávolság alsó széléről, leadták első sortüzüket az olasz sor második hajójára, a Fiuméra. Ugyanebben a pillanatban a csatahajók előtt, tőlük kicsit balra haladó Greyhound romboló felkapcsolta fényszóróját, és megvilágította vele a zászlóshajó célpontját, a Fiumét. A Valiant 3.600 méter távolságból az olasz zászlóshajóra, a Zárára tüzelt. A csatasor harmadik hajója, a Formidable anyahajó, a tűzmegnyitás pillanatában egy éles fordulattal jobbra kivált a kötelékből, és igyekezett gyorsan eltávolodni a harc színhelyétől. A Barham a mozdulatlan Polára készült tüzet nyitni, de parancsot kapott, hogy álljon be a Formidable helyére, így ágyúit átirányította Cattaneo köteléke felé. (A Pola egyébként pillanatokkal azelőtt, hogy az angolok tüzet nyitottak volna, ismét fellőtt két segélykérő vörös rakétát. A cirkálón feltehetően még mindig azt hitték, a saját hajóikat látják, és amikor azok elfordultak, azt hitték, nem vették észre őket.)
    
A Warspite.
Ilyen kis távolságból az angol ágyúk szinte el sem tudták téveszteni célpontjaikat. Az első sortűz döbbenetes hatását Cunningham így írta le: „Reflektoraink az első sortűzzel egy időben kigyulladtak, és valóságos lidérctáncba kezdtek, elvakítva az ellenséget. Harcálláspontomról kitűnően követhettem annak a hat nagy lövedéknek a röppályáját, amelyek közül öt átütötte, és lángba borította az olasz cirkáló felső fedélzetét. Tisztjeimmel megkönnyebbülten néztünk össze. Douglas Fisher kapitány, a Warspite parancsnoka, aki kiváló tüzér hírében állt, az első sortűz hatását látva meglepődve és elképedve kiáltott fel: Úristen! Ezt aztán eltaláltuk!
     Az angol hajók tüzérsége korábban egyáltalán nem a pontosságával tűnt ki, amit Cunningham később tett epés megjegyzése is tükröz, mely szerint ilyen kis távolságról még az ő hajóinak a tüzérei sem voltak képesek célt téveszteni. A Warspite első sortüzében –feltehetően műszaki okok miatt- csak hat ágyú vett részt, melyek rendkívül jó eredményt nyújtva elsőre öt találatot értek el. Miután az angolok idejében rájöttek, hogy nem az olyannyira keresett olasz csatahajóval, hanem cirkálókkal állnak szemben, minden bizonnyal nem páncéltörő, hanem a gyengén páncélozott célpontok ellen használatos nagy robbanóerejű (High Explosive) gránátokat használták, melyek 59 kilónyi robbanótöltete több mint elég volt ahhoz, hogy darabokra tépjék az olasz cirkálókat.
    A tűz alatt álló Fiume. A zászlóshajó által leadott első sortűz után pár másodperccel a többi angol hajón is felkapcsolták a fényszórókat, és világítólövedékeket lőttek ki, melyek fényárba borították az olasz hajókat, akiket teljes meglepetésként ért a támadás. A Valiant két első lövegtornya szintén a Fiumére lőtte ki a csatahajó első sortüzét, aztán a lövegeket átirányították a Zárára, melyre az angol csatahajó három perc alatt öt teljes sortüzet lőtt ki. A Barham szintén a Zárát lőtte, melyre négy sortüzet adott le. A csatahajók 38 cm-es főtüzérségével majdnem egyszerre léptek működésbe a másodlagos tüzérség 15 cm-es lövegei is, melyek először a cirkálókra, majd az olasz rombolókra nyitottak tüzet. Eközben az eredetileg a jobb szárnyon haladó angol rombolók is megpróbáltak közelebb férkőzni az olasz hajókhoz, hogy torpedótámadást indítsanak ellenük. Cunningham tartott attól, hogy tüzérei a heves lövöldözésben összetévesztik saját rombolóikat az ellenséges egységekkel, ezért a túl közel kerülő Griffin-t rádión szólította fel, hogy tartsa magát távol a csatahajóktól. A rombolónak leadott parancs így hangzott: „Félre az útból, fiacskám!
     A Warspite két teljes sortüzet adott le a Fiuméra, melyre a Valiant elülső ágyúi is leadtak egy sortüzet. Ilyen távolságból szinte nem volt olyan lövés, ami célt tévesztett volna. A 38 cm-es gránátok hatalmas darabokat szakítottak ki a hajó oldalából, egész lövegtornyokat téptek ki a helyükről, és hajítottak a levegőbe, s a hajó pillanatok alatt lángba borult. Cunningham így írta le a látványt: „Az olasz cirkáló állapota leírhatatlan volt. Láttuk, ahogy egész lövegtornyok, és más, a hajótestből kitépett törmelékek kavarognak a levegőben, és aztán zuhannak a vízbe a hajó oldala mellett. A hajó rövid időn belül égő fáklyává változott, és orrától a tatjáig lángokban állt.
     A ronccsá lőtt, égő, és oldalára dőlt Fiuméra láthatóan nem volt értelme további gránátokat pazarolni, ezért a Warspite a Zárára irányította át ágyúit, melyet egy rövid ideig mindhárom angol csatahajó tűz alatt tartott. A szerencsétlen olasz cirkálót találatok tucatjai rázkódtatták meg, és rövid időn belül arra a sorsra jutott, mint a Fiume, s magatehetetlenül sodródó, úszó ronccsá változott.
     A messze hátul, a láthatáron felvillanó torkolattüzek halvány fényeit az olasz flotta zászlóshajóján, az ütközet helyétől mintegy 50 mérföldre északnyugatra haladó Vittorio Venetón is észrevették. Iachino nem volt tisztában vele, pontosan mit is látnak, de azért mindkét kötelékparancsnokát felszólította rádión, jelentsék helyzetüket, és hogy támadják e őket. Sansonetti rövidesen bejelentkezett, Cattaneo azonban nem válaszolt, amiből a parancsnokság már sejthette, mi is történt ott hátul.
    
A matapáni csata. Norman Wilkinson festménye.
Az angol csatahajók alig négy perc leforgása alatt ronccsá lőtték mindkét olasz nehézcirkálót, akiket olyan váratlanul ért a támadás, hogy válaszolni sem tudtak az angol lövésekre. 22.31-kor a Warspite parancsnoki hídján álló tisztek úgy látták, hogy az olasz rombolók irányt változtatnak, és feléjük tartanak, nyilván abból a célból, hogy torpedótámadást indítsanak a csatahajók ellen. A tengernagy ezért kilencven fokos egyidejű fordulatra utasította hajóit, hogy jobbra fordulva kitérjen az olasz rombolók elől. A 38 cm-es ágyúk elhallgattak, csupán a 15 cm-es lövegek folytatták még egy darabig a tüzelést, amelyek az olasz rombolókat lőtték.
     A lövöldözésbe belefeledkezett angol tüzérek azonban kis híján egyik saját rombolójukat lőtték ki. A fordulás után ugyanis az addig előttük haladó rombolóik, melyek éppen az olasz hajókat próbálták megközelíteni, a bal oldalukra kerültek, és majdnem ugyanabból az irányból lehetett látni őket, mint az olasz rombolókat. A Havock rombolót, mely nem kapcsolta fel fényszóróit, a Warspite tüzérei olasz hajónak nézték, és a bal oldali 15 cm-es ágyúkból tüzet nyitottak rá. Csak a szerencsén múlott, hogy az angol romboló nem jutott arra a sorsra, mint olasz társai. A csatahajó lövedékei villába fogták a Havock-ot, de a Warspite parancsnoki hídján szerencsére még azelőtt észbe kaptak, és leállították a tüzelést, hogy a romboló közvetlen találatot kapott volna.
     Rögtön ezután egy újabb malőr történt, ami megint egy angol hajót hozott veszélyes helyzetbe. A Formidable, amely a tűz megnyitásakor jobbra kivált a kötelékből, és teljes sebességgel igyekezett távolabb kerülni a harc színhelyétől, ekkor már öt mérföld távolságban volt a csatahajóktól. Miután azok a két olasz cirkálót szétlőtték, és tüzet szüntetve elfordultak tőlük, fényszóróikat körbejáratták a tengeren, hogy megállapítsák, nincsenek e további olasz hajók a környéken. A Formidable a Warspite egyik fényszórójának a csóvájába került, és mint ismeretlen hajóra, a csatahajó tűzvezető állásában azonnal kiadták rá a tűzparancsot. Az anyahajó mérete majdnem megegyezett a Vittorio Venetóéval, tehát amikor a Warspite tüzértisztje meglátta az „ismeretlen objektumot”, rögtön arra gondolhatott, vagy az olasz csatahajó, vagy egy újabb, menekülni akaró olasz cirkáló lehet az. A csatahajó parancsnoki hídján álló tisztek az utolsó pillanatban tudták csak visszavonni a már kiadott tűzparancsot, éppen mielőtt az ágyúk tüzelni kezdtek volna.
     Nyilván ez a baleset is megerősítette Cunningham azon elhatározását, hogy kivonja nagy hadihajóit a veszélyeztetett zónából, és a sérült olasz hajók eltakarítását rábízza a rombolóira. Miután kiadta a parancsot csatahajóinak a tüzelés beszüntetésére, és csatlakozásra szólította fel anyahajóját, 23.12-kor a következő utasítást adta le hajóinak: „Valamennyi egység, amely nem az ellenséges hajók elsüllyesztésével van elfoglalva, vonuljon vissza északkeleti irányban.

Az Alfieri romboló.

    Az egész ütközet, melyet később szokás szerint a legközelebbi szárazföldről, a nagyjából 100 mérföldre északkeletre fekvő Matapan-fokról neveztek el, igazából lezajlott nagyjából négy és fél perc alatt. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy az elsöprő túlerőben levő angol hajók rommá lőjék a két olasz nehézcirkálót, és az egyik rombolót, majd visszavonuljanak, saját rombolóikra bízva a kegyelemdöfés megadását.
     Az olasz hajókat a támadás teljes meglepetésként érte, és arra még csak reagálni sem tudtak. Az egyetlen dolog, amit a két cirkáló parancsnoki hídján még tenni tudtak, hogy a támadás kezdetekor elfordították jobbra a kormányt, hogy megpróbáljanak elfordulni a támadás irányától. Rögtön ezt követően a záporzó angol lövedékek szó szerint mindent elsöpörtek a két hajón, melyek három percen belül teljesen harcképtelenné, és irányíthatatlanná váltak. Ellenállásra lehetőség sem volt. A Zara gépházát és kormányszerkezetét az első angol lövedékek tönkretették, a nyolc kazánból öt azonnal kiesett. A hajón megszűnt az áramellátás, és a még épségben maradt lövegtornyok is üzemképtelenné váltak. A visszaemlékezések szerint a legénység megpróbálta a középen levő 100 mm-es lövegeket üzembe helyezni, hogy legalább ezekkel tüzelni tudjanak az ellenségre, de ez sem sikerült. A lövegek egy részét szintén szétzúzták az angol lövedékek, a többit pedig az áram hiányában nem lehetett mozgatni, illetve nem lehetett lőszert eljuttatni hozzájuk a raktárakból. Az egyetlen ellenállás, amit a két cirkáló ki tudott fejteni az volt, hogy a Zara egyik 37 mm-es légvédelmi gépágyújából leadtak néhány lövést az angol csatahajók felé.
     Sokkal többet az olasz rombolók sem tudtak tenni, az ő esetükben azonban elég nehéz megállapítani, pontosan mit is csináltak az angol támadás alatt, és azt követően. Már az is nehezíti a helyzetet, hogy a legtöbb írás szerint a rombolók zászlóshajója, az Alfieri haladt az élen, ám valójában az a cirkálók mögött haladt. Ezért olvasható néhány helyen az, hogy a Barham az Alfierire adta le első sortüzeit. Miután ugyanis a Barham az olasz harcrend első hajójára tüzelt, utóbb sokan úgy vélték, az nyilván az olasz romboló volt. Az angol csatahajó valójában persze a Zárára tüzelt, az Alfierire nem is tudott volna, hiszen az a cirkálók mögött takarásban volt a Barham lövegei számára. Hogy aztán a legközelebbi angol csatahajó, a Warspite, tüzelt e fő tüzérségéből az olasz rombolóra, az nem megállapítható. Az angolok valószínűleg nem pazarolták a 38 cm-es lövedékeket a rombolókra, valószínűbb, hogy a Fiume mögött haladó Alfierit, melyet a cirkálóra irányított fényszórók remekül megvilágítottak, a Warspite 15 cm-es lövegei vették tűz alá, és tették percek alatt mozgásképtelenné.
    Salvatore Toscano fregattkapitány (1897-1941), az Alfieri parancsnoka. Már csak ez is valószínűtlenné teszi azt a sok helyen olvasható állítást, mely szerint a sor végén haladó olasz rombolók torpedótámadást indítottak az angol csatahajók ellen, és ez késztette Cunninghamet arra, hogy csatahajóival kiforduljon jobbra, és olyan gyorsan elhagyja a csatateret. Az első lövés leadásától az angol csatahajók elfordulásáig ugyanis kevesebb, mint öt perc telt el. Az olasz rombolók, melyeket ugyanolyan meglepetésként ért a támadás, mint a cirkálókat, ennyi idő alatt aligha tudták összeszedni magukat. Öt perc még arra se nagyon lehetett elég, hogy a riadóztatott legénység elfoglalja harcállásait. A rombolók valójában alighanem azt tették, amit a cirkálók, jobbra fordulva próbáltak kitérni a támadás elől. Mire pedig harckész állapotba kerültek, már nem volt mit megvédeniük, saját magukon kívül. A két cirkáló három-négy perc alatt mozgásképtelenül sodródó, lángoló romhalmazzá változott, s a rombolók már csak annyit tudtak tenni, hogy próbálták menteni a saját bőrüket.
     Az egyetlen olasz hajó, amely valamiféle ellenállást fejtett ki, az Alfieri volt, azonban ő sem lehetett képes megtámadni az angol csatahajókat, azon egyszerű oknál fogva, hogy mire ezt megtehette volna, már ő is mozgásképtelen roncs volt. A rombolót feltehetően a Warspite 15 cm-es ágyúi fogták tűz alá, rögtön az ütközet elején. A hajó azonnal több találatot kapott, súlyos sérüléseket szenvedett, gépháza megbénult, és süllyedni kezdett. Mikor az angol csatahajók elfordultak jobbra, az Alfieri már mozgásképtelen volt, és kapitánya, Salvatore Toscano, kiadta a parancsot a hajó elhagyására. A romboló legénysége e parancs ellenére vette fel a harcot az angol hajókkal, már amennyire saját hajójuk állapota ezt lehetővé tette. Az elülső lövegtorony személyzete, az egyik tüzér, Rocco Rizzi irányításával, a torony két ágyújából négy sortüzet adott le az angol rombolókra, míg Vito Sansonetti hadnagy -Sansonetti altengernagy fia- az egyik torpedóvetőből két vagy három torpedót lőtt ki, vagy a távolodó angol csatahajókra, vagy pedig –ez a valószínűbb- az egyik angol rombolóra. Minderre azonban már az angol csatahajók jobbra fordulása után került sor, tehát Cunninghamet biztosan nem az Alfieri erőtlen támadási kísérlete késztette távozásra. (Egyébként az Alfieri egyik lövedéke sem talált célba.)
     A másik olasz romboló, amely próbálta menteni a menthetőt, a sor utolsó előtt hajója, a Giosué Carducci volt, mely füstfüggönyt felvonva próbálta fedezni a flotta maradékának visszavonulását. Azonban erre sem a cirkálók védelmében került sor, mivel a Carducci már a szétlőtt cirkálók mögött haladva fejlesztett füstfüggönyt, tehát ezt a rombolók visszavonulását fedezve tehette. Helyzetéből megítélve –már amennyire a rajzokban meg lehet bízni- a Carducci sem lehetett olyan pozícióban, hogy támadást tudott volna indítani az angol csatahajók ellen, és ugyanígy nem lehetett erre képes a másik két olasz romboló, az Alfredo Oriani és a Vincenzo Gioberti sem.
     Ugyanakkor viszont majdnem minden forrásmunka azt írja, az angol csatahajók közeledő rombolók torpedótámadásától tartva fordultak ki jobbra, és vonultak vissza. Nyitott marad tehát a kérdés, miféle rombolókat láttak a Warspite parancsnoki hídjáról? Ezt egyértelműen eldönteni nem lehet. A visszaemlékezésekből ítélve úgy tűnik, egyedül az Alfieri mögött haladó Gioberti tett egy tétova kísérletet arra, hogy szembeforduljon az ellenséggel. Legalábbis parancsnoka, Marco Aurelio Raggio fregattkapitány, azt állította, a tüzelés kezdete után az angol csatahajók felé fordult, azonban azok fényszórói teljesen elvakították. Miután semmit sem látott, és a közelében kezdtek becsapódni a csatahajók másodlagos tüzérségének 15 cm-es gránátjai, Raggio szinte azonnal feladta támadási kísérletét, és ő is az ellenkező irányba fordult, el az angol hajóktól. Nem egyértelmű, hogy a Gioberti bizonytalan próbálkozására az ütközet elején került sor, vagy már később, amikor az angol csatahajók már elfordultak. Így az sem megállapítható, ezt a megmozdulást értékelték e a britek támadási kísérletként. Tulajdonképpen ez is elképzelhető, de én akár még azt is lehetségesnek tartom, hogy az angolok a saját rombolóikat tévesztették össze az olasz hajókkal.
    

Az éjszakai összecsapás vázlata.
A jobbszárnyon haladó két angol romboló, a Stuart és a Havock, a tüzelés kezdetekor a csatasor jobb oldalán, elöl tartózkodott. A tüzelés kezdete után a csatasor elé vágva, és bal felé egy nagy ívű, majdnem 180 fokos fordulatot megtéve igyekeztek ők is tüzelési pozícióba kerülni, hogy hátulról támadják az olasz hajókat. Pár perccel később már az angol csatahajók előtt, tőlük balra voltak, vagyis a csatahajókról nagyjából abban az irányban lehetett látni őket, ahol nem sokkal korábban az olasz rombolók tartózkodtak. A Warspite parancsnoki hídjáról két rombolót lehetett látni, melyek az orr irányából közeledve bal oldalukkal fordultak a csatahajók felé, kiváló helyzetben ahhoz, hogy torpedókat indítsanak rájuk. Az angol tüzérség nem sokkal később tüzet is nyitott a Havockra, mely az ütközet kezdetekor a Stuarttal együtt a csatahajók túlsó oldalán tartózkodott, tehát nem kapcsolta fel a fényszóróit, mivel azokkal csak saját hajóit tudta volna megvilágítani. Talán elképzelhető, hogy néhány perccel korábban a parancsnoki hídon is olasz rombolónak nézték őket, és előlük tértek ki jobb felé.
     Az időzítés azonban nem egészen stimmel. Ha a csatáról készült, fentebb mellékelt rajznak hinni lehet, a fordulás időpontjában a két romboló még mindig a csatasor jobb oldalán hajózott, aligha téveszthették tehát őket össze a bal felől érkező ellenséggel. A másik két romboló, a csatahajók előtt balra hajózó Greyhound és Griffin, pedig túl közel volt ahhoz, hogy összetéveszthették volna őket az olasz hajókkal, ráadásul ők vidáman fényszóróztak is. A teóriát az menthetné, ha feltételezzük, hogy a rajzon látható időpontok nem egészen pontosak. Mindössze egy öt perces időtartamról van szó, és ha vagyunk olyan jóindulatúak, hogy megengedünk néhány perc tévedést, akkor a Stuart és a Havock a kérdéses időpontban valóban megjelenhettek a Warspite előtt, és valóban összetéveszthették őket az olasz rombolókkal. Ha nem, akkor viszont azt kell mondanunk, hogy Cunningham sem angol, sem olasz rombolókat nem láthatott maga előtt támadási helyzetben. A fordulásra tehát egyszerűen csak óvatosságból adott parancsot, hogy kitérjen egy esetleges olasz torpedótámadás elől. A rájuk eső feladatot a csatahajók addigra már úgyis elvégezték, és tönkrelőtték mindkét olasz cirkálót. Nem lett volna semmi értelme, hogy tovább maradjanak, és kockáztassák a hajókat azért, hogy az olasz rombolókra lövöldözzenek.
    
Angol romboló.
A visszavonulást elrendelő paranccsal azonban Cunningham összezavarta alárendeltjeit. A harcban részt nem vevő hajók számára leadott utasítást eredetileg csak saját csatahajóinak szánta, hogy kivonja őket a rombolók összecsapásából. A parancsot azonban vették Pridham-Wippell és Mack hajóin is, akik magukra értették azt, s északkeletre fordulva felhagytak az olasz flotta utáni kutatással.
     Cunningham utóbb azt állította, úgy hitte, cirkálói és rombolói harcban állnak az ellenséggel, de később nem tudta megindokolni, miért gondolta ezt. Ahogy visszaemlékezéseiben írta: „Visszapillantva az ember tudatában van annak, hogy számos dolgot jobban is csinálhatott volna. Csakhogy teljesen más ülni egy karosszékben, és nyugodtan gondolkozni, mint éjszaka egy csatahajó parancsnoki hídján állni. Semmilyen más körülmények között nem rejti el annyira a háború köde az ember elől azt, hogy mi is történik, mint az éjszakai harc idején. Mindazonáltal így visszatekintve sem tudom okát adni, miért döntöttem úgy, hogy a cirkálókkal való összecsapást követően a csatahajókkal annyira kelet felé vegyem az irányt, és nem találok elégséges és megalapozott okot arra sem, miért adtam utasítást az ellenséges hajók elsüllyesztésében részt nem vevő egységeknek a visszavonulásra.
     A hajók visszavonására vonatkozó parancsot a legtöbb szakértő jókora baklövésnek tekinti, ami lehet, hogy így is van, de Cunningham igazából nem sok bajt csinált vele. Az angol rombolók teljesen téves irányban keresgéltek, és ha folytatják a kutatást, akkor sem találhattak volna semmit. Pridham-Wippell cirkálói jófelé kutakodtak, de már annyira le voltak maradva az olasz hajók mögött, hogy reális esélyük nekik sem volt arra, hogy megtalálhatják őket. Miután sem a rombolók, sem a cirkálók nem érhettek már el semmilyen eredményt, visszahívásukkal az angolok nem vesztettek semmit, sőt, így legalább nem engedték be őket túl messzire a német és olasz légierő hatósugarán belülre.
     Mack sorhajókapitány rövidesen gyanút fogott, hogy valami tévedés történt, és rádión rákérdezett Cunninghamnél, az imént kiadott parancs őrá is vonatkozik e. A tengernagy rövid válasza –„A támadása után!”- világossá tette, hogy tévedésről van szó, ezért a rombolók visszafordultak nyugatra, és tovább folytatták a kutatást. Nemsokára azonban egy újabb, később szintén tévesnek bizonyult hír visszafordulásra késztette őket.

A IX. Romboló Flottilla hajói, a Carducci, a Gioberti, és az Oriani, füstöt fejlesztenek egy háború előtti hadgyakorlaton.

    A csatahajók távozása után Cunningham négy rombolója folytatta az ellenséges flotta maradványainak megsemmisítését. A rombolóknak a Fiuméval már nem volt dolguk. A 38 cm-es gránátok egyszerűen széttépték a nehézcirkálót, amely a csatahajók távozásakor már süllyedőben volt. Az egyre jobban oldalára dőlő, lángokban álló cirkáló végül negyed tizenkettő körül felborult, és elsüllyedt. A szintén mozgásképtelen Alfieri-re a Stuart romboló lőtte ki torpedóit, melyekből legalább egy célba talált. A romboló felrobbant, és fél tizenkettő körül szintén elsüllyedt. Toscano kapitány a hajójával együtt merült el. A társai menekülését füstfüggönnyel fedezni próbáló Carducci sem tudott elmenekülni a brit rombolók elől. Az angol csatahajók 15 cm-es gránátjaitól már korábban súlyos sérüléseket szenvedett, égő rombolónak a Havock adta meg torpedóival a kegyelemdöfést. A Carducci háromnegyed tizenkettő körül süllyedt el. A másik két olasz romboló, az Oriani és a Gioberti, viszont sikeresen elmenekült az őket üldöző Greyhound és Griffin elől, bár az angol rombolók ágyúi súlyos sérüléseket okoztak az Orianinak.
     Az égő, és mozgásképtelenül sodródó Zara még mindig a felszínen úszott, ami hihetetlennek tűnik, figyelembe véve, hogy a becslések szerint mintegy 30 találatot kaphatott a csatahajók ágyúitól! A cirkáló valószínűleg azért bírt elviselni ilyen sok találatot, amiért két hónappal később a Bismarck is, vagyis az angolok olyan közelről tüzeltek, hogy a közel vízszintesen becsapódó lövedékek majdnem mind a felépítményeket, és a hajótest felső részét érték. A cirkálót később a Havock és a Stuart is támadta, és állítólag torpedótalálatot is értek el rajta, a Zara azonban még ezt követően sem merült el.
    Az ütközet egy ma is élő veteránja, a Valianton szolgáló Fülöp, edinburghi herceg, az angol királynő férje. Megmentésére viszont már nyilvánvalóan nem volt semmi remény, ezért a cirkáló kapitánya, Luigi Corsi, elrendelte a hajó elhagyását. Éjfél után mintegy 200-250 túlélő gyülekezett össze a cirkáló tatfedélzetén. A hajótest felső részén becsapódó angol gránátok az itt elhelyezett legénységi körleteket érték, és nyilván hatalmas pusztítást végeztek az éppen ott pihenő tengerészek között, a gépházakban szolgálatot teljesítők nagy része pedig a felső részekben okozott roncsolódások és a tüzek miatt nem tudott kijutni a hajó belsejéből. Több túlélő tehát nem volt. Cattaneo tengernagy és Corsi kapitány, akik csodával határos módon mindketten karcolás nélkül megúszták az angol gránátesőt, most köszönetet mondtak a tengerészeknek helytállásukért. Beszédük után a tengerészek a királyt éljenezték, -„Viva il Re!”, jellemzőnek találom, hogy nem a Ducét éltették- majd megkezdték a cirkáló elhagyását. Egy önkéntesekből álló csoport, Vittorio Giannattasio fregattkapitány, a Zara második tisztje vezetésével, eközben visszament a hajó belsejébe, hogy megkíséreljenek eljutni a lőszerraktárakig, és felrobbantsák a cirkálót. (Mások szerint Giannattasio a jelentkező önkéntesek segítségét elutasítva egyedül ment vissza a hajó belsejébe.) Corsi kapitány pedig visszament a hídra, hogy cirkálójával együtt süllyedjen el.
     A Zara elleni támadás után a Havock tovább haladt délkeletnek, és nem sokkal később megpillantotta a Polát, melyről az angolok a csata zűrzavarában teljesen megfeledkeztek. A rombolónak már nem maradt egyetlen torpedója sem, ezért csak annyit tehetett, hogy rádión jelentette az ismeretlen, láthatóan mozgásképtelen hajó pozícióját. A sötétben viszont nem tudták azonosítani, pontosan milyen hajóról is van szó. Messziről igen nagy hajónak tűnt, ezért a Havock csatahajóként jelentette.
     A jelentést fogták Mack rombolóin is, melyek még mindig azon erőlködtek, hogy megtalálják a visszavonuló olasz flottát. Mack meg volt róla győződve, hogy valahol az ellenséges flottától délre halad, és úgy gondolta, hajnalra eléjük vághat, s napkeltekor elölről, és nyugat felől támadhatja majd őket. A Havock jelentése után azonban úgy látszott, az annyira üldözött olasz csatahajó nem előttük, hanem mögöttük van. (Valójában tőlük közel 40 mérföldre északra volt.) Különös módon az angoloknak ekkor sem jutott eszükbe elgondolkozni azon, hogyan lehet az, hogy az értékes, modern csatahajót az olaszok csak úgy hátrahagyták, minden védelem nélkül. A jelentés vétele után Mack előbb délnek, majd keletnek vette az irányt, vissza a jelentett csatahajó pozíciója felé. (Más források szerint Cunningham utasította, forduljon vissza, és végezzen az olasz hajóval.) Egy órával később az olasz rombolók üldözéséből visszatérő Greyhound és Griffin is elhaladt a cirkáló mellett. Támadni ők sem tudták, mert nekik is elfogyott a torpedójuk, de ők már pontosan jelentették, hogy egy újabb, Zara osztályú nehézcirkálóról van szó. Ez némi csalódás volt Mack számára, de az újbóli visszafordulásnak már nem volt semmi értelme, ezért folytatta tovább az útját visszafelé.
     A rombolók fél három körül értek az ütközet helyszínére, de először nem a Polát, hanem a még mindig a felszínen sodródó, égő Zárát találták meg. Mack zászlóshajója, a Jervis, öt torpedót lőtt ki az olasz nehézcirkálóra, melyekből három célba talált. A cirkáló 02.40-kor felrobbant, és elsüllyedt. (Egyes források szerint ennek a robbanásnak a fényeit vették észre a Vittorio Venetón, ami azonban elég valószínűtlenül hangzik, hiszen az olasz csatahajó ekkor már majdnem 150 mérföld távolságra járt.)
     A nyolc angol romboló ezt követően körbevette a mozgásképtelen Polát, amely azonban teljesen mozdulatlanul maradt, s fedélzetéről egyetlen lövést sem adtak le az angol rombolókra. Látva, hogy az ellenséges cirkáló teljesen magatehetetlen, Mack olyasmire szánta el magát, amire a modern tengeri hadviselésben még nem volt példa. Rombolójával az olasz nehézcirkáló mellé állt, megcsáklyázta azt, és egy felfegyverzett különítményt küldött át, hogy elfoglalják a hajót. A kapitány komolyan gondolkozott rajta, hogy ha a megszállás sikerül, vontatókötélre veszi, és Alexandriába vontatja az olasz nehézcirkálót.
     A rombolóról indított különítmény ellenállás nélkül feljutott a cirkáló tatfedélzetére, ahol meghökkentő látvány fogadta őket. A fedélzeten mindenfelé hiányosan öltözött, láthatóan ittas olasz tengerészek hevertek, ami azt a látszatot keltette, hogy az olasz hajón teljesen felbomlott a fegyelem. Valójában arról volt szó, hogy előző este, a cirkáló megtorpedózását követően sokan a tengerbe ugrottak ijedtükben, azt gondolván, felrobbant a hajó. Később ők visszaúsztak a cirkálóhoz, ahol a fedélzetre húzták őket, és a kihűlés elleni gyógyszerként beléjük öntöttek egy jó adag snapszot. (Hogy ki volt az az ütődött, aki jó ötletnek tartotta, hogy kihűlés elleni védelemként leitassa őket, sosem derült ki.) Az angol propaganda később alaposan felfújta az esetet, úgy állítva azt be, mintha ez lett volna a jellemző az olasz haditengerészeten belül uralkodó fegyelmi viszonyokra. Valójában azonban a túlélők visszaemlékezései mind arról szólnak, hogy az olasz cirkálók és rombolók legénysége mindvégig nagyon bátran és fegyelmezetten viselkedett.
     A Polán uralkodó fegyelem és harci morál persze alaposan megroppant, hiszen a hajó legénységének tehetetlenül kellett végignéznie, ahogy az angolok kivégzik a testvérhajóikat. Az ilyesmi nyilván nagyon előnytelenül hathatott a legénység harci moráljára, amit különösen a tehetetlenség érzése rombolhatott. A visszaemlékezések szerint a szervezettség teljesen szétesett a hajón, akárcsak a Csuzimánál magukat megadó orosz hadihajók fedélzetén, s az is feltételezhető, nem csupán a vízből kimentett tengerészek itták le magukat. Hogy pontosan mi is történt a Pola fedélzetén, és a cirkáló tisztjei közül kit milyen felelősség terhelt a történtekért, arról az olasz haditengerészet soha semmilyen vizsgálatot nem folytatott.
    

A Pola fénykorában, a háború előtt.
A Pola teljesen magatehetetlen volt, a hajón gyakorlatilag semmi nem működött, az áramszolgáltatás teljesen megszűnt. A cirkáló semmivel nem tudott védekezni, legfeljebb a légvédelmi gépágyúkból lövöldözhettek volna, a Zárához hasonlóan. Ennek azonban nyilvánvalóan nem volt semmi értelme, és amikor az angol rombolók felbukkantak, az elkeseredett és demoralizálódott legénység kísérletet sem tett az ellenállásra, és még azt sem próbálták meg, hogy elfogják a hajóra lépő angol tengerészeket.
     Az angol rombolók feltűnésekor Da Pisa kapitány is látta, hogy mindennek vége, és elrendelte a fenékszelepek megnyitását. (A gépházak szelepeihez nem férhettek hozzá, hiszen azok már víz alatt voltak, így alighanem csak a lőszerraktárak alatti szelepeket tudták megnyitni, ha egyáltalán valóban sor került azok kinyitására.) Fegyveres ellenállásra azonban a kapitány sem adott parancsot, hiszen azzal már csak a veszteségeket növelhette volna még tovább. Hivatalos megadásra, és a cirkáló zászlajának bevonására nem került sor.
     A helyzet alapos felmérése után Mack úgy döntött, inkább nem kísérletezik a Pola elvontatásával. A torpedótalálatot kapott cirkáló sok vizet vett fel, és nagyon mélyen merült a tengerbe, s a kis rombolók nehezen tudták volna elvonszolni a súlyos testet. A másnap reggelre várt légitámadások ráadásul eleve nagyon valószínűtlenné tették, hogy sikerülhet Alexandriáig elvontatni a hajót. Mack így utasította az olaszokat a hajó elhagyására, majd öt perccel három óra előtt kilőtte a cirkálóra a Jervis megmaradt torpedóit, melyekből egy talált célba. A Nubian romboló szintén egy torpedót lőtt a Pola oldalába, mely ezt követően lassan oldalára dőlt, és fél négy körül elmerült a hullámokban.
     A többi rombolót Mack már korábban elküldte, kezdjék meg a hajótöröttek mentését, s azok a hajnali félhomályban keresgélni kezdték az olasz hajók túlélőit. A Pola tatfedélzetén tapasztalt állapotok az angolokra igen mély benyomást gyakoroltak, ami a későbbi írásokban is rendszeresen visszahangzik, és amely elszigetelt esetet rendszerint az egész olasz haditengerészetre vonatkozóan általánosítják. A hajnalban Cunninghamnek elküldött jelentésből úgy tűnik, Mack is nagyon a látottak hatása alá került, legalábbis a jelentése végén szükségesnek látta közölni: „A foglyok közül hat tökrészeg, tizenöt könnyebben megsebesült, egy altisztnek pedig aranyere van.” A tengernagy röviden válaszolt: „Egyáltalán nem csodálkozom.
     Eközben Cunningham a csatahajókkal és az anyahajóval messze kitért északkeletnek, majdnem egészen Kithera szigetéig. Hajnali fél ötkor fordult csak vissza, s hét óra után csatlakoztak hozzá Pridham-Wippell cirkálói. Kora hajnalban az anyahajóról ismét felderítőgépeket indítottak útnak, abban a reményben, talán mégis sikerül újra megtalálni az olasz köteléket, és a Vittorio Venetót. A gépek azonban már semmi mást nem találtak, csak az előző éjszakai ütközet után a felszínen úszó roncsdarabokat és mentőtutajokat.
     Kora reggel a Warspite megfigyelői német repülőgépeket vettek észre, melyek magasan az angol kötelék felett húztak el. A sok helyen olvasható állítással ellentétben a felderítésen levő német gépek nem támadták meg a mentést végző angol hajókat –hiszen nem is azok felett repültek el-, de jelenlétük figyelmeztette Cunninghamet a flottáját fenyegető veszélyre. Rádióüzenetben utasított rombolóit a mentési munkálatok beszüntetésére, és a flottához való csatlakozásra, majd egy a kereskedelmi hajók által használt frekvencián nyílt üzenetben megadta az olasz főparancsnokságnak az olasz hajók elsüllyedésének koordinátáit, és tájékoztatta őket arról is, hogy ő kénytelen a mentést abbahagyni. Nyolc óra után Cunningham délkeletre, Alexandria felé fordult flottájával, ahová 30-án késő délután sértetlenül be is futott. Útközben egyetlen légitámadásban volt csupán részük, amikor egy német gép nagy magasságból bombatámadást intézett az angol anyahajó ellen, de minden eredmény nélkül.
    
