Lützow
GPM 1/200

    A papírmakettekkel való megismerkedésemről a Rodney cikkben már írtam, és megemlítettem azt is, hogy a műfaj egyik legnagyobb vonzereje számomra az, hogy olyan korból, és olyan típusokat lehet papírban kapni, melyeket a megszállottan a második világháború körül keringő műanyagmakett-gyártók előttem ismeretlen okokból következetesen figyelmen kívül hagynak. Nagy léptékű -1/400, 1/350- műanyag makettben szinte semmi más nincs, kizárólag második világháborús hajók. (Leszámítva az orosz-japán háború néhány hajóját a Zvezda és a Hasegawa kínálatából.) A makettgyártók még az első világháború környékén épült hajókat is –Hood, Arizona, Nagato, Kongo, stb.- kizárólag a második világháborús állapotukban tartják érdemesnek elkészíteni. Pár éve nagy örömmel fogadtam a hírt, hogy az Academy 1/350-ben kiadja a Queen Elizabeth-et, méghozzá az eredeti, első világháborús formájában. A makett azóta meg is jelent, csak éppen mire eljutott a gyártósorokig -már mint Warspite-, második világháborús kivitel lett belőle, az akkor használatos dobozfelépítménnyel. Kétségtelen, hogy a gyártó részben a közhangulatnak engedett, hiszen bármennyire sajnálatos –számomra legalábbis-, tény, hogy a makettező-fórumokon általában meglehetősen fanyalogva fogadták az első világháborús kivitel tervét, és az volt az uralkodó vélemény, jobb lenne a második világháborús kinézetében kiadni a hajót. Ahogy az történt is. (A Trumpeter úgyszintén kiadta ezt az osztályt, ugyanebben a méretarányban, és -magától értetődően- ugyanebben a formájában.)
     A magam részéről a makettezők és a makettgyártók részéről egyaránt teljesen érthetetlennek tartom ezt a fantáziátlanságot. Jó, a második világháború a hajókat tekintve is óriási, kimeríthetetlen téma, de tényleg senkit nem érdekel semmi más? Ezek szerint úgy látszik, ezen a téren is különc vagyok, engem ugyanis a korábbi korszakok érdekelnek jobban. Főleg az első világháború, melyet 1/350-ben talán nem is képvisel más, csak a boldogult ICM több mint tíz évvel ezelőtt kiadott König osztályú hajói.
     Ezen a téren is a reveláció erejével hatott, amikor vagy öt-hat évvel ezelőtt az egyik magyaróvári kiállítás börzéjén felfedeztem a GPM papírmakettjeit. Akkoriban még ott is a második világháborús hajók voltak többségben, de a bőséges választékban már jó néhány korábbi egységet is meg lehetett találni. Azóta pedig úgy tűnik, végképp rácuppantak az első világháborús témára, legalábbis az újabban kiadott hajómakettjeik többsége, mint például a Szent István, Hindenburg, Seydlitz, ebből a korból származik.
     A Lützow régebbi kiadás, és tulajdonképpen ez volt az első papírmakett, amit megvettem. A nagy lépték ellenére baráti áron lehet ezekhez a hajókhoz hozzájutni, nagyjából 5-7 ezer forintokért. Ehhez persze a maximalistáknak nem árt hozzászámolni a feljavításhoz szükséges kellékeket, de ezt a tételt többnyire a műanyagmakettek esetében is figyelembe kell venni. Jómagam is kezdettől fogva egy erősen feljavított, újrafestett kivitelben gondolkodtam.
     A korábban már ismertetett okok miatt aztán első papírhajónak végül mégis inkább a Rodney-t választottam, ami után eredetileg vissza akartam térni egy időre a műanyagmakettekhez. Végül azonban arra a következtetésre jutottam, kár volna a papírhajtogatást akkor abbahagyni, amikor már éppen kezdtem belejönni, és talán célszerűbb volna tovább folytatni ezt a műfajt. A Rodney-nál úgyis kénytelen voltam rájönni arra, hogy egyszerű felépítésű hajó nincs, és ha a Rodney-val megbirkóztam valahogy, menni fog a Lützow is, melynek sok csónakjától, és tagolt felépítményétől erősen tartottam. A Rodney után tehát félretettem az eredetileg tervezett, és már meg is kezdett műanyag vitorlásmakettet, és helyette inkább leporoltam a már évek óta a szekrények tetején heverő Lützow füzetet.

Az eredeti hajó.

A Lützow a próbajáratain.

    A Lützow az első világháború előtti német hadihajó-építés talán legjobban sikerült darabja volt. A csatacirkáló koncepció német változata kezdettől fogva sokkal nagyobb hangsúlyt helyezett a védettségre, mint az angol, aminek fejében tudomásul vették a sebesség és a tűzerő terén tett kényszerű engedményeket. A német csatacirkálók angol társaiknál kisebb kaliberű, 280 és 305 mm-es főtüzérséggel, és valamivel kisebb, 26-28 csomós sebességgel készültek, ám páncélzatuk sokkalta erősebb volt, gyakorlatilag a csatahajókéval egyenértékű. Mindennek az eredménye az északi-tengeri ütközetekben aztán jól megmutatkozott.
     A német csatacirkálók evolúciója a Derfflinger osztályú hajókban érte el csúcspontját. A németek ezeken a hajókon szakítottak végleg a kedvezőtlen szárnytornyos elrendezéssel, és itt vezették be először az új 305 mm-es lövegeket. A négy ikerlövegtornyot a hajó középvonalában, „superimposed” elrendezésben építették be, és a süllyesztett tatfedélzetet mellőzve egyetlen, folyamatos főfedélzetet alkalmaztak.
     Az osztály második egységét, melyet a napóleoni háborúk híres porosz tábornokáról, Ludwig Adolf Wilhelm von Lützow-ról neveztek el, 1913 november 29-én bocsátották vízre a Schichau-Werft danzigi hajógyárában. A csatacirkálót 1915 augusztusában adták át a haditengerészetnek, ám a turbinák súlyos meghibásodásai miatt csak következő év márciusában csatlakozhatott ténylegesen is a flotta Első Felderítő Osztagához.
     A 210 méter hosszú, 29 méter széles, 26.600 tonna vízkiszorítású csatacirkáló 81 ezer lóerős hajtóművei 26,4 csomós sebesség elérését tették lehetővé. Fegyverzete a nyolc 305 mm-es ágyún kívül 14 darab 150 mm-es, és négy darab 88 mm-es lövegből, valamint négy darab 60 cm-es torpedóvető csőből állt. Páncélvastagsága a vízvonalon és a parancsnoki hídnál elérte a 300 mm-t, a lövegtornyoknál a 270 mm-t.
     A Lützow nem sokkal azután állt szolgálatba, hogy a német flottában vezetőcsere történt, és a korábbiaknál energikusabb és agresszívebb új flottaparancsnok, Reinhard Scheer altengernagy került a flotta élére. Scheer-nek sikerült a császár jóváhagyását is elnyernie terveihez, s szabadabb kezet kapva elődeinél, átmenetileg véget vetett a megelőző évben uralkodó tétlenségnek. Néhány héttel a Lützow szolgálatba állása után már sor is került a hajó első bevetésére, melynek során a többi csatacirkálóval együtt az angol partokat bombázta Lowestoft-nál és Yarmouth-nál. A csatacirkálók parancsnoka, Franz von Hipper ellentengernagy betegsége miatt a hadműveletben Friedrich Bödicker ellentengernagy vezette a Felderítő Osztagot. Miután a zászlóshajó, a Seydlitz, az angol partok közelében aknára futott, Bödicker a Lützow-ra helyezte át zászlaját. A német hajók április 25-én, igen rossz látási viszonyok között, a hajnali órákban kezdték meg a két kikötőváros lövetését –egyébként nem sok kárt okoztak-, majd miután tudomásukra jutott, hogy a Grand Fleet kifutott Scapa Flow-ból, visszavonultak a hazai kikötőkbe.
     Egy hónappal később, május 31-én a flotta ismét kifutott, ezúttal azzal a céllal, hogy a norvég partok közelében megpróbálják elfogni az északi angol konvojok valamelyikét, és az azt kísérő brit hadihajók elpusztításával csapást mérjenek a Royal Navy-re, csökkentve annak erejét. A német készülődésről azonban az angolok is értesültek, és teljes flottájukkal felvonultak az Északi-tengeren, hogy csapdába csalják, és megsemmisítsék a német csatacirkálókat. (A csatahajó-flotta kifutásáról nem voltak biztos értesüléseik, bár sejtették, hogy Scheer is elkíséri Hippert.)
     A két flotta május 31-én kora délután találkozott a Norvégiát és Dániát elválasztó tengerszoros, a Skagerrak vizein –az angolok az ütközetet a dán félszigetről, Jütlandról nevezték el-, és másnap hajnalig álltak harcban egymással. A nyilván jól ismert ütközet oroszlánrészét a két fél csatacirkálói vívták meg, és a küzdelem során a német csatacirkálók mindvégig határozott fölényben voltak angol társaikkal szemben. A németek egyetlen csatacirkálót vesztettek, a Lützow-ot, mely több találatot kapott, mint a csatában elsüllyedt három angol csatacirkáló összesen. (És nagyobb kaliberű ágyúktól.) A német hajó, melynek egyik sortüze végzett az angol Invincible csatacirkálóval, összesen 24 gránáttalálatot és egy torpedótalálatot kapott. A hajó megmentésért folytatott elkeseredett, hosszú küzdelem után a Lützow-ot végül másnap, kora hajnalban ürítették ki, amikor már több mint nyolcezer tonna víz ömlött a hajótestbe, és a csatacirkáló teljesen manőverképtelenné vált. A hajót végül a német torpedónaszádok két torpedója küldte a hullámsírba. 1100 fős legénységéből 115-en estek el.
     A Lützow két testvérhajója, a Derfflinger, és a csak 1917-ben szolgálatba állított Hindenburg, túlélte a háborút, és 1919 nyarán saját legénységük süllyesztette el őket Scapa Flow-nál, hogy ne kerüljenek az ellenség kezére. Az angolok a harmincas években mindkét csatacirkálót kiemelték és lebontották.

