Bizonyosan nem az emberi faj növekvő bölcsességének köszönhető, de jól megfigyelhető, hogy a tengeri összecsapások száma az évszázadok során folyamatosan csökkenő tendenciát mutat. A XVII. század során például Michiel de Ruyter még több mint ötven tengeri ütközetben vett részt pályafutása során. Ezek közül tizenöt nagy flottaütközet volt, melyekből kilencet –holland részről- De Ruyter parancsnoksága alatt vívtak meg. Bő száz évvel később Nelson -leszámítva az egyes hajók közti szóló összecsapásokat és a szárazföldi erődök elleni támadásokat- élete során csupán öt nagyobb tengeri csatában vett részt, melyek közül hármat ő irányított. (Bár a papírforma szerint igazából Aboukirnál és Koppenhágánál is csak beosztott parancsnok volt, a gyakorlatban mindkét ütközetet teljesen önállóan vívta meg.) Újabb száz évvel később az akkori idők legjobb tengernagyai, mint például Mahan, Fischer, Scott, már többnyire úgy mentek nyugdíjba, hogy tengeri csatát még csak nem is láttak. Tegetthoff két ütközetet vezetett le, Dewey egyet. Jellicoe és Scheer egyetlen –egymással megvívott- tengeri csatában vettek részt, Togo és Beatty háromban.
    Mindez természetesen nem kisebbíti a szóban forgó admirálisok érdemeit. Valamennyien szakmájuk mesterei voltak, és az, hogy nem, vagy alig volt alkalmuk éles összecsapásban is bizonyítani tehetségüket, nem von le semmit annak értékéből.
    Jelen értekezés tárgya is egy olyan tengernagy, aki bár harc közben, a tengeren vesztette életét, néhány kisebb csetepatétól eltekintve nagy flottaütközetben még csak részt sem vett. Ennek ellenére a modern tengeri hadviselés egyik legnagyobb teoretikusaként tartjuk számon, akinek hírneve talán még Mahanét is elhomályosítaná, ha balszerencséjére nem éppen Oroszországban születik.


Sztyepan Oszipovics Makarov
1849-1904

Sztyepan Oszipovics Makarov altengernagy.

    Sztyepan Oszipovics Makarov -eredetileg Makaroff- a Fekete-tenger melléki Nyikolajev városában született, az Oroszországban akkoriban még használatos régi julián naptár szerint 1848 december 27-én, a Gergely naptár szerint 1849 január nyolcadikán. A tengerparttól kissé távolabb, a Bug folyó partján fekvő kikötőváros fontos támaszpontja volt az orosz flottának, és egyben itt helyezkedtek el a térség legnagyobb hajógyárai is.
    Makarov apja szintén a tengerészetnél szolgált. A paraszti származású Oszip Fedorovics Makarov besorozott tengerészként került a flottához, majd szolgálati ideje letelte után továbbszolgálóként a haditengerészet kötelékében maradt, ahol tehetsége és szorgalma révén tiszti beosztásig jutott és éppen fia születése idején nemesi rangra is emelték. 1858 nyarán átvezényelték a távol-keleti flottához, és családjával együtt a szibériai Amur mentén fekvő Nyikolajevszk-na-Amure városába települt át. Fia ez év őszén itt kezdte meg tanulmányait az egyik helyi iskolában, mely a kereskedelmi flotta számára képzett tengerészeket.
    A fiatal Sztyepan kimagasló teljesítményt nyújtott, és tehetsége révén hamar felhívta magára a figyelmet. A város és a kikötő katonai parancsnoka, Kazekevics ellentengernagy is felfigyelt a tehetséges ifjoncra, aki Kazekevics személyében szerencsésen megtalálta magának az érvényesüléshez mindenkor feltétlenül szükséges befolyásos pártfogót. A tengernagy a vezetése alatt álló flottához szerződtette, és a Strelok korvetten navigátorként alkalmazta az alig 14 éves Makarovot. 1863-ban pedig személyesen kérvényezte a tengerészeti miniszternél, hogy a tehetséges fiatalt vegyék fel a pétervári Tengerészeti Akadémiára. A minisztérium jóváhagyta a kérést, és Makarov így bekerülhetett az elitképzés helyének számító Akadémiára. Még ebben az évben egy újabb kiváltságban volt része, a Bogatir korvett fedélzetén kadétként részt vehetett a Popov altengernagy vezette kötelék amerikai útján. Makarov már ekkor is mindent megfigyelt, mindent feljegyzett, és szorgosan gyűjtötte a tapasztalatokat, abban a reményben, hogy azok később még hasznára lesznek.

    Makarov 1865-ben, osztályelsőként fejezte be tanulmányait, és kezdetben a Távol-Keleti Flottánál teljesített szolgálatot. A Távol-Keletről a Kerna tengernagy parancsnoksága alatt álló kötelék Aszkold nevű korvettjén hajózott át a Balti-tengerre, Japán érintésével és a Jóreménység-fok megkerülésével. A Kronstadtba való megérkezés után, 1867 júliusától, a Balti Flotta kötelékében szolgál, a Dmitrij Donszkoj korvett fedélzetén. Ez év októberében publikálja első tudományos dolgozatát, a tengeri navigáció kérdéseiről.
    Makarov tudományos érdeklődése már fiatal kadét korában is megnyilvánult. Nem csupán a tengerészet gyakorlati kérdései érdekelték, hanem élénken foglalkoztatták az elméleti jellegű problémák is. Kiváló matematikusként értékes munkát végzett a navigáció és a hajóépítés matematikai megalapozásának területén is. Érdeklődése túlmutatott a haditengerészet keretein, foglalkozott a hidrográfiával és a tengerbiológiával is.
    Műszaki téren a legfontosabb munkát minden bizonnyal a hajók tengerállóságának és túlélőképességének fokozása terén végezte. Akkor terelődött a figyelme erre a kérdésre, amikor a Balti Flotta hírhedten rossz tengerálló képességgel rendelkező hajójának, a Ruszalkának fedélzetén teljesített szolgálatot. A hajót egy ízben csak partra futtatással sikerült az elsüllyedéstől megmenteni, noha sérülései nem voltak igazán súlyosak. Első komoly, és szakmai körökben nagy visszhangot kiváltó tudományos munkáját is a hajók ütközése következtében fellépő vízvonal alatti sérülésekről, és a hajók célszerű, a sérülések mértékét minimalizáló belső felosztásáról, a vízzáró válaszfalak alkalmazásáról írta. Ebben a munkájában ismertette először az általa kitalált lékponyvát és annak használatát is. Munkájáért 200 rubel jutalmat és hadnagyi előléptetést kapott, ugyanakkor viszont –többi újításához hasonlóan- az általa javasolt változtatásokat az orosz hajókon nem alkalmazták.
Makarov szülőháza Nyikolajevben.     Makarov ötlete volt az ellenárasztás is, melynek módszerét és szabályait később barátja, a kiváló mérnök és matematikus, Szergej Krilov dolgozta ki tudományos alapossággal. Az ötlet lényege, hogy a sérülés miatt megdőlt hajón a vízmentes rekeszekre felosztott hajótest sérült, vízzel elöntött rekeszeivel ellentétes oldalon fekvő, üres rekeszek közül néhányat elárasztanak, s így a tartalék úszóképesség egy részének feláldozásával helyreállítják a hajó stabilitását.
    Makarov 1871 január elsején kapta meg hadnagyi előléptetését, s ezzel együtt a nemesi rangot is. Később, a szovjet időkben, megpróbáltak afféle munkás-paraszt származású népi hőst csinálni Makarovból, aki e felfogás szerint tulajdonképpen áldozata volt a cári rendszernek és a bürokráciának. Ez a beállítás persze erősen fals. Makarov apja maga is elnyerte a nemesi rangot, melyet a hadseregnél és a flottánál egyébként egy bizonyos rang elérésekor a tisztek, így Makarov is, automatikusan megkaptak. Az orosz fegyveres erőknél meglepően sok magas rangú tiszt kezdte alulról a pályáját. Emellett a tengernagy természetesen a cári rendszer rendíthetetlen híve volt, másként nyilván nem is emelkedhetett volna ilyen magasra. Makarov ezen kívül hívő keresztény volt, az ortodox egyház hitbuzgó tagja, és persze lelkes orosz hazafi. Ha netán megéri a szovjet időket, a tengernagy, ha nem emigrál, alighanem a gulágon, vagy valamelyik pincebörtön kivégzőkamrájában köt ki.
    Makarov 1876-ig a Balti Flottánál szolgált, 1874-től mint Popov altengernagy szárnysegédje. Közben több külföldi úton is részt vett, melyeken szokásának megfelelően mindig élénk érdeklődéssel figyelte a más nemzetiségű emberek viselkedését, és persze különös figyelmet fordított a külföldi tengerészetek organizációjának és eszközeinek beható tanulmányozására.
    1876-ban egy feljegyzést adott be a Tengerészeti Minisztériumnak, melyben egy meglehetősen újszerű elképzelés megvalósítására tett javaslatot, hogy az igencsak gyenge Feketi-tengeri Flotta ütőképességét növeljék. Elgondolása szerint egy gyorsjáratú gőzöst úgynevezett bárka-anyahajóvá kell átalakítani, melynek fedélzetén torpedóval felszerelt gőzmeghajtású csónakokat –azaz bárkákat- szállítottak volna. A gyors anyahajó a kis hatótávolságú csónakokat az ellenség közelébe szállítja, majd ott azokat vízrebocsátja, hogy éjszakai támadást hajtsanak végre az ellenséges hajók ellen. A támadás végeztével visszatérő bárkákat az anyahajó ezután a fedélzetére emeli, és gyorsan elhagyja a támadás helyszínét, még mielőtt a meglepett ellenség magához térne.
    Az elgondolás akkoriban minden bizonnyal meghökkentő volt a legtöbb tengerész számára, azonban az orosz flotta főparancsnoka, Konstantin Nyikolajevics nagyherceg, látott fantáziát az ekkor már komoly szakmai hírnévvel rendelkező fiatal tengerésztiszt ötletében. Makarovot tehát 1876 októberében átvezényelték a Fekete-tengeri Flottához, ahol lehetővé tették számára, hogy elképzeléseinek megfelelően átalakítsa „bárka-anyahajóvá” a Knyaz Velikij Konstantin nevű gőzhajót, és egyben megbízták annak parancsnokságával is.
    Az orosz Fekete-tengeri Flotta akkoriban nagyon lepusztult állapotban leledzett. A húsz évvel korábbi krími háborúban a flotta gyakorlatilag teljesen megsemmisült, az ország nehéz anyagi helyzete –és a krími háborút lezáró párizsi békeszerződés- pedig sokáig csak a Balti Flotta, és egy nagyon gyenge távol-keleti hajóraj fenntartását tette csak lehetővé. A Fekete-tengeren csupán 1871-ben indulhatott el egy új hajóépítési program, azonban –az orosz viszonyoknak megfelelően- ez is csigalassúsággal haladt csak előre. A kisebb egységeken kívül 1876-ban mindössze két páncélos hajó állt csak a térségben az oroszok rendelkezésére, és nyílt tengeri szolgálatra azok is teljesen alkalmatlanok voltak. Popov tengernagy két kerek páncélosáról, a Novgorodról és az Admiral Popovról, az úgynevezett „popovkákról” van szó, melyeket Szevasztopol kikötőjében lehorgonyozva partvédő ütegként használtak. Ezzel szemben viszont a török haditengerészetnek ekkoriban összesen 16 páncélos hajója volt szolgálatban, vagy állt éppen építés alatt.
    Szükségmegoldásként az oroszok kereskedelmi hajókat fegyvereztek fel, hogy valamit azért mégis szembe tudjanak állítani a törökökkel a tengeren. Ezek egyike volt az eredetileg utasszállító hajóként megépített, 2.500 tonnás Knyaz Velikij Konstantin (Konstantin nagyherceg) is.
    A 73 méter hosszú és 8,5 méter széles, 12,7 csomós sebességre képes hajót egy 152 mm-es mozsárágyúval, és négy darab régi, kilenc fontos löveggel fegyverezték fel, valamint a megfelelő átalakítások után fő fegyverzetként négy darab „aknaszállító gőzbárkát” is szállíthattak fedélzetükön. Ezek lényegében a hadihajókon használatos nagy, gőzmeghajtású csónakok átalakításából születtek. A Konstantin rendszerint négy ilyen bárkát szállított, de szükség esetén hatot is fel lehetett zsúfolni a fedélzetére. Az anyahajó négy kis bárkája/naszádja roppant előkelő neveket kapott, az orosz flotta győztes csatáinak helyei után a Cseszme, Szinope, Navarino, és Miner nevekre keresztelték őket. Az aknákat, amikkel fel voltak szerelve, a mai terminológia rúdtorpedóknak nevezi. Ezek egy 6-8 méter hosszú rúd végére erősített, érintőgyújtóval felszerelt robbanótöltetek voltak, melyeket az őket szállító csónak orrára erősítettek, úgy, hogy a rudat lefelé hajló helyzetben rögzítették, hogy a rúd végére rögzített akna a vízvonalnál érjen az ellenséges hajó oldalához. A taktika rendkívül egyszerű volt, a csónakkal nekimentek a célpontnak, és reménykedtek, hogy a robbanás nagyobb kárt tesz az ellenségben, mint bennük. Ez a módszer nem sokban különbözött a kamikaze támadásoktól, és a sikerre csupán akkor volt esély, ha sikerült észrevétlenül megközelíteni az ellenséget.
    A rúdtorpedót maga Makarov is szükségmegoldásnak érezte, és mihelyt lehetősége nyílott rá, beszerzett néhányat a legújabb csodafegyverekből, az önjáró aknákból, azaz a torpedókból is.
    A torpedó valóban vadonatúj szerkezetnek számított, első példányát alig tíz évvel korábban, 1866-ban mutatta be Giovanni Luppis, az osztrák -csak 1867-től osztrák-magyar- flotta leszerelt tisztje. (Luppisból, aki Ivan Blaz Luppis, vagy Giovanni Biagio Luppis von Ramer néven is szerepel a lexikonokban, a K. und K. Haditengerészet újabb kori magyar rajongói természetesen szintén fajmagyart kreáltak, átkeresztelve Luppis Balázs névre. Az olasz és horvát ősöktől származó Luppisnak természetesen semmi köze nem volt sem Magyarországhoz, sem a magyarokhoz. Következésképpen –fájdalom- a torpedó sem magyar találmány.) Luppis már 1860-ban előállt első torpedójával, amelyet a partról, kötéllel vezettek volna neki az ellenséges hajónak. Ezzel a megoldással nem aratott nagy sikert –hogy finoman fogalmazzak-, de felkeltette a fiumei hajógyár igazgatójának, Robert Whitehead-nek az érdeklődését, aki lehetőséget biztosított Luppisnak találmánya tökéletesítéséhez. (A nem Luppis, hanem Whitehead-torpedó névre keresztelt fegyverek gyártásából aztán később valahogy az angliai Whitehead gyár gazdagodott meg, nem az 1873-ban csődbe ment fiumei torpedógyártó üzem.)
    Az oroszok által is használt első torpedók persze nagyon primitív szerkezetek voltak a maiakhoz képest. A három méter hosszú, 335 mm átmérőjű torpedók sebessége legfeljebb hét csomó volt, hatótávolságuk pedig alig 650 méter. Azonban még így is sokkal hatékonyabb, és főleg biztonságosabb fegyvernek tűntek, mint az öngyilkos fegyvernek számító rúdtorpedók. A torpedók csekély hatótávolsága miatt azonban a meglepetés tényezője még így is sorsdöntő volt a kis naszádok számára. Hogy ezt biztosítsa, Makarov a legjobb minőségű angol szénnel látta el a naszádokat és a Knyaz Velikij Konstantint, hogy a kazánok lehetőleg minél kevesebb füstöt bocsássanak ki. Egy másik, akkoriban teljesen újszerű megoldást is alkalmazott, hajóit álcázófestéssel látta el, hogy nehezebben észlelhetők legyenek.
    A Fekete-tengeri Flotta új csodafegyverének felszerelésére éppen jókor, mondhatni az utolsó pillanatban került sor, ugyanis nem sokkal az után, hogy négyhónapnyi, feszített tempójú munkával befejezték a Konstantin átépítését, 1877 áprilisában kitört az orosz-török háború.