A csatából hazafelé tartó, a tatnál láthatóan erősen megsüllyedt Vittorio Veneto.
Iachino flottájának szintén zavartalan volt az útja hazáig. Iachino visszarendelte a kötelékhez Legnani cirkálóit és rombolóit is, a főparancsnokság pedig még előző este utasította a korábban Messinában hátrahagyott rombolókat, fussanak ki a visszatérő kötelék elé, és csatlakozzanak hozzá. Reggelre ezek a hajók is csatlakoztak a flottához, és ismét szorosra vonták a védőgyűrűt a sérült csatahajó körül. A német és az olasz légierő szinte teljes erejével felvonult a hazatérő flotta felett, hogy védelmet adjanak a további légitámadásokkal szemben. Részben ezért is volt olyan zavartalan az angolok visszavonulása, hiszen a legtöbb olasz és német gép Iachino flottájának a védelmével volt elfoglalva. A flotta végül 29-én délután futott be Tarantóba, ahol a sérült Vittorio Venetót azonnal dokkba állították, és rögtön hozzáláttak kijavításához. Iachino a megérkezés után azonnal jelentést tett a történtekről Riccardinak, majd nem sokkal később Mussolininak is.
     Éjszaka és kora hajnalban az angol rombolók összesen 1027 olasz tengerészt mentettek ki a vízből, többségüket a Pola legénységéből. A nap során a térségbe érkező görög rombolók további 139 túlélőt halásztak ki. A többiek már csak a saját hajóikban bízhattak. Az olasz főparancsnokság Cunningham üzenetének vétele után –melyet egy viszontválaszban udvariasan megköszöntek- riadóztatta a legközelebbi kórházhajót, a Gradiscát, mely éppen az albán frontról szállított sebesülteket hazafelé. A már felvett sebesülteket gyorsan kizsuppolták a partra, és a hajó délután útnak indult a katasztrófa színhelye felé. Bár a Gradisca volt a leggyorsabb olasz kórházhajó, ez is csak 15 csomóra volt képes, tehát a még életben levő hajótöröttek nem bízhattak a gyors segítségben. Az olasz parancsnokság talán okosabban járt volna el, ha inkább néhány gyors rombolót küld vissza a cirkálók túlélőiért. Vöröskeresztes zászlót felvonva ezek a hajók is mentőhajóknak számítottak volna, melyeket az érvényes tengerjog értelmében nem volt szabad támadni.
    Aztán hogy ezt a tengerjogot mennyire tartották volna be, az persze bizonytalan. Az angolok mindesetre már visszavonták a flottájukat, amit a Supermarina is jól tudott. Az olaszok egyébként is bízhattak a britek jóindulatában, hiszen azok az olaszokkal szemben többnyire olyan udvariasan és nagylelkűen jártak el, ami az Északi-tengeren a németekkel szemben elképzelhetetlen lett volna. A Supermarina tehát talán megkockáztathatta volna, hogy néhány gyors rombolót küld menteni, mondjuk a Messinából tele tankkal induló négy rombolót, melyek már aznap délután a helyszínre érhettek volna.
    
A Gradisca kórházhajó.
A 14 csomós sebességgel cammogó, és késve induló Gradisca azonban csak másnap, március 30-án este ért az angolok által megadott helyre, ahol csak egy jókora olajfoltot, és roncsdarabokat talált. A hajó egész éjszaka 6,5 csomós sebességgel cirkált a környéken, de semmit nem talált. Másnap, 31-én, a légierő megígért segítségében bízva, a kórházhajó folytatta a kutatást, de csak néhány holttestet talált, melyeket azonosítás végett a hajóra emeltek. A megígért légitámogatásnak ezúttal se volt nyoma sem, egész nap csak három német és olasz repülőgépet láttak, de azok se nyújtottak semmilyen segítséget a kutatásban.
     Az első túlélőkre már jóval a sötétedés után, este kilenckor bukkantak, amikor véletlenül rátaláltak az Alfieri egyik mentőtutajára, és rajta a romboló négy tengerészére. Következő nap, április elsején hajnalban, rábukkantak egy újabb mentőtutajra, rajta nyolc túlélővel, majd néhány órával később végre megtalálták az ütközet helyétől messzire elsodródott többi tutajt is. A nap folyamán tizenhét mentőtutajt találtak meg, rajtuk összesen 114 tengerésszel. Egyikük a kimentése utáni napon belehalt sérüléseibe. Következő nap a Gradisca tovább folytatta a keresést, egyre nagyobb területet fésülve át, mivel nyilvánvalóvá lett, hogy az áramlások igen nagy területen szórták szét a mentőtutajokat. Délelőtt 16 újabb tutajra bukkantak rá, de már csak holttesteket találtak rajtuk. Délután aztán két tutajon összesen 21 emberre bukkantak a Carducci legénységéből, majd másnap délben újabb négy tutajon 14 tengerészre, szintén a Carducciról. A Gradisca még három napon át folytatta a keresést az egyre rosszabb időben, de már csak üres tutajokat, és holttesteket talált, összesen legalább kétszázat. Néhány repülőgép időnként a közelben repült el, de semmilyen segítséget nem nyújtottak a kutatásban. Csak egyetlen német gép mutatott érdeklődést a Gradisca iránt, de az is csak azzal, hogy ledobott néhány bombát a hajóra. Szerencsére nem talált célba.
     Április ötödikén este a Supermarina rádión utasította a kórházhajót, szüntesse be a kutatást, és térjen vissza. A Gradisca április hetedikén futott be Messinába, fedélzetén a csata 160 túlélőjével. Az öt elsüllyesztett olasz hajó 3465 főnyi személyzetéből tehát 2.139 tengerész veszett oda. (A számadatok a különböző forrásokban kisebb eltéréseket mutatnak.) Az angolok összes vesztesége a Vittorio Veneto elleni támadásnál lelőtt Albacore, és annak háromfős legénysége volt.
     A Zara 782 embert vesztett, köztük Cattaneo altengernagyot, és a hajójával együtt elsüllyedő Luigi Corsi kapitányt. A legsúlyosabb veszteségei a Fiuménak voltak, a hajó legénységéből 812-en vesztek oda, köztük a cirkáló kapitánya, Giorgio Giorgis is. A Pola legénységének nagyobb részét az angol rombolók kimentették, de a cirkáló személyzetéből így is 328 tengerész esett el Matapánnál. Egy részük nyilván a hajót ért súlyos torpedótalálat miatt vesztette életét, de többségük alighanem az angol hajók távozása után, a vízben úszva lett a kihűlés áldozata.
     Az Alfieri 257 emberéből az angol rombolók és a Gradisca 46 tengerészt mentett ki, a Carducci 204 fős legénységéből pedig összesen 35-öt. Utóbbiakat mind az olasz kórházhajó mentette ki. A kimentettek között volt a Carducci parancsnoka, Alberto Ginocchio fregattkapitány is, aki öt napon át tartotta a lelket a mentőtutajokon hánykolódó embereiben.

A görögországi evakuációból érkező Kipling romboló befut Alexandriába.

    A Matapan-foknál elszenvedett vereség sokkolta az olasz haditengerészetet, sokkal inkább, mint a fél évvel korábbi tarantói rajtaütés. Végképp nyilvánvalóvá vált, hogy a Royal Navy úgyszólván minden téren nagy fölényben van a Regia Marinával szemben. Az angolok felderítése, az alkalmazott technológiák, az éjszakai harcban és a légi-tengeri hadviselésben való jártasságuk egyaránt messze felülmúlta azt, amit az olaszok fel tudtak mutatni. Ezenkívül természetesen sokkal jobb volt a vezetésük is, de a Supermarina ezt persze nem tartotta szükségesnek belevenni a jelentésekbe.
     Az olaszok nem próbálták, igaz, nem is tudták volna eltussolni a vereséget. A csatáról kiadott hivatalos közleményben elismerték a három cirkáló elvesztését, bár afféle szépségtapaszként hozzátették, az ellenség is legalább egy cirkálót elvesztett. Ha úgy vesszük, nem is lódítottak nagyot, hiszen a barchinók néhány nappal korábban tették tönkre a York cirkálót, néhány nappal később pedig német bombázók süllyesztették el a Bonaventura cirkálót, tehát az angoloknak is megvoltak a maguk veszteségei, még ha ezeknek nem is volt sok közük a matapáni csatához.
     Az angolok természetesen ennek ellenére nagy győzelmet ünnepeltek, és teljes joggal. Churchill a Trafalgár utáni idők legjelentősebb brit tengeri győzelmének minősítette a csatát, ami jobban belegondolva nem is nagy túlzás. A Regia Marina gerince megroppant, nagy hadihajói hónapokig nem merészkedtek ki a nyílt vizekre. Ez egyebek mellett azzal a következménnyel járt, hogy néhány héttel később az olasz felszíni flotta –néhány torpedónaszádtól eltekintve- kísérletet sem tett arra, hogy a görögországi és a krétai kiürítést megakadályozza, vagy legalább megzavarja. Az angoloknak így csak a Luftwafféval kellett megbirkózniuk, ami így is igen komoly gondot jelentett nekik. A német légierő hatalmas veszteségeket okozott a kiürítést biztosító angol hadihajóknak, s ha az olasz flotta ekkor jelent volna meg egy akkora kötelékkel Kréta előtt, mint március végén, a német légierő támogatását élvezve könnyen katasztrófába sodorhatta volna Cunningham flottáját, és a Görögországba vezényelt angol hadtesteket.
    

Külföldi újságírók a Littorio fedélzetén 1941 nyarán.
A matapáni csapás súlyosságát jelzi, hogy Mussolini a vereség után elrendelte –valószínűleg Riccardi teljes megelégedésére-, hogy a flotta nagy hadihajói nem bocsátkozhatnak hadműveletekbe saját támaszpontjaiktól 110 mérföldnél, vagyis a vadászgépek hatósugaránál nagyobb távolságokban. A flotta visszaérkezése után azonnal vizsgálatot indítottak, hogy kiderítsék a vereség okait. A vizsgálat, jó olasz szokás szerint, senkit nem talált felelősnek a kudarcért, az állása tehát mindenkinek megmaradt. Mussolini sem követelte Iachino fejét, aki a vereségért a hiányos felderítést, és a megígért légitámogatás elmaradását okolta.
     A főparancsnok helyettesét, Inigo Campioni tengernagyot, július 22-én felmentették beosztásából, és kinevezték az ekkor már olasz megszállás alatt levő Égei-tengeri szigetek parancsnokságának élére, de menesztését valószínűleg riválisai intrikáinak köszönhette, és nem annak, hogy rosszul tervezte meg a Gaudo Hadműveletet. (Ahogy azt néhány helyen olvasni lehet.) Campioni helyére Sansonetti altengernagy került.
     Az olaszok azonban néhány fontos tanulságot így is levontak az ütközet tapasztalataiból. Eddig is elég nyilvánvaló volt, de most végképp bebizonyosodott, hogy a partoktól nagyobb távolságban folytatott hadműveleteknél a szárazföldi légierő képtelen légifedezetet biztosítani a hajóknak. Ez ismét felértékelte az anyahajók jelentőségét, ám ennek ellenére még további hónapoknak kellett eltelnie, mire júliusban a főparancsnokság, Mussolini megismételt utasítására, végre újraindította a Roma utasszállító korábban már megkezdett, anyahajóvá való átépítését.
     Felül kellett bírálni az olasz haditengerészetnek az éjszakai harchoz való álláspontját is. Ha Matapan nem lett volna elég annak bizonyítására, hogy az olasz flotta éjszakai harci technikája nagyon alapos megreformálásra szorul, három héttel később ez ismét nyilvánvalóvá válhatott. Április 16-án éjszaka Philip Mack kapitány négy rombolója, melyek közül addigra már hármat is felszereltek radarral, a tunéziai partok közelében rajtaütött egy három olasz romboló által kísért konvojon, mely utánpótlást és csapatokat szállított a Rommel hadtest részére. Az angol hajók észrevétlenül közvetlen lőtávolságra közelítették meg a konvojt, melynek hajóiról már csak a támadás pillanatában vették észre őket. Bár a közelharcban az angolok is elvesztették egyik rombolójukat, hajnalra végeztek mindhárom olasz rombolóval, és az általuk kísért öt teherhajóval.
    
A király az Alfieri főgépésze, Giorgo Modugno poszthumusz kitüntetését adja át az elesett tiszt édesanyjának. Mögöttük jobbra Riccardi tengernagy.
Júniustól kezdve az olasz flotta hajói rendszeresen tartottak éjszakai gyakorlatokat is, melyeken ha megkésve is, de igyekeztek elsajátítani az éjszakai harc addig mellőzött eljárásait. Az első nagyobb gyakorlatot június 22-én tartották, a matapánihoz hasonló időjárási viszonyok között, újhold idején. A gyakorlat meglepően jó eredménnyel zárult. A Littorio megfigyelői már nyolc kilométeres távolságból kiszúrták az ellenséget játszó Duiliót, és az is kiderült, ha a rombolók világítólövedékekkel megvilágítanak egy csatahajó méretű célpontot, tiszta időben azt akár 15 mérföld távolságról is be lehet mérni.
    Persze néhány probléma is jelentkezett. Kiderült, hogy a csatahajókon a világító lövedékek kilövésére használt régi, 120 mm-es lövegek túl lassúak, és maguk a lövedékek sem elég hatásosak. A távolságmérők többsége, melyekkel egyébként is elég sok baj volt, szintén nem volt igazán megfelelő az éjszakai harcra. Iachino javasolta is, hogy minden hadihajón rendszeresíteni kell a Zeiss-Septar binokulárokat, melyek a legjobban beváltak az éjszakai lövészeteken. Július és augusztus során újabb nagy flottagyakorlatokat tartottak, már a javításból visszatért Vittorio Veneto részvételével, melyeken ismét igyekeztek kicsit feltornázni a flotta harckészségét, és éjszakai harcban való jártasságát. Ezek a gyakorlatok is jó eredményekkel zárultak.
     Az éjszakai harc egy nagyon fontos eszköze lehetett volna a radar is, de erre az olasz hadihajóknak még egy jó darabig várniuk kellett, pedig maga az eszköz tulajdonképpen már készen állt. Ugo Tiberio csoportja már a harmincas évek végére kifejlesztett egy használható radarkészüléket, mely eddigre ugyan már elavultnak és alacsony teljesítményűnek számított az angol radarokkal szemben, de még ebben a formájában is értékes segítség lehetett volna az olasz hajók számára. (Pontos tűzvezetésre ekkor még az angol radarok sem voltak képesek, téves tehát az a sok helyen olvasható állítás, hogy Matapánnál a radarirányítású angol tüzérség végzett az olasz hajókkal. Az angol hajók közül csak néhány volt radarral felszerelve, és azokat sem használták tűzvezetésre.) A radarokból azonban még csak a prototípusok léteztek, s az olasz ipar nem volt felkészülve egy ilyen bonyolult berendezés sorozatgyártására. Jó darabig eltartott, mire a gyártást sikerült megszervezni, és beindítani. A flotta hajói közül először a Carini torpedónaszád kapott kísérleti jelleggel egy EC3 radarkészüléket, mellyel a felszíni hajókat 12 km-es, a repülőgépeket optimális esetben akár 80 km-es távolságból is észlelhették. A radar nem volt pontos, inkább csak felderítésre és figyelmeztetésre szolgált, de az olasz hadihajók ilyen minőségében is igen nagy hasznát vették volna. Augusztusban a flotta zászlóshajóját, a Littoriót is felszerelték egy ilyen radarral, a többieknek azonban egészen 1943 tavaszáig várniuk kellett. A sorozatgyártás beindult ugyan, és az olasz fegyverszünetig mintegy 40 darab Gufo (Bagoly) névre keresztelt radart állítottak szolgálatba, csakhogy ezekkel először nem a hajókat, hanem a flottatámaszpontokat, és az olasz kikötőket látták el. Ami egyébként mélyen jellemző az olasz haditengerészet parancsnokságára, akik láthatóan ezúttal is fontosabbnak tartották a közvetlen partvédelmet, mint a tengeri hadműveleteket.Gufo radar egy olasz rombolón.
     Az olaszok háborúból való kilépéséig mindössze 14 olasz hadihajót szereltek fel Gufo radarral. (Az olaszok a németektől is kaptak egypár radart, néhány rombolót pedig szintén a németektől kapott aktív szonárral is felszereltek.) Ezek ugyan továbbra is messze elmaradtak az angolszász radaroktól, de teljesítményüket egyre jobban finomították, és az utolsó példányok már tűzvezetésre is használhatóak voltak. Ezt a gyakorlatban is bizonyították, amikor 1943 július 17-én éjszaka a Scipione Africano könnyűcirkáló a Messinai-szorosban radar alapján tüzelve elsüllyesztett egy angol torpedónaszádot, egy másikat pedig súlyosan megrongált.
     A matapáni ütközet tehát hasznos tanulságokkal járt az olasz haditengerészet számára, bár ezeket a tanulságokat már korábban, sokkal kisebb áldozatok árán is levonhatták volna. Sokat tanultak az esetből, de a legfontosabb tanulságot nem tartották szükségesnek levonni. Ez pedig az lett volna, hogy az olasz flotta vezetése nem alkalmas a flotta irányítására. A vereség okait vizsgáló bizottság semmilyen személyi konzekvenciát nem állapított meg, és nem is nagyon vizsgálta, milyen hibás vezetői döntések vezettek a katasztrófához. A tengernagyok, függetlenül attól, hogy személy szerint kedvelték, vagy nem kedvelték egymást, mindvégig szolidárisak voltak, és kitartóan falaztak egymásnak.
     Nem feszegették azt sem, mennyi értelme volt egyáltalán az egész hadműveletnek. Ekkora flottát kiküldeni, csak azért, hogy egy gyors rajtaütést intézzenek a kereskedelmi konvojok ellen, ugyanolyan értelmetlen dolog volt, mint a Bismarck két hónappal későbbi, hasonló célú kiküldése az Atlanti-óceánra. Kereskedelmi hajók ellen egy cirkáló és romboló kötelék is hatásos lett volna, ha pedig az olaszok tényleg valami nagy hadműveletet akartak, akkor rejtély, miért nem tudtak várni még néhány napot, április elsejéig, amikor tarantói sérüléseinek kijavítása után a Littorio ismét csatlakozott a flottához.
     A vereség közvetlen következménye az volt, hogy a flotta hónapokig nem mozdult ki a biztonságos partmenti vizekről, és nem lépett ismét akcióba. A britek egész nyáron zavaratlanul folytathatták szállításaikat Gibraltár és Alexandria között, komolyabb kockázatot legfeljebb csak a német légierő jelentett a hajók számára. Májusban, a Tiger hadművelet keretén belül, a görög vizeken megtépázott alexandriai flotta számára az angolok ismét utánpótlást és erősítést jutattak el Gibraltárból, egyebek között átirányítva Alexandriába a Queen Elizabeth csatahajót, a Naiad és Fiji cirkálót, és négy rombolót. A konvoj szinte teljesen zavartalanul jutott el céljához, mindössze egy aknára futott teherhajót vesztettek. A Máltára indított két konvoj is ugyanígy célba ért. Az angolok szinte teljesen zavartalanul tevékenykedhettek a Földközi-tengeren, és ellencsapás nélkül támadhatták a líbiai kikötőket, egészen Bengházi-ig.
     Iachino több támadási tervet is benyújtott, hogy a flotta és a légierő teljes erejét egy pontra koncentrálva a Málta körüli vizeken, tehát az olasz partok biztonságos közelében, csapást mérjenek az ellenségre, és elvágják annak Gibraltár és Alexandria közti összeköttetését, a Supermarina azonban összes beadványát elutasította. Mussolini és Ugo Cavallero, aki decemberben vette át az olasz összfegyvernemi főparancsnokság (Comando Supremo) vezetését a görög fiaskó miatt menesztett Badogliótól, egészen hasonló ötlettel állt elő, ám Riccardi ennek megvalósítását is elszabotálta.
     A matapáni vereség, és az olasz haditengerészet azt követő látványos, bár csak látszólagos összeomlása, mérhetetlen szégyent jelentett az olasz fegyveres erők számára, bár a katonai vezetés erről igyekezett nem tudomást venni. A Regia Marina nemcsak az angol haditengerészet számára lett gúny és megvetés tárgya, hanem a német szövetséges számára is. Az olasz haditengerészet számára a háború első évében -1940 júniusától- nyújtott gyalázatos teljesítmény, melyet a matapáni katasztrófa tetőzött be, olyan szégyenfoltot jelentett, melyet soha többé nem tudott lemosni magáról. Ez az első év teljesen rányomta a bélyegét a Regia Marina megítélésére, és akármi is történt később, az már nem volt képes feledtetni ezt a kudarcsorozatot. A történeti tárgyú könyvek mind a mai napig ennek az időszaknak a fényében ítélik meg az olasz haditengerészet háborús szereplését.
     1941 tavaszán valószínűleg maguk az olasz tengernagyok sem hitték volna el, hogy az események rövidesen más fordulatot vesznek, és nem kell már sokáig várni arra, hogy forduljon a kocka. És valószínűleg Cunningham sem hitte volna el, hogy év végére nem lesz flottája.

Az oldalára dőlt, süllyedő Ark Royal.

A második év.

    Erre a fordulatra azonban csak lassan került sor, és azt igazából nem az olasz haditengerészet, hanem a német légierő és a német tengeralattjárók alapozták meg, melyek alig néhány héttel a matapáni diadal után már meg is ropogtatták Cunningham Mediterrán Flottájának a gerincét.
     A meglehetősen homályos elképzelésekkel elindított görögországi angol beavatkozás még azelőtt csődöt mondott, mielőtt egyáltalán kibontakozhatott volna. A németek támadása a legkevésbé sem érte váratlanul az angolokat, annak gyors és elsöprő sikere azonban igen. A német haderő alig egy hét alatt átgázolt Jugoszlávián, a görögöket érő, főleg Bulgária felől érkező német támadás pedig olyan gyorsan szétverte a görög hadsereget, hogy annak még arra sem maradt ideje, hogy eldöntse, egyáltalán hogyan is akar védekezni.
     Még be sem fejeződött az angol expedíciós hadtest átszállítása Görögországba, és azt máris evakuálhatták onnan. A britek Krétán akarták megvetni a lábukat, melyet birtokolva megszilárdíthatták volna ellenőrzésüket a Földközi-tenger keleti medencéje felett. A németek azonban nem adtak nekik időt arra, hogy berendezkedjenek a szigeten. Egy briliáns, bár borzalmas veszteségekkel járó légideszant hadművelettel megszerezték Malamé repterét, majd onnan magukhoz ragadva a légifölényt, főleg légi úton a szigetre szállított csapatokkal kiverték az angolokat Krétáról is.
     Az angol haditengerészetnek tehát egy hónapon belül két evakuációt kellett lebonyolítania, először Görögországból Krétára kellett szállítaniuk csapataikat, majd rögtön utána Krétáról vissza Egyiptomba. Mindkét hadműveletet az ellenség igen nagy légifölényével dacolva kellett végrehajtaniuk. A több száz német és olasz repülőgéppel a britek csak a görög repülőtereken, és a Formidable-on települt néhány tucat gépet állíthatták szembe, de azokat se sokáig. A görög repülőterek gyorsan elvesztek, ugyanúgy, mint a Formidable, melyet május végén bombatalálatok ütöttek ki a harcból. A krétai kiürítést tehát Cunningham flottájának az ellenség majdnem teljes légifölénye mellett kellett megoldani, legfeljebb a több száz kilométerről, az egyiptomi repülőterekről érkező repülőgépekben bízhattak egy keveset. Talán ez volt a háború egyetlen olyan tengeri hadművelete, melyben a tengelyhatalmak oldalán állt az abszolút légifölény.
     A brit veszteségek ennek megfelelően hatalmasak voltak. A flotta mindhárom csatahajója megsérült, a zászlóshajó, a Warspite, olyan súlyosan, hogy az Egyesült Államokba kellett küldeni javításra. Helyére májusban a Queen Elizabeth csatahajót vezényelték át Alexandriába.
     A Formidable szintén súlyosan megsérült, és javításra haza kellett küldeni. Pótlását sokáig nem sikerült megoldani. A flottának majdnem az összes cirkálója elsüllyedt, vagy megrongálódott, és erre a sorsra jutott tizenegy romboló is. Ha az olaszok ekkor vetik be a flottájukat Krétától délre, a Luftwaffe masszív támogatásával kisöpörhették volna a Royal Navy-t a keleti medencéből, és megakadályozhatták volna az angol expedíciós hadtest evakuálását. Súlyos, megrendítő csapás lett volna ez a britekre nézve.
    

Egy angol romboló, mögötte az Eagle anyahajó.
A sebeit nyalogató olasz flotta azonban nem mozdult, bár elvileg semmi akadálya nem lett volna, hogy egy legalább akkora flottát küldjenek ki újra, mint amekkora a Gaudo Hadműveletben részt vett. Pusztán a számadatok alapján a három nehézcirkáló elvesztése nem volt olyan mértékű veszteség, ami az olasz haditengerészet tevékenységére bénító hatással lett volna. Az olaszok elsősorban morálisan roppantak össze. Addig is bizonytalanul és bátortalanul tevékenykedtek, de most végképp megerősödött bennük a meggyőződés, hogy a rettegett Royal Navy-vel szemben nincs esélyük a sikerre. A görög és krétai hadműveletekben az olasz haditengerészet egyáltalán nem vett részt, leszámítva az olasz megszállás alatt levő szigeteken állomásozó torpedónaszádok, és a tengeralattjárók néhány akcióját. (Eközben a szárazföldön Mussolini megint nyitott egy újabb frontot, ahol ismét olasz katonák tízezreit lehetett a vágóhídra küldeni. Már a német támadás napján ő is hadat üzent a Szovjetuniónak, anélkül, hogy erre bárki is kérte volna, és anélkül, hogy ennek bármi értelme is lett volna.)
     Matapan után a flotta a szűk értelemben vett hazai vizeken sem mozdult meg hónapokig. A Máltára nehezedő nyomás még tovább csökkent, amikor Görögország elfoglalása után a Szicíliában állomásozó német légierő zömét a görög szigetekre, elsősorban Krétára telepítették át. Az erőviszonyok eltolódását észlelve az angolok nyár elejétől Málta ellátását a keleti helyett ismét a nyugati útvonalon, Gibraltár felől igyekeztek megoldani. Addig keletről, Alexandriából volt biztonságosabb Málta megközelítése, nem pedig nyugat felől, ahol a szardíniai és szicíliai támaszpontokon állomásozó olasz és német repülőgépek az út második felében folyamatosan támadhatták a konvojokat. Most viszont, hogy a legnagyobb veszélyt jelentő német gépek a keleti útvonal feletti szigetekre települtek át, ismét nyugatról látszott célszerűbbnek az ellátás megoldása, ahol csak a nem túl hatékony olasz légierő jelenthetett veszélyt a konvojok számára. A Substance hadművelet fedőnév alatt, július végén indult az első konvoj Gibraltárról Málta felé, mely a várakozásnak megfelelően csekély ellenállásba ütközött. Az olasz repülőgépek és MAS naszádok támadásai ugyan egy rombolót elsüllyesztettek, egy cirkálót és egy teherhajót pedig megrongáltak, de a konvoj ennek ellenére teljes rakományával célba ért.
    A Decima MAS Máltánál elesett két parancsnoka, Vittorio Moccagatta és Giorgio Giobbe. Augusztus elején, a Style hadművelet keretén belül az angolok újabb konvojt juttattak el Máltára. A hajókat ezúttal is csak könnyű egységek és az olasz repülőgépek támadták, minden eredmény nélkül. A konvojt a Force H hajói kísérték, melyek útközben bombázták a szardíniai olasz kikötőket és repülőtereket.
     A Decima MAS sem tudott javítani az olasz haditengerészet teljesítményén, sőt, július végén egy újabb vereséggel gyarapította a flotta kudarcsorozatát. Július 26-án késő éjszaka két MAS naszád hat barchinót, és egy Maialét vontatott az igen erősen védett kikötő bejárata elé. Utóbbi feladata az volt, hogy két búvár megközelítse vele a külső védelmi vonalat jelentő hálózárat, és azon rést robbantson a rohamcsónakok számára. A résen behatolva két barchinó a második védvonalat képező torlaszon robbantott volna rést, amin keresztül a többi négy rohamcsónak behatolt volna a kikötő belsejébe, mely tele volt a két nappal korábban, a Substance hadművelet során ideérkezett teherhajókkal.
     A terv ott bukott el, hogy az első két barchino nem tudott átjárót nyitni a védőgáton, sőt, a robbanások miatt összedőlő gát csak még jobban elzárta a kikötő bejáratát. A felriasztott védelem ezután gyorsan végzett a rohamcsónakokkal, majd az angol vadászgépek elsüllyesztették az egyik gyorsnaszádot, és megrongálták a másikat, amely később megadta magát egy angol rombolónak. A kudarc szörnyű veszteségekkel járt az alakulatnak. Többek között elesett a Decima MAS parancsnoka, Vittorio Moccagatta, a maialék tervezője, Teseo Tesei, és a barchinók parancsnoka, Giorgo Giobbe is. Ez az éjszaka lett a Decima MAS „fekete éjszakája”.
     Augusztus végén, a Mincemeat hadműveletben, a Force H ismét Szardíniát támadta, és aknamezőt telepített Livorno elé. Az olasz haditengerészet vezetése idejében tudomást szerzett a tervekről, és Matapan óta először parancsot adott a flotta bevetésére. A Nápolyból induló csatahajók, valamint a Messinából és Palermóból induló cirkálók 23-án futottak ki, és következő napon egyetlen kötelékbe egyesülve keresni kezdték az angol hajórajt. A Supermarina azonban ezúttal is kézi vezérléssel, Rómából próbálta meg irányítani a hadműveletet. Az éppen aktuális felderítő jelentések alapján összevissza rángatták hol ide, hol oda a flottát, majd ezt megunva 25-én mindenkit visszarendeltek a kikötőkbe. A hazafelé tartó Bolzano nehézcirkálót 26-án megtorpedózta az angol Triumph tengeralattjáró, a cirkálót azonban sikerült bevontatni Messinába.
     A kifutás tehát teljes kudarccal végződött. Az ellenségnek színét sem látták, súlyosan megsérült az egyik nehézcirkáló, az angolok pedig zavartalanul végrehajthatták akciójukat. Igaz, sok kárt nem okoztak, a Livorno elé telepített aknamezőt gyorsan felderítették és hatástalanították, és a szardíniai támaszpontokban sem sok kárt tettek az angol hadihajók ágyúi. A Supermarina tehát összességében véve elégedett volt a flotta teljesítményével. A tengeri és légi erők összehangolása ezúttal jól sikerült, a kötelék felett állandóan ott köröztek a légifedezetet biztosító vadászgépek. A felderítés is viszonylag jól teljesített, ugyanakkor a hajók és a repülőgépek közti közvetlen rádiókapcsolat elég akadozva működött, és ezúttal is elég nagy, körülbelül egy óra volt a főparancsnokság és a hajóraj közti üzenetváltások átfutási ideje.
     A Supermarina tehát úgy kezelte a hadműveletet, mint egy jól sikerült hadgyakorlatot, és láthatóan fikarcnyit sem zavarta őket, hogy semmilyen kárt nem tudtak okozni az ellenségnek. Az olasz flotta tehetetlenségén felbátorodva az angolok szeptember elején ötven, az Ark Royal és a Furious anyahajók fedélzetéről indított vadászgépet, és néhány újabb teherhajót juttattak el Máltára. Arra is volt példa, hogy egy teherhajó önállóan, kíséret nélkül hajózott el Gibraltárból Máltára, anélkül, hogy bármi baja esett volna.
    
Az egyedi megjelenésű Bolzano nehézcirkáló.
A már-már békebeli állapotok dacára azonban az angolok nem bízták el nagyon magukat. Amikor szeptember végén ismét egy nagyobb, kilenc hajóból álló konvojt indítottak útjára Málta felé, az olasz flotta beavatkozására számítva igen erős fedezetet adtak a konvoj mellé. A Halberd hadművelet végrehajtásához a Force H-t jelentősen megerősítették, a Nelson és Rodney csatahajók mellett idevezényelték a vadonatúj Prince of Wales csatahajót is. A kötelékhez tartozott még az Ark Royal anyahajó, valamint öt cirkáló és 18 romboló. Szardínia és Szicília környékére tengeralattjárókat irányítottak, és Alexandriából kifutott a Mediterrán Flotta is, hogy jelenlétével elterelje a figyelmet, és lekösse a térségben állomásozó német légierőt.
     Az ellenség megtévesztése végett az angol hajók több csoportban hagyták el Gibraltárt, szeptember 24-én és 25-én. Az 1. Csoporthoz tartozó Nelson és Ark Royal egy cirkáló és hat romboló kíséretében az Algéria előtti vizek felé vette az irányt, míg a konvoj hajóit kísérő 2. Csoport a Rodney és Prince of Wales csatahajókkal, valamint egy cirkálóval és 12 rombolóval a Baleári-szigetek felé tért ki.
     Az olaszok természetesen felfigyeltek a nagy készülődésre, és értesültek a flotta kifutásáról, de az angolok szándékai felől bizonytalanságban voltak. Úgy gondolva, a britek ezúttal is az olasz partok elleni támadásra készülnek, szeptember 26-án ismét kiküldték a tengerre Iachino flottáját, két csatahajóval, öt cirkálóval, és 13 rombolóval. Összesen 16 tengeralattjárót küldtek ki járőrözni a szardíniai vizekre és az észak-afrikai partok elé, s fokozták a légifelderítés intenzitását is.
     Szeptember 27-én a felderítőgépek vették észre először az 1. Csoport hajóit, melyeket a szardíniai támaszpontokról induló 25 darab SM-79 torpedóvető gép három hullámban támadott. Az angol légvédelem hét gépet lelőtt, de a támadók egyikének sikerült torpedójával eltalálnia a Nelson orrát. A csatahajóba több mint 3.700 tonna víz ömlött, orra erősen lesüllyedt, sebessége 12 csomóra esett vissza.
     A Supermarina az észlelt ellenséges hajóraj felé irányította a flottát, Iachino azonban a rossz időre, a felderítési adatok pontatlanságára és megbízhatatlanságára, valamint a légifedezet hiányára hivatkozva kitért az összecsapás elől. Amivel egyébként csak tartotta magát a kapott utasításokhoz, melyek szigorúan előírták, hogy csak kedvező körülmények között, és számbeli fölényben nem levő ellenséggel veheti fel a harcot. Az angoloknak, akiknek a rádiófelderítése közben tudomást szerzett az olasz flotta kifutásáról, így volt idejük arra, hogy a két hajórajt egyesítsék. A sérült Nelson a konvoj mellett maradt, a másik két csatahajó pedig az Ark Royal-al észak felé fordult, ahonnan az olaszok támadását várták.
     Iachino továbbra sem kapott pontos jelentéseket az ellenséges erők hollétéről, ám a légierő közben jelentette, hogy megtorpedóztak egy angol csatahajót, és három cirkálót. Ezen felbuzdulva a tengernagy ismét az ellenséges flotta feltételezett pozíciója felé fordult, hogy támadást indítson ellenük. Most viszont a Supermarina fordította vissza a hajókat, tartva attól, hogy azok kicsúsznak az időből, és éjszakai összecsapásba bonyolódnak az ellenséggel. Az éjszaka során aztán az olasz felderítés végképp szem elől tévesztette az ellenséget, mire a parancsnokság másnap hazarendelte a hajókat.
     Az angol flotta is hiába kereste az olaszokat, és 27-én este visszavonták az ő csatahajóikat is. A konvoj a szokásos gyakorlatnak megfelelően a cirkálók és rombolók kíséretében tette meg az út utolsó szakaszát, ahol már csak az olasz torpedónaszádok és repülőgépek támadására kellett számítaniuk. Ezek egy teherhajót olyan súlyosan megrongáltak, hogy azt a kísérő hajóknak el kellett süllyeszteni, de a többi hajó épségben beérkezett Máltára, ugyanúgy, ahogy az onnan visszafelé indított, üres teherhajókból álló konvoj is különösebb nehézségek nélkül megérkezett Gibraltárba. A hajókról partra tett 85 ezer tonnányi rakomány az év végéig biztosította Málta ellátását. A britek összes vesztesége mindössze egy teherhajó, és négy repülőgép volt. A sérült Nelson kijavítása hat hónapig tartott.
    