Kiváló 3D grafika a hajó felépítményeiről.

A makett.

    A Rodney-val szerzett, nem mindig kellemes tapasztalatok alapján a Lützow építésénél a korábbihoz képest több ponton változtattam. Először is a bordázat építésénél ezúttal mellőztem a rétegelt lemezeket, amik méregdrágák, és ezenkívül teljesen feleslegesek, mert a papírhajó csekély súlyát a karton is tökéletesen képes megtartani. Gerinclemeznek azért mégis valami erősebb anyagot akartam, így ezt 3 mm vastag PVC lemezből vágtam ki. A lemez 125 cm-es hosszúsága lehetővé tette, hogy a gerincet a három helyett egyetlen darabból vágjam ki. Az orr és tatrészen a vastag gerinclemezt természetesen V alakban ki kellett élezni. Utólag belegondolva egyébként még ez a PVC lemez is felesleges volt, gerincnek is elég lett volna a bordákhoz használt 0,5-1 mm vastag kartonanyag. (Amit a GPM választékából lehet megrendelni, bár én ezt is a móvári börzén vettem.) Úgyszintén a Rodney építéséből okulva a fedélzetek alá szintén ezt a 3 mm-es lemezt használtam alátétnek, hogy a bordák között a papír/karton ezúttal ne horpadjon be, és ne is púposodjon fel, tehát a fedélzetek sablonjai alapján kivágott PVC lapokra ragasztottam rá később a fedélzeteket. Ez az eljárás valóban működött, a szilárd alapra ragasztott papírfedélzetek szép egyenesek és sima felületűek lettek. Egyébként rövid ideig gondolkoztam rajta, hogy a nyomtatott papír helyett a fedélzeteket is házilag kéne elkészíteni, az Evergreen rovátkolt lemezeiből. Ettől azonban eltekintettem, egyrészt az Evergreen drágasága miatt, másrészt pedig mert a Lützow fedélzeteinek nyomtatása igazán kiválóan sikerült. Ebben a műfajban azóta is a Lützow fedélzete a legjobb, amit láttam. A színek nagyon élethűek, és már tapasztalt modellezők is kérdezték tőlem –igaz, csak fénykép alapján-, hogy tudtam ilyen jól megcsinálni a fedélzetek deszkázását. Hát az érdem ezúttal a GPMé.
     A fedélzet alapjának 3 mm-es vastagságát természetesen le kell számítani a bordákból, nehogy túl magas legyen a hajótest. A bordákat egyébként 1 mm vastag kartonlemezekből vágtam ki. Mint korábban, ezúttal is egyben vágtam ki őket, nem pedig az összeállítási útmutatóban javasolt módszer szerint külön elkészítve, és aztán utólag összeragasztva a vízvonal alatti és feletti részt. (Ezzel a bizarr összeállítással gondolom ezúttal is a vízvonalmodellek készítőinek akarnak a kedvében járni. Csak tudnám, hogy miért…) A rajz szerint a két részt egy nagyjából a vízvonalnál levő vízszintes lemez, afféle belső fedélzet kötötte volna össze. Ezt, mint szükségtelent, kispóroltam, helyette egy néhány centi szélességű hosszmerevítőt ragasztottam be a bordák kivágásaiba. Ez a merevítő 2 mm vastag balsafa lemezből készült.
     Mint látható, a hajótest vázszerkezete négyféle, különböző vastagságú és anyagú alkatrészekből készült. Utólag ezt is megbántam, ugyanis ezeket egymáshoz kellett igazítani, illesztgetni és farigcsálni, ami óhatatlanul kisebb-nagyobb méretezési hibákat eredményezett. Összességében véve a váz lényegesen jobb és pontosabb lett, mint a Rodney-n, de még mindig van mit tökéletesíteni. A következő hajómon az egyszerűbb munkamenet érdekében majd a teljes vázszerkezetet azonos vastagságú és anyagú lemezekből fogom készíteni, feltehetően 1 mm vastag kartonból, aminek a szilárdsága tökéletesen megfelel egy ilyen hajóhoz. (Pláne, hogy a hajó belsejét úgyis kifújom purhabbal.)
    

