A Regia Marina és az 1940/41. mediterrán válság

„A győzelem száz apát talál,
a vereség árvagyerek”

(Ciano: Napló)

A Pola a cirkálórajt vezeti az 1938-as nagy flottaparádén.

A consul és a lecsapó Szatyrok

    A Város alapításának 489. évében „a szenátus és a római nép” jámbor és igazságos háborút ("bellum pium et iustum") hirdetett tegnapi szövetségese, a tengerek ura, Karthágó ellen, Szicília birtokáért. Légióik nemsokára keményen szorongatták az ellenfél zsoldosait, de azokhoz a tengeren át zavartalanul ömlött az utánpótlás, nem tudtak döntést kicsikarni. A könnyű római hajókat a hatalmas karthágói nehézgályák küzdelem nélkül egyszerűen legázolták, míg egyikük viharban partra nem vetődött a messinai szorosnál. A minta alapján a rómaiak négy hónap alatt flottát építettek, közben a legénység gerendaemelvényeken tanulta az evezést. Az első összecsapás még nem hozott sikert. A 493. évben azonban Caius Duilius consul csodafegyvere, a "corvus" csapóhíd új utat nyitott a tengeri harcászatban: szeges végével az ellenség fedélzetére levágódva széles, szilárd utat nyitott a tengerészgyalogossá előlépett legionáriusoknak.1. Találmányát a consul maga próbálta ki: Mylae előtt csatába vezette hajóit és elsöprő sikert aratott. Ez volt az első alkalom, hogy tengeri győzelemért diadalmenetet tartottak. Ellenfelét, Hannibalt - aki csak névrokona a rómaiak későbbi esküdt ellenségének - néhány további kudarc után saját katonái keresztre feszítették .

    A Krisztus utáni 1940-ik évben, a fasiszta korszak XVIII. esztendejében az Imperium örökségére vágyó Itália hadba vonult előző világháborúbeli szövetségese, a brit birodalom ellen a Földközi tenger birtokáért. A diadalmas consul nevét egyik alaposan korszerűsített csatahajója viselte. Egy novemberi éjszakán a CAIO DUILIO a LITTORIO 2., a CONTE DI CAVOUR és más hajók társaságában horgonyzott a tarantói kikötőben, itt volt az olasz flotta fő ereje. Ez alkalommal egy újabb repülő meglepetés debütált. A sötétségből hirtelen elképesztően ódivatú és lassú, huzalmerevítéses kétfedelű brit repülőgépek bontakoztak ki (pilótáik maguk "stringbag" néven emlegették, ami az akadémiai szótár szerint a kevéssé harcias "fonott zsinórszatyornak" felel meg). Ezek előbb világítótesteket dobtak le, majd a kikötői berendezések bombázásával foglalkoztatták a légvédelmet. Amikor már javában állt a bál, ellenkező oldalról jött a fő csapás: újabb, alacsonyan szálló gépek támadtak torpedókkal. Az egész hamarosan megismétlődött "da capo al fine"3. . Három csatahajó felszakított testtel a kikötő sekély vizében a tengerfenékre ült, ezzel az olasz királyi haditengerészet fő ütőerejének a fele kiesett a sorból. Több más hajó és berendezés megrongálódott. Vereség volt ez a javából, Duilius consul foghatta a fejét a Hadesben. A vezénylő admirálist a következő kevés dicsőséget hozó csata után – keresztre feszítés már nem lévén szokásban – felfelé buktatták. A további történelmi vargabetűk később mégis csak kivégzőosztag elé juttatták, amit újabb fordulat után postumus arany vitézségi éremre érdemesítettek 4..
     A tulajdonképpeni harci érintkezés alig volt több egy órahossznál, a briteknek mindössze egyetlen halottjuk volt és az olasz emberveszteség sem volt súlyos. Az első pillanatban szinte fel sem ismerték a résztvevők, mi minden dőlt el ez alatt a futballmeccsnél is rövidebb idő alatt - jellemző, hogy a győztesek sem tarthattak triumphust, be kellett érniük egy szerényebb ovatio-val 5.. Az akciót a Nagy Krónikákban legtöbbször csak futólag említik, de olyan sokféle összefüggésben és olyan nagy fontosságú történések részeként, hogy ez közvetve utal a szorosan vett eseményeket messze meghaladó jelentőségére. Mint hálón a csomó: beléje futnak, és belőle ágaznak a történelmet megjelenítő eseménysorok szálai. A szaktörténészek valamennyi szálon végigmentek már, számos összefoglaló értékelés is született, de ezekben - jelentőségének fel- és elismerése mellett - nem Taranto a Nagy Csata, még a Földközi tengeri hadszíntéren és az olasz "párhuzamos háború" időszakát tekintve sem. A "legnagyobb" jelzőt itt az 1941. március 28-iki matapani ütközetnek tartják fenn, lehet teljes joggal a harci cselekményekben részt vevő erők, az elesettek száma és a következmények kézzelfoghatósága miatt, de már a tarantói olasz technikai veszteség legalább hasonló nagyságrendű, ha nem nagyobb. Összefoglalóan azt lehet mondani, Taranto előtt kevés ok volt kétségbe vonni Itália és benne haditengerészete erejét, Taranto és Matapan közt egymásután jöttek a zord tények, amelyek alapvetően megváltoztatták ezt a képet, Matapan pedig ennek a folyamatnak - egyben a „párhuzamos háború” koncepciójának - a vége. Matapannál új technikai eszközök harcászati alkalmazásban jelentek meg: radar a felderítésben, légitorpedó az ellenfél „lelassítására” - maga a munka a hagyományos hajótüzérségre maradt, míg Taranto új dimenziót nyitott a hadműveleti tervezésben. Világtörténelmi eseményhez azonban nagyobb csatazaj, hosszabb küzdelem és több halott dukál (ahogyan ezt már a rómaiak is előírták a diadalmenet dolgában).

A tarantói támadás után fenékre ült Conte di Cavour.

    Az első világháborúval ellentétben a másodiknak hosszú bevezetője volt: huszonhét hónap telt el „hivatalos” megindulása után, mire minden lényeges szereplő harcban állt azon az oldalon, ahol (vereség utáni partváltástól eltekintve) végig megmaradt. A küzdelem résztvevői, részvételük jellege és egymáshoz való viszonyuk ez idő alatt lényegesen megváltoztak. A változásokat részben a politikai helyzetértékelés és a háború öntörvényei közti ütközések, részben ezen öntörvényeknek a technikai fejlődés miatt bekövetkező előre kiszámíthatatlan változásai motiválták. Végül kibontakozott az általános konfliktus, egy jeles ügyvéd-politikus majd száz évvel korábbi megfogalmazásával az „ügy, amelyben csak háború tarthat tárgyalást és győzelem mondhat ítéletet” (Lincoln, in: Boritt, 58) , amelybe ki-ki – fenntartásait egyelőre hátsó gondolattá degradálva – beleérthette a maga ügyét. A győzelem ítélete azonban már csak azért sem lehet a történelem ítélete, mert szükségképp nem „harag és részrehajlás nélkül” születik. Ez a harag a „tárgyalás” során elkerülhetetlen, a részrehajlás pedig a harag fenntartásának bevált eszköze. Az ítélet eljövetelével nem szűnnek meg egy csapásra az indulatok és különösen nem a konfliktus mögötti külön érdekek. Az önigazolás és propaganda – mintegy a háború „folytatása más eszközökkel” – meglepően sokáig tovább él célzatos beállítások és mendemondák alakjában, nem ritkán vastagon belepve a tényeket.
     A háború egyik nagy fordulata volt a Földközi tengeri térségben 1940. november – 1941. március közt lezajlott eseménysorozat, amelynek során a küzdelem jellege a korábbihoz képest és a továbbiak szempontjából egyaránt döntően megváltozott. Ekkor vált világossá, ki háborúzik itt kivel és kinek a számlájára. Az angolok mindinkább kimerültek, a Destroyer Deal már kézzel foghatóan mutatta, hogy az amerikai támogatás létfontosságúvá vált. A Mediterránban döntő, stratégiai jelentőségű ellentámadást már csak így lehetett indítani és ennek feltételei 1942-re értek meg a Torch hadművelethez. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá vált az eredeti olasz elgondolások kudarca, a németekkel párhuzamos, de önálló célokat követő hadviselés lehetetlenülése, aminek mérföldköve volt az 1941. februári meranoi konferencia a német és olasz haditengerészeti legfelső hadvezetés képviselői közt. Az olasz vezetés nem tudott megbirkózni sem Malta kikapcsolásával, sem az üzemanyaghiánnyal, stratégiai elképzelései pedig első világháborús skagerraki típusú döntő csatát vízionáltak, és ez egyáltalán nem volt alkalmasak a fő hadműveletek megkívánta utánpótlás-szállítás és kisháborús akciók megvalósítására – technikai lemaradásról már nem is beszélve.
     A hadszíntéren a tengeri erők a dolog természeténél fogva lényeges szerepet játszottak. A küzdelemnek azonban új vagy újszerűen alkalmazott technikai eszközök (repülők, radar, elektronikus hírszerzés, békaemberek) új dimenziókat nyitottak, gyakran felforgatva a hagyományos koncepciókat. A változások és maguk az események drámai volta pedig jó tápot adott a minden oldali propagandának, ami napjainkig érzékelhető. Mindebből következőleg még gondos történész-munkákba is beszivárogtak meglepő állítások.
     Az olasz Királyi Flotta, a Regia Marina stílusosan, mint csepp a tengerben mutatja mindezek példáját. Az események jobb értékelésére célszerű áttekinteni tradícióit, az eléje tűzött feladatokat és hogy hogyan érintette a háborút megelőző műszaki fejlődés.

Igen magas rangú delegáció a Cavour fedélzetén. Hitler, Mussolini, és Vittorio Emmanuele olasz király szemlét tart a csatahajón, az 1938-as nagy flottaparádé során.

Itália ereje

    Ciano sok port felvert naplójában a franciaországi győzelem után Hitlert olyan szerencsejátékoshoz hasonlította, aki váratlanul nagyot nyert és most szeretné elhagyni a kaszinót. Itália az egység megvalósulása óta eltelt nyolcvan év alatt nem került hasonló helyzetbe, kártyás helyett inkább szorgos tőzsdei kisbefektetőhöz lehetne hasonlítani, aki a részvényárfolyamok pár százalékos ingadozásai szerint vesz és ad el, lehetőleg haszonnal. Egy-egy pillanatban úgy látszott, hogy valami különlegesen jó üzletet kötött és ezt a valóban nagyok is elhitték róla. Amikor azonban realizálni akarta a nyereséget, ismételten kitűnt, hogy az önálló cselekvésre egyre szűkülő lehetőségei vannak a lendületbe jött igazi nagy fezőrök mellett.
     A világ színpadát máig hatóan átrendező első világháborúnak Olaszország névlegesen győztese volt, de ezért emberben-anyagiakban kemény áldozatokat hozott és nyeresége nem volt sem ráfordításaival, sem vágyaival arányos. Vittoria mutilata, megcsonkított győzelem - ami szinte olyan társadalmi instabilitást okozott, mint a veszteseknél, és amelyből parancsuralmi politikai rendszer nőtt ki. Utóbbit a következmények ismeretében is sokféle árnyalattal, de általában negatívan szokás minősíteni, amely mintegy történelmi szükségszerűséggel haladt a vereség és bukás felé. A kortársak azonban több okból is másként láthatták az ország helyzetét, ha a rendszert magát esetleg gyanakvással is szemlélték.
     A megítélést befolyásoló tényezők közt nem fontossági sorrendben, de talán időrendben elsőként említhető a háborús propaganda elemeinek tényként való beágyazódása az országos és helyenként a nemzetközi köztudatba. A győzelmeket megörökítő emléktáblákról ritkán szól hűvös tárgyilagosság és a részt vevők legtöbbször a babérokon is vitáznak. Itália első világháborús teljesítményének összefoglalóját, különösen a fasiszta időkben, sok vonatkozásban újra írták, ami belföldi fogyasztásra közvetlen politikai célokat szolgált. A volt szövetségesek pedig a bár itt-ott megrövidített partnerrel még jó darabig együtt meneteltek és a klisék tovább éltek - ismeretterjesztő szinten gyakran napjainkig. Szaktörténészek és illetékes politikai-katonai körök természetesen árnyaltabban érzékelték és értékelték a tényeket, de a győztesek klubjának tagsága akkor is státust jelentett, ha Itália éppenséggel nem a „győztesebbek” közé számított.
     Már a tények területére tartozik, hogy Itália hamarosan olyan gazdasági, ipari, tudományos és kulturális eredményeket ért el, amelyek megfelelő propagandával tálalva az ország és a rendszer lehetőségeit a legelőnyösebb színben mutatták. A fejlődés hasznosításának iránya sem maradt kétséges, Mussolini már 1925-ben arról beszélt, hogy a jövő konfliktusaira "helyes idejében felkészülni s növelni kell azt, amit én a nemzet háborús erőnlétének nevezek" .
     A rendszer kétségtelenül sikeres volt a széles körű tömegtámogatás, vagy legalább az elfogadás elnyerésében. Ez nem ritkán a pillanatnyi gazdasági vagy politikai problémák ellenében is érvényesült, mint a világgazdasági válság idején. Az etiópiai szankciós politika, az "ellenünk az egész világ"- pszihózis pedig napjaink szerbiai bombázásához hasonlóan még azokat is a nemzeti egység körébe vonta, akik pedig a rendszertől különösen a továbbiak során nem sok jót várhattak .
     A harmincas évek elején a fasiszta Itália még a nyugati nagyhatalmakkal egyetértésben, mint a locarnói megállapodás részese, az erősödő Németország átmenetileg hatásos ellensúlyaként jött számításba a nemzetközi politikában. Regionális európai vezető pozíciót kívánt kialakítani, ha lehet, az egyikkel, ha szükséges, a másik oldallal együttműködve. Ez egyebek mellett a korabeli Magyarország külpolitikai mozgásterét is alakította.
     Végül, de nem utolsósorban a fasiszta Itália - legalábbis megjelenésében - impozáns fegyveres erőket hozott létre és birodalmat épített, ha kisebb-nagyobb zökkenőkkel is. Ez utóbbiakat nem vették túl komolyan, hiszen a gyarmatosítás során más hatalmak is szereztek kellemetlen tapasztalatokat. Az etiópiai gyarmati terjeszkedéssel Itália az elért valós vagy vélt nemzetközi hatalmi potenciált kísérelte meg fogható előnyökre váltani. A spanyol polgárháború már keservesebb meglepetéseket hozott, de a csorbákat, legalábbis kifelé és nagyjából, sikerült kiköszörülni6.. Mindezek következményei azonban egyre szorosabbá és alternatíva nélkülivé tették a németek melletti elkötelezettséget. Ugyanakkor világossá vált, hogy ebben a kapcsolatban nem a fasiszta Itália az a fél, akinek ereje diktálja a követendő együttes politikát.

A kiváló olasz formatervezés egyik szép példája, a Zara nehézcirkáló.

A Regia Marina hagyományai

    Itália és a tenger kapcsolata ősi és meglehetősen ellentmondásos. A hosszan elnyúló partok népe nolens-volens a vizeken és a vizekből szerezte meg, ami az élethez kellett. Az ókori Róma a Földközit joggal mondhatta Mare Nostrumnak. A középkor Négy Tengeri Köztársasága (Amalfi, Genova, Pisa, Velence) maritim alapú hatalmat épített a szárazföldre szorult Európa déli-keleti végein, megküzdve az iszlám hadaival és üzletelve a kalmárjaival. Címerük mára a savoyai kereszt helyébe került az olasz flotta hadilobogóján Az „olasz hajós, aki elérte az Újvilág partjait és a bennszülöttek barátságosan fogadták”, napjainkban az atomkorszak nyitányának parabolájává, mélyebb értelemben szinonimájává vált. Az egységes Itália legnevesebb előharcosa, Garibaldi, polgári foglakozásra nézve tengerész volt, ezt a mesterségét civilben, két hadakozás közt és gyakorta aktív szabadságharcosként egyaránt folytatta.
     Ezek a hagyományok azonban, legyenek bármily nagyszerűek, nem vezettek olyan „köztudathoz”, amely a 19-20. század háborúiban használható alapot adott volna. Montanelli Caracalla ediktumáig megy vissza (amelyben a barbárokra bízta a Birodalom védelmét) annak igazolására, hogy Itália népe nem katonanép. Ez pedig nem a bátorság, hanem az erkölcsi késztetés hiányából származik, teszi hozzá eredeti érveléssel, hiszen ő maga ismert katonaszökevényeket, akik az alvilágban merészségükkel és határozottságukkal fényes karriert futottak be ( Montanelli 6).
     Minden esetre tény, hogy a rómaiak példátlan katonai hatékonyságuk mellett nagyjából érzéketlenek voltak a tengeri dimenziók iránt. A flotta erre a jogi/katonai formákra olyannyira fogékony világban nem alkotott vezetéséhez külön szakismereteket igénylő „fegyvernemet” (az „admiralis” nem római eredetű). Élet-halál küzdelmet tengeren külső ellenséggel egyszer folytatott és ennek hőse volt az egyetlen, aki ilyenként került a történelmi köztudatba: a már emlegetett Caius Duilius, a Kr.e. 260.év consulja.

Az olaszoknak be kellett érniük ilyen tengeri hősökkel. A meglehetősen vitatott tehetségű tengernagy, Andrea Doria portréja.