A Halberd hadnűvelet. Jól látható, a főparancsnokság milyen átgondoltan mozgatta az olasz köteléket.
Az események ilyen alakulása a legkevésbé sem zavarta Riccardit abban, hogy nagy sikerként jelentse a történteket Mussolininek. A tengernagy úgy vélte, az események fényesen igazolták a „fleet in being” stratégia helytállóságát, hiszen az olasz flotta puszta jelenléte ilyen hatalmas erőkoncentrációra kényszerítette az angolokat. Aztán hogy ez a „fleet in being” egyetlen angol hajóban sem tett kárt, az Riccardit egyáltalán nem zavarta. Az olaszok egyébként jelentősen túlbecsülték a légierő által okozott károkat is. A pilóták, mint rendesen, ezúttal is megtorpedózott és lebombázott kereskedelmi és hadihajók tucatjairól számoltak be. Az olaszok vesztesége a hadművelet során 21 repülőgép, egy tengeralattjáró, és egy torpedónaszád volt.
     Hogy Riccardi mennyire gondolta komolyan azt, hogy a Halberd hadművelet az olasz flotta nagy sikerével zárult, nehéz volna megmondani. Mindenestre ezt követően a flotta ismét hónapokig nem mozdult ki a kikötőkből. A csatahajók Nápolyban horgonyozva a város légvédelmét erősítették. Csökkentették a Líbiába induló konvojok számát is, hogy elkerüljék a további hajóveszteségeket. Ez azonban az óvintézkedések ellenére sem sikerült.
     Miután a líbiai szállításokat teljesen leállítani Riccardi nagy bánatára azért mégsem tudták, az olaszok időnként mégis kénytelenek voltak egy-egy konvojt útnak indítani a líbiai kikötők felé. Ezek közül az egyik legjelentősebb a hét kereskedelmi hajóból álló Beta konvoj volt, melyet igen erős fedezettel november hatodikán indítottak útra. Az angol rádiófelderítés azonban ezúttal is idejében tudomást szerzett az olaszok terveiről, és a részletes információk birtokában az angoloknak nem okozott nehézséget a konvoj elleni támadás megszervezése.
     Az olaszok töketlenkedésén felbátorodva az angolok még előző hónapban felállítottak egy könnyűcirkálókból és rombolókból álló köteléket, mely Málta kikötőjében állomásozott. Az ellenség addigi teljesítménye alapján a britek bíztak benne, hogy az olasz légierő nem lesz képes kárt tenni a hajókban. Igazuk is lett. A Beta konvoj elfogására most ezt a máltai köteléket, a Force K-t riadóztatták, mely két könnyűcirkálóval és két rombolóval vonult fel az elvileg nagy túlerőben levő olasz flotta ellen.
     A november nyolcadikáról kilencedikére virradó éjszaka a radarral felszerelt angol hajók észrevétlenül megközelítették az olasz konvojt, és alig négyezer méter távolságról váratlanul tüzet nyitottak annak hajóira. Az olaszokat ezúttal is teljes meglepetésként érte a támadás. Miután a közvetlen biztosítást ellátó, hat rombolóból álló kötelék zászlóshajójának, a Maestrale rombolónak, már az első angol sortűz ellőtte az árbocát, a rádióantennával együtt, a kötelék parancsnoka, Ugo Bisciani sorhajókapitány, nem tudott utasításokat adni hajóinak. A megzavarodott, vezetés nélkül összevissza keringő kísérő rombolók képtelenek voltak eredményesen fellépni a támadókkal szemben, akik nagyon rövid idő alatt mind a hét teherhajót elsüllyesztették, majd gyorsan visszavonultak.
     A távolsági fedezetet ellátó, mindössze kilenc mérföld távolságra tartózkodó két nehézcirkáló és négy romboló sem tudott beavatkozni az eseményekbe. A Bruno Borovesi ellentengernagy vezette kötelék szintén teljesen összezavarodott. Az olasz hajók összevissza lövöldöztek az éjszakában, és semmilyen kárt nem okoztak az ellenségnek. Az olaszok elvesztették az összes teherhajót, és azok közel 40 ezer tonna rakományát, valamint a Fulmine rombolót. A hajótörötteket mentő Libeccio rombolót -elég vitatott módon- másnap az angol Upholder tengeralattjáró torpedózta meg, és süllyesztette el. A brit hajók nem szenvedtek semmilyen sérülést, eltekintve néhány repeszek okozta karcolástól.
    
A sekély vízben elsüllyedt Libeccio.
Talán ennél is nagyobb csapás volt néhány héttel később az úgynevezett Bon-foki ütközet. Az olaszok szokásukhoz híven ezúttal is hadihajókkal próbáltak utánpótlást eljuttatni az Észak-Afrikában harcoló csapatokhoz. Ezúttal két könnyűcirkáló, az Alberto di Giussano és az Alberico da Barbiano, valamint a Cigno torpedónaszád szállított hadianyagot Palermóból Tripoliba. A rakomány gerincét a két cirkáló fedélzetein szállított kétezer tonna benzin jelentette, melyre már égető szüksége volt a német légierőnek.
     Az angolok, mint rendesen, az ellenség megfejtett rádiótávirataiból ezúttal is teljesen tisztában voltak az olasz tervekkel. A Máltáról éppen Alexandria felé tartó Negyedik Romboló Kötelék négy hajóját –három angol, és egy holland rombolót- utasították, fogják el és semmisítsék meg az olasz hajókat. Az olasz légifelderítés észlelte ugyan az angol köteléket, ám a parancsnokság úgy vélte, azok nem jelentenek veszélyt a hajókra, és túl távol is vannak ahhoz, hogy utolérjék őket.
     December 13-án hajnali fél négykor azonban a négy romboló radarral bemérte, és közvetlen lőtávolságra közelítette meg az ellenséget, anélkül, hogy azok észrevették volna őket. Az egész „ütközet” kevesebb, mint öt perc alatt véget is ért. A négy romboló kilőtte torpedóit az olasz hajókra, melyeket több találat ért, és perceken belül elsüllyedtek. A Barbiano, látványos tűzijátékot produkálva, a fedélzetén szállított benzinnel együtt felrobbant, és nem maradt sokkal tovább a felszínen a Di Giussano sem. Az egyetlen ellenállás, amit az olaszok ki tudtak fejteni, az volt, hogy elmerülése előtt a Di Giussano még találomra kilőtt három sortüzet, a menekülő Cigno pedig rövid tűzharcot vívott a holland Isaac Sweers rombolóval. Az angol-holland kötelék semmilyen veszteséget nem szenvedett, az olaszoknak viszont odalett mindkét cirkálójuk, a fedélzetükön szállított hadianyaggal együtt, és elvesztettek közel ezer tengerészt. Az egyre súlyosabb veszteségek miatt a Supermarina fontolóra vette a líbiai szállítások teljes leállítását.

Az Alberto di Giussano cirkáló.

    A totális csődöt mondott olaszok szerencsétlenkedése most már beavatkozásra késztette a német hadvezetést is. A német haditengerészet, nem túl nagy lelkesedéssel, és csak Hitler határozott utasítására, ősszel több tucat tengeralattjárót irányított át az Atlanti-óceánról a Földközi-tengerre, melyeket nem sokkal később számos torpedónaszád, vagyis S Boot követett, amiket többnyire vasúton szállítottak a térségbe. A számottevő erővé felduzzasztott német kötelék irányítására Eberhard Weichold altengernagy parancsnoksága alatt megalakult az olaszországi német tengerészeti parancsnokság is (Deutsche Marinekommando Italien). A térségben állomásozó német légierőt is jelentősen megerősítették, amikor a X. támogatására ide vezényelték a II. Fliegerkorpsot is. A mediterrán területeken harcoló német fegyveres erők önálló főparancsnokságot is kaptak, melyet Albert Kesselring tábornagy irányított.
     Ezekkel az intézkedésekkel megszűnt a látszata is Olaszország önállóságának, és annak, hogy egyenrangú szövetségesei a németeknek. A mediterrán hadszíntéren ettől kezdve a német fegyveres erők vették át a tényleges irányítást, és az olaszok legfeljebb csak asszisztálhattak nekik, de igazából még ebben a szerepkörben sem tudtak helytállni. A haditengerészet esetében némileg más volt a helyzet, hiszen a németeknek nem volt lehetőségük arra, hogy nagy hadihajókat küldjenek a Földközi-tengerre, sőt, még arra sem, hogy német legénység vegye át az olasz hadihajók egy részét. A tengeralattjárók és gyorsnaszádok komoly károkat tudtak okozni az ellenségnek, de arra nem voltak képesek, hogy a haditengerészeti helyzetet a tengelyhatalmak oldalára fordítsák, vagy hogy biztosítsák az észak-afrikai csapatok ellátását. Ezeket a feladatokat a Regia Marinának kellett volna megoldania, mely iránt most, a német jelenlét erősödését követően, a korábbinál is nagyobb elvárásokat tápláltak.
    

Egy ismert kép a Barham látványos pusztulásáról.
A német katonai segítség rövid időn belül komoly formában éreztette a hatását. November 14-én az U-81 Gibraltár közelében elsüllyesztett az Ark Royalt, 25-én pedig az U-331 a Barham csatahajót. A december 18-ról 19-re virradó éjszaka pedig sor került az olasz haditengerészet legeredményesebb vállalkozására is.
     A Decima MAS már a háború eleje óta készült az Alexandriában horgonyzó angol hadihajók elleni támadásra, próbálkozásaikat azonban eddig nem kísérte szerencse. Az 1940 augusztus végén tervezett támadásra készülő különleges alakulatot hordozó tengeralattjárót, az Iride-t, a támadást megelőző utolsó próbaút során angol repülőgépek Tobruk közelében elsüllyesztették. A Decima MAS éppen a fedélzeten álló, a gyakorlatra készülő búvárai épségben megúszták a támadást, a tengeralattjáró azonban majdnem teljes legénységével együtt elpusztult, és odalettek a fedélzetén szállított maialék is. A támadási kísérletet a következő hónap végén újra megismételték. A különítményt ezúttal a Gondar tengeralattjáró szállította, mellyel sikerült is eljutniuk Alexandria elé. Már éppen a maialék útnak indítására készültek, amikor a főparancsnokság lefújta az akciót, és visszarendelte a tengeralattjárót Tobrukba. A hazafelé vezető úton a Gondart megtámadta egy angol torpedóromboló, és olyan súlyosan megrongálta, hogy a hajó, melyet a legénységnek sikerült elhagynia, még a kikötőbe érés előtt elsüllyedt. Junio Valerio Scipione Borghese (1906-1974).
     Nem sikerültek az 1940 őszére tervezett, Gibraltár elleni támadások sem. Az alakulat első komoly sikere a Souda-öböl elleni támadás volt, 1941 márciusának végén. Az efelett érzett lelkesedést a máltai „fekete éjszaka” sem tudta elrontani, különösen hogy szeptemberben újabb sikert értek el, amikor a Valerio Borghese vezette különítmény Gibraltár kikötőjében elsüllyesztett három kereskedelmi hajót Decemberben Borghese ismét Alexandriával próbálkozott. A három maialét szállító Sciré tengeralattjáró december 19-én éjjel észrevétlenül megközelítette az alexandriai kikötőt, és annak bejáratától alig másfél mérföldre útnak indította a három ember vezette torpedót. Szerencsés véletlen volt, hogy a kikötő előtt őrjáratozó angol rombolók éppen az olaszok érkezésével egy időben tértek vissza a támaszpontra, így a számukra megnyitott műszaki záron át a maialék is akadálytalanul bejuthattak a kikötőbe. Ketten a két angol csatahajóra erősítették robbanótölteteiket, míg a harmadik, miután a jelzett repülőgép-anyahajót sehol sem találta, a norvég Sagona tankhajót aknázta alá. A hajnalban robbanó aknák mindhárom hajóban súlyos sérüléseket okoztak. Amennyiben az elsüllyedés kritériumának azt tekintjük, hogy az adott hajó nem képes fenntartani magát a vízen, a Queen Elizabeth elsüllyedtnek tekinthető, bár a kikötő sekély vizében igazából csak alig méternyit süllyedt le. A Valiant mozgás és harcképtelenné vált, a Sagonának pedig a robbanás leszakította a tatját. Súlyosan megrongálódott a mellette álló, és éppen tankoló Jervis romboló is. Az angolok embervesztesége mindössze nyolc fő volt.
     Az olasz búvárok közül kettőt rögtön elfogtak, a másik négy kijutott a partra, de később az angol járőrök és az egyiptomi rendőrség elfogta őket is. A Sciré-re így egyik búvár sem jutott vissza, tehát az olaszok bizonytalanok voltak a támadás eredményeit illetően. A kikötő előtt várakozó tengeralattjárón hallották a robbanásokat, de nem tudták megállapítani, mit is sikerült elsüllyeszteniük. Természetesen az angolok is igyekeztek bagatellizálni a veszteségeket. A flotta zászlóshajója, a Queen Elizabeth, alig egy méterrel merült mélyebbre a vízbe, mint máskor, ami az avatatlan szemeknek fel sem tűnt. Ezt kihasználva az angolok sajtófogadásokat és bálokat tartottak a hajó fedélzetén, hogy cáfolják az elsüllyesztéséről szóló olasz és német híreket. (A Barham elsüllyesztését is sikerült hónapokig eltitkolniuk.)
     A pontos eredményeket illetően az olaszok így hónapokig bizonytalanok voltak, ám arról biztos információkat szereztek, hogy mindkét angol csatahajót sikerült megrongálniuk, így azok egy ideig biztos nem lesznek bevethetőek. A Queen Elizabeth javítása valójában 1943 júniusáig eltartott, a Valiant-é következő év, 1942 augusztusáig.
    
A Queen Elizabeth csatahajó.
Alighanem ezek volt a Royal Navy legsötétebb hetei. Az angolok három hét alatt öt csatahajót vesztettek –Barham, Queen Elizabeth, Valiant, Prince of Wales, Repulse-, nem számítva a még mindig javítás alatt álló Nelsont. Az újabb veszteségeket követően a Mediterrán Flottából az év végére nem maradt más, csak három cirkáló, és fél tucat romboló! Ezeket a veszteségeket már a Royal Navy sem tudta pótolni, és nem tudtak újabb erősítést adni az alexandriai köteléknek. Úgy tűnt, eljött az olasz flotta ideje. (Közben Mussolini, nehogy kimaradjon valamiből, hadat üzent az Egyesült Államoknak is.)
     Az Észak-Afrikában harcoló német csapatoknak égetően nagy szüksége volt már arra, hogy eljöjjön az olasz flotta ideje. Az újabb angol ellentámadás az év végére erősen visszanyomta a súlyos ellátási zavarokkal küszködő hadtestet, és félő volt, hogy egy újabb támadás kiverheti őket egész Líbiából. Miután a németek is egyre gorombább hangnemben követelték a tengeri utánpótlás kérdésének megoldását, a Regia Marina december elején végre cselekvésre szánta el magát. Az M41 hadművelet során három konvojt indítottak volna útnak Líbia felé. A Taranto, Argostoli és Navarino kikötőiből induló hajók védelmére a teljes olasz haditengerészet felvonult volna.
     Az olasz haditervet már az előkészületek során súlyos csapás érte, amikor az angol Upright tengeralattjáró két teherhajót elsüllyesztett. Ennek hatására az indítani kívánt konvojok számát háromról kettőre csökkentették. Az első konvojnak, az erős romboló kíséreten kívül, a Duilio csatahajó, illetve a Gorizia, Garibaldi, és Montecuccoli cirkálók nyújtottak közvetlen fedezetet, míg a második konvojt a Doria csatahajó, valamint a Duca d’Aosta és Muzio Attendolo cirkálók kísérték. A Nápolyból induló főerő, a Littorio és Vittorio Veneto csatahajók, és négy romboló, a Jón-tengeren cirkált volna, készen arra, hogy beavatkozzon, ahol szükség van rá.
     A rádiófelderítés révén az angolok ezúttal is jó előre tudomást szereztek az olaszok terveiről, és felkészültek azok meghiúsítására. Alexandriában állomásozó flottájuk három cirkálója és kilenc rombolója december 13-án, Philip Vian ellentengernagy parancsnoksága alatt kifutott a kikötőből Málta irányába. (Az ekkor még ép csatahajók, a Queen Elizabeth és a Valiant, a kikötőben maradtak, mivel nem volt elég romboló azok biztosításához.) A máltai Force K köteléket szintén készültségbe helyezték, s tengeralattjárókat küldtek portyázni a Messinai-szoroshoz, és a tarantói öbölbe.
     Az olasz felderítőgépek még aznap észrevették Vian kötelékét, ám a cirkálókat csatahajóként azonosították. Az ellenséges csatahajókról érkező jelentés hatására a Supermarina azonnal lefújta a hadműveletet, és az éppen hogy csak kifutott hajókat visszarendelte a kikötőkbe!
    
A Littorio és a Vittorio Veneto bevetésen.
A Littorio vezette főerők 13-án késő délután futottak ki Nápolyból, de még aznap este, valamivel éjfél előtt megkapták a visszahívő parancsot. A hajóknak azonban nem Nápolyba kellett visszatérniük, hanem Tarantóba, ahonnan könnyebben be lehetett vetni őket egy esetleges következő hadműveletben. Miután az angol Utmost tengeralattjáró alig néhány héttel korábban a szoros közelében torpedózta meg a Trieste és Duca degli Abruzzi cirkálókat, az olaszok nem merték megkockáztatni az angol tengeralattjárók kedvelt vadászhelyének számító szoroson való éjszakai átkelést, és a csatahajók inkább hajnalig Stromboli szigete körül cirkáltak. Csak másnap, 14-én kora reggel hajóztak át a szoroson. A vállalkozásra erős légifedezet és megerősített rombolókíséret mellett került sor, az olasz hajókat azonban ez sem mentette meg. Az átkelés után, reggel kilenc órakor, az angol Urge tengeralattjárónak sikerült indítási helyzetbe kerülnie, és három torpedót lőtt ki a két olasz csatahajóra. A Littorióra indított torpedó célt tévesztett, a másik kettő közül azonban az egyik eltalálta a Vittorio Veneto bal oldalát, közvetlenül a 3. lövegtorony alatt. A Pugliese rendszer ezúttal nem nyújtott megfelelő védelmet. A robbanás lökéshulláma miatt a belső válaszfalat tartó alsó szegecsek elnyíródtak, és a beszakadó válaszfalon keresztül a víz olyan gyorsan elöntötte a torony lőszerraktárát, hogy a személyzetnek már nem volt ideje a menekülésre. A raktáraknak majdnem a teljes személyzete, 40 ember a vízbe fulladt, a hajóba 3 ezer tonna víz ömlött.
     Az olasz hajókról az érkező torpedókat gyakorlatilag már csak a becsapódás pillanatában vették észre. A robbanás után kitört a pánik, mindenfelől torpedókat láttak közeledni, és szinte percenként fújtak újabb tengeralattjáró riadókat. A kaotikus kitérőmanőverek arra egyébként valóban jók voltak, hogy megakadályozzák a másik angol tengeralattjárót, a Unique-ot, hogy ő is indítani tudja torpedóit.
     Iachino a sérült csatahajót először visszafordította Messina felé, ám nem sokkal később kiderült, hogy a károk nem olyan súlyosak, mint először gondolták. A csatahajó legénységének sikerült ellenőrzése alatt tartania a vízbetörést, s az a sérült rekeszen kívül nem tudott tovább terjedni. Működőképesek maradtak a hajtóművek, és mind a négy hajócsavar, a csatahajó gond nélkül tudta tartani a 23,5 csomós sebességet is. A Veneto így egy idő után visszafordult a kötelék felé, és végül azzal együtt futott be Tarantóba, 14-én késő éjszaka.
     Az angol tengeralattjárók által megrongált csatahajón, és a két elsüllyesztett teherhajón kívül két másik teherhajó is megrongálódott, amikor éjszaka összeütköztek egymással. Az M41 így teljes kudarc volt, a hajók jóformán el sem tudtak távolodni a hazai partoktól. Az olaszok egyetlen vigasza az lehetett, hogy az olasz hajók visszafordulása után szintén visszarendelt Vian kötelék egyik hajóját, a Galatea cirkálót, 14-én késő este a német U-557 elsüllyesztette. (A német tengeralattjárót aztán két nappal később az olasz Orione torpedónaszád küldte tévedésből a tengerfenékre.)
    
Az angol Urge tengeralattjáró.
Ez volt az a pont, ahol a Regia Marina ügyeit addig viszonylag passzívan figyelő Mussolini és Cavallero türelme is elfogyott. Az eseményekbe beavatkozva határozott hangú utasításban szólították fel a Supermarinát, oldják meg az utánpótlás mielőbbi eljuttatását Líbiába. A Duce kijelentette, nem érdeklik a haditengerészet problémái, Riccardi azért van, hogy megoldja őket. Értve a szóból, a főparancsnokság villámgyorsan átdolgozta, és egyszerűsítette az M41 terveit, és alig két nappal később M42 néven újból megpróbálta a hadművelet végrehajtását.
     A két konvoj négy teherhajója ezúttal egyszerre futott ki Tarantóból, és csak később váltak szét. Az első konvoj három teherhajóját innen hat romboló kísérte tovább Tripoliba, míg a második konvoj egyetlen teherhajója egy romboló és egy torpedónaszád fedezete mellett hajózott Benghaziba. A konvojok látótávolságán belül haladó közvetlen fedezetet a Duilio csatahajó, valamint három cirkáló és három romboló adta, míg a távolsági fedezetet a Littorio, Doria és Cesare csatahajók, a Trento és Gorizia cirkálók, valamint tíz romboló biztosította. A teherhajók rakományának fontosságát szemlélteti, hogy a négy hajót a flotta 30 egysége kísérte, köztük valamennyi üzemképes csatahajó. A flotta vezetése ezenkívül számos tengeralattjárót is járőrözni küldött, és a hajókat természetesen erős légifedezet is biztosította.
     Az angolok, akik nem számítottak rá, hogy az ellenség ilyen gyorsan újra kifut, december 15-én szintén egy konvojt indítottak útnak Málta felé Alexandriából. Az egyetlen teherhajót Vian három cirkálója és nyolc rombolója biztosította. Fogadásukra másnap kifutott Máltáról a Force K két cirkálója és hat rombolója is. A britek tudtak arról, hogy egy újabb olasz konvoj van indulófélben, de a kísérete erejével nem lehettek pontosan tisztában, mert csak a Neptune cirkálót és két rombolót küldték ki a keresésére.
     Az olasz rádiófelderítés is észlelte az ellenség forgalmazásából, hogy az ismét elhagyta a kikötőt. Egy olasz felderítőgép 17-én észrevette Vian kötelékét, ám az általuk kísért teherhajót csatahajóként jelentette. A hír hallatán Iachino azonnal az ellenség felé fordult flottájával, miközben a konvojt irányváltásra utasította. Az olaszok azt hitték, most jött el az ő nagy pillanatuk. A helyzet ideálisnak látszott, a felderítés által jelentett egyetlen angol csatahajó nagy hátrányban volt az ő három csatahajójukkal szemben, mégha azok közül kettő az angolokénál gyengébb harcértéket is képviselt. A főparancsnokság kimondottan ilyen esetekben engedélyezte csak a harc felvételét, Iachino tehát úgy gondolta, végre úgy indíthat támadást, hogy az ellen a Supermarinának sem lehet kifogása.
     A tengernagy aznap nem számított összecsapásra, úgy tervezte, az angol kötelék közelében hajóznak hajnalig, és csak akkor indítanak támadást ellenük. A felderítés azonban rosszul becsülte meg az angolok távolságát, és késő délután, fél hat körül, az olasz elővédben haladó rombolók megpillantották az ellenséges hajókat. Miután már úgyis lelepleződtek, Iachino az angolok felé fordult, és a nappali világosságból hátralevő rövid időt megpróbálva kihasználni, támadást indított ellenük. Az olasz csatahajó a ragyogóan tiszta időben, kiváló látási viszonyok között már 32 kilométeres távolságról tüzet nyitott, és nagyjából tíz perc alatt összesen 27 lövést adott le az ellenségre. A lőtávolság széléről tüzet nyitottak az ellenséghez közelebb haladó nehézcirkálók is, sőt, még a Doria is leadott egy sortüzet, noha az angol hajók a 32 cm-es ágyúk lőtávolságán túl hajóztak. (A csatahajó parancsnoka alighanem csak a legénység harci morálját akarta javítani.)
     Az ellenség feltűnésekor Vian két rombolóval azonnal dél felé küldte a teherhajót, ő maga pedig füstfüggönyt vont fel, és megpróbálta elterelni az ellenség figyelmét a távolodó hajókról. Az angolok is tüzet nyitottak, de az ellenséges hajók a 15 cm-es ágyúk lőtávolságán kívül voltak, így legfeljebb csak a közelebb hajózó olasz rombolókban tehettek volna kárt.
    
Konvojt kísérő angol cirkálók.
A később első Sirte-öbölbeli csatának elkeresztelt rövid csetepaté alig tíz percig tartott. Ezt követően a sötétedéstől tartva Iachino nyugat felé kanyarodott, majd fél hétkor rombolóit is visszarendelve északra fordult. Az angolok szintén elfordultak, nem akarván kockázatos összecsapásba bonyolódni a nagy túlerőben levő ellenséggel. Az olaszok egy találatot értek el a Kipling rombolón, melyet valószínűleg a Gorizia egy 203 mm-es gránátja talált el. Az ausztrál Nizam rombolónak az olasz Maestrale lövedékei okoztak kisebb sérüléseket. Az angol ágyúk nem tudtak kárt okozni az olasz hajókban, melyek többsége az ütközet során végig az ő lőtávolságukon kívül haladt.
     Az éjszaka során az olasz konvoj és a kísérő kötelék többször is irányt váltott, hogy elkerüljék az angolokat. Az ilyesféle műveletezésben gyakorlatlan hajók között több baleset történt. Először két romboló ütközött össze, de mindkettőt sikerült visszajuttatni a hazai kikötőkbe, noha súlyos sérüléseket szereztek. Nem sokkal később a fedezet egyik rombolója, és az egyik teherhajó ütközött, de ezek is sikeresen beértek a kikötőbe. December 19-re minden olasz hajó célba ért, ugyanúgy, ahogy a Máltára indított angol teherhajó is épségben megérkezett, így végül mindenki sikert ünnepelt.
     Ezt a sikert angol részről erősen beárnyékolták a december 19-ei események. A máltai kötelék az utolsó pillanatban még megkísérelte a Tripoliba tartó olasz konvoj elfogását, ám a kikötő közelében ráfutottak egy addig észre nem vett olasz aknamezőre. A Neptune cirkáló egymás után négy aknának is nekiütközött, és majdnem a teljes legénységével elsüllyedt. A Kandahar romboló szintén elsüllyedt, az Aurora és a Penelope cirkáló súlyosan megsérült. Nagyjából ezzel egy időben került sor a Decima MAS Alexandria elleni támadására is, ami újabb súlyos veszteségeket okozott a briteknek.
     A régóta várt utánpótlás megérkezése nagy segítséget jelentett az Észak-Afrikában harcoló német és olasz erőknek, annak ellenére, hogy Bengházit öt nappal később az angolok elfoglalták, így az oda küldött teherhajó rakománya nagyrészt az ő zsákmányuk lett. A tengeri erőviszonyokban beálló fordulat azonban ideális helyzetet látszott teremteni ahhoz, hogy az olasz haditengerészet végre aktívabb szerepet vállaljon a harcokban. Erre a szerepvállalásra azonban nem került sor. A hadművelet után Riccardi azonnal visszarendelt minden hajót a flottához, és egyetlen rombolót sem vezényelt át konvojszolgálatra. A konvojok fedezetére így továbbra sem állt rendelkezésre elég hajó. A szárazföldi hadsereg tüzérségi támogatásáról pedig még csak szó sem esett. A Regia Marina tehát a kimondottan kedvező helyzet dacára lényegében magára hagyta a szárazföldön harcoló csapatokat.

Tripoli kikötője.

    Annyit azért megtettek, hogy az M43 sikerén felbuzdulva következő év, 1942 első napjaiban, egy újabb nagy konvojt indítottak útnak Líbia felé. A haditengerészet vezetése nem igazán lelkesedett a vállalkozásért. Maga Iachino is úgy vélte, túl kockázatos, és túl sokba kerül az egész flottával kísértetni ezeket a konvojokat, erre a feladatra a kisebb hajók is elegendőek lennének. A Supermarina sok tengernagya ennél is tovább ment, ők egyenesen azt mondták, az egész Észak-Afrika nem éri meg a flotta kockáztatását, és ellenezték az újabb konvojok indítását. Az aggodalmat növelte, hogy az olaszok még mindig nem tudták, az előző hetekben pontosan milyen károkat szenvedett az ellenséges flotta, és nem voltak tisztában azzal, hogy gyakorlatilag a teljes máltai és alexandriai flotta harcképtelen.
     A tengernagyok vonakodása ellenére a konvojokat mégis el kellett indítani, mivel erre a legfelsőbb helyről érkezett utasítás. A hat teherhajót három csoportban indították útnak, az első csoportot alkotó három teherhajót, melyeket öt romboló kísért, Messinából, a második csoport két teherhajóját, egy rombolóval és négy torpedónaszáddal Tarantóból, a harmadik csoport egyetlen teherhajóját, melyet egy romboló és egy torpedónaszád kísért, pedig Brindisiből. A három csoport a kifutás után a nyílt tengeren egyesült, és együtt futott be Tripoliba.
     A konvoj közvetlen fedezetét a Duilio csatahajó, valamint két cirkáló és nyolc romboló alkotta, a távolsági fedezetet pedig a Littorio, Doria és Cesare csatahajók, két nehézcirkáló, és nyolc romboló. Számos tengeralattjáró járőrözött Krétától délre, illetve a Málta körüli vizeken, és természetesen a légierő is biztosította a konvoj útvonalát.
     A nagy készülődést követően a konvojok, és az őket fedező flottakötelékek végül 1942 január harmadikán futottak ki a kikötőkből. A három csoport másnap, január negyedikén egyesült, és együtt haladtak tovább a líbiai partok felé. A Littorio csoport még aznap este visszafordult Tarantóba, míg a közvetlen fedezetet biztosító Duilio csoport másnap hajnalban indult vissza a hazai partok felé. Az út utolsó szakaszát a konvoj a rombolók kíséretében tette meg, de minden gond nélkül elérték Tripolit. Az angol felderítőgépek felfedezték ugyan a konvojt, de nem támadták annak hajóit. A vállalkozás így végül zökkenőmentesen lezajlott, eltekintve attól, hogy a Doria csatahajót géphiba miatt már az indulás után néhány órával vissza kellett küldeni a kikötőbe.
     A Földközi-tengeri helyzet tehát 1941 végén néhány hét alatt drasztikusan megváltozott. Míg novemberben még az angol flotta volt az úr a térségben, és a kikötőikben lapító olasz hajóktól nem zavartatva szinte tetszésük szerint hajókázhattak fel-alá Gibraltár és Alexandria között, addig december végére haditengerészeti erőik szinte teljesen felmorzsolódtak. Alexandriában csak néhány könnyű egység maradt, ugyanúgy, mint Máltán. Az egyetlen ütőképes angol kötelék a térségben a Force H maradt, mely viszont Gibraltárból nem tudott igazán hatékonyan fellépni a főleg a keleti medencében tevékenykedő olasz flotta ellen, különösen hogy az Atlanti-óceánon is el kellett látnia feladatokat.
    