Valahogy így néz ki a modell vázszerkezete. Ez itt éppen nem az enyém, mert az építésnek erről a fázisáról készült képek elvesztek. Ezt a képet az egyik netes fórumról szedtem le. Ez a makett amúgy Jürgen Düll munkája.
A vázszerkezet elkészítése után a hajótest vízvonal alatti részének lemezelése következett. Alighanem ez a papírhajók legneuralgikusabb pontja, a bonyolult görbületű hajófenék vonalvezetését ugyanis szinte lehetetlen a merev, nagydarab kartonlemezekkel követni. Persze csak szinte lehetetlen, ugyanis láttam már tökéletesen elkészített hajótestet is. Ez azonban mindenképpen nagy bűvészmutatvány. A papírmakettek mindegyikénél szép nagy lemezekből kell elkészíteni a fenék borítását, méghozzá elég érdekes módon, a lemezeket két borda között a gerinctől a vízvonalon levő hosszmerevítőig felragasztva. Ezzel az eljárással, még ha szépen is sikerül, a lemezek akkor sem fogják rendesen követni a hajófenék valós, hosszanti görbületeit, hanem a bordák függőleges görbületéhez fognak igazodni. Ránézésre ez persze csak a nagyon szakértőknek fog feltűnni. Igazából nagyobb baj, hogy a bordákra nem nagyon lehet úgy ráragasztani a fenéklemezeket, hogy az illesztéseknél ne törjenek meg. Nekem legalábbis ez még nem sikerült. Eleve úgy is gondoltam, több rétegből fogom készíteni ezt a részt, és az első réteg csak alapként fog szolgálni, de mint később kiderült, a második rétegben felragasztott papírlemezek is követték az első réteg vonalait, és annak hibáit. Később, a vastag ragasztás és a tömítgetések ellenére, a második réteg papírral is csak alig valamit sikerült javítani az első réteg hibáin. Legközelebb mellőzni fogom ezeket a lemezeket is, és a vízvonal alatt a hagyományos, hosszirányban felrakott palánkokkal fogom majd borítani a következő hajómat. (Ha egyszer majd eljutok odáig.)
     A fenéklemezek felrakása után nekiálltam kifújni a hajótest belsejét a purhabbal. A Rodney építésekor ettől nagyon óvtak, mondván, a purhab szét fogja nyomni a hajótestet. Óvatosan adagolva a bevitt mennyiséget azonban semmi baj nem történt, a hab szépen kimerevítette és kitöltötte a hajótest vázszerkezetét, és valamelyest még a fedélzetet és az oldallemezeket is alátámasztotta. Ezen felbuzdulva ezúttal is így jártam el, és kifújtam a hajótest belsejét a habbal. A hab most sem nyomta ki a hajótest lemezelését. Hanem beszívta.
     Máig nem értem pontosan mi történt, de a vízvonal alatt már felrakott lemezeket a hab néhány nap múlva három-négy helyen is úgy beszívta, mintha torpedó vagy aknarobbanás horpasztotta volna be a hajótestet. Jobb ötlet híján azt feltételezem, a hab ezeken a helyeken nem érte el a lemezeket, s kettejük között üres tér keletkezett, melyből a hab száradása valahogy kiszívta a levegőt, s a vákuum behorpasztotta a papírlemezeket. Legalábbis jobb elképzelésem nincs. Akárhogy is történt, a vízvonal alatti rész amúgy sem tökéletes formáján most még három-négy hatalmas, mély horpadás is éktelenkedett. Borzadály. A horpadások helyein természetesen azonnal kilyukasztottam a lemezeket, hogy levegő jusson be alájuk, és ne mélyüljenek tovább az árkok. Ezután a besüppedt részekre több rétegben tömítőanyagot vittem fel, többnyire Neoflex-et. Ezekkel sikerült úgy-ahogy kitöltenem a horpadásokat, amiket aztán majd a következő réteg papír fedett el véglegesen. (Fényképekkel sajnos nem tudom illusztrálni az esetet, mert az építés első szakaszáról készült képek nyomtalanul eltűntek valahol számítógépem fájlrendszerének sötét mélyén.)
     A purhabbal ezúttal egy másik területen is voltak problémáim. Miután a hajótestet kitöltöttem a habbal, azonnal ráragasztottam a váz tetejére a PVC lemezből kiszabott fedélzetet, úgy okoskodván, a friss hab majd rátapad a lemez aljára is, és ezzel tényleg szoros egységbe lesz forrasztva a bordázat és a fedélzet. Hát ezt a fedélzetet nyomta fel a purhab. Nehezéknek pedig a befőtt készletek jelentős részét rápakoltam a fedélzetre, a hab mégis felpúposította azt, nagyjából a fedélzet első harmadánál. Szerencsére ezt a gikszert még idejében észrevettem, és a szóban forgó terület alól kikotortam a még meg nem kötött hab felesleges részét, idejében orvosolva ezzel a problémát. A fedélzet végül is szép sima lett, csak ha végighúztam rajta a kezemet, akkor lehetett érezni, hogy egészen enyhe, alig észrevehető kis domborulat maradt benne, de szerencsére a későbbi felépítmények alatt, melyek aztán teljesen el is takarták ezt a területet.
     Miután a hajótesten és a fedélzeten helyreállítottam a purhab által okozott sérüléseket, felragasztottam a hajótest vízvonal feletti részére is az oldallemezeket, illetve a fedélzet alaplemezére a papírfedélzetet. A horgonylánc nyílásokat természetesen még a felragasztás előtt kivágtam a PVCből és a papírból is. Bár a rajzokon általában nem látható, de a korabeli képeken több helyen is jól megfigyelhető, hogy a fedélzet legelső része, közvetlenül a hajó orr részén, ahol az elülső lobogórúd van elhelyezve, valamiért kissé le van süllyesztve. Fogalmam sincs, ennek mi a jelentősége, de ennek megfelelően én is levágtam a PVC lemez első néhány milliméterét, és a lobogórudat a fedélzet többi részéhez képest 3 mm-el lejjebb helyeztem el.
     Ahol a hajó oldalán a páncéllemezek, vastagságuk miatt, kiugrottak a hajótest síkjából, vastagabb kartonpapírból egy plusz réteget ragasztottam a papíralkatrészek alá. (A papírból kivágott elemeket talán kissé különös alkatrésznek nevezni, de jobb ötletem nincs rájuk.) Még az oldallemezek felragasztása előtt rájuk ragasztottam a Tom’s Modelworks maratásából az ablakkereteket, illetve a rézdrót darabkákból készített hágcsó imitációkat. A GPMnek a Lützow-hoz készített maratásából később felkerültek a hajó oldalára a névtáblák, címerek, a torpedóvédő hálók tartórúdjainak alsó rögzítőlemezei, illetve ezek köteleinek vezetésére néhány házilag készített kötélgyűrű.
     A GPM maratások unikális tulajdonsága, hogy egyáltalán semmilyen összeállítási útmutatót nem mellékelnek hozzájuk, a dolgozó kizárólag az alkatrészek –egyébként elég hiányos- számozására van utalva. Ez nem mindig elég a sikerhez, sok esetben komoly fejtörést okozott, tulajdonképpen mi hová is való? Nem igazán találtam ésszerűnek a maratott alkatrészek kínálatát sem. Szerintem ötletszerűen egy csomó dolgot elkészítettek maratásból, ami teljesen felesleges, mert papírból is jól meg lehet csinálni, és ugyanakkor kihagytak sok másikat, amik viszont szinte kiáltanak a maratás után.
     A hajótest vízvonal feletti része ezúttal egész jól sikerült, legalábbis jobb lett, mint a Rodney esetében. Igyekeztem elkerülni, hogy a lemezeket a felragasztásnál ösztönösen megpróbáljam rányomni a bordákra, mivel ez csak azt eredményezte volna, hogy a bordák mellett behorpad a papír. Csak a fedélzet alaplemezének a szélére, és a vízvonalnál levő hosszmerevítőre nyomtam rá finoman a papírt, a bordáknál csak bíztam benne, hogy az érintkezési felületeken a papír nyomás nélkül is megragad. A végeredmény, mint írtam, egész tűrhető is lett, az orr és a tatrészen, a két oldal illeszkedésénél is csak minimális tömítésre volt szükség.
     Ezután következett a hajófenék borításának a második rétege. Hosszú órákat töltöttem el azzal, hogy megpróbáltam csomagolóanyagokból kivágott plexilemezekből felragasztani ezt a második réteget, abban bízva, hogy a plexi nem követi majd az első réteg egyenetlenségeit, és szép sima felületet fog eredményezni. Jó ideig eltartott, mire munkám tapasztalatai alapján kénytelen-kelletlen levontam az elkerülhetetlen következtetést, a viszonylag vastag és merev plexilemezek nem képesek követni a hajófenék görbületeit. Visszabontottam az egészet, ami könnyen ment, mert mint kiderült, a plexit a ragasztó sem fogta meg rendesen, és ismét nekiálltam a ragasztgatásnak, ezúttal már rajzlapokból kivágott csíkokból.
     Az elgondolás az volt, hogy az alsó réteg kartonlemezeire hosszirányban felrakott papírcsíkokat fogok felragasztani, hogy ezzel is imitáljam az eredeti lemezelést. Miután nem találtam rajzokat, melyekből meg lehetett volna állapítani az eredeti lemezek méretét, találomra vágtam ki a csíkokat, nagyjából egy centi szélességben és tíz centi hosszúságban. A lényeg úgyis csak az volt, hogy a lemezosztások látszódjanak. Hasonló módon jártam el a Rodney-nál is. Ezzel csak az volt a baj, hogy mindehhez egy sima alapréteg kellett volna, amire jól rá lehet fektetni ezeket a csíkokat. Itt viszont az elég hepehupásra sikeredett alsó réteg hol kidomborodott a hajótest síkjából, hol meg behorpadt, a levegőben lógva hagyva a föléje ragasztott második réteget. Következésképpen a második réteg csíkjait nem sikerült pontosan egymás mellé fektetni. A hézagok elsőre nem tűntek vészesnek, csak festés után, akkor viszont annál inkább. Ami korábban alig látható, vonalnyi kis hézagnak tűnt, arról most kiderült, hogy Grand Canyon méretű szakadék. Ekkor viszont már nem tudtam velük csinálni semmit.
     A hajófenék borításának második rétege után rájuk ragasztottam a torpedóvető nyílásokat -az ajtók zsanérjait két rétegben ragasztottam fel, hogy kiemelkedjenek a felületből-, a lengéscsillapító bordákat, a tengelynadrágokat és csavarbakokat.