Robert Whitehead, és egyik kísérleti torpedója a fiumei gyár udvarán, 1875-ben. Ehhez hasonló torpedókat használtak Makarov naszádjai is a törökök ellen.

    A krími háború húsz évre visszavetette az orosz terjeszkedést a Fekete-tenger mentén és a Balkánon. A háborút lezáró párizsi békeszerződés értelmében Oroszország nem tarthatott fenn hadiflottát a Fekete-tengeren, és le kellett rombolni a térség fő tengerészeti támaszpontjának, Szevasztopolnak az erődítéseit is. Csupán 1871-ben sikerült az újonnan létrejött, és a hathatós orosz támogatásért hálás Németország segítségével hatálytalanítani a békeszerződés XI.-ik cikkelyét, és elkezdeni a Fekete-tengeri Flotta újjáépítését. Az új szerződések lehetővé tették az orosz hajók számára a Dardanellákon való átkelést is, azonban Törökország területi integritását Nagy-Britannia, Franciaország, és az Osztrák-Magyar Monarchia továbbra is garantálta, gátat vetve ezzel az orosz terjeszkedésnek. Az oroszok ekkor felkarolták a pánszláv mozgalmat, mely a szláv államok orosz vezetés alatti szövetségének megvalósítását tűzte ki céljául, és ennek segítségével igyekeztek növelni befolyásukat a Balkánon. A nagy pánszláv egyesítés útjában két birodalom állt, a török, és az osztrák-magyar. Oroszország közvetlen célja ekkor még a Balkán, és lehetőleg a Dardanellák meg Konstantinápoly megszerzése volt, a Monarchiával tehát –egyelőre- igyekeztek baráti viszonyt fenntartani. Egy 1877 januárjában megkötött egyezményben a Monarchia semlegességet is ígért az oroszoknak egy törökök elleni háború esetére.
Egy rúdtorpedóval felszerelt naszád. A rúd a menetben használatos emelt pozícióban van rögzítve.     A háborúra az ürügyet a bulgáriai események adták. Az ország török uralom alóli felszabadítását elérni akaró bolgár fegyveres mozgalom –természetesen az oroszok hathatós támogatásával-1875-től jelentősen megerősödött, és egyre aktívabbá vált. Ez az aktivitás főleg a fegyvertelen muzulmán lakosság elleni erőszakoskodásban, és a mecsetek elleni támadásokban merült ki. A bolgár legendáriumban persze azóta is az ország történetének legfényesebb lapjai közé sorolják a vitéz bolgár ellenállók hőstetteit, de a valóság ennél kicsit árnyaltabb volt. Ahogy az egyik angol megfigyelő írta: „A rosszul felfegyverzett és szervezetlen lázadók nem nagyon tettek többet nyilvános gyűléseken való ordítozásnál, újonnan szerzett hazafias dalok éneklésénél, és békés muzulmán szomszédaik lemészárlásánál.”
    A felkelés terjedése, és a civil muzulmán lakosság egyre nagyobb veszteségei végül cselekvésre késztették a török kormányzatot. A rend helyreállítására félkatonai, irreguláris alakulatokat, az úgynevezett „basi-bozokukat” vezényeltek az országba. A jó balkáni szokásoknak megfelelően a törökök a bolgár felkelők által elkövetett tömeggyilkosságokra még nagyobb tömeggyilkosságokkal válaszoltak. A „basi-bozokuk” nem voltak finnyásak, válogatás nélkül gyilkolták országszerte a bolgár lakosságot.
    A muzulmán török lakosság ellen a bolgárok által korábban elkövetett gyilkosságok a kutyát sem érdekelték Európában. A keresztény lakosság elleni török vérengzések viszont óriási felháborodást keltettek nemcsak Európában, hanem Amerikában is. Az újságírók, jó szokásuknak megfelelően, összeadás helyett ezúttal is inkább szoroztak, és több százezer keresztény legyilkolásáról gyártottak szaftos sztorikat. (A bolgár lakosság pontos vesztesége nem ismert, valahol 10-15 ezer körül lehet a meggyilkoltak száma.) A már-már hisztérikus közhangulatban az angol kormány végül bejelentette, megvonja támogatását Törökországtól. Németország az oroszok mellett állt, a Monarchia semlegességet vállalt, a pár évvel korábban a németek által tönkrevert franciák pedig nem voltak abban a helyzetben, hogy bármit is tegyenek a többi nagyhatalom ellenében. Nyitva állt tehát az út a Balkán felé, s 1877 április 24-én Oroszország hivatalosan is hadat üzent az Ottomán Birodalomnak.

    A 22 évvel korábbi háborúból győztesen kikerülő törökök nem nagyon voltak megijedve az orosz hadüzenettől. Most arra számítottak, az oroszok a rövidebb utat választva a Duna deltájánál fognak átkelni a folyón, és a tengerparton próbálnak majd meg dél felé vonulni. Ezért legjobb csapataikat a tengerparti erődítményekbe és helyőrségekbe vezényelték, és ide vonultak fel a flotta hadihajói is, hogy a tenger felől támogassák a szárazföldi csapatokat. A kisded orosz flottától senki nem tartott.
    A várakozásokkal ellentétben azonban az oroszok nem a torkolatnál, hanem Havasalföldön keresztülgyalogolva a bulgáriai Svishtovnál keltek át a Dunán. A folyón aknazárakat telepítettek, hogy az átkelést ne tudják megzavarni a török flotta esetleg a Dunán felhajózó egységei. Egy kisebb orosz sereg a torkolatnál is támadást indított, hogy helyhez ragassza az itt állomásozó török szárazföldi és tengeri erőket.
A tengernagy fényképe.     A csupán néhány kisebb hadihajóval, és sebtében felfegyverzett kereskedelmi hajóval rendelkező orosz flottától senki nem várta, hogy képes lesz bármiféle támadó tevékenységre. Erre a vélekedésre Makarov azonban meglehetősen gyorsan rácáfolt, amikor alig egy héttel a hadüzenet után, az április 30-ról május elsejére virradó éjszaka, támadást intézett a Batuminál horgonyzó török flottaegység ellen. Bár elvileg a Konstantin parancsnoka volt, Makarov a Miner fedélzetén maga is részt vett a támadásban. Az akció azonban sikertelen maradt, mivel a rúdtorpedókkal felszerelt csónakokat az egyik török őrhajó észrevette. Miután a meglepetés nem sikerült, a kis naszádoknak már nem volt esélye arra, hogy meg tudják közelíteni a felriasztott török páncélosokat. Kísérletet tettek arra, hogy legalább az őket felfedező őrhajót elsüllyesszék, azonban ez a próbálkozás is kudarcot vallott, és a kötelék eredmény nélkül volt kénytelen visszavonulni.
    A kudarc nem szegte kedvét Makarovnak, aki néhány héttel később, május 29-én ismét akcióba lépett. Az oroszok ezúttal a silistrai Duna ágban horgonyzó három török páncélost -Idjalieh, Fethi Bulend, és Mukaddami-, támadták meg, melyeket azonban őrhajók lánca és a páncélosok köré telepített hálórendszer védett. Az Izmail Zatzarennij hadnagy vezette hat, rúdtorpedókkal felszerelt naszád ezen az erős védelmen nem volt képes áttörni. Rögtön a támadás kezdetén az egyik naszád beleütközött az egyik hálóba, és saját torpedója felrobbanásától elsüllyedt. A detonáció felriasztotta a török őrhajókat, melyek rögtön megtámadták a betolakodókat. A zűrzavarban csak a Zinovij Rozsgyesztvenszkij és Leonid Puskin hadnagyok vezette naszádoknak sikerült megközelíteniük az egyik török hajót, az Idjalieh páncélost, azonban torpedóik felrobbantak, ahogy beleütköztek a páncélos torpedóvédő hálójába, s a robbanások nagyobb károkat okoztak az orosz naszádokban, mint a török hajóban.
    A harmadik támadásra augusztus 12-én éjszaka került sor, az abháziai Sukhum Kale előtt horgonyzó török hajók ellen. Az ezúttal is rúdtorpedókkal támadó négy naszádnak végre sikerült eredményt elérni. Bár a zűrzavarba fulladó támadás során az egyik naszád elsüllyedt, és a másik három is mind súlyosan megrongálódott, az egyik torpedót sikerült célba juttatni, és megrongálni az Assari Shevket nevű török páncélos hajót. Az oroszok azt hitték, a páncélos elsüllyedt, valójában azonban annak sérülései nem voltak súlyosak. Ezen nincs is mit csodálkozni, a torpedók töltete ugyanis mindössze nyolc kg lőgyapotból állt, és a rendszerint a célpont vízvonalán bekövetkező robbanás ereje nagyrészt a levegőben szóródott szét.
    Azonban a flotta végre sikert tudott felmutatni, ami annak valódi jelentőségét messze meghaladó ünneplést váltott ki, s Makarov is rögtön megkapta kapitányi előléptetését. Azonban a Makarov -féle naszádok támadásainak jelentősége messze túlmutatott a török hajóknak okozott csekély anyagi károkon. Az amúgy sem a kezdeményezőkészségéről híres török flotta a nem várt orosz támadások hatására teljesen elbizonytalanodott, és a hadihajóik, noha papíron elsöprő fölényben voltak az oroszokhoz képest, a naszádoktól félve a háború további időtartamában meghúzódtak a jól védett kikötőkben, semmivel sem járulva hozzá a török háborús erőfeszítésekhez.
    Makarov maga nem volt teljesen elégedett. A naszádokkal sikerült megvalósítani azt, ami a későbbiekben is stratégiája alapját képezte, vagyis a „védekező támadást” (active defense), s egy alapvetően a partvédelem céljaira szolgáló fegyvert, a rúdtorpedót, eredményesen használt fel támadásra. (Hajóival emellett aknákat is telepítettek a fontosabb török kikötők és a Boszporusz előtt.) Ugyanakkor azonban bár stratégiailag sikert értek el, taktikailag az eredmények nem voltak kielégítőek Makarov számára. Elég nyilvánvaló volt, hogy a rúdtorpedó nem megfelelő fegyver, s a tapasztalatok alapján nagyobb veszélyt jelentett az őt hordozó naszád, mint az ellenséges hajó számára.
    Makarov nem is üldögélt sokáig a babérjain, még az év vége előtt ismét támadásra indult a Konstantinnal, ezúttal ismét Batumi kikötője ellen. A támadó naszádok azonban ezúttal már nem az önveszélyes rúdtorpedóval, hanem az új önjáró aknával, azaz a már mai értelemben vett torpedóval voltak felszerelve. A december 16-án végrehajtott akció, mely az első, torpedóval végrehajtott támadás volt a haditengerészetek történetében, nem hozott eredményt, a torpedók elkerülték a célpontokat. Egy hónappal később azonban, 1878 január 14-ének éjjelén, Makarovnak végre sikerült feltenni művére a koronát. A Konstantinról vízrebocsátott két naszád, a Zatzarennij és Scseszinszkij hadnagyok által irányított Cseszme és Szinope, ezen az éjszakán ismét Batumit támadta, és sikerült észrevétlenül megközelíteniük a kikötőben horgonyzó, Intibah nevű török páncélost. A torpedók ezúttal nem tévesztették el a célpontot, s a két robbanás a tenger fenekére küldte az Intibah-ot. Ez volt a történelem első, torpedóval végrehajtott sikeres támadása.
    Két héttel később, január 31-én, a tönkrevert törökök, akiket már az a veszély fenyegetett, hogy az oroszok elfoglalják Konstantinápolyt is, fegyverszüneti ajánlatot tettek, melyet az oroszok, nemzetközi nyomásra, kénytelenek voltak elfogadni. Az angolok ugyanis megriadtak attól, hogy a Boszporusz orosz kézre kerülhet, és egy erős flottaköteléket küldtek Konstantinápoly védelmére. Az osztrák kormány szintén ideges volt amiatt, hogy a Balkán orosz befolyás alá kerül, és így az oroszok már három oldalról fogják körülvenni a Monarchiát. Komolyan felvetődött az oroszoknak való hadüzenet ötlete, amit az angolok is melegen támogattak, sőt, erre az esetre anyagi támogatást is ígértek a Monarchiának. A birodalmon belül azonban csak a magyarok és a lengyelek voltak egyértelműen a háború mellett, a szlávok oroszbarátok voltak, az osztrákok pedig igyekeztek kitartani a semlegesség mellett.
    A fenyegető angol és osztrák magatartás miatt azonban az oroszok végül meghátráltak, és hozzájárultak ahhoz, hogy a balkáni helyzetet az európai nagyhatalmak közösen rendezzék. Az 1878 júniusában összeülő berlini kongresszus aztán szinte valamennyi hódításukat kivette az oroszok kezéből. Románia és Szerbia függetlenné vált, Bulgária pedig részben visszakerült a török közigazgatás alá, bár a török hadsereg nem térhetett vissza ezekre a területekre. A kongresszus jóváhagyta Bosznia és Hercegovina osztrák megszállását, így a háborúban részt sem vett Monarchia szinte nagyobb területi nyereséget könyvelhetett el, mint maguk az oroszok. Oroszország kénytelen volt lenyelni a békát, de ezt követően viszonya végképp megromlott a Monarchiával és Németországgal, s a három császár -német, osztrák, orosz- 1873-ban megkötött szövetsége felbomlott.

Az Intibah elsüllyesztése. Korabeli festmény.

    A háborút követően Makarov a tengeri hősökben addig nagy hiányt szenvedő Oroszország egyik legnépszerűbb és legismertebb katonája lett, s hullottak rá a kitüntetések. Sikerét követően a torpedókkal felszerelt kis hajók, a későbbi torpedónaszádok, minden haditengerészeten belül rendszeresítésre kerültek, s több haditengerészet állított szolgálatba ezek szállítására alkalmas, Makarov „bárka-anyahajójához” hasonló felépítésű hajókat is. Az orosz naszádok sikerei nagy hatást gyakoroltak a haditengerészetek stratégáira, és feltételezhetően az ekkoriban kialakuló francia Jeune Ecole iskolára is. Rögtön a háború után Makarovot megbízták a Sirena torpedónaszád tervezésével, mely már kimondottan az új fegyverek hordozására készült, tehát sokkal jobban megfelelt a célra, mint Makarov eredeti, átalakított gőzcsónakjai. A Sirena a későbbi orosz torpedónaszádok prototípusa lett.
    Ezután a Taman nevű gőzös parancsnokává nevezték ki, melynek fedélzetén alaposan tanulmányozta a Boszporusz környékét. Elsősorban persze katonai szempontból, de később tanulmányt jelentetett meg a tengervíz Fekete-tenger és a Földközi-tenger közötti cserélődéséről, mely elnyerte az Orosz Tudományos Akadémia elismerését is.
    1881-ben, talán a békeévek unalmát elűzendő, Makarov a szárazföldi hadsereg kötelékében részt vett a turkesztáni hadjáratban. Fő tevékenysége persze itt is szorosan összefüggött szakmájával, a hadsereg vízi úton való utánpótlását szervezte és irányította a Kaszpi-tengeren, Asztrahántól Krasznovodszkig. Szolgálataival felettesei olyannyira meg voltak elégedve, hogy a Szent György Keresztre terjesztették fel, amit meg is kapott.
    1882-től, immár sorhajókapitányi rangban, a Balti Flottánál szolgált, Popov altengernagy törzstisztjeként. 1885 szeptemberétől a Vityaz korvett parancsnoka. 1886 és 1889 között hajójával világ körüli utat tesz meg, melyről újabb, nagy sikert arató könyvet jelentet meg. Hazaérkezése után, 1890-ben ellentengernaggyá léptetik elő. Az ekkor 41 éves Makarov ezzel az orosz flotta legfiatalabb tengernagya lesz.
    Következő évben kinevezik a Balti Flotta tüzérségi főfelügyelőjének. Itt rögtön előállt új találmányával, egy általa kikísérletezett füstnélküli lőporral. (A „füstnélküli” jelző persze csak idézőjelesen értendő, csupán arról volt szó, hogy az új lőpor elődjéhez képest kisebb füstöt bocsátott ki. A későbbiekben a füstkibocsátást egyre jobban csökkentették, és ezek a lőporok is mind a „füstnélküli” jelzőt kapták meg.)
    Új beosztásában, melyet 1894-ig töltött be, Makarov szembesült a korabeli tüzérség egyik legnagyobb problémájával, a páncéltörő lövedékek elégtelen hatásfokával. Az aerodinamikailag tökéletes, hengeres-kúpos alakúra kialakított lövedékek ugyanis ha nem pontosan a megfelelő szögben érték a páncélt, rendszerint lepattantak arról, vagy a becsapódáskor egyszerűen széttörtek. Úgy tűnt, az új fajtájú, különlegesen edzett felületű páncéllemezekkel szemben a tüzérség alulmaradt. Makarov azonban egy nagyon egyszerű ötlettel oldotta meg a kérdést, és ejtette kétségbe a páncélkovácsokat. A páncéltörő lövedék csúcsára egy lágyacélból készült, csonka kúp alakú sapkát ültetett, az úgynevezett „Makarov sapkát”. (A későbbiekben egyszerűen csak sapka, azaz „cap”.) A becsapódáskor ez a lágyacél sapka szétlapult, és szinte rátapasztotta a páncéllemezre a lövedéket, megakadályozva annak lepattanását. Ez a kis trükk a páncéltörő lövedékek hatékonyságát csaknem 30%-al növelte, bár ugyanakkor az aerodinamikailag előnytelen alakú sapka kedvezőtlen hatást gyakorolt a lövedék légellenállására. Ezt a problémát később az amerikai mérnökök orvosolták, akik a sapka fölé még egy áramvonalazó kúpot erősítettek. A vékony lemezekből készült kúp becsapódáskor persze rögtön összetört, így nem rontotta le a lövedék páncélátütő képességét.
    A „Makarov sapka” nagy sikert aratott és világszerte elismerést szerzett kitalálójának. Az új típusú lövedékeket gyorsan rendszeresítették a világ összes haditengerészeténél – az oroszt kivéve.
    1894-ben Makarovot a Földközi-tengeren állomásozó orosz flottakötelék parancsnokságával bízták meg, s zászlóját ez év novemberében vonta fel az Imperator Nyikolaj I. páncélosra. Néhány héttel később, 1895 január elején, kötelékével a Szuezi csatornán áthajózva elhagyta a Földközi-tengert, és a távol-keleti orosz kikötőkbe hajózott át. A kínai-japán háború és Port Arthur japán megszállása ugyanis azzal fenyegetett, a konfliktus kiszélesedik, és a Távol-Keleten az oroszok is összetűzésbe kerülnek Japánnal. A háború, Makarov nagy csalódására, végül elmaradt, így a következő év tavaszán folytatódott az utazás. Az orosz hajók átkeltek a Csendes-óceánon, és hosszabb időt töltöttek el az amerikai kikötőkben. Makarov itt átadta a parancsnokságot, és az Egyesült Államokon átutazva visszatért Oroszországba, teljessé téve ezzel második világkörüli útját. Az orosz tengernagyra mély benyomást tett az amerikai ipar fejlettsége és az ország dinamikus emelkedése, magukról az amerikaiakról azonban meglehetősen felemás véleménnyel volt: „Még csak fel sem merül bennük, hogy valami olyasmit csináljanak, ami nem jár haszonnal, és az oroszokkal ellentétben senkinek meg nem engednék, hogy kihasználja őket.”
    Pétervárra visszatérve, 1896 augusztus 20-án, Makarovot altengernaggyá léptették elő, és kinevezték a Balti Flotta I. Divíziójának, azaz a legerősebb csatahajókból álló köteléknek az élére. A tengernagy tevékenyen részt vett a világ első, kimondottan erre a célra tervezett aknaszedőinek, az Amur osztályú hajóknak a tervezésében és építésében.
A Fekete-tengeri Flotta leghíresebb hadihajója, a Knyaz Velikij Konstantin. Korabeli grafika.     Következő év tavaszán Makarov hosszabb utat tett Szibéria északi vidékein, az Ob és a Jenyiszej folyóknál. A tengernagy már sokkal korábban javasolta egy erős csendes-óceáni flotta felállítását, hogy az egyre erősebb és egyre ambiciózusabb Japánnal szemben biztosítsák a távol-keleti orosz érdekeltségeket. Makarov támogatta az agresszív orosz terjeszkedést a térségben, és szibériai útjával azt igyekezett felderíteni, az északi, jeges vizeken megteremthető e a közvetlen összeköttetés a Balti és a Csendes-óceáni Flotta között. Végül arra a következtetésre jutott, a nyári hónapokban meglenne erre a lehetőség, de ehhez egy erős, korszerű hajókból álló jégtörő flotta felállítása lenne szükséges. Makarov nemcsak javasolta a jégtörők megépítését, hanem beadványához rögtön mellékelte is a megépítendő jégtörő hajó terveit. A forradalmian új konstrukciójú hajó építésével az orosz kormány az angliai Armstrong-Whitworth művek Newcastle upon Tyne-i üzemét bízta meg.

    Az 1897-es év nagyon termékeny volt Makarov pályafutásában. A fentebb ismertetett tevékenységén túl a tengernagy ebben az évben adott ki egy újabb tudományos publikációt az északi sarkvidékről, és ebben az évben jelent meg legnagyobb hatású és leghíresebb tanulmánya a tengeri harcászatról, „Értekezés a tengerészeti taktika kérdéseiről” címmel. (Dicussion of questions in Naval Tactics) A XIX. század végi ipari forradalom hatására műszaki és technológiai újdonságok serege került bevezetésre a haditengerészeteknél. 1850-ben egy sorhajó alapvetően nem különbözött sokban Nelson hajóitól, amennyiben eltekintünk az itt-ott már jelenlevő gőzgépektől, és a faszerkezet erősítésére szolgáló vasmerevítőktől. Egy század végi sorhajó azonban már legalább annyira különbözött ötven évvel korábbi elődjeitől és Nelson hajóitól, mint egy Jumbo Jet a Wright testvérek repülőgépétől. Az addig soha nem látott tűzerőt képviselő, nagy lőtávolságú ágyúk, a velük szembe állított egyre fejlettebb és erősebb, különlegesen edzett páncéllemezek, a hajókat a széltől teljesen függetlenné tevő, sebességüket és manőverező képességüket sokszorosára növelő gőzgépek, egy teljesen új korszakot nyitottak meg. A század végére ráadásul megjelent a torpedó, a tengeralattjáró, és a rádió is.
    Érdekes módon a haditengerészetek stratégáira mindezek szinte egyáltalán nem voltak hatással. A jövendő tengeri ütközeteit lényegében ugyanúgy képzelték el, mint a napóleoni idők csatáit. A tengeri harcászat alapeleme még mindig a csatasor volt, s a tengernagyok továbbra is úgy képzelték egy ütközet lefolyását, hogy az egymás mögé libasorba felálló sorhajók oszlopai egymással párhuzamosan haladva majd addig lövik egymást, amíg valamelyik fél az ütközet feladására nem kényszerül.
    A haditengerészetek vezetői nemcsak, hogy nem tudtak megfelelni a modern kor kihívásainak, hanem tulajdonképpen fel sem ismerték azokat. A rengeteg újdonságnak a hadiflották organizációjába való integrálásához valami teljesen újszerű, kreatív gondolkodásra lett volna szükség, azonban nem bukkantak fel olyan zsenik, akik ilyesmire képesek lettek volna. A kor legnagyobb hatású tengerészeti gondolkodója, Alfred Mahan, a tengeri hatalom jelentőségének és stratégiai kérdéseinek roppant éles elméjű elemzését tette közzé, azonban taktikai szempontból ő is olyan örökérvényűnek gondolt alapelveket tételezett fel a tengeri harcászatban, melyekről úgy gondolta, nincsenek rájuk hatással az adott korszak technológiai változásai, illetve a földrajzi körülmények. Meg volt győződve róla, hogy a hadiflották mindennapi életében és harcászatában az újdonságok nem fognak alapvető változásokat okozni, s a tengeri harc továbbra is nagy hadiflották nyílt tengeri összecsapásaiból fog állni, melynek fő eleme a csatasorba rendeződött sorhajók tüzérségi összecsapása lesz.
    Véleményét osztotta szinte minden tengerészeti szakértő. Akadtak ugyan nagy koponyák, akik egyes szakterületeken képesek voltak áttörést végrehajtani –pl. Scott, Fisher, Colomb- azonban olyan univerzális zseni, aki a haditengerészet egész szervezetének és technológiájának átfogó megújítását végre tudta volna hajtani, sehol nem akadt. A haditengerészeteknél kötelességtudóan sorban bevezették az egyre újabb és még újabb találmányokat és újításokat, azonban nem igazán építették be őket a rendszerbe. A tengerésztisztek még az első világháborúban is szívesebben használták a kommunikációra a zászlójelzéseket, mint a rádiót. És bár a hajóágyúk lőtávolsága ekkor már meghaladta a 20 km-t, a hajók orrán továbbra is rendületlenül beépítették a döfőorrt, és a tiszteknek továbbra is rendszeresen ki kellett élesíteniük a kardjukat.
    Bár utólag visszanézve sok mindenben neki sem volt igaza, alighanem mégis Makarov volt az, akinek látóköre a legszélesebb területre terjedt ki. Jól ismerte Mahan és Colomb munkáit, de gondolkodása nagyban különbözött az övükétől. A tudomány új felfedezéseinek és a technológiai újdonságoknak a jelentőségét teljes mértékben felismerte, és előre látta, hogy ezek földindulásszerű változásokat fognak okozni a tengeri hadviselésben. (Előre megjósolta például a radart és a légifelderítést.) A háborút alapvetően műszaki, technológiai problémának látta, melyben a fő feladat az emberek és az eszközök megfelelő rendszereinek és ezek együttműködésének kialakítása. Mahannal ellentétben nem tekintette a flottát valami minden mástól különálló, szuverén entitásnak, hanem a társadalom és az ipar függelékének, melynek együtt kell működnie az adott ország fegyveres erőinek többi részével. Elképzelése szerint a flotta egyik fő feladata, hogy a tengeren biztosítsa a szárazföldön harcoló csapatok szárnyait, és célszerűnek tartotta az adott térségben harcoló tengeri és szárazföldi alakulatok közös parancsnokság alá helyezését. (Később valóban kérvényezte, hogy rendeljék az ő parancsnoksága alá a Port Arthuri szárazföldi alakulatokat is.) Melegen támogatta a kombinált hadműveletek ötletét, amivel ismét csak messze megelőzte korát.
    Makarov természetesen aprólékosan foglalkozott a tengeri ütközetek taktikai kérdéseivel is. Részletesen kifejtette kedvenc taktikáját, az aktív védelmet, vagyis hogyan kell a védelmet átfordítani támadásba. Nagy jelentőséget tulajdonított a hajók tűzerejének és gyorsaságának, kevesebbet a páncélzatnak. Ahogy megfogalmazta: „Egy jó ágyú meghozhatja a győzelmet, míg a páncél csak a vereség bekövetkeztét halasztja el.” Fontosnak tartotta a sebességi fölényt is, hogy maga szabhassa meg az ütközet helyét és idejét, s a támadás irányát. Nagy jelentőséget tulajdonított a megfelelő erőkoncentrációnak is: „Általában arra kell törekednünk, hogy erőinket az ellenség kötelékének egy meghatározott része ellen összpontosítsuk, majd miután azt megsemmisítettük, megtámadjuk a többi részét is.”
    Makarov taktikai elképzeléseinek egyik legnagyobb hiányossága alighanem az volt, hogy a tűzvezetésre nem fordított kellő figyelmet. Bár egyik kedvenc mondása volt, hogy: „A tüzelés célzás nélkül a legjobb út a vereséghez.”, a kérdést mégis úgy gondolta megoldani, hogy a szoros közelharcot javasolta. Ebben az esetben a „szorost”valóban szó szerint kell érteni. Makarov a tengeri ütközetekben kívánatos lőtávolságnak a két kábelhosszt tartotta, ami alig 400 méter! Figyelembe kell venni ugyan, hogy egy évvel később, az amerikai-spanyol háború tengeri ütközeteiben az átlagos lőtávolság csupán 1500-2000 méter volt –ami akkor nagynak számított-, és még ilyen távolságról is csak alig 3%-os találati arányt értek el, de a Makarov által javasolt 400 méter még ezt figyelembe véve is vaskos melléfogásnak tűnik. Az ilyesféle közelharc egyébként megkövetelte a hajók zárt és szoros harcrendben való manőverezését.
    A tengernagy külön kiemelte, milyen nagy jelentősége van a legénység megfelelő kiképzésének és gyakorlottságának. Kedvenc mottója volt: „Emlékezz a háborúra!” Ahogy írta, a hajókat és azok legénységét úgy kell felkészíteni, mintha bármelyik pillanatban kitörhetne a háború, vagyis a flottát állandó harckészültségben kell tartani.