Konvoj a Földközi-tengeren.
Fokozódott a Máltára nehezedő nyomás is. Az olasz és a német légierő most már szinte folyamatosan támadta a kikötőt, mely már nem volt biztos menedék az angol hajók számára. Januárban nagy nehézségek, és jelentős veszteségek árán még sikerült egy konvojt eljuttatni a szigetre, ám az újabb vállalkozás februárban már kudarcot vallott, s az útnak indított teherhajók közül egy sem ért el Máltára. A háború során addig ez volt az első ilyen eset. A szárazföldön is ellentámadásba mentek át a német csapatok, és jelentős sikereket elérve egészen az egyiptomi határig visszanyomták az angolokat.
     A kritikussá váló máltai helyzet miatt márciusban az angolok újra próbálkoztak. A négy gyors teherhajóból álló MW10 jelű konvojt Alexandriából indították el, s annak útját szinten minden, az angoloknak még megmaradt hadihajó fedezni próbálta. Az M61 jelű hadművelet már az elején rosszul indult, az út megtisztítására előreküldött rombolók közül a Heythorp-ot egy német tengeralattjáró Tobruk előtt elsüllyesztette.
     A konvoj március huszadikán hagyta el Alexandriát, a Carlisle cirkáló, és hat romboló kíséretében. A távolsági fedezetet a Cleopatra, Dido, és Euryalus cirkálók, és négy romboló biztosította. Az angolok Messina és Taranto elé tengeralattjárókat küldtek, hogy azok jelezzék az olasz flotta kifutását, és megpróbáljanak rájuk megelőző csapást mérni.
     A konvojt a kifutást követő napon vették észre német felderítőgépek és olasz tengeralattjárók. Miután jelentették, hogy az ellenséges kötelékben nem tartózkodnak nagy hadihajók, a Supermarina kifutásra utasította a flottát. A Littorio hat romboló kíséretében Tarantóból futott ki, a Gorizia és Trento nehézcirkálók, a Bande Nere könnyűcirkáló, és négy romboló Messinából, Angelo Parona ellentengernagy parancsnoksága alatt. Riadóztatták a tengeralattjárókat és a légierőt is.
     Az angol rádiófelderítés ezúttal is rögtön észlelte és jelentette az olasz flotta kifutását. Bár Máltáról a Force K maradványa, egy cirkáló és egy romboló is kifutott eléjük, az angol kötelék parancsnoka, Philip Vian ellentengernagy, jól tudta, hogy a nagy ellenséges túlerővel szemben nem nagyon számíthat másra, csak a rombolók torpedóira, és a füstfüggöny védelmére.
     Miután a légierő folyamatosan támadta az angol konvojt, Iachino tengernagy nagyjából tisztában volt annak helyzetével. Március 22-én délben előreküldte cirkálóit, vegyék fel az érintkezést az ellenséggel, kövessék őket, és jelentsék helyzetüket a főerőknek, amíg azok meg nem érkeznek. Fél egy körül a Trento felderítőgépe megtalálta az angol konvojt, melyet fél háromkor Parona cirkálói is megpillantottak. Az ellenség feltűnésekor Vian rombolói azonnal füstfüggönyt vontak fel. A tengernagy délre fordította a konvojt, ő maga pedig, hogy elterelje az ellenség figyelmét, támadást indított az olaszok ellen.
    Mindkét fél majdnem egyszerre, öt perccel fél három után nyitott tüzet, 20 km-es távolságról. Az olasz cirkálók kitértek az angol hajók elől, és északra fordultak, hogy közelebb vonják az ellenséget a közeledő csatahajóhoz.
     Vian azonban tudta, hogy olasz részről nehéz hajóegységek is a tengeren vannak, és gyanította, hogy a cirkálók csak ezek ágyúi elé akarják csalogatni őket. Nem követte tehát az olasz cirkálókat, hanem visszafordult dél felé, a konvoj után. Három órakor az olaszok és az angolok egyaránt beszüntették a tüzelést.
    Iachino tengernagy, zászlóshajója parancsnoki hídján. A két olasz kötelék fél négykor egyesült, és indult az angol hajók üldözésére. A viharos tengeren azonban csak 22 csomós sebességgel tudtak haladni, mivel a rombolók az erős hullámzásban ennél többet nem bírtak. A Grecale rombolónak kormánytörés miatt vissza is kellett fordulnia Tarantóba. A többi hajóval Iachino délnyugat felé haladt, hogy a konvoj és Málta közé álljon. Utóbb többen felrótták neki, hogy nem választotta szét kötelékét, és nem küldte el a cirkálókat, hogy a konvojt északról megkerülve kelet felől támadjanak, s ezzel két tűz alá fogják az angolokat.
     Háromnegyed ötkor, 17.400 méterről az olasz hajók ismét tüzet nyitottak a látótávolságukon belülre került angol hajókra. A brit rombolók ismét füstfüggönyt vontak fel, és ellentámadásra indultak, hogy torpedóikkal támadják az olasz köteléket. Mintegy negyedórás, áttekinthetetlen kavarodásba fulladó összecsapás után az angol hajók délkeletnek fordultak, hogy kitérjenek az olaszok elől. Miután a rendkívül pocsék időben a látótávolság alig tíz kilométerre csökkent, az olasz hajók is beszüntették a tüzelést.
     A rövid összecsapás során az angol Cleopatra cirkáló egy találatot kapott, feltehetően a Bande Nere 15 cm-es lövegeitől. A cirkáló nem szenvedett igazán súlyos sérüléseket, de radarja tönkrement. Az Euryalos cirkáló egy közeli mellétől szenvedett repeszsérüléseket.
     Iachino, miután az összecsapásban szétszóródott hajóit ismét kötelékbe állította, dél felé fordult, hogy megpróbáljon közelebb kerülni az ellenséghez, és nem sokkal fél hat után ismét tüzet nyitott az angol hajókra.
     A rossz látási viszonyok között, 10-14 km-es távolságból folytatott tűzharc nagyjából fél óráig tartott, majd az olaszok ismét beszüntették a tüzelést, és nyugatra fordultak. Vian rombolói ismét eredménytelenül támadták őket, miközben a konvoj, melyet szinte folyamatosan támadtak a repülőgépek, továbbra is délnek tartott.
     A második összecsapás során az angol Havock romboló szenvedett súlyos sérüléseket egy közvetlenül mellette becsapódó 38 cm-es gránáttól. A romboló sebessége 15 csomóra csökkent, és Vian kénytelen volt átküldeni a konvoj kíséretéhez.
     Iachino eközben azt fontolgatta, hogy cirkálóit különválasztja, és mialatt ő leköti az ellenséges hadihajókat, azok a konvojt támadják. Végül elvetette az ötletet, pedig Vian ettől tartott a legjobban. Az olasz tengernagy megelégedett azzal, hogy követte az ellenséget, és próbálta őket tovább nyomni dél felé, el Máltától.
     Fél hétkor Iachino ismét az ellenség felé fordult, és tüzet nyitott azokra a hajókra, melyeket a folyamatosan fejlesztett füstfüggöny mögött látni lehetett. Az angol rombolók ismét torpedótámadásokkal próbálták visszaverni az ellenséget, bár hat kilométernél közelebb nem tudták megközelíteni őket. Negyedórás tüzelés után az olasz hajók ismét elfordultak, és tüzet szüntettek. Fordulás közben a Littorio tatját eltalálta az angol rombolók egy 120 mm-es gránátja, amely ugyan jelentéktelen károkat okozott, viszont felgyújtotta a csatahajó egyik felderítő repülőgépét, melyet a hátsó lövegtorony ágyúinak légnyomása már korábban összetört, és ledöntött a katapultról. A hirtelen felvillanó lángnyelvek miatt az angolok biztosak voltak benne, hogy a hajót torpedótalálat érte.
     Angol részről a Lively romboló sérült meg a közelben becsapódó lövedékek repeszeitől, a Kingston rombolót pedig az olasz csatahajó egy 38 cm-es gránátja találta el. (Egyesek szerint inkább a Gorizia egy 203 mm-es lövedéke.) A robbanás súlyos károkat okozott a hajóban, mely egy időre teljesen mozgásképtelenné vált. Egyik hajtóművét később sikerült beindítani, és a romboló 16 csomós sebességgel folytatni tudta az utat.
     Este hét körül mindkét fél beszüntette a tüzelést, és távolodni kezdtek egymástól. Az olaszok nyugat felé fordultak, az angolok keletnek. Iachino tartott az éjszakai összecsapástól, ezért igyekezett kitérni az angolok elől. Fél kilenckor a Supermarina utasította a köteléket a visszatérésre.
     Az angol kötelék, melynek rombolóin kezdett vészesen kifogyni az üzemanyag, háromnegyed nyolckor visszaindult Alexandriába. A sérült Havock és Kingston rombolók a konvoj közvetlen fedezetét ellátó hat másik rombolóval és a Carlisle cirkálóval együtt Málta felé haladtak tovább.
    
A második csata a Sirte-öbölben. A kép az Euryalus parancsnoki hídjáról készült. Elöl a füstöt fejlesztő Cleopatra.
Az összecsapás során az olasz hajók összesen 1511 gránátot lőttek ki –ebből 181-et a Littorio 38 cm-es ágyúiból-, és mindössze két találatot értek el. Az angol oldalon még rosszabb volt a találati arány, a kilőtt 2.807 lövedékből mindössze egy talált célba. A célzást nyilván nagymértékben nehezítették a rossz látási viszonyok, amit az angol rombolók által fejlesztett sűrű füst csak még tovább rontott, és az erős hullámzás, melyben a kisebb hajók dülöngélésének mértéke elérte a 30 fokot is. Az olasz rombolók közül éppen ezért csupán egyetlen hajó, az Aviere vett részt a tűzharcban. Az angol rombolók által kilőtt 38 torpedó közül szintén nem talált célba egy sem.
     A kedvezőtlen körülményeken kívül Iachino ismét az olasz hajók rossz távolságmérőit hibáztatta a gyenge találati arányért. Emiatt összetűzésbe is keveredett a haditengerészet ellátási osztályának vezetésével, akik elég egyértelműen célozgattak rá, a tengernagy csak saját rossz taktikájának kudarcát akarja a hajók felszerelésére rákenni.
     Az angol hajók végül elég jól kerültek ki az összecsapásból. Az ellenség nagy túlereje dacára nem vesztettek egyetlen hajót sem, bár néhányuk súlyos sérüléseket szenvedett. Iachinót sokan kritizálták, hogy nyugat felől támadt, ahelyett, hogy megkerülte volna az angolokat, és kelet felől támadva elvágta volna a visszavonulási útvonalukat Alexandria felé. A szél miatt is ez lett volna a kedvezőbb támadási irány, ugyanis az olasz hajók így a szél felőli oldalra kerültek volna, vagyis a viharos szél elfújta volna a hajóktól a vízpermetet, és az ágyúk füstjét. Iachino utóbb célozgatott is arra, hogy eredetileg ez volt a szándéka, amit Parona ellentengernagy szerencsétlen mozdulata hiusított meg a csata elején. Iachino szerint Parona a kapott utasítások ellenére keveredett tűzharcba az angol hajókkal, holott csak az lett volna a feladata, hogy kövesse őket. Ráadásul a főerő felé fordulva Parona az angolokat egyenesen Iachino nyakára hozta, akinek így nem volt más választása, mint hogy az adott helyzetből vegye fel a harcot. Parona utóbb tiltakozott Iachino bírálata ellen, és azt állította, ő pontosan a kapott parancsok szerint járt el.
    A Littorio egyik 152 mm-es lövegtornya, egy szétrobbant ágyúcsővel. Valójában Parona és Vian első összecsapása tényleg nem jelentett semmilyen determináló erőt a későbbi történésekre nézve. Vian nem követte az olasz cirkálókat, hanem visszafordult a konvoj felé, így Iachino, ha akarta, megkerülhette volna őket, és támadhatott volna kelet felől is. Valószínűleg jól tette, hogy nem így járt el. Ezzel a lépéssel ugyan nehéz helyzetbe hozta volna Vian kötelékét, viszont szabad utat nyitott volna Málta felé a konvojnak, amely másnap még hajnal előtt befuthatott volna a kikötőbe. Persze ha szétbontja kötelékét, és a cirkálókkal nyugatról, a csatahajóval keletről támad, más lett volna a helyzet. Az olaszok azonban a szokásos taktikájuknak megfelelően most is ragaszkodtak az erőkoncentrációhoz, nyilván azért is, mert tartottak a nagyszámú angol romboló torpedótámadásaitól.
     Az olasz hajók hazafelé vezető útja elég nehéz volt. A végig viharos erejű szél még tovább erősödött, és a vihar erőssége másnap elérte a 10-es fokozatot. A tomboló vihar még a Littorióban is kárt okozott, a kíséret két rombolója, a Lanciere és a Scirocco, pedig majdnem teljes legénységével együtt elsüllyedt. Öt másik romboló és a Bande Nere könnyűcirkáló szintén komoly viharkárokat szenvedett. A túlélő hajók végül 23-án késő este futottak be Tarantóba, miután előző délután a Littorio éppen hogy csak ki tudta kerülni az angol Upholder tengeralattjáró négy torpedóját.
     Az Alexandria felé tartó angol hajók szintén nem úszták meg épségben a vihart, bár annak csak a széle érte őket. Két romboló így is megrongálódott, egyikük olyan súlyosan, hogy javításra kénytelen volt befutni Tobrukba.
     A Málta felé tartó konvoj még rosszabbul járt. Iachino kötelékének támadása ugyan nem tett kárt bennük, viszont annyira késleltette útjukat, hogy a másnap reggel még a nyílt tengeren, Máltától messze találta őket. Ez kiváló alkalmat biztosított a német és olasz repülőgépeknek arra, hogy felújítsák támadásaikat. A légitámadások következtében egy teherhajó és egy romboló a nyílt vízen elsüllyedt, egy tankhajó pedig a sziget közvetlen közelében merült el. (Rakományának egy részét később így is sikerült kiszivattyúzni.) A két másik teherhajó beért a kikötőbe, ám a német légitámadások elsüllyesztették őket, még mielőtt rakományukat ki tudták volna pakolni. A Littorio ágyúi által súlyosan megrongált Kingston romboló a légitámadások során újabb sérüléseket szenvedett, végül javíthatatlannak minősítették, és lebontották. A konvoj hajóinak 26 ezer tonnányi rakományából így végül alig hétezer tonna ért célba, és nagyrészt ezt is az elsüllyedt hajókról mentették ki.
     A fenti veszteségadatok ismeretében legalábbis meghökkentő az angol történetírók magatartása, akik győzelemként, sőt mi több, nagy győzelemként ünneplik a második Sirte-öbölbeli csatának elkeresztelt ütközetet. Néha már-már szinte eksztatikus hangon lelkendeznek, kijelentve például hogy: „híres győzelem, a háború egyik legragyogóbb -ha nem a legragyogóbb- elszakadó hadművelete, Vian diadala, taktikai győzelem”, illetve: „taktikai szempontból ez a britek ragyogó sikere volt”.
     Az eredményeket tekintve azonban nem sok nyomát látjuk ennek a ragyogó győzelemnek. Az angol hadihajók egyetlen olasz hajóban sem tudtak kárt tenni, igaz, ők maguk sem szenvedtek tőlük veszteségeket, ami az ellenség túlerejét tekintve valóban figyelemreméltó teljesítmény. Ugyanakkor viszont megrongálódott három cirkálójuk és hat rombolójuk, utóbbiak közül az egyik olyan súlyosan, hogy később veszteséglistára kellett tenni. Végső soron a konvoj valamennyi hajója elpusztult, a rakománynak alig negyede jutott csak célba, azt is többnyire az elsüllyedt hajókról kotorták ki.
     Az egyetlen siker, amit az angolok elkönyvelhettek, hogy elkerülték a teljes pusztulást, és sikerrel vonták ki magukat a túlerejű ellenség támadásai alól. A félgőzzel harcoló olasz flotta ezúttal is fontosabbnak tekintette a saját hajók megőrzését, mint az ellenség elpusztítását. Egy frontális rohammal elsöpörhették volna az angolokat, de eközben biztosan ők is jelentős veszteségeket szenvedtek volna a nagyszámú rombolótól. Iachino így megelégedett azzal, hogy feltartóztatta a konvojt, és annak előrejutását késleltetve időt adott a légierőnek, hogy döntő csapást mérjen rájuk. Nem volt ez tehát valami fényes győzelem, de céljukat az olaszok így is elérték, megakadályozták a szállítmányok eljutását Máltára. Az ütközet így az angol kötelék helytállása ellenére is olasz sikernek tekinthető.

Tüske a köröm alatt. A rajzon jól látható, a Máltán állomásozó légierő gyakorlatilag az olaszok összes tengeri útvonalát, s a legtöbb hazai és líbiai kikötőt támadni tudta.

    A mediterrán hadszíntéren tehát néhány hét alatt majdnem teljes fordulat következett be, a tengelyhatalmak egyértelmű fölénybe kerültek. A máltai és alexandriai flotta szinte megszűnt létezni, Málta a túlélésért küzdött, Észak-Afrikában pedig a britek defenzívába mentek át az egyiptomi határt átlépő német csapatokkal szemben. Úgy tűnt, megérett a helyzet az utánpótlási vonal közepén fekvő akadály, Málta felszámolására. A sziget elfoglalására készült inváziós terveket két változatban is kidolgozták, egy kisebb erőkkel végrehajtott, korlátozott méretű, és egy jóval nagyobb szabású tengeri-szárazföldi hadművelet formájában. Az utóbbi akcióban részt vett volna az egész olasz flotta. A Duilio osztályú csatahajók a partraszálló csapatok tüzérségi támogatását biztosították volna, míg a Littoriók a távolsági fedezetet adták, és nekik kellett volna megállítaniuk a sziget felmentésére induló angol hajókat. Bevetésre került volna a flotta összes tengeralattjárója is. A Málta elfoglalására indítandó hadműveletnek az olasz vezérkar a C3, a német a Herkules fedőnevet adta.
     Az akció végrehajtásához azonban a hajóknak és a repülőknek összesen 70 ezer tonna üzemanyagra lett volna szükségük, melyet sem az olasz, sem a német parancsnokság nem tudott, és ami azt illeti, nem is nagyon akart előteremteni. A német vezérkar, Hitlerrel egyetértésben, másodlagos jelentőségűnek tartotta Málta elfoglalását, és véleményüket Rommel is osztotta. A német tábornok úgy vélte, csapatai már Egyiptom határán állnak, és ha egy utolsó lendülettel onnan is kiverik az angolokat, Málta végképp jelentéktelenné válik, és az utánpótlást a görög kikötőkből is meg lehet oldani. A rendelkezésre álló, amúgy is szűkös erőket tehát indokolatlanul osztanák meg Málta és Egyiptom között. Rommel szerint minden erejüket Egyiptom elfoglalására kell koncentrálni, melynek megszerzése után Málta jelentősége nullára csökken. A kevésbé optimista Kesselring ellentétes véleményen volt, és határozottan támogatta a máltai hadműveletet, ám a vezérkarral és Rommellel szemben az ő szavának nem volt döntő jelentősége.
     Az olaszok sem nagyon törték magukat a máltai invázióért, melyben leginkább csak a németek háta mögött megbújva akartak részt venni. Miután pedig a németek nem támogatták az akciót, ők is lemondtak a megvalósításáról. A német főparancsnokság, az OKW -Oberkommando der Wehrmacht- június 25-én elutasította az olasz kérést a máltai invázió támogatásáról, és ahhoz üzemanyagot sem tudtak adni az olaszoknak. Ezt követően az olasz főparancsnokság is ejtette a hadművelet gondolatát.
     Málta tehát megmenekült az inváziótól, ám az állandó légitámadások, és a tengeri blokád szinte elvágta a külvilágtól, és katonai szempontból majdnem sikerült semlegesíteni. A szigetre nehezedő nyomás tavasszal kissé csökkent, amikor a II. Fliegerkorps alakulatainak többségét az orosz frontra irányították át, s helyüket a kevésbé hatékony olasz légierő vette át.
     A helyzet ennek ellenére továbbra is kritikus maradt, igen súlyos volt az élelmiszer és az üzemanyag hiány. Málta angol kormányzója, Sir William Dobbie, a helyzetet a súlyosnál is súlyosabbnak minősítette. Meg is kapta a segítséget Londontól. Defetista magatartásáért rövidesen leváltották, és helyére Lord Gort-ot nevezték ki, akiből Churchill szerint nyilván jobban sugárzott a győzelemhez szükséges optimizmus.
    

La Valetta kikötője a háború előtt. Középen a Nelson és Malaya csatahajók.
Áprilisban a Calendar hadművelettel a britek megpróbálták megerősíteni a sziget légierejét. Ekkor jelentek meg első ízben a térségben az amerikai hadihajók. A Force H hajóin kívül a kötelékhez tartozott két amerikai romboló, és a Wasp anyahajó, melyről 48 Spitfire vadászgépet indítottak Máltára. A gépek rendben meg is érkeztek, a német légierő azonban már várta az érkezésüket. Alig néhány perccel azután, hogy az anyahajóról indított vadászgépek leszálltak, német bombázók jelentek meg a repülőtér felett, és a földön pusztították el valamennyi Spitfire-t.
     Hogy az utolsókat rúgó helyőrséget felszabadítsák az ostrom alól, júniusban az angolok, akikhez már kezdett áradni az amerikai erősítés, ismét egy nagyszabású hadműveletet indítottak, hogy utánpótlást juttassanak el a körülzárt szigetre. Hogy megosszák az ellenség erőit, a britek egyszerre két konvojt indítottak útnak Málta felé, egyet Gibraltárból, egyet pedig Alexandriából. A nyugati konvojt a Harpoon, a keletit a Vigorous hadművelet néven indított akciók juttatták volna célba.
     Az Angliából indított, öt teherhajóból álló nyugati konvoj két cirkáló és tíz romboló kíséretében június 12-én haladt át a Gibraltári szoroson. Itt csatlakozott hozzájuk egy hatodik kereskedelmi hajó, valamint a kíséretet erősítő újabb kötelék, a Force X, mely a Cairo cirkálóból, kilenc rombolóból, öt aknaszedőből, és négy gyorsnaszádból állt. A távolsági fedezetet a szintén Gibraltárból induló Force W adta, melynek kötelékébe tartozott a Malaya csatahajó, az Eagle és Argus anyahajó, három cirkáló, és nyolc romboló. Egy újabb kötelék, a két korvettből és egy tankhajóból álló Force Y, a hadihajók üzemanyag ellátását biztosította. A tankhajó nem Máltára tartott, hanem a többi hajórajtól lemaradva követte a flottát, hogy annak hajói szükség esetén fel tudjanak tankolni tartályaiból. Ezen kívül az angolok négy tengeralattjárót küldtek a Szardínia körüli vizekre.
     A tervek szerint a Force W Szardíniát elhagyva visszafordult volna Gibraltárba, míg a Force X végig kísérte volna a hajókat, egészen Máltáig. A Harpoon hadműveletet Alban Curteis altengernagy irányította.
     A keletről indított konvoj magját 11 kereskedelmi hajó, valamint a raktár és teherhajóként funkcionáló, bár erős légvédelmi fegyverzettel is felszerelt egykori csatahajó, a szebb napokat is látott Centurion képezte. A konvoj kíséretét 12 romboló, négy korvett, két aknaszedő, és két mentőhajó alkotta. A távolsági fedezetet az Indiai-óceánról átvezényelt hajókkal megerősített Mediterrán Flotta biztosította, mely nyolc cirkálóval, 14 rombolóval, és négy torpedónaszáddal futott ki Alexandriából. (A rossz időjárás miatt a naszádokat nem sokkal a kifutás után visszarendelték a kikötőbe. A visszafelé vezető úton az erős hullámzás miatt közülük egy el is süllyedt.) A flotta kilenc tengeralattjáróját a Tarantói-öbölbe küldték járőrözni. A konvojnak az Egyiptomban és Máltán állomásozó repülőgépek nyújtottak erős légifedezetet. A flottaparancsnok, Sir Henry Harwood tengernagy, aki a márciusban távozott Cunningham tengernagyot váltotta, Alexandriában maradt, a konvoj és a kísérőhajók közvetlen irányítása tehát ezúttal is Philip Vian ellentengernagy kezében volt.
    
Az olasz csatahajók.
Az olasz felderítésnek kezdetben csak a nyugati konvoj indulásáról volt tudomása, és a Supermarina ezek ellen akarta bevetni a felszíni flottát. Június 12-én értesültek róla, hogy a konvoj elhagyta Gibraltárt, s rögtön készültségbe helyezték a hajókat. A szokásos gyakorlatnak megfelelően az egyes kötelékek ezúttal is különböző kikötőkből futottak volna ki, és egy nappal később, a nyílt tengeren egyesültek volna.
     Az olasz parancsnokság azonban még aznap este értesült róla, hogy egy a gibraltárinál kétszer nagyobb, Alexandriából induló konvoj is útban van Málta felé. Azonnal törölték a korábbi utasításokat, és sebtében új terveket dolgoztak ki a keleti konvoj ellen. A nyugati konvoj ellen egy kisebb felszíni köteléken kívül csak repülőgépeket, tengeralattjárókat, és MAS naszádokat vetettek be.
     Az Alexandria felől érkező ellenséges erők leküzdésére végül június 14-én délután futottak ki az olasz flotta főerői Tarantóból és Brindisiből. A két csatahajón kívül a kötelékhez tartozott a Trento és Gorizia nehézcirkáló, két könnyűcirkáló, és 12 romboló. A hajók közül a Gufo radarral felszerelt Littorión kívül már egy másik olasz hadihajó, a Legionare romboló is fel volt szerelve egy német gyártmányú radarkészülékkel. A kötelékparancsnok ezúttal is Angelo Iachino tengernagy volt.
     Az angol felderítés nem sokkal a kifutás után észlelte az olasz köteléket, és már másnap a kora reggeli órákban megkezdődtek az olasz hajók elleni légitámadások. Az olaszok ezúttal is igen erős légvédelmi tűzzel fogadták a támadó repülőgépeket, mely miatt azok rendszerint túl nagy távolságról oldották ki torpedóikat. A csatahajó előtt járó cirkálók légvédelme azonban nem volt ilyen erős, és negyed hat körül az egyik Bristol Beaufort torpedója eltalálta a Trento nehézcirkálót. A hajó egy időre teljesen mozgásképtelenné vált, s Iachino két rombolót rendelt mellé, próbálják visszavontatni Tarantóba.
     Megjelentek a színen az első amerikai repülőgépek is. Az Egyiptomból induló B-24-es nehézbombázók több támadást intéztek az olasz hajók ellen, a magassági bombázások azonban ezúttal sem sok eredménnyel jártak. Negyed kilenc körül egy 227 kg-os bomba a Littorio 1. lövegtornyának tetején robbant, de gyakorlatilag semmilyen kárt nem tett benne. Egy közeli mellé pedig kisebb sérüléseket okozott a külső lemezekben.
     A főparancsnokság, mint rendesen, ezúttal is erős légifedezetet ígért Iachinónak, aminek, mint rendesen, ezúttal sem látták nyomát sem. A nap során csupán egyszer tűnt fel négy német Ju-88-as, melyek azonban kísérletet sem tettek arra, hogy megtámadják az angol gépeket, csak nagy magasságban elhúztak az olasz kötelék felett.
     A Trento eközben a két romboló kíséretében megpróbált visszavergődni a kikötőbe. A még mindig égő cirkáló egyik hajtóművét sikerült üzembe helyezni, és a hajó önerőből próbált Tarantóba visszajutni. Messzire azonban nem jutott, balszerencséjére ugyanis kilenc óra után néhány perccel egyenesen az angol Umbra tengeralattjáró torpedóvető csövei elé sikerült manővereznie magát. A cirkálót legalább egy torpedó eltalálta, elülső lőszerraktára felrobbant, és a hajó perceken belül elmerült, magával rántva legénysége csaknem felét, 406 embert. Az 581 túlélőt a kísérő rombolók mentették ki.
    
A Trento nehézcirkáló.
Eközben megkezdődött a vesszőfutás az angol konvoj számára is. A légitámadások már 14-én elkezdődtek, és másnap fokozott erővel folytatódtak. A bombázók az első napon két teherhajót süllyesztettek el, másnap hajnalban pedig német torpedónaszádok elsüllyesztettek egy rombolót, és megrongálták a Newcastle cirkálót. A nap folyamán a német bombázók további három rombolóval végeztek, és megrongálták a Birmingham cirkálót is.
     Az angolok már 14-én tudomást szereztek az olasz hadihajók közeledéséről, s hogy az ellenséget megtévesszék többször is irányt váltottak. Egy felszíni összecsapás esetén az angol és ausztrál rombolóknak és cirkálóknak kevés esélyük lett volna az olasz csatahajókkal szemben, s leginkább csak abban bíztak, a légierőnek sikerül majd megállítani az ellenséget.
     Az állandó légitámadások és a Trento elvesztése dacára azonban az olaszok megállíthatatlanul közeledtek. A konvoj azonban messzebb volt, mint számították, és csak sötétedés után kerültek volna harcérintkezésbe velük. Ezt látva az éjszakai harcnak a gondolatától is rettegő Supermarina szokása szerint ismét beavatkozott a hadművelet irányításába, és utasították Iachinót, éjszakára vonuljon vissza, és csak másnap reggel újítsa fel a támadást a konvoj ellen. Az olasz kötelék tehát délután északkelet felé fordult, és ebben az irányban haladva egészen este 11-ig távolodott az angol konvojtól, amikor Iachino előbb nyugatra, majd délre fordult, hogy hajnalra ismét az angol hajók közelébe kerüljön.
     Nem sokkal azután, hogy az olasz hajók ismét délnek fordultak, vissza a konvoj felé, angol Wellington bombázógépek jelentek meg a kötelék felett, és az olaszok nagy bámulatára éjszakai torpedótámadást indítottak a csatahajók ellen. Az első gépek világítóbombákkal megvilágították a célpontokat, melyeket ezt követően hat másik gép vett támadás alá. A meglepett olaszok füstfüggöny mögé próbáltak bújni, azonban nem jártak sikerrel. 23.40-kor egy angol torpedó eltalálta a Littorio orrát.
     A találat érdekes próbatétel volt az olaszok számára. Két évvel korábban ugyanis Tarantónál egy ugyanilyen torpedó találta el a hajót, gyakorlatilag pontosan ugyanott, ahol most. A csatahajó akkor majdnem elsüllyedt, ám a vizsgálóbizottság azt állította, nem alapvető konstrukciós hibák, hanem a rossz felszerelés és az elégtelen kárelhárítás miatt. Most elérkezett az ideje annak, hogy a gyakorlatban is lássák, a Tarantónál szerzett tapasztalatok alapján végrehajtott változtatások mennyire voltak eredményesek.
     Az eredmények megnyugtatóak voltak az olaszok számára. A találat következtében megsérült rekeszen nem terjedt túl a vízbetörés, és nem voltak különösebben nagy szerkezeti károk sem. A hajóba mindössze 1600 tonna víz került -plusz 350 tonna az ellenárasztásra-, és minden berendezés üzemképes maradt, beleértve a víztelenítő szivattyúkat is. A robbanás nem követelt egyetlen áldozatot sem, és a csatahajó a kötelékben tudott maradni.
     Mindez azonban a Supermarinát nem nyugtatta meg. Miután értesültek a Littorio sérüléséről, és arról, hogy az angol konvoj este visszafordult Alexandria felé, háromnegyed egykor lefújták a hadműveletet, és visszarendelték a hajókat. A kötelék 16-án délután négykor ért vissza Tarantóba, anélkül, hogy egyetlen lövést is leadtak volna az ellenséges hajókra.
    
A tüzelő olasz csatahajók egy lőgyakorlaton.
Az angolok, az állandó légitámadások, és az olasz csatahajók fenyegető közeledésének hatására, este valóban feladták, és visszaindultak Alexandria felé. Miután az angol pilóták azt jelentették, hogy mindkét olasz csatahajót megtorpedózták, Harwood utasította Viant, folytassa az utat Málta felé. Vianhoz azonban ekkor érkezett meg a korábbi jelentés, mely arról szólt, hogy az olaszok ismét dél felé fordultak, ezért a parancsot felülbírálva –ezt az angol parancsnokok saját felelősségükre megtehették- folytatta a visszavonulást. Mikor másnap az angolok értesültek az olasz kötelék visszafordulásáról, Harwood ismét jelezte Viannak, ha a lőszer és az üzemanyag ezt lehetővé teszi, forduljon vissza Málta felé. A hajók lőszerkészlete azonban már 40 százalék alá csökkent, a rombolókon pedig kezdett vészesen kifogyni az üzemanyag, így az út folytatására nem volt lehetőség. Harwood egy ideig gondolkozott azon, hogy a négy leggyorsabb teherhajót leválasztja a kötelékről, és visszafordítja Málta felé, végül azonban elvetette az ötletet, és jóváhagyta a visszavonulást.
     Az angol hajókat a hazafelé vezető úton is végig támadták a német és olasz repülőgépek és tengeralattjárók. 16-án reggel a német U-205 elsüllyesztette a Hermione cirkálót. A hadművelet így végül teljes kudarccal végződött. Az angolok elvesztettek két teherhajót, három rombolót, és egy cirkálót, két másik teherhajó, három cirkáló, egy romboló, és egy korvett pedig súlyosan megrongálódott. Máltát egyetlen hajó sem érte el.
     Bár a konvoj veszteségeit teljes egészében a repülőgépek és a tengeralattjárók okozták, a hajók alapvetően az olasz felszíni flotta fenyegető közeledése miatt fordultak vissza. Az angolok elsősorban a csatahajóktól tartottak, hiszen nem tudtak velük mit szembeállítani, a légitámadásokkal pedig nem tudták megállítani őket, annak ellenére, hogy az olasz köteléknek ezúttal sem volt semmilyen légi fedezete.
     Alberto da Zara tengernagy (1889-1951). Az angolok nem arattak sokkal több sikert a keleti konvojjal sem. Ennek leküzdése szinte teljes egészében a német és olasz légierőre, a tengeralattjárókra és a torpedónaszádokra várt, az olasz felszíni flotta csak kisebb erőkkel képviselte magát. A két cirkálóból és öt rombolóból álló kötelék, melyet Alberto da Zara ellentengernagy irányított, azonban a vártnál is eredményesebben tevékenykedett.
     Az angol konvoj számára a szokásos vesszőfutással kezdődött az út. A hajók a Szardínián és Szicílián állomásozó német és olasz repülőgépek, tengeralattjárók, torpedónaszádok sorozatos támadásai közepette érték el a Szicíliai-csatornát, ahol a távolsági fedezet visszafordult Gibraltár felé, a konvoj megmaradt öt hajója pedig az út utolsó szakaszát a közvetlen kíséretet adó Cairo könnyűcirkáló, és kilenc romboló kíséretében próbálta megtenni. Az olasz flotta cirkálói és rombolói Pantelleria közelében támadták meg a konvojt, melynek hajói közül a többszöri összecsapásban a légierővel együtt újabb három teherhajót, valamint két rombolót süllyesztettek el. Az olasz oldalon csupán egy romboló szenvedett súlyosabb sérüléseket. A konvojból mindössze két teherhajó érte el Máltát, ezek közül is az egyik rakománya nagyrészt megsemmisült egy aknarobbanás, és az azt követően kitört tűz eredményeképp. A hadművelet eredménye tehát mindössze annyi volt, hogy a Málta pillanatnyi túléléséhez feltétlenül szükséges minimális ellátmányt óriási veszteségek mellett, de sikerült eljuttatni a szigetre. Akkor ez nem tűnt túl nagy sikernek, de lehetővé tette, hogy az ostrom alatt álló sziget kitartson még néhány hétig, a következő konvoj érkezéséig.
     Az olaszok győzelmet ünnepeltek, hiszen az egyik konvojt visszafordulásra kényszerítették, a másikat pedig majdnem teljesen megsemmisítették. Da Zara köteléke a háború egyetlen, egyértelmű olasz tengeri győzelmét aratta, még ha ez nem is volt valami igazán nagyszabású diadal. A flotta általában véve jól teljesített, és a csatahajók puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy meghátrálásra késztessék a keleti konvojt. A főparancsnokság most először, és mint később kiderült, egyben utoljára, elégedett volt a haditengerészet teljesítményével. Mussolini sorra látogatta a hadműveletből visszatérő hadihajókat, és szórta a kitüntetéseket.
     A hajók sikere felett érzett örömet némileg beárnyékolta, hogy a flotta ezúttal is nagyon elégedetlen volt a légierő által nyújtott támogatással, pontosabban annak teljes hiányával. A megígért repülőgépeknek, mint rendesen, ezúttal se látták nyomát sem, ellenben az angol légierő teljesítménye, különösen a csatahajók ellen végrehajtott parádés éjszakai torpedótámadás, igen mély benyomást tett az olasz tisztekre.
     A tengelyhatalmak erői a tengeri győzelmekkel együtt a szárazföldön is fényes diadalokat arattak. Rommel mélyen benyomult Egyiptomba, s az olasz parancsnokság és Kesselring véleményével mit sem törődve újabb támadásra készült az angol hadsereg utolsó védővonala ellen. A júliusra tervezett támadás azonban az észak-afrikai erők kimerültsége miatt nem járt sikerrel. Az olasz flotta egyébként sem ekkor, sem máskor nem nyújtott semmilyen közvetlen segítséget a szárazföldi csapatoknak.
     Ennek ellenére is úgy tűnt, a britek Észak-Afrikában az összeomlás szélén állnak, és már csak egyetlen lökés kell ahhoz, hogy a szakadékba taszítsák őket. Mussolini már átszállítatta Afrikába azt a fehér lovat is, melyen be akart vonulni Alexandriába.
     A kényszerű késlekedés azonban végzetesnek bizonyult. A németek ezzel időt adtak az angoloknak, akikhez a nyár folyamán végre özönleni kezdett az Amerikából érkező hadianyag. Őszre a britek már olyan túlerőben voltak, ami reménytelenné tette a németek számára az offenzíva sikeres folytatását.
    
Lazuló angol tengerészek az Indomitable fedélzetén, 1942 augusztusában.
Miután Málta helyzete továbbra is válságos volt, és a szigeten tárolt készletek a minimálisra leszorított fejadagok mellett is legfeljebb néhány hétig biztosították a lakosság és a katonaság ellátását, augusztusban a britek újabb kísérletet tettek a blokád áttörésére. Ezúttal úgy döntöttek, nem forgácsolják szét erőiket, hanem csak egyetlen, de hatalmas erőkkel biztosított konvojt indítanak útnak Málta felé. A Pedestal hadműveletben a britek felvonultattak majdnem mindent, ami a tengeren megmaradt nekik. A 14 kereskedelmi hajót három anyahajó, az Illustrious, az Indomitable, és az Eagle, két csatahajó, a Nelson és a Rodney, valamint hét cirkáló és 32 romboló kísérte. Egy negyedik anyahajó, a Furious, néhány romboló kíséretében egy a Pedastallal egy időben végrehajtott külön hadművelet keretén belül 37 Spitfire vadászgépet juttatott el Máltára. Ez a hadművelet egyben az ellenség megtévesztésére is szolgált.
     Először úgy látszott, az augusztus 10-én indított hadművelet ismét katasztrófával fog végződni. A német és olasz bombázók, majd a torpedónaszádok, végig nyírták a köteléket, egy német tengeralattjáró pedig már az indulás utáni első napon elsüllyesztette az Eagle-t. Az Indomitable-t bombatalálatok tették harcképtelenné, két cirkáló és egy romboló pedig elsüllyedt. Odaveszett kilenc teherhajó is, egy pedig visszafordult Gibraltárba. Máltát végül négy kereskedelmi hajó érte el, köztük a legfontosabb, az Ohio tankhajó. A fedélzetéig a vízbe merült Ohiót két romboló vontatta be a kikötőbe, ahol nem sokkal később el is süllyedt, ám addigra rakományát már sikerült átszivattyúzni a sziget olajtartályaiba.
     A négy hajóval végül több mint 30 ezer tonna rakomány ért partot, közte a repülőgépek számára nélkülözhetetlen kerozin. Ez a mennyiség még mindig nagyon kevés volt a sziget igényeihez képest, de ismét néhány héttel kitolta az összeomlás határát. Később minden érintett egyetértett abban, ha ez a szállítmány nem érkezik meg, Málta két héten belül kapitulációra kényszerült volna.
    
A mozgásképtelen, az elsüllyedés szélén álló Ohiót bevontatják La Valetta kikötőjébe.
Az olasz felszíni flotta gyakorlatilag semmit sem tett azért, hogy a konvoj célbajutását megakadályozza. Az üzemanyaghiányra való hivatkozással a Supermarina megtagadta a csatahajók bevetését, és végül csak egy három nehézcirkálóból, három könnyűcirkálóból, és hét rombolóból álló köteléket indítottak támadásra, a júniusi konvojcsata után villámgyorsan sztárrá avanzsált Alberto da Zara parancsnoksága alatt. A kötelék számára csak úgy tudták a kifutáshoz szükséges üzemanyagot előteremteni, hogy még a csatahajók olajtartályaiból is kiszivattyúzták az ott található maradékot.
    A torpedótalálatot kapott, égő Bolzano. Addigi tapasztalataik alapján a németek semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottak az olasz haditengerészetnek, és azok kérését elutasítva Kesselring megtagadta, hogy német repülőgépeket vezényeljenek az olasz hajók védelmére. A tábornagy úgy gondolta, repülőgépeit sokkal hasznosabban használja fel, ha azokkal közvetlenül a konvojt támadja, és nem a semmire se jó olasz hadihajóknak ad velük fedezetet.
     A köteléket már eleve azzal a szokásosnak mondható utasítással indították útnak, hogy a legkisebb kockázatot se vállalják. Riccardi azonban még ezt a legkisebb kockázatot is túl soknak érezte, és már az indulás utáni első éjszaka visszarendelte a köteléket a kikötőbe. Visszatérőben az angol Unbroken tengeralattjáró megtorpedózta a Bolzano és Muzio Attendolo cirkálókat. Az Attendolót eltaláló torpedó letépte a hajó orrát, a cirkáló kijavítása három hónapot vett igénybe. A Bolzano olyan súlyosan megsérült, hogy a legközelebbi szárazföldön, Panarea szigeténél, partra kellett futtatni. A hajót következő hónapban kiemelték, és Nápolyba vontatták, kijavításával azonban a háború végéig sem végeztek. Ahogy Da Zara később megjegyezte, ennél nagyobb veszteséget akkor sem szenvedhettek volna, ha vállalják az összecsapást az ellenséggel.
     Ha az olasz flotta ismét vállalja a harcot, mint júniusban, az angol konvoj maradékát is elpusztíthatták volna, vagy legalábbis további veszteségeket okozhattak volna az ellenségnek. Ha ezt teszik, Málta még az ősz beállta előtt kapitulál, és az olaszok akadálytalanul szállíthatták volna az utánpótlást Rommel csapatainak. Riccardi azonban ezúttal is azt tekintette az előtte álló messze legfontosabb feladatnak, hogy őrizgesse, és védje minden veszélytől a flotta hadihajóit. A csatahajók soha többé nem indultak harci bevetésre, noha augusztusban szolgálatba állt a harmadik Littorio osztályú hajó, a Roma is. A megmaradt cirkálók szintén nem vettek részt komolyabb harci cselekményekben.

A Málta felé tartó Vittorio Veneto és Littorio 1943 szeptember 11-én.

A vég.

    Az olasz flotta semmit nem tett a novemberi észak-afrikai partraszállások megakadályozása, vagy legalább megzavarása érdekében, és nem mozdult akkor sem, amikor novemberben egy Alexandriából induló konvoj feltörte a máltai blokádot, és lényegében felszabadította a szigetet az ostrom alól. Máltára a továbbiakban ismét zavartalanul juthattak el a szállítmányok. Az olasz haditengerészet egyetlen, viszonylag aktív alakulata továbbra is a Decima MAS maradt, amely decemberben újabb sikereket ért el, amikor a szövetségesek által megszállt algíri kikötő elleni támadás során két teherhajót elsüllyesztett, hármat súlyosan megrongált.
     Az olasz haditengerészetet még augusztusban átszervezték, hogy a szövetséges erők várható észak-afrikai partraszállásaira gyorsabban tudjanak majd reagálni. A flotta fő támaszpontjait ezúttal nem az olasz félsziget keleti oldalán, hanem nyugaton jelölték ki. Az új rendszerben a flotta fő támaszpontjai Nápoly, La Maddalena, Cagliari, és Messina kikötői lettek volna. A Supermarina tehetetlenkedése és ráérős ügyintézése miatt azonban a flotta még novemberben is a régi támaszpontokon állomásozott, és az átcsoportosításra végül csak a szövetséges erők november kilencedikei partraszállásai után került sor. Az olasz haditengerészet Tarantóban álló főerői így semmit nem tudtak tenni az algériai partraszállások megakadályozására, bár persze ha közelebb vannak, se nagyon lett volna esélyük az ellenség elsöprő túlereje miatt.
     Ekkor már a németek is csak elrettentő erőként számítottak az olasz flottára, és nem is követelték annak bevetését. A keleti kikötőkbe való átirányításukat viszont ők is szorgalmazták, hogy jelenlétükkel minél nagyobb ellenséges erőt kössenek le.
     Ekkor igazából már teljesen mindegy volt, mekkora erőket kötnek le az olasz csatahajók. Az észak-afrikai erők helyzete teljesen reménytelen volt, amit az olaszok gyorsan be is láttak, a németek viszont nem. Ők az utolsó emberig tartani akarták az utolsó tunéziai állásokat, hogy minél tovább Afrikában tartsák a szövetséges erőket és késleltessék azok további előrenyomulását Olaszország, és Dél-Franciaország felé. Az olaszok ezzel szemben minél gyorsabban ki akarták üríteni Tunéziát, hogy minden erőt Olaszországban tudjanak koncentrálni, és ott megállítani, s jó esetben visszaverni a partraszálló ellenséget.
     Az olasz elképzelés valamivel épkézlábabb volt, mint a német, de azt már szemmel láthatóan ők sem fogták fel, az amerikai erők beérkezését követően mekkora túlerővel állnak szemben. A flotta ezt nemsokára a saját bőrén kezdte érezni, amikor december elején megindultak a kikötőben horgonyzó olasz hadihajók elleni légitámadások. Az új észak-afrikai repülőterekről egész Olaszország az amerikai bombázók hatótávolságán belülre került, és az abszolút légifölény birtokában levő amerikaiak minimális ellenállás mellett támadhattak szinte bármit az országban. A csatahajókat az első súlyos támadások után visszavonták Nápolyból La Speziába, de teljes biztonságban már ott sem voltak.
    

A Vittorio Veneto áthalad a tarantói külső és belső kikötőt összekötő szűk csatornán. A nem mindennapi látványosságra mindig sok bámészkodó gyűlt össze, akik szó szerint karnyújtásnyi távolságból figyelhették meg a csatahajókat.
1943 első hónapjaiban számos személycserére került sor az olasz katonai vezetésen belül. Április ötödikén az operatív flotta élén Angelo Iachinót a jó szakmai hírnévnek örvendő, és a haditengerészeten belül nagyon népszerű Carlo Bergamini altengernagy váltotta. Iachinót egyébként nem azért váltották le, mert elégedetlenek voltak vele, hanem csak azért, mert kitöltötte azt az időt, amit egy tiszt ebben a beosztásban eltölteni szokott. (Rendszerint két-három év.)
     Még nagyobb jelentőségű változás volt, amikor a Comando Supremo vezetését is leváltották. Az addigi főparancsnok, Ugo Cavallero, azok közé az olasz tisztek közé tartozott, akik kiváló és elismert elméleti szakemberek voltak, ám képtelenek voltak a gyakorlatban is kamatoztatni elméleti tudásukat. Cavallero szinte mindenben kudarcot vallott, s februárban Vittorio Ambrosio került a helyére. Elődjével ellentétben Ambrosio erősen németellenes beállítottságú volt, ami tovább növelte a feszültséget a német és az olasz vezérkar között. Az ellentétek ezúttal is a tunéziai helyzet körül éleződtek ki. A németek továbbra is tartani akarták az állásokat, az olaszok ellenben a kiürítés mellett érveltek. A haditengerészet a német kérés ellenére sem volt hajlandó további rombolókat a konvojok védelmére átirányítani, azokat inkább a csatahajók védelmére tartották vissza.
     A csapatok ellátása végett az olaszok továbbra is kénytelenek voltak konvojokat –többnyire egy-két teherhajóval- indítani az afrikai partok felé, ám ezeket már csak a kisebb hadihajók védelmezték. A veszteségeik ezeknek is egyre riasztóbb méreteket öltöttek, elsősorban az ellenség nyomasztó légifölénye miatt.
    
Amerikai légitámadás a La Speziában horgonyzó olasz flotta ellen.
A csatahajók ezzel szemben tulajdonképpen nem csináltak semmit. A flotta csupán gyakorlatokat tartott, melyek jó eredményekkel zárultak. A gyakorlatokon elért kiváló eredmények láttán az olasz tengernagyok elégedetten veregették egymás vállát, ám az fel sem merült bennük, hogy a flottát élesben is bevessék. A csatahajók és a cirkálók a kikötőkben álltak, ágyúik a kikötő bejáratát védelmezték, légvédelmi fegyverzetük pedig a város légvédelmét erősítette. Riccardi és társai alighanem ezt tartották a tökéletes partvédelemnek, és a nagy hadihajók legcélszerűbb felhasználási módjának.
     A flottaparancsnokság természetesen azt mondta, amit az ilyen helyzetekben a tengernagyok általában mondani szoktak, vagyis hogy a flottát ők a nagy, végső, döntő ütközetre tartogatják. Az olasz parancsnokság ezt a végső ütközetet a Szardínia körüli vizeken várta, mivel meg voltak győződve róla, hogy a szövetséges erők Észak-Afrika után erre fognak továbbnyomulni. A Supermarina márciusban biztosította is a Rómába látogató Dönitz tengernagyot, a német haditengerészet új parancsnokát, hogy a flottát haladéktalanul be fogják vetni, ha a szövetségesek partraszállást kísérelnek meg Szardínián. Ugyanekkor ismét panaszkodtak az üzemanyaghiányra, és támogatást kértek a németektől. Talán mert tudták, hogy azok úgyis elutasítják azt.
     A konvojok mellé azonban továbbra sem voltak hajlandók rombolókat átvezényelni, az egyre ingerültebb német követelések ellenére sem. Erre Dönitz újabb, májusi látogatása sem tudta rávenni őket.
     Az észak-afrikai erőknek már mindenképpen végük volt, és a következő napokban a maradék csapatok is elhagyták Tunéziát, már ha éppen el tudták hagyni. Az olaszok a kiürítés biztosítására sem voltak hajlandóak bevetni a flottát.
    
Indulásra kész repülőgépek a Formidable fedélzetén, az észak-afrikai partraszállásnál.
A már várt szövetséges partraszállásra végül július tizedikén került sor, de nem Szardínián, hanem Szicíliában, ahol a főparancsnokság véleményével ellentétben az olasz haditengerészet számított is rá. A La Speziában és Genovában horgonyzó hajók kazánjait felfűtötték, de aztán ennyiben is maradt a dolog. Az olasz haditengerészet ekkor már gyakorlatilag nem állt másból, mint a Littorióból és a Vittorio Venetóból –a bombatalálatokat kapott Romát éppen javították-, öt cirkálóból, és kilenc rombolóból. Bevetésüknek az ellenség elsöprő túlereje mellett már nem is volt sok értelme.
     A csatahajók visszatartásával a németek is egyetértettek, ám úgy vélték, a cirkálókat és a rombolókat be kellene vetni, hogy legalább megzavarják az ellenség tengeri hadműveleteit. Riccardi természetesen kapásból elutasította a javaslatot.
     A hajókon most már mindenki számára érezhető volt a legénység harci moráljának drasztikus romlása is. Jelentéseikben a tengernagyok többször is megemlítették, a tengerészek még engedelmeskednek a kapott parancsoknak, ám legalábbis kétséges, harcba lehetne e vinni őket.
     1943 július 25-én véget ért Olaszországban a fasiszta korszak. A király menesztette Mussolinit –akit azonnal őrizetbe is vettek-, és helyére az olasz hadsereg korábbi főparancsnokát, Pietro Badoglio marsallt nevezte ki a kormány élére. Az új kormány titokban azonnal fegyverszüneti tárgyalásokat kezdett a szövetséges erőkkel. A nagy titkolózás persze hatástalan volt, a németek elég pontosan értesültek mindenről. A változások a flottát sem hagyták érintetlenül. A fasiszta rendszerhez köthető nevű hajókat haladéktalanul átkeresztelték, a Littorióból például Italia lett. Mussolini bukásának napján azonnal menesztették Riccardit is, helyét a Supermarina élén Raffaele de Courten altengernagy foglalta el.
     Július 31-én a flottát is újból átszervezték, és két csoportra osztották. A La Speziában és Genovában állomásozó első csoport a három Littorio osztályú csatahajóból, öt cirkálóból, és nyolc rombolóból állt. A Tarantóban állomásozó második csoport a két reaktivált Duilio osztályú csatahajóból, három cirkálóból, és két rombolóból állt. Ez utóbbi, meglehetősen csekély harcértéket képviselő csoport feladata lényegében már csak a Tarantói-öböl védelme volt, másra nem is nagyon lehettek alkalmasak.
    
Az utolsóként elkészült, bevetésre már nem kerülő olasz csatahajó, a Roma.
A főerők bevetésére az olasz tengernagyok még mindig egyre újabb és újabb terveket szövögettek. Az ellenség már Róma felé nyomult előre, de ők még mindig Szardínia miatt aggódtak, és nagy buzgalommal készülődtek a csatahajók bevetésére, egy itteni angolszász partraszállás esetén.
     Az események azonban ezúttal is túlléptek rajtuk. A Badoglio kormány szeptember harmadikán titokban fegyverszüneti megállapodást kötött a szövetségesekkel. Az eredeti olasz elképzelésekkel ellentétben azonban ez a megállapodás a gyakorlatban nem volt egyéb, mint feltétel nélküli kapituláció. A megállapodás értelmében valamennyi olasz kereskedelmi és hadihajónak a szövetségesek által ellenőrzött kikötőkbe kellett vonulniuk.
     A főparancsnokságnak valahogy be kellett adnia ezt a keserű pirulát a haditengerészetnek. A tengernagyok ugyanis addig úgy képzelték, a megadásra tisztességes feltételek mellett kerül majd sor, a hajók olasz kézben maradhatnak, és javasolták, ajánlják fel azok csatlakozását az Indiai- és a Csendes-óceánon Japán ellen harcoló angolszász tengeri erőkhöz.Carlo Bergamini tengernagy (1888-1943).
     A fegyverszüneti feltételekről kiszivárgó első hírek nagy felzúdulást váltották ki a flotta parancsnokságán belül. Bergamini tengernagy, akit csak szeptember nyolcadikán tájékoztattak a részletekről, kijelentette, inkább elsüllyeszti a hajókat, minthogy ilyen feltételek mellett átadja őket az angoloknak. De Courten azonban határozottan megtiltotta az önelsüllyesztést, és elvetette Bergamini azt a javaslatát is, hogy megadás helyett inkább vigyék a flottát egy utolsó, reménytelen, ám dicsőséges ütközetbe. Némi huzakodás után Bergamini, dühöngve ugyan, de elfogadta a parancsnokság utasításait -azzal a feltétellel, hogy a hajóknak nem kell bevonniuk zászlaikat-, és felkészítette a flottát a kifutásra.
     Az olasz vezetés közben még egy utolsó húzással próbálkozott, hogy a németek és angolok által megszállt ország függetlenségének legalább a látszatát megőrizze. Úgy tervezték, a kormány és a király áthajózik Szardíniára, és ott La Maddalenai székhellyel alakítanak új, független(nek látszó) kormányt. Az elképzelést az utolsó pillanatban jóváhagyatták a szövetséges tengeri erők főparancsnokával, a Földközi-tengerre visszatért Cunningham-el is.
     Szeptember kilencedikén kora hajnalban az olasz flotta megmaradt hajói a La Maddalena-i úti céllal futottak ki kikötőikből. A kormányt és a királyt egy romboló szállította volna a szigetre. A németekkel azt közölték, a flotta a Nápoly és Palermo környékén gyülekező -a salernói partraszállásra készülő- angolszász hajók ellen indul. Az angolok javasolták, hogy a várható német légitámadások miatt már nyolcadikán este induljanak, hogy az út nagyját éjszaka tudják megtenni, az olasz parancsnokság azonban, talán mert alulbecsülte a német légierő részéről fenyegető veszélyt, nem fogadta meg a javaslatot, és csak másnap, kilencedikén, hajnali háromkor futottak ki a kikötőből.
    A Roma felrobbanása. A németek azonban ezúttal is pontosan tudtak mindent az olasz tervekről, és csúnya meglepetést készítettek volt szövetségeseiknek. Alig néhány órával az olasz hajók tervezett érkezése előtt, kilencedikén hajnalban, német csapatok szálltak partra Szardínián, és néhány óra leforgása alatt megszállták a sziget nagy részét, elsősorban az ideiglenes fővárosnak szánt La Maddalenát. (Ugyanekkor az olaszországi területeket is megszállták, gyakorlatilag minden ellenállás nélkül. A fegyverszünet bejelentését követően ugyanis az olasz katonák majdnem fele eldobálta fegyvereit, és egyszerűen hazament. A németek néhány nap alatt 42 olasz hadosztályt fegyvereztek le, szinte puskalövés nélkül.)
     A főparancsnokság délelőtt értesült róla, hogy a németek megelőzték őket. Délben utasították a flottát, Szardínia helyett az algériai Bone kikötője felé vegyék az irányt. Az új parancs vételét követően a már a Bonifaco-szoros bejáratánál hajózó Bergamini 180 fokos fordulatot tett hajóival, és az afrikai partok felé fordította őket. A hajók a szokásos módon ezúttal sem láttak semmit az ígért légifedezetből. A légierő helyi parancsnoksága mindössze négy vadászgépet tudott a flotta rendelkezésére bocsátani, de azok se találták meg a köteléket.
     A német légifelderítés délelőtt óta nyomon követte az olasz kötelék mozgását, és alig negyedórával a fordulás után megjelentek a támadásukra kirendelt bombázók is. Összesen 28 darab Do-217 bombázó támadta az olasz hajókat, az új, és nagyon hatékonynak bizonyuló fegyverrel, a Ruhrstal SD 1400, vagy ismertebb nevén a Fritz X irányított siklóbombával. Az 1570 kg-os, 320 kilós robbanótöltetet tartalmazó bombát a német gépek hatezer méter magasságról tudták indítani, ahol az olasz hajók légvédelme, mely négyezer méteres magasság felett már nem tudott hatásos tüzet kifejteni, nem nagyon tudott kárt tenni bennük. A támadás végeredménye jól ismert. A Roma két találatot kapott, melyek következtében a 2. lövegtorony lőszerraktára felrobbant. A harci bevetésben soha részt nem vett csatahajó kettétört, és a legénység 1352 tagjával, köztük Bergamini altengernaggyal, elsüllyedt. A rombolók csak 622 tengerészt tudtak kimenteni.
     Az Italia, az ex-Littorio, egy találattól, és egy közeli mellétől súlyosan megrongálódott, de képes volt a kötelékben maradva folytatni útját az új célként kijelölt Málta felé, ahová a megtépázott olasz flotta szeptember 11-én futott be. A hajók a nyílt Madliena-öbölben vetettek horgonyt, az angolszász újságok pedig elégedetten jelenthették: „Még egy flotta, amely nem került Hitler kezére!”. A tarantói hajóraj megérkezése után a flotta parancsnokságát Alberto da Zara altengernagy vette át, és a hajók 14-én az ő vezetésével indultak tovább Alexandria, és az internálás helyszínéül kijelölt Szuezi-csatorna felé.

A robbanás után oldalára dőlő, süllyedő Roma. A 2. lövegtorony jól láthatóan hiányzik, az első kémény felső része letörött, a parancsnoki híd megrongálódott.

    Az olasz haditengerészet második világháborús szereplése ezzel még mindig nem ért teljesen véget. A flotta állományának nagyobbik része a szövetségesek oldalára állt át, és internálásba került, kisebb erők azonban aktívan részt vettek a németek elleni harcokban is. A flotta főerői a Szuezi-csatornában félreállítva, angol őrizet alatt töltötték a háborúból hátralevő időt.
     Az olasz tengernagyok próbálták ugyan rásózni a hajókat az angolokra, és elérni azt, hogy az angolszász erőkkel szövetségben azokat bevessék Japán ellen, azonban nem jártak sikerrel. A britek nem bíztak meg az olaszokban, és az átállásuk ellenére sem tekintették szövetségesüknek őket.
     A flotta egyes alakulatai, így például a Decima MAS állományának nagyobbik része, megmaradt elvhű fasisztának, és a salói köztársaság tengeri erejeként a németek oldalán harcolva fejezték be a háborút. Használható nagy hadihajójuk nem maradt, és a totális angolszász tengeri és légifölény mellett ha maradt volna, se lett volna értelme azokat bevetni. A továbbiakban tehát elsősorban a torpedónaszádok és a különleges alakulatok kerültek bevetésre az angolszász erők ellen.
     A Decima MAS elvileg a salói köztársaság fejének, Mussolininak volt alárendelve, a gyakorlatban azonban ugyanúgy nem törődtek a vén pojácával, mint a németek. Az alakulat elvileg az olaszországi német német főparancsnokság alárendeltségébe tartozott, de nagy önállóságot élveztek, és olasz zászló alatt harcoltak. A háború végére tulajdonképpen a Decima MAS zászlaja alatt gyűltek össze azok az olasz fegyveres erők, melyek meggyőződésből tartottak ki a németek mellett, és nem engedelmeskedtek sem Mussolininak, sem a többi olasz fegyveres alakulatnak. Valerio Borghese vezetése alatt a háború végén már mintegy 18 ezer ember állt, akiknek a többsége természetesen nem a tengeri hadműveletekben vett részt, hanem a szárazföldön harcolt. Elsősorban az olasz és a szerb kommunista partizánok ellen, de a fronton, az angolok ellen harcolva is kivívták a németek megbecsülését.Egy maiale akcióban.
     Mussolini, akinek a tényleges uralma ekkor már nem nagyon terjedt túl irodája falain, megpróbálta saját irányítása alá vonni a már komoly fegyveres erőt képviselő Decima MASt, és 1944 januárjában letartóztatta Borghese-t. A hír hallatán azonban az alakulat fegyveres erői megindultak Salo felé, és alighanem csak a németek gyors közbeavatkozása mentette meg Mussolinit attól, hogy a saját fasisztái végezzék ki.
     Borghese így a háború végéig tovább harcolt a németek oldalán, majd 1945 májusában a partizánok fogságába esett. A kivégzéstől egy amerikai tiszt mentette meg, aki amerikai egyenruhába öltöztetve csempészte ki Rómába. Ott a háború után 12 év börtönre ítélték, de már 1949-ben szabadon bocsátották. Borghese élete végéig hithű fasiszta maradt. 1970-ben fasiszta puccsot szervezett az olasz kormány ellen, a puccskísérletet azonban, bár az jól indult, nem vitte végig. Hogy miért nem, az azóta is sok találgatásra ad okot, ugyanúgy, mint a herceg négy évvel későbbi, gyanús körülmények között bekövetkezett váratlan halála.
     Cavagnari és Riccardi olyan véget értek, amilyen véget a magukfajta, rendszeres és módszeres életet kedvelő, a stresszt és az izgalmakat kerülő emberek érni szoktak. 90, illetve 88 éves korukban ágyban, párnák között haltak meg. Iachino is szép hosszú életet élt, 1976-ban, 87 éves korában halt meg. 1943 után már nem töltött be fontosabb szerepet a flottánál, s 1954-ben tengernagyként vonult nyugdíjba. A háború után a többi tengernagyhoz hasonlóan ő is megírta az emlékiratait, melyben –szintén kollégáihoz hasonlóan- főleg saját döntéseit igyekezett magyarázni, és mentegetni, illetve a kudarcok felelősségét másokra kenni.
     Iachino könyveiben az egyik fő mumus korábbi felettese, Inigo Campioni tengernagy volt, akinek a hibás döntései okozták Iachino szerint a háború első hónapjainak a kudarcait. Campioni már nem tudott védekezni a vádak ellen. Miután kibukott a Supermarina vezetéséből, a görög szigetek területi parancsnokságának élére nevezték ki. A szigetek német megszállását követően, 1943 szeptemberében, a németek letartóztatták, és egy lengyelországi fogolytáborba szállították. Innen később visszavitték Olaszországba, ahol megpróbálták rávenni, vállaljon szerepet a Saloi Köztársaság vezetésében. A tengernagyot azonban a halálos ítélettel fenyegetőzve sem lehetett rávenni arra, hogy együttműködjön a fasiszta rezsimmel, így végül 1944 májusában, Párma főterén kivégezték.

Égő hajók Algír kikötőjében 1943 júniusában, egy német bombatámadás után. Az előtérben az amerikai Savannah cirkáló.

    Az olasz haditengerészet háborús szereplésének, sőt, magának az olasz haditengerészetnek a megítélése a szakirodalomban általában eléggé negatív, az utóbbi időkben megjelenő munkák némileg árnyaltabb véleménye ellenére is. A flotta látványos kudarcai homályba borították azt is, amit ténylegesen megtettek. Elsősorban azt, hogy minden felkészületlenség és szervezetlenség dacára azért mégiscsak megoldották valahogy az észak-afrikai erők utánpótlásának a szállítását. Erre vonatkozólag a szakirodalomban néha meghökkentő dolgokat lehet olvasni, például azt, hogy az angol flotta és légierő ezeknek a szállítmányoknak a hatvan százalékát (!) elsüllyesztette. A statisztika azonban egyáltalán nem ezt mutatja. A kimutatások szerint a tengeri úton útnak indított hadianyag szállítmányok 88 százaléka, a csapatszállításoknak pedig a 92 százaléka megérkezett a célkikötőbe. Persze hogy onnan eljutottak e még valahová, az más kérdés. Az angol hajók és repülőgépek rendszeresen támadták az olasz kézen levő afrikai kikötőket, és megérkezésüket követően sok kereskedelmi és hadihajót süllyesztettek el azokban.
     Ha pedig sikerült a rakományt kirakodni, a kikötőkből még igen hosszú út állt előttük a frontvonalig. A főleg Tripoliba érkező szállítmányoknak jó kétezer kilométert kellett megtenniük, mire elértek Rommel El-Alamein előtt álló csapataihoz, s e hosszú út alatt szinte folyamatosan támadta őket az angol légierő. Valahogy senkinek nem jutott eszébe, hogy az utánpótlást talán célszerűbb volna a görög kikötőkből indítani, közvetlenül a frontvonal mögött fekvő kikötőkbe. Ezen a területen persze nem voltak felszerelt kikötők, de azért csak találtak volna néhány alkalmas öblöt, ahol egy-két ideiglenes mólót létesítve a kisebb hajókból ki tudták volna rakodni a szállítmányukat.
     A háború során az olaszok 1200 konvojt indítottak útnak Líbiába, majd az utolsó hónapokban Tunéziába. Miután az itteni kikötők kis befogadóképességűek, és rosszul felszereltek voltak, a konvojok túlnyomó többsége legfeljebb 3-4 hajóból állt. A nagyszámú konvoj biztosítása igen nagy feladatot rótt az erre a feladatra –is- teljesen felkészületlen olasz haditengerészetre, amely azonban ennek ellenére elég hatékonyan tevékenykedett ebben a szerepben. Ennek azonban meg is fizették az árát, a konvojt kísérő hajók, rombolók és torpedónaszádok, hatalmas veszteségeket szenvedtek. A háború elején főleg az angol tengeralattjáróktól, és az éjszaka az olasz konvojokra vadászó, radarral felszerelt angol rombolóktól, a háború második felében pedig az egyre nyomasztóbb fölényben levő angol és amerikai légierőtől.
     A flotta 1941 végétől egész sikeresen látta el Málta blokádját is. A sziget 1942 tavaszára közel került az összeomláshoz és a kapitulációhoz, s céltudatosabb vezetés mellett az olaszok anélkül is megszerezhették volna, hogy inváziót indítottak volna a sziget ellen. Az olasz hadvezetésnek azonban nem nagyon volt semmiféle koncepciója, elképzelése arról, hogy tulajdonképpen mit is akar elérni a háborúval, és hogyan akarja megvívni azt.
     Ez a koncepciótlanság fokozottan igaz az olasz haditengerészet vezetésére is. A két háború közötti években kiváló olasz szakkönyvek és elemzések jelentek meg a jövő tengeri háborújának alapelveiről, azonban úgy tűnik, az olasz tengernagyoknak a gyakorlatban nem nagyon sikerült eldönteniük, mit is akarnak csinálni, hogyan akarnak harcolni, illetve, hogy akarnak e harcolni egyáltalán?
    

A Málta előtt horgonyzó Littorio.
Az embernek néha határozottan az a benyomása, az olasz haditengerészet vezetése az osztrák-magyar haditengerészet első világháborús „stratégiáját” utánozta. A tengernagyok szemmel láthatóan azt tekintették legfőbb feladatuknak, hogy megőrizzék a flottát a háború utánra. Az az az időszak, mely alatt a nagy olasz hadihajók viszonylag aktívak voltak, nem a flottavezetésnek volt köszönhető, hanem inkább Mussolinak és Cavallerónak, akik, ha szabad így fogalmazni, folyamatosan rugdalták Riccardi seggét, mozduljon már meg végre. Ha Riccardin múlik, legszívesebben nyilván bezárta volna a hadihajókat egy nagy páncélszekrénybe, és zsebre vágta volna a kulcsot.
     Az o-m haditengerészettel való analógia azonban egy döntő ponton teljesen fals. A flotta ugyanis teljesen jelentéktelen tényező volt a Monarchia szempontjából. Nem lett volna képes sem olyan győzelmet aratni, sem olyan vereséget szenvedni, ami a háború sorsát érdemben befolyásolja. A háború kimenetele szempontjából majdnem mindegy volt, a flotta mit csinál, illetve hogy csinál e egyáltalán valamit.
     Olaszország helyzete ettől pont 180 fokban eltért. Az országnak a flotta volt az egyetlen esélye a győzelemre. És ez az esély szerény véleményem szerint határozottan megvolt. A francia flotta gyors lenullázása után az olaszoknak „csak” a Royal Navy-vel kellett megküzdeniük, mely ugyanekkor le volt kötve az Atlanti-óceánon is, a németek ellen. Az olasz flotta ellen a britek túlerőt tudtak volna kiállítani Gibraltárban, vagy Alexandriában, de a kettőn együtt egyszerre nem. (A teljes erőt nem is vonhatták össze Alexandriában, mivel Gibraltárban mindig erős köteléket kellett állomásoztatni, hiszen innen tartották szemmel az Atlanti-óceán középső részét is.) A két támaszpont közötti összeköttetést pedig az olasz félszigetről és Szicíliából könnyen el lehetett vágni. Ez annyit jelent, hogy az olasz flotta túlerőt tudott volna létrehozni a számukra elsődleges célpontnak számító alexandriai angol kötelékkel szemben, és azt leküzdve már könnyen megszállhatták volna Máltát. A háború első hónapjaiban a sziget légvédelmét mindössze három darab (!) kétfedelű Gloster Gladiator vadászgép biztosította, a helyőrség pedig néhány ezer rosszul felszerelt katonából állt. Ha az alexandriai hajórajt sikerül valahogy helyhez ragasztani, az olaszok egyetlen rohammal elfoglalhatták volna a szigetet.
     Alexandria és Málta semlegesítése után minden erőt Líbiába kellett volna átirányítani, nem visszatartani a legjobb hadosztályokat Olaszországban, és nem belevágni a totálisan értelmetlen görög hadjáratba. A harcok szinte teljesen a tengerparti sávban zajlottak, és a frontvonal nagy része a hajóágyúk lőtávolságán belülre esett. Ha a régi, és másra nem nagyon használható olasz csatahajók a part 15-20 kilométeres sávjában tüzérségi támogatást adnak a saját szárazföldi csapataiknak, az –feltételezve persze az utánpótlás zavartalanságát, és a német támogatást- megadhatta volna azt a lökést, ami az Alexandriáig hátralevő száz kilométer megtételéhez hiányzott. Egyiptomot elfoglalva pedig talán már kedvező békefeltételeket lehetett volna kipréselni a britekből.
     Ez persze csak találgatás. Más kérdés, hogy lett e volna Mussolininak elég esze ahhoz, hogy egy ilyen helyzetet kihasználjon arra, hogy viszonylag ép bőrrel kimeneküljön a háborúból. Valószínűleg nem lett volna. Az is kérdés, Hitler jó szemmel nézte volna az olasz különbékét. Talán igen, legalábbis ezt látszanak alátámasztani a háború végén tett kijelentései, melyek szerint: „Bárcsak kihagyták volna az olaszok ezt a háborút! Bár maradtak volna a nem harcolásnál! Milyen mérhetetlen értéke lett volna az ilyen viselkedésnek barátságunk és közös érdekeink mellett! Még a szövetségesek is érdekelve voltak ebben, mert bár nem tartották sokra Olaszország katonai erejét, de ilyen kudarcra alighanem ők sem számítottak. … Nyíltan szólva, az olasz szövetség mindenütt az utunkban volt. … A legjobb szolgálat, melyet Olaszország nekünk nyújtani tudott, abban állt volna, hogy nem avatkozik bele a háborúba. Ezt a nem beavatkozást rendkívüli módon értékelni tudtuk volna.
    
Gibraltár útját állja a két diktátornak. Angol karikatúra.
Akárhogy is alakultak volna a dolgok, Olaszország háborús sikere alapvetően a flottán múlott. Úgy tűnik, ezt csak maguk az olaszok nem ismerték fel. A flotta vezetése rögtön a háború elején leszögezte, védekező taktikát kíván folytatni, és a nagy hajókkal nem óhajt támadólag fellépni az ellenséggel szemben. Hogy ez mekkora stratégiai őrület, annak megértéséhez elég a térképre nézni. A hosszú félsziget északi végétől eltekintve minden oldalról tengerrel körülvett ország –hogy a szigetekről ne is beszéljünk- hosszú, és nyílt tengerpartját lehetetlen teljes hosszában hatékonyan védelmezni. Az egyetlen esély a védelemre, ha sikerül elverni a partoktól az ellenséget. A passzív védekezés ebben az esetben biztos öngyilkosság, különösen hogy –legalábbis a háború első felében- számbeli hátrányban levő ellenséggel szemben alkalmazták azt.
     Az osztrák-magyarhoz hasonlóan az olasz haditengerészet vezetése is úgy tekintett a flottára, mint amelynek az önmagában vett létezése az érték, nem pedig úgy, mint egy eszközre, ami arra szolgál, hogy felhasználásával valamely célt elérjenek. Fő törekvéseik arra irányultak, hogy a nagy áldozatok árán kiépített felszíni flottát, elsősorban a nagy hadihajókat, épségben megőrizzék a háború utánra. Akárcsak annak idején Haus tengernagy, az olaszok is azt szajkózták, a flottát csakis a döntő ütközetben szabad bevetni. Ez elég indok volt arra, hogy minden bevetést megtagadjanak, mondván az még nem döntő jelentőségű, tehát abban nem szabad kockáztatni a hajókat. Így aztán ők is szabad kezet adtak az ellenségnek, és lehetővé tették, hogy az sok kisebb-nagyobb ütközetben farigcsálja szét a csak félgőzzel harcoló olasz flottát. A „nem döntő” összecsapásokban az olaszok annyi hajót vesztettek, hogy mire a döntés ideje valóban elérkezett, nem maradt flottájuk, amit a közben megerősödött ellenséggel szemben bevethettek volna.
    A Duce megpróbál előre tekinteni. Abban a néhány esetben, amikor -rendszerint külső nógatásra- a Supermarina rászánta magát a nagy hadihajók bevetésére, a parancsnokot mindig rendkívül részletes, minden hadmozdulatot előre megszabó utasításokkal látták el. Az egyéni kezdeményezéseknek szinte semmilyen tér nem nyílt. A főparancsnokság ráadásul a folyamatban levő hadművelet közben is állandóan beavatkozott az irányításba, s az éppen aktuális felderítői jelentések alapján szinte egyik óráról a másikra módosították a terveket, vagy dolgoztak ki új haditervet. Ennek rendszerint az lett a következménye, hogy a főparancsnokságról a flottát a kifutás után hol ide, hol oda irányították, majd egy-két nap után megijedtek, és visszarendelték a hajókat a kikötőbe, anélkül, hogy azok akárcsak megpillantották volna az ellenséget. A háború után írt könyvében Bernotti erősen kritizálta a haditengerészetnek ezt a túlcentralizált vezetését, és annak minden kockázatot kerülni igyekvő magatartását. Bernotti a német Hermann von Blume tábornokot idézte: „Aki csak olyan döntéseket mer meghozni, melyek következményei nem tartalmaznak semmi ijesztőt, az hamarosan az ellenség markában találja magát.” Körülbelül pontosan ez történt az olasz haditengerészettel.
     Az olaszok számára az egyetlen lehetőség a háború megnyerésére az lett volna, hogy a flotta teljes erejét, mihelyt erre lehetőség nyílott –vagyis 1940 őszétől-, harcba küldik a megosztott ellenséges erők egyik fele, lehetőség szerint az alexandriai flotta ellen. Minden hezitálás az angolok kezére játszott, akik az Egyesült Államokra támaszkodva egyre erősebbek lettek, míg az olaszok folyamatosan gyengültek.
     A flotta tétlenségét a háború alatt nagyrészt az üzemanyaghiánnyal igyekeztek indokolni, és állandóan kérésekkel ostromolták a németeket, adjanak néhány tízezer tonna olajat, ami a flotta működésének biztosítására elegendő lenne. Amikor aztán a németek 1943 szeptemberében megszállták az országot, a raktárakban felhalmozott élelmiszer és lőszerkészletek mellett nagy megdöbbenésükre hatalmas mennyiségű üzemanyagot is találtak, melyek hónapokra biztosították a Wehrmacht ellátását. Ahogy Jodl később megjegyezte: „Egy jó időre beütött a jólét a német hadseregben. Ez volt az egyetlen komoly szolgálat, melyet az olaszok valaha is tettek az érdekünkben!
     Alig hihető, hogy a Supermarina vezetése ne tudott volna ezekről a tartalék készletekről. Hogy mégsem nyúltak hozzájuk, az feltehetően azért lehetett, mert arra tartalékolták, amit ők elsődleges fontosságúnak tartottak, vagyis hogy a háború után biztosítsák velük a flotta működését. A flotta háború alatti működése másodlagos jelentőséggel bírt, ami az olasz tengernagyokat nem nagyon érdekelte. Nyilván úgy gondolták, ha a németek akciót akarnak, adjanak hozzá üzemanyagot, ők a tartalék készleteikhez ezért nem fognak hozzányúlni!
     A nagy felszíni hadihajóknak az olaszok is elsősorban reprezentációs jelentőséget tulajdonítottak, s úgy vélték, azok elsődleges és szinte kizárólagos feladata az erődemonstrációval való elrettentés, és hogy puszta megjelenésükkel demonstrálják az őket megépítő ország nagyságát. Nonszensznek tűnt számukra, hogy a hajók épségét másodlagosnak tekintett célok érdekében tegyék kockára. A Supermarina vezetésén belül teljesen komolyan felmerültek olyan vélemények is, hogy a líbiai szállításokat teljesen le kellene állítani, mivel azok nem érik meg a hadihajók elvesztésének kockázatát. Ez már tényleg maga a szakmai őrület! A tengernagyok inkább hagyták volna veszni az egész olasz gyarmatbirodalmat, és hagyták volna az ellenség kezére jutni az Olaszországgal szemben fekvő észak-afrikai területeket, ahonnan az ellenséges flotta és a légierő már közvetlenül támadhatta volna az országot –ahogy 1942 novembere után történt is-, csakhogy a féltve őrzött flottában nem essék kár!
     Ennek megfelelően az olasz haditengerészet nem rendelkezett semmilyen világos koncepcióval, stratégiai és taktikai elképzelésekkel, a haditengerészet felhasználását illetően. Sokat beszéltek a flotta és légierő együttműködésének szükségességéről, azonban annak gyakorlati megvalósítására semmilyen konkrét lépést nem tettek. Nem dolgozták ki a konvojrendszert, illetve a konvojok védelmének taktikai eljárásait, és egyáltalán nem gyakorolták az éjszakai harcot. Ugyanígy nem foglalkoztak a tengeralattjáró harcászattal, s elzárkóztak a technológiai újdonságok fejlesztésétől, és azok rendszeresítésétől. És még lehetne hosszan sorolni tovább. Egészében véve találó Cunningham azon megjegyzése, mely szerint az olasz haditengerészet színvonalát és általános harckészségét tekintve nagyjából a Royal Navy első világháborús szintjén állt.

Az elsüllyeszthetetlen olasz repülőgép-anyahajó. Az olaszok, németek, és angolok által egyaránt megrongált, mégis a felszínen maradt, sérült Aquila 1945-ben, a háború végén.

    Ismét hozzá kell tenni, ez nem a hajók és a tengerészek hibája. Az olasz hadihajók számos téren elmaradtak az angol egységekhez képest, ugyanis nem ellenük, hanem a hasonló francia hadihajók ellen készültek. Az óceáni térségekre tervezett angol hadihajók általában szerkezetileg sokkal erősebbek, jobb páncélzattal és erősebb fegyverzettel felszereltek voltak, mint a hasonló olasz hajók, melyeket kizárólag a mediterrán vizeken való használatra, és elsősorban a szerkezetüket és páncélzatukat tekintve hasonlóan gyenge francia hadihajók elleni bevetésekre számítva terveztek. Az olasz hadihajók ennek ellenére sem voltak egyértelműen alárendeltek az angolokkal szemben. A Zara osztályú nehézcirkálók, vagy az Abruzzi osztályú cirkálók voltak olyan jók, mint bármelyik angol cirkáló, a Littorio osztályú csatahajók pedig mindennél jobbak voltak, amit az angolok, vagy akár a franciák, be tudtak volna vetni ellenük. A kisebb hajók esetében pedig a minőségi hátrányt ellensúlyozhatta volna a mennyiségi fölény.
     Az olasz tengerészek nagy általánosságban nem voltak olyan fegyelmezettek, mint angol társaik, ám az egyáltalán nem állítható, hogy képzetlenek, vagy motiválatlanok lettek volna. Az olasz tengerészek jól végezték a dolgukat, és sok esetben a hősiesség ragyogó példáit produkálták, amit akkor az angolok is elismertek. A háború végére persze az ekkor már nyilvánvaló vereség, és az addigi erőfeszítéseik értelmetlenségét látva megroppant az állomány belső tartása, ám a harcok első egy-két évében a harci morál még kimondottan jó volt.
     Az olasz haditengerészet -és ugyanígy a hadsereg- sikertelensége tehát egyértelműen a vezetés fentebb már említett hiányosságaiban kereshető. Mussolininak legkésőbb 1941 vége felé azt kellett volna tennie, amit Hitler ha elkésve is, de 1943 februárjában tényleg megtett, vagyis ki kellett volna rúgnia –még jobb esetben kivégeztetnie- a haditengerészet egész vezérkarát, és a helyükre tehetséges, agilis fiatal tiszteket ültetnie, amilyen azért akadt egypár az olasz flottában is.
     Hogy ki lett volna a megfelelő ember Cavagnari és Riccardi helyére, ezt persze csak találgatni lehet. Az olasz haditengerészet egyik titkos ásza a korábban már említett Romeo Bernotti volt, aki azonban már jóval a háború előtt alulmaradt a Cavagnarival vívott hatalmi harcokban, és 1938-ban nyugdíjba vonult. A háború kitörésekor reaktiválták, de ellenfelei gondoskodtak róla, hogy távol tartsák a vezető állásoktól. Valószínűtlen, hogy a nyugdíjból visszahívva Bernottinak esélye lett volna valamilyen parancsnoki beosztásra.
    A fiatal Da Zara 1924-ben, Kínában, egyik leghíresebb trófeájával, Wallis Simpsonnal. A haditengerészet legnagyobb sztárja a háborúban –de főleg utána- Alberto da Zara tengernagy volt, aki, az olasz tengernagyok közül egyedüliként, győzelmet aratott egy felszíni ütközetben. Ez a győzelem azonban valójában elég soványka volt. Da Zara két cirkálója és öt rombolója az angol konvojt kísérő első világháborús építésű, mindössze öt darab 152 mm-es löveggel felszerelt könnyűcirkálóval, és négy rombolóval került szembe. Két rombolót és három teherhajót elsüllyesztettek ugyan –a légierővel együtt-, ám a többieknek sikerült eljutniuk Máltára, holott az olasz kötelék túlerejének meg lett volna a lehetősége azok teljes elpusztítására is. A győzelem ennek ellenére is egyértelmű volt, ami Da Zarát ünnepelt sztárrá tette odahaza. Erre az angolok is rátettek még egy lapáttal, akik nyilván úgy vélték, aki őket, az erőviszonyoktól függetlenül, képes legyőzni, az minimum géniusz. A háború után tehát a szakirodalomban egyöntetűvé vált a vélekedés, hogy a háború legjobb olasz tengernagya Alberto da Zara volt.
     Da Zara valóban a jobbak között volt számon tartva, ám a háború előtt elsősorban nem mint taktikai géniusz, hanem mint hírhedt szoknyavadász volt ismert az olasz haditengerészeten belül. Beosztott parancsnokként a háború alatt nem jutott bizonyítási lehetőséghez, az erősen korlátozott méretű, s erősen korlátozott jelentőségű és eredményű pantelleirai ütközetet leszámítva. Lehetetlen megmondani, hogyan teljesített volna flottaparancsnokként.
     Ha az olasz haditengerészetnél annak idején közvélemény-kutatást tartanak, ki lenne a legjobb vezetője a testületnek, valószínűleg nem Da Zara, hanem inkább Giuseppe Fioravanzo végzett volna az első helyen.
    Bernotti és Di Giamberardino mellett Fioravanzo volt a haditengerészet legfőbb teoretikusa. Kiváló elméleti szakember, aki számos, nemzetközileg is elismert szakkönyv szerzője, és az anyahajók építésének egyik támogatója volt a haditengerészetnél. A háború alatt szinte végig beosztott tisztként szolgált ő is, így bizonyításra neki sem volt lehetősége. Az első két évben a Supermarinánál teljesített szolgálatot, a törzs egyik tagjaként. Ebbéli beosztásában szorgalmazta az önálló haditengerészeti légierő felállítását, kidolgozta a máltai invázió terveit, és javasolta, hogy a flotta teljes erejének bevetésével mérjenek csapást az alexandriai Mediterrán Flottára. Noha élvezte az összfegyvernemi főparancsnok, Ugo Cavallero támogatását, elképzeléseiből gyakorlatilag semmit nem tudott megvalósítani.
     1942 márciusától Fioravanzó a 9. Osztag, vagyis a Littorio és a Veneto parancsnoka, Iachino tengernagy alárendeltségében. Következő év januárjától a már gyakorlatilag szolgálatból kivont régi csatahajók parancsnokságát veszi át, majd márciustól a cirkálók parancsnoka. Ebben a beosztásában került sor augusztus elején az egyetlen hadműveletre, melyet önálló parancsnokként irányított, ám amely teljesen sikertelenül végződött. Fioravanzo feladata az lett volna, hogy két cirkálóval ágyúzza a szövetséges erők által néhány nappal korábban elfoglalt Palermo kikötőjét. Indulás után azonban az egyik cirkálón géphiba lépett fel, ami miatt az legfeljebb csak 28 csomós sebességre volt képes. A megígért légifedezetből természetesen ezúttal sem láttak semmit, viszont a felderítés ellenséges hajókat jelzett a cirkálók útvonalán. (Mint később kiderült, két amerikai cirkáló, és egy erős romboló kötelék várta az olasz hajókat.) Az egész vállalkozás kezdett egy kamikaze akcióra hasonlítani, ezért Fioravanzo saját elhatározásból, és arra engedélyt sem kérve, lefújta az akciót, és visszavitte hajóit a kikötőbe. Az akcióért először kitüntették, majd rögtön ezt követően leváltották beosztásából, és törölték az előléptetésre váró tisztek listájáról. A saját szakállára elrendelt visszavonulásával Fioravanzo teljesen elmeszelte magát a haditengerészetnél. A háború további részében, és utána is, már csak másodlagos jelentőségű szárazföldi beosztásokban teljesíthetett szolgálatot.Raffaele de Courten tengernagy (1888-1978).
     Nem nagyon lehet tehát megállapítani, melyik szépreményű fiatal tengernagy lett volna alkalmas arra, hogy Cavagnari és Riccardi helyére lépjen. Az az azonban biztos, háborús vezetőként az övékénél gyengébb eredményeket elérni aligha tudtak volna. Adódik tehát a kérdés, miért nem rúgta ki Mussolini idejében az alkalmatlan vezérkart, amikor pedig erre minden lehetősége meg lett volna?
     A válaszhoz vissza kell utalnom az első fejezetre. Sem a fasizmus, sem a nemzetiszocializmus nem magától, önerejéből jutott hatalomra, hanem a konzervatív erők juttatták hatalomra őket. Ezekbe a konzervatív erőkbe pedig bele kell érteni a fegyveres erők vezetését is. A két rezsim vezetőjének, még Hitlernek is, de Mussolininak különösen, egy egész sereg kompromisszumot kellett kötnie, és egy csomó mindenkivel ki kellett egyeznie, hogy feljussanak a csúcsra, és ott meg is maradjanak. Főleg Mussolininak kellett bonyolult tojástáncot járnia, hogy ne sértsen meg bizonyos érdekeket. Akármennyit is beszéltek róla, nem volt semmiféle fasiszta, vagy nemzetiszocialista forradalom. Mindkét diktátornak át kellett vennie a régi tábornokokat és tengernagyokat, és jóban kellett velük lenniük, ha hatalmon akartak maradni.
     Ezenkívül azt is figyelembe érdemes venni, hogy mindkét diktátor hülye sznob volt, alsó sorból felkapaszkodott parvenü, akiknek hízelgett, hogy a régi rendszer nagyságai befogadták őket. (Legalábbis ők ezt hitték.) Amikor kenyértörésre került sor, nem a régi katonai vezetést cserélték le, hanem inkább saját korábbi bajtársaikat likvidálták. Hitler szó szerint megsemmisítette az SAt, míg Mussolini csak feloszlatta, vagy integrálta a hadseregbe és a csendőrségbe a Harci Szövetség (Fascio di Combattimento) rohamcsapatait. Amikor a harmincas évek elején Balbo javasolta a Ducénak a fegyveres erők fasizálását, a régi vezetés leváltását, s új, fiatal, tehetséges, és elvhű tisztekre való lecserélését, Mussolini elutasította a javaslatot, Balbót pedig gyorsan kinevezte kormányzónak Líbiába, hogy eltávolítsa a hatalom közeléből. A többi quadrumvirt ugyanígy igyekezett távoli területekre, Etiópiába vagy a görög szigetekre kinevezni, amit az érintettek, így Balbo is, általában száműzetésként értékeltek.
     A két diktátor így a fegyveres erők régi parancsnokságával indult a háborúba. Ez önmagában még nem lett volna nagy baj, ha ezt a régi parancsnokságot tehetséges és rátermett tisztek alkotják. Általában azonban nem ez volt a helyzet. A fasiszta rezsimek országaik konzervatív erőinek támogatásával kerültek hatalomra, és a tisztikarok is ebbe a konzervatív rétegbe tartoztak. A konzervativizmust azonban ebben az esetben nyugodtan értelmezhetjük maradiságként, és vaskalaposságként is. Ennek a konzervativizmusnak, és magának a fasizmusnak, erősen feudális jellege volt, ezt képviselték a tisztikar reakciós vezetői is, a minden újítástól irtózó Cavagnari, vagy Raeder, aki John Lukacs jellemzése szerint: „Merev, humortalan északnémet volt. Az angolgyűlölő idősebb német nemzedék tengeri medvéinek legkellemetlenebb tulajdonságait egyesítette magában.
     Hitler és Mussolini úgy gondolta, a régi felső tízezer elfogadta őket vezetőikként. Valójában erről szó sem volt. A régi arisztokrácia felkapaszkodott jöttmenteknek tekintette mindkettejüket, akikre átmenetileg szükség van, mert nincs jobb. A történészek általában úgy kezelik Hitler kirohanásait tábornokai ellen, mint egy önkritikára képtelen mentális beteg kísérleteit, hogy kudarcainak felelősségét másokra kenje. Valójában azonban a német tábornokok tényleg nem engedelmeskedtek Hitlernek. Csak vonakodva hajtották végre utasításait, a parancsokat gyakran felülbírálták, és vagy nem, vagy csak részben hajtották végre azokat, a jelentéseket pedig meghamisították. Nagyon gyakran jó okkal tették mindezt, és a helyzetet egyre kevésbé átlátó Hitler átgondolatlan, ostoba parancsait teljesen érthető megfontolásokból ignorálták. A lényeg szempontjából azonban mindez mellékes. Akár ostoba parancsokat adott Hitler, akár nem, mint főparancsnokuknak, a tábornokoknak engedelmeskedniük kellett volna neki. Naplójában Goebbels így írja le a helyzetet: „Íme, itt a szituáció: senki nem teljesíti Hitler parancsait! Minden tábornok azt teszi, ami neki tetszik, a legfelsőbb hatalomnak nem rendeli alá magát. … A Wehrmacht csúcsán tisztogatást kellett volna végrehajtani. Ha a legfelsőbb szinten nincs rend, senki ne csodálkozzon azon, ha az alárendeltek saját útjukat járják.
     A tény tehát az, a vezérkar ellenállásával szemben Hitler képtelen volt akaratát érvényesíteni. Ez még inkább érvényes Mussolinira, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy míg a német vezérkarban azért számos jó képességű tiszt szolgált, addig az olasz harctéri parancsnokok között egyetlen tehetség sem akadt, talán valamennyire Balbót és Amadeo di Savoy-Aosta herceget kivéve, akik viszont rögtön a háború elején elestek. Az olasz vezérkar többi részét nem a tehetség, hanem a rang és a protekció juttatta pozíciójába. Róluk találó véleményt formált Kolonits Ferenc, aki szerint: „Nagyon jól éreztem magam Itáliában, találtam olaszt ilyet is, olyat is. Mondhatnám, úgy egészében véve szeretem őket. A hivatalos keretben magasra jutott katonai vezetésről azonban nagyon rossz a véleményem. Ezt valami olyan levantei protekcionizmus szövi át, és a gyávaság&kibúvókeresés olyan rokfort-penésze, amit csak Montanelli szavaival lehet adekvátan kimondani: NEM KATONÁK.
    

Az olasz tábornok egyik prototípusa, Pietro Badoglio, az etióp fronton.
Az ellenpélda az orosz diktátor, Sztálin, aki a háborúra készülődve először rendet csinált a fegyveres erőkön belül. A harmincas évek végének tisztogatásait a történészek általában végzetes hibaként értékelik, ami a háború előestéjén lefejezte az orosz hadsereget. Valójában azonban Sztálin egyáltalán nem csupa lángelmét és géniuszt végeztetett ki. A tisztogatások elsősorban a felesleges, és koloncként magával cipelt vízfejtől szabadították meg a hadsereget, és persze azoktól a tisztektől, akik nem voltak kellően lojálisak a rendszerhez, és a legfelsőbb vezetőhöz. Mire a háború elkezdődött, a tisztikar lojalitása vitán felül állt, a szabályt erősítő néhány kivételtől eltekintve. A régi tökfejek likvidálása megnyitotta az utat a tehetséges fiatal tisztek előtt, akik az első hónapok káoszát túlélve később aztán lezúzták a németeket.
     Sztálin Hitlerrel ellentétben elég nagy önállóságot adott a tábornokainak, akik a közhiedelemmel ellentétben akár vissza is beszélhettek a generalisszimusznak. Ha különvéleményük helyességét harctéri sikerekkel tudták alátámasztani, fényes karrier állt előttük. Ha nem, mentek a levesbe. De hogy egy tábornok megpróbáljon Sztálin háta mögött, a vezér tudta nélkül külön utakon járni, az elképzelhetetlen volt, és ha valaki mégis kísértésbe esett, az azonnali hétmilliméteres agyvérzést kockáztatta. (A tarkólövés korabeli meghatározása, utalva a kivégzéseknél általában használt 7,65 milliméteres Walther pisztolyra.)
     Két másik kollégájával ellentétben Sztálin valóban teljhatalmú diktátor volt, és nem mellesleg sokkal józanabb, racionálisabb elme, mint a két másik, holdvilágfaló fantaszta. Nem kötötték a régi szabályok, és nem kellett kompromisszumokat kötnie a régi uralkodó garnitúrával. Hitlernek és Mussolininak sem a helyzetük, sem a vezetői képességeik nem tették lehetővé, hogy hozzá hasonló eredményességgel reformálják meg a hadsereget. Teljes mértékben elmondható tehát rájuk is: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!

A szomorú, bár előre látható vég. Mussolini, Petacci, és két másik kivégzett fasiszta közszemlére tett holtteste Milánóban.

A Balkán bukása.

    A földrajzi értelemben vett Európa délkeleti csücske mindig is különleges státuszban volt a kontinensen belül. Olyan törésvonal húzódik itt, melyet az újkori történelemben Európa vezetői döntéseik meghozatalánál sajnálatos módon csak kevéssé szoktak figyelembe venni. A római és a bizánci kultúrkör válik el itt egymástól, méghozzá elég élesen, jól körülhatárolható vonalak mentén. Európának ez a bizánci része gazdasági és kulturális téren egyaránt feltűnő mértékben marad el a római kereszténység által dominált nyugati résztől. Ezt a lemaradást divatos és polkorrekt módon nagyrészt a térség szerencsétlen történetével, a keleti barbárok, a tatárok és törökök elnyomásával szokás magyarázni. Az elmélet szerint a Balkán, és a bizánci kultúrkörbe tartozó Oroszország, nagyrészt ezért, az évszázados török-tatár megszállás miatt szakadt annyira le a „szerencsés” Nyugathoz képest.
     Vannak viszont egypáran, akik nem pusztán a szerencsével magyarázzák a Nyugat felemelkedését. A méltatlanul elfeledett Hajnal István például így vélekedik a Balkán történelmi szerepéről, és lemaradásának okairól: „Ugyanazon eszmék, szellemi-morális tartalmak hatottak eredetileg itt is, mint az Okcidensen, s nem egészen magától értetődő dolog, hogy mégis e vidékek lettek a kultúrfejlődés szélső területeivé. Bizánc, ahonnan műveltségüket vették, az antik kultúra és államszervezet fenntartója, folytatása a nyugat-római birodalom bukása után is, közel ezer esztendeig. Hatalmával, ragyogásával szemben Itália provinciális létre süllyedt le, primitív nyugati népekre utalva, míg Bizánc a Földközi-tenger keleti medencéjének ősi kultúrterületein uralkodott, gazdaságilag s politikailag is. Egészen a XII. századig összehasonlíthatatlan magasságokban állott a Nyugat fölött, államára, városára, művészetére bámulattal nézett az európai utazó. …
     Földrajzi és kulturális helyzeténél fogva a Balkán lett volna hivatva arra, hogy az új Európának magva legyen. Az idegen, török-tatár hódítások nem okolhatják meg visszaszorulását, hiszen ezek már akkor jöttek, amikor a versenyben a feltörő Nyugattal szemben már rég elmaradt. …
     Kétségtelen, hogy a görög-keleti kultúrkör fejlődésképtelenségének oka magában a társadalomszervezetben rejlett, épp abban, hogy Bizánc az antik társadalom egyenes folytatása, amelynek racionális tökéletessége nem engedte lassú, erős, szokásszerű fejlődésre a népi, helyi életalakulások mélyebb elmeit, a kultúrtechnika körébe nem tudta bevonni azokat, az irracionális, az életteljes nem alapozódhatott intézménnyé, amely a bonyolult szabályozás hatalmas feladatait hordozza belsejében. Hűbériség, céhszerűség, földesúri s polgári életközösség nem alakult ki, az állam nem belőlük nőtt fel, s nem belőlük az egyház sem.

     A bizánci területek lemaradását, majd hanyatlását ezek szerint éppen saját túl-tökéletessége okozta, akárcsak ezzel majdnem egy időben a kínai birodalomét. Az élet minden területére kiterjedő, az ókori birodalomtól megörökölt aprólékos szabályrendszer egy idő után idejétmúlttá vált, ám a bürokrácia hatalmas, és csak egyre hatalmasabbá váló tömegének tehetetlenségi ereje nem tette lehetővé annak megreformálását. A társadalmi formák megmerevedtek, és változásra, fejődésre képtelenné váltak, miközben a világ lassan elment mellettük. Az ugyanígy dogmákba merevedett egyház, mely egyre nagyobb befolyást szerzett az államvezetésen belül, és az utolsó évszázadokra szinte teljesen egyházi-vallásos kultúrává tette Bizáncot, szintén mereven ellenállt a változásokat sürgető külső behatásoknak. Az egyházi dogmarendszer elnyomta a világi intellektualizmust, és lehetetlenné tette annak kibontakozását. Ahogy Hajnal írja: „Bizáncnak ezeréve koronkint hatalmas, hódító megújulásokat mutat, de haladó fejlődést nem. A kultúrszervezet gépiessé, merevvé vált, alatta magára hagyatva süllyed le a népi élet.
     Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, saját hanyatlásuk, és a Nyugat gyorsuló előretörése nem önvizsgálatra, s a láthatóan sikeresebb riválistól való tanulásra késztette a balkáni és kelet-európai népeket, hanem irigységre, vádaskodásokra, és heveny Nyugat ellenességre. „A latin gyűlöletes dolog, a latinokkal, a római keresztényekkel való érintkezés, házasság bűn, még az edényt is, amelyből ilyen ivott, ki kell mosni, s kereszt jelével megtisztítani, hogy újra használhassák.
     Amikor a török törzsek terjeszkedni kezdtek, Bizánc már csak egy tohonya, tehetetlen állam-Moloch volt, melyből a törökök hol itt, hol ott csíptek le egyre újabb területeket, míg végül a hajdani Bizánci Birodalom néhány görög szigeten kívül már nem állt másból, mint magából Bizáncból, melynek falaiba még sokáig beletört a törökök foga.
    

Egy minden szempontból színes balkáni gyülekezet.
Mikor a XIV. században a törökök a Balkánon is terjeszkedni kezdtek, ott már megosztott, egymással marakodó államokat találtak, melyek korábban maguk is Bizánc közvetlen fennhatósága alá tartoztak, eddigre azonban már kivívták függetlenségüket. Ugyanakkor természetesen ők is átvették Bizánctól az állam és az egyház szervezeti felépítését, és az ezekből a sajátos felépítésekből fakadó társadalmi betegségeket is.
     A török birodalom ebben az időben még egyáltalán nem az a keleti nagyhatalom volt, mint amilyennek a történetírásból ismerjük. Fennhatóságuk nagyjából Anatólia északi és nyugati részére terjedt ki, s a birodalom területe nem volt nagyobb, mint a korabeli Magyarországé. Bizánc és a balkáni országok elvileg túlsúlyban voltak velük szemben, ezt a fölényt azonban képtelenek voltak érvényesíteni. Ahogy az a történelemben oly sokszor előfordult, az érintett országok elsősorban egymást tartották ellenségüknek, nem az idegen betolakodókat. Bizánc a törököket hívta segítségül a bolgárok ellen –és viszont-, a szerbek pedig, miközben elszántan harcoltak a törökökkel saját függetlenségükért, mindig szövetségre léptek velük, valahányszor azok a magyarok ellen fordultak. (A nikápolyi és a rigómezei csatát is a szerbek beavatkozása fordította törökök javára.)
     A Balkánt észak felől lezáró, és elméletileg már a Nyugathoz tartozó Magyarország semmivel nem járt el értelmesebben. A Balkánra vezetett hadjárataikkal a magyarok szintén csak maguknak akartak területeket szerezni, illetve pápai felszólításokra igaz hitre téríteni az ortodox keresztény, vagyis római-katolikus értelmezésben pogány balkáni népeket. Beavatkozásaikkal tehát csak még jobban súlyosbították a helyzetet, és máig visszhangzó gyűlöletet váltottak ki maguk ellen a balkáni népek részéről, melyek úgy érezték, a magyarok hátba támadták őket. (Noha ezt ők is mindig készségesen megtették egymással.) Nagy Lajos bolgárokat „térítő” serege szinte csak úgy mellékesen vert szét néhány útjába akadó török sereget, anélkül, hogy ennek bármilyen jelentőséget tulajdonítottak volna. Zsigmondnak a század végén a már törökök által megszállt Balkánra benyomuló nemzetközi hadserege szinte erőszakosabban lépett fel a helyi ortodox lakosság, mint a törökök ellen. Az, hogy gyorsan elvesztették a helyi lakosság támogatását, a még független Szerbiáét pedig eleve meg sem tudták nyerni, döntő szerepet játszott a katasztrofális nikápolyi vereségben.
     A XV. század végére a török hódítás már teljes, az egész Balkán az ő kezükön van, majd a következő században mélyen benyomulnak a magyar területekre is, ahol aztán az észak felé való előrenyomulás elakadt. A törökök, akik maguk is Bizánc vazallusaként kezdték pályafutásukat, a meghódított területeken lényegében újra felépítették a bizánci birodalmat, csak éppen ezúttal már a muzulmán vallás alatt. Ahogy Hajnal István írta: „A török hódítás már nem talál társadalmi ellenállásra, hanem külsőleges, a hódított társadalommal megfelelő racionális uralmi szervezettel a bizánci és arab birodalomnak örököseként még egyszer egységbe foglalja a hatalmas területeket. Az Oszmán Birodalom szervezete alatt csak folytatódik a népi élet süllyedése, amely a mai Levante sivár világához vezet.
     A Balkán meghódítása után a törökök figyelme délre és keletre fordul. A perzsa birodalommal nem bírnak, de Arábia és Észak-Afrika túlnyomó része szintén az ő fennhatóságuk alá kerül. Ezzel viszont enyhül a Kelet-Európára nehezedő nyomás. A törökök nagy területeket vontak ellenőrzésük alá a Fekete-tenger mentén, de előrenyomulásuk megállt Lengyelország és Oroszország déli határainál. Az ortodox kereszténység központja Bizáncból az orosz fejedelemségekbe került. III. Iván feleségül vette az utolsó bizánci császár orosz területre menekült unokahúgát, majd erre hivatkozva egyértelmű utalásokat tett arra, hogy Bizánc örökösének tekinti magát és fejedelemségét, azzal, hogy felvette a császári (cár) címet, címerébe pedig a bizánci kétfejű sast. Ekkor alapozódott meg az a később nagy jelentőségre szert tevő elképzelés, mely szerint Moszkva a harmadik Róma, az ortodox világ vezetője, mely hivatott arra, hogy a pogányokat elüldözve ezt az ortodox világot ismét egységes birodalomban egyesítse.
     A grandiózus elképzelés azonban még sokáig csak üres elképzelés maradt. Oroszország még egy jó darabig nem volt egy súlycsoportban a török birodalommal, annak lassú hanyatlása ellenére. Csak a XVII. század legvégén, Nagy Péter uralkodása alatt kezdődött meg az orosz terjeszkedés dél felé, ahol a cár uralkodása alatt az oroszoknak sikerült kijutni a Fekete-tengerhez. Ezt követően az oroszok lassan, de kitartóan nyomultak előre a Fekete-tenger mentén és a Kaukázusban, s a XIX. század elejére kijutottak a Balkán határára.

Majdnem fordulópont Európa történetében. A császár és a cár találkozása Tilsitnél, a Nyeman folyón ácsolt tutajon.

    A török hatalom közben lassan kezdett erodálódni a Balkánon is. A birodalom a XVIII. század végére ugyanolyan tehetetlen állam-Molochá változott, mint elődje. Az okok ugyanazok, a túlzott központosítás, a merev, és időközben elavulttá vált szabályozási rendszer, mely a túlzott befolyásra szert tevő, dogmatikus egyházzal együtt elnyomott minden újító kezdeményezést. A balkáni népek, elsősorban Szerbia és a román vazallusfejedelemségek, egyre nagyobb önállóságra tettek szert, bár névlegesen még sokáig a birodalomhoz tartoztak. A teljes felszabadulást az ekkor már valójában nagyon gyenge és lagymatag török „elnyomás” alól a balkáni népek már egyértelműen az oroszoktól várták.
     Ez azonban már felkeltette a többi európai nagyhatalom figyelmét és féltékenységét is. Az orosz előretörés eddig nem váltott ki különösebb érdeklődést, hiszen arra távoli területeken került sor, melyek kívül estek az európai országok érdekeltségein. A Balkán felé való előretörés azonban már Európába hozta volna be az oroszokat, akik így kijáratot szereztek volna az európai beltengernek számító Földközi-tengerre is. Úgyszólván teljes volt az egyetértés, az oroszokat távol kell tartani a Balkántól.
     Magam részéről úgy vélem, ezzel a magatartással az európai diplomácia a XIX. század egyik legnagyobb, és a kontinens számára később végzetesnek bizonyuló baklövését követte el. Görcsös erőfeszítéseket tettek, hogy akaratuk ellenére Európához kössék ezeket a népeket, melyek pedig mentalitásukat, vallásukat, értékrendszerüket, szokásaikat, és úgyszólván minden más számításba jöhető tulajdonságukat tekintve gyökeresen különböztek a kontinensnek attól a nyugati felétől, melyet Európának szokás tekinteni. A Balkán teljesen egyértelműen Oroszország természetes vonzáskörébe tartozott, és oda is kívánt tartozni. Az erőltetett nyugatosítás hatalmas feszültségeket, és hatalmas ellenállást gerjesztett, amely a Nyugatra csapott vissza, a XX. század során többször is. (A történtekből azonban a Nyugat úgy látszik ezúttal sem tanult semmit, és ugyanolyan nyugodtan üldögél tovább a most már nem annyira politikai, mint inkább gazdasági értelemben véve puskaporos hordónak számító Balkánon, mint annak előtte.)
     A német és osztrák diplomaták azonban aggódtak az oroszok túlzott térnyerése miatt, és úgy vélték, semmi jó nem származhat abból, ha azok dél felől is bekerítik a német területeket. Az angolok elsősorban a Dardanellák orosz kézre jutása miatt féltek, tartva attól, hogy az oroszok esetleges Földközi-tengeri kijutásával egy új, veszélyes ellenséget kapnak a tengereken is, amely a francia flottával összefogva kiverheti őket a mediterrán területekről. Ez a félelem különösen a Szuezi-csatorna megnyitása után erősödött fel, melytől fogva a Földközi-tenger a birodalom legfontosabb érdekeltsége lett, amin keresztül az anyaország ellátásának nagy része zajlott, és amelynek a gyarmatokkal való kapcsolattartásban kiemelt jelentősége volt. Az angolok semmi szín alatt nem tartották megengedhetőnek a Balkán és a Dardanellák orosz kézre jutását, melynek megakadályozása érdekében háborút is készek voltak vállalni az oroszokkal.
     Az európai nagyhatalmaknak ez az egységes fellépése a XIX. század során többször is meghátrálásra kényszerítette Oroszországot, melynek katonái pedig 1878-ban egészen a Boszporuszig eljutottak, ahol viszont már az ott felsorakozott angol és francia hadihajók ágyúival néztek farkasszemet. A háborút lezáró berlini kongresszus elhozta a tényleges önállóságot a Balkán legtöbb országának, viszont ismét kitessékelte az oroszokat a térségből. Az új államok nagyobbrészt német uralkodóházakból származó uralkodókat választottak maguknak, kivéve Szerbiát, ahol hosszú hatalmi harcok után először az Obrenovics család, majd végül egy kecskepásztor unokája, Karagyorgyevics Péter került trónra. A dinasztikus kapcsolatok erősítése már jelezte Németország feltámadó érdeklődését a terület iránt, melynek megszerzésével kaput akart magának nyitni Törökország, és az olajban gazdag Közel-Kelet felé.
    Egy teljesen aktuális karikatúra. Az európai államok a fortyogó balkáni üstön. Oroszország kivételével tehát minden nagyhatalom elégedett volt. A németek tovább növelték európai befolyásukat, a Monarchia megmenekült az orosz bekerítéstől, az angolok pedig továbbra is biztosan kézben tarthatták a Földközi-tenger térségét. Az érintett országok lakosságának a véleménye meg senkit nem érdekelt. Az oroszokat kivéve természetesen, akik a lakosság elégedetlenségét, s a vallási és faji alapon egyaránt rokonnépnek számító oroszokhoz való vonzalmát kihasználva a háttérben igyekeztek növelni befolyásukat a területen. Az orosz titkosszolgálat minden eszközzel igyekezett szítani az új országok közti feszültségeket, és egyben a német és osztrák befolyás ellen hangolni a közvéleményt. Mindkét területen meglehetősen nagy sikert értek el, s később közvetve ezek a mesterségesen gerjesztett feszültségek sodorták háborúba Európát.
     Mindezt alighanem el lehetett volna kerülni, ha az európai nagyhatalmak nagyobb respektussal viseltetnek a tulajdonképpen nem megalapozatlan orosz területi igények iránt. A Balkánért cserébe az oroszok alighanem nagy áldozatok meghozatalára is hajlandóak lettek volna, s ezt kihasználva egy ügyes európai diplomácia visszaszerezhette volna tőlük azokat a területeket, melyek a Balkánnal ellentétben valóban Európához tartoztak. A Balkánért, Konstantinápolyért, és a tengerszorosokért cserébe kérni kellett volna az oroszoktól Lengyelország, Litvánia, és Finnország átadását, ahol aztán német és osztrák uralkodóházak kerülhettek volna trónra. Így bár dél felől az oroszok benyomultak volna az európai érdekszférába, észak felől kivonultak volna onnan. A Monarchia délről orosz szomszédságba került volna, észak felől viszont megszabadult volna tőle. Németország megkapta volna a Balti-tenger és Skandinávia feletti ellenőrzést, Anglia pedig köthetett volna egy flottaegyezményt az oroszokkal, ami szabályozza a Földközi-tengeren állomásozó orosz tengeri erők nagyságát. A balkáni népek pedig megkapták volna hőn szeretett orosz testvéreiket a nyakukba, ami lehetővé tette volna, hogy néhány évtized alatt kiábránduljanak belőlük, és vonzalom ébredjen bennük a Nyugat iránt, ami a valóságban egyébként máig nem történt meg.
     Egy ehhez hasonló megoldással tehát Európa egyáltalán nem biztos, hogy rosszul járt volna. Magam részéről meglepőnek tartom, hogy egy ilyen csereüzlet lehetőségét legjobb tudomásom szerint egyetlen európai államférfi sem vetette fel komolyan, egyetlen kivételt leszámítva.
     Ez a kivétel természetesen Napóleon volt, aki a tilsiti békeszerződés megkötésekor egyezségre jutott a cárral, hogy Lengyelországért és az európai ügyekbe való be nem avatkozásért –meg Egyiptomért- cserébe az viheti a Balkánt és Törökországot. (Ugyanekkor Boni adta volna Svédországot is, ami viszont így már nem olyan nagy üzlet.) A törökök ellen még katonai segítséget is ígért a cárnak. Nem sokkal ezt követően azonban Napóleon belebonyolódott a szerencsétlen és teljesen értelmetlen spanyol hadjáratba, ami elterelte a figyelmét a kelettől. A cár így hiába várta a törökök ellen ígért segítséget, és végül dobta a francia szövetség gondolatát, visszatérve a következetesebb, és megbízhatóbban fizető angol szövetségesekhez.
     Az orosz igényeket negligálva a Balkán így német és osztrák politikai befolyás alá került. A századforduló környékén egyik balkáni válság a másikat követte, az újonnan létrejött államok egymás után vívták háborúikat Törökországgal, akitől az első világháború idejére szinte minden európai területét elhódították, és egymással. A területi felosztáson megegyezni nem tudó balkáni népek ugyanolyan lelkesedéssel mészárolták egymást, mint a törököket. A balkáni hegemónia megszerzésére egy ideig a bolgárok látszottak a legesélyesebbnek, Ferdinánd cár már azt tervezgette, hogy Isztambult elfoglalva kelet-római császárrá koronáztatja magát. A törökök elleni harcokban kivérzett bolgárok azonban végül túlbízták magukat, és az újabb háborúban alulmaradtak a szerb-görög-román nagykoalícióval szemben.
     Az új aspiráns egyértelműen a szerb királyság volt, melynek egyáltalán nem titkolt szándéka volt, hogy saját uralma alatt egyesíti a Balkánt, egy nagy jugoszláv államot létrehozva. A szerbeknek voltak a legjobb kapcsolataik Oroszországgal is, nem kis részben nyilván azért is, mert a térség államai közül egyedüliként az ország saját, nemzeti, szláv uralkodócsaláddal rendelkezett, és így itt sokkal kisebb volt a német befolyás.
     A szláv egyesítő törekvéseknek a legnagyobb gátja a Monarchia volt, amely német támogatással a háta mögött igyekezett rövid pórázra fogni a szerbeket. Erre már csak azért is szüksége volt, mert a szerbek által elképzelt pánszláv állam magában foglalta volna a Monarchia déli, szlávok lakta részeit is, a legoptimistább verzióba Horvátországot is beleszámítva. Az osztrák diplomácia igyekezett megakadályozni nemcsak a szerb királyság megerősödését, hanem azt is, hogy a szerbek kijussanak a tengerhez, tartva attól, hogy egy ilyen szerb tengerpart a gyakorlatban orosz flottatámaszpontként működne.
     A két ország között folyamatosak voltak a súrlódások, s a felek időként a kölcsönös mozgósításig is elmentek. A régóta várt fegyveres konfliktusra végül aztán 1914-ben került sor, az osztrák trónörökös szerb ügynökök általi meggyilkolását követően. Az összecsapás azonban nem maradt meg a regionális keretek között, abba szerencsétlen módon a két érintett ország mögött álló nagyhatalmak, Németország és Oroszország is belekeveredtek, sőt, az alkalmat a franciák és az angolok is igyekeztek kihasználni a németek meggyengítésére.
    

Valahogy
A négyéves Armageddont követően a Balkán térképe is átrendeződött. Noha a háborúban katonailag teljes vereséget szenvedtek, mégis Szerbia és Románia profitáltak a legtöbbet belőle. Mindkét ország hatalmas területeket nyert a szétrobbantott Monarchia kárára. A bolgárok jókora területi és anyagi veszteségeik ellenére viszonylag ép bőrrel megúszták a vereséget, legalábbis szövetségeseikhez képest. Albánia és Görögország nem nyert szinte semmit a háborúból, amit a görögök kaptak volna, azt a törökökkel vívott háborúban el is vesztették.
     A legnagyobb változás talán az volt, hogy a Balkán számára Oroszország egy jó időre megszűnt létezni. A szláv szimpátia megmaradt, ám egyetlen balkáni ország sem érezte kívánatosnak a barátság erősítését a bolsevik rezsimmel. A Balkán tehát magára maradt. A franciák tettek ugyan kísérletet arra, hogy betöltsék az oroszok helyét, és igyekeztek erősíteni pozícióikat a térségben, főleg az olaszokkal és a németekkel szemben. Romániában és Jugoszláviában komoly befolyásra is tettek szert, ám Franciaország igazából nem volt abban a helyzetben, hogy domináns háttere legyen a Balkánnak.
     A szerbek mellett azonban volt még egy önjelölt állam, mely a háború végén felvetette a Balkán egyesítésének gondolatát, természetesen saját zászlaja alatt. Ez az állam, elsőre talán meglepőnek tűnő módon, Magyarország volt. Jobban belegondolva persze ebben végül is nincs semmi meglepő. A Nyugathoz való tartozást a magyarok soha nem szerencsének és lehetőségnek, hanem nyűgnek és kényelmetlenségnek tekintették, és évszázadokra visszamenően erős volt a tendencia, mely ettől szabadulni akart. A nagy magyar öntudat nem képes elfogadni, hogy a Nyugattal szemben neki csak a kisinas szerepe juthat, és ahelyett, hogy tanulni próbálna tőlük, és utánozni próbálná őket, a magyarok inkább egy olyan szemétdombot próbálnak keresni maguknak, ahol ők a kakasok, és kedvükre kukorékolhatnak. Ezt vélték egyesek megtalálni a Balkánban, ahol már Kossuth Lajos is a magyar jövőt kereste. (Utódai pedig megtalálták.) A Duna-menti Köztársaság alapötlete nyomán a háború vége felé ismét felmerült az ötlet, a német/osztrák befolyástól szabadulandó inkább a balkáni országokkal kellene szövetségre lépni, és egy új államszövetséget alkotni, ahol természetesen –legalábbis a magyarok szerint- magától értetődően Magyarországé lenne a vezető szerep.
     Az ötletet legrészletesebben Jászi Oszkár dolgozta ki országszerte világhírű könyvében, mely „A Monarchia jövője” címen jelent meg 1918 októberében. A címnek megfelelően Jászi a Monarchia kiterjesztéseként képzelte el az új államszövetséget, mely a balkáni államoknak a demokratizálódott Monarchiához való csatlakozásával jött volna létre.
     Hogy 1918 őszén –bár a könyv igazából fél évvel korábban íródott- valaki még képes volt komolyan beszélni a Monarchia túléléséről, sőt, bővítéséről, az már önmagában jelzi a szerző politikai éleslátásának szintjét. A könyv olvasása közben is gyakran leesik az ember álla. Jászi például imígyen ecseteli a szövetkezés előnyeit, és a Balkánra váró gyönyöröket:
     „Ez a szövetség, ha csakugyan életképes alapokon, a megértés és a méltányosság szellemében alakul ki, olyan vonzerőt gyakorolna a többi Balkán államokra: Romániára, Bulgáriára, és Görögországra is, hogy azok előbb-utóbb csatlakoznának hozzá. Minden jó alapokon nyugvó, őszintén demokratikus szellemtől áthatott szövetséges állam története azt igazolja, hogy rendkívüli vonzerőt gyakorol a szomszédos államokra. … Románia, Bulgária és Görögország szempontjából el sem képzelhető egy ésszerűbb és természetesebb politika, mint az, amely őket a dunai szövetségbe való belépésre bírná. Egy nagy, demokratikus, a legmesszemenőbb geográfiai, etnográfiai és klimatikus munkamegosztáson nyugvó államszövetség tagjai lehetnének, a világbirodalom összes előnyeit élvezhetnék, nemzeti létük és kulturális sajátosságuk legteljesebb biztosítása mellett. Minden, ami a kis államiságban érték és komoly tartalom, megmaradna számukra, ami tehertétel és nyűg lenne, az elkerültetnék. …
     Akinek volt alkalma a Monarchiát és a Balkánt csak felszínesen is beutazni, az nem szabadulhat attól a benyomástól, hogy csak a nemzetiségi kérdés végleges megoldása és a török uralom maradiságának teljes kiküszöbölése kellene ahhoz, hogy ez a népes és földrajzi kincsekkel olyan dúsan megáldott föld egy szinte elképzelhetetlen renaissance-ra jusson. A görög-római kultúrának a török iga hosszú évszázadai alatt megakasztott árama kelne itt új életre, fiatal, ki nem használt, még formátlan értékekkel teli népek mámoros közreműködése mellett. …
     Létrejöhetne egy egészen új államszervezeti forma, mely a régi, egységes nemzeti államoknak uniformizáló, sablonokkal dolgozó, az egyéni kezdeményezéseket megakasztó, a durva centralizációnak formális és alkotó lendület nélküli demokráciájába torkolló államrendje helyébe a decentralizált, konstruktív autonóm élettől duzzadó, nyolc különböző nemzet, s vagy húsz nemzetiség és faj speciális élniakarásától s művészi érzékenységétől lüktető, gyönyörű, valóban nemzetközi kooperációt helyezne: valóságos mikrokozmoszát az eljövendő európai egyesült államoknak, s a majdani világköztársaságnak. ...
     Különösen a csehekben és a délszlávságban máris megingathatatlan alapjai vannak az érzelmi és politikai demokráciának. A magyar, a lengyel, és a román feudalizmus bukásával az egész szövetséget meghódítaná ez a szellem, mely egyedül oldhatná meg a román kérdést is. A magyar és román feudalizmus kiküszöbölése a kölcsönös viszály és uszítás legfőbb forrását bedugná. Nemzetiségi egyenjogúsítás, liberális kereskedelmi forgalom, bensőséges kulturális érintkezés mellett a román kérdés gyulladásos sebe hamar gyógyulni kezdene. Románia csatlakozása a dunai szövetséghez pedig végleg meggyógyítaná.

     (A már az első fejezetben is említett, belvárosi kávéházban elmélkedő bal-liberális szobatudós jellegzetes agymenésének iskolapéldája. Kollégáihoz hasonlóan a rendkívül művelt Jászi jószándéka is vitathatatlan, tisztessége megkérdőjelezhetetlen. Elméleti szinten rendkívül érdekes, komolyan veendő dolgokat ír, de az isten mentsen meg mindenkit attól, hogy a magafajtájának a gyakorlati kérdésekbe is beleszólása legyen. )
     A hamvába holt, és légvárakat kergető magyar próbálkozás természetesen eleve vaskos téveszme volt csupán, ami még illúziónak is gyenge volt. Ahogy Ablonczy Balázs írta: „A magyar kultúra, életforma, együttélési modell –röviden: a magyar szellem- nem volt képes kitölteni a túlságosan tágnak bizonyult állami kereteket.” Miféle célt és irányt tudtak volna akkor mutatni a Balkánnak, ha ilyet még saját maguk elé sem tudtak állítani? Hogyan fogták volna össze a Balkánt, ha még saját országukat sem tudták egyben tartani?
     A realitásokat ezúttal sem a liberális elméleti szakemberek, hanem az általuk olyannyira lenézett katonák mérték fel a legjobban. A béketárgyalásokon résztvevő amerikai delegáció egyik tagja, Tasker Bliss tábornok, így jellemezte a Balkánon kialakult új helyzetet: „A gyermek nemzetek, amelyeket kreáltunk, már a bölcsőben agyarakat és karmokat növesztettek maguknak, és még mielőtt járni tudnának, már késekért üvöltenek, hogy elvághassák a szomszédos bölcsőkben fekvők torkát.
    
Egy
Nagyhatalmi befolyásolási törekvésekkel a háború utáni években csak Szerbiának, illetve 1929 utáni nevén a Jugoszláv Királyságnak kellett szembenéznie. Az ország már a háború végén konfliktusba keveredett Olaszországgal az adriai tengerpart miatt. A fontosabb területeket és a nagyobb kikötőket szinte mind az olaszok kapták, ők azonban ezzel is elégedetlenek voltak, mivel az egész területet maguknak akarták. Ugyanígy a szerbek is igényt tartottak a teljes tengerpartra.
     Az olaszokat erősen aggasztotta a francia befolyás növekedése is. Először ők is megpróbáltak együttműködni a kisantant államokkal, hogy elszakítsák őket Franciaországtól, majd miután ez a próbálkozásuk nem sikerült, 1927 áprilisában korábbi ellenségeikkel, Ausztriával és Magyarországgal kötöttek barátsági szerződést. Az olasz lépésre válaszul a franciák jugoszláv, román, görög és török részvétellel létrehozták az úgynevezett Balkán-paktumot, melynek célja az irredenta törekvések megfékezése, és a status quo megőrzése volt.
     Az olasz válasz a korábban megkötött szövetség megerősítése, az olasz-osztrák-magyar hármasszövetség létrehozása volt. Ez a szövetség egyben a lassan újra megerősödő Németország ellen is irányult, s védte Ausztria függetlenségét is. Az ekkor még határozottan németellenes politikát folytató olaszok egy nagyobb játszmán is törték a fejüket, és egy olyan nagyhatalmi szövetség létrehozásán dolgoztak, ami, amellett, hogy követeléseik egy részét teljesítette volna, gátat vethetett volna a német ambícióknak. A békeszerződések felülvizsgálatát, és korrekcióját célként kitűző Négyhatalmi Paktumot azonban végül egyik kormány sem ratifikálta.
     Miután a nyugati nagyhatalmak érdektelenséget tanúsítottak az olasz javaslatok iránt, Mussolini figyelme ismét a Balkán felé fordult, és egy olasz vezetéssel itt létrehozandó szövetségben látta a legjobb esélyt arra, hogy hatalmi bázisát megerősítve eredményesen léphessen fel a németekkel szemben. Ciano ötlete nyomán egy ideig komolyan gondolkozott egy olasz-jugoszláv-magyar-lengyel szövetség létrehozásán, mellyel gátat emelt volna a németek balkáni, és keleti terjeszkedésével szemben.
     Az olaszok egészen a háború kitöréséig dolgoztak különféle balkáni koalíciók összehozásán, különösebb eredmény nélkül. A balkáni államokat elég nehéz is lehetett egy kalap alá hozni, hiszen érdekeik és törekvéseik gyökeresen különböztek. Az első világháború nyertesei, Jugoszlávia és Románia, görcsösen igyekeztek minden négyzetméternyi területet megtartani, amit a békeszerződések nekik ítéltek, sőt, egyáltalán nem lett volna ellenükre, hogy még ezeken felül is szerezzenek valamit. A vesztesek, Magyarország és Bulgária, meg természetesen elvesztett területeiket szerették volna visszakapni. Az angolbarát Jugoszlávia és a németbarát Románia ezenkívül egymásra is féltékeny volt, Olaszország pedig maga is balkáni területekre aspirált Jugoszláviában és Görögországban. A balkáni államok egyetlen dologban értettek egyet egymással, a Szovjetuniót minél messzebb kell tartani a határoktól. Ezt a teljes mértékig széttartó gyülekezetet igen nehéz lett volna közös nevezőre hozni.
     A háborúnak azonban majdnem sikerült ez is. A gyors nyugati győzelmek után elég nagy valószínűséggel lehetett számítani rá, hogy Németország figyelme kelet felé fordul, és az újabb háborúra itt fog sor kerülni, az oroszok ellen. A bolsevik rezsim felszámolásának gondolata tulajdonképpen a balkáni államok helyeslésével találkozott, a harcokból azonban a lehetőség szerint szerettek volna kimaradni. Egyedül Románia állt ki már ekkor teljes mellszélességgel a németek mellett, a többiek igyekeztek nem túllépni a lojalitás feltétlenül szükséges minimumát.
     A német sikerek nyomán a Balkánon gyorsan hanyatlott az angol befolyás, és a németek kezdtek nyomasztó súllyal nehezedni a térségre. A két, hagyományosan angol és franciabarát ország, Görögország és Jugoszlávia is igyekezett baráti hangot megütni a németekkel szemben. Metaxas fasiszta rezsimje addig is alapvetően jó kapcsolatokat ápolt Berlinnel, miközben fenntartotta a baráti viszonyt az angolokkal is. Az olaszokkal viszont Albánia megszállása után kiéleződött a viszonyuk, bár a görögök következetesen igyekeztek elkerülni, hogy az egyre agresszívabb olaszoknak bármilyen indokot szolgáltassanak egy fegyveres akcióra.
     A német előretörést látva az addig határozottan németellenes és angolbarát jugoszláv vezetés is kénytelen volt felülbírálni álláspontját, és kényszerű opportunizmussal kölcsönös megnemtámadási szerződést kötött Németországgal. Cserébe a németek garantálták az ország határainak sérthetetlenségét, Olaszországgal és Magyarországgal szemben is. Német ösztökélésre nem sokkal később a magyarok is ugyanilyen szerződést kötöttek Jugoszláviával.

A

    1941 tavaszára tehát úgy látszott, rendeződik a helyzet a balkáni térségben. A kisebb-nagyobb határmódosítások, és a külső nyomásra megkötött barátsági szerződések stabilizálni látszottak a helyzetet. Miután a kedélyek lecsillapodtak, a magyar diplomácia dolgozni kezdett egy magyar-jugoszláv-bolgár szövetség létrehozásán. A három ország külön-külön teljesen fajsúlytalan volt, együtt viszont egy 40 milliós tömböt alkottak volna, melynek már elég súlya lehetett volna ahhoz, hogy visszaverje a német befolyásolási kísérleteket, s önállóságát és semlegességét legalább nagyjából megőrizve bekkelje ki a háború végét. Senki nem volt olyan pesszimista, hogy azt feltételezte volna, ez a nyugalmi állapot alig néhány hétig tart csupán, s az események rövidesen nem várt, és különös fordulatot vesznek.
    Amedeo Umberto Isabella Luigi Filippo Maria Giuseppe Giovanni di Savoia-Aosta herceg (1898-1942). A biztatóan alakuló balkáni eseményekbe igazából az olaszok rondítottak először nagyon bele, még előző év őszén. Olaszország igyekezett ugyanazt a taktikát követni, mint az első háborúban, és csak akkor akart hadba lépni, mikor már egyértelműen látszik, ki fog győzni. Ezúttal nem kellett sokáig várniuk, és igazából majdnem még le is maradtak a párizsi diadalmenetről. Mussolini alig néhány nappal a német-francia fegyverszünet megkötése előtt üzent hadat Franciaországnak és Angliának, amikor az olasz hadüzenetnek már semmilyen jelentősége volt. Ez a néhány nap eleve nem is tett lehetővé nagy olasz győzelmeket, de ami azt illeti, az olaszoknak még kicsit sem sikerült aratniuk. Az olasz csapatoknak mindössze néhány száz méterre (!) sikerült benyomulniuk a francia területekre, ahol a határon állomásoztatott másodvonalbeli francia csapatok különösebb nehézségek nélkül feltartóztatták őket. Már ez is figyelmeztető jelzés lehetett volna az olasz csapatok harcértékét illetően, és óvatosságra inthette volna az olasz vezetést. Az eseményekből azonban láthatóan semmilyen tanulságot nem voltak le.
     A gyors francia vereséget követően az olaszoknak már csak a britekkel kellett szembenézniük, a líbiai-egyiptomi határon, és Kelet-Afrikában. Az olasz csapatok mindkét területen igen nagy létszámfölényben voltak, összesen csaknem félmillió katonájuk állt szemben a százezernél is kisebb brit haderővel. Mindkét frontot tehetségesnek tartott katonák irányították, a líbiait a Mussolini valószínű utódjaként számon tartott Italo Balbo, a kelet-afrikait az Angliában nevelkedett Amadeo di Savoy-Aosta herceg. A jelentős számbeli fölény mögött azonban igen komoly minőségi hátrány húzódott meg. Az Etiópiában állomásozó sereg még úgy-ahogy fel volt szerelve, és harci tapasztalatokkal is rendelkezett, hiszen nem sokkal korábban űzték ki az országból Hailé-Szelasszié hadseregét. Az itteni olasz csapatok nem is tevékenykedtek egészen sikertelenül, a háborúba való belépést követően rögtön támadásba mentek át, kiűzték a briteket szomáliai területeikről, s mélyen benyomultak Kenyába és Szudánba. Az anyaországtól és az utánpótlástól elvágva azonban sorsuk eleve meg volt pecsételve, és hosszú ellenállás után 1941 nyarán kénytelenek voltak kapitulálni az angolok előtt. A harcokban súlyosan megsebesült, s angol és etióp ellenfelei által egyaránt nagyra becsült Savoy-Aosta herceg nem sokkal később egy angol fogolytáborban halt meg.
    Az általában legtöbbre tartott fasiszta vezér, Italo Balbo (1896-1940). A líbiai olasz hadsereg ennél sokkal rosszabb kondícióban volt. Korábban senki sem számított arra, hogy az itteni csapatoknak a bennszülötteken kívül mással is meg kell küzdeniük, úgyhogy a leggyengébb harcértékkel bíró, és a legrosszabbul felszerelt alakulatokat helyezték ide. (Felmerülhet a gyanú, hogy talán azért is, mert Mussolini nem akarta túlzottan megerősíteni legnagyobb riválisát.) A líbiai kormányzónak, és egyben főparancsnoknak, Italo Balbónak, semmilyen illúziói nem voltak felőle, elavult fegyverzetű, hiányosan kiképzett hadserege számára milyen eredménnyel végződne egy britekkel való összecsapás. Balbo határozottan ellene volt az offenzív fellépésnek, s úgy vélte, a legtöbb, amit ezekkel a csapatokkal el tud érni, hogy megvédi Benghazit és Tobrukot az angol támadással szemben. Ahogy Badogliónak írt levelében fogalmazott: „Nem a katonák létszáma miatt vagyok nyugtalan, hanem a fegyvereik miatt. … Könnyű tankjaink már elavultak, és csupán géppuskával vannak felszerelve. Páncélzatukat még az angol géppuskák is átüthetik. Nincsenek páncélautóink. A korszerű fegyverekhez nincs elég lőszer.
     Balbónak azonban már nem sokáig kellett a helyzet miatt aggódnia. A hónap végén saját légvédelme lőtte le terepszemléről visszatérő repülőgépét. Helyére az etióp háború egyik hőse, Rodolfo Graziani került, akit Mussolini támadásra utasított. A szeptemberben megindított offenzíva azonban három nap után kifulladt. Graziani megállította csapatait, és az ellátási nehézségekre hivatkozva a támadás folytatása helyett inkább utak és vízvezetékek építésébe kezdett.
     Utólag már jól megállapítható, az olaszoknak mit kellett volna tenniük, sőt, nekik ezt már akkor is látniuk kellett volna. Rögtön a háború kitörése után minden használható erőt át kellett volna küldeni Líbiába, segítségként kérni néhány német páncéloshadosztályt, és a lehető leghamarabb, valamikor ősszel, teljes erővel támadást indítani az egyiptomi angol sereg ellen. Az angolok ekkoriban legfeljebb 35 ezer katonát tudtak volna Egyiptom védelmében felvonultatni, erőik többi része Kelet-Afrikában volt lekötve. Ezzel az erővel szemben az olaszok legalább tízszeres fölényt tudtak volna összehozni. Már egy középszintű vezetés mellett is egyszerűen elnyomták volna a briteket.
     Az olaszok azonban, teljesen érthetetlen módon, egyáltalán semmilyen erőfeszítést nem tettek arra, hogy erőkoncentrációt hozzanak létre Líbiában. A legjobb olasz elit alakulatokat az anyaországban állomásoztatták, méghozzá –az ördög se tudja miért- északon, a Pó Hadseregben. A három olasz páncéloshadosztály szintén itt állomásozott, Afrikában a harcok kezdetekor csak géppuskával felszerelt könnyű harckocsik voltak, amik legfeljebb felderítésre voltak használhatók.
     Mussolininak azonban eszébe sem jutott, hogy ezeket az erőket átküldje Afrikába. Amikor az ottani offenzíva elakadt, és elmaradt a várt győzelem, a diktátor nem erősítést küldött csapatainak, hogy azzal újabb támadást indítsanak, hanem inkább keresett magának egy másik, könnyebbnek tűnő célpontot. Érdeklődését elvesztve az afrikai események iránt, a Duce egyszerűen keresett a térképen egy másik ellenséget, akit megtámadhatott, a líbiai fronttal pedig nem törődött többet. Erre tényleg nem lehet mást mondani, csak azt: Ekkora marhát!
    

Tobruk
Ez a könnyebbnek tűnő célpont volt Görögország. A jobboldali, a mai terminológia meghatározása alapján fasisztának minősíthető görög kormány alapvetően jó kapcsolatokat ápolt az ugyanazon az oldalon álló németekkel és olaszokkal szemben, miközben igyekezett fenntartani a hagyományos barátságot Angliával is. Elvi síkon tehát egyáltalán nem volt semmilyen ellentét a görögök és a tengelyhatalmak között. Az olaszoknak azonban a görögök egyszerűen útban voltak az általuk elképzelt Nagy-Olaszország megvalósítása felé vezető úton. A Földközi-tenger feletti teljes ellenőrzés megvalósítása érdekében Olaszország újabb görög területekre támasztott igényt, elsősorban Krétára, ezenkívül katonailag is igyekezett meggyengíteni a riválisnak számító országot.
     A görögök megtámadásának a legfőbb oka azonban még csak nem is ez volt, hanem egyszerűen csak az, hogy a németek sikereire féltékeny Duce maga is szeretett volna valamilyen győzelmet felmutatni, hogy bizonyítsa, országa egyenrangú partnere Németországnak. Mussolini már korábban is sokszor panaszkodott bizalmasainak, hogy Hitler egymás után foglalja el az európai országokat, neki meg csak utólag küldözget táviratokat arról, hogy most éppen melyik országba vonult be. Görögország megtámadása előtt Cianónak kijelentette: „Hitler mindig kész tények elé állít engem. Most visszakapja a kölcsönt. Az újságokból fogja megtudni, hogy elfoglaltam Görögországot!” A görögök elleni támadás fő oka tehát az volt, hogy a Duce fel akart vágni Hitler előtt.
     Ezen kívül persze voltak racionálisabb megfontolások is, például, hogy szerették volna a németek pozícióit gyengíteni a Balkánon, melyet az olasz vezetés saját érdekszférájának tekintett, és aggódott a német befolyás romániai és bulgáriai erősödése miatt. Görögország megszállásával útját állták volna a további német előretörésnek, és Krétáról észak felől is bekerítették volna az egyiptomi brit állásokat.
     A görögök elleni támadást azonban mindezek figyelembevétele mellett is kolosszális ostobaságnak kell tekinteni. Mussolini teljesen figyelmen kívül hagyta a realitásokat. Az olasz hadsereg nyilvánvalóan nem volt alkalmas arra, hogy egyszerre több fronton folytasson hadműveleteket, hiszen egy fronton sem volt képes helytállni. Az addigi események teljesen világosan bizonyították az olasz haderők felkészületlenségét, technológiai elmaradottságát, az olasz parancsnokok pedig egyfolytában panaszkodtak a logisztikai hiányosságok miatt. Ezt a rosszul vezetett, rosszul felszerelt, rengeteg hiányossággal küszködő haderőt még tovább gyengíteni azzal, hogy több fronton forgácsolják szét őket, az irracionalitás netovábbja volt. Az olaszok számára egyetlen lehetséges megoldás volt, minden erőt Líbiában összevonni, és annak tömegével nyomni el a briteket.
     Görögország megszállásának katonailag semmilyen hozadéka nem volt. Az olaszok maguk ellen fordítottak, és átállítottak az angolok oldalára egy addig baráti semlegességre törekvő országot, erőik javát, melyre pedig Észak-Afrikában lett volna égető szükség, elfecsérelték. A kezükre kerülő görög területeknek sem vették semmi hasznát. Az olasz légierő nem volt olyan színvonalon, hogy az egyiptomi partoktól viszonylag nagy távolságra eső krétai repülőterekről hatékonyan tudja támadni az ottani kikötőket, az Alexandriába vezető Földközi-tengeri tengeri útvonal elvágásának pedig szinte semmi jelentősége nem volt, hiszen a britek addigra már úgyis leállították az ottani szállításokat. Az egyiptomi helyőrséget nem az anyaországból, hanem a gyarmatokról látták el, a Vörös-tengeren keresztül. Egyiptomban túlnyomórészt indiai, ausztrál, és új-zélandi csapatok harcoltak. A Görögország elleni támadás tehát minden szempontból teljesen értelmetlen és kártékony ötlet volt, ami megcsúfolt minden józan mérlegelést és számítást.
     A görögök persze nem tűntek komoly ellenfélnek. Nem túl nagy létszámú hadseregük talán még az olaszokénál is rosszabbul felszerelt volt. Éppen ezért igyekeztek is, hogy ne adjanak okot az agresszív olaszoknak a fegyveres fellépésre. Nem reagáltak az albán határ mentén, és a tengeren történő sorozatos olasz provokációkra sem. Paradox, bár korántsem egyedülálló módon, éppen ezek a háború elkerülésére tett erőfeszítéseik sodorták a görögöket háborúba. Az olaszok ugyanis a gyengeség jeleként értékelték a görögök passzivitását, és úgy vélték, az, hogy nem válaszolnak a provokációkra, azt jelzi, hogy fegyveres erőik nem is képesek eredményes fellépésre.
    
Karikatúra
Azonban korántsem ez volt a helyzet. A görög hadsereg valóban nagyon rosszul volt felszerelve, ám vezetése sokkal jobb volt az olaszokénál, katonáik elszántak voltak, és élvezték a lakosság teljes támogatását. Az október 28-án megindított invázió csekély területi nyereségek után egy hét elteltével kifulladt, az előrenyomulás megállt. Az olasz hadsereg ismét siralmas teljesítményt nyújtott. A hadsereg állapotát leginkább a totális káosszal lehetne leírni, a légierő pedig szinte többet bombázta a saját, mint az ellenséges állásokat. A flotta minden noszogatás ellenére sem volt hajlandó megmozdulni, hogy a tenger felől támogassa a szárazföldön harcoló csapatokat, illetve hogy a frontvonal mögötti partraszállásokkal megbontsa az ellenséges vonalakat. A dühöngő Duce egymás után küldte a frontra a magas rangú fasiszta tisztviselőket, hogy azok saját példamutatásukkal öntsenek erőt a katonákba, a fasiszta kiskirályok azonban, miután biztos távolságból megszemlélték a frontot, rendszerint a frontvonal mögötti tivornyázásokkal múlatták az időt, talán okosan felmérve, hogy jelenlétük inkább akadályozza, mint segíti a csapatokat a harcban.
     A dolgok aztán még rosszabbra fordultak, amikor novemberben a görög csapatok ellentámadásba mentek át, és nem csak kiverték az olaszokat Görögországból, hanem mélyen benyomultak az albán területekre is. Az olasz hadsereg egyszerűen összeomlott, s az a veszély fenyegetett, a görögök kitakarítják az olaszokat az egész Balkánról. A presztízsnövelő céllal megindított hadjárat tehát párját ritkító kudarcba fulladt, amivel az olaszok éppenhogy elvesztették minden maradék tekintélyüket.
     Hogy az összeomlás teljes legyen, az olasz haderő decemberben Líbiában is teljes, és majdnem döntő vereséget szenvedett. Graziani hiába kért erősítést csapatai számára, Rómából azt a választ kapta, az elsődleges hadszíntér a görög front, ő pedig belátható időn belül nem számíthat erősítésre. Graziani csak abban bízott, az angolok továbbra is védekező állásban maradnak, és erőiket inkább Görögországban fogják harcba küldeni.
     A britek azonban teljes titokban egy támadó hadműveletet készítettek elő, bár csak korlátozott célokkal. A támadással csak meg akarták gyengíteni, és optimális esetben kissé hátrább nyomni az olaszokat, nehogy azok egy újabb offenzívával próbálják meg a brit erőket elvonni Kelet-Afrikából, ahol az angolok éppen az ottani olasz hadsereg elleni támadásra készülődtek. A közel-keleti erők főparancsnoka, Archibald Wavell tábornagy, igyekezett is mérsékelni az offenzívával kapcsolatos londoni reményeket, és ezt írta a birodalmi vezérkari főnöknek, John Dill-nek: „Úgy érzem, túlzott reményeket táplálnak a hadművelettel kapcsolatban, amely pedig csupán egy rajtaütésnek lett tervezve. Számszerűleg kisebbségben vagyunk a földön és a levegőben egyaránt, csapatainknak pedig több mint 75 mérföldnyi sivatagon kell áthaladnia, majd megtámadni egy ellenséget, mely több mint három hónapig erősítette állásait. Kérem, ne erősítsék az optimizmust.
     A december kilencedikén, Richard O’Connor tábornok vezetésével megindított offenzíva azonban olyan átütő sikert aratott, amiben alighanem még maga Churchill sem mert korábban reménykedni. Az olaszokat teljes meglepetésként érte a brit támadás, az első vonalban álló, legjobb olasz hadosztályokat az angolok szinte álmukban semmisítették meg, úgy, hogy azoknak jóformán még riadót fújni sem volt idejük. A következő napokban néhány olasz hadosztály ugyan elszánt ellenállást tanúsított, az olasz katonai táborokat azonban a vezetés túl messze állította fel egymástól ahhoz, hogy azok segíteni tudták volna egymást, a britek tehát külön-külön verhették szét az ellenállás gócpontjait.
    
Az
Az olasz front három nap alatt összeomlott, az angolok pedig, látva az elsöprő sikert, nem álltak meg itt, hanem folytatták az offenzívát, és üldözőbe vették a rendezetlenül menekülő ellenséget. A következő hetekben egymás után verték szét az olasz állásokat, többek között elfoglalva Tobruk, Bardia és Benghazi kikötőjét is. Gyakorlatilag egész Kyrenaika az angolok kezére jutott, ahol a helyi lakosság többnyire felszabadítóként ünnepelte őket. A britek már az utolsó csapásra készültek Tripoli ellen, melynek elfoglalásával teljesen kiűzték volna az olaszokat Észak-Afrikából.
     A hadjárat statisztikai adatai elképesztőek. A majdnem negyedmilliós olasz hadsereg ellen támadó brit haderő, melynek nagysága soha nem haladta meg a 31 ezer főt, alig két hónap alatt 750 kilométert nyomult előre, megsemmisített tíz olasz hadosztályt, fogságba ejtett 130 ezer (!) olasz katonát, zsákmányolt 850 ágyút, 400 páncélozott járművet, és több ezer gépjárművet. A hadjárat kifulladásában nagy szerepet játszott az elszállításra váró olasz hadifoglyok hatalmas, a brit erők nagyságát négyszeresen felülmúló tömege, mely eltorlaszolta az utakat, őrzésük és ellátásuk pedig felemésztette a brit erőforrások jelentős részét. Az angolok összvesztesége mintegy 500 halott, és 1300 sebesült volt.
     A döbbenetes vereség még az olasz vezetés egy részét is felébresztette. Ciano már az első napok után ezt írta a naplójába: „Valami nagy baj lehet hadseregünkkel, ha egyszerre öt hadosztállyal is megtörténhetik, hogy az ellenség két nap alatt porrá zúzza őket.” Néhány héttel később pedig ezt írta apósának, aki még mindig azt bizonygatta, a következő vonalnál majd feltartóztatják a briteket: „Szidi Barraninál meglepetésről beszéltek, majd ezután Bardiára számítottak. Bardia kétórányi ellenállás után megadta magát. Ezután Tobrukra alapozta reményét. Tobrukot is könnyűszerrel kicsavarták a kezünkből. Ön most a dernai fennsíkról beszél nagy bizalommal. Bármennyire is sajnálom, nem azonosíthatom magam az Ön veszélyes illúzióival. A baj rejtélyes, súlyos, és mélyre hatoló.
     A baj valóban súlyos és mélyre hatoló volt, de korántsem rejtélyes. A líbiai és görögországi események egyszerűen csak nyilvánvalóvá tették az olasz katonai és politikai vezetés tökéletes alkalmatlanságát, és azt, hogy az olasz fasizmus –A. J. P. Taylor szavaival- igazából nem volt más, mint üres szélhámosság.

Az

    Úgy látszott, elkerülhetetlen a néhány héten belül bekövetkező teljes olasz vereség, és Észak-Afrika angol kézre kerülése. Az események azonban ekkor váratlan, és érthetetlen fordulatot vettek, s Olaszországot paradox módon a görögök mentették meg a gyors összeomlástól.
     A háború előtt az angol diplomáciának szinte hobbija volt a háborús garanciák osztogatása, gyakorlatilag minden országnak, amely igényt tartott rá. Hogy az ekkor mindössze két szárazföldi hadosztállyal rendelkező Nagy-Britannia hogyan fogja megvédeni ezeket a nagyobbrészt szárazföldi országokat a száz német hadosztállyal szemben, azt nem feszegette senki. A későbbi katasztrófában nagy szerepet játszott, hogy néhány tájékozatlan kelet-európai ország, mint például Lengyelország, valóban komolyan vette ezeket a brit ígéreteket.
     Az angolok háborús garanciát adtak Görögországnak is, és az olasz támadást követően felajánlották segítségüket a görögöknek. A görög vezetés, teljesen józan helyzetértékeléssel, úgy vélte, egy angol beavatkozás nagyobb kárt okozna, mint amekkora hasznot hajtana, és nagy valószínűséggel az ország ellen fordítaná a németeket is. Az angol ajánlatot így köszönettel ugyan, de elutasították.
     Nem sokkal később azonban Görögország ismét magára vonta az angolok figyelmét. 1940 decemberében ugyanis Hitler közvetítőként jelentkezett, és javaslatot tett a görög kormánynak az olaszokkal való viszály békés rendezésére. A konfliktus elsimításáért, és a status quo visszaállításáért cserébe a németek Szaloniki kikötőjét kérték, melyet a bolgároknak adtak volna át.
     Az angolok megriadtak, hiszen egy pozitív görög válasz esetén az egész Balkán német befolyás alá került volna. Kezükre játszott, hogy 1941 januárjának végén a brit beavatkozást elutasító Metaxas váratlanul elhunyt, utódja, Alexandros Koryzis, pedig már igényt tartott az ismét felajánlott brit segítségre. Ezen felbuzdulva az angolok kísérletet tettek egy németellenes balkáni front összekovácsolására, hogy megbuktassák a békés rendezésre tett német erőfeszítéseket, és a kontinensre visszatérve újabb frontot nyissanak ellenük.
    Churchill rossz szelleme, Robert Anthony Eden (1897-1977). Mindebben kulcsfontosságú szerepet játszott a térség Románia mögött második legfontosabb és legerősebb államának, Jugoszláviának a magatartása. Merőben reálpolitikai megfontolások alapján a jugoszláv kormány ekkoriban éppen igyekezett közeledni a németekhez. A semlegesség garantálása, majd a kölcsönös megnemtámadási egyezmény aláírása után március 25-én Jugoszlávia csatlakozott a Háromhatalmi Egyezményhez is.
    Hogy a szerbek álláspontját visszafordítsák, az angolok és amerikaiak diplomáciai offenzívába kezdtek. Eden februári kapcsolatfelvétele a jugoszláv hatóságokkal az angolok megítélése szerint is kiábrándító eredménnyel zárult, ugyanúgy mint a jugoszláv katonai delegáció március eleji, görögországi látogatása. Az angolok igyekeztek rávenni jugoszláv tárgyalópartnereiket, csatlakozzanak hozzájuk, és támadják hátba az albániai olasz csapatokat, melyek minden számítás szerint napok alatt összeomlottak volna. Ezt követően a teljes görög hadsereg, és a támogatásukra érkező angol hadosztályok csatlakoztak volna a szerb-horvát hadsereghez, hogy együttes erővel verjék vissza a németek esetleges támadási kísérleteit. Az angolok megígérték, hogy garantálják Románia, Bulgária, és Magyarország semlegességét is.
     A jugoszláv küldöttség azonban nem volt vevő az ötletre. Kijelentették ugyan, hogy rokonszenveznek az angolokkal, az adott helyzetben azonban nem látják realitását a brit tervek megvalósításának. Ugyanilyen eredménytelenül ért véget Eden februári törökországi látogatása is. A britek a törököket sem tudták meggyőzni, hogy jó ötlet volna belépni a háborúba a németek ellen. A törökök arra sem voltak hajlandók, hogy teljesítsék azt a brit kérést, hogy fenyegessék meg Jugoszláviát, casus belli-nek fogják tekinteni, ha átengedik a területükön a német csapatokat Szaloniki felé.
     Az angolok minden rábeszélése és fenyegetése ellenére a jugoszláv kormány aláírta a háromhatalmi egyezményt is, ami nyilvánvalóvá tette, a britek nem számíthatnak rájuk, mint szövetségesekre. Ezek után már csak egy megoldás maradt, meg kellett buktatni a kormányt, és helyére angolbarát kormányt ültetni. Mindebben nem volt semmi újdonság, ugyanebben az időben a britek ugyanezt tették Irakban és Iránban, következő évben pedig Egyiptomban.
     A kormánybuktatás első lépése alighanem az amerikai William Donovan ezredes balkáni körútja volt, melynek során a német békeajánlat elfogadását fontolgató görögöket a háború folytatására, a jugoszláv vezetést pedig a háborúba való belépésre igyekezett rávenni. Donovan Belgrádban felvette a kapcsolatot a pánszláv nacionalista körökkel is, akikkel közölte, az Egyesült Államok és a Szovjetunió hadba lépése már csak hetek kérdése, és ebben a helyzetben a szerbeknek ki kell állniuk szláv testvéreik mellett. Donovan prózaibb érvekkel is igyekezett meggyőzni a szerb nacionalistákat, akiknek állítólag félmillió fontot és ötmillió dollárt adott a szervezési költségekre.
     Akár így történt, akár nem, 1941 március 27-én az angol történetírás által „jugoszláv hazafiaknak” nevezett összeesküvők puccsot hajtottak végre Belgrádban. Kihasználva Pál régensherceg távollétét, aki a király kiskorúságának idejére átvette az ország tényleges irányítását, egy rajtaütéssel elfoglalták a kormányépületeket, letartóztatták a kormány tagjait, a 15 éves királlyal pedig aláírattak egy kormányváltást bejelentő nyilatkozatot. Belgrád utcáit „Inkább halál, mint szolgaság!” féle jelszavakat ordítozó tömeg lepte el, mely kis híján meglincselte a német nagykövetet.
     A puccsot követően két napon belül megjelent Belgrádban az angol vezérkari főnök, John Dill –állítólag titokban Eden is-, aki ismét a csatlakozásra igyekezett rávenni a jugoszláv vezetést. A tárgyalások eredménye ismét nem volt kielégítő. A Dusan Simovitch tábornok vezette új jugoszláv kormány ugyan mozgósítást rendelt el, és csapatösszevonásokat hajtott végre, ám továbbra sem volt hajlandó nemhogy a németeket, de még az olaszokat sem megtámadni. Csupán annyit ígértek meg, egy Szaloniki elleni német támadás esetén együtt fognak működni a görög és az angol csapatokkal.
     Ezeket az eseményeket azonban már a németeket sem hagyhatták válasz nélkül. A komolyan igazából sosem vett angliai invázió, és a Szovjetunió elleni támadás közti időben Hitler egy ideig egyébként is foglalkozott a gondolattal, hogy felesleges csapatai egy részét az olaszok megsegítésére küldi, és benyomul a Közel-Keletre, valamint megerősíti pozícióit a Balkánon. Ezt az ötletet a német vezérkar is támogatta, akik már ekkor látták, hogy az olasz hadseregtől nem nagyon várhatnak semmit.
     A német beavatkozást azonban éppen az olaszok hiusították meg. Az 1940 október negyedikén a Brenner-hágónál találkozó két Vezér megbeszélésén Mussolini nagy büszkén elutasította a felajánlott német páncéloshadosztályt, bár magára a német haditechnikára igényt tartott volna. Két hónappal később az olaszok már két teljes hadosztályt szerettek volna a németektől, akik azonban addigra már elkötelezték magukat a Szovjetunió elleni támadás mellett, és megkezdték csapataik keleten való összevonását.
     Az olasz összeomlás lehetősége azonban olyan érv volt, aminek a hatására a németeknek mégis muszáj volt megtámogatniuk tehetetlen szövetségesüket. 1941 januárjától először német légiezredeket vezényeltek Szicíliába, majd nem sokkal később egy páncéloshadosztályt küldtek Líbiába, Erwin Rommel vezetésével. Ugyanekkor készülődni kezdtek a balkáni beavatkozásra is. Német csapatok érkeztek Romániába és Bulgáriába, melyek fő célja immár egyértelműen a Görögország elleni támadás volt.
    

Az
Közben ugyanis megkezdődött az angol csapatok átszállítása Afrikából Görögországba, melyet az olasz haditengerészetnek a matapáni vereséggel végződő beavatkozása sem tudott megzavarni. O’Connor líbiai előrenyomulását leállították, az ottani csapatok zömét pedig visszarendelték Egyiptomba, ahonnan áthajóztak Görögországba. Ugyancsak elvezényelték az afrikai frontról majdnem a teljes ottani angol légierőt. És mindezt pont akkor, amikor Rommel csapatai megérkeztek.
     A csapatok átvezényléséről megoszlottak a vélemények. Churchill először a görög bevetést szorgalmazta, majd a líbiai győzelmek után inkább mégis ott folytatta volna a támadást. Eden és Dill egyértelműen a görög beavatkozás mellett voltak, és végül meggyőzték Churchillt is. A nagyrészt ausztráliai csapatok vezetését úgy győzték meg a görög invázióról, hogy az ausztrál miniszterelnökkel, Robert Menzies-el közölték, az ausztrál csapatok parancsnoka, Thomas Blamey, egyetért a vállalkozással. Ugyanekkor Blamey-t meg arról tájékoztatták, hogy Menzies ért egyet a görög beavatkozással. Így aztán mindketten jóváhagyták a vállalkozást.
     Márciusban tehát megkezdődött az angol csapatok áthajózása. A célkikötő Pireusz volt, ahol a brit csapatokat kihajózták. Nagyobb részük nem is jutott ennél északabbra. A márciusi esőkben felázott utak java része járhatatlan volt a járművek számára, az egyetlen vasútvonalat pedig teljesen lekötötte a görög hadsereg ellátása. A teljesen kimerült görög hátország szinte semmivel nem tudott hozzájárulni az angol expedíciós haderő ellátáshoz, mindent Egyiptomból kellett átszállítani. Április első hetére az angolok összesen 62 ezer embert, és azok 14 ezer tonnányi ellátmányát szállították át Görögországba.
     A németek eközben már szintén felkészültek a támadásra. Hivatalosan ugyan még mindig baráti viszonyról beszéltek Jugoszláviával kapcsolatban, és békülékeny hangot ütöttek meg az új vezetéssel szemben, valójában azonban már csak a katonai megoldásban bíztak. A Jugoszlávia elleni támadáshoz elnyerték a balkáni szövetségesek támogatását is. Kénytelen-kelletlen Magyarország is csatlakozott, noha csak néhány nappal korábban írták alá a belgrádi kormánnyal az „örök barátsági” egyezményt. Az országot egyfelől a németek fenyegették meg, ha nem lép hadba Jugoszlávia ellen, másrészt az angolok, ha hadba lép ellene. A kétoldali csapdahelyzetből kiutat nem látó miniszterelnök, Teleki Pál, elkeseredésében végül főbe lőtte magát.
     Az április hatodikán bekövetkező német támadás aztán villámgyorsan rendet csinált a Balkánon. Jugoszlávia egy hét alatt összeomlott, és nem sokkal tovább tartottak ki a görögök sem. A katasztrófa láttán a görög miniszterelnök, Alexandros Koryzis, szintén öngyilkosságot követett el. Az angol expedíciós hadtestet még azelőtt evakuálni kellett, hogy egyáltalán a teljes erő megérkezett volna. A britek ezt követően Krétán próbálták megvetni a lábukat, de májusban a németek onnan is kiverték őket. Odaveszett az angol expedíciós erők harmada, és a teljes felszerelésük, nem is beszélve a Royal Navy-nek a két evakuáció során elszenvedett hatalmas veszteségeiről.
     Odaveszett a remény is arra, hogy a Balkán egy része semleges tud maradni, és kívül tudja magát tartani a háborún. Valamennyi balkáni ország megszállt területté, vagy német vazallusállammá vált. Ugyanekkor a britek számára Észak-Afrikában is odaveszett a gyors győzelem lehetősége. A meggyengült angol csapatok ellen Rommel márciusban indított offenzívát, mely a brit erők teljes összeomlásával végződött. Fogságba került az angol csapatok parancsnoka, O’Connor tábornok is. Április közepére az angolok Tobruk kivételével elvesztették valamennyi líbiai hódításukat, és ismét visszaverték őket oda, ahonnan decemberben elindultak, Egyiptom határára.
     Ez volt az a pillanat is, amikor tulajdonképpen maga Nagy-Britannia is összeomlott, bár ezt akkor sikerült titokban tartani. Az ország teljesen kimerült, a gazdaságnak gyakorlatilag vége volt. A háborút csak úgy voltak képesek folytatni, hogy márciusban Roosevelt bevezette a kölcsönbérleti rendszert, tehát az Egyesült Államok ettől kezdve hitelbe szállította a briteknek a fegyvereket, és az ellátáshoz szükséges árucikkeket. Az amerikaiak később mindezt az „önzetlen segítséget” természetesen az utolsó centig megfizettették a britekkel, ám az angolok ezen felül is súlyos árat fizettettek a „testvéri segítségnyújtásért”. Nagy-Britannia teljes aranytartaléka az Egyesült Államokba került, a tengerentúli angol befektetések amerikai tulajdonba kerültek, ugyanúgy, mint a brit gazdaság addigi piacai, melyekre most amerikai vállalatok törtek be. Anglia exportját korlátozták, az országot teljesen az amerikai kölcsönökből fedezett haditermelésre állították át. Nagy-Britannia –harminc évvel korábban még a világ vezető szuperhatalma!- ettől kezdve nem volt más, mint az Egyesült Államok kinyújtott karja, és németek elleni felvonulási terepe. 1941 tavaszától kezdve igazából még önálló államiságát is meg lehet kérdőjelezni.
     A britek mindennek szinte még örülnek is, és a világszabadság önkéntes mártírjának tekintik magukat. Ahogy John Maynard Keynes, a nagynevű angol közgazdász írta ezekről az időkről: „Fütyültünk a kiegyensúlyozott gazdálkodásra. De megmentettük magunkat, és segítettünk megmenteni a világot.” Vagyis sorozatos vereségeikkel és gazdasági összeomlásukkal a britek megint jól megmentették a világot, és végső soron legyőzték a németeket…

Német

    A görögországi angol beavatkozás tehát minden szempontból teljes és totális csőd volt. Ahelyett, hogy kiverték volna az olaszokat egész Észak-Afrikából, és hozzájárultak volna a Balkán semlegességéhez, az angolok inkább tönkreverették magukat a németekkel először Görögországban, majd Észak-Afrikában is, s az egész Balkánt német kézre juttatták. Mindez nemcsak utólagos okoskodás, a görögországi angol beavatkozás olyan, a korábbi olasz támadással egy lapon említhető stratégiai őrület volt, ami mögött képtelenségnek tűnik értelmet találni. Hihették az angolok csak egyetlen pillanatig is azt, hogy a németek majd vállvonogatva nézik, ahogy a görögökkel és a szerbekkel együtt kiverik az olaszokat Albániából? Lehetett csak egyetlen pillanatra is kétséges az, hogy az angol intervenció azonnali és nagy erejű német ellencsapást fog kiváltani? És milyen előnyöket reméltek ettől az angolok? Szalonikinek nem volt semmilyen jelentősége, a görög szigetek egy része már addig is olasz megszállás alatt állt, az egyiptomi brit erőket tehát észak felől mindenképpen fenyegették tengelyhatalmak kezén levő területek.
     Maguk mellé akarták állítani a balkáni államokat? És? Úgy gondolták, a németeket legyőző jugoszláv csapatok majd bevonulnak Berlinbe? Katonai szempontból a balkáni államok teljesen jelentéktelenek voltak. Még a viszonylag erősnek számító jugoszláv és román hadsereg is legfeljebb csak segédhaderő lehetett a németek mellett. Miféle esélyük lehetett ezeknek a németekkel szemben bármilyen sikerre? És mit tudtak nekik támogatásként adni az angolok? A német támadásig alig hatvanezer katonát tudtak átszállítani a görögöknek, és ezeket is csak úgy tudták összeszedni, hogy az észak-afrikai frontról vonták el őket. A 60 ezer katona mellé néhány tucat, nagyrészt elavult harci gépet tudtak összekaparni, melyeket szintén Afrikából vezényeltek át ide. Ez a különítmény márciustól már részt vett az olaszok elleni harcokban, és áprilisra összesen 12 darab (!) gépük maradt bevethető állapotban. Az etiópiai olasz hadsereg vereségét követően az év nyarától újabb 50-60 ezer angol katona szabadult fel Afrikában, akiknek a nagyobb részét szintén átküldhették volna Görögországba. De nagyjából ez volt minden.
     A britek tehát jó esetben összeszedhettek volna nagyjából százezer katonát, és néhány tucat repülőgépet. Ezzel az erővel, valamint a kivérzett görög, és a lepusztult jugoszláv hadsereggel akartak tehát szembeszállni a Kelet-Európában közben felvonult, a Szovjetunió megtámadására készülő hárommilliós német hadsereggel, és annak közel négyezer harci repülőgépével. (Az olaszokat, és a németek többi szövetségesét itt most figyelembe se véve.) Erre tényleg nem lehet mást mondani, csak azt, hogy ez maga a stratégiai elmebaj.
     Stratégaként Churchill Mussolinihez fogható idióta volt, azzal a különbséggel, hogy az angol vezérkarban egy sereg tehetséges és rátermett tiszt szolgált, akik a miniszterelnök őrült ötleteinek a többségét sikeresen likvidálták, gyakran saját karrierjük feláldozásával. A görög expedíció azonban akkora hülyeség volt, hogy azt még Churchill tökéletes szakmai dilettantizmusa sem magyarázhatja. Egyszerűen még Winstontól sem vár el az ember ekkora ostobaságot.
     A balkáni országok szövetsége katonai téren nem mérkőzhetett Németországgal. Politikailag viszont egy ilyen szövetségnek lehetett volna akkora súlya, hogy a német igények kielégítése mellett Svédországhoz hasonlóan megőrizhesse semlegességét, legalábbis a Duna vonalától délre. Hosszú távon ez a britek számára is előnyös lett volna. A görög kalandnak tehát kell, hogy legyen valami más magyarázata, ami megindokolja, miért áldozták fel érte az angolok a Balkán semlegességét, és az észak-afrikai győzelmet. Észak-Afrikából kiverve az olaszokat, és elérve a Balkán viszonylagos függetlenségét, a háború nyugvópontra jutott volna, és ismét a Németország elleni légitámadásokra korlátozódott volna. Eközben a Közel-Keletet és Afrikát is birtokló britek minden irányból körülzárták volna a németek által megszállt Európát, és hanyatló gazdaságukat amerikai segítséggel talpra állítva készülődhettek volna a döntő összecsapásra. Mi volt a Balkánban, ami ennél többet ígért?
    A szegény, ártatlan, pici kis Szerbia már az első világháborúban is segítségre szorult. Máshol még nem találkoztam ezzel a feltételezéssel, tehát azt hiszem, ez az én hozzájárulásom a konteók végtelen sorához, de magam részéről úgy vélem, egyetlen magyarázat van csupán, ami ezekre a kérdésekre kielégítő választ adhat. Szerény véleményem szerint a balkáni vállalkozás alapvetően azt a célt szolgálta, hogy a szerbeket ismét beleugrassák abba a szerepbe, amit az első világháborúban egyszer már sikeresen eljátszottak. Vagyis ismét Szerbia lett volna az ártatlan áldozat, akinek megmentése érdekében a nagy orosz testvér hősiesen harcba száll az elvetemült németek ellen.
     Semmilyen dilettáns nem képzelhette komolyan, hogy a legyengült Anglia, és az eleve nagyon gyenge balkáni államok szövetsége majd dél felől katonai csapást fog mérni Németországra. Ez egyszerűen akkora képtelenség, amit még Churchill sem vehetett komolyan. Amit a Balkánon az angolok elérhettek, az legfeljebb csak annyi volt, hogy az egyesült angol-görög-jugoszláv haderő Jugoszláviában néhány hétig feltartóztatja a németeket, komoly veszteségeket okoznak nekik, aztán visszavonulnak a Metaxas vonal mögé, ahol még egy darabig ki tudtak volna tartani. És aztán? Legfeljebb néhány hónapnyi ellenállásban reménykedhettek, különösen hogy a briteket Líbiában is a német-olasz oldalba támadás veszélye fenyegette. Mire lett volna jó ez a néhány hónap?
     Szerintem egyedül csak arra, hogy Kelet-Európából jelentős német erőket vonjanak el, és kössenek le Görögországban, hogy a Lengyelországban állomásozó, meggyengült német erők ellen nagyobb sikerrel kecsegtessen egy orosz támadás, melyet ismét a szerb testvérek megsegítésével indokolva indíthattak volna meg. A balkáni beavatkozásnak egész egyszerűen csakis akkor lehetett értelme, ha az angolok számítottak az orosz beavatkozásra.
     Az ötlet igazából Viktor Szuvorov könyveit olvasgatva jutott eszembe. Szuvorov elég meggyőzően érvelve állítja, a Vörös Hadsereg egyáltalán nem volt olyan felkészületlen, mint azt utólag állítják. Olyannyira nem, hogy ő akart háborút kezdeni a németek ellen, 1941 júliusában. (A németek minderről jól tudtak, és a Szovjetunió elleni támadásuk ezek szerint tulajdonképpen megelőző csapás volt, melyet a már támadásra felsorakozott szovjet haderő ellen intéztek.) Igazából nekem vannak kételyeim, de az egyszerűség kedvéért most elfogadva a fenti állítást, a balkáni és a kelet-európai események időben elég jól találkoznak. Az oroszok számára kiváló casus belli lett volna egy szerbek elleni német támadás, és remek alkalom nyílott volna arra, hogy kihasználva a német erők egy nagy részének balkáni lekötöttségét, Lengyelország déli része felől támadva –ahogy Szuvorov is feltételezi- kettészakítsák a német erőket, és a Balkánt elvágják Németországtól. Az angol expedíciónak magam részéről semmilyen más lehetséges értelmét nem látom.
     Az elképzelésbe ott csúszott hiba, hogy a németek korábban támadtak, mint várták, és gyorsabban győztek, mint ahogy arra bárki is számíthatott. Néhány nap alatt legázolták a szerbeket, az oroszoknak pedig még arra sem volt idejük, hogy valahogy reagáljanak az eseményekre. Görögország úgyszintén napok alatt elesett, meghódítása nem kötött le számottevő német erőket.
     Padányi Viktor egy másik feltételezése szerint az angolok –és az ekkor már gyakorlatilag szintén hadviselő amerikaiak- a görög beavatkozással a Szovjetunió elleni német támadást akarták késleltetni, hogy annak a tél beállta előtt ne legyen ideje kibontakozni. Az ötlet azonban igazából nem logikus, hiszen az angolok alig várták már, hogy az oroszok is hadba lépjenek a németek ellen, és inkább siettették, mint késleltették volna a német támadást.
     Az is vitatott, a balkáni hadjárat mennyivel késleltette a Barbarossa terv végrehajtását, illetve hogy késleltette e egyáltalán valamivel? Újabban inkább azt állítják, a balkáni események nem, vagy csak jelentéktelen mértékben késleltették a Szovjetunó elleni támadást, és az erre összevont csapatoktól alig kellett valamit a Balkánra átvezényelni. Inkább csak a németek utólagos magyarázkodása, hogy a balkáni események miatt késett a támadás, és ez az egyik fő oka a későbbi vereségüknek. Ahogy például a háború vége felé Hitler is állította: „Ha az olaszok ostoba módon nem keverednek a görögökkel háborúskodásba, akkor pár héttel korábban támadtam volna meg az oroszokat. … Ha ezt a háborút csak Németország, és nem a tengelyhatalmak vívták volna, akkor Oroszországot már 1941 május 15. előtt megtámadtuk volna. Addigi teljes és vitathatatlan győzelmeink tudatában képesek lettünk volna arra, hogy a hadjáratot a tél beállta előtt befejezzük.
     Az oroszok már a harmincas évek végétől komoly tárgyalásokat folytattak az angolokkal a németek elleni közös fellépés lehetőségeiről. Ezt minden forrásmunka elismeri. Az is ismert, hogy az orosz nagykövet már szinte a kormányba való újbóli belépésének napján felvette a kapcsolatot Churchillel, az akkori tengerészeti miniszterrel, aki kifejtette neki, minden erejével igyekszik gátat vetni a szovjetellenes hangulat terjedésének, mivel meggyőződése, hogy a két ország a közeli jövőben együtt fog majd harcolni a németek ellen. Az angolok és az oroszok tehát alighanem jóval szorosabban együttműködtek egymással, vagy legalábbis tájékozottabbak voltak egymás szándékai felől, mint általában feltételezik.
     Mindez egyébként teljes mértékben megfelelt a történelmi tradícióknak. Az európai államok egységes irányítás alá kerülése a két szomszédos nagyhatalomnak, Angliának és Oroszországnak, ugyanúgy nem állt érdekében. A történelem során mindig közösen léptek fel az ilyen egyesítési kísérletekkel szemben, és nyugodtan lehet állítani, Napóleont, Vilmost, és Hitlert egyaránt az oroszok győzték le az angoloknak.
     A márciusi belgrádi puccs szervezésében nagy szerepe volt a Moszkva által irányított Jugoszláv Kommunista Pártnak, amely a puccs előtt két nappal röplapokon tájékoztatta a főváros alapvetően németellenes érzelmű lakosságát az addig titokban tartott háromhatalmi csatlakozási egyezményről. Április ötödikén az új jugoszláv kormány, miután felmondta a németekkel kötött egyezményt, a Szovjetunióval kötött barátsági szerződést. Legalábbis gyanús ennyi véletlen, amiket igazából lehetne még tovább is sorolni.
     Ám akárhogy is történt, a balkáni kalandjukkal az angolok csak belesodorták a háborúba félszigetet, anélkül, hogy ebből bármilyen pozitívum származott volna. A beavatkozás következtében a térség német ellenőrzés alá került, és végképp elszállt minden remény egy magyar-jugoszláv-bolgár szövetség létrehozására is, mellyel az érintett országok legalább még egy darabig elkerülhették volna a háborút. Az angolok beavatkozására a Balkán legalább másfélmillió halottal, és fél évszázados kommunista uralommal fizetett rá.

Nagyon

Forrásmunkák.

    Azért, hogy ennek az írásnak a terjedelme végül nagyjából kétszer akkora lett, mint eredetileg terveztem, elsősorban dr. Hüvös Ferenc úr lelkiismeretét terheli a felelősség, aki volt szíves kölcsönadni nekem Erminio Bagnasco és Augusto de Toro „The Littorio class” című pazar könyvének az ő tulajdonában levő példányát. A remek munka a Littorio osztályú csatahajók részletes leírásán kívül bő terjedelemben ismerteti a Földközi-tenger térségének nagyobb tengeri ütközeteit is. Miután erről a témáról magyarul nem nagyon lehet olvasni, úgy gondoltam, nem ártok vele, ha kicsit részletesebben is ismertetem a térségben zajló harci cselekményeket, a matapani ütközet előtt, és azt követően is.
     Meg kell említeni még Aldo Fraccaroli „RN Zara”, valamint Gordon Hogg és Steve Wiper „Italian heavy cruisers of World War II” című munkáját is. Jól használható még Mark Stille „Italian battleships of World War II” című könyve is, bár az első könyvhöz képest igazából semmi újat nem mond.
     Felhasználtam még Luigi Donolo és James Tritten érdekes, bár nem túl nagy terjedelmű tanulmányát, mely „The history of Italian naval doctrine” címmel jelent meg, valamint az észak-afrikai és görögországi hadszíntéren zajló események ismertetésénél Klemensits Péter „A páncélos fegyvernem Észak-Afrikában” című PhD értekezésének szövegét, mely az interneten itt elérhető: klemensits_peter_thu.pdf . Úgyszintén az interneten található meg Marc de Angelis cikke a matapáni csatáról, a Regia Marina egyébként nem túl információ-gazdag oldalán: www.regiamarina.net/ Matapánról és a balkáni eseményekről jó anyagokat lehet találni a következő weboldalakon is: www.ibiblio.org/hyperwar és www.history.army.mil/books/wwii/balkan Ezen kívül bőven merítettem az angol és olasz Wikipédia oldalairól is.
     Az általános történeti részeknél a mindenki által jól ismert történelemkönyveken kívül felhasználtam Hajnal István „Az újkor története”, valamint Padányi Viktor már többször emlegetett „A nagy tragédia” című könyvét, illetve Hernádi Tibor „Kinek állt érdekében a második világháború?” című munkáját. Az utóbbi két könyvben olvasható állítások némelyikét igyekszem fenntartásokkal kezelni, bár munkahipotézisként elfogadhatónak tartom őket.
     E sorok írása közben került először kezembe a Viktor Szuvorov művésznéven alkotó szerző egyik könyve, az „Öngyilkosság”. Első nekifutásra komoly csalódás volt. A könyv tele van durva csúsztatásokkal, állításai sok esetben egymásnak is ellentmondanak, a stílusa pedig annyira gagyi, sűrűn teletűzdelve alpári ki és beszólásokkal, hogy komolyan gondolkoztam rajta, vajon nem Földi Pál publikál Viktor Szuvorov álnéven? Ennek ellenére az alapállítás, nevezetesen hogy 1941 nyarán a Szovjetunió fegyveres erői jól felkészültek voltak, és éppen támadás megindítására készültek Németország ellen, látszólag elég jól meg van indokolva. Aztán hogy tényleg így volt e, azt nem én fogom eldönteni.
     Az első fejezetben az olasz fasizmussal és Mussolinivel kapcsolatban főleg Kis Aladár és Ormos Mária írásaiból próbáltam tájékozódni, a jobboldali ideológiákkal kapcsolatos részekben pedig főleg Julius Evola és Molnár Tamás könyveire támaszkodtam. (Szükségesnek tartom itt megjegyezni, hogy nem arról a Molnár Tamásról van szó, aki a „Szarháziak és giccsmagyarok” című könyv, és hasonló „érdekfeszítő” alkotások szerzője, a Jobbik alapítója, hanem az 1921-es születésű, nagyobbrészt Amerikában élt filozófusról.)
     Az első és az utolsó fejezetnél egyaránt felhasználtam Jászi Oszkár könyveit. Jásziról nem mindig elismerően írok, ami nem jelenti azt, hogy ne tartanám nagyra. Sok minden más mellett érdekes dolgokat ír bolsevizmusról, fasizmusról, és a szabadság elleni árulásról. (A Soros Alapítvány támogatásával megjelent „A kommunizmus kilátástalansága és a szocializmus reformációja” című könyvének szerkesztői közé tartoztak annak idején a Kövér László, Orbán Viktor, és Stumpf István nevű fiatalemberek. Hallott róluk valaki azóta?)

(2013 június-október)


Vissza.