A tatrész a végleges borítással, még a festés előtt.

    Azt hittem, a neheze ezzel meg is van, de természetesen ezúttal is tévedtem. A feltekert torpedóvédő hálókat a főfedélzet peremén tárolták, egy a víz fölé kiugró, nagyjából az A lövegtoronytól a D toronyig érő, hosszú erkélyszerűségen. Ezt az erkélyt magát nem volt nehéz megcsinálni, egy a fedélzet oldalára ragasztott vastagabb dróthoz illesztettem hozzá. A külső peremre szintén drótból egy szegélyt ragasztottam. A baj csak az volt, hogy ezt az erkélyt alulról több száz kis tartórúd támasztotta alá. Természetesen voltam olyan jó hülye, hogy ezeket is megcsináltam, jól tudván, hogy soha senki nem fog alánézni, megvannak e. Ezeket a tartórudakat először vékony sztirolcsíkokból próbáltam megcsinálni, de nem ragadtak jól a papírhoz, állandóan leestek, és nem is néztek ki jól. Végül, mint rendesen, ezúttal is maradtam az univerzális rézdrótnál.
     A drótokat még felrakás előtt, egyenként kellett méretre vágni, mert ha felragasztás után próbáltam lecsippenteni belőlük a felesleget, a rázkódástól lepotyogtak. Soha nem álltam még ilyen közel ahhoz, hogy egy készülő modellt falhoz vágjak. Komolyan gondolkoztam rajta, hagyom a fenébe a Lützow-ot, és inkább nekiállok valami jó kis pihentető műanyaghajónak. A katalógusok átböngészése után azonban megint csak rá kellett jönnöm, pihentető kis műanyaghajó nem nagyon van, és az új 350-es hajók ára kiegészítőkkel együtt manapság már lassan a 100 ezres árcédula felé közelít –forintban-, elkészítésük pedig megint évekbe telik. Úgyhogy ha egy ilyennek nekiállok, a Lützow jó eséllyel örökre befejezetlen marad. Így aztán folytattam a reménytelennek látszó küzdelmet.
     A támasztékok végül nagy keservesen a helyükre kerültek, de a következő munkafázis megint egy rémálomnak ígérkezett. A hálótartó rudakat egy kampóval akasztották be a hajó oldalán levő tartólemezek gyűrűibe, és most ezeket a gyűrűket kellett valahogy megcsinálnom. Már arra is gondoltam, hogy hagyom őket a fenébe, és a rudakat egyszerűen csak odaragasztom a hajó oldalára, amikor szinte véletlenül észrevettem, hogy ezeket a gyűrűket mellékelik a Lützowhoz való maratott készletben. Használati utasítás és elhelyezési rajz hiányában addig ez fel sem tűnt az alkatrészek sokaságában. Így már persze sokkal egyszerűbb volt minden, gyorsan és különösebb nehézségek nélkül a helyükre kerültek ezek is.
     A most már többé-kevésbé kész hajótestet ezután lealapoztam rozsdaszínű festékkel. Ekkor ütköztek ki igazán a hajófenék lemezeinek hibái, a lemezosztások között levő nagy hézagok. Ezeket próbáltam tömítéssel eltüntetni, de csekély sikerrel, hiszen a tömítőanyaggal eleve nagyon óvatosan kellett bánnom, mivel a papírról nem lehetett volna annak tönkretétele nélkül lecsiszolni a felesleget. A horpadásokat sem sikerült maradéktalanul eltüntetni, és jó néhány helyen kiütköztek a bordák is. Valamivel így is jobb lett, mint a Rodney, de azért ez így még mindig nagyon távol van nemcsak a tökéletestől, hanem az elfogadhatótól is. Hogy valamelyest mentsem a menthetőt, úgy határoztam, a füzet címlapján látható nagy tartóállványt fogok készíteni majd a hajóhoz, hogy a lehető legtöbbet kitakarjak vele a vízvonal alatti részekből.
     Elvileg most festenem kellett volna a hajótestet, de mivel éppen nem volt készleten megfelelő festék, inkább továbbépítettem a hajót, és rátértem a felépítményekre. Megcsináltam a barbettákat, és belekezdtem a 15 cm-es ágyúk kazamatasorának elkészítésébe. Elvileg ezt egyetlen darabból kellene megcsinálni, azonban én lehetetlen vállalkozásnak találtam, hogy egyetlen papírcsíkból hajlítsam meg és ragasszam fel ezt a sok helyen megtört oldalfalat. Így ezt az alkatrészt darabokra vagdaltam, és nagyjából minden ágyúállást külön csináltam meg. Az illesztéseknél persze óhatatlanul kisebb-nagyobb hézagok keletkeztek, amiket próbáltam eltömíteni, mérsékelt sikerrel. Az ágyúk talapzataira természetesen ezúttal is a GPM külön megvásárolható fém ágyúcsövei kerültek, mivel a lövegcsövek papírból való kihajtogatását abszurd ötletnek tartom. Az ágyúcsövek méretre nagyjából pontosak, alakra viszont a megszokott módon nem, de ezt a kutya se fogja észrevenni, legfeljebb csak az, aki erről a hajóról írta a nagydoktori disszertációját. Vele meg még nem találkoztam.
    