    Ha a rómaiak a szárazföldi harc ad hoc kiegészítőjeként folytattak tengeri hadakozást, akkor a Négy Tengeri Köztársaság, különösen a végül porondon maradt Genova és Velence ugyanezt a kereskedelmi és bankártevékenység sajátos eszközökkel való folytatásának, vagy épp mellékfoglalkozásnak tekintették. A genovai Andrea Doria pénzemberként került kapcsolatba V. Károly császárral s lett későbbiekben flottájának vezetője. (Zimányi Vera: Lepanto 1571, Móra, 1983) A szárazföldön dívó condottieri-rendszerhez hasonlóan a vállalkozásban kiállított haderőt a tengeren sem volt szokás kockáztatni7.. A condottiere annyira katona, mint ma egy őrző-védő kft ügyvezetője. A háború katonai követelményei csak az üzleti szempontok elsődlegessége mellett érvényesülhettek.
     Az „olasz hajós” (mind a valódi, mind a szimbolikus) és maga Garibaldi is, nem Itália szolgálatában szerzett tengeri babérokat. Az olasz egység magva végül is Piemont és a császári-királyi osztrák birodalom szárazföldi keretek közt zajló konfliktusában alakult ki. Ráadásul ennek során közvetlen szövetségesi segítség nélkül főként megalázó vereségek tépázták a még meg sem született nemzeti öntudatot. Volt viszont európai kitekintésű, rendkívül hatékony politikus, Conte di Cavour, aki a megfelelő szövetségesekhez kellő időben csatlakozva az olasz kérdést a nemzetközi politika elemévé, a „magot” pedig kritikus tömeggé tette. Ez már – utódai minden katonai sikertelensége ellenére is – mintegy fordított láncreakció sebességével rántotta magához Itália ezerháromszáz évig elszabdalt darabjait.
     A hagyományteremtő sikertelenségek sorába tartozik a Regia Marina mindjárt legelső akciója. Poroszország, az éppen időszerű nagyhatalmi partner Königgrätznél már kikaparta a gesztenyét a közös vállalkozásba a custozzai vereséget apportáló szövetségese számára is, amikor majd két hét múlva a revansra vágyó kormányzat és közvélemény nyomására az olasz flotta kifutott Lissa elfoglalására. A vállalkozás nem látszott veszélyesnek, a kaiserlich-königliche hajóhad, amely a tettre vágyó és mérhetetlenül frusztrált Miksa főherceg egyik pótcselekvése eredményeként jött létre, félálomban vegetált. Egy véletlenségből osztráknak született Nelson-vágású tengeri fenegyerek, Tegetthoff vezetése alatt azonban július huszadikán felsőbb parancs nélkül lerohanta és elkergette a nagy számbeli és technikai fölényben lévő ellenfelet. Persano tengernagy vezetési vagy inkább nem-vezetési hibái mellett a köztudatba el sem jutott az a legalábbis meglepő tény, hogy a partraszálló erőket fedező Albini-féle kötelék meg sem jelent a csata színhelyén. (Józsa György Gábor: Ferenc József zászlai alatt, Corvina, 1990, 50-57)
     Mindez nem változtatott a k.k. flottapolitikán. Tegetthoff egy bécsi minisztériumba lett eldugva, majd korai halála után ugyanabban a grazi St.Leonard-i temetőben nyugszik, ahol Haynau. Úgy látszik, őt is olyan borotvának vélték, amelyet használat után gondosan vissza kell tenni a tokjába. A lissai expedíciónak azonban más, mára elhomályosodott háttere is volt. Dalmáciai múzeumokban járva még ma is feltűnik, hogy a szakmai írásbeliség (pl. hajóskapitányi patentek) a 19. század közepén jórészt olasz nyelvűek. A vidéket az Italia Irredenta részének tekintették. 1862-ben Ricasoli miniszterelnök Garibaldit a szicíliai akció balkáni felújítására vette rá, amit aztán a nagyhatalmak tiltakozására dezavuálnia kellett (Vásárhelyi M.: Így élt Garibaldi, Móra, 1983, 180.o). Nem tudni, a dalmáciai lakosság minek tartotta akkortájt magát, nyelvi, történelmi vagy „faji” szempontból a szicíliaiak se lehettek inkább olaszok. Ezek után „a dalmátországi és isztriai olaszság irredentista ízetlenkedései …arra indították Ausztriát, hogy pártfogása alá vegye a szláv elemet” (Herczeg Ferenc: Szelek szárnyán, Athenaeum 1905, 27.o.) ami a belőle levont következtetésekkel együtt nem az ünnepelt szépíró, hanem az éles szemű gyakorló politikus megfigyelése. Így aztán, mire Itália eljutott a Balkánra, ott már nem virágeső, hanem a délszláv nemzeti öntudat fogadta és Giovanni Dalmatából Juraj Dalmatinac lett.

A balul sikerült olasz belépő a tengeri nagyhatalmak közé. A lissai ütközet Constantine Volanakis festményén.

    Az egyesült Itália flottája, bár büszkén vallotta magáénak a középkori Tengeri Köztársaságok, majd az antik Róma hagyományait, ütközetekben nem aratott babérokat. Az első világháborúba lépéskor már intő példák mutatták a nagy felszíni egységek alkalmazásának tengeralattjárók – aknák állította korlátait, amelyhez hamarosan a saját kellemetlen tapasztalatok járultak. A flotta stratégiai fontosságú sikeres vállalkozást voltaképp egyetlenegyet hajtott végre (legalábbis fő résztvevőként): a szerb összeomlás után a kiürítés végrehajtását és védelmét, amelynek következményei Dünkirchenhez mérhetők. Ettől eltekintve a nagy egységek jobbára a „fleet in being” szerepében, a „létükkel képviselt fenyegetéssel” vettek részt a háborúban. Az ellenfél, a k.u.k. flotta ugyan elsősorban cirkálóival aktívabb volt, de fő erőit tekintve ugyancsak óvatos stratégiát követett.
     A műszaki zárakkal biztosított kikötőben maradó vagy erős kísérettel mozgó nehéz egységek semlegesítésére új módszereket kellett keresni. Az olaszok a „mozgékonyság-védettség-ütőerő” újfajta szintézisével, a könnyű, de gyors ill. később a rejtett támadó eszközök fejlesztésével igyekeztek megoldani a kérdést. Ennek eredményeként jöttek létre a MAS gyorsnaszádok, amelyeket járőröző és nyílt támadó feladatok mellett kikötői zárak áttörésére is eredményesen alkalmaztak 8.. Ezen hadrendi alakulatok mellett kikötőbe hatolásra egyedi vállalkozásokban kísérleteztek különféle rejtett harceszközökkel, a legeredményesebb és későbbi fejlesztés szempontjából legfontosabb a VIRIBUS UNITIS-t elsüllyesztő Paolucci-Rosetti páros Mignattája volt 9..
     Az első világháború még nem változtatta meg egyértelműen a korábbi tételt, miszerint a tengeri hatalom biztosításának eszköze a páncélozott, nagy űrméretű lövegekkel felszerelt felszíni hadihajó, főként ennek legnehezebb fajtája, a csatahajó. Más harci eszközök az így megszabott tengeri erőviszonyokon nem tudtak változtatni - a németek végletekig vitt tengeralatt-járó háborúja sem ért célt, a repülők nagyobb szabású bevetésére csak tervek születtek. Közvetlenül a háború után azonban, a repülőeszközök fejlődésével és hajók fedélzetéről megvalósított indítás-fogadás módszereinek kialakulásával mindinkább láthatóvá vált, hogy harci alkalmazásuk módosítani fogja az eddigi elgondolásokat. A tengeralattjárók pedig '17-ben mégiscsak a vereség szélére sodorták Angliát és a szerényebb anyagiakkal rendelkező hatalmaknak megfontolandó alternatívát jelentettek.
     Az olaszok (majdnem) minden irányban léptek. Már 1922-től nagy tengeralattjáró–fejlesztésbe kezdtek, aminek eredményeként a hadba lépéskor 115 "sommergibile" szerepelt a flottalistán. Sorsukról annyit, hogy a sok altípusba tartozó naszádok kevés harci sikert és nagy veszteségeket értek meg. A flottaegyezmények és anyagi lehetőségek függvényében építkezve a 30-as évek elején több nehéz cirkálót (20,3 cm-es lövegekkel) és főként az évtized közepén nagyobb számú könnyű egységet (152 mm fő tüzérséggel) állítottak szolgálatba. Ugyanekkor, a nemzetközi helyzet kiéleződésével, gyarmati és földközi-tengeri aspirációik alátámasztására szükségesnek látták a legnehezebb egységek fejlesztését. Korszerűsítették a még a k.u.k. flottával versenyezve épített dreadnoughtjaikat (CONTE DI CAVOUR, GIULIO CESARE, amelyeket az ANDREA DORIA és a CAIO DUILIO követett. A fő tüzérség kaliberét 32 cm-re növelték, az anyagi lehetőségek a modernizáció műszaki színvonalának korlátot szabtak). Megkezdték továbbá egy új osztály építését, amelyek szakértők szerint a világ legszebb csatahajói lettek. Történetünk idejére a LITTORIO és a VITTORIO VENETO lépett szolgálatba .
     Ez a fejlesztés, bár eredménye impozáns, stratégiai szempontból nem bizonyult szerencsésnek és a már említett „csatacentrikus” gondolkodás gyermeke, vagy talán szülője volt. A valószínű legjobb, és biztosan legsikeresebb olasz admirális, da Zara tömör véleménye az, hogy szerencsésebb lett volna a másodrendű hajóhadak első helyezésére, semmint az elsőrendű flották közt az utolsóra törekedni. A meghirdetett cél, paritás a franciákkal, talán jól hangzik, de többre mentek volna, ha a forrásokat a tegnapi fő szereplő tengeri dinoszauruszok helyett az innovatív technológiát megtestesítő harceszközök fejlesztésére fordítják. Az előbbi kategóriában egyébként is kilátástalan olyan lehetséges ellenfelekkel versenyezni, amelyek ipari teljesítőképessége Itáliáét meghaladja. Az olasz hajóhad szerkezete és alkalmazása tekintetében rezonál ezekre a megállapításokra a Supemarinához az 1940-42. években delegált német összekötő tiszt összegzett tapasztalata 10..
     A MAS és hasonló célú naszádokat a két háború közt azért folyamatosan fejlesztették. Elsősorban a sebesség növelésére törekedtek, az erre optimális siklócsónak-kialakítás azonban rossz időjárásban nem volt eléggé tengerálló. A rejtett támadó eszközök furcsamód kimaradtak a flotta terveiből. Néhány lelkes tengerésztiszt gyakorlatilag magánszorgalomból kísérletezett velük, hivatalos támogatást csak nagy későre kaptak. 1935-ben az úttörőket I. MAS-flotilla néven külön egységbe szervezték 11..
     A légierő nem jelent meg a tengeri fegyverkezésben (ez volt a „majdnem”), fejlesztése külön úton járt, de erről majd később. Az olasz haditengerészet legsúlyosabb következménnyel járó technikai hiányossága a tüzérségi irányzás, rádiótechnika, radar és az éjszakai harcra felkészítés volt 12..

A Cavour és a Cesare nem sokkal átépítésük után, egy 1938-as gyakorlaton.

A légierő megjelenik a tengerek felett

    Repülők alkalmazására tengeri hadműveletekben már az első világháború idején sor került (a Monarchia is bevetett hidroplánokat). A háború után mind a repülés maga, mind a tengerészeti alkalmazás erőteljes fejlődésnek indult. A későbbi események tükrében a legjelentősebb fejlemények az amerikai, a japán és a brit flottánál mentek végbe.
     A légi hadviselés és az önálló repülő fegyvernem egyik legkorábbi előharcosa az amerikai Billy Mitchell tábornok (a háború végén az Európában bevetett amerikai harci repülők parancsnoka) volt. A húszas évek elején nagy feltűnést keltett kísérletekkel igazolta, hogy légibombázással erősen páncélozott hadihajók elsüllyeszthetők s a közeli hibázás szinte olyan hatásos, mint a találat. Angliában ugyancsak végeztek hasonló próbákat. Légi torpedóvetési kísérletek is történtek, igen jó eredménnyel. A légi hadviselés egy korai prófétája, Giulio Douhet.A hagyományos tengeri erők hívei vitatták, hogy harcszerű körülmények közt, mozgó célpontok ellen ugyanezt el lehetne érni, Mitchell viszont a felszíni flották elavulásáról beszélt. Személyi adottságai nem a türelmes meggyőzés felé terelték a vitát, amelynek során hozzá nem értéssel s még rosszabbakkal vádolta meg feletteseit.Ez végül is botrányos hadbírósági eljárást és függelemsértés miatti lefokozást eredményezett13.. Ezzel együtt fellépése előmozdította – a fegyvernemi "versenyképesség" növelése jegyében – a flotta repülőgép-hordozó állományának fejlesztését (amit Mitchell éppen hogy nem kívánt). Kutatók máig vitatják, mennyire hatott tevékenységére az olasz Giulio Douhet munkássága, akit Európában a stratégiai légi hadviselés prófétájaként tartanak számon. Annyi mindenesetre elmondható, hogy saját hazájában próféta Douhet sem lett (még ha nem is jutott Mitchell sorsára) és nézetei nem jelentek meg Itália sem szárazföldi, sem tengeri hadviselésében14., bár önmagában „a cég reklámjának” számított. Hatalmas feltűnést keltettek világszerte Italo Balbo marsall kötelékben végrehajtott óceánrepülései, a Caproni-Campini hőlégsugaras repülőgép és még több más eredmény. Mutatóba volt ugyan hidroplán-anyahajójuk, de hordozót nem építettek, gondolván, hogy maga Itália elsüllyeszthetetlen repülőgép-hordozó, és az akkoriban olasz birtok Dodekanézoszról és Líbiából felügyelet alatt lehet tartani a hadszínteret. Mire a háború alatt átalakításokkal pótolni kezdték volna az elmulasztottakat, már késő volt.
     A japánoknál, akik a gépkorszak egyetlen stratégiai döntést hozó tengeri csatájának győztesei voltak, a csatahajók fontossága, továbbfejlesztésük szükségessége nem lehetett kérdéses. Mégsem hagyták figyelmen kívül - talán Mitchell kísérleteinek hatására - a repülés adta lehetőségeket sem. A húszas évek elején a kasumigaurai tengerészeti repülőtámaszponton egy frissen előléptetett kapitány, Iszoroku Jamamotó állt parancsnok-helyettesként szolgálatba. Hamarosan egyre gyarapodó csoport gyűlt össze azokból, akik felismerték a hordozókra telepített légierő jelentőségét és ezért személyükben is vállalták a kísérletezés kockázatát. A csatahajó-flotta tengernagyai a hordozók favorizálását ugyan veszedelmes eretnekségnek tartották, de a vita más korabeli nézeteltérésekhez képest szolid keretek közt maradt és Jamamotó folyamatosan olyan pozíciókat töltött be, amely lehetővé tette nézeteinek hatásos képviseletét 15.. Mindennek következtében a hajóhad hagyományos és hordozós részének nagyjából egyforma súlya volt és a japán tengerészeti légierő mind nagyságban, mind kiképzett, gyakorlott pilótákat tekintve a legjobb volt a világon.
     A britek, ha csak kezdeti, kis mértékben, a háborúban is alkalmaztak tengerészeti repülőerőt és 1918-ban a FURIOUS átépített hordozóról eredményesen támadtak egy német léghajóbázist. Különösebb zajkeltés nélkül folytatták a már a háború alatt megkezdett kísérleteiket, részben átépített hajókkal - sokat mond, hogy csatacirkálónak kezdett egységeket fejeztek be repülőgép-hordozóként - de 1924-re már elkészült az eleve hordozónak tervezett HERMES is . Vitákról nem szól a krónika, Nagy-Britannia globális elkötelezettségei szükségessé tették a flotta fejlesztését. Bár a költségkeretet sokáig elég szűken mérték, azért akkor még elég gazdagok voltak ahhoz, hogy ezen belül Géza fejedelmünkhöz hasonlóan több istenségnek is áldozzanak. Még az éppen Churchill vezette pénzügyminisztérium is meghosszabbította 1928-ban a "tíz évig nem lesz háború" koncepcióra alapozott irányelveket. A korlátokat csak 1933-ban oldották fel . Ezért, vagy másért, épp ekkor indult a jövő szempontjából egyik legsikere-sebb fejlesztés - a piacgazdaság őshazájában egyáltalán nem szokatlan módon - magánvállalkozásként: a Fairey Aviation Company Ltd. a Légügyi Minisztérium "közbeszerzési hirdetményére" megtervezte a Torpedo Spotter Reconnaissance (torpedóvető - megfigyelő - felderítő) TSR-I jelzésű repülőgépet. Ezt kisebb fejlesztések után a harcias Swordfish (Kardhal) néven rendszeresítettek, '38-ra már csak ezt a típust alkalmazták. A gép olyan volt, mint ami egy '33-beli tervtől várható16.. A közbeszédben hamarosan Szatyornak (Stringbag) elkeresztelt gépmadár a háború egyik fogalommá vált résztvevője lett. Repült az összes euro-atlanti tengeri hadszíntér felett és rakétára „átképezve” szolgálatban maradt az európai háború végéig. Sikereiben azért az a körülmény is közrejátszott, hogy érdemleges vadászvédelemmel sosem került szembe. A hordozók építése és továbbfejlesztése ugyancsak folytatódott. Ennek keretében olyan következtetésre jutottak, hogy az előre látható beltengeri és part közeli alkalmazások miatt számítani kell légitámadásokra, ezért az Illustrous-osztály egységein a repülőfedélzet 3” páncélozással épült (Keegan, Hickman). Az osztály névadója 1940. augusztusában csatlakozott Cunningham flottájához Alexandriában és az események csakhamar igazolták a páncélfedélzet hasznát.

Egy elkésett fejlesztés. A közvetlenül első próbajáratai előtt kényszerűen félbehagyott Aquila repülőgép-anyahajó.

Mi lett az olasz politikából, mire a "más eszközök" sorra kerültek?

    1939-el a nyugati hatalmak megijeszthetősége és pacifizmusa véget ért. Itáliának fel kellett mérni a tényleges helyzetet és a presztízs lehető megőrzése mellett (mert erre minden tekintélyuralmi rendszer érzékeny)A Mussolini lehetséges utódjának tartott, balsorsú Italo Balbo. hozzá igazítani a cselekvést. Ennek az igazodásnak a terméke előbb a "nem-hadviselő" státusz, majd a "párhuzamos háború" koncepciója. Lényege, hogy a Németországgal fennálló elkötelezettséget Itália csak akkor és annyiban érvényesítse, hogy ez ne vezessen huzamos háborús részvételhez, de adjon jogot az olasz igények győztesként érvényesítéséhez a háború utáni rendezéskor. Közben pedig, kihasználva ezen igények ellenlábasainak háborús lekötöttségét, önálló akciókkal kerüljön birtokon belülre, ahol lehet, lévén ez a legbiztosabb jogalap. Ambiciózus, bár a korábbiaknál lényegesen szerényebb elgondolás.
     Ennek a politikának a jegyében Itália '39 augusztusában bekebelezte Albániát, a hadba lépést elhúzta addig, amíg Franciaország összeomlása '40 júniusában bizonyossá nem vált. Augusztusban kikerekítette kelet-afrikai birtokait Francia- és Brit-Szomália elfoglalásával, támaszpontokat foglalt el a szomszédos Kenyában és Angol-Egyiptomi Szudánban, szeptember közepén pedig Líbiából behatolt Egyiptomba. Mellékesen – közép-európai befolyását demonstrálva, és meglévő magyarországi presztízsét tovább növelve – Németország oldalán részt vett augusztus utóján a második bécsi döntésben. Az európai térség újrarendezésében igényelt nagyhatalmi szerepét a szeptemberben aláírt hármas szövetségi szerződés deklarálta. Végül megkezdte a fentieket egybefogó nagy koncepció végrehajtását: október 28-án megtámadta Görögországot. Ha minden a tervek szerint halad, Görögország, a Dodekanézosz és a líbiai támaszpontok szemből és oldalról, a kelet-afrikai hadállások pedig az utánpótlási vonalak átvágásával hátból olyannyira veszélyeztetik az Alexandria-Szuez régiót, hogy az angolok annak feladására kényszeríthetők. Ezzel a Földközi - tengeri térség hatalmi viszonyai alapvetően megváltoznak, Itália annyit kárhoztatott "bezártsága" megszűnik.
     Az utólagos bölcsesség birtokában a fentiek legalábbis irreálisnak mondhatók, de a maguk idejében 1940. november elejéig rendre megvalósultak. Még akkor is, ha a katonai vezetők kifogásokat soroltak, időnként nehezen lehetett cselekvésre bírni őket és tulajdonképpen minden művelet rögtönzés volt, abban a tudatban, hogy a küzdelem már eldőlt, csak a jogalapot kell még rendezni a szebb jövőhöz a kialakult kedvező világpolitikai helyzetben. A párhuzamosság jegyében még a líbiai támadáshoz felajánlott német segítséget is udvariasan visszautasították (ugyan mit is kezdene ez az északi fajta a sivatagi forróságban...). Hogy a légierő saját hajókat bombázott (szerencsére eredménytelenül), a líbiai kormányzó Balbo marsall gépét viszont szemleútján Tobruknál a flotta légelhárítása telibe találta? - háborúban megesik ilyesmi 17..

A Vittorio Veneto, nem sokkal szolgálatba állítása után.

Mit tesz a flotta?

    Az első feljegyezhető esemény épp az, amikor a flotta tétlen maradt. A háború a franciákkal elég nehézkesen indult (nálunk se volt egyszerű 1848-ban a hajdani fegyvertársaknak egymásra lőni), de végül sikerült az ellenségeskedést odáig eszkalálni, hogy – június 14-ikén, bár volt más gondjuk is, aznap esett el Párizs – négy francia cirkáló és tizenegy romboló megbombázta a liguriai partokat. Néhány MASon meg egy öreg torpedónaszádon kívül, amely bátran, de kevés eredménnyel szállt szembe velük, semmi sem állta útjukat. Sokat nem értek el, de baj nélkül hazaértek: a világ ötödik legerősebb flottája, két csatahajó (amelyekhez hamarosan újabb négy csatlakozik), hét nehéz, tizennégy könnyű cirkáló, kilencvennégy romboló és torpedónaszád, száztizenöt tengeralattjáró nem mutatkozott - a nehéz hajók jórészt Tarantoban voltak, a meginduló hadműveletekhez legközelebbi tengeri front védtelen maradt. A Regia Aeronautica (783 bombázó, 594 vadász és zuhanóbombázó, 419 felderítő) nem volt elég, hogy jelezze a közeledő támadókat, akadályozza feladatukban, vagy rajtuk üssön visszaútban. Az üldözés három óra multán indult, ezen a nagyobb nyomaték kedvéért a pilóta-külügyér Ciano gróf is részt vett - az ellenséget meglátni sem sikerült . A "francia háború" ezzel véget is ért.
     Britanniának előbb barátaival kellett elbánni, mielőtt ellenségeire sort keríthetett volna18.. Megakadályozandó, hogy a francia hajóhad esetleg "partot váltson", különféle akciókkal semlegesítették a számításba jövő erőket. Ezek sorában a legzajosabb esemény a július 3-iki oráni akció volt, amelyben a DUNKERQUE csatacirkáló a tüzérségi tűztől viszonylag kisebb sérüléseket szenvedett, s a következőkben az ARK ROYALról bevetett 12 Swordfish torpedóival tették harcképtelenné19..
     A brit földközi-tengeri flotta Alexandriában állomásozó erőit Sir Andrew Cunningham20., a Gibraltárhoz települt Force H-t Sir James Somerville altengernagy vezette (általánosan közvetlenül az Admiralitás, de fele részben - a nyugati Mediterránban folyó műveletekben - Cunningham irányítása alatt). Mindösszesen öt csatahajó, két repülőgép-hordozó, 8-10 cirkáló és 37 romboló állt - a "zsák két végén" megosztva - rendelkezésükre. Az olaszoknak ugyan csak két csatahajójuk volt készenlétben, de a hamarosan hadrendbe álló egységekkel ebben az alapvető hajóosztályban is számbeli fölénybe kerülnek, egységeik általában modernebbek, ráadásul központi helyzetükben védett, saját vizeken, a messinai szoroson keresztül csoportosíthatták erőiket szükség szerint. Cunningham még az első világháborúból ismerte a környéket és az olaszokat is. Sejthette, mire képesek, lebecsülésüktől azonban tartózkodott.
    

Az első fiaskók egyike. A süllyedő Bartolomeo Colleoni könnyűcirkáló. A hajó orrát egy angol torpedó tépte le.
Az olaszok egész hadviselési koncepciójából az erők lehető kímélése, a "fleet in being" következett ugyanúgy, mint az első világháborúban. A tengerészeti vezérkar főnöke, Domenico Cavagnari admirális meg volt győződve, hogy támadó fellépés pótolhatatlan veszteségeket eredményezne, míg az angolok máshonnan átcsoportosíthatnak. Valóban, nem sok jóval biztatott, hogy június végéig a tengeralattjárók szinte megtizedelődtek, aminek ellenében mindössze a CARLISE cirkálót sikerült megtorpedózni. Málta lerohanása, ami kicsit is offenzív hadvezetés első lépése lett volna, nem került szóba (később annál többször, de ezek sem jutottak túl a terveken és Málta végig tüske maradt az észak-afrikai utánpótlási vonal oldalában) - a flotta feladatkörét a líbiai és dodekanézoszi konvoj-forgalom védelmére ill. az ellenfél szállításainak zavarására korlátozták. A tengerészeti főparancsnokság, a Supermarina aggályos hadvezetése, amely esetenként kezdeményező parancsnokok akcióinak letiltásáig ment, szinte annyira rontotta az eredményes hadviselés lehetőségét, mint a már említett technikai hiányosságok.
     A flottát fedező, felderítő és csapásmérő légierő szerepét az olaszok földi támaszpontokról, a britek hordozókról felszálló gépeknek szánták. Mindkettőnek voltak kezdeti hiányosságai (amelyen csak a britek tudtak idővel javítani korszerűbb hordozók hadrendbe állításával, az olaszok német segédlettel annyit, amennyit). Az olaszoknál a Supermarina és a Superaereo fegyvernemi vezetéstől lemenő parancsnoki láncolatok teljesen szét voltak választva. Együttműködésük mind időigényben, mind pontosságban enyhén szólva nem állt a helyzet magaslatán, odáig menve, hogy kölcsönösen saját egységeket lőttek illetve bombáztak. Kérések, jelentések gondosan rejtjelezve és iktatva előbb fel-, majd a másik oldalon lefelé vándoroltak, míg elérték az illetékes parancsnokságot. A britek hordozói a flottával a legszorosabban együttműködtek és a FAA – Fleet Air Arm – nem a légierő, hanem a hajóhad része volt. A közvetlen kapcsolat lehetővé tette a harcászati feladatok gyors megoldását, nem utolsósorban, IFF akkoriban még nem lévén, a "megszokott" barát-ellenfél biztosabb felismerését. A gyenge oldal itt a felderítés és a vadászvédelem volt. Angol források szerint az olasz légi felderítésnek megvolt a lehetősége, hogy az angol kötelékek hadmozdulatait figyelemmel kísérje (más kérdés, hogy időnként a megfigyeléseket félreértelmezték vagy épp el sem végezték). A britek csak a Gibraltáron, Máltán és Alexandriában települt nagy hatósugarú de kevés RAF repülőcsónakra támaszkodhattak, ezzel azonban nem lehetett folyamatos képet kapni a nagyszámú olasz egység mozgásáról. A légi ernyőt illetően az Admiralitás már '40 május 20-iki helyzetértékelésében figyelmeztette Cunninghamet, hogy bár ellenséges bombázók hatósugarában működő köteléknél elengedhetetlen a saját vadászbiztosítás, belátható ideig még anélkül kell meglennie - ugyanis az ARK ROYAL meg az EAGLE csak felderítőket és torpedóvető-bombázókat hordozott.
     A hadműveleteket súlyosan befolyásoló további tényező volt, hogy a brit felderítés ismerte mind a Luftwaffe által használt Enigma, mind pedig az olasz tengerészeti rejtjelkódokat, ez egyebek mellett a matapani ütközetben játszott nagy szerepet. A kódtörők eredményei mellett a szokásos kémkedés és esetenként az árulás vezetett idáig – olasz történész ezzel szemben a radart mondja az „igazi árulónak” . További hátrányára volt az olasz flottának a mindegyre fokozódó üzemanyaghiány. Ez történetünk idején még kevéssé érezhető, de később annyira szorongatóvá vált, hogy az utolsó nagy konvojcsatába ’42 augusztusában a Supermarina már egy csatahajót sem volt képes tengerre küldeni. A végére nagyjából annyi maradt, amiből a flotta elmehetett Máltára kapitulálni.

A kikötőben álló Pola tengerészei egy kis reggeli testedzésen vesznek részt.

Belépő Punta Stilo-nál

    A líbiai támadó hadművelet előkészítése az olaszoknál, a szerencsésen kezükön maradt Málta védelmének megerősítése a briteknél nagy szállítási feladatokkal járt, amelyeket biztosított konvojokkal végeztek el. Az öt szállítógőzösből álló olasz konvojt július 8-ikán óriási biztosítás kísérte Bengáziba: a GIULIO CESARE és a CONTE DI CAVOUR (Inigo Campioni altengernagy, a csatahajó-flotta parancsnokának zászlóshajója, 32 cm-es fő tüzérség), 6 nehéz cirkáló (20,3 cm), 8 könnyű cirkáló (152 mm) és 16 torpedóromboló. Elvben már kész volt a LITTORIO és a VITTORIO VENETO is (38,1 cm), de ezeket még nem helyezték szolgálatba. Bevetésüket – a rámenős Bergamini tengernagy külön kérése ellenére – a Supermarina nem engedélyezte.
     A nagy készület annak szólt, hogy a Supermarina értesülései szerint a brit hajóhad mindkét fő támaszpontjáról nagy erőkkel kifutott. Ez utóbbit azonban nem elsősorban támadó akciónak tervezték: két konvojt akartak fedezni, az egyik Máltáról evakuálta Alexandriába a nélkülözhető nem-harcos állományt, családtagokat stb., a másik, lassúbb karaván fordított irányba vitt utánpótlást. Cunningham maga június 7-ikén futott ki a WARSPITE csatahajóval, amelyet két régebbi, kisebb sebességre képes, de ugyancsak 38,1 cm-es lövegekkel felszerelt egység, az EAGLE hordozó, öt könnyű cirkáló és tizenhét romboló kísért. "Második szándékként" természetesen mindig tervbe volt véve az olasz fő erők megtámadása, ha erre lehetőség nyílik. Körülbelül így gondolta az ezúttal támadó fellépésre elszánt Supermarina is, mert Campioni a konvoj célba juttatása után keletnek indult. Cunningham 8-án 8:00-kor kapott hírt egy tengeralattjáróról, hogy Máltától 200 tmf - re keletre két olasz csatahajót észleltek és a calabriai partok felé fordult, hogy visszaútjukat elvágja. Idáig nagyjából ugyanazt mondják angol és olasz oldalról, innen kezdve a hangsúlyokat mindenki a megfelelő helyre teszi21..
     Az olaszok annak reményében vállalták a csatát, amelyben Cunningham tüzérsége a klasszikus elvek szerint abszolút fölényben volt, hogy a légierő még a várható harci övezetbe, Punta Stilohoz érkezésük előtt megdolgozza az angolokat. A 9-én déltájban bekövetkezett találkozásig elég hiányos ismereteik voltak a britek hollétéről és egy ideig azt is hitték, hogy visszafordultak. Csak amikor déltájban - a kétoldali időadatok eltérnek - torpedóvető repülők támadtak rájuk (eredmény nélkül), ismerték fel, hogy a brit hordozó és velük a csatahajók meg a többi, a közelben járnak. Az elővéd könnyű cirkálói (Tovey altengernagy vezetésével) 15 óra tájt tűntek fel, egyiküket 25 km távolságból el is találták, de nem súlyosan.
     A brit változat szerint Cunningham a Dodekanézoszról több bombatámadást kapott és személyi veszteségei voltak, de sem ez, sem annak híre, hogy az olaszokhoz erősítés csatlakozott, nem érintette annyira, mint az a 9-ikén délelőtti értesülés, hogy az olaszok Taranto irányába visszavonulnak. Megállításukra az EAGLE-ról torpedótámadás indult, a 10 tmf-el a fő erők előtt haladó cirkálók nem sokkal 15:00 előtt észlelték az ellenséget. Tíz percen belül az olasz csatahajók feltűnését jelentették a főparancsnoknak. Hamarosan már harcban álltak az olasz nehézcirkálókkal és az egyiket el is találták. Cunningham a hírre régebbi lassúbb csatahajóit hátrahagyva maximális sebességgel cirkálói nyomába indult. Törzskari főnöke szerint erői szétforgácsolásával ugyan kockázatot vállalt, de úgy vélte, minden kockázat jogos azért, ha az olasz csatahajók végre kijöttek a tengerre, harcra kényszerítse őket. A felzárkózó WARSPITE körül 25-27 km-ről folyamatosan vágtak be az olasz tüzérség gránátjai, de találatot nem értek el. A brit csatahajó 15:30-kor nyitott tüzet, mire a gyorsjáratú olasz egységek füstfüggöny mögött visszavonultak. Húsz perc szünet után már az olasz csatahajók is lőtávolba kerültek. 16:00-kor egy nehézgránát nagy, 13 tmf távolságból becsapódott az ellenséges zászlóshajó kéményének aljába. Ez, úgymond, túl sok volt az olasz admirálisnak, hajói elfordultak és a teljes láthatárt elborító füstfüggöny mögött eltűntek a harc színhelyéről. Egyetlen 38,1 cm-es gránát bevágódása olyan erkölcsi hatást gyakorolt az olaszokra, hogy túlerőben levő kötelékük megfutott és csatahajóik többé nem bocsátkoztak ütközetbe a brit egységekkel (ami azért a tényeknek legalábbis sajátos értelmezése …). Ez, mint Cunningham írja, nagy baj volt, mert amíg az olasz csatahajóflotta létezett, a briteknek megfelelő erőket kellett a Földközi tengeren tartani.
    

Dolgozik a kárelhárítás a sérült Cesare fedélzetén.
Az olasz változat szerint a CESARE-t ért nehézgránát a páncélozott hidat átütve egy kazamatában robbant, ahol tüzet okozott. Ennek füstjét a szellőzőrendszer a kazánházba nyomta, egy fűtő megfulladt és négy kazánban ki kellett oltani a tüzet. A sebességet 18 csomóra kényszerültek csökkenteni, de 30 percen belül már 24 csomóra javították. Nagyjából ugyanakkor, olasz tüzérfigyelők a WARSPITE-t villázó becsapódások közt kékes füstoszlopot észleltek. A brit jelentésekben nincs nyoma sérülésnek, bár a csatahajó megdőlve tért vissza Alexandriába – ezt úgy magyarázták, hogy szándékosan döntötték meg, esetleges vízvonal alatti károk vizsgálatához. A háború után olasz történész kutatott a kutatható brit levéltári anyagok közt. A közvetlen ide vonatkozó iratok természetesen „nem voltak elérhetőek”, de dokumentumokat talált egy 1940. augusztusi tanácskozásról, amelyen a csatahajók tervezési követelményeit értékelték a legutóbbi Földközi tengeri akciók tükrében. Ebben szóba került 12,8” nehézgránát hatása a 102/45 tip. iker-ágyútoronyra – a kaliber a csatában a CESARE és CAVOUR fegyverzetében szerepelt, az ikertorony pedig (további azonosító kisebb, vélhetően elgépelési eltérésétől eltekintve) a WARSPITE másodlagos tüzérségében. Vélhetően a briteknél hagyományos „veszteségből ködösítsük, amit csak lehet” tájékoztatási politika működött22.. Végeredményben a két oldalon nagyjából ugyanannyi kár esett és a csata végül is „a parancsnokok fejében” dőlt el, amire utólag a brit propaganda alaposan rásegített.
     Campioni - akinek egyébiránt a CAVOUR volt a zászlóshajója - áttekintve a helyzetet, úgy döntött, nincs értelme egyetlen sértetlen csatahajóval és cirkálóival szembeszállni három ellenséges csatahajóval. A hagyományos erőviszony-értékelés szerint kétségtelenül igaza volt, sőt akár a csatahajók külön-külön, vagy legalábbis a korszerű WARSPITE magában döntő fölényt jelenthetett az egész olasz kötelékkel szemben. Az sem egyértelmű megfutamodás, ha a szárazföldről várt légitámadás körzetébe vonul vissza, magára vonván az ellenfelet. Az igazi baj a légitámadás kivitelezése volt, amely mindenről lekésve 16:40-től 19:25-ig több hullámban jött, 126 gép több mint 500 bombát dobott le. Bár Cunningham a támadást "nyugtalanítónak" jellemezte, a briteknek más bajuk nem történt, szerencséjükre az olaszoknak se, de erről nem repülőik tehettek, akik válogatás nélkül mindent bombáztak, ami a vízen úszott.
     Lehetne folytatni az események sorát, de a lényeg ugyanaz marad: a britek provokációig menő aktivitása és az olaszok óvatossága, az olasz felderítés és légierő elégtelen együttműködése. Voltak elszalasztott alkalmak, szeptember elsején a sérült CESARE kivételével a teljes olasz csatahajó-flotta, öten kerültek szembe két brittel és a cirkálókíséretben is óriási volt az olasz fölény. Iachino engedélyt kért és kapott Campionitól, hogy két cirkálóosztaggal nekiinduljon a briteknek. A Supermarina azonnal leállította, azzal az indokkal, hogy a tomboló vihar a rombolókat veszélyeztetné, míg a brit rombolókat nem, mert azok táján, délebbre, jobb az idő. Voltak szerencsés brit és balszerencsés olasz találatok - de Moltke szavaival, hosszú távon csak a tüchtignek van szerencséje. A tüchtigek pedig kétségtelenül a britek voltak. Egyetlen akció érdemel külön említést: augusztus 22-ikén három, szárazföldről felszállt Swordfish torpedótámadást intézett a líbiai Bomba-öbölben álló olasz egységek ellen. Elsüllyesztettek két tengeralattjárót, egy tengeralattjáró-ellátóhajót: négy hajót három torpedóval, ugyanis a rombolót a felrobbanó ellátóhajó (a MONTE GARGANO) semmisítette meg.
     Az olasz flotta, különösen a csatahajók, változatlanul fenyegetést jelentettek a britek számára és minden utólagos elmarasztalás ellenére a továbbiakban is elég jelét adták vitalitásuknak (ha óvatos stratégiájuknak megfelelő korlátokkal és kevés sikerrel is), hogy ezt a fenyegetést a másik oldalon komolyan vegyék. "Szabályos" tengeri csatában nem sikerült semlegesíteni őket, más módot kellett találni.

A győzelem fegyvere. Az angol Illustrious anyahajó.

"És sörös üvegekkel fogjuk őket fejbe verni...."

    A fenti népi harceszközt Churchill helyezte kilátásba a fenyegető partraszállással szemben végsőkig ellenállást meghirdető 1940. június 4-iki rádióbeszédében (azért a mikrofont közben letakarta.... ). Hamarosan hasonló eszközökre kellett gondolni a Földközi tengeren is. Az olasz flotta ereje két modern csatahajóval nőtt és várható volt további kettő. Emiatt további brit csatahajókat és más nehéz egységeket kellett a térségbe irányítani - előreláthatólag az egyensúly fenntartásának meddő szerepére - pedig másutt is nagy szükség volt rájuk. Jött viszont még valami, ami "második szándékként" kiutat jelentett a stratégiai helyben járásból: a korszerű ILLUSTRIOUS hordozó. Elsődleges feladata a flotta eddig nélkülözött mozgó vadászvédelme volt, 12 vadász- és 22 torpedóvető gép mellett azonban hozta A.St.G. Lyster ellentengernagyot is, aki korábban a Fleet Air Arm kapitányaként már a háború előtt foglalkozott tervezési gyakorlaton egy Taranto elleni légitámadással. Az oráni és Bomba elleni támadások tapasztalatai és Beatty 1918-beli terveinek újra gondolása Cunninghamet magát arra indították, ha ágyúkkal nem tudtak odavágni az olasz flottának, ezt próbálják meg a Szatyrokkal - ahogy már közvetlenül az olasz hadba lépés után tervezte (a győzelemnek száz atyja van...). Most itt volt az alkalmas munkatárs: utasítására Lyster nekilátott a részletek kidolgozásának.

    A fő "peremfeltételek" a következők voltak:
     • a támadó hullám indításához a hordozónak legalább 170 tmf-re meg kell közelíteni a célt, különben a Swordfish hatótávolsága, a becsülhető manőverezési igényt is beszámítva nem lesz elégséges,
     • a Swordfish lassú és emelkedésében korlátozott, ezért a támadás éjszaka történjék, mert nappal az időben felriasztott vadászvédelemmel szemben nincs esélye,
     • a torpedókat a lehető legkisebb magasságból, szinte a vízfelszínt érintve kell vetni, hogy a kezdeti merüléskor (a "zsákban") ne akadjanak el a kikötő aljában,
     • a támadás előkészítése során a saját felderítés legyen a lehető legpontosabb, beleértve az egyes célpontok helyzetét is,
     • a meglepetés biztosítására az egész akciót fedővállalkozással rejteni kell.

    A hatótávolság ill. manőverképesség növelésére a hátsó lövész helyére pót-üzemanyagtartály került (vadászelhárítással nem számoltak). Az éjszakai repülési és harcképesség javítására a kijelölt személyzet intenzív gyakorlatokon vett részt. A torpedók tengerfenékbe akadásának kiküszöbölésére Montanelli közelebbi ismertetés nélkül "speciális kiegészítőket" említ, másutt erről nem esik szó. A szokásos Mark XII 18 hüvelykes torpedók voltak, 10 m mélységre, 27 csomó sebességre állítva (csak érdekességképp: a YAMATO japán szupercsatahajó ágyúi voltak ilyen űrméretűek). Speciális kiegészítés a gyújtásnál történt, amennyiben mind érintő, mind mágneses gyújtás alkalmazásra került .
    

A győzelem másik fegyvere. A Swordfish egy restaurált példánya.
Cunningham eredetileg mind a két hordozóját be kívánta vetni és az akciót október 21-re időzítette. Nem véletlenül: ez a trafalgari csata napja, amely Britannia tengeri uralmát másfél évszázadra megalapozta. A balsors azonban közbeszólt: az ILLUSTRIOUSon hangártűz ütött ki, amit ugyan szerencsésen leküzdöttek, de a műveletet november 11-re kellett halasztani. Közben megindult a görögök elleni olasz akció, elsőrendűen fontossá vált a szomszédos tengereken a saját segélyszállításokat zavarni, az ellenséges utánpótlást védelmezni képes olasz flotta kikapcsolása. További halasztásról akkor sem lehetett szó, ha az öreg EAGLE üzemanyag-ellátó rendszerében néhány nappal az új X - nap előtt zavarok jelentkeztek (mások szerint Málta felé menet bombatalálat érte). Öt felkészített Szatyrot személyzettel együtt áttelepítettek az ILLUSTRIOUSra és a WARSPITE, MALAYA, RAMILLIES csatahajóval, hét cirkálóval és tizenhárom rombolóval egy máltai ellátó konvoj fedezeteként november 6-án kifutottak Alexandriából. A másik véghelyre, Gibraltárba november 7-ikén érkezett a BARHAM csatahajó, a BERWICK és GLASGOW cirkálóval és három rombolóval. A Force H-val együtt azonnal tovább indultak Málta felé és szokás szerint utánpótlást is vittek - ennek szállítói aztán tovább mentek és végül baj nélkül eljutottak Alexandriába. Eddig az egész úgy folyt, mint egy szokásos ellátó akció. A Gibraltárból érkezett új szereplők azonban 11-ikén hajnalban Málta térségében egyesültek az alexandriai erőkkel. Az elmúlt öt nap alatt az olaszok észlelték a brit flottamozdulatokat, jelentőségüket azonban nem ismerték fel. A Máltáról végzett légi felderítés a reggeli órákban a tarantói külső kikötőben (Mar Grande) öt olasz csatahajót észlelt és három cirkálót dokkolva, torpedó-védőhálókkal - a hatodik csatahajó délután futott be. Az utolsó felderítés estefelé jelentette, hogy "a fácánok a fészekben ülnek", az előbbieken kívül még hat cirkáló és négy romboló a belső öbölben (Mar Piccola). Váltsunk át az olaszokhoz.
     A tarantói támaszpont parancsnokságát láthatóan nem nyugtalanították a brit tengeri aktivitásról kapott értesülések. A légvédelem, legalábbis papíron, igen erős volt: 21 üteg (összesen 101 löveggel), 68 géppuskafészek, 109 könnyű géppuska. Az esetleges támadók észlelésére 13 fülelő készülékkel felszerelt légtérfigyelő állás és 22 fényszóró szolgált. Ezen kívül nagy kiterjedésű léggömbzárat is telepítettek - sajnálatos módon a rossz idő vagy hatvanat megrongált és hidrogén híján ezeket még nem pótolták. A torpedóhálós védelem sem volt teljes értékű, a tervezett 13 km-nyiből mindössze 4 km volt feltéve.
     Ráadásul, mint kiderült, a nyolc méteres függesztési mélység kevés, távolságuk a hajóktól meg sok volt az elégséges védelemhez. A tetejébe a biztonság növelésére tett javaslaton épp folyt a vita a Supermarinával, merthogy a háló a hajók mozgását akadályozná. A hivatalos olasz flottatörténet hosszan sorolja, mi minden ébreszthetett volna gyanút az illetékesekben - a keserves igazság az marad, a Supermarina nem akarta kockáztatni a hajóit, ugyan menjenek és nézzenek már körül, mi folyik.
     Lett volna mit, a veszteg maradás volt a nagyobb kockázat. Az ILLUSTRIOUS két nehéz (BERWICK, YORK) és két könnyű (GLASGOW, GLOUCESTER) cirkáló kíséretében, illő rombolófedezettel levált a flottától és megindult a 170 tmf bevetési határ felé. Pridham-Wippell ellentengernagy az AJAX, ORION, SYDNEY könnyű cirkálókkal az Otrantói szoros felé indult, esetleges meglepetések megelőzésére. Este Valona előtt egy olasz konvojba ütközött, amelyet a kísérő rombolók cserbenhagytak, és mind a négy szállítóhajót elsüllyesztette (Bennett szerint – az olaszok három szállítóhajóról és egy romboló sérüléséről tudnak, úgyhogy valamelyes harc csak lehetett). Cunningham a csatahajókkal úgy helyezkedett, hogy baj esetén bármelyikhez gyorsan felzárkózhasson.
     Az ILLUSTRIOUSon két harccsoport állt készenlétben a 813., 815., 819. és 824. Swordfish-századból. Az első (vezeti Williamson korvettkapitány) 12 gépéből 6 torpedóval, 4 bombával, kettő a bombák mellett ejtőernyővel lebocsátható világítótestekkel volt felszerelve. 20:00-kor a hordozó elérte az indítási helyzetet (az adatok különbözőek - 170-180 tmf., Montanelli szerint 140 tmf-re Tarantótól, 40 tmf-re Kefalóniától. Nagyjából a "csizmasarok" belső széle mentén Prevesa magasságában járhattak). A gépek felbocsátását 20:35-kor kezdték, 21:00-kor az egész kötelék útban volt a célpont felé.
     22:45-kor rendben megérkeztek. A "világosítók" kiváltak a kötelékből és 2300 m magasságból vonalban dobálták a gyertyáikat a Mar Grande fölött, majd a part menti olajtartályokat támadták. A „bombások” a Mar Piccolában álló cirkálókat és kereskedelmi hajókat verették. A fő támadó erő, a „torpedósok” előbb nyugat felé mentek és visszafordulva két osztagban támadtak. Hárman közvetlenül nyugati irányból a vízszint felett kb. 9 méter magasban repültek át a védelem zárótüzén. Az elül rohamozó parancsnoki gépet eltalálták, de egy pillanattal előbb oldotta a torpedóját, amely a legdélebbre álló CAVOUR baloldalában, elől robbant. Egy másik torpedó a LITTORIO baloldalába vágódott. A másik három gép tovább ment észak felé, megkerülte a ballonzár végét és onnan támadott. Az egyik el is találta a LITTORIOt, ezúttal a jobb oldalán. A többi torpedó mellément vagy nem robbant. Dolga végeztével a megmaradt 11 gép hazaindult.
     A második hullám 9 gépe (vezeti Hale korvettkapitány, 5 gép torpedóval, 2 bombával, 2 bombákkal és világítótestekkel felszerelve) 21:30-kor indult. Egy gép műszaki hiba miatt visszafordult, a többi valamivel éjfél előtt megérkezett a cél fölé és megismételte az előbbi sikeres "repülőnapot". Ezúttal a CAIO DUILIO növelte az áldozatok számát és a LITTORIO kapott még egy találatot. A támadók most is egy gépet veszítettek, az olaszoknak egyszerűen hihetetlen volt, milyen lassan repülnek, és az elhárítás rendre elhibázta a célokat. Az egész vállalkozás során a briteknek egy halottjuk volt, a lelőtt gépek személyzetéből az olaszok hármat kihalásztak. A többiek 3:00-kor leszálltak az ILLUSTRIOUSon és az kísérőhajóival hamarosan felzárkózott Cunningham csatahajóihoz. Stílszerűen szólva, tökéletes „tempo” támadás volt 23..
    
A tarantói támadás után orra bukott Littorio, tatfedélzetén a kiegyensúlyozásra használt ballaszttartályokkal.
A tengernagy minden hajóra kitűzette a "Manoeuvre well executed" zászlójelzést. Ennél sokkal többet később se igen kaptak, bár Cunningham joggal írta le, húsz repülő egy bevetésen többet ártott az olaszoknak, mint az egész brit Grand Fleet a németeknek az egész napos jütlandi csatában. A MALAYA és RAMILLIES csatahajókat nem sokkal később pedig köszönettel visszaadhatta - épp jól jöttek a konvojokat ez idő tájt újra támadni kezdő német felszíni flotta ellen.
     A vesztes oldal mérlege: 32 halott a LITTORIOn, 17 a CAVOURon, 3 a DUILIOn. A LITTORIOt a következő év március 9-ére, a DUILIOt május 16-ára sikerült újra szolgálatba állítani, a CAVOURt a fegyverszünetig nem állították tejesen helyre (az első kettőt sikerült egészen parthoz vinni, a CAVOUR mélyebbre ült le). Két cirkáló, két romboló súlyosan megsérült, két kisegítő hajó elsüllyedt. A flotta fő erőit Nápolyba és Messinába - tehát a fő hadszíntértől távolabbra - vonták vissza. Tragikomikus és jellemző részlete volt a felelősség megállapítására folytatott vizsgálatnak, amikor azt kutatták, miért nem léptek működésbe a légvédelmi fényszórók, hogy megvilágítsák a támadókat (amelyek állítólag leállított motorral siklásban jöttek, hogy a motorokból kicsapó lángok fénye ne mutasson célt). Nem sikerült kideríteni, hogy kinek kellett volna használatukat elrendelni, a flotta vagy a légvédelem vezetésének - idáig ugyanaz történt, mint Caporettónál 1917-ben, ahol áttört az ellenség és közben hallgattak az ágyúk, mert nem jött a tűzparancs. Ami Caporettót és a józan észt meghaladja, az a senkit se bántó végső verdikt, miszerint így volt a legjobb, mert a fényszórók a tüzéreket is elvakították volna.
    
Pillanatkép a Cap Teulada-i ütközetből.
Meglepő, hogy a Regia Marina csatahajói már napokon belül, 17-ikén életjelt adtak, a VITTORIO VENETO és a GIULIO CESARE megfelelő kísérettel kifutott egy Máltába tartó konvoj feltartására. Bár nem kerültek harci érintkezésbe, a briteknek át kellett értékelni a tarantói támadás hatásáról alkotott véleményüket. Folytatásként egy masszívabb műveletet terveztek, amelyben egy Máltára és Alexandriába menő konvojt kísért félútig a Force H, utána meg a Földközi tengeri flotta. Mindez még az első szakaszon, november 27-ikén a Capo Teulada-i ütközethez vezetett. Az ellenfelek kevés híján most is elkerülték egymást, de végül Luigi Sansonetti ellentengernagy 3. cirkálóosztaga felfedezte a brit köteléket és 12:30-kor 23 km-ről tüzet nyitott. Rövidesen beavatkoztak Iachino tengernagy cirkálói, az 1. osztag is. A BERWICK nehézcirkáló hamarosan súlyos sérüléseket szenvedett, egyik tornya harcképtelenné vált, visszaküldték Gibraltárba, példájára annak, hogyan múlik el a világ dicsősége alig két héten belül. A MANCHESTER cirkáló szintén megsérült. Olasz oldalon a LANCIERE romboló kapott találatot, visszaúton vontába kellett venni. Campioni, abban a meggyőződésben, hogy túlerővel áll szemben, visszavonult (a felderítés a szokásos volt). Eközben a FIUME géphibával bajlódott, de a VITTORIO VENETO nehézlövegei eredményesen fedezték és a britek füstfüggöny fedezetében ugyancsak elvonultak. Az ARK ROYAL-ról felszálló 11 Szatyor most nem volt sikeres. Campioni folyamatosan kérte a Regia Aeronautica beavatkozását a közeli támaszpontokról, de a repülők most is túl későn érkeztek. Az olaszok "visszanyerték arcukat", szembe mertek szállni a brit csatahajóval és repülőgép-hordozóval (bár nem egykönnyen dönthető el, hogy a VITTORIO VENETO és a GIULIO CESARE kisebb vagy nagyobb erőt jelentett, mint a RAMILLIES és az ARK ROYAL együttese).
     A brit konvoj végül is folytatta útját, de Campioni mégis pozitívan értékelhette az eseményeket, különösen a legénység magatartását. Ez volt a pont, amikor valamelyes méltósággal fejezhette be harci pályafutását, Montanelli szójátékával "előléptették, hogy leléptethessék", a tengerészet helyettes vezérkari főnökének beosztásába. Utóda a csatahajó-flotta élén az eddigi cirkáló-kötelékparancsnok, a támadó hajlamot is mutató Angelo Iachino altengernagy lett. A másik oldalon Somerville tengernagyot citálták vizsgálóbizottság elé, de az eljárás teljes igazolással végződött. Minden együtt volt egy nagyszabású tengeri összecsapáshoz, amiből végül „passzív vívás miatt kettős vereség” lett csupán 24..

A Zara egy háború előtti hadgyakorlaton.

A válság lavinája

    A tarantói csapás önmagában is megrendítő erejű volt és nem is elsősorban a tonnatartalomban mérhető veszteségek miatt, hiszen a flotta néhány napon belül folytatta ugyanazt, amit eddig tett, jobban mondva lehetőleg nem tett. Az igazi nagy vereség az volt, hogy kézzelfoghatóvá vált, a flotta mennyire reakcióképtelen és meglephető 25., ez milyen súlyos következményekkel járhat, továbbá hogy a hiányosságokat legfeljebb ráolvasással orvosolták. Az is bizonyítást nyert, hogy a légierő adott szervezetében a hordozókra telepített, a flottával közvetlen szervezeti kapcsolatban tevékenykedő repülőket sem harcászati, sem hadműveleti szinten nem helyettesítheti. Abesszína hőse, Pietro Badoglio marsall.Ez előre vetítette, hogy az eredményes hadviseléshez szükséges (bárha részleges) tengeri uralmat a tengeri és légierők adott állapotukban nem lesznek képesek fenntartani, ami akkor is fatális következményekkel jár, ha a hadigépezet különben kifogástalanul működne.
     De épp ezekben a novemberi napokban mutatta egyre több jel, hogy egyáltalán nem működik kifogástalanul. Az csak távoli mennydörgés volt, hogy a szövetség demonstrálására az angliai csatába küldött légierő épp november 11-én repülte első nagy bevetését Harwich felett. Az eredmény olyan lett (nyitott ülésű CR 42 vadászokkal!), hogy hamarosan Montanelli finom kifejezésével "pragmatikus dicséretek közepette" hazaküldték őket. Ekkor még hitték, hogy az Oroszlánfóka-műveletet, az angliai partraszállást csak elhalasztották. Az azonnal érzékelhető baj a szomszédban következett be: a görögországi offenzíva megállt, majd ellentámadás következett, amely hamarosan átcsapott a határon Albániába. A vezénylő Visconti Prasca tábornokot a hónap végére - furcsa mód fokozatosan - leváltották, de ez nem sokat segített. Taranto híre önmagában Mussolinit még nem rázta meg különösebben, de a tornyosuló bajok szinte pánikot idéztek elő a felső vezetésben (még a fegyverszünet kérésének képtelen ötlete is felmerült) és sürgősen lépnie kellett. Ez végül december 4-ikén a nagyvezérkar főnöke, Badoglio tábornagy leváltásához vezetett .
     És a válság könyörtelenül dagadt tovább. Október végén Mussolini még türelmetlen üzenetben próbálta akcióra bírni Graziani főparancsnokot a líbiai fronton, ő meg kérte az erősítést (amit a tengeren át, konvojokkal kellett hozni), építette útjait és vízvezetékeit, valamikor december közepére jelezve valamelyes készséget a mozdulásra. A brit katonai felső vezetésben pedig felmerült hogy a védelmi vonalat ill. a flottát Gibraltárig és Adenig visszavonják - ettől Cunningham vonakodott, a politikai vezetés pedig offenzív fellépést sürgetett. A közel-keleti főparancsnok, Wavell tábornok módszeresen haladva először az utánpótlási vonalakat veszélyeztető kelet-afrikai helyzetet kívánta rendezni. Előtte viszont ugyancsak Churchill (politikai indíttatásból) legalább egy "nagyszabású portyát" kívánt, amivel stabilizálnák az egyiptomi hadszínteret, mielőtt bármi máshoz fognának. A hátát biztosító fellépéssel (katonai indíttatásból) Wavell is egyetértett. A nagyszabású portya december 9-én indult és elképesztő eredményt hozott. Tragikomikus jelenetek közepette hetek alatt összeomlott az egész líbiai front, a britek mélyen behatoltak Kirenaikába és Graziani marsall megrendült egészségi és idegállapotára tekintettel benyújtott lemondását illetékes helyen elfogadták.
     Eltűnt tehát a színtérről az etiópiai háború két hőse, Badoglio, a végső győzelem kivívója és Graziani, a főkormányzó, az egykori pesti négusviccek Bádog Leó - Gráci Jani párosa 26.. Rövidesen sor került a szerzeményükre is. '41 januárjában kétfelől is megindult az etiópiai brit offenzíva és bár a harcok késő őszig elhúzódtak, kimenetelük már az első hetek után nem lehetett kétséges. Március 31-ikén Amedeo d'Aosta alkirály feladta Addis Abebát és a négus, aki „elsőnek ment el, elsőnek jött vissza”. A Birodalom öt év alatt a történelem lezárt fejezetévé vált. A Vörös-tengeren át most már zavartalanul ömölhetett az utánpótlás az egyiptomi hadszíntérre.
     1941 február 9-ikén, miután sikerrel megtévesztette a kifutó olasz csatahajó-köteléket, Somerville a Force H nehéz egységeivel megbombázta Genovát. Bár a sortüzek mintegy fele a tengerbe hullott, így is elég kárt tettek a kikötői berendezésekben és az ipari negyedben. Érdekes módon, a kikötőben álló hajók közül csak három szenvedett súlyosabb kárt és a javításra dokkban álló hajók - köztük a tarantói sebeit gyógyíttató DUILIO - baj nélkül megúszták .

Az angol Formidable anyahajó Albacore-okat indít.

Siker és katasztrófa

    Az ellenoldalon Szicíliába települt a Luftwaffe X. Fliegerkorps, hogy légi fedezetet nyújtson az Afrikába induló DAK-nak, Rommel csapatainak, egyben a középső Mediterránban kivívja a légi uralmat, amit az olasz szövetséges nem tudott elérni. Bemutatkozása egy kisebb, Málta elleni légitámadás volt, 1941. február 9-én, amit a következő napon méreteiben és hatásában drámai akció követett.
     Máltáról Görögországba konvojt indult igen erős fedezettel: öt romboló ernyője mögött ott volt az ILLUSTRIOUS hordozó, valamint a VALIANT és a WARSPITE csatahajó. 12:20-kor a szigettől északkeletre két SM-79 torpedóvető repülőgép támadta meg a hordozót és a tengerszinten „foglalkoztatta” a CAP (harci légi járőr) 4 Fulmar vadászát. Ezek lőszere már csaknem kifogyott, amikor a hordozó radarján 12:28-kor 40 Ju-87 Stukát és egy további csoport Ju-88-ast észleltek. Azonnal szélbe fordultak és további 4 Fulmart emeltek, amelyeknek 12:35-kor kellett volna váltani a járőrt. Elkéstek. A Stukák 12:38-kor vadászoktól még nem zavartatva mehettek támadásba, 30 a hordozót, 10 a két csatahajót célozta meg. Cunningham a WARSPITE-ról figyelte az eseményeket, a támadást abszolút profinak minősítette, amit csak csodálni lehet: a repülőfedélzet felett vízszintesbe húzott gépek a kémény szintje alatt száguldottak tovább. Hat és fél perc alatt hét találatot és egy közeli hibázást értek el. A vadászvédelem tette, ami tőle telt, öt támadót lelőtt. Ezek egyike, hogy ballisztikai okokból-e, vagy kamikaze módra, nem tudható, további károkat okozott: a hátsó felvonóakna közelében csapódott a fedélzetbe. A hajó végül a hangárfedélzet szintje felett kiégett, kormányműve működésképtelenné vált és a hajócsavarokkal manőverezve tudott üggyel-bajjal visszatérni Máltára. Levegőben levő gépei szintén ott tudtak leszállni, és igen jól jöttek a további német légitámadások kivédésében. Végül a hajót sikerült újra menetképessé tenni és 23-án éjjel a sötétség leple alatt kicsusszant a tengerre. Szerencsésen elérte Alexandriát, onnan Amerikába ment nagyjavításra és 18 hónap múlva állt újra hadrendbe 27..
     A görög fronton az olasz erők több kísérletet tettek, hogy újra megragadják a kezdeményezést, később különösen azért, hogy még a németek várható beavatkozása előtt a maguk erejéből érjenek el legalább valamilyen sikert, de nem jártak eredménnyel. Az angolok a líbiai front rovására is támogatták a görög ellenállást. A németek, készülőben a balkáni hadjáratra, egyre inkább szorgalmazták a szállítások zavarását. Az olasz flotta ez irányú műveleteinek eredménye egy sikeres vállalkozás és egy katasztrófa lett. A siker az X-MAS első igazán eredményes akciója: március 25-ikén éjjel a krétai Suda-öbölben nagysebességű robbanócsónakokkal kamikaze-stílusban28., bár saját veszteség nélkül rohamozva elsüllyesztették a YORK cirkálót, két tartály- és egy szállítóhajót. Az ILLUSTRIOUS után, amelyet a ’40 végén Szicíliába települt Luftwaffe X. Fliegerkorps Stukái bombáztak ki a sorból, most letűnt egy másik tarantói kísérője is. Mivel a győzelemnek itt is több atyja volt, a németek a YORKot maguknak igényelték, de utóbb kiderült, hogy a süllyedő hajót a britek partra futtatták és a Stukák csak utókezelést végeztek. Ez a siker azonban már a következő időszakhoz tartozik, a nagy X-MAS támadások, az „angoloknak fittyet hányó Alessandria, Malta, Suda e Gibilterra” sorába 29. - egy másfajta háborúhoz.

A barchino egyik fennmaradt példánya.

    A katasztrófa, a 28-iki matapani ütközet azonban egyenes folytatása, egyszersmind végpontja lett az eddigi háborúnak. A részletek a szakirodalomból ugyan jól ismertek, de érdemes felidézni azokat, amelyek az események általános menetére jellemzők. Ezeket a legutóbbi időkig magyarázzák és vitatják.
     Az akció megindítását gyakorta összefüggésbe hozzák a meranoi konferenciával, illetve a németek ottani pressziójával a nagyobb olasz aktivitás érdekében. Tény, hogy elhangzott részükről, hogy a görög front gyengítésére ajánlatos lenne az Afrikából angol segítséget hozó konvojforgalom megszakítása. Az is tény, hogy ilyen tervet éppen Iachino már korábban kidolgozott, de tekintettel a távolság, légi támogatás és egyéb nehézségekre, fiókban hagyták. Viszont mind a két terv egyetlen gyors csatahajó és rombolókíséret bevetésére épült – ezek, ha erősebb ellenféllel kerülnének szembe, el tudnak szakadni, a rombolók éjjeli harcra alkalmasak, a csatahajó pedig nappal befejezheti a munkát. Ehelyett végül nagy flottakötelék került bevetésre, amelynek eredményes irányítása nagyobb áttekintést kívánt volna, mint amit az olasz légi megfigyelés és hírfeldolgozás nyújtani tudott. Említik „felbátorításként” a Luftwaffe pilótáinak jelentését is, miszerint két brit csatahajót eltaláltak. Ezt azonban még az indulás előtt helyesbítették, az olasz felső vezetés tudta és leállíthatta volna az akciót. Az események menetén alig változtatna, ha Cunninghamnak bár egyetlen csatahajója van – bizonyos, hogy harcba vitte volna. A légi támogatás és felderítés ugyan valóban enyhén szólva hiányos volt, de a fegyvernemek együttműködéséről már Punta Stilo képet adhatott, és jobb időközben nem lett. A hiányosságokat a tervek szerint a meglepetés egyenlítette volna ki. Ehhez kapcsolódva, a vereség döntő tényezőjének sokan a brit kódfejtés eredményességét tartják. Ez valóban súlyosan esett latba, de először is az adott időszakban még nem volt „real time” és függött attól, a kriptográfusok mit vettek munkába elsőnek, másrészt a helyi rádió- és légi felderítés elég alapot nyújtott fontos következtetésekhez.

A Fiume, és mögötte testvérhajói, egy háború előtti szemlén.

    Iachino admirális vezényletével a VITTORIO VENETO március 26-án futott ki Nápolyból. Az akcióra három cirkálóosztagot vont magához – összesen 8 egység, köztük a vezénylő tengernagy hajdani 1. csoportja, a ZARA, FIUME, és POLA az ominózus tarantói támaszpontról, ezúttal Carlo Cattaneo ellentengernagy vezetésével. A másik, 3. nehézcirkáló-csoportot (TRIESTE, TRENTO, BOLZANO, Messinából) Luigi Sansonetti vezényelte, a 8. könnyű csoportot (GARIBALDI, DUCA DEGLI ABRUZZI) Antonio Legnani ellentengernagy hozta Brindisiből – őket azonban Iachino a kialakult helyzetben még felzárkózásuk előtt hazaküldte.Angelo Iachino tengernagy. Mindehhez megfelelő rombolókíséret járult. Eredetileg a Cattaneo-csoport Krétától északra, Sansonetti, az őt követő VITTORIO VENETO-val délre, Gaudo irányában tevékenykedett volna. A britek az élénk, és részben dekódolt rádióforgalmazásból ráéreztek az akcióra, leállították a konvojforgalmat és ellenintézkedéseket tettek Iachino bizonyos fokig számolt a felfedezéssel és a Sansonetti-csoportot délebbre hajló irányba küldte, hogy az esetleges felderítés úgy lássa, Líbiába tartanak. 27-én 12:25-kor a TRIESTE jelentette Iachinonak egy brit felderítő gép észlelését – ezzel a meglepetés elveszett. Ráadásul a pilóta hibásan, inkább keleti irányt adott meg, amivel belehibázott az olaszok tényleges szándékába. A nehéz cirkálók jelenléte a britek számára világossá tette, mire irányul az akció. Iachino vitt magával kódfejtőket, így azonnal megtudhatta a brit pilóta jelentését (jól tette, mert a Supermarinától csak órák múlva kapta volna meg).
     Ugyanebben az időben Riccardi, a Supermarina vezetője és Campioni, a helyettese, egyben hadműveleti főnök, megtárgyalta a kialakult helyzetet, folytatható-e a megkezdett akció. De Angelis, részben következtetések alapján, azonosítja a főbb pontokat. Nem találtak konvoj-forgalmat – de ez lehet a hiányos felderítés következménye. Nem sikerült a teljes meglepetés – de a fő erő mégis rejtve maradt. A visszahívás – több korábbi eseménytelen kifutás után – rontaná a legénység morálját30.. Nem utolsó sorban pedig meghagyná a német kételyeket az olasz háborús erőfeszítések komolyságáról, amelyek eloszlatása, ha nem is egyetlenként, de célul volt kitűzve. Miután a vállalkozás fogható értelme, a konvojok megtámadása és előfeltétele, a meglepetés tűnőben volt, a katonai eredményesség szerencse dolgává lett. A visszahívó parancs – bár Sansonetti hajóin minden pillanatban várták – nem jött. Helyette jött egy másik: a Cattaneo-csoport is induljon Krétától délre, ott talán még több esélye van, hogy az egyesült erők találnak valamit. Visszatérő elszórt utalásokat lehet találni, amelyek megkérdőjelezik a tengerészeti vezetőknél vagy a kompetenciát, vagy a lojalitást, és amelynek következménye lenne a saloi ítélkezők későbbi könyörtelen megtorlása. Campioninak rovására írják, hogy a fenti parancsot rádión külön utasítással kétszer is adásba tétette.
     A britek, felmérve a felmérhetőket, nagy erőkkel - Force A: BARHAM, VALIANT, WARSPITE csatahajók, a FORMIDABLE hordozó és rombolókíséret - ellenakciót indítottak. Elővédként és felderítőbe Pireuszból indult Henry D. Pridham-Wippell altengernagy Force B-je, 4 könnyű cirkáló és rombolók, terv szerint Krétától délnyugatra csatlakozik a fő erőkhöz. Nagy gondot fordítottak a művelet rejtésére, maga Cunningham estébe nyúló tüntető golfozás után március 27-ikén sötétedéskor szállt hajóra (az alexandriai japán konzulátusról rendszeresen érkeztek Rómába a megfigyelések). A brit légi felderítés, ha részlegesen is, észlelte az olaszokat, míg azoknak nem volt tudomásuk a brit felvonulás tényleges erejéről.
     Sansonetti 3. cirkálóosztaga 28-ikán reggel találkozott a tüzérségben gyengébb brit elővéddel, amely a 8:12-kor kezdődő tűzharcban a saját fő erők felé hátrálva megkísérelte csapdába csalni az olaszokat. A szokásos agresszivitástól elütő magatartásuk azonban felkeltette Iachino gyanúját, 8:55-kor parancsot adott a cirkálók visszafordulására – most az olaszok készítettek csapdát a briteknek. Pridham-Wippell csak a cirkálókról tudott és fő feladatának a harci érintkezés fenntartását tekintette. 10:58-kor azonban 16 tmf-re felismerte a VITTORIO VENETOt és vele a végveszélyt, hogy a cirkálók meg a csatahajó két tüze közé szorul, ezért füstfüggönyt fektetve azonnal ellenirányba vezényelte hajóit. A parancskiadás rádióüzenetei egyben Cunninghammel is érzékeltették, hogy „valami nagyba” botlottak. Kérésére a malemei tengerészeti repülőtámaszpont gépei már reggel támadták az olasz cirkálókat, 11:27-kor pedig megjelentek a FORMIDABLE repülőgépei, amiből Iachino arra következtetett, hogy nagyobb erők vannak a közelben (részleteket felderítési adatok hiányában nem ismert) és visszavonulást rendelt el. Szándékában a további, szárazföldről érkező bomba- és torpedótámadások csak megerősítették, bár azok egyelőre eredménytelenek maradtak.
    

Egy, a Vittorio Venetót támadó Swordfish.
A britek azonban, miután maguk is átvészeltek egy olasz légitorpedó-akciót, újabb rohamot indítottak, hogy az okozott zavar és esetleges találatok lassítsák a visszavonulást, és a túlerejű saját csatahajók beavatkozhassanak (két hónap mulva ugyanezt a taktikát alkalmazzák majd a BISMARCK üldözésénél). Öt Swordfishből három támad elölről, s miközben a VITTORIO VENETO a maga 45 ezer tonnájával 180 fokos fordulattal, egy elefánt kecsességével kerülgeti a torpedókat, jobb felől megrohanja a másik kettő. 15:19-kor a vezető Dallyell-Stead korvettkapitány gépe megsemmisül, ők a csata egyedüli brit vesztesége, de a még időben oldott torpedójuk az egyik hajócsavar mellett célba ér. Az olasz csatahajó leáll, de rövid idő múlva, ha csökkentett sebességgel, 13-15 csomóval is, folytatja útját (a sebességet később 20 csomóig fokozni tudták). Legnani csoportjával a találkozást lemondják és hazaküldik őket, a sérült csatahajót most kétoldalt Cattaneo és Sansonetti három-három nehézcirkálója fedezi. A kötelék még mindig túl gyors Cunninghamnek, a 10 csomónál is kisebb sebességelőnnyel hajnal előtt nem érné be az olaszokat és akkor is már a partok veszélyes közelében. A leszálló alkonyatban újabb támadásra vezényli a FORMIDABLE gépeit. A parancsot az olaszok lehallgatják és dekódolják. Német-olasz légi fedezetet kérnek, nem jön. A Szatyrok 19:30-kor a sötét oldalról csapnak le a lenyugvó Nap fényében kirajzolódó olasz hajókra. Hatalmas légelhárító tüzet kapnak, a nyolc gép elfordul, majd szétoszlik, és különböző irányokból rohamoz. A pilóták véleménye szerint a csatahajót támadták, de vezetőjük, Saunt korvettkapitány mértéktartóan, tekintettel a rossz látási viszonyokra, csak „legalább egy, cirkálót ért találatot” jelent. Jól látta: az eltalált hajó a POLA, mozgásképtelenné és villamos hálózata teljes kiesésével gya-korlatilag védtelenné vált. A hordozó parancsnoka nem akarja hajója helyzetét a leszállófényekkel elárulni, ezért gépei a krétai Malemeben szállnak le.
     A VALIANT radarjai észlelik a leálló ellenfelet, azt hiszik, a VITTORIO VENETO. Cunningham - mint utóbb jelentésében írja - „udvariasan végighallgatta” törzse véleményét, miszerint nem tanácsos bizonytalan éjszakai akcióba bonyolódni olyan vizeken, ahol a sérült hajók másnap légitámadást kaphatnak. Egyik tisztje erre úgy emlékszik vissza, miután kedvesen „gyáva görények hordájának” titulálta őket, annyit tett hozzá, hogy vacsora után még megnézi, vajon ő maga jobban áll-e harci szellem dolgában?

Cunningham, zászlóshajója, a Warspite fedélzetén.

    Ezen a ponton akár a szokásos féleredménnyel is zárulhatott volna a csata, közbejött azonban egy súlyos és egy végzetes további tényező. Cunningham ugyanis végül vállalhatónak ítélte az éjszakai akció kockázatát a vélt VITTORIO VENETO megsemmisítése ellenében - ez megpecsételte a POLA sorsát. „Vacsora után” 20:37-kor 8 rombolóját P.J. Mack sorhajókapitány parancsnoksága alatt torpedótámadásra küldte az ellenséges főerők ellen, saját fedezetül 4 rombolót tartott vissza. Iachino szinte ugyanakkor, 20:48-kor a POLA segítségére indította Cattaneo admirálist az 1. csoport cirkálóival és rombolókkal - ebből lett a katasztrófa. Még mindig nem tudták, mivel állnak szemben és az valójában hol is van. A többször is befutó, bár valóban szűkös légi felderítő jelentéseket Iachino nem egyértelmű, téves megfigyelésként figyelmen kívül hagyta, vagy félreértelmezte, ráadásul fel sem tételezték, hogy éjszakai harcra kerülhet sor, nem sejtették továbbá, mire képes a radar. Kaptak rádió-iránymérésből származó helyzetjelentéseket is az ellenséges erőkről, de ezek a távolsághoz képest keskeny mérési alapról történtek és a hegyes metszék meglehetősen pontatlan volt. Az indulás előtti eligazítás kapkodó, egymást keresztező üzenetváltásokkal történt. Végül Iachino kommentár nélkül továbbküldte a legutolsó Rómából érkezett rádió-bemérést és parancsba adta, inkább hagyja a POLÁt, de ne bocsátkozzon harcba túlerőben lévő ellenséggel – valamiféle gyanú már ébredhetett benne. Mindezt jelentette a Supermarinának is Rómába, és annak hallgatását beleegyezésnek tekintette. Ott azonban még történt időközben egy s más. Ugyan nem gondoltak, mint senki más sem, éjszakai összecsapásra, de feltételezve, hogy a britek másnap biztosan támadnak majd, explicite fel kívánták hatalmazni Cattaneot arra, amit Iachino parancsa hallgatólag már tartalmazott: süllyessze el a POLA-t, ha szükséges. A szolgálattevő tengernagyok azonban úgy vélték, ehhez ők nem elegendőek. Megkeresték hát a főparancsnokot, Riccardi admirálist, ő pedig ugyanilyen megfontolásból magát Mussolinit. Miután mindent gondosan lepapíroztak, mehetett csak ki a parancs a ZARA-ra. Ahol viszont már nem volt, aki fogadja.
     Carlo Cattaneo ellentengernagy. Az 1. cirkálóosztag közben teljes békebeli nyugalommal vonult az éjszakában, csőtorkolatokon védőlemez (ahogyan ezt éjjeli menetre a szabályzat előírja), szolgálaton kívüli legénység aludni küldve, elől az ALFIERI, mögötte a ZARA és FIUME, utánuk a CARDUCCI, a GIOBERTI és az ORIANI rombolók, védőernyőről szó sem volt. Ebben a menetalakzatnak sem nevezhető sorban futottak bele 22:27-kor a brit keresőfényszórók felvillanó sugárkévéibe 31. és a nyomdokvonalba bal felől ellenirányból felfejlődő csatahajók váratlan, megsemmisítő erejű tüzébe. A lőtávolság 2700-3600 méter, innen, mint Cunningham megjegyezte, még a Földközi-tengeri flotta tüzértisztjei sem képesek hibázni. A lőirány teljes oldalsortüzet engedett - hajónként nyolc 38,1 cm-es csőből zúdult a tűz és vas lavinája a meglepett olaszokra. A FIUME perceken belül süllyedőben volt, a ZARA nehézcirkáló és az ALFIERI romboló súlyosan megsérült. A három hátul haladó olasz romboló azonban a tüzet okádó brit csatahajókra fordulva elkeseredett torpedótámadást indított32..
     Valószínűleg ez a „fejjel a falnak” akció mentette meg az olaszokat a további súlyos veszteségektől. Cunningham ugyanis 22:31-kor egyidejű fordulattal hátravonta csatahajóit, a tüzet a támadókra helyezte át, a kegyelemdöféseket pedig az idáig „árnyékba küldött” saját rombolóira bízta. Hogy az általános kavarodásban a nagy egységek akár saját torpedókba bele ne fussanak, kiadta a parancsot, „minden egység, amely nincs éppen ellenséges hajó elsüllyesztésével elfoglalva, forduljon ki északkeletnek”. Ezt Pridham-Wippell cirkálói, amelyek közben nagy sebességgel a visszavonuló olasz csoportosítást keresték, magukra is vonatkoztatták, feladva ezzel a különben mindenek felett fontosnak tekintett cirkálófeladatot, a rátapadást az ellenségre. Az olasz főerőknek így nyoma veszett és a briteknek meg kellett elégedni azzal, ami előttük volt. Az ORIANI és a GIOBERTI még innen is sikeresen kitört füstfüggöny mögött, a CARDUCCIt a brit rombolók elsüllyesztették. Iachino a láthatáron megvillanó ágyútűzből sejtette, hogy valami történt, ezért megkérdezte két alparancsnokát, támadják-e őket. Sansonetti negatív választ adott, Cattaneo (már) semmit.
     Cunningham úgy vélte, hogy a cirkálók és rombolók már felvették az érintkezést az ellenséggel, az eredeti utasítások szerint eljárva ezt nem adják fel az elfordulási parancs magukra értésével - de érintkezés még egyik esetben sem jött létre. Mack osztagával az olasz főerők elé akart vágni, a parancsra ő is elfordult, de utána visszakérdezte, rá vonatkozik-e? „Támadása után!” volt a felelet, amire újfent az olaszok után eredt, de azok növelni tudták a sebességet és a csoport erről nem tudva mögöttük 30 tmf-re rohant el a semmibe. Előzőleg még a cirkálóktól is távolságot kellett tartani, nehogy egymást támadják a sötétben. Közben a csatahajókkal maradt rombolófedezet folytatta a harctér takarítását. Mire egyikük, a HAVOCK éjfél után a bénán álló POLAhoz jutott, már nem maradt torpedója, az ellenség pedig a sötétben hatalmasnak tűnt, ezért sérült csatahajónak jelentette. A hírt 0:30-kor Mack úgy értelmezte, ez az a hajó, aminek a megtámadására parancsot kapott. Visszafordult hát és bár a HAVOCK a jelentést rövidesen helyesbítette, ez hozzá csak egy óra multán jutott el, amikor a VITTORIO VENETO további üldözésével már semminemű sikerre nem számíthatott. 2:00-kor visszaért a csatatérre és részt vett a tisztogatásban, amit 04:43-kor a POLA megtorpedózásával fejeztek be. Ezt előbb megcsáklyázták, és a propaganda azóta sem mulasztja el felidézni az ott tapasztalt szétzüllés képeit.
     M. De Angelis a matapani katasztrófáról írt részletes elemzésében erre a részletre is kitér. A POLA legénységéből a telitalálat után sokan pánikba estek és a tengerbe ugrottak. Amikor látták, hogy a hajó nem süllyed el, engedélyt kértek és kaptak, hogy visszamászhassanak a fedélzetre. Vizes ruháikat letették és a hideg hatását szeszes italokkal próbálták ellensúlyozni. A brit zsákmányosztag a hajón szanaszét láthatóan berúgott félmeztelen embereket, körülöttük szétdobált vizes ruhákat talált és ennek alapján jelentett. Amire természetesen mindenki tett még egy lapáttal. De Angelis a maga részéről nem mulasztja el, hogy utaljon főleg a ZARA-n, de több más esetben is a fegyelem és bátorság kétségtelen példáira. A harc közbeni pánik megítélésében a késői szemlélő helyesen teszi, ha tartózkodó. Az azonban elég sokat mondó, hogy olasz részről sem akkor, sem később nem találni nyomát bármiféle hivatalos vizsgálatnak33.. Összehasonlításképp, a BISMARCK elsüllyesztése után a DORSETSHIRE tengeralattjáró-riadó miatt félbehagyta a mentést és teljes sebességgel távozott a helyszínről. Egy kadét épp lenn volt a mentőköteleken, hogy egy súlyos sebesültet felsegítsen, aki így ottmaradt, ő maga meg alig tudott visszamászni a fedélzetre. A kapitány azonnal letartóztatta és körletfogságba vágta, „hajó engedély nélküli elhagyása” miatt. Az ilyesmit, körülményektől függően, akár dezertálásnak is tekinthették.
     A továbbiakban több száz túlélőt kimentettek, hajnalban azonban mielőbb ki kellett kerülniük a német-olasz légierő hatósugarából. Cunningham a vízben maradt hajótöröttek helyzetét nyílt üzenetben közölte Rómával. Az olaszok megköszönték, egyben közölték, hogy a kórházhajó már útban van – különös módon, már előzőleg 17:00-kor elindult, lehet, sejthettek valamit. A másnap 15:00-kor induló légitámadást a britek szerencsésen átvészelték, a nap egyetlen, a csatától független vesztesége a BONAVENTURE cirkáló volt, amelyet az AMBRA tengeralattjáró megtorpedózott. Az olasz veszteség 2303, mások szerint több mint 3000 halott, köztük Cattaneo tengernagy. A POLA túlélőivel együtt több mint kilencszázan kerültek fogságba, görög rombolók és a 31-ikén beérkező GRADISCA kórházhajó még továbbiakat mentett ki, bár ekkorra a csatát túlélők már nagyrészt a kihűlés áldozatai lettek. A mentőhajók a holtak valóságos tengerében úsztak.
    

A mentésből Tarantóba visszatérő Gradisca kórházhajó.
Az olasz akció értékeléséhez annyi még elmondható, ha Cattaneo a rombolókat ernyőként előre küldi és harci készenlétben haladnak, a kialakuló zűrzavaros éjjeli összeütközésből esetleg időben kivonhatta volna hajói egy részét. A POLA mindenképp elveszett. Még ha messzebb is lett volna az ellenség és sikerül vontára venni a mozgásképtelen hajót, a britek legalábbis rombolókkal bizonyosan megtámadták volna a szükségképp lelassulva haladó, nehezen manőverező csoportot.
     Cunningham megkapta a KCB-t, nem titkolta csalódottságát a VITTORIO VENETO elszalasztása miatt, bírálta a cirkálók és rombolók teljesítményét az üldözés során, de elég tárgyilagos volt saját szerepét illetően is. Iachinot nem marasztalták el különösebben, tisztségében megmaradt – végül is, ami rajta múlt és a szabályzatok, az elfogadott olasz tengeri stratégia, a technikai hiányosságok, és a túlerő szorításában megtehetett, megtette. A hatalmas veszteség természetszerűen felkeltette az árulás vádját, ez az egyedi események kapcsán nem igazolható.
     Ha egybevetjük a tarantói és matapani eseményeket, látható, hogy míg az elsőt elejétől végéig a britek tervezési és hadműveleti szintű kezdeményezése, fölénye jellemezte, a második bár a Royal Navy győzelme, de még inkább ellenfelük katasztrófája. A Swordfish-csapásokkal elért kedvező helyzetet végül is nem saját erőfeszítéseik (amelyek ezúttal vezetési hiba következtében is eredménytelenek maradtak), hanem az olaszok hibázása vitte el a sikerig. A kései és távoli szemlélő méltánytalannak érezheti, hogy az olasz katonai inkompetencia hagyományos ismételgetése során épp azok neve és érdeme hullott ki a történelmi köztudatból, az ALFIERI, CARDUCCI, GIOBERTI és ORIANI embereié, akik legalább megpróbáltak szembefordulni a mérhetetlenül erősebb ellenféllel, elhárították bajtársaikról a még nagyobb bajt.

A torpedó okozta sérülések a szárazdokkban álló Vittorio Venetón.

Következmények

    Az olasz politika folytatásának "más eszközei" csődöt mondtak és a hadviselés koncepciójának kialakításakor feltételezett prognózis, a háború gyors befejeződése, hamisnak bizonyult. Ez teljes változást hozott magával minden téren: a párhuzamos háború fikciója tarthatatlanná vált, a tengeri frontot a Mediterránba küldött U-Bootok és a Luftwaffe Stukái stabilizálták, a líbiai hadszínteret pedig az Afrika Korps. A ’41 áprilisi balkáni hadműveletekben az olasz haderő csak statisztálhatott. A keleti és nyugati óriásbirodalmak közé szorult kisállamok politikai mozgástere megszűnt, esetleges nyugati próbálkozásaikra pedig az a válasz érkezett (konkrétan Magyarország esetében), hogy amíg ebben a mozgástérnek már nem mondható állapotban megmarad, "nem számíthat sem megértésre, sem kíméletre".A Decima MAS egyik toborzóplakátja.
     A válság és a háború jellegének megváltozása természetesen nem a tarantói rajtaütés következménye, de azt az eseménysorok egy részének mondhatni oksági, másoknak véletlen egybeesése következtében épp a nagy változások elindulásának napjaiban hajtották végre. Közvetlen kihatásai csak részben és áttételesen befolyásolták a krízis alakulását, de az akció menete és főként sikere olyan tényezőkön alapult, amelyek alapvetők voltak a válság bekövetkeztében. Ilyen értelemben mondható, hogy a Szatyrok világítóbombái az addig szólamokba, feltételezésekbe és vágyálmokba burkolt, de kérlelhetetlenül kiderülő igazságra vetettek fényt.
     Az eredmény ahhoz hasonlítható, mint amikor egy hajókötél fejszecsapások alatt szakadni kezd. Az addig egységes szerkezet szétválik, egyes pászmák továbbra is tartanak, mások megnyúlnak, vagy pattogva elszakadnak. A német hadigépezet vasmarkában ez a szakadás látszólag megállt, de a harc egyre inkább más keretekben, másfajta irányítással, más célokért folyt, mint amivel indult, és amelyeket az ország, ha nem túl lelkesen, de valamelyest még elfogadott. Az olasz haderő nagy átlagában a továbbiak során az "elnémetesedő" és megnyerhetetlen háború kimenetelével kapcsolatban a túlélésen kívül mindenfajta személyes érdeklődését elvesztette. Lassan formálódni kezdtek azok a csoportok a hadsereg és a királyi udvar köreiben, végül magában a fasiszta pártban is, amelyek ’43 júliusában együttesen buktatták meg a rezsimet. Montanelli drámai képpel illusztrálja a fejleményeket: Pantellaria elfoglalásának napján a védők "egyetlen vesztesége egy tüzér volt, akit az öszvére megrúgott. Ez még szétzüllés sem volt. Ez katonai sztrájk volt".
     A háború további menete nem volt göröngyöktől mentes a brit flotta számára sem: a német-olasz visszavágások keserves vámot szedtek közülük, olyannyira hogy egy éven belül Cunningham valamennyi csatahajóját elvesztette, részben U-Bootok, részben az X-MAS akciói során. Ezek a hazai irodalomban is jól ismertek, ezért csak kiegészítésként álljon itt néhány részlet.
     Valerio Borghese herceg. Az X-MAS "titkos fegyverének", a Slc-nek (Siluro a lenta corsa, lassú járatú torpedó) szintén volt "családias" neve, mégpedig "maiale", aminek szótári jelentése tisztesség ne essék szólván, disznó. Érdekes módon, a Szatyrok és a Disznók bemutatkoztak egymásnak, csak ezt akkor még nem vették észre. A '40 augusztusi Bomba-öbölbeli légitámadás során elsüllyesztett egyik olasz tengeralattjáró épp az az IRIDE volt, amely alexandriai bevetésre készült. A felszerelést már berakodták és várták a békaember-csoportot, amelyet a CALIPSO romboló hozott Messinából. Az X-MAS emberei a legjobbkor érkeztek, hogy az elsüllyedt tengeralattjárót megközelítsék és több órai kemény munkával a bennragadtakból hét túlélőt kimentsenek - ily módon első háborús akciójuk az elmaradt bevetés helyett másféle sikerrel járt.
     A radar az X-MAS tevékenységébe is beleszólt: 1941. július 25-26-án így fedezték fel idejében a máltai kikötő elleni vállalkozást, amely a résztvevők önfeláldozó bátorsága ellenére teljes kudarcot vallott. Itt esett el a csoport alapító vezetője és eszközeinek kifejlesztője, Teseo Tesei mérnök-hadnagy.
     A Decima összteljesítménye felér egy alaposan megnyert tengeri csatáéval. Legnagyobb eredményei J.V. Borghese herceg vezetése mellett születtek, ez és a kötelék későbbi háborús szerepe történeti értékelésébe óhatatlanul politikai felhangokat kever. Figyelemre méltó, hogy míg Borghese hg. emlékiratai már 1950-ben megjelenhettek Milanóban, sőt 1957-ben (minimális „ejnye-ejnyével” az előszóban) a Szovjetunióban is, nálunk az első, alaposan „hangolt” háborús visszaemlékezések csak a 70-es években kerültek a nagyközönség elé, mint utóbb kiderült, a belső elhárítás gondozásában34..
     Az olasz háborús teljesítmény értékelése kívül esik tárgyunkon, de annyi elmondható, hogy legalábbis a flottát illetően a köztudatban még a politikai antipátiák motiválta mértéken túl sem tárgyszerű. Szinte a fordítottja következett be, mint az első világháború után. Berzsenyi Napóleonra írta, „amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag”, jelen esetben nem közvetlenül a „kor lelke: szabadság” volt a tettes, hanem a képviseletében eljáró győztesek, különösen a brit propaganda. Talán még valóban a Decima a kivétel: Comandante Borghese-nek barátnál és ellenségnél megvolt a respektusa, az alexandriai vállalkozás hősének, Durand de La Penne-nek pedig az a Morgan tengernagy adta át a hadifogságból szabadultával az arany vitézségi érmet, aki a VALIANT kapitányaként annak idején hiába faggatta, hol ragasztotta aknáját a hajófenékre.
     A Regia Marina támadó tevékenysége végeredményben a Decimára korlátozódott, a tulajdonképpeni hajóhad feladatául a saját konvojforgalom biztosítása, az ellenséges zavarása maradt, erői lehető megőrzése mellett. A nehéz egységek építésébe fektetett források az eredeti célkitűzés, a csata-koncepció okafogyásával értelmetlennek bizonyultak. Ugyan a fegyverszünet pillanatában minden csatahajója megvolt (bár egyesek befejezetlen állapotban, mint mondják – ami elég eufémisztikus a CAVOUR-t illetően), de nem ment velük sokra. A tengeri útvonalakon azonban végig szállítás folyt, a „hangyamunkás” kisháborúban a hadianyag 86%-a, a csapatszállítmányok 92 %-a célhoz ért. A brit szállítások pedig jórészt az Afrika körüli útvonalra terelődtek. Mindezért 33 ezer olasz tengerész vesztette életét – szinte annyi, mint német U-Bootfahrer. Ha Rommel személyét és hadjáratait Churchill még a küzdelem napjaiban az indulatokon felülemelkedve értékelhette, ebből valamennyi azoknak is jár, akik eszközt-embert a hadszíntérig vittek. S bár az afrikai vereséget Hitler Mussolininak az utánpótlás hiányosságaira hárította, ebben nem egyedül és nem is főleg az olasz tengerészek balfogásai játszottak szerepet.

A Zara osztály négy hajója.

Tanulságok és hasznosítás a világ másik végén

    Lehet, hogy Taranto és összes eddig említett kísérő jelensége eltörpül a földrajzilag legtávolabbi következmények mellett, amelyek a háborút két éves lassú tovaterjedés után ténylegesen világégéssé tették. A Csendes-óceánon az Egyesült Államok és Japán közt a viszony kiéleződött, és mint ilyenkor mindig, az amerikai flottát előrehozták a Hawaii szigetekhez. A pillanatnyi feszültségek enyhülésekor a hajókat általában visszarendelték a nyugati partra, de ez most nem következett be. A vezénylő tengernagy, James O. Richardson nem látta biztosítottnak a flotta helyzetét. Talán ismerte Billy Mitchell 1924-beli látogatásakor adott értékelését, mely szerint a japánok egy háborút valószínűleg repülőgép-hordozókról Pearl Harborra mért csapással kezdenek. Vagy emlékezett, hogy már a 30-as évek hadgyakorlatain felmérték a Hawaii-szigetek ellen hordozókról indított rajtaütés lehetőségét35.. A diszlokáció megváltoztatására minden fórumot megkeresett, ’40 októberében magát Rooseveltet is. Érvei nem győzték meg az Elnököt, szakértők pedig úgy számították, hogy Pearl Harbor viszonylag sekély vizében eredményes torpedóvetés nem lehetséges, a flotta biztonsága nem kétséges.
     Ők talán nem ismerték Lyster idevágó tapasztalatait, a brit-amerikai szoros együttműködés ellenére (Jakovlev hivatkozás nélkül 1941 tavaszi brit kísérleteket említ, valószínűleg tévesen). Taranto után már nem szakértői vélemények, hanem tények mutatták, mit lehet és mit nem. Január 12-ikén pedig Richardson tengernagyot leváltották azzal, hogy a beszélgetés során megsértette az Elnököt.
    

Yamamoto hivatalos portréja 1943-ból. Shogaku Homma festménye.
Tarantótól a másik oldalon nyolc időzónányira Jamamoto tengernagy értékelte a hadművelet tanulságait, amelyek a hordozók ütőerejére vonatkozó elgondolásait teljes mértékben igazolták. Ő maga nem volt híve az amerikaiak elleni háborúnak, jól ismerte erejüket és a saját lehetőségeket. Híres, közismertté vált mondása szerint fél évre becsülte a japán győzelmes előnyomulás lehetőségeit, elhúzódó harcban nem látott esélyt, a végső győzelmet pedig ahhoz a nyilvánvalóan lehetetlen körülményhez kötötte, ha a Fehér Házban diktálhatnák a békét (ezt a mondását aztán alaposan kiforgatták…). A háborúról azonban nem ő döntött és amint ez a döntés megtörtént, legjobb tudása szerint nekilátott a tervezésnek. Nem lenne meglepő, ha ismerte volna Billy Mitchell prognózisát – mindenesetre maga is hasonló következtetésre ju-tott. A részleteket Abe Hiroaki ellentengernagy vezetésével egy delegáció Tarantóban a helyszínen tanulmányozta36.. A technikai nehézségeket saját kísérletekkel megoldották: a torpedókra fa stabilizátorokat szereltek és finomították a taktikát azzal, hogy a csatahajók bombázását is tervezték, mégpedig – a fedélzeti páncélra tekintettel – vezetőlapokkal felszerelt normál nagy kaliberű páncéltörő gránátokkal. Ezek után a vállalkozás méreteit megnövelték egy nagyságrenddel és elindultak „megmászni a Niitaka – hegyet”37..
     Az amerikai politikai vezetés stratégiai megfontolásai és felelőssége a Pearl Harbor-i katasztrófában azóta is történészi viták tárgya. Természetes, hogy a bűnbaknak megtett helyi vezetők ezt a felelősséget igen szókimondóan ítélik meg. Figyelemre méltó azonban, hogy Theobald ilyen irányú művéhez nemcsak Kimmel, hanem „Bull” Halsey admirális is írt előszót, mégpedig azzal, hogy a prezentált vélemény az övéhez közel áll.

Az ex-Cesare felborult, bontás alatt álló roncsa Szevasztopol kikötőjében.

De profundis

    A szövetségesekhez eljutott olasz hajókat azok egymás közt hadizsákmányként felosztották, így lett a DUCA D’AOSTA-ból SZTÁLINGRÁD, a GIULIO CESARE-ból pedig NOVOROSSZIJSZK. A nyugati hatalmak zsákmányrészüket visszaadták, a fegyverszünet utáni együttműködés elismeréseképpen. A CESARE legutolsó szereplésével többet ért el, mint az egész háború alatt: ugyanis közvetett irányzással elsüllyesztett egy szovjet flottatengernagyot. 1955-ben máig kiderítetlen okú robbanás következtében felfordult és elmerült a szevasztopoli kikötőben. Ez jó alkalom lett az időszerű tisztogatáshoz, amely a ranglétrát már oda-vissza megjárt kiváló flottavezetőt, Kuznyecov tengernagyot is elsodorta 38..
     A római köztársaság első tengeri hőse, C. Duilius consul szelleme nyugalmat találhatott: a CAIO DUILIO legalább hányatott pályafutása végén névadójához hasonlóan a Res Publica-t szolgálhatta az Itáliát övező tengereken.
     A Négy Tengeri Köztársaság legkisebbjében, Amalfiban egyszerű kőtábla áll a vissza nem tért tengerészek emlékére, akiknek tetteit, végzetét csak a tenger ismeri. Több mint egy évtized múltán egyikük megszólalt a mélységből. 1952 augusztusában Cagliari mellett a parton palackpostát találtak. A bele rejtett levélben a Salerno melletti Futaniból való Francesco Chirico, a FIUME Királyi Hadihajó matróza kéri a megtalálót, mondja el édesanyjának, hogy fia meghalt a hazáért. A matapani csatában lángoló ronccsá lőtt cirkáló fedélzetén írt levelet a címzett megkapta, a fiának postumus adományozott Bronz Vitézségi Éremmel együtt. Az utóbbi Chirico közmatróz személyében talán vele együtt elesett társainak is szólt .

dr. Kolonits Ferenc


Köszönetnyilvánítás

    Szerző köszönetet mond
     Sárhidai Gyula szerkesztő úrnak, számos útbaigazításáért és tanácsaiért,
     Ing. Andrea Sacca úrnak, a szicíliai Messinából, aki helyismeretével segítséget nyújtott és lehetővé tette a Luce háborús híradók tengeri összefoglalójának megismerését.


Jegyzetek

1. Jane - a corvus pontos használatát különben nem sikerült rekonstruálni.

2. Teljesen illendő, hogy ott volt: a lictorok a római magistratusok díszőrségét képezték, C. Duilius mint consul éppenséggel 12 lictorra tarthatott igényt. Az ő jelvényük volt a vesszőkötegbe tett bárd, amit a fasiszták átvettek, de mint antikizáló hatalmi szimbólum, az amerikai törvényhozásban is látható.

3. Zenei műkifejezés, a.m. elejétől végéig

4. L. pl. Boccilli összefoglalóját. Inigo Campioni tengernagy a Supermarina helyettes vezetőjének posztjáról 1941 végén távozva a ’43 őszi fordulat idején a Dodekanézosz körzetparancsnoka volt Rodoszon. A törvényes királyi kormánynak engedelmeskedve nem volt hajlandó együttműködni a szigetet megszálló németekkel. Ezért a Leroszon hasonlóan eljáró Mascherpa tengernaggyal együtt kiadták a saloi fasiszta hatóságoknak, azok pedig egy különbíróság ítélete alapján Parmában 1944. május 24-én agyonlőtték őket.

5. Ovatio a.m. juháldozat. Ha a vezér harci sikerei nem merítették ki a diadalmenet tartásához elengedhetetlen tényállást (5000-nél több ellenség elpusztításával elért teljes és végső győzelem stb.) akkor a többnyire óriási felfordulással járó diadalmenet helyett mérsékelt, de még mindig megtisztelő külsőségek, "nagy ováció" közepette a Capitoliumon juhot áldozhatott az isteneknek.

6. A flotta ebben nem volt érintve, bár a fentiek a tényeket ismerők közt már ébresztettek kételyeket. Mint Ormos M. fogalmaz, "a német hadvezetés és maga Hitler is csak abban reménykedett, hogy Olaszország a tengeren talán mégis ér valamit" (Ormos 318-321.)

7. Doria maga az 1538-i prevesai csatában hagyta faképnél szövetségeseit, unokaöccse 1571-ben a Ciprus felmentésére induló egyesült hajóhadat fordította vissza „rossz időre” hivatkozva és a lepantoi jobbszárnyon rést nyitó „rugalmas elszakadását” azóta is vitatják a történészek.

8. A gyorsnaszádok neve eredetileg a gyártási helyre (Societa Veneziana Automobili Navali) utaló Motobarca Armata SVAN rövidítése. Az 57 mm-es ágyúval, géppuskákkal és vízibombákkal felfegyverzett járműveket tengeralattjáró-elhárításra szánták, így Motoscafo Anti – Sommergibile lett a nevük. Hamarosan C. Ciano korvettkapitány javaslatára kialakították a két függesztett torpedóval felszerelt változatot, gyors támadóeszköznek. Ekkor nevüket a D'Annunzio adományozta jelmondattal hozták kapcsolatba: Memento Audere Semper - "Tartsd eszedben, mindig légy merész" (Kertész R.). A leghíresebb MAS-parancsnok, Luigi Rizzo korvettkapitány ezt alaposan megfogadta a WIEN partvédő páncélos (Trieszt) és a SZENT ISTVÁN csatahajó (Premuda) megtorpedózásánál, amiért is a „l’Affondatore”, Elsüllyesztő becenevet kapta. A neki, mint arany vitézségi érmesnek kijáró emléktáblára szerző véletlenül bukkant rá a milazzói carabinieri - laktanya falán, Perseusként alászállva két rút sárkányt döf át kardjával. Nem messze onnan szobra is áll, a szicíliai lokálpatrióták igen büszkék rá. A MAS-ok a Ciano-család felemelkedésében fontos szerepet játszottak. Costanzo Ciano (Galeazzo apja) „1917 novemberében Cortelazzónál, 1918. február 10-11-én pedig Buccarinál parancsnoka volt annak a csatahajónak, amely elsüllyesztette a WIEN és a a BUDAPEST osztrák-magyar páncéloshajókat”, ezért lett Cortelazzo grófja – bár igencsak utólag, 1925-ben és Mussolini vélhetően politikai érdemeket honoráló ajánlásával. Az azonban ellenkező előjelű „helyesbítés”, hogy „a szolgálati ranglétrán addig csigalassúsággal előrehaladó sorhajóhadnagyból …a quadrumvírek egyike lett” (Sávoly 24-25), ugyanis nem volt quadrumvir és (a MAS-akciókat összefoglaló Po könyve nyomán) a háború végére ő lett a MAS-ok parancsnoka. Valójában a két parti páncélos a Caporetto utáni hadműveletekben az olaszok tenger felőli szárnyát lőtte. Ciano és Rizzo MAS-ai kétségtelenül bátran rohamozták meg őket, de torpedóik célt tévesztettek (olasz csatahajó nem járt a környéken). A Triesztben állomásozó páncélosok után három hét mulva Rizzo és Ferrarini mentek be. A WIEN elsüllyedt, a BUDAPESTet visszavonták Polába és megérte a háború végét (Bán et al. 147). A buccari-i akció elég kétes eredményű vállalkozás volt, sikere annyi, hogy a három MAS bejutott a kikötőbe, de mind a hat torpedó mellément, más források egy szállítóhajóról beszélnek, de ez torpedó híján kétséges. Hogy legalább propagandasiker legyen, egyfajta futurista happeninget rögtönöztek, kokárdás palackokban szétszórva az ugyancsak jelen levő D’Annunzio gúnyos üzeneteit.

9. Warhola. Az írás számos érdekes részlete mellett inkább annak példája, hogyan válnak a post factum alakított történetek terjeszteni való ismeretté. Paolucci és Rosetti akciója kétségtelenül igen bátor vállalkozás volt, de beárnyékolja az a tragikomikus körülmény, hogy 1918. november elsejének hajnalán a de facto szövetséges Dél-szláv Nemzeti Tanácsnak átadott hajót süllyesztettek el a már exlex állapotba került pólai támaszponton (bár a későbbi olasz-délszláv viszony alapján, ki tudhatja…).

10. L. Weichold-dokumentum. Az összekötő tisztet a Raeder – Dönitz fordulat után az új nagyadmirális visszahívta.

11. MAS fejlesztések: Malvezzi. A különleges víz alatti támadó csoportot kifejezetten a dezinformáció kedvéért hozták kapcsolatba a MAS-al. Később a háború alatt Tizedik Flotilla, Decima Flottiglia MAS, X MAS néven szerepeltek (Sárhidai 162). A név választása Caesar elit katonáira, a Tizedik Légióra is utalt.

12. Sárhidai 128, Bennett 184, Montanelli 124-129. - bár utóbbi a matapani ütközet kapcsán megjegyzi, hogy a POLA mentésére gyanútlanul felvonuló ZARAt és FIUMEt a WARSPITE normál távcsővel figyelő őrtisztje és nem a radar észlelte.

13. Máig is vitatják, hogy MacArthur, aki a bíróság tagja volt és később ugyancsak függelemsértés miatt menesztették, vajon mire szavazott.

14. l. Mitchell-honlap. Talán a görög háború első napján (más sikertelen légiakciók mellett) végrehajtott szaloniki bombázás minősülhet a "hátország moráljának megrendítése" douheti elmélet követésének. Fontosságát aláhúzandó, ezt személyesen Ciano vezette. A művelet eredménytelen volt, ami szerencse, mert épp a szaloniki olasz kolóniát sikerült megbombázni (Sávoly 97).
Úgy tűnik, a légi hadviselés lehetőségeinek felismerése, propagálása és a függelemsértésre való hajlam közt összefüggés van. Giulio Douhet 1916-ban ugyanis - a légi háborúról alkotott elképzelései mellett - meglehetős nyíltsággal adott hangot Cadorna isonzói húsdaráló-támadásairól és vezetési stílusáról alkotott véleményének. Ráadásul mindezt a korabeli politikai intrikákban felhasználható módon tette, amiért Cadorna késedelem nélkül hadbíróság elé küldte a "zendülő" ezredest. Az egyévi börtönre szóló ítéletet 1920-ban a Legfelső Bíróság megsemmisítette, nem utolsósorban azért, mert Caporetto közben megmutatta, egyben-másban igaza volt (Rocca 178-182).

15. Jakovlev 10-11, Gregory Yamamoto-honlap. Jamamoto Iszoroku (eredetileg Takano, mások szerint Szadajosi, apja korai halála után Jamamoto Tatevaki adoptálta, 1884 Nagaoka - 1943.04.18, Kahili, Bougainville).1901 – belép a haditengerészethez, elvégzi az etadzsimai Akadémiát. Megjárta a csuzimai ütközetet, ott is hagyta balkeze két ujját (ha még egyet elveszít, a szabályzat szerint rokkantnak minősül és leszerelik…). A háború végén hadnaggyá léptetik elő. 1914-16: vezérkari akadémia – ekkor veszi fel adoptáló családja nevét. 1919-21: Harvard Egyetem, az angol és amerikai ipari termelés rendszerét tanulmányozza. Hazatérte után kapitány a tengerészeti légierőnél, 1924-ben maga is megtanul repülni. 1925-27: Washingtonban tengerészeti attasé, ezután az ISUZU cirkáló, majd az AKAGI repülőgép-hordozó parancsnoka. 1930: a washingtoni flottaegyezményt (US-brit-japán erők 5:5:3) kiegészítő tárgyaláson eléri a japán paritás engedélyezését tengeralattjárók és könnyű cirkálók terén. 1934: a japán delegáció vezetője a teljes paritásért folytatott sikertelen tárgyaláson. 1936: tengerészeti miniszterhelyettes. Nyíltan ellenzi a háborús, főként az Amerika-ellenes terveket és a német-olasz szövetséget, ezért ismételten meggyilkolással fenyegetik. 1939 augusztusától az Egyesített Flotta főparancsnoka, érdemei mellett azért is, hogy kivonják a politikai csatározásokból. Szerepe a hadműveletek tervezésében és vezetésében közismert, amiért is az amerikai propaganda háborús antihőse lett (akik a maguk háza táján is találhattak nem egy példát lojális kötelességteljesítésre a saját meggyőződés ellenében, mint R.E. Lee, halványabban Ch. Lindbergh és nem bántak kesztyűs kézzel az ellenkezőjével, mint Mitchell vagy MacArthur esetében) . Végül a tengernagy egy repülőgépes szemleútja alkalmával az amerikaiak megszervezték az Operation Vengeance-t, a nagy távolságú bevetéshez a tervezők még Lindbergh szaktanácsait is kikérték. Az akció sikerült, a célszemély meghalt, a trófeáján meglehetősen ízléstelen vita tört ki, amely máig immár posztumusz folytatódik az interneten.

16. A Swordfish jellemzői: kétfedelű huzalmerevítéses, vázas-vászonborítású sárkány, 630 LE csillagmotorral (a teljesítményt később 750 LE - re növelik) merev futóművel, nyitott lakónyílással 3 személyre, elől merev, hátul mozgatható .303" géppuskával. Vihet 46 cm-es, 730 kg torpedót, vagy 680 kg aknát ill. bombát. Szárnyai hangárban hátra csukhatók, legnagyobb sebessége 225 km/h, elérhető magasság 3260 m, hatótávolság 880 km.

17. Talán nem véletlenül. Italo Balbo (1896-1940) a kezdetektől Mussolini munkatársa volt, a Marcia su Roma-t szervező "quadrumvirek" egyike, a legtehetségesebb fasiszta katonai személyiség. Légügyi államtitkár (1926) majd miniszter (1929), személyesen kötelékrepülést vezetett Brazíliába (1930) és Chicagoba (1933, ahol máig utca viseli nevét), légimarsall (1933). (Comando Supremo-honlap) A harmincas évek elején nagy hadseregreformot készített elő, ami temészetesen a hagyományos katonai kaszt ellenérzését váltotta ki. Mussolini pragmatikusan lemondott a hadsereg fasizálásáról, Balbo hosszú kések helyett líbiai kormányzóságot kapott, amit maga "aranyozott száműzetésnek" tartott (Ormos 281). A hadba lépést ellenezte; utólag eldönthetetlen, tényleges parancsnoki poszton milyen teljesítményre lett volna képes. Mindenesetre a líbiai helyzetet jól ismerte és első intézkedései - már amire június 28-ig módja volt - józanságra vallottak. Ekkor vezérkarával egy S 79 hárommotoroson tett szemleutat a hadszíntér felett. Tobrukot ellenséges légitámadás idején érték el, a földi figyelés nem azonosította és a SAN GIORGIO cirkáló légvédelme lelőtte a gépet. A kortársak merényletről beszéltek, ez azonban nem igazolható. (Montanelli 23-26). Különös játéka a sorsnak, hogy a SAN GIORGIO volt a RM egyetlen felszíni egysége, amely arany vitézségi érmet kapott. Mussolininak nem volt szerencséje a fasiszta katona-káderekkel: két további quadrumvir, Emilio De Bono Etiópiában, Cesare M. De Vecchi a görög háborúban mondott csődöt, mindkettejük ellene szavazott a Fasiszta Nagytanácsban 1943-ban, és De Bonót Cianoval együtt lövette agyon Veronában (Ormos 270, 412). Ide sorolható, bár ha második generációsként, maga Ciano is, „un po’ ministro degli Esteri e un po’ aviatore” (Montanelli 18)

18. A francia tengerészeti hagyomány nem szükségképp töltötte meg érzelmi tartalommal a szövetségesi kapcsolatot. Churchill jellemző részletként említi, hogy a flotta sorsában döntő szerepet játszó Darlan tengernagy első pohárköszöntőjében szükségesnek tartotta közölni, hogy dédapja Trafalgarnál esett el (A második világháború, Európa, Bp. 1989, I. 306 ).

19. A háború első légitorpedó-támadását április 11-ikén a FURIOUSról felszálló Swordfish hajtotta végre a trondheimi kikötőben két német romboló ellen. Ez nem ért el sikert, annál inkább a 13-ikán a WARSPITE csatahajóról katapultált Szatyor, amelyik az Ofot fjordban hét német rombolót nézett ki "feladója" 38,1 cm-es lövegeinek és végül zuhanóbombázó-támadással (a tengerészeti légierőből elsőként) elsüllyesztette az U-64-et. (Goebel). A Szatyrok Orannál a Toulon felé kitörő STRASBOURGot üldözőbe vették, de az egérutat nyert (Churchill: A második világháború, Európa, Budapest 1989. I..312, Bak et al. 264).

20. Sir Andrew Browne Cunningham („ABC”) 1883-1963. 1897-ben lép a Royal Navy kötelékébe, első hadi tapasztalatok kadétként a búr háborúban, de szárazföldi beosztásban. 1903: alhadnagy különféle rombolókon, az I. viágháborúban a SCORPIONnal részt vesz a Gallipoli-hadműveletben (1.DSO - Distinguished Service Order), majd a doveri járőrben (2.DSO), a háború után a Balti tengeren szolgál (3.DSO). 1920: kapitány, 1922: a 6. Romboló flotilla parancsnoka, később mint commodore a Földközi tengeri 1. Romboló flotillát vezeti. 1929: a RODNEY kapitánya. 1932: ellentengernagy, a Földközi tengeri rombolók parancsnoka. 1936 július: altengernagy, a csatacirkáló-flotta vezetője a HOOD zászlóshajón. Az 1938-as flotta-gyakorlatokon régi barátja, J. Somerville az „ellenfele”, egyebek közt tapasztalatokat szereznek repülőgép-hordozó és flottakötelék irányításában. Távozásakor augusztusban díszebédet ad a látogató olasz flottakötelék (köztük a CONTE DI CAVOUR és a GIULIO CESARE) parancsnoki karának tiszteletére. A tengerészeti vezérkar helyettes vezetője, 1939 elejétől Sir, június 6-án vonja fel zászlaját a WARSPITE-n mint földközi-tengeri főparancsnok. 1941: KCB (Knight Commander of the Order of the Bath) - ez alkalomból közli, jobban örült volna még három Hurricane- századnak. 1942: az Első Tengerészeti Lord képviselője az Egyesített Vezérkarnál, az algériai Torch hadműveletben a szövetséges tengeri erők parancsnoka, 1943 januártól flottatengernagy, a szicíliai partraszállás - Husky művelet tengeri részének előkészítője, szeptember 10-ikén máltai főhadiszállásán fogadja az olasz flotta kapitulációját, október-től Első Tengerészeti Lord. 1946. január: 1st Viscount Cunningham of Hyndhope, júniusban visszavonul. 1951: kiadja emlékíratait. Egy admiralitási összejövetel után váratlanul éri a halál, kívánsága szerint Portsmouth előtt a tengerbe temetik a HMS HAMPSHIRE fedélzetéről (MHS Cunningham-honlap).

21. Az még csak érthető, hogy Cunningham emlékirataiban az egykori harcos szemszögéből látja és láttatja az eseményeket (bár idézni is lehet célzatosan) és az is, hogy a közvetlenül háború után megjelent könyvek - pl. a közismert és népszerű „Commager” - a tényeket a győzelem eufóriájában interpretálják. Meglepő viszont, hogy a történész Bennett több mint 30 évvel az események után (első kiadása 1975) az olasz flotta szereplését illetően kevéssé követi a tacitusi sine ira et studio-t. Sajátságos módon egy a németekre tett félreérthető megjegyzését szükségesnek tartotta lábjegyzetben "hatástalanítani", a német kiadáshoz pláne független Nachwort csatlakozik, amely aztán helyre teszi a dolgokat. Az olaszokat illetően viszont nem látta szükségesnek még a jó szót sem és hosszasan idézi a HMS JERVIS első tisztjének matapani leírását a POLA-n talált állapotokról. Ez a kép másutt is visszatér a csata leírásaiban. Commager (98) a „brit haditengerészet hivatalos történetírójának” közlésére hivatkozik, akinek elbeszélése különben elemi tényekkel is hadilábon áll. Az a benyomás keletkezik, hogy a kortárs brit vagy angolszász hadtörténetírás, főleg az ismeretterjesztő szinten, nem ritkán "a háború folytatása más eszközökkel". A Commager-könyvet még közvetlenül a háború után magyarra fordították - tartós hazai népszerűsége inkább a következő korszak írásait minősíti. Az pedig külön figyelemre méltó, hogy mindennek múltával ’91-ben egy átdolgozott fordításként aposztrofált új kiadás nem érzi szükségét bármiféle kommentárnak, ennek híján a mű nem annyira történelmi riport, mint inkább kordokumentum és nemcsak a világháborúról. Meg kell állapítani, hogy a brit harctéri magatartás pl. a hajótöröttek mentése tekintetében általában korrekt volt, esetenként az ellenfél bátorságának lovagias elismeréséig is elmenve. Ez azonban a politikai vezetés éles rosszallásával találkozott. A szemlélet átszivárgott a nem-specialista történészek munkáiba is és az olasz felszíni flotta ténykedéseiről elég pontatlan és egyoldalú képet kap az olvasó.

22. Mint ahogy máig vitatják, Prien a ROYAL OAK mellett még mit torpedózott meg Scapa Flow-ban.

23. Olasz eredetű vívó kifejezés, tempo a.m. az ellenfél tehetetlenségének pillanata, amikor a megindított egyenes támadást elhárítani nem képes.

24. A kifejezés a párbajtőrvívás egy újabb keletű szabályából származik, érdekes módon az ötvenes-hatvanas évek egyik kiemelkedő sportszemélyisége, az olasz „Pippo” Delfino híres passzív stílusát kiküszöbölendő vezette be a nemzetközi szövetség.

25. Egyes közlések szerint az első támadó kötelék egyik gépe navigációs hiba miatt 15 perccel korábban ért célhoz s ezzel a teljes meglepetés elveszett - de ez a védekezés minőségén nem sokat segített.

26. Különös módon, három év múlva épp szembenálló oldalakon érik meg a nem sok dicsőséget hozó politikai feltámadást. Pietro Badoglio (1871-1956) lett a ’43-beli kiugrás egyik spiritus rectora, majd kormányfője (Montanelli szerint jellemző, hogy nem akadt jobb). Eseménydús életében sikeres manőverezéssel kimaradt bármiféle komolyabb elmarasztalásból, bár eminens szerepet játszott már a caporettói katasztrófában is, mint egy év alatt alezredesből avanzsált generális és sabotinói őrgróf, a némán maradt ágyúk tábornoka (Rocca, 278.). Bűnbaknak tett főnöke, Cadorna ezt szabadkőműves kapcsolatokat sejttetve kommentálta. Hír szerint, amit az érintett maga tagadott, Badoglio a Gesu téri páhollyal állt kapcsolatban. Különös véletlen, hogy az olasz szabadkőművesség más köreivel ellentétben épp ez a páholy a Marcia su Roma idején bzonyos mértékig együttműködött Mussolinivel (a Duce később nem volt hálás… Rocca 196, Ormos 171). Ezért vagy másért, tény, hogy Badoglio további hosszú életében még számos szorult helyzetből kerül ki, ha nem is fényesen, de elevenen - bár caporettói szereplése még huszonhárom év után is szóba került (Montanelli 78.). ’44-ben átadta helyét új idők új embereinek és az utóbb róla átnevezett szülőhelyén húnyt el.
Rodolfo Graziani (1882-1955), akit Mussolini szándékozott visszatértekor reaktiválni, végül némi rábeszélésre a saloi hadügyérséget vállalta (Ormos 403). A háború után börtönbe került és végül 1950-ben ítélték 19 évre, de még ugyanabba az évben szabadlábra helyezték. Haláláig az ex-RSI veteránok szövetségének elnöke. Jelenleg a mindenkori választási eredményektől függően vitatkoznak rajta, legyen-e múzeuma szűkebb pátriájában, Filettinoban.

27. Túlélt összesen 8 direkt találatot (ebből 5 darab 1000-fontos bombát) és 7 közeli hibázást. 1945-ben Okinavánál még két kamikaze-támadást is elviselt – a fedélzet ellenállt, de a hajótest-héj kiterjedten horpadt, ezért a háború után kiképzési és kísérleti feladatokra alkalmazták 1954-i szolgálatból kivonásáig. Méltán mondható, nemcsak hordozó, de bármi más sem mutathat fel ilyen fokú túlélő képességet (Hickman).

28. A kellő irányba állított „barchino” vezetője a becsapódás előtt katapultálhatott. A részt vevők fogságba estek, Kréta eleste után a németek szabadították ki őket.

29. A Decimások indulójából

30. Talán nem erőltetett párhuzamot találni az időben közel álló délvidéki bevonulással, ahol katonai illetékesek a két korábbi békés országgyarapítás után a „véres levezetés” fontosságát hangoztatták. Hát Matapannal a véres levezetés alaposan megtörtént.

31. A VALIANT fényszórója mellett teljesített szolgálatot Fülöp későbbi edinburghi herceg és flottatengernagy, akkoriban tisztjelölt. Elismerésül „jelentésben név szerinti említést” és görög kitüntetést kapott.

32. Ez Bennett elbeszélésének része, másutt általában átsiklanak felette, hiszen közvetlen eredménye nem volt. Annál fontosabbak lettek a következményei, a brit csatahajók kifordulása és a rá következő félreérthető parancs. Mivel más magyarázat a kifordulásra elég nehezen gondolható el és Bennett bizonyosan nem torzít az olasz harckészség hangsúlyozására, a mozzanat figyelmet és hitelt érdemel. De Belot (107) leírása szerint az ALFIERI lőtt ki három torpedót egy zászlós kezdeményezésére, de ezek célt tévesztettek, mert a hajó már teljesen kihajtott kormánnyal fordulóban volt.

33. Ezügyben szerző megkereste M. De Angelis urat, aki válaszában mindössze az akkoriban elkészülő és jelen tanulmányban szíves engedélyével felhasznált, idézett írására utalt.

34. Sárhidai 171. Junio Valerio Borghese herceg (1906 Róma - 1974 Cadiz) a háború elején tengeralattjáró-parancsnok, fregattkapitány, a SCIRE, majd az AMBRA naszádon több X-MAS bevetés vezetője, 1941.01.02: Medaglia d’oro al valor militare, 1941.09.20: gibraltári,1941.12.19: alexandriai vállalkozás, megkapja a Vaskereszt Lovagkeresztjét. 1943.05.01: a Decima Flottiglia MAS parancsnoka, sorhajókapitány. A Badoglio-féle fegyverszünetet nem fogadja el, a saloi oldalhoz csatlakozik, 1945.04.25: a milánói CLN képviselői előtt fejezi be a harcot. Rangjától megfosztják, börtönbe kerül, majd politikai tevékenységet folytat, 1951-től a MSI tiszteletbeli elnöke. 1970.12.7-8-ikán fegyveres államcsínyt kísérel meg, ami máig homályos okból „félúton megáll”. Ezután Spanyolországba menekül és ott is hal meg. (Kádár Gyula emlékiratáról l. Tabajdi-Ungváry)

35. Keegan 157, 1932-ben a SARATOGA és a LEXINGTON 152 repülőgépe kora hajnalban végrehajtott szimulált támadása tökéletesen meglepte a Csendes-óceáni Flottát és áttörte védelmét.

36. Később Pearl Harborból visszatérőben a Wake szigetet támadó anyahajó-erősítést vezette.

37. Ezzel az üzenettel közölte a japán főparancsnokság a támadás időpontját (december 7. vasárnap) a csapásmérő repülőgéphordozó-csoporttal.

38. A legutóbbi időkben került szóba, korábbi rehabilitálása után, rangjának posthumus visszaállítása.


Irodalom

BAK J. – CSONKARÉTI K. – LÉVAY G. – SÁRHIDAI GY.: Hadihajók (Típuskönyv), Zrínyi, Budapest, 1984.
BELOT, R. DE: The Struggle for the Mediterranean 1939-1945, Princeton Univ. Press, N.J. 1951.
BENNETT, G.: Die Seeschlachten im Zweiten Weltkrieg, ford. Lochner R.K., Heyne 01/6434, München, 1984.
BERNOTTI, R.: Storia della Guerra nel Mediterraneo (1940-43) Vito Bianco ed., Roma – Milano – Napoli, 1960.
BORGEZE, V.: Gyeszjataja flotilija, Izd. Inosztr. Lityeraturi, Moszkva, 1957.
BORITT, G.S (Editor).: Lincoln, the War President – The Gettysburg Lectures, Oxford Univ. Press, Oxford, N.Y.,1992
BUCCILLI, G.: Gli ammiragli sotto processo, Analisi Difesa, anno 2 nr 17.
BUDIN, S.: Egy úr az admiralitásról, Gondolat, Budapest, 1969.
COMMAGER, H.S.: A második világháború története, Holnap, Budapest, 1991.
DE ANGELIS, M.: Operation „Gaudo” and the battle of Matapan, 2001.
ESTES, R.H.: Giulio Douhet: More on Target than He Knew,
FERMI, L.: Atom a családban, Gondolat, Budapest, 1966.
GOEBEL, G.: The Fairey Swordfish, v.1.0 /16. Aug. 97
GREGORY, M.: Admiral Isoroku Yamamoto,
HICKMAN, N.J.: HMS Illustrious – „Vox Non Incerta”,
HINSLEY, H.: The Ínfluence of ULTRA in the Second World War, 1993.10.19. előadás, Babbage Lecture Theatre,
JAKOVLEV, N.N.: Pearl Harbor rejtélye, Kossuth, Budapest, 1974.
JANE, T.F.: Ketzereien über Seemacht, Engelmann, Leipzig, 1907.,m,,,x,,,cc,
KEEGAN, J.: A tengeri hadviselés története, Corvina, Budapest, 1998.
LORD, W.: Hihetetlen győzelem, Zrínyi, Budapest, 1980.
MALVEZZI, P.: MAS, VAS and MS,
MONTANELLI, I. – CERVI, M.: L’Italia della disfatta, Rizzoli, Milano, 1983.
NEMESKÜRTY I.: Búcsúpillantás, Szabad Tér, Budapest, 1995.
ORMOS M.: Mussolini, Kossuth, Budapest, 1987.
PO, G.: La guerra marittima dell’Italia, Corbaccio, Milano,1933
ROCCA, G.: Cadorna, Mondadori, Milano, 1988.
ROSKILL, S.W.: The Navy at War, Collins, St James’ Place, London, 1960.
SÁRHIDAI GY.: Tengerek szürke farkasai, Maecenas, Budapest, 1989.
SÁVOLY M.: Athéni menetelés, Kossuth, Budapest, 1984.
THEOBALD, R.A.: Das letzte Geheimnis von Pearl Harbor, Schnitter, N.Y. 1963
WARD, S.: History – The Royal Navy shatters the Italian fleet,
WARHOLA, B.: Assault on the Viribus Unitis , Trenches on the Web, Special Feature, (1998),
WEICHOLD: The War at Sea in the Mediterranean, 1947 (a Rómába rendelt vezető német összekötő tiszt beszámolója a szövetséges hatóságoknak, kéziratos, Htört. Kvtár Bp.)


Vissza.