A híres kétágú szakáll. Makarov altengernagy a kronstadti kikötő parancsnokaként.

    Makarov könyve nagy nemzetközi sikert aratott és rövid időn belül a világ minden fontosabb nyelvére lefordították. Többek között japánra is. Togo később kedvenc olvasmányának nevezte Makarov könyvét, melyet gondosan kijegyzetelt és tanulmányozott, és amelyet mindig magánál tartott. A japánok tehát sokat tanultak Makarovtól, az oroszok azonban annál kevesebbet. Újításait nem, vagy csak későn vezették be –a Makarov sapkát csak az orosz-japán háború után kezdték szélesebb körben is használni-, stratégiai és taktikai elgondolásait a flotta hivatalos harcászati doktrínáiban nem érvényesítették.
    Ez persze nem a tengernagyon múlott, aki pályafutása során végig beadványokkal, előterjesztésekkel, kérvényekkel bombázta a Tengerészeti Minisztériumot. Javaslatai azonban szinte mind elakadtak a bürokrácia útvesztőiben. A tengernagy pedig ötletekben szinte kifogyhatatlan volt. Élete végéig nem szűnő lelkesedéssel és kifogyhatatlan energiával kereste a megoldásokat a tengerészet gyakorlati és elméleti problémáira. Kiszámította, milyen szögben célszerű az ellenséges hajót felöklelni, hogy a lehető legnagyobb károkat okozzák abban, tanulmányozta a különböző robbanóanyagokat és a robbanás fizikáját, tanulmányt írt a hajók különböző éghajlatú tengereken való álcázófestéseiről, és arról, a nagyon hideg víz milyen hatással van a torpedók működésére. Elemezte, ütközetben mikor milyen típusú lövedéket célszerű használni, hogyan kell megválasztani a lőtávolságot, és a különböző napszakokban a nap fénye milyen hatással van a távolságmérés pontosságára. Kísérletezett a drótnélküli távíróval, azaz a rádióval, és nem kis részben az ő támogatásának köszönhetően szerelték azzal fel az orosz hadihajókat.
    Összességében véve azonban az orosz haditengerészet nem sokat profitált Makarov munkájából. A századvégi, pénzhiányos években a hadiflotta hajói rendszerint csupán évente három-négy hónapot töltöttek aktív szolgálatban, a többi időben leszerelve rozsdásodtak a kikötőkben –részben annak is köszönhetően, hogy a jég az év csaknem felében bezárta őket oda-, a tisztek és a legénység pedig a támaszpontok kaszárnyáiban unatkozott. Mindez természetesen az orosz hadihajók legénységének nagymérvű képzetlenségét és gyakorlatlanságát eredményezte. Ahogy az egyik korabeli megfigyelő írta, az orosz tengerésztisztek fő elfoglaltsága a sportból, és egyenruhájuk csinosításából állt.
    Az ország vezetése elhanyagolta az iparfejlesztést is, és nem tulajdonítottak nagy jelentőséget az új technológiák rendszeresítésének sem a fegyveres erőknél. Ebből következően a katonák képzésére sem sok gondot fordítottak. A hadsereg és a flotta vezetése egyaránt meg volt győződve arról, hogy a siker záloga nem a katonák szakmai tudásában, és nem is a fegyverekben, hanem az orosz katona kötelességtudó önfeláldozásában rejlik. Utóbbit egyébként maga Makarov is az orosz sikerek döntő tényezőjének tekintette. Ahogy írta: „Az orosz katona nem pénzért szolgál. Úgy tekint a háborúra, mint a sors által elrendelt szent kötelességének teljesítésére, és nem vár el pénzt a szolgálataiért.” A tengernagy úgy gondolta, a zsold morálisan rossz hatással van a katonákra, és már az orosz-török háború idején is arra adott parancsot, az elfogott ellenséges hajókat süllyesszék el, nehogy a zsákmányszerzés szerinte alantas vágya ösztönözze katonáit a harcra.
    A tengernagy kiváló propagandista is volt. Élete során összesen több mint félszáz kisebb-nagyobb tudományos értekezése, illetve könyve jelent meg, nem számítva a számtalan újságcikket. Ezeknek az írásoknak nagy része nem a szűkebb szakmához, hanem az érdeklődő, ám laikus olvasóközönséghez szóló ismeretterjesztő írás volt, melyek fő célja az volt, hogy népszerűsítsék Makarov elképzeléseit, és úgy általában a haditengerészetet. A szakma területén túl a tengernagy komoly természettudományos kutatásokat is végzett, s kiemelkedő jelentőségű oceanográfusként tartották számon.

Bumfordi megjelenése ellenére egy valóban korszakalkotó hajó. A Jermak jégtörő vázlatrajza.

    Az 1898-as év nagy részét a tengernagy Angliában és az Egyesült Államokban töltötte. Ő felügyelte a saját tervei alapján angol hajógyárban épülő új jégtörő, a Jermak építését, illetve olyan amerikai hajógyárakat keresett, melyek alkalmasak és hajlandóak voltak arra, hogy Oroszország számára építsenek hadihajókat.
    Az 1898 október 17-én szolgálatba állított Jermak megépítésének különösen nagy jelentősége volt. A Szibéria felfedezésében nagy szerepet játszó kozák atamánról, Jermak Tyimofejevicsről elnevezett hajó a világ első valódi jégtörője volt, kis jóindulattal a világ összes, később megépült jégtörőjének a prototípusa. A 97,5 méter hosszú, 8.730 tonnás hajó számos technológiai újdonságot tartalmazott. Ilyen volt például az orr részen beépített hajócsavar, mely a hajó előtti jégtáblák alól mintegy elszívta a vizet, így azok, megfelelő alátámasztás nélkül, könnyebben összeroppantak, amikor a jégtörő, különlegesen kiképzett orr részével felfutott rájuk. A Jermak két méter vastag jégen is képes volt átvágni magát. Első próbaútját, Makarovval a fedélzetén, 1898-1899 telén tette meg, mikor Angliából indulva a befagyott Balti-tenger jegén keresztül Kronstadtig hajózott.
    A tengernagy 1899 nyarán a Jermakkal északra, a Barents-tengerre hajózott, és a Spitzbergáktól északra egészen a 81-ik szélességi fokig sikerült eljutnia a hajóval. (Makarov titkos vágya az volt, hogy ő érje el elsőként az Északi-sarkot.) A tengernagy tudományos érdeklődésén kívül az út célja főleg katonai jellegű volt. Azt kellett megállapítani, a Jermak, és később megépülő társai segítségével megteremthető e a közvetlen összeköttetés Szibéria északi partjai mentén, a Bering-szoroson keresztül a Csendes-óceánnal. Egy ilyen összeköttetés megoldotta volna az orosz flotta egyik legnagyobb stratégiai problémáját, és feloldotta volna a Csendes-óceáni orosz flotta elszigeteltségét. A Jermak útja bebizonyította, hogy –legalábbis a nyári hónapokban- elméletileg megteremthető ez a kapcsolat, a gyakorlatban azonban már csak a szovjet időkben realizálták ezt a lehetőséget. A néhány évvel későbbi háborúban a Csendes-óceáni flottának szánt erősítés mind a fél világot megkerülve érkezett meg a Balti-tengerről.
    Makarov, akit 1899 december hatodikai hatállyal a legfontosabb orosz flottatámaszpont, Kronstadt parancsnokává, és egyben a város és a sziget kormányzójává neveztek ki, mindig is kiemelt jelentőséget tulajdonított a távol-keleti orosz terjeszkedésnek. A kronstadti állás az egyik legnagyobb jelentőségű pozíció volt az orosz flottán belül, a tengernagy mégis jobb szerette volna, ha inkább valamelyik távol-keleti támaszpont, Port Arthur vagy Vlagyivosztok parancsnoki tisztségét kapja meg. Sokakkal együtt ő is úgy gondolta, Oroszország ebbe az irányba törhet ki az elszigeteltségből, melybe az év nagy részében jéggel borított, vagy a külvilágtól idegen ellenőrzés alatt álló tengerszorosok által elzárt kikötői miatt kényszerül. A gond csak az volt, hogy az itteni terjeszkedésnek útjában állt az egyre inkább erőre kapó Japán, mely szintén szemet vetett ezekre a területekre. Makarov is katasztrófaként értékelte, amikor a japánok 1894-ben elfoglalták a kínaiaktól az akkor még az ő kezükön levő Port Arthur kikötőjét, melyet az oroszok is szerettek volna megszerezni. Oroszországnak azonban, a többi nagyhatalom támogatásával, ekkor még sikerült diplomáciai úton elérnie, hogy Japánt kivonulásra kényszerítsék a területről, a kikötő pedig visszakerült a kínai fennhatóság alá, és hivatalosan fegyvermentes övezetnek lett nyilvánítva.
Egy másik híres szakállas. Vaszilij Verescsagin.     A terület hovatartozását rendező nemzetközi megállapodást semmibe véve azonban alig két évvel később, egy Kínával titokban megkötött szerződésre hivatkozva, az oroszok váratlanul bevonultak a kikötőbe, és a japán tiltakozás ellenére saját flottatámaszpontot építettek ki ott.
    Makarov támogatta az agresszív orosz terjeszkedést a térségben, és sürgette a Port Arthuri erődítmények kiépítését, a kikötő megerősítését. „Port Arthur eleste borzasztó csapás lenne távol-keleti pozícióinkra.” –írta a tengerészeti miniszternek- „Port Arthurnak bevehetetlennek kellene lennie.”
    1901 tavaszán és nyarán a tengernagy újabb hosszú utat tett a Jermak fedélzetén az északi sarkvidéken, Novaja Zemlja és a Ferenc József Föld északi partjainál. Az expedíciónak főleg tudományos jellege volt, de Makarov eközben sem felejtkezett meg a katonai hivatásáról. Nem sokkal később megjelent új könyve, a „Vitorlák nélkül”, a tengerészek kiképzésének az új, gőzkorszakban felmerülő problémáival foglalkozik.

    1904 február nyolcadikán végre megtörtént az, aminek bekövetkeztét már sok évvel azelőtt előre lehetett látni. Az ugyanazon kínai területekre igényt tartó Oroszország és Japán nyílt fegyveres konfliktusba keveredett egymással.
    Japán már a Korea feletti ellenőrzés miatt Kínával vívott háború idején, 1894-ben megszerezte Mandzsúria egy részét, és a kiemelt stratégiai jelentőséggel bíró Port Arthur (ma Lüshun) kikötőjét. A japán terjeszkedésre féltékeny, és a kínai civil lakosság ellen elkövetett japán tömegmészárlások miatt felháborodott nyugati nagyhatalmak nyomására Japán végül kénytelen volt kivonulni ezekről a területekről, de megtarthatta -a papíron független- Koreát és Tajvant. A békeszerződés értelmében Port Arthur visszakerült kínai kézbe, és fegyvermentes övezetnek lett nyilvánítva. Alig három évvel később azonban az oroszok váratlanul bevonultak a kikötőbe, és ott, úgyszólván Japán háta mögött, hozzáláttak legnagyobb távol-keleti katonai támaszpontjuk kiépítéséhez. Egy titokban megkötött szerződésben ugyanis időközben 25 évre bérbe vették a kínaiaktól a területet.
    A japánokat roppantul felbőszítette az általuk szerződésszegésnek tartott lépés, és aggodalommal töltötte el őket az orosz jelenlét folyamatos erősödése a térségben. 1900-ban, a kínai boxerlázadás leverésére való hivatkozással a nemzetközi csapatok részeként Kínába bevonuló oroszok megszállták egész Mandzsúriát, megteremtve ezzel a közvetlen szárazföldi összeköttetést Oroszország és Port Arthur között. Az ismét tiltakozó japánoknak ígéretet tettek, hogy 1903-ig kiürítik a területet. Természetesen ez nem történt meg, sőt, az oroszok újabb csapatokat vezényeltek a térségbe.
    Nemzetközi nyomásra az oroszok ugyan kénytelenek voltak tárgyalásokat kezdeni a területi viták rendezéséről a japánokkal -a kínai álláspont a kutyát sem érdekelte-, ám a megbeszélések végül nem vezettek eredményre. Eleinte pedig úgy látszott, a tárgyalások sikerre vezetnek, és Koreáért cserébe a japánok elismerik az orosz érdekeltségeket Mandzsúriában. Az engedékeny japán állásponton felbátorodva azonban az orosz háborús lobbi úgy vélte, ha még jobban megszorongatják a japánokat, azok még többet fognak majd engedni, és az orosz befolyást kiterjeszthetik Észak-Korára is. Ha pedig a japánok nem engednek, az orosz hadsereg egykettőre leveri majd a kis sárga majmokat, és egy győztes kis háború jótékony hatással lesz még az orosz belpolitikai életre is.
    1904 január 13-án a japán külügyminiszter egy olyan nyilatkozattervezetet nyújtott át az oroszoknak, melyben hivatalosan is kijelentették volna, hogy Mandzsúria nem tartozik Japán érdekövezetébe. Ezért cserébe egy hasonló nyilatkozatot vártak volna el az oroszoktól Koreára vonatkozólag. Miután azonban ez nem történt meg, Japán február hatodikán megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Oroszországgal, majd nyolcadikán, három órával a Port Arthuri támadás után hivatalosan is hadat üzentek az oroszoknak.

    Makarov már korábban is mindig figyelemmel kísérte a távol-keleti fejleményeket, és szüntelenül kritizálta az ottani vezetés gondatlanságát. Ezzel persze nem aratott nagy sikert az ottani potentátok közt –nagyrészt nekik volt köszönhető, hogy Makarovot, kívánsága ellenére, nem Port Arthur, hanem Kronstadt parancsnokává nevezték ki-, akik a központi kormányszervektől távol afféle privát kiskirályságot alakítottak ki Mandzsúriából és Port Arthurból, ahol még az orosz viszonyokhoz mérten is nagyban virágzott a korrupció. A kikötő erődítései, a megépítésükre költött hatalmas pénzösszegek ellenére sem készültek el, és az erősen iszapos, sekély vizű kikötő kotrási munkálataival sem haladtak előre. A belső öbölből a nagy hajók csupán egyetlen, szűk csatornán át tudtak csak kijutni a tengerre. Attól való félelmében, hogy a japánok egy meglepetésszerű támadás során hajókat süllyesztenek el a csatornában, és ezzel bezárják a belső öbölbe az orosz hadihajókat, a távol-keleti helytartó, Alekszejev nagyherceg, a flotta hajóit a külső kikötőben horgonyoztatta le. Mikor erről tudomást szerzett, Makarov figyelmeztető levelet küldött az akkori tengerészeti miniszternek, Avelan altengernagynak, melyben többek között a következőket írta: „A Távol-Keletről nemrég visszatért emberekkel beszélgetve tudomást szereztem arról, hogy a flottát állítólag a külső révben tartják, nem a Port Arthuri belső kikötőben. Hajóink jelenléte a nyílt külső révben lehetővé teszi az ellenség számára egy éjszakai támadás végrehajtását.”
    Makarov figyelmeztetését és tanácsait -mint rendesen- ezúttal is figyelmen kívül hagyták. Pedig alig néhány nappal később aztán pontosan az történt, amit a tengernagy előre megjósolt. Február nyolcadikáról kilencedikére virradó éjszaka tíz japán torpedónaszád észrevétlenül megközelítette és megtámadta a nyílt kikötőben horgonyzó orosz hadihajókat. Az oroszoknak tulajdonképpen még szerencséjük is volt, hogy Togo nem küldte mind a negyven naszádját a kikötő ellen, és hogy a japán torpedók végül csupán három hadihajót rongáltak meg. A flotta két legerősebb sorhajója, a Cezarevics és a Retvizan így is súlyosan megsérült, a Pallada cirkálóval együtt.
    Az események hírére Makarov rögtön javasolta, hogy negyven, szétszerelt torpedónaszádot szárazföldi úton, a Transz-Szibériai vasúton keresztül szállítsanak Port Arthurba, és erősítésként azonnal irányítsák át oda Virenius tengernagy Földközi-tengeren tartózkodó hajóraját, az Oszljabja sorhajóval, valamint az Auróra és Dmitrij Donszkoj cirkálóval. Javaslatait természetesen ezúttal sem fogadták meg.
    Talán azért, mert a japán támadás és a hadüzenet teljesen meglepetésként érte a cárt és az orosz kormányt. Olyannyira, hogy csak nyolc nappal a japán hadüzenet után jutottak el odáig, hogy végre valóban elhiggyék a történteket, és szintén hadat üzenjenek Japánnak. Miután azonban kiderült, hogy a háború valóban elkezdődött, és az oroszok számára nagyon rosszul, a szorongatott Port Athur vezetését a legjobb kezekben kívánták tudni. Február 19-én tehát Makarov altengernagyot felmentették a kronstadti bázis parancsnoki tisztségéből, és kinevezték a Port Arthurban állomásozó Csendes-óceáni Flotta élére.
    A kinevezéssel Makarov régi vágya teljesült. Bár a körülmények korántsem voltak bíztatóak, a tengernagy egyetlen percet sem tétovázott, s már március hetedikén meg is érkezett új szolgálati helyére. Nem érkezett üres kézzel, öt vasúti kocsit pakolt tele a flottánál hiánycikknek számító felszerelésekkel, és a vonaton vele együtt kétszáz szakképzett hajógyári munkás is érkezett Kronstadtból Port Arthurba.
    Makarov elsősorban igyekezett minél gyorsabban kijavíttatni a sérült hajókat, és úgy tervezte, hogy a hajóhad erejének és harckészültségének növekedésével arányosan majd fokozatosan kiterjeszti a flotta hadműveleti övezetét. Mindenekelőtt azt kellett megakadályozni, hogy a japán csapatok partra szálljanak a Liaotung félszigeten. Ezért a vlagyivosztoki cirkálókat arra utasította, támadják a japánok utánpótlási vonalait, hogy ezzel is lehetőleg minél nagyobb erőket vonjanak el Port Arthur közeléből.
Makarov tengernagy. Verescsagin festménye.     A tengernagy ismét kérte, hogy a Balti-tengerről torpedónaszádokat küldjenek vasúton Port Arthurba, ám kérését ezúttal sem teljesítették. Nem sikerült megoldania a rendszeres utánpótlás megszervezését sem, az Oroszországból érkező szállítmányok továbbra is hiányosak voltak, és akadoztak.
    Magánleveleiből és feljegyzéseiből elég világosan kivehető, hogy a Port Arthurban uralkodó szervezetlenséget és korrupciót, valamint az itt állomásozó szárazföldi és tengeri alakulatok hiányos felszereltségét és képzetlenségét látva a tengernagy is elcsüggedt, s kétségek gyötörték küldetése sikerét illetően, ám kifelé ennek semmi jelét nem mutatta. Óriási energiával vetette magát a munkába, mindenhol ott volt, és mindent a kezében tartott.
    Az egy hónappal korábbi japán támadás során megsérült hajók kijavításával addig alig haladtak előre, mivel Port Arthurban nem voltak olyan méretű szárazdokkok, sem úszódokkok, melyekben a nagy hadihajók elfértek volna. Szükségmegoldásként Makarov fából készült keszonokat ácsoltatott, nagy, dobozszerű alkotmányokat, melyeket vízzel elárasztva a hajók oldalaihoz erősített. Miután a keszonokból kiszivattyúzták a vizet, azok felemelkedtek, és a hajókat is felemelték annyira, hogy a munkások végre hozzáférhettek a sérült vízvonal alatti részekhez is. Az eljárást nem Makarov találta ki, de addig senkinek nem jutott eszébe, hogy alkalmazza azt.
    A kikötő bejárata közelében hajókat süllyesztett el, hogy megnehezítse az ellenség számára a kikötőbe való behatolást. A kikötő körüli hegyeken pedig tüzérségi megfigyelő állásokat állított fel, melyekből telefonon vezetni tudták a kikötőben álló hajók tüzelését, olyan célpontokra is, melyeket azokról nem is lehetett látni. Ez az ötlet már március 22-én bizonyította életrevalóságát, amikor a japán sorhajók a partvédelem lövegeinek holtterében megközelítették a kikötő bejáratát, nem számítva arra, hogy az ott álló orosz hajók képesek lesznek közvetett irányzással is tüzelni. Az orosz hajók ágyúi gyorsan visszavonulásra kényszerítették a meglepett japánokat, és olyan súlyosan megrongálták a Fuji sorhajót, hogy azt javításra vissza kellett küldeni Sasebóba.
    A korábbi tespedéssel éles ellentétben Makarov folyamatosan és intenzíven gyakorlatoztatta a flottát. A hajókon rendszeresen, naponta tartottak gyakorlatokat és harci riadókat, a flotta pedig hetente többször is kifutott a tengerre gyakorlatozni. Az állandó tréninggel sikerült elérni, hogy a flotta hajói önállóan, a vontatók segítsége nélkül is képesek voltak elhagyni a belső kikötőt. Makarov az állandó harckészültségben álló hajókon tartotta a legénységet és a tiszteket egyaránt. Mindezen intézkedéseknek köszönhetően sikerült elérnie, hogy a flotta mindössze 2,5 óra alatt képes legyen kifutni a tengerre, holott korábban ehhez teljes 24 órára volt szükség.
    A tengernagy tehát sokat követelt meg a legénységétől, ennek ellenére népszerűsége egyedülálló volt a flottánál. A többi magas rangú tiszt többségével ellenétben Makarov mindig szívesen elegyedett szóba az egyszerű tengerészekkel, és közvetlen stílusával hamar elnyerte azok bizalmát. Bár kemény parancsnok volt, általában nem büntetett szigorúan. „Csak aki nem csinál semmit, az nem hibázik.”- szokta mondogatni. Hatalmas, kétágú szakálla miatt a flottánál csak az „Öreg Szakállas” néven emlegették. A tengernagy maga is elöl járt a jó példával, s ha úgy adódott, nem habozott a saját életét is kockára tenni. Egy ízben a flotta többi hajóját hátrahagyva személyesen indult a Novik cirkálóval az egyik bajba jutott torpedónaszád kimentésére. Életkorán meghazudtoló, hatalmas energiával és munkabírással rendelkezett, ami szintén kiváltotta beosztottai csodálatát.
    A tengernagy nagy figyelmet fordított a felderítésre is, s minden éjszaka torpedónaszádokat küldött ki az ellenséges erők megfigyelésére. Makarov a korábbi zászlóshajó, a Petropavlovszk helyett az Aszkold cirkálóra helyezte át zászlaját. Úgy vélte, a flotta irányítására egy gyorsjáratú cirkáló jobban megfelel, mivel ezen tetszése szerint változtathatja helyét, és jobban áttekintheti róla a csatamezőt, mint egy, a csatasorban helyhez kötött sorhajóról. A cirkálóról zászlójelzések helyett rádión irányította az egyes hajókat és kötelékeket.
    Tisztában lévén a flotta gyengeségével, kerülte a japán főerőkkel való összeütközést, és csupán kisebb csetepatékba bocsátkozott. Azt tervezte, hogy sérült hajói kijavítása után a főerőkkel elhagyja Port Arthurt, és áttör a biztonságosabb Vlagyivosztokba, ahonnan kiindulva könnyebben támadhatta volna az ellenség Japán és Korea közti tengeri utánpótlási vonalait, mint a Sárga-tenger zsákjának fenekén fekvő Port Arthurból. Azonban minden erőfeszítése dacára sem volt képes a korábbi évek mulasztásait bepótolni, s egy hónapnyi megfeszített munka után hajóinak még mindig csak a fele volt hadra fogható állapotban.
    Hogy lehetőleg minél jobban rajta tartsa a szemét a dolgokon, és jelenlétével is munkára ösztönözze tisztjeit, Makarov rendszerint minden éjjel más hajón aludt. Április 12-én este történetesen a Diana cirkálón tért nyugovóra. Az éjszaka során kétszer is felébresztették a hírrel, hogy japán torpedónaszádokat figyeltek meg a kikötő közelében, Makarov azonban nem tartotta szükségesnek intézkedések meghozatalát.
    A saját kiváló képességeivel teljesen tisztában levő tengernagy ugyanis hajlamos volt az önhittségre, s jellemző volt rá, hogy túlcentralizálta a vezetést. Minden döntést maga akart meghozni, és általában nem konzultált tisztjeivel, akik csupán parancsainak végrehajtására szolgáltak, nem arra, hogy tanácsokat adjanak a tengernagynak. Az amúgy is a feljebbvalóknak való feltétlen engedelmességre nevelt tisztek pedig, akiket Makarov nyomasztó tekintélye csak még jobban megbénított, hozzászoktak ahhoz, hogy az ő dolguk abból áll, hogy várnak a parancsra, és ha megkapták, teljesítik azt. Miután pedig a tengernagy nem intézkedett, ők se látták szükségesnek, hogy bármit is tegyenek.
    Pedig jobban jártak volna, ha utánanéznek, mit keresnek az ellenséges naszádok a kikötő előtt. Azok ugyanis valójában nem felderítésen voltak, ahogy az oroszok gondolták, hanem a Koryu Maru nevű aknarakót kísérték, mely a kikötő közelében egy 48 aknából álló új aknamezőt telepített. Az orosz megfigyelők a naszádokat észrevették, az aknarakót nem.
A Petropavlovszk felrobbanása. Állítólag hiteles fénykép.     Makarov viszont azt hitte, a megfigyelők a korábban felderítésre küldött orosz naszádokat látták. Ugyanezen az éjszakán ugyanis nyolc orosz torpedónaszád hagyta el a kikötőt, hogy felderítse az ellenséges hajók és csapatok mozgását a környező vizeken, és a partvidéken. A sötét, viharos tengeren az egyik naszád, a Sztrasnij, éjfél körül elvesztette a kapcsolatot a többi hajóval. Néhány órával később hat torpedónaszádot vettek észre, és a Sztrasnij parancsnoka, Jurakovszkij kapitány, azt gondolva, saját kötelékét találta meg, beállt a sor végére. Hajnalban vették csak észre, hogy egy japán kötelékhez csatlakoztak. A japánok ugyanekkor észlelték az orosz hajót, melyet rögtön megtámadtak. A Sztrasnij rádión kért segítséget, s Makarov a Bajan cirkálót küldte a bajba jutott hajó megsegítésére. A segítség azonban már későn érkezett. A nagy túlerővel vívott hősies harc után a Sztrasnij elsüllyedt, s a helyszínre érkező Bajan már csak néhány túlélőt tudott kimenteni a vízből. Ezek után az orosz cirkáló üldözőbe vette a japán torpedónaszádokat, ám nem sokkal később beleütközött az addig a láthatár mögött megbújó Aszama és Tokiwa páncéloscirkálókba, melyeket négy könnyűcirkáló kísért.
    A japán cirkálók megjelenésének hírére Makarov mozgósította a flotta főerőit is. A tengernagy még reggel átszállt a Petropavlovszkra, ahol Kirill Vlagyimirovics nagyherceg tartózkodott, aki megbeszélésre várta Makarovot. (Kirill Vlagyimirovics a tengernagy törzstisztje volt, tehát elvileg Makarov alárendeltje. A gyakorlatban persze a tengernagy kénytelen volt a flottánál közutálatnak örvendő nagyherceg szeszélyeihez igazodni.) Most először a Novik, Aszkold és Diana cirkálókat indította a Bajan segítségére, majd rögtön utánuk, reggel hét órakor, ő is kifutott a Petropavlovszk és Poltava sorhajókkal.
    A japánok csak erre vártak. Cirkálóik feladata ugyanis az volt, hogy kicsalogassák az orosz flottát a kikötőből, és maguk után vonva az üldöző hajókat, az előző este telepített aknamezőre vezessék őket. Ez sikerült is, ám a japánok nagy megrökönyödésére az orosz flotta hajói -tudtuk nélkül, persze- egyszerűen keresztülrobogtak az aknamezőn, anélkül, hogy bármi bajuk esett volna. A japán cirkálók természetesen nem kockáztathatták meg a harcot a túlerőben levő orosz kötelékkel, így rövid tűzharc után kelet felé fordultak, és visszaindultak ott várakozó főerőikhez.
    Az ellenséges cirkálókat üldöző orosz hajókról 08.40-kor vették észre a japán főerők öt sorhajóját és két páncéloscirkálóját. Makarov egy rövid ideig kacérkodott a gondolattal, hogy felveszi a harcot a nagy túlerőben levő ellenséggel, ám megriadt tisztjei kérlelésére végül úgy döntött, visszahúzódik a part közelébe, ahol a szárazföldi ütegek is támogathatják. Miközben kötelékét visszafordította Port Arthur felé, rádión utasította a még kikötőben álló hajókat, fussanak ki eléje. Úgy tervezte, a többi hajó csatlakozása után, a partvédelem ütegeinek támogatásával fogja felvenni a harcot a japánokkal.
    Togo persze hamarosan rájött, miben mesterkednek az oroszok, így aztán 09.30-kor, amikor a parti ütegek lőtávolságán belülre ért, félbeszakította az üldözést, annak ellenére, hogy közben sikerült lőtávolságra megközelítenie az ellenséges hajókat.
    Az orosz kötelék ugyanazon a biztonságosnak gondolt útvonalon indult vissza a kikötő felé, mint amelyiken korábban elhagyták azt. Fogalmuk sem volt arról, hogy a japánok az éjjel aknákat raktak le, melyek felett nem sokkal korábban sértetlenül elhaladtak. Másodjára azonban már nem volt ilyen óriási szerencséjük.
    A hajók már csak két mérföldre voltak a kikötőtől, ahonnan éppen kezdtek kifutni a flotta többi egységei is, amikor 09.43-kor hirtelen hatalmas robbanás rázkódtatta meg a Petropavlovszkot. A közelben haladó Diana cirkáló parancsnoka, Vlagyimir Szemenov kapitány így írta le az eseményeket: „Éppen akkor mentem a hajó orrába, és a jobb oldali hathüvelykes ágyú mellett állva a fedélzetmesternek adtam utasításokat, amikor egy tompa robbanás dörgő robaja rázkódtatta meg az egész hajót, mintha egy 12 hüvelykes ágyút sütöttek volna el a közelünkben. Riadtan néztem körül. Egy második, még erősebb robbanás! Mi történt? Hirtelen rémült kiáltások: „A Petropavlovszk! A Petropavlovszk!” A legrosszabbtól tartva rohantam a hajó oldalához. Hatalmas, barna füstfelhőt láttam, s a füstben a hajó furcsa szögben megdőlő előárbocát, és balra a hajó tatját. A tat úgy nézett ki, mint máskor, mintha az orrban zajló szörnyű események egyáltalán nem érintették volna. Egy harmadik robbanás! Fehér gőz keveredik a barna füsttel. Felrobbantak a kazánok! A csatahajó tatja hirtelen a levegőbe emelkedik. Olyan gyorsan történt minden, hogy észre sem vettem, amikor az orr elmerült, sem amikor a hajó kettétört. Egy pillanatra láttam a levegőben forgó hajócsavarokat. Volt e több robbanás is? Nem tudom. Nekem úgy tűnt, amikor a Petropavlovszk tatrésze, az egyetlen, ami füstben látszott, elmerült, hirtelen lángok csaptak ki belőle, akár egy vulkánból. Úgy látszott, mintha a lángok egyenesen a tengerből törtek volna elő, miután az összezárult a roncs felett.”

A háború apoteózisa. Verescsagin egyik híres festménye.

    A későbbi vizsgálat azt valószínűsítette, az akna -de az is lehet, hogy két akna- a hajó egyik vízvonal alatti torpedóvető csövénél robbant, aminek következtében felrobbantak az itt tárolt torpedók robbanófejei. Ez a detonáció robbantotta be az elülső 305 mm-es lövegtorony alatti lőszerraktárat. A robbanás ereje olyan nagy volt, hogy a 180 tonnás első lövegtornyot egyszerűen a levegőbe emelte, és a hajó oldala mellett a tengerbe hajította. Nem sokkal ezután felrobbantak a hajó kazánjai, és már a merülés közben valószínűleg a hátsó lőszerraktár is. A Petropavlovszk két percen belül elsüllyedt. A többi hajóról lebocsátott, illetve a partról érkező mentőcsónakok gyorsan a helyszínre érkeztek, ennek ellenére csupán 58 túlélőt tudtak kimenteni a mindössze öt fokos, hideg vízből. A legénység többi 638 tagja, Makarov altengernaggyal, törzsének tisztjeivel, valamint a Makarov meghívására éppen a hajón tartózkodó neves orosz festőművésszel, Vaszilij Verescsaginnal együtt a Petropavlovszk-al merült el.
    Maga Makarov a katasztrófa pillanatában tisztjeivel együtt a hídon állt. Néhány túlélő látta, ahogy az első robbanás után a tengernagy térdre rogy, egyesek szerint azért, mert imádkozott, mások szerint azért, mert a repeszektől megsebesült. (Utóbbi verzió valószínűbb.) A közelben tartózkodó jelzőtiszt, Bocskov hadnagy, Makarov segítségére próbált sietni, azonban még mielőtt elérhette volna, felrobbantak a csatahajó kazánjai, és a nagy nyomással kiáramló gőz mindkettejüket a tengerbe söpörte. A már a vízben úszók közül néhányan látták, ahogy a tengernagy a hídról a vízbe zuhan, és azonnal odaúsztak, hogy segítsenek neki, azonban már nem találták meg. A sebesült, és a gőztől minden bizonnyal Bocskovhoz hasonlóan súlyos égési sérüléseket szenvedő tengernagy nem tudta magát fenntartani a vízen. Holttestét soha nem találták meg.
    Makarovval együtt törzsének tisztjei is szinte mindannyian odavesztek. A Petropavlovszk kapitánya, Nyikolaj Jakovlev, túlélte a katasztrófát, ám olyan súlyosan megsebesült, hogy kénytelenek voltak hazaküldeni Oroszországba. A törzsből volt egy másik túlélő is, Kirill Vlagyimirovics nagyherceg. A herceg a robbanás pillanatában közvetlenül Makarov mellett állt a hídon, ám csodával határos módon egyetlen karcolást sem szenvedett, csupán a köpenyét lyukasztotta ki egy repesz szilánk, s a helyszínre érkező csónakok sértetlenül halászták ki a vízből. (Az orosz tengerészek kommentárja: „Az arany elmerül, de a szar fennmarad a vízen.”)
    Fél órával a Petropavlovszk pusztulása után egyébként a másik orosz sorhajó, a Poltava is aknára futott, de szerencsésebben megúszta a dolgot, mint balvégzetű társa. 11 fokra megdőlve, de önerőből sikerült visszavergődnie Port Arthurba.
    Makarov halála és a Petropavlovszk pusztulása azonban teljesen demoralizálta az orosz flottát. Az egyetlen, valóban tehetséges tengernagy, akit Oroszország fel tudott mutatni, pótolhatatlannak bizonyult. Hozzá hasonló, karizmatikus vezetőt nem tudtak találni még egyet. Makarov tulajdonképpen sok szempontból a francia Suffren-hez hasonlított. Elődök és utódok nélküli zseni volt, egyetlen kivétel az általános középszerűségben. Róla is elmondható, amit Suffrenről szoktak mondani: „Nelson, ámde Hardy és Collingwood nélkül!”

A tengernagy emlékműve Kronstadtban.

    Makarov halála mély megdöbbenést váltott ki világszerte. Özvegyéhez sorra érkeztek a részvéttáviratok a világ minden tájáról, egyebek közt az Egyesült Államok elnökétől, Theodor Roosevelt-től. Még a japán kormány is kiadott egy közleményt, amelyben az elhunyt tengernagy tudományos érdemeit méltatták. (Ami persze, talán nem is egészen szándéktalanul, gúnynak hatott.)
    A tengernagy monumentális emlékművét 1913 július 24-én avatták fel a kronstadti Horgony téren, és sok más intézmény mellett a pétervári Tengerészeti Akadémia is felvette az ő nevét.

    A Port Arthur-i flotta a következő hónapokban a teljes passzivitásba vonult vissza, és nem mozdult akkor sem, amikor május ötödikén a japán Második Hadsereg Port Arthurtól 96 kilométerre partraszállt a Liaotung félszigeten. Öt nappal később a japánok elvágták a kikötőbe vezető vasútvonalat, és ezzel elvágták azt az anyaországtól. Ez volt a vég kezdete, s a körülzárt Port Arthurt a japán szárazföldi csapatok rövidesen ostromzár alá vették.


Forrásmunkák.

    Őszintén megvallva, nagyon alapos tanulmányokat nem tudtam végezni Sztyepan Oszipovics életútjáról, egyrészt a rendelkezésemre álló idő rövidsége miatt, másrészt pedig mert alig-alig lehet róla valamilyen nem orosz nyelvű anyagot találni. Sokat segített a "Dicussion of questions in Naval Tactics" angol kiadásának előszava -ennyi van csak meg a könyvből-, V. Plonszkij „A hajó története” című könyvének az adott korszakkal foglalkozó részei, és természetesen Sztyepanov "Port Arthur" című könyve is.
Ezen kívül az Internetről az engine.aviaport.ru weblap oldala, illetve a The russo-japanese war lapja, nem is beszélve természetesen az angol nyelvű Wikipédia cikkeiről. Így is elég szegényes anyaggal kellett gazdálkodnom, a tengernagy magánéletéről például, azon kívül, hogy nős ember volt, semmit sem sikerült megtudnom.
    Az orosz nevek adaptálása mindig problémás dolog. Én a legegyszerűbb megoldást tartva a legjobbnak, egyszerűen csak fonetikusan írtam át őket. Ez néha kicsit furcsán néz ki, például a Bocskov helyett talán jobb lett volna a Bochkov, de az ember legyen következetes.
    A dátumokat igyekeztem mindig a nálunk használatos Gergely naptár szerint megadni, ami megint okozhat némi kavarodást, hiszen Makarov születési éveként rendszerint 1848-at jelölik meg, viszont a mi időszámításunk szerint az már 1849-re esett.

(2009 december)


Jeno9-nek és hasonszőrű társainak pedig üzenem, azt nem veszem rossz néven, hogy egész fejezeteket másolnak át szó szerint az én írásaimból a saját Wikipédiás lapjaikra, elvégre a cikkeim nem jogvédettek, éppen azért, hogy terjeszteni lehessen őket. Azt azonban már nagyon vastag pofátlanságnak vagyok kénytelen minősíteni, hogy forrásmunkaként az angol Wikipédia oldalait adják meg!!!


Vissza.