A kész hajótest, és az épülő felépítmények.
Igazából a GPMtől elég felesleges dolog a teljes ágyúcsövet elkészíteni, hiszen a teljes hossznak alig fele lógott csak ki a kazamaták lőrésein. Ez egyebek között azzal jár, hogy az ágyúcsövet annyira hátra kell húzni, hogy annak belső fele nem fér el az ide adott kerek tornyokban. Ezek hátsó felét tehát ki kellett vágni, az alsó lemezt pedig megtoldani, hogy a csövek fadarabokra erősített végét erre ragasszam rá. A 15 cm-es ágyúcsövek végül 18 mm-re érnek ki a kazamaták lőrésein, ami talán még mindig sok egy kicsit, de azért így már arányosan néznek ki.
     Az oldalfalakon néhány ajtónyílást ismét kivágtam, hogy a látvány végett pár ajtót ezúttal is nyitva hagyjak. Ezeket elvileg meg lehetne csinálni papírból is, de úgy gondolom, sokkal jobban néznek ki maratásból elkészítve. A GPM saját maratásában ezek persze nincsenek benn, rajtuk kívül pedig 1/200 méretarányban alig valaki ad ki hajókhoz való maratásokat, és többnyire ezek is kimerülnek a korlát és hágcsó készletekben. Tulajdonképpen az egyetlen kivétel a Tom’s Modelworks, amely több mint 20 darab, 1/192-1/200 méretarányú maratást gyárt különféle hajókhoz. Szinte mindet amerikai és japán hajókhoz, de a készletek többségét máshol is fel lehet használni. A Lützow-hoz például a japán hajókhoz gyártott ajtókat és egyéb nyílászárókat használtam fel, ezek ugyanis méretre és formára szinte teljesen ugyanolyak, mint amilyeneket a német hadihajókon használtak ebben az időben.
     Helyére illesztettem a csónakfedélzetet is, azonban a nagy lendületben ezúttal valahogy megfeledkeztem arról, hogy ez alá is szükség volna egy szilárd tartást biztosító alaplemezre. Hiába ragasztottam be alája a mellékelt kereszttartókon kívül még plusz válaszfalakat is, a köztük levő helyeken a fedélzet több helyen is besüppedt kissé.
     Tovább haladva felfelé elkészítettem a felépítmény nagyobb darabjait is. Sok helyen kinyitottam az ajtókat, az ablakokra pedig természetesen itt is mindenhol felragasztottam a maratott ablakkereteket. A parancsnoki híd felépítményeit, ahol nagy, négyzet alakú ablakok sora található, az eredeti papíralkatrészek alapján kivágott plexilemezekből készítettem el. Az ablakok helyét maszkoló szalagból kivágott kis kockákkal kitakartam, majd a lemezeket lefestettem. Száradás után a takarásokat eltávolítva a festetlen részek elég jó imitálták az ablaksorokat. Az ablakok száma nem mindenhol stimmel pontosan, de összességében véve jól néznek ki. Mindezt természetesen még az alkatrészek beragasztása előtt kellett elvégezni, hiszen a helyére ragasztva már nem fértem volna hozzájuk. Később, a végleges festés előtt, az ablaksorokat egyetlen maszkolócsíkkal, egyben takartam ki. A fedélzetek alá ezúttal már sehol nem mulasztottam el kartonból vagy sztirollemezből kivágott alapot ragasztani. A híd felső fedélzetei alatt található tartóoszlopokat drótkeféből kivágott acéldrótokból készítettem el.
     A kéményekkel igen sok bajom volt. Hajtogatás közben a karton állandóan meggyűrődött és behorpadt, a kémény pedig megcsavarodott, és sehogy nem akarta a formáját kiadni. Az elülső kéménynek van egyszerűbb alakja, de mégis ezzel volt a több gond, csak háromszori nekifutásra, több réteg papír felragasztása után sikerült elfogadhatóan megcsinálni. (Ezúttal is nagyon jól jött, hogy a kivágós füzet minden oldaláról két fénymásolatot készítettem, amiket utóbb tartalék alkatrészként nagyon jól tudtam hasznosítani.) A kémények tetejére a belső szikrafogó rácsot szitaszövetből vágtam ki és ragasztottam be, s csak utóbb kaptam észbe, hogy ezeket a rácsokat a maratásban is mellékelik. A kémények oldalaira a hágcsókat szintén maratásból készítettem.
     A kémények oldalain több sorban körbefutó kapaszkodókat szintén mellékelik a GPM maratásában, azonban ezek felragasztását rövid kísérletezgetés után végül mellőztem. A hajszálvékony maratott alkatrészeket szerintem lehetetlen megfelelő formájúra hajlítgatni, és nincs is rajtuk olyan felület, melynél fogva a helyükre lehetne ragasztani őket. A nagyon lágy réz helyett ezúttal talán célszerűbb lett volna ezeket inkább acélból maratni. Végül itt is maradtam a lehető legegyszerűbb megoldásnál, és a kapaszkodók helyén egyszerűen csak egy drótot ragasztottam körbe a kéményekre. Felragasztottam az első kéményre oldalt a két erkélyt, meg a szirénához vezető, drótból hajlítgatott gőzcsövet is. A kémények tetejére a felső rácsok a fotómaratások keretéből készültek, valamelyest egyszerűsített kivitelben.
     A felépítményeken sajnos igen nagy számban található szellőzőnyílásokat kivágtam a papírból, és helyükre szitaszövetet ragasztottam, hogy ezzel imitáljam a szellőzők rácsozatát. Elkészítettem a 305 mm-es ágyúk szerencsére elég egyszerű, szögletes formájú lövegtornyait is. A tetőlemezeken ezúttal is körzőheggyel benyomkodva próbáltam utánozni a szegecselést. A csövek természetesen itt is a GPM fém ágyúcsövei, amiknek adtam egy enyhe kis csőemelkedést. A tornyokkal szerencsére nem volt sok gond, a lemezek egész jól illeszkedtek, csak kevés tömítgetésre volt szükség itt-ott. A homloklemezekre Aber maratásból kerültek fel a hágcsók, a tornyok hátsó részén levő ajtókat pedig egyszerűen csak papírból kivágva ragasztottam rá a hátsó lemezekre.
    
A test, és a főbb felépítmények az első alapozófestés után.
Eredetileg azt terveztem, a festéshez a White Ensign Models festékeit használom, melyek -a cég reklámja szerint legalábbis- autentikus megfelelői a korabeli német hajókon használt színeknek. Meg is próbáltam a neten a rendelést, azonban a rendszer valahogy nem fogadta el a kártyámat, amivel pedig addig –és azóta- nem volt semmi gondom. Néhány sikertelen próbálkozás után végül feladtam a kísérletezgetést. Ha ennyire válogatósak, ott egye meg a fene az autentikus festékeiket. WEM festékek helyett inkább a kiállítások börzéin vagy a makettboltokban idehaza is kapható szimpla makettfestékeket választottam, ezek között próbálván megtalálni a megfelelő árnyalatokat.
     Alapvetően háromfajta festékre volt szükség, a vízvonal alatti rész vörösére, valamint kétféle szürkére a vízvonal feletti részekhez. A hajótestet ugyanis sötétebb, a felépítményeket világosabb szürkére festették. (Ezen kívül eleinte bíztam benne, a szürke festést feldobandó, talán vörösre tudom festeni a hátsó kéményt, ezt a festést ugyanis megkülönböztető jelzésként gyakran alkalmazták a korabeli német hajókon. A források alapján azonban sajnos úgy tűnik, csak a háború második felében. A Lützow-ról egyetlen képet nem találtam, ahol a hátsó kémény ne szürke lett volna. Csak a Derfflingerről találtam olyan, 1917-ből származó fényképet, melyen a hátsó kémény vörösre volt festve.) A hajófenék festéséhez Humbrol 100 festéket használtam, amihez kevertem egy kis 70-eset is, mert önmagában túl világosnak és narancsszínűnek találtam. A hajótest a vízvonal felett Revell 57-es sötétszürkével, a felépítmények pedig a világosabb árnyalatú Revell 374-essel lettek befestve.
     Ezúttal először a fekete vízvonalcsíkot festettem fel a hajótestre, aztán a fenék, majd a hajótest felső része következett. Ezekkel nem is volt semmi különösebb gond, a bonyolultabb munka felépítmények festése volt. A probléma nagyját főleg a fedélzetek kitakarása jelentette. Ezeket végül a fénymásolt lapokból kivágott fedélzetekkel takartam le, amiket a hajótest széleinél Tixóval ragasztottam rá a fedélzetekre. A hézagokat szintén Tixóval, illetve folyékony maszkolóval takartam el. Külön figyelni kellett a felépítményeken, a plexi alkatrészeken levő ablakok kitakarására is. A parancsnoki híd környékén a felső fedélzeteket, illetve a lövegtornyok sötétszürke tetőlemezeit a fehér gyűrűkkel, a főfedélzetekhez hasonlóan szintén meg akartam tartani eredeti formájában, a nyomtatott színekkel. A fedélzeteket tehát szerencsére egyáltalán nem kellett festenem.
     Az alapos előkészületek után maga a festés már szinte csak pár percig tartott, és egész tűrhető végeredménnyel zárult. A maszkolás jól sikerült, csupán a felső fedélzetek és a toronytetők sötétszürkéje károsodott néhány helyen, ahol a világosszürke festék valahogy rászóródott. Ezeket a részeket némi gondolkozás után ecsettel vékonyan áthúztam a Testors feketésszürke festékével, vigyázva persze arra, hogy a toronytetők fehér gyűrűi épek maradjanak. (A szóban forgó Testors festék, amit csak javítgatásokra használok nagy ritkán, még modellező pályafutásom elejéről származik, és van már legalább 15 éves. Ennek ellenére még mindig jól használható. Ezt csinálja utána bármelyik Humbrol festék!)
     A kitakarások eltávolításánál ezúttal is a folyékony maszkoló okozott kisebb gondokat, ami megint nagyon ragaszkodónak bizonyult. Sok helyen most is négyzetmilliméterenként kellett lekapargatni a fedélzetről, s szerencse, hogy a papírban végül nem csinált károkat. A kész festésen néhány helyen kellett csak igazgatni, majd ecsettel feketére festettem a kémények tetejét, a hajó orrán a címereket sárgára –valószínűtlennek találtam, hogy ezek tényleg aranyozva lettek volna-, a taton a névtáblákat pedig fehérre. A betűket feketével szárazecsetelve emeltem ki rajtuk.
     Ezután Testors matt lakkal fújtam át az egész hajót. A plexiablakokat természetesen most is kitakartam, a matt lakk ugyanis az átlátszó alkatrészeken egy homályos lepedéket képez. A felépítményen és a hajótesten a többi ablakot ezután fényes sötétszürkével festettem. A hajó főbb részei ezzel lényegében készen is voltak. Persze tudtam, hogy a munka neheze, a sok száz kisebb-nagyobb részlet kidolgozása még hátra van, de a Lützow ebben a formájában most nagyon impozáns látványt nyújtott. Elégedetten dőltem hátra, és az építés során most először éreztem úgy, hogy megéri ezzel a hajóval kínlódni.

A Lützow festés után, részletezés előtt.

    Egy hosszú kihagyás után a felépítmények részletezésével folytattam a hajó építését. A szellőzők takarólemezeit ragasztottam fel először. A javasolt két réteg papír helyett én csak egyetlen lapból vágtam ki ezeket, így sokkal könnyebb méretre vágni őket, és a vastagságuk ide így is jól megfelel. A csónakfedélzeten megcsináltam öt nagyobb fedélzeti házat, négy szellőzőt és egy nagy világítóablakot. A szellőzőket ezúttal már nem vágtam ki a papírból, hogy szitaszövettel helyettesítsem őket, hanem egyszerűen csak egy sűrűbb függönyanyagot ragasztottam rájuk, hogy ezzel imitáljam a rácsozatot. A csónakok később úgyis szinte teljesen eltakarják őket. A világítóablakok kereteit, itt is és a későbbiekben is, megfelelő méretű maratott létrákból készítettem, az ablakokat itt is fényes sötétszürkével festettem. Sorban egymás után így kerültek fel a fedélzetekre a hasonlóképpen elkészített fedélzeti házak, világítóablakok.
     A legnagyobb munka a nyolc fényszóró elkészítése volt, melyeket természetesen nem papírból készítettem, mert ezeket úgy kivágni és elkészíteni, ahogy a rajzon ábrázolják, szerintem teljes képtelenség. A talapzatot végül egymásra ragasztott, bőrlyukasztóval kivágott papírkorongokból, az állványzatot pedig sztirolcsíkokból készítettem el. Maguk a fényszórók egy megfelelő átmérőjű fapálcából kivágott hengerekből készültek, melyekre ráragasztottam az eredeti papíralkatrészeket. A fényszórók elülső rácsozatát a maratás szerencsére szintén adja.
     A felépítmények felső részein a korlátokat nagyrészt a GPM lézervágott papírkorlátaiból készítettem, amik sokkal olcsóbbak a maratott korlátoknál. Mivel a korlátokat itt nagyrészt papírzsebkendőből készült ponyvával borítottam –mivel rendszerint az eredeti hajón is ilyen volt-, úgy véltem, ide felesleges a nagyon szép, de meglehetősen drága maratott korlátokat pazarolni. A papírkorlátok végül jól működtek, de ezeket is ajánlatos még a felrakás előtt méretre vágni, és valamilyen sablonon a megfelelő formájúra hajlítgatni, mert felragasztás közben hajlítani őket a fedélzetekhez igen keserves munka, és rendszerint nem is ad jó végeredményt. A lépcsők és hágcsók részben a Lützow-hoz készült GPM fotómaratásból, részben az Aber készleteiből kerültek fel a hajóra. A világosbarnára festett papírzsebkendőből kivágott csíkokat, amik a ponyvát jelképezik, bőven adagolt Technokollal ragasztottam fel a korlátokra.
     Ekkortájt került helyére a két, sasliknyársból készült árboctő, és a tetejükre az árbockosarak. Elkészítettem a csónakfedélzet összes szerelvényét is, eredeti alkatrészekből, maratásból, és mindenféle maradék anyagokból.
    

A parancsnoki híd, és a két kémény.
Ezután következett az építésnek az a fázisa, amit eleve az egyik legnehezebb ügynek tartottam, a csónakok elkészítése. A Rodney-val szerzett tapasztalatok után már volt fogalmam róla, milyen nehéz művelet ez, és erősen tartottam a Lützow nagyszámú, összesen 13 darab csónakjától. Az egyik legnagyobb baj ezekkel is az, hogy nem adnak hozzájuk bordákat. A csónakok testét egyetlen lemezből kell kihajtogatni, amit akárhogy gyűr és hajlít is az ember, mindenhogyan csak egy V profilú testet kap, ami nem igazán élethű. Ráadásul, ha nem evezős csónakról van szó, ott van a csónak felépítménye is, amit egészen apró kis darabokból kell összeragasztgatni, ami óhatatlanul sok illesztési hézaggal jár együtt, melyek eltüntetése reménytelen feladat. Ugyanígy a csónakok testén se lehet észrevétlenné tenni az illesztéseket. Papírból ezeket a csónakokat szerintem nem nagyon lehet rendesen megcsinálni. Legközelebb talán megpróbálom kifaragni őket valamiből.
     Még a nagyobb evezős csónakok viszonylag tűrhetően néznek ki, mert bár a csónaktestek itt is elég gyengén sikerültek, de legalább felépítményeik nincsenek. Az evezőpadokat egyenként kivágva ragasztgattam be a helyükre, ami nem túl nehéz, de igen időigényes művelet.
     A többi, motoros bárka még macerásabb volt a sok kis alkatrész miatt. A gyári papíralkatrészek mellett több alkatrészt mellékelnek a csónakokhoz a maratásban is –többnyire szerintem feleslegesen-, és ezeken kívül, akárcsak magán a hajón, a csónakokon is folytattam az eklektikus építést, vagyis felhasználtam mindent, ami használhatónak tűnt. A kémények például sasliknyársból, a helyzetjelző lámpák Evergreen szálakból, az evezők a végeken ellapított rézdrótokból, az ablakok pedig valamilyen, eredetileg isten tudja hová való, maradék maratás alkatrészeiből készültek. A csónakokhoz a maratás adja a hajócsavarokat is, ezek azonban olyan kicsik, hogy még csipesszel is alig tudtam megfogni őket. Értelemszerűen a ragasztási felületük is nagyon kicsi, aminek köszönhetően aztán az első kis koccanásra leestek a helyükről. Úgyhogy végül csak a két szélső csónaknál ragasztottam fel őket, szép nagy kupac ragasztókkal, a többi csónakot ezek úgyis takarják, nem lehet látni, rajtuk van e a csavar, vagy sem. A legocsmányabbra sikeredett csónakot legbelülre raktam, és a papírzsebkendőből készült ponyvával le is takartam. A többiek úgy-ahogy elfogadhatóra sikerültek. Mivel félig-meddig többnyire takarják egymást, szerencsére sikerült úgy elhelyeznem őket, hogy mindegyiknek a jobban sikerült oldala látszódjon.
    
Csónakok és csónakdaruk.
A 13 csónakkal elpiszmogtam több mint egy hónapig. Utána nekiálltam az árbocozat felső, vékonyabb részeinek, amiket különböző vastagságú drótokból ragasztgattam össze. Az árbocok merevítő kötelei 0,2 mm vastag cérnából, a kötélzet többi része pedig kisebb részben horgászdamilból, nagyobb részt pedig az egy egyik börzén lengyel árusoktól vásárolt rugalmas nylon szálból készült. Nem tudom, ez utóbbi milyen anyag és ki gyártja, de nagyon használhatónak találtam. Remekül nyúlik, jól ragad, és csak kis mértékben feszül, úgyhogy még a vékony rézdrótokat sem görbítette el. Egy fél délután kész volt vele az előárboc erősen leegyszerűsített, de egyszerűnek még így sem mondható kötélzete. Aztán amikor utolsó lépésként igazítani akartam még egy kicsit az X alakú rudakon, az egész letört az árbocról. Az ezúttal is mérhetetlenül szar pillanatragasztó szokás szerint az első kis feszítésre megadta magát. A helyzetet a nylonból készült kötélzet mentette meg, ami az X rudakat a ragasztás csődje után is a helyükön tartotta. Így nem kellett újra szétszedni az egészet, csak újra az árbochoz illeszteni, és egy nagy kupac ragasztóval rögzíteni a rudakat. A rugalmas szálak megőrizték feszességüket, a köteleket nem kellett cserélni.
     Mindez pontról pontra megismétlődött a főárboc készítésekor is. Amikor a kötélzet felrakása után megpróbáltam a rudakon igazítani, itt is ugyanúgy letört az X rudazat. Vadul átkoztam a pillanatragasztóként kapható különös váladékot, amiből ezúttal is egy ronda nagy kupacot nyomtam oda a rudazat tövéhez, hogy valahogy képes legyen megtartani a vékony acéldrótból készült rudak nyilván több milligrammos, irtóztató súlyát.
     Újabb öröm volt, amikor az addig remekül funkcionáló nylonszál beleszakadt a tekercsbe. Egész egyszerűen képtelen voltam megtalálni a szál végét, vagy egy új szálat húzni ki a tekercsből. A tekercsen egy összefüggő, szinte tömör műanyagfelület maradt, amit képtelen voltam megbontani. A kötélzet utolsó elemeit így kénytelen voltam a sokkal rosszabb, és sokkal nehezebben kezelhető damilból megcsinálni.
     Az első kémény melletti nagy csónakdaruk többé-kevésbé a leírás szerint készültek el, némileg leegyszerűsített kötélzettel és csörlőkkel. Emelőkarként egy régóta dobozban heverő vitorlás makett két, méretre nagyjából megfelelő vitorlarúdját használtam fel. A csónakfedélzeti 88 mm-es ágyúk závárzatához igazán jól jönne a maratás, de ehhez nem kapunk semmit. Mindenféle karton, drót, fa és műanyagdarabokból igyekeztem valamennyire részletezni ezeket, de az igaziról készült képeket látva a végeredmény az élethűségtől így is nagyon távol áll, és inkább csak jelzésértékű.
    
A többé-kevésbé kész felépítmények.
Az építésnek erre az időszakára kezdeti ambícióim már mind füstté váltak. Rendszerint mindig nagy lelkesedéssel kezdek bele egy modell építésébe, úgy készülve, hogy most aztán beleadok apait-anyait, és ez a hajó lesz életem főműve. Aztán ahogy telik az idő, úgy szaporodnak a kompromisszumos, „így is jó lesz” megoldások. Nagyjából az építés harmadánál úgy döntök, a „főmű” inkább mégsem ez a hajó lesz, hanem majd a következő. Végül úgy 70-75%-os készültségnél, ami számomra újabban már több mint egy év építési időt jelent, végképp elvesztem a türelmemet. Ilyenkor összegződnek ugyanis az építés közben elkövetett hibák, és ekkor jönnek a fedélzeti szerelvények apró, nagy figyelmet és türelmet igénylő alkatrészei. Rendszerint ekkor szakad el a cérna, és innentől kezdve már csak az a célom, minél gyorsabban összecsapjam ezt a nyomorult hajót, és nekiállhassak végre a következőnek, ami majd az „igazi” lesz. Az elmúlt öt évben minden hajóépítésem e forgatókönyv szerint zajlott.
     Valahogy így történt ezúttal is. A maradék lelkesedés gyors elmúlását fokozta, hogy csak ekkor vettem észre néhány súlyosnak minősíthető hibát, melyeket utólag már csak nagy munkaráfordítással orvosolhattam volna, ami eszem ágában sem volt. Valahogy most vettem csak észre, hogy a két árboc X rudazata elég erősen balra lejt, a hátsó felépítmény főárboc mögötti erkélyei pedig, ha hátulról nézzük, összevissza dőlnek jobbra-balra.
     Innentől kezdve a „csapjuk össze gyorsan” elvet követtem, és nem nagyon törődtem a részletezgetésekkel. Ahol csak lehetett, igyekeztem egyszerűsíteni, a fedélzeti világítóablakokat például nem üvegeztem plexivel, ahogy eredetileg terveztem, hanem egyszerűen csak összehajtogattam őket az eredeti papír alkatrészekből. A többi szerelvény esetében sem csináltam magamnak különösebb gondot a részletezgetésekkel. Ezeket is nagyjából az összeállítási rajznak megfelelően raktam össze, ahol lehetett, a papírnál könnyebben formálható fa vagy műanyag anyagokkal egyszerűsítve az összeállításukat. A lobogórudak réz és acéldrótokból készültek, a távolságmérők és kötélbakok sasliknyársból, fogpiszkálóból, meg különböző átmérőjű Evergreen rudakból. Horgonyláncnak az eredetileg még a Rodney-hoz rendelt láncot használtam fel, amiből bőven futotta még a Lützow-ra is. A láncfeszítőket a maratott korlátok láncsoraiból vágtam ki. Ezek alighanem túl vékonyak erre a célra, de nem találtam megfelelőbb méretű láncot.
     A fedélzeti szerelvények már szinte mind készen voltak, amikor beragasztottam a helyükre a 305 mm-es lövegtornyokat is. Az A és B tornyot mintegy 40 fokban jobbra kifordítva helyeztem el, nagyon prózai okokból. Építés közben vettem észre ugyanis, hogy a lövegtornyok középvonala és a felépítmények középvonala nem esik pontosan egybe, vagy a tornyok csúsztak el egy kicsit oldalra, vagy a parancsnoki híd. Az eltérés jelentéktelen, talán még 1 mm sincs, de ha az orr felől hosszában nézünk végig a hajón, már jól észrevehető. Viszont a két első tornyot elfordítva, vagyis kimozdítva a középvonalból, már egyáltalán nem szembetűnő a dolog.
    
A majdnem kész hajó.
Az építés utolsó nagyobb művelete a torpedóvédő hálók, és azok tartórudazatainak az elkészítése volt. Ettől megint eléggé tartottam, mert a rendszer meglehetősen bonyolultnak tűnt. Az is, de a vártnál könnyebben boldogultam vele. A hálót eredetileg gézből akartam csinálni, de végül egy sűrűbb szövésű függönyanyagot használtam fel erre a célra, ami már régóta hevert a „hátha egyszer még jó lesz valamire” kacatok között. Ezt erősen felhígított fekete festékbe beáztatva festettem, aztán száradás után feltekertem, és a tekercset fekete cérnával nagyjából fél centinként összekötöztem. Menet közben megbántam, hogy nem gézből csináltam, ugyanis ehhez képest a függöny elég durva anyag, nehéz volt feltekerni, és sok helyen kellett ragasztóval megerősíteni, hogy tartsa a formáját.
     A hálók tartórúdjai szintén Evergreen anyagból készültek. A méretre vágásuk után a két végükre egy-egy láncszemet ragasztottam, a 350-es hajókhoz horgonyláncnak szánt készletből. A rudak felső végére egészben ragasztottam rá a láncszemet, az alsóra, ahol rá kellett akasztani őket a hajó oldalán levő tartólemezek füleire, egy helyen elvágott láncszemeket ragasztottam. Szerencsére nem volt olyan nehéz, mint ahogy előzetesen vártam. A rudak és a hálók kötélzetét többé-kevésbé találomra készítettem el. Az erről készült fényképeket és rajzokat figyelembe vettem ugyan, de ezekből nem sikerült egyértelműen megállapítanom, hogyan is működött, és hogyan volt elhelyezve ez a kötélrendszer. Az egész kötélzetet 0,10-es damilból csináltam, ami így utólag nézve túl vékonynak tűnik, alighanem vastagabb anyagot kellett volna használnom.
     A három első horgonyt készen vettem, az Amati készleteiből választottam három, méretre és formára nagyjából megfelelő darabot. A taton levő, kisebb méretű horgonyt egy 350-es műanyag hajó maradék alkatrészei közül guberáltam ki. A kéményekre szintén ilyen maradék anyagból kerültek fel a kis daruk, amiket a rajzon csak az utolsó pillanatokban vettem észre, hogy egyáltalán ott vannak. A zászlókat most is a BECC választékából vásároltam. A Rodney-hoz rendelt zászlókhoz képest ezek határozottan gyengébb színvonalat képviseltek. A nyomtatás minősége sem olyan jó, és a zászlók két oldala a lap két oldalán kissé el van csúszva egymáshoz képest. A nagyobb zászlókból ráadásul csak egyet adtak, míg a Rodney-hoz még mindenből kettőt kaptam.
     A tat két oldalán levő lépcsők a maratásból kerültek ki, a tartó daruk pedig részben korábbi készletek maradék anyagaiból, részben pedig saját gányolásból készültek. A hajócsavarokat szintén készen vettem, a Constructo viszonylag olcsó, darabonként nagyjából 900 forintba kerülő csavarjait raktam fel, amik méretre és formára jól passzolnak a hajóhoz. Úgy gondoltam, annyira nem állok rosszul, hogy ezt az összeget már ne tudjam kiizzadni, és ezek a csavarok azért csak jobban néznek ki, mint amiket papírból tudtam volna hajtogatni.
     A Lützow ezzel, több mint két év után, végre elkészült. Ötletem még lett volna ezer a további részletezéshez és a rengeteg hiba kijavításához, vagy legalábbis eltakarásához, de semmire se vágytam már jobban, mint hogy a hajó végre a szekrény tetejére kerüljön. Ehhez már csak egy dolog volt, ami mindenképpen hiányzott, a tartóállvány. Mintának a Lützow füzet címlapján látható terebélyes állványt választottam, aminek megvan az a nagy előnye, hogy elég sokat takar a nem igazán sikerült alsó részekből. A két tartóbakot, a bordasablonok alapján, a már említett 3 mm vastag PVC lapokból vágtam ki –inkább rosszul, mint jól-, az őket összekötő lemezek, és az alaplemez, pedig 2 mm vastag balsafából készült. Miután összeragasztottam, barnával festettem be az állványt. Egy névtábla még elkelne hozzá, mert a készletben ilyet nem adtak. Majd egyszer talán gravíroztatok rá egyet.

Befejezés előtt.

    Az építést megint nagyon elégedetlenül fejeztem be, és ismét fogadkoztam, papírból soha többet. Azóta persze már nekiálltam a következő papírhajónak –bár most párhuzamosan egy műanyag hajó építésével- és néhány hónappal később újra megnézve a Lützow-ot, annyira most már nem is vagyok vele elégedetlen. Szerintem jobb lett, mint a Rodney, bár közel sem annyival, mint szerettem volna. De menet közben tanul az ember, és megint van egy csomó ötletem, mivel lehetne a következő hajót még jobban feldobni. Arra persze semmi garancia, hogy ezek az ötletek be is fognak válni.
     A papír, mint munkaanyag előnytelen vonásairól korábban már írtam. A fődarabokhoz szerintem jól megfelel, de kis alkatrészeknél, illetve az apró részletek kidolgozásánál már kevésbé használható. A papírmakett-készletek gyártói ezt nyilván másként gondolják, mert egészen apró, milliméteres kis alkatrészeket is mellékelnek a lapokon, méghozzá olyanokat, melyeket több részből kell összeragasztani, vagy többszörösen meg kell hajlítani. Hát ezt mutassák meg, hogy kell elkészíteni, és akkor majd utánuk csinálom.
     A feljavításokhoz szerintem több kiegészítőre volna szükség, de ebben a méretarányban a feljavító készletek gyártóira nem nagyon lehet számítani. Marad tehát a házi barkácsolás, amihez viszont több idő, több munka, meg több türelem kellene. Ezt mindig megfogadom, hogy legközelebb így is lesz. Egyszer talán csak bejön.

(2011. november)


A kész modell.


Vissza.