Littorio

A Littorio lőgyakorlaton, 1942 végén.

A felvilágosodás kora, majd a napóleoni háborúk minden korábbinál nagyobb mértékben felerősítették az európai népek nemzeti öntudatát. Az egész Európát egyetlen, francia irányítás alatt álló államközösségbe szervezni akaró napóleoni törekvés kiváltotta az érintett népek ellenállását, mely ellenállás leginkább a nacionalista, nemzeti alapon szerveződő, független államok létrehozására való törekvésben nyilvánult meg. A Napóleonnal szemben álló uralkodó dinasztiák azonnal felismerték az új gondolatokban rejlő lehetőségeket, és az ébredő nacionalizmusokat tudatosan saját szolgálatukba állították. A katonák általában nem szívesen lövették agyon magukat a csatatéren pusztán csak azért, mert a Habsburg vagy a Hohenzollern család érdekei ezt kívánták, viszont készségesen és elszántan vetették magukat a harcba, miután elmagyarázták nekik, hogy a gonosz Napóleon szolgasorba akarja dönteni a nagyszerű porosz/orosz/osztrák/stb. népet, mely pedig kétségtelen kiválósága folytán magától értetődően tarthat igényt a vezető szerepre Európában.
A nacionalizmus szellemét azonban a háború befejezése után már nem tudták visszagyömöszölni a palackba. Egyes országok továbbra is profitáltak ebből, mint például Poroszország, mely a német fejedelemségek egyesítését célul kitűző német nacionalizmust saját szolgálatába állítva végül sikerrel hajtotta végre ezt az egyesítést, természetesen porosz irányítás és vezetés alatt. Az igencsak vegyes lakosságú Ausztria viszont sikertelenül próbálta meg magát a német nemzettudat megtestesítőjeként eladni, és kudarcot vallott az a próbálkozása, hogy a német egyesítés élére álljon. Később pedig a területén élő nemzetiségek „öntudatra ébredvén” maguk is önálló államiságot kezdtek követelni maguknak. (Ezt a szellemet egyébként éppen az osztrák vezetés engedte ki a palackból, amikor az önállóságra törekvő magyar nemzeti erők ellen saját maga gerjesztette fel a magyar korona országaiban élő szláv nemzetiségek nacionalista törekvéseit, melyek végül –be nem tervezett módon- az egész Monarchiát szétrobbantották.)
A nemzeti egység gondolatának másik nagy nyertese a Szárd-Piemonti királyság volt. Erőteljes –bár meglehetősen sokba kerülő- francia támogatással a háta mögött az ország nagyravágyó királya, II. Viktor Emánuel, valamint ambiciózus és tehetséges első minisztere, Camillo Benso, Cavour grófja, sorban egymás után a királysághoz csatolta az észak-itáliai kis államokat, francia és porosz támogatással két háborúból is győztesen kerültek ki az osztrákok ellen, megszerezve ezzel azok itáliai területeit, Garibaldinak köszönhetően pedig egyesültek a nápolyi királysággal, mígnem végül 1861 április 27-én Viktor Emánuelt az egyesült Olaszország királyává kiáltották ki. (Az egyesítés 1870-ben, a pápai állam bekebelezésével fejeződött be.)
Bár az olasz történelemkönyvek nyilván ezt állítják, de valójában azért igazából nem nagyon lehetne azt mondani, hogy az egyesítéssel az olasz félsziget valamennyi lakójának régi vágya teljesült. (Ilyesmit még a német egyesítéssel kapcsolatban sem lehet állítani.) A gondolat nyilván nagy népszerűségnek örvendett az olaszok közt, de azért leginkább mégiscsak néhány ezer garibaldista forradalmárnak, és a piemonti uralkodóháznak köszönhető annak megvalósítása. Az olaszok éljeneztek ugyan, de nem mutattak túl nagy hajlandóságot arra, hogy vérüket ontsák az egyesítés szent ügyéért. Olaszország valójában soha nem volt egységes nemzetállam, és igazából ma sem az. Az egyes területek –különösen az északi és déli országrészek- lakossága közt nagy ellentétek feszülnek. Nyilván sokan emlékeznek az egyik Piedone filmben elhangzó kis dialógusra:

„-Maga olasz?
-Nem. Nápolyi vagyok.”


Úton Máltáról Alexandriába, 1943 szeptemberében.

Előzmények.

Az újonnan létrejött állam hadiflottája, a Regia Marina Italiana, maga is különböző kisebb haditengerészetek egybeolvadásával jött létre 1861 március 17-én. Akárcsak az egész ország, az olasz haditengerészet is igencsak vegyes konglomerátum volt, melyet súlyosan megosztott a különböző területekről származó tisztek és matrózok közti, ellenségeskedésekig fajuló rivalizálás és viszálykodás. A flotta zömét a korábbi nápolyi és szárd tengerészetek hajói tették ki, és számra a hajóhad tekintélyes erőt képviselt. Azonban az egységek között hiányzott az együttműködés és a kohézió. Nemcsak a hajók legénysége állt egymással ellenséges viszonyban, hanem a különböző kötelékek is nagyon eltérő színvonalat képviseltek a technológia, a képzettség, és a felszereltség szempontjából egyaránt.
Az olaszok azonban úgy vélték, országuk földrajzi elhelyezkedése magától értetődően predesztinálja őket a Földközi-tenger térségében a vezető tengeri nagyhatalom szerepére. Kezdettől fogva óriási pénzeket öltek bele a flottába, és mivel az olasz ipar még nem volt elég fejlett az új típusú páncélos hajók építéséhez, külföldről rendelték meg azok gépi berendezéseit, illetve sok hajót teljes egészében külföldi gyárakban építtettek meg.
A rohamtempóban felfejlesztett új olasz flotta balul sikerült keresztelőjére Lissánál került sor, 1866-ban. A csúfos vereség azonban nem vette el az olaszok kedvét. A kudarcért minden felelősséget a flotta vezetésére hárítottak, és a háború után a flottafejlesztés még a korábbinál is nagyobb tempóban folytatódott tovább.
Az 1870-es évektől kezdve Olaszország hadiflottája, az angol és a francia flották mögött, két évtizeden át a világ harmadik legnagyobb haditengerészete volt. És nemcsak a hajók számát tekintve voltak ebben az időben a világelsők között, hanem, számos műszaki újdonság bevezetésének köszönhetően, az olasz hadihajók technológiai szempontból is a legjobbak közé tartoztak. Az 1881-ben szolgálatba állított Duilio és Dandolo sorhajók, a maguk 450 mm-es lövegeivel és 550 mm-es páncélzatukkal a kor legerősebb sorhajói voltak, és emellett akkoriban még 15 csomós sebességük is kiemelkedően jónak számított.
Az olaszok erőltetett tempóban igyekeztek az új páncélos hadihajók megépítéséhez szükséges ipari hátteret is megteremteni. Hatalmas kölcsönökkel támogatták meg a hajóépítő és fémfeldolgozó ipart, új üzemeket alapítva, és világszínvonalú óriásvállalatokká fejlesztve fel például az Ansaldo és Guppy cégeket. A nehézipar fejlesztésében az olaszok számíthattak az angol vállalatok széleskörű -bár persze nem egészen önzetlen- támogatására is. A tisztikar színvonalán sokat segített az egységes tengerésztisztképzés bevezetése 1881-ben. Addig ugyanis két akadémián képezték ki a flotta tisztjeit, Genovában és Nápolyban, ami természetesen melegágya volt a tisztikaron belüli széthúzásnak, és felerősítette a szokásos észak-dél ellentéteket. 1881-től azonban a tisztképzést egyetlen akadémiába vonták össze, az újonnan megalapított livornói Tengerészeti Akadémiába.

Az all big gun csatahajók atyja, Vittorio Cuniberti.

A fák azonban nem nőnek az égig. Az olaszoknak is rövidesen szembesülniük kellett azzal a ténnyel, hogy országuk valójában korántsem tartozik a valódi nagyhatalmak közé, s anyagi erőforrásaik elégtelenek ahhoz, hogy egy ekkora flottát tartósan fenn tudjanak tartani és tovább tudjanak fejleszteni. Sem Olaszország pénzügyi, sem pedig gazdasági kapacitása nem volt elegendő arra, hogy sokáig képesek legyenek állni a versenyt a valódi nagyhatalmakkal. A hajók építése és a flotta fenntartása már addig is túlzottan függött a külföldi, főleg angol beszállításoktól, mivel sem az olasz ipar nem volt képes arra, hogy a bonyolultabb műszaki eszközöket, mint például a hajók gépi berendezéseit és lövegeit, elegendő mennyiségben és minőségben elő tudja állítani, sem pedig a nyersanyagszegény olasz gazdaság nem tudott a hajók építéséhez és üzemeltetéséhez elegendő vasércet és szenet előteremteni. A nyolcvanas évekbeli gazdasági és pénzügyi válság aztán végképp betett a flottaépítő programnak. A század végére az olasz flotta, nagyságát tekintve, a világ haditengerészetei közt visszaesett a hetedik helyre.
Az olaszok azonban továbbra is kiemelt jelentőséget tulajdonítottak a haditengerészetnek, és nem lankadt az olasz mérnökök újító kedve sem. 1896-ban az olasz Magenta korvett megkerülte a Földet, 1897-ben a világ haditengerészetei közt elsőként kísérleteket folytattak Marconi vadonatúj rádiókészülékének hasznosításáról, 1909-ben pedig az olasz flotta szintén az elsők közt rendszeresített, felderítési célokra, repülőgépet a flottánál. Úgyszintén nagy jelentősége volt a tengeri hadviselés történetében Vittorio Cuniberti 1903-as, a Jane's Fighting Ship-ben megjelent cikkének, melyben először vázolta fel egy csupa nagy ágyúval felszerelt hadihajó terveit. Az elképzelést két évvel később az angolok valósították meg, a Dreadnought megépítésével.
A „tengeri kolosszus” ötletével Cuniberti odahaza nem aratott nagy sikert, ezért is fordult nyilvánosságért az angol szaklaphoz. Az olaszok ekkoriban úgy gondolták, Franciaország a legfőbb vetélytársuk és potenciális ellenségük, viszont korlátozott lehetőségeik nem teszik képessé őket arra, hogy a csatahajók terén behozzák az ekkor a világ második legnagyobb haditengerészetével rendelkező franciák előnyét. Így aztán, lényegében átvéve a franciáktól a „guerre de course” ötletét, flottaépítő programjukban a hangsúlyt a páncélos cirkálókra és a gyenge páncélzatú, de társaiknál gyorsabb sorhajókra helyezték. Ezeket a francia kereskedelmi hajózás ellen akarták bevetni, gondolván, legyőzni nem tudják a francia flottát, ám arra képesek lehetnek, hogy elvágják, vagy legalábbis megzavarják a gyarmataival való összeköttetést, ami egy esetleges háborúban komoly jelentőséggel bírt volna.
A dreadnoughtok építését végül csak az osztrák-magyar Erzherzog osztályú pre-dreadnoughtok (vagy semi-dreadnoughtok, kinek mi tetszik jobban) megjelenése után kezdték el, mikor kénytelenek voltak rádöbbenni, az új o-m hajókkal nem tudnak mit szembeállítani. A korábbi tervezési koncepciók azonban tovább éltek az új csatahajókban is. Az addigi irányvonalnak megfelelően ezeknél a hajóknál is a tűzerőt és a sebességet részesítették előnyben, s ezek érdekében készségesen feláldozták a páncélzatot. Az első dreadnoughthoz, a Dante Alighierihez képest a későbbi hajóknál ugyan javítottak valamelyest a páncélvédettségen, az azonban még így is alul maradt a korabeli -például osztrák-magyar- csatahajók páncélzatához képest. Ugyanakkor viszont az így nyert többletsebesség meglehetősen jelentéktelen volt -egy vagy két csomó a Viribus Unitishez képest-, ami korántsem állt arányban az érte hozott áldozattal.
A világszínvonaltól távol álló olasz ipar számára nagy nehézségeket okozott a csatahajók építése, s a fejletlen acéliparnak is komoly erőfeszítésébe került a rendelések teljesítése. A csatahajók építése az általában szokásos három helyett négy-öt évig tartott. A helyzetet tovább nehezítette a krónikus pénzhiány, és olaszokat már akkoriban is jellemző szervezetlenség. A Regia Marina kifelé erős és ütőképes hajóhad képét mutatta, valójában azonban a színfalak mögött a flotta máról-holnapra élt, és sosem lehetett tudni, lesz e a jövő héten is elegendő üzemanyag, és pénz a zsold kifizetéséhez. A hajókat éppen csak üzemben tudták tartani, a megfelelő színvonalú kiképzéshez és a megszerzett készségek szinten tartásához szükséges hadgyakorlatokhoz már nem volt elegendő anyagi eszköz.
Pedig az olasz flottát nemsokára már meglegyintette a háború szele. Líbia 1911-es megszállása, és az azt követő olasz-török háború katonai szempontból nem jelentett kihívást az olasz haditengerészet számára, hiszen néhány, török ágyúnaszádokkal vívott jelentéktelen csetepatétól eltekintve nem került sor komoly tengeri harcokra a jóformán nem is létező török flotta ellen. Viszont a Regia Marina feladata volt csaknem 100 ezer olasz katona biztonságos partra szállítása Líbiában és az Égei-tengeri szigeteken, valamint ezek ellátásának biztosítása, illetve a török kikötők blokádja. A flotta elég jól teljesített és sikerrel oldotta meg ezeket a feladatokat, ami roppant mértékben megnövelte a tisztek önbizalmát. Míg korábban egy védekező, illetve portyázó jellegű tengeri háborúra készültek a fő ellenségnek tartott franciák ellen, addig a török háború lezárását követően a vezérkar már aktív, támadó hadműveleteket készített elő, s a lehetséges ellenfelek listájára felkerült az addig közeli szövetségesnek számító Földközi-tengeri brit hadiflotta is.
A flottát persze a háború alaposan igénybe vette, a hajókat karbantartani, a legénységet pedig pihentetni kellett. A hadiállapot erősen megviselte a költségvetést is, s újabb problémát jelentett, hogy a háború idejére felfüggesztették a tisztképzést, s ennek következtében két évfolyam kiesett, tiszthiányt okozva a hajók fedélzetén. Az olasz flotta azonban hamar úrrá lett ezen a válságon, köszönhetően elsősorban az 1910-ben kinevezett új Tengerészeti Miniszternek, Leonardi Cattolica altengernagynak, az olasz Jacki Fishernek. Cattolica alapos átszervezéseket hajtott végre a flottánál, növelte az addig az év felében rendszerint üzemen kívül álló hajók szolgálatban töltött idejét, javított a fizetéseken, és a kötelező nyugdíjazás bevezetésével felfrissítette az elaggott parancsnoki állományt. A csatahajó építési program rovására nagyszabású cirkáló és romboló építési programot indított be. Bár népszerűtlen intézkedései -elsősorban a kötelező nyugdíjazás- miatt Cattolica 1913-ban lemondani kényszerült, utódai lényegében mégis tovább folytatták az általa megkezdett reformokat, amik alighanem nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a nemsokára kitörő nagy háborúban az olasz flotta helyt tudott állni, vagy legalábbis talpon tudott maradni.

A Littorio 1943 szeptemberében.

Olaszország első világháborús szereplése számomra a nagy történelmi rejtélyek egyike. Minden józan megfontolás alapján az olaszoknak Franciaország ellen kellett volna háborúba lépniük, és nem annyira azért, mert az osztrákokkal és a németekkel kötött szövetségi szerződés erre kötelezte volna őket, hanem azért, mert elemi érdekeik ezt kívánták volna meg. A háborút megelőző évekre egyébként is a fokozódó olasz-francia, illetve olasz-brit ellentétek, és a lassú, de határozott olasz-osztrák közeledés volt jellemző. Olaszország ellentétei Franciaországgal majdnem olyan régiek voltak, mint az osztrákokkal való ellenséges viszony. A franciák kezdetben ugyan támogatták az olasz egyesítést, gondolván, ezzel is gyengítik az ősellenség Habsburgokat, ám hamar rájöttek, hogy egy egyesült Olaszország csak egy új, és veszélyes versenytársat jelentene számukra a Földközi-tenger térségében. Így aztán Solferino után gyorsan kihátráltak az olaszok mögül. Később ugyan elismerték az új államot, de alaposan meg is kérték ennek az árát. A Nizzáról és Savoyáról való kényszerű lemondás érzékenyen érintette az olaszokat, és fájó emlék volt Korzika még korábbi elvesztése is. Az elvesztett tartományok visszaszerzése a későbbiekben is mindig előkelő helyen szerepelt az olasz kívánságlistán.
Az olasz-török háború további feszültségeket okozott a két ország viszonyában. A török kikötőket blokád alá vevő olasz hadihajók a semleges államok hajóinak a rakományát is átvizsgálták, és ha kétes eredetű vagy rendeltetésű szállítmányra bukkantak, a hajót lefoglalták. Mindez ugyan a nemzetközi tengeri jognak megfelelően történt, de néhány esetben francia és angol hajók voltak az eljárás kárvallottjai, amit az érintett felek erősen sérelmeztek. Az addig az olaszok szoros szövetségesének számító britek egyébként is gyanakodva figyelték az olaszok térnyerését Líbiában és az Égei-tengeren, attól tartva, mindez hátrányos helyzetbe hozza érdekeltségeiket a Földközi-tenger keleti medencéjében, és veszélyezteti a számukra létfontosságú Gibraltár-Szuez útvonalat. Tovább rontotta az érintett országok közti viszonyt, hogy az angol-francia tengerészeti megállapodások értelmében 1912-től a teljes francia flottát a Földközi-tengerre koncentrálták, átadva az atlanti partok védelmét a briteknek.
1912-től az olasz flotta készülődése már egyértelműen a franciák ellen irányult. A francia partok közelében, a Tirrén-tengeren megtartott 1913-as nagy tengeri hadgyakorlat alapszituációja egy Toulon felé tartó feltételezett konvoj elfogása volt, s részletes haditervek készültek egy nagyszabású partraszállásra a Provence-i partoknál. Az új, Caracciolo osztályú csatahajók is sokkal inkább a francia és a brit, nem pedig az osztrák-magyar csatahajók ellen készültek. Az eredetileg tervezett 35 cm-es lövegek helyett sem azért növelték meg 1913-ban a kalibert 38 cm-re, hogy túlszárnyalják a 35 cm-es ágyúkkal tervezett új o-m dreadnoughtokat, hanem inkább azért, mert ekkor értesültek arról, hogy az angolok is hasonló kaliberű ágyúkkal szerelik fel új csatahajóikat.
Míg a franciákkal és a britekkel való viszony kezdett határozottan barátságtalanná válni, azalatt az osztrákokkal való kapcsolatok lassan javulni látszottak. Az olaszok persze nem is annyira az osztrákok, hanem sokkal inkább a mögöttük álló németek barátságát keresték, elsősorban a közös ellenséggel, a franciákkal szemben. A németekhez viszont az osztrákokon keresztül vezetett az út –minden értelemben-, tehát először a velük való viszonyt kellett rendezni. A két ország lakóinak mélyen a zsigereibe ivódott az egymással szembeni gyanakvás és ellenszenv, a közeledés útja tehát igencsak rögös volt. Hosszú és keserves egyeztetések és előzetes tárgyalások után azonban 1913 november elsején végül életbe lépett az osztrák-olasz haditengerészeti egyezmény, melyben lefektették a két flotta együttműködésének alapelveit egy franciák elleni, feltételezett háború esetére. A két ország érdekei számos más ponton is megegyeztek. Közösen léptek fel például a Korfu körüli vizek semlegessé nyilvánítása érdekében, tartva attól, hogy egy megerősödő görög flotta ott, a két ország vizeinek közelében, számukra veszélyes támaszpontot épít ki, méghozzá esetleg angol támogatással.

Leonardi Cattolica altengernagy, az olasz Jacki Fisher.

Hogy egy évvel később az olaszok miért álltak át mégis a másik oldalra, az szerintem igazából máig sem egyértelműen tisztázott.
Az olasz egyesítés kivitelezői, azaz Cavourék, remek érzékkel hamar felismerték, hogy a nemzeti egységhez elengedhetetlenül szükség van egy közös ellenségre. Az észak-Itália nagy részét megszállva tartó osztrákok remekül betöltötték ezt a szerepet. Egyrészt, mert a tőlük megszokott fafejűséggel hamar megutáltatták magukat az olaszokkal, másrészt pedig mert az ország egyesítéséhez feltétlen szükség volt az általuk birtokolt területek megszerzésére. Ez viszont 1866-ra sikerült. A további olasz területi igények –Dél-Tirol, Dalmácia- megalapozottsága legalábbis erősen vitatható volt. Addigra azonban az osztrákokkal szembeni gyűlölet már olyan erősen gyökeret vert a közvéleményben, hogy az afféle nemzeti hagyománnyá vált. (Mint a magyar-román barátság.) Így aztán, bár igazából sokkal erősebb, valódi érdekellentétek feszültek az olaszok és a franciák között, a mumus továbbra is a Monarchia maradt. A franciák jó érzékkel rá is játszottak erre, és fizetett ügynökeik –például egy Benito Mussolini nevű fiatal újságíró és szocialista politikus- révén tovább szították a feszültségeket.
A háború kitörésekor az olaszok várakozó álláspontra helyezkedtek, igaz, a gyors győzelmet biztosra vevő németek sem nagyon kapkodtak utánuk. Alighanem az angolok háborúba lépése bizonytalanította el őket, és ha a németek csupán Franciaország és Oroszország ellen lépnek hadba, talán csatlakoztak is volna hozzájuk. Pusztán a francia hajóhad ellen ugyanis az egyesített olasz-osztrák flotta jó eséllyel vehette volna fel a küzdelmet, azonban a brit flottatámogatás igen kétes kimenetelűvé tett egy ilyen vállalkozást az olaszok szemében. Így aztán inkább kivártak, és figyelték, kihez lesz érdemes a győzelem előtt gyorsan csatlakozni. (Egyébként 1940-ben így tett Mussolini is. Csak akkor üzent hadat Franciaországnak, amikor a németek északon már szétverték a francia és brit hadsereget.) Az antant táborba feltehetőleg a németek észak-franciaországi megtorpanása, és az osztrákok galíciai és szerbiai szerencsétlenkedése vitte át őket.
Utólag belegondolva ez alighanem kár volt. Ha 1914 szeptemberében hadat üzennek a franciáknak, és hátba támadják őket, néhány hét alatt valóban vége lehetett volna a háborúnak. Az olaszok pedig visszakaphatták volna valamennyi elcsatolt területüket, és mellé bónusznak még néhány észak-afrikai francia gyarmatot is.
Azonban mint ismeretes, nem így történt. 1915 májusában Olaszország hadba lépett a Monarchia ellen, bár a németeknek csak két évvel később mertek hadat üzenni. Az olaszok már kezdettől fogva látták, hogy az adriai partvidéket nem lesznek képesek biztosítani az osztrák támadásokkal szemben, viszont tarantói bázisukról kiindulva a jóval gyengébb osztrák-magyar flotta orrára tudnak koppintani, ha az megpróbálja elhagyni az Adriát. A nem annyira az ellenség, mint inkább a természet által az Adriára bezárt o-m. flotta azonban nem jött ki, az olaszok pedig nem mentek be. A tengeri háború így aztán itt sem nagy flottaütközetekből, hanem a kereskedelmi hajózás elleni tengeralattjáró-háborúból, aknatelepítésből és szedésből, valamint konvojkíséretből állt, s annak terhét szinte teljes egészében a kisebb egységek viselték.

A háború eseményei legalább nagy vonalakban nyilván jól ismertek, felesleges azok újbóli részletezése. Olaszország a győztesek oldalán került ki a háborúból, de a többi győzteshez hasonlóan az olaszok is belerokkantak a győzelmükbe. A fronton elszenvedett hatalmas véráldozatok mellett az amúgy is gyenge lábakon álló olasz gazdaság is alaposan megsínylette a háborús éveket. A háború utáni gazdasági válságban erősen visszaesett az ipari termelés, hatalmasra nőtt a munkanélküliség, egekbe szökött az infláció, az ország pedig teljesen eladósodott. Ráadásul a területszerzésre vonatkozó, háború előtti olasz remények sem teljesültek maradéktalanul. Megkapták ugyan Dél-Tirolt és a fontosabb adriai kikötőket, de Dalmáciáról és Albániáról le kellett mondaniuk.
Az elégedetlen olaszok, akiknek életkörülményei csak rosszabbak lettek a háború után, becsapottnak érezték magukat. Az egyre nagyobb társadalmi feszültségeket kihasználva az olasz politikai élet radikális elemei teret nyertek, és gyorsan növelték népszerűségüket. 1921-ben megalakult az Olasz Kommunista Párt, és még ugyanebben az évben a Mussolini vezette Olasz Nemzeti Fasiszta Párt is. A két oldal közül határozottan a baloldali erők, a kommunisták és a szocialisták voltak népszerűbbek. Mussoliniéknak viszont sikerült elnyerniük a földbirtokosok és a nagypolgárság támogatását, akik tartottak egy esetleges szocialista forradalomtól.
A hírre, hogy az akkori miniszterelnök, Luigi Facta, koalícióra készül a szocialistákkal, 1922 októberében a fasiszták puccsot hajtottak végre.
Október 27-én a felfegyverzett fasiszta aktivisták bevonultak Rómába. A király, III. Viktor Emánuel, megakadályozta, hogy ostromállapotot hirdessenek ki, és így lehetetlenné tette, hogy a Facta kormány fegyveres erői felléphessenek a fasisztákkal szemben. Facta lemondásra kényszerült, a király pedig 28-án Mussolinit bízta meg az új kormány megalakításával. Mussolini pártja az 1924-es választásokon, nagyszabású választási csalásokkal, hivatalosan is megszerezte az abszolút többséget a parlamentben, és ez a következő években lehetővé tette a Duce számára korlátlan hatalmának kiépítését.

Az olasz flotta köreiben a háború befejezése szintén csak elégedetlenséget szült. Nagy flottaütközetre ugyan nem került sor, de a hajóhad állománya, a tengeralattjáróknak, az aknáknak, és a baleseteknek köszönhetően így is alaposan megritkult. A gazdasági nehézségek miatt félbe kellett szakítani a hajóépítő programokat is. A háború után ugyan rátették a kezüket a hajdani osztrák-magyar flotta hajóira és támaszpontjaira, ám a békeszerződések értelmében a hajókat később le kellett bontani, a támaszpontok nagyobb részét pedig vissza kellett adni az újonnan létrejött szerb-horvát államnak.
Nemcsak az elfogott ellenséges hajóktól kellett az olasz flottának megválnia, hanem saját hajói nagy részétől is. A washingtoni flottaszerződés, az összes többi haditengerészethez hasonlóan, az olasz flottában is nagy elégedetlenséget váltott ki. Az alapvető hadihajók kategóriájában számukra engedélyezett 182.800 tonnányi hajótér a gyakorlatban azt jelentette, hogy nemcsak a régi hajókat kellett lebontani, hanem nem fejezhették be a Caracciolo osztály egységeit sem, melyek építése a háború miatt félbe maradt.
Igazából persze sem az olaszok, sem pedig -az amerikaiak kivételével- egyetlen másik haditengerészet sem lett volna képes a háború utáni válságban valóban befejezni a háború miatt félbehagyott hajóépítéseket, ám sokkal kényelmesebb volt a szerződést aláíró politikusokat kárhoztatni a következő évek pangásáért.
A washingtoni szerződés valójában az olaszoknak és a franciáknak egyaránt lehetővé tette volna, hogy 1932-ig összesen 70 ezer tonna vízkiszorításban csatahajókat építsenek, de egyik fél sem élt ezzel a lehetőséggel. Az olasz flotta helyzetét nem tette könnyebbé az sem, hogy diktátortársaitól eltérően Mussolini -bár szívesen parádézott a flottaszemléken- nem érdeklődött különösebben a haditengerészet dolgai iránt. (Annak ellenére, hogy törvénytelen fia, Benito Albino, egy ideig szintén a flottánál szolgált.)
A húszas évek végére az olasz flotta hajóállománya teljesen elöregedett. A Dante Alighieri, illetve a két Cavour osztályú csatahajó tartalékállományba került, és csupán a Doria osztály két hajója maradt aktív szolgálatban. Most már a kormány -azaz Mussolini- is kénytelen volt belátni, tovább már nem lehetett odázni az új csatahajók építését, és a tervezőirodákban végre beindulhatott a munka.

Az épülő csatahajó, nem sokkal a vízrebocsátás előtt.

Tervezés és építés.

Ekkoriban mind a francia, mind az olasz haditengerészetre erős nyomás nehezedett, főleg angol részről, hogy hajóikat a washingtoni szerződés által megengedett 35 ezer tonnás vízkiszorításnál kisebbre építsék. A britek az 1927-es genovai konferencián javaslatot tettek arra, hogy a leendő francia és olasz csatahajók legnagyobb vízkiszorítását 25 ezer tonnában, a lövegek maximális kaliberét pedig 305 mm-ben állapítsák meg. Az atlanti térségben is érdekelt franciák határozottan elutasították a javaslatot, amely az olasz oldalon sem aratott nagy sikert. Ugyanakkor viszont a csak a Mediterráneum térségében érdekelt olaszok nem is tartották volna nagy katasztrófának a hajók méretének a csökkentését, amely ebben a térségben nem jelentett volna egyértelműen hátrányt, sőt.
Első, 1928-as csatahajó tervük az angol javaslatnak megfelelően egy 23 ezer tonnás tervezet volt. A lövegek kaliberét illetőleg azonban már figyelmen kívül hagyták a brit elképzeléseket, és a hajót, nyilván azért, hogy a 343 mm-es ágyúkkal felszerelt francia csatahajókkal szemben ne kerüljön hátrányos helyzetbe, 38 cm-es ágyúkkal szerelték volna fel, igaz, a hajó méreteinek megfelelően csupán hat darabbal. A 195 méter hosszú csatahajó a tervek szerint 29 csomós sebességet érhetett volna el, páncélvédettsége viszont aránylag gyenge volt. Készültek persze vázlattervek a 35 ezer tonnás hivatalos limitnek megfelelő nagyságú csatahajókról is, melyeket, a maximális tűzerő elérése érdekében 406 mm-es ágyúkkal láttak volna el. Miután azonban itt nem akartak a páncélvédettség terén engedményeket tenni, ezeket a hajókat szintén csak hat darab, három kétágyús lövegtoronyban elhelyezett ágyúval szerelték volna fel, hogy a 35 ezer tonnás súlykorlátozást be tudják tartani.
Az első részletesen kidolgozott tervek 1932-re készültek el, és egy a korábbiaknál még kisebb hajó körvonalait vázoltak fel. Az Ansaldo gyár mérnökei nyilván az ekkor épülő német zsebcsatahajók hatása alatt készítették el egy 18 ezer tonnás, a német hajókra feltűnően hasonlító kis csatahajó terveit. Az ötletes kialakítású hajó jóval nagyobb vízkiszorítása lehetővé tette, hogy a német zsebcsatahajóknál sokkal erősebb páncélzattal és fegyverzettel szereljék fel. Mindkettőre szükség volt, a csatahajó potenciális ellenfelei ugyanis a 343 mm-es ágyúkkal felszerelt francia csatahajók, és a szintén ekkor épülő, 33 cm-es lövegekkel felszerelt francia csatacirkálók voltak. Az új olasz hajónak, kisebb méretei ellenére, tűzerőben és védettségben egyaránt fel kellett vennie a versenyt francia társával. Tüzérsége így hat darab, két háromágyús lövegtoronyban elhelyezett 343 mm-es lövegből állt volna, oldalpáncélzatának vastagsága pedig elérte volna a 280 mm-t. A 15 cm-es lövegtornyokat meglehetősen érdekes elrendezésben, egymás mellett elhelyezve építették volna be a felépítmény előtt, illetve mögött. Úgyszintén különleges volt a torpedófegyverzet elhelyezése. Miután a fedélzeten nem tudtak neki helyet szorítani, hat torpedóvető csövet a hajó orrában, a vízvonal alatt, négyet pedig a taton, valamivel a vízvonal felett építettek be. A súlymegtakarítás érdekében valahol persze itt is áldozatot kellett hozni, és ezúttal a fedélzeti páncélzat látta ennek kárát. A hajó mindössze 25+50+25 mm-es fedélzeti páncélzatot kapott volna, ami már akkoriban is igen gyengének számított. A tervek szerint a csatahajónak legalább 26 csomós sebességet kellett volna elérnie, azonban hogy ezt pontosan milyen elrendezésű hajtóművekkel oldották volna meg, azt a konstruktőröknek már nem sikerült megtervezniük. 1932 decemberében ugyanis a tervezési munkákat leállították, mivel a haditengerészet vezérkara úgy találta, a 18 ezer tonnás vízkiszorítás kevés lesz ahhoz, hogy a hajó helyt tudjon állni a franciák régi csatahajóival és új csatacirkálóival szemben. Ezért aztán egy nagyobb, nagyjából a francia Dunkerque osztálynak megfelelő projektben kezdtek el gondolkozni.
Az olasz csatahajók orrkiképzése. A rajzon jól láthatóak az eredetihez képest végrehajtott módosítások. Az 1933-ban elkészült, 26.500 tonnás csatacirkáló terv lényegében az egy évvel korábbi, 18 ezer tonnás projekt alapján készült. A továbbra is 343 mm-esre tervezett fő tüzérséget azonban már négy darab kétágyús toronyban helyezték volna el. Kezdetben gondolkoztak a francia minta szerinti, négyágyús lövegtornyokon is, ezt az ötletet azonban már a tervezés korai szakaszában elvetették, és inkább maradtak a konvencionális, jól bevált elrendezésnél. A 152 mm-es tornyokat is a szokásos módon, a fedélzet szélein építették volna be. A 250 mm-es oldalpáncélzat nagyjából a hajó kategóriájának megfelelő volt, ám a fedélzeti páncélzatot itt is nagyon széttagolták, s a tervek szerint három fedélzetet páncéloztak volna, 50-50 mm vastagságban. A 200 méter hosszú, 27,25 méter széles hajó tervezett sebessége 29 csomó volt. Azonban ez a tervezet sem volt hosszú életű, s a következő évben, 1934-ben, ezt a projektet is törölték, és inkább újból nekiálltak egy, a flottaszerződésben megengedett legnagyobb méretet alapul vevő, 35 ezer tonnás tervezet kidolgozásának.
Miután előre látható volt, hogy az új csatahajók tervezése és építése meglehetősen hosszú időt fog igénybe venni, a köztes időszakot a régi dreadnoughtok korszerűsítésével kívánták áthidalni, hogy az olasz flotta az új hajók szolgálatba állításáig se maradjon csatahajók nélkül. Alighanem ez volt az olasz haditengerészet legszerencsétlenebb döntése a háborút megelőző évtizedben. A menet közben felmerülő egyre újabb és újabb elvárásoknak köszönhetően a négy régi csatahajó tervezett korszerűsítése helyett végül a hajók teljes átépítése valósult meg. Ez egyrészt irtózatos költségekkel járt, másrészt pedig jóval tovább tartott az eredetileg tervezettnél, így aztán ezek a hajók, melyeknek az új csatahajók szolgálatba állítása előtti időszakban kellett volna az olasz flotta ütőképességét fenntartaniuk, tulajdonképpen csak az új csatahajókkal együtt, vagy nem sokkal azok előtt készültek el. Ezen kívül a felújított veteránok harcértéke, a rájuk pazarolt hatalmas költségek ellenére, korántsem bizonyult megfelelőnek, és sem a francia csatacirkálókkal, sem az angol csatahajókkal nem voltak képesek a siker reményében felvenni a harcot. A háború során később nem is nagyon tudtak mit kezdeni velük, és már 1942-ben ismét kivonták őket az aktív szolgálatból. Az olaszok alighanem sokkal jobban jártak volna, ha nem a régi dreadnoughtjaikra pocsékolják el a pénzt, hanem ebből az összegből inkább építenek két új, 26 ezer tonnás csatacirkálót.

Az új, 35 ezer tonnás csatahajók tervezési munkálatai 1934-ben kezdődtek, a terveket az Ansaldo gyár mérnökei készítették, Umberto Pugliese vezetésével.
A haditengerészet által az új csatahajókkal szemben támasztott követelmények a következők voltak: 35 ezer tonnás vízkiszorítás; 30 csomós sebesség; megfelelő hatótávolság ahhoz, hogy a hajó egy feltöltéssel a Földközi-tenger bármely pontján bevethető legyen; a lehető legnagyobb számú 380 vagy 406 mm-es löveg beépítése; a páncélzat legyen képes egy azonos tűzerejű csatahajó lövedékeinek ellenállni a 18,5 és 27,5 km-es lőtávolságokon belül (vagyis az úgynevezett „immunity zone” értékei 20.232 yard és 30.075 yard); illetve a torpedóvédő rendszer legyen képes ellenállni 350 kg TNT robbanásának. A csatahajókkal szemben támasztott követelményeket nyilvánvalóan úgy állapították meg, hogy az új hajók fölénybe kerüljenek az ekkor már potenciális ellenfélnek számító brit Földközi-tengeri Flotta csatahajóival szemben is.
Akárcsak az összes többi, korabeli haditengerészetnél, a csatahajók tervezése itt is alapvetően arról szólt, hogyan tartsák be a 35 ezer tonnás korlátozást. A konstruktőrök minden erőlködése ellenére már az első tervezet is kissé túlsúlyosra sikeredett a maga 37 ezer tonnájával, és az ezt követő változatok csak egyre nagyobbak lettek, fel egészen 48 ezer tonnáig. Elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogyha semmilyen téren nem akarnak kompromisszumokat kötni –márpedig nem akartak- a 35 ezer tonnás súlyhatár nem lesz tartható. (Egyébként ugyanebben a cipőben járt a többi haditengerészet is. Az új csatahajók közül egynél sem sikerült pontosan betartani a 35 ezer tonnás limitet.) Az olaszok azonban tudták, hogy a washingtoni flottaegyezmény hatálya 1936 december elsején lejár, és az ezt meghosszabbító, illetve új korlátozásokat bevezető második londoni tengerészeti konferencia egyezményeit aztán később nem írták alá.
Miután előre látható volt, hogy az olasz diplomácia meg fogja tenni ezt a lépést, az új csatahajók konstruktőrei nem érezték magukat különösebben megkötve a washingtoni szerződés korlátozásai által, s nem csináltak nagy problémát abból, hogy végül túllépni kényszerültek a 35 ezer tonnás limitet.
Az 1935 júliusában elkészült végleges tervek már egy 40 ezer tonnás hajóról szóltak. A jól sikerült csatahajó-konstrukción sikerült jól kiegyensúlyozni a hadihajók három legfontosabb komponensét, a tűzerőt, a védettséget, és a sebességet. A fő tüzérségnél végül a 380 mm-es lövegek mellett döntöttek, részben gyártástechnológiai okokból, részben pedig a súlycsökkentés végett. Az olasz ipar számára ugyanis nehézségeket okozott volna a 406 mm-es löveg előállítása, ugyanakkor pedig kilenc ilyen ágyú beépítése vagy a hajók méretének további növelését, vagy pedig a páncélzat vastagságának csökkentését kívánta volna meg.
A hajók tervezésénél a mérnökök számos technológiai újdonságot is felhasználtak, így például a Pugliese féle torpedóvédő rendszert. A Littorio osztályú hajók főtervezője, Umberto Pugliese által kitalált rendszer alapeleme egy a vízvonal alatt, a hajó belsejében, a fő páncélöv hosszában végighúzódó acélhenger, melynek belső része üres, míg az ezt körbefogó külső henger olajjal vagy vízzel van feltöltve. Az elképzelés szerint a robbanás lökéshullámát ez a henger nyelte volna el. A rendszert 1930-ban tesztelték a kísérletekhez átépített Brennero tankhajón, és az eredmények olyan bíztatóak voltak, hogy később még a felújítás alatt álló dreadnoughtokon is beépítették azt. (Az egekbe növelve ezzel az átépítések költségeit.)
Októberben hivatalosan is megrendelték az osztály első két hajóját, s még ugyanebben a hónapban meg is történt a gerincfektetés. Mindkét hajó gerincfektetésére ugyanazon a napon, 1934 október 28-án került sor. A későbbi Littorio a genovai Cantieri Ansaldo hajógyárban készült, a Vittorio Veneto pedig a trieszti Cantieri Riuniti dell' Adriatico hajógyárban. Az azonos dátum miatt egyébként máig zűrzavaros az osztály elnevezése. A Littoriót szánták az osztály első egységének és a flotta leendő zászlóshajójának, ám a Vittorio Veneto vízrebocsátása végül egy hónappal, szolgálatba állítása pedig egy héttel megelőzte a Littorióét. Következésképpen az osztályt hol Vittorio Veneto, hol pedig Littorio osztálynak nevezik a szakirodalomban.

A Littorio vízrebocsátása.

A hajó.

A csatahajók építésének két évtizedes szünete után az új, minden korábbinál nagyobb csatahajók megépítése komoly kihívást jelentett az olasz hajógyáraknak, amit jól jelez az építések szokatlanul hosszú, csaknem hatéves időtartama is. Figyelembe véve azonban az olasz ipar viszonylagos korszerűtlenségét és tapasztalanságát az ilyen nagy hadihajók építésében, azt kell mondani, a körülményekhez képest az olaszok kiváló munkát végeztek.
A jól áramvonalazott, szép vonalú hajótest nagyon modern megjelenésű volt abban a korban, eltekintve a régimódi, süllyesztett tatfedélzettől. A tervezők alapos modellkísérleteket végeztek a La Speziai hajógyár medencéjében a tökéletes hajótest kialakítása érdekében, s az új csatahajókon az elsők közt alkalmazták az orrtőke tompa, körte alakú kialakítását, a bulbaorrt, amely csökkenti az orrhullámképződést és a hajótest hullámképző ellenállását, s ezzel növeli a hajó sebességét. Valószínűleg a konstrukció újszerűségének köszönhetően a bulbaorr egyébként nem sikerült igazán jól. A hajók első próbajáratain nagy sebességnél a hajótest erős vibrációját figyelték meg, amelyet, mint kiderült, a túl tompára sikerült bulbaorr okozott. A hajók orrkialakítását tehát utólag korrigálni kellett, amivel ugyan csökkentették a vibrációt, viszont az átalakítás következtében a csatahajók a szokásosnál nagyobb hajlandóságot mutattak a hosszirányú bukdácsolásra (pitching). Az osztály másik két egységénél már figyelembe vették ezeket a tapasztalatokat, és azok már eleve módosított orr résszel készültek.
A Littorio osztályú hajók metacentrikus magassága (GM) mindössze 5,27 láb volt, ami a korabeli csatahajók közt a legalacsonyabb értéknek számít. A tervezők talán úgy gondolták, a hajók úgyis kizárólag csak a mediterrán vizeken fognak tevékenykedni, ahol nem fenyegetik őket a heves óceáni viharok. A hajók így elvileg viszonylag borulékonyak lettek, viszont lassan reagáltak a hullámzásra, tehát nem voltak hajlamosak a dülöngélésre, s ezt a hajlamukat tovább mérsékelték a széles lengéscsillapító bordák is.
Ezek voltak az első csatahajók, melyeket a később klasszikussá váló lövegtorony elrendezéssel tervezték és építettek meg, azaz két, „superfiring” elrendezésű háromágyús torony a hajó orr részén, egy harmadik pedig a hajó tatján elhelyezve. (A hasonló elrendezésű német Scharnhorstot és Gneisenaut csak egy évvel később kezdték el építeni, igaz, hamarabb elkészültek.) A felépítményeket igyekeztek minimalizálni, a tengernagyi és a parancsnoki híd egymás felett helyezkedett el, és ugyanígy egymás fölé építették be a különböző lövegek tűzvezető harcálláspontjait is. A közös tengelyen elhelyezett, de természetesen egymástól függetlenül működtethető tűzvezető tornyok elhelyezésében nyilván a francia példát követték, akik ugyanezt a megoldást használták hajóikon. Az angolok egyébként az egymás fölé rakott kerek tornyokat „esküvői tortának” (wedding cake) gúnyolták.


A harmincas években épült európai csatahajók főbb adatai.

-
Littorio
Richelieu
Bismarck
King George V
Gerincfektetés:
1934 október 28
1935 október 22
1936 július 01
1937 január 01
Vízre bocsátás:
1937 augusztus 22
1939 január 17
1939 február 14
1939 február 21
Szolgálatba állítás:
1940 május 06
1940 június 15
1940 augusztus 24
1940 szeptember 30
Teljes vízkiszorítás:
45.237 tonna
47.721 tonna
49.609 tonna
42.237 tonna
Méretek:
-Teljes hossz:
- Szélessség:
-Teljes merülés:

237.8 m
32.95 m
10.44 m

247.8 m
33.08 m
9.9 m

250,5 m
36 m
10.2 m

227,1 m
31,5 m
10,4 m
Páncélzat:
- Öv:
- Lövegtornyok:
- Felső fedélzet:
- Páncélfedélzet:
-A páncélöv által védett terület:
-Rekeszek/a citadella által védett rekeszek száma:
-Páncélzat súlya:

70+280 mm
130-380 mm
36 mm
90-150 mm
55 %
18/8
13.451 tonna

330 mm
170-430 mm
- mm
150 + 40 mm
54 %
21/10
16.534 tonna

320 mm
130-360 mm
50 mm
80-110 mm
70 %
22/17
17.540 tonna

112-374 mm
150-324 mm
- mm
124-150 mm
59 %
21/10
12.413 tonna
Fegyverzet:
- Fő:
- Másodlagos:
- Légelhárító:



9 x 381 mm L/50
12 x 152 mm L/55
12 x 90 mm
20 x 37 mm
24 x 20 mm

8 x 380 mm L/45
9 x 152 mm L/55
12 x 100 mm
8 x 37 mm
20 x 13.2 mm

8 x 380 mm L/47
12 x 150 mm L/55
16 x 105 mm
16 x 37 mm
16 x 20 mm

10x356 mm L/45
16x133 mm L/50
32x40 mm
-
-
Repülőgépek:
3 x IMAM Ro. 43
3 x Loire 130
4 x Arado Ar 196
4 x Walrus
Teljesítmény:

138.085 LE

179.000 LE

150.170 LE

111.700 LE
Sebesség:
31,3 csomó
32,6 csomó
30,1 csomó
28 csomó
Hatótávolság:
4.584 mérföld 16 csomóval
10.000 mérföld 12 csomóval
8.525 mérföld 19 csomóval
6.100 mérföld 10 csomóval
Tüzelőanyag kapacitás:
4.161 tonna
6.796 tonna
8.167 tonna
3.918 tonna

A jól sikerült, kiegyensúlyozott konstrukció a maga korában meglehetősen nagy nemzetközi érdeklődést váltott ki. A legnagyobb hatást talán az orosz hajóépítőkre gyakorolta. A magam részéről valószínűnek tartom, hogy az oroszok részben vagy egészben megszerezhették a Littorio osztályú hajók terveit, mert azok számos eleme visszaköszön a tervezett Szovjetszkij Szojuz osztályú csatahajók tervein is, bár azok alapvetően azért önálló konstrukciók. Ez a hatás pedig aligha eredhet az orosz felkérésre készült UP-41 jelű csatahajótervből, az ugyanis alig hasonlít valamiben a Littorióra. A Pugliese rendszert pedig, amit az orosz csatahajókon is használtak volna, az olaszok szigorú hadititokként kezelték, s annak terveit nem mutatták meg senkinek, következésképpen ezek csak illegális úton kerülhettek az oroszok birtokába.
Jóval egyértelműbb a spanyolokra gyakorolt hatás. A polgárháború hivatalos befejezésekor, 1939 őszén egy spanyol delegáció érkezett Olaszországba, mely egyebek mellett tárgyalásokat folytatott a tervezett nagy spanyol hajóépítési programban való olasz részvételről is. A spanyolok régi, Espana osztályú dreadnoughtjaikat, melyek egyébként már amúgy is elavultak voltak, mind elvesztették a polgárháborúban, és most úgy gondolták, új csatahajók építésével jeleznék a világ számára, hogy országuk a polgárháború zűrzavara után ismét visszanyerte régi nagyságát és erejét. Terveik szerint a felújított régi, illetve az építés alatt álló új hajógyárakban a kisebb hadihajók mellett négy csatahajó építését kezdték volna meg, melyek terveit az olasz Littorio osztályról mintázták volna. Miután Franco és Mussolini országa azonos ideológiai alapokon állva kimondottan baráti kapcsolatokat ápolt egymással, az együttműködés elé nem gördült semmilyen akadály. Még abban az évben -1939- megkötötték az együttműködésre vonatkozó szerződéseket, és hozzáláttak az építések előkészületeihez.
A tervezett új spanyol csatahajók lényegében a Littorio osztályú hajók megismétlései lettek volna, minimális változtatásokkal. A különbség lényegében csak annyi lett volna, hogy kicsit megerősítették volna a fedélzeti páncélzatot, és más légvédelmi fegyverzetet építettek volna be. (Nem tisztázott, hogy az olaszok átadták volna e a Pugliese rendszer terveit is.) Az atlanti térségben is érdekelt spanyolok szerettek volna valamivel nagyobb hatótávolságot, de a nagyobb üzemanyagkészlet elhelyezése csak a hajók teljes áttervezésével lett volna megoldható, így erről inkább lemondtak.
A bíztató kezdet után fél évvel azonban a projekt Olaszország hadba lépése miatt zátonyra futott, s végül egyetlen ilyen nagy hadihajó építése sem valósult meg a spanyol hajógyárakban.

A Littorio 1943-ban.

Páncélzat.

A Littorio osztályú csatahajók kategóriájuknak megfelelő, akkoriban kiválónak számító páncélvédettséggel rendelkeztek. Páncélzatuk igen korszerű volt, és számos újdonságot vezettek be rajta.
Az olasz csatahajókat páncélzatuk alapján a szakirodalom általában az „all or nothing” típushoz tartozóknak tartja, amit a magam részéről nem tartok egészen egyértelműnek. Az „all or nothing” rendszernek megfelelően a felső páncélöv és páncélfedélzet jóval vékonyabb volt, mint a klasszikus citadella páncélzattal épített hajókon, ugyanakkor viszont mégiscsak vastagabb, mint ahogy az az „all or nothing” hajókon szokásban volt. Az olasz hajókon például a harmadik fedélzet volt a fő páncélfedélzet, míg az „all or nothing” hajókon többnyire a második. A hajók orr részét, a hagyományos elrendezésnek megfelelően, a fő páncélövön túlnyúlóan is páncélozták, viszont a tatot nem.
Az ilyen kategorizálási nehézségek egyébként néhány másik hajóra is jellemzőek voltak, például az orosz/szovjet Szovjetszkij Szojuzról is nehéz lenne eldönteni, páncélzata alapján tulajdonképpen melyik kategóriába is sorolható. Szerintem egyébként megfigyelhető a korabeli csatahajó építésben az a tendencia, hogy a csatahajók szép lassan szedegették vissza magukra azt a páncélzatot (második páncélfedélzet, páncélozott belső válaszfalak, stb.), amit korábban a tervezők feleslegesnek tartottak. Az „all or nothing” típus tiszta példájának tekinthető angol Nelson osztályú hajók, és mondjuk a Richelieu vagy South Dakota osztályú csatahajók páncélzata közti különbség nagyon is számottevő. És ha a Littoriót „all or nothing” hajónak tekintjük is, azt azért megállapíthatjuk, páncélzata jobban hasonlít a hagyományos elrendezésű hajókéhoz, mint a Nelsonéhoz.

A csatahajó metszetrajzai.

Övpáncélzat.

A Littorio osztályú csatahajók fő páncélövének vastagságát általában 350 mm-ben szokták feltüntetni. Ez azonban már a páncélzat összvastagságát jelenti. Az olasz csatahajókon ugyanis egészen egyedi, semmilyen más csatahajón nem alkalmazott módon többrétegű páncélzatot használtak, amely felépítésében leginkább talán a későbbi harckocsikon is alkalmazott üreges páncélzatnak felel meg.
A fő páncélöv külső rétegét egy 70 mm vastag, Piastre Omogeneee (PO) nevű homogén páncéllemez alkotta, melyet egy 10 mm vastag, Elevate Resistenza (ER) jelű, nagy szakítószilárdságú szerkezeti acéllemezre erősítettek fel. Ezután egy 250 mm széles üres légtér következett, majd a 280 mm vastag cementált lemezből készült belső páncéllemez. Ez utóbbit, a korban szokásos módon, egy 15 mm-es ER lemezre erősített 50 mm vastag fa alapra szerelték, hogy növeljék a rendszer rugalmasságát, illetve, hogy ez az alap a becsapódó lövedék energiáját elnyelje és elossza a hajó vázszerkezetében. Az egész rendszer teljes vastagsága 675 mm volt. A páncéllemezek és a szerkezeti acéllemezek, melyre felerősítették őket, összességében véve 375 mm vastag páncélzatnak feleltek meg. Hogy az övpáncél relatív vastagságát még tovább növeljék, a fő páncélövet 8 fokban kifelé döntötték. Az egész páncélövet körülbelül három négyzetméteres panelokból építették fel, melyeket 60 mm vastag páncéllemezekkel választottak el egymástól. A páncélöv, a nagy helyigényű Pugliese torpedóvédő rendszernek köszönhetően, mindössze 75 cm-el ért a vízvonal alá, ami nagyon alacsony érték, és az átlagnál sebezhetőbbé tette a hajót a vízvonal alatt becsapódó lövedékekkel szemben. A páncélöv teljes hosszában egyforma vastag volt, a szokásostól eltérően nem vékonyodott el a vízvonal alatti részen sem.

Ez az egészen különleges felépítésű páncélzat véleményem szerint kimagaslóan jó konstrukció volt, már persze ha eltekintünk az olasz páncéllemezek bizonytalan minőségétől. A külső, 70 mm-es páncéllemez képes volt önmagában is ellenállni a cirkálók 15-20 cm-es lövedékeinek. Ha pedig nagyobb kaliberű lövedék csapódik be, a tervezők elgondolása szerint ezen a külső páncéllemezen széttörik a becsapódó páncéltörő gránát sapkája, csökken a lövedék sebessége és átütő ereje, s ezek után a 280 mm-es cementált lemezeken már jó eséllyel széttörik maga a lövedék is. Miután a lövedék kétszer csapódik be a páncéllemezekbe, kibillen egyensúlyából is. Ráadásul a páncéllemezbe becsapódó lövedék pályája a lemez áttörése után kis mértékben módosul, jelen esetben a függőleges páncélzatnál a becsapódási szöghöz képest kis mértékben csökken, azaz felfelé hajlik. Ez itt azzal a következménnyel jár, hogy a 70 mm-es külső lemez áttörése után a lövedék orra a két lemez közti légrésbe érve felfelé fordulna, azonban rögtön ezután beleütközik a következő, 280 mm-es lemezbe. Mindez akkora feszültséget kelt a lövedék héjában, hogy az nagy valószínűséggel robbanás nélkül széttörik a becsapódáskor.
Az elméletet a próbalövészetek igazolták. A 16 ezer méter távolságból kilőtt 38 cm-es gránátok többsége a becsapódáskor valóban robbanás nélkül lecsapódott, vagy pedig egyszerűen darabokra tört szét a próbalemezeken. (Egyébként az angol és német haditengerészet egyebek közt éppen azért tekintett el a döntött övpáncél alkalmazásától, mert úgy gondolták, az ilyen páncélzatról lepattanó lövedék nagy valószínűséggel a hajótest vízvonal alatti részébe, a dudorba fog belevágódni.) Néhány lövedék átütötte ugyan a lemezeket, de ezek robbanását és a repeszeket a páncélöv mögött 1,2 méter távolságban, azzal párhuzamosan elhelyezett, szintén 8 fokban kifelé dőlő, 36 mm vastag PO lemezből készült válaszfal nagyrészt felfogta volna. Ha pedig néhány repesz átjutott ezen az akadályon is, azt alighanem megállította a következő, 24 mm vastag válaszfal, melyet az elsővel ellentétes irányba, befelé döntve építettek be, a függőlegeshez képest 30 fokos szögben megdöntve.
Nagy valószínűséggel megállapítható, hogy a vízvonal körüli találatokkal szemben a korabeli csatahajók közül minden bizonnyal a Littorio osztályú hajók páncélzata nyújtotta a legjobb védelmet - a Bismarck után. A vízvonal alatti találatokkal szemben a kis mélységű páncélöv ugyan nem nyújtott megfelelő védelmet, ez azonban az olaszokat nem aggasztotta túlzottan. Úgy vélték, a vízvonal alatt becsapódó lövedékek robbanási energiáját az általuk igen nagyra tartott Pugliese féle torpedóvédő rendszer éppúgy képes elnyelni, mint a torpedókét.
A fő páncélöv a hajó teljes hosszának 55 %-át védte, a 18 rekeszből nyolcat, ami az „all or nothing” csatahajókra általában jellemző érték. Az viszont már szokatlan az ilyen típusú hajóknál, hogy a fő páncélövön kívül még a hajó orr része is aránylag erős páncélzatot kapott a vízvonalon. A 199-es bordáig –nagyjából az A lövegtorony és a hajó orra közt félúton- az orr rész 11 mm-es ER lemezekre erősített 130 mm vastag homogén páncéllemezekkel volt borítva (11+130 mm), ettől előre a hajó orráig pedig 9 mm-es ER lemezekre szerelt 60 mm-es páncéllemezekkel (9+60 mm). Viszonylag erős volt a páncélöv felső része is. A fő páncélövtől felfelé a felső fedélzetig (weather deck) a hajó oldalának páncélzata megegyezett a fő páncélöv külső részének páncélzatával, azaz 10 mm vastag ER lemezre szerelt 70 mm-es homogén PO lemezekből állt. A fő páncélöv mögött a hajó tatja viszont - az „all or nothing” hajókra jellemző módon- nem kapott semmilyen vertikális védelmet.
A citadellát lezáró első keresztválaszfal, közvetlenül az A lövegtorony előtt, a felső két fedélzeten csupán 10+70 mm vastag volt, a felső páncélövhöz hasonlóan. Ez alatt a harmadik és negyedik fedélzet közt pedig 10 mm vastag ER lemezre erősített 200 mm vastag cementált páncéllemezekből állt. A hátsó keresztválaszfal -a C lövegtorony mögött, az 54-es bordánál- a felső két fedélzeten szintén 70 mm-es volt, a harmadik és negyedik fedélzet közt pedig 280 mm, melyet szintén 10 mm-es ER lemezekre lamináltak. A szélső részeken ez a vastagság 250 mm-re csökkent.

Keresztmetszet a főbordánál.

Fedélzeti páncél.

Az övpáncélról alkotott kedvező véleményt meg lehet ismételni a fedélzeti páncélzatnál is. Az olasz konstruktőrök itt is kiváló munkát végeztek, s csatahajóikat a korabeli elvárásoknak maximálisan megfelelő, erős és jól felépített fedélzeti páncélzattal látták el, mely volt olyan erős, mint bármelyik más, egykorú csatahajóé.
A tervezők a fedélzeteken is alkalmazták az övpáncélnál már megismert réteges felépítést, azaz a páncéllemezeket a nagy szakítószilárdságú, rugalmas ER szerkezeti acélból készült lemezekre erősítve építették be. Ezek alátámasztották a ridegebb anyagból készült páncéllemezeket, s növelték azok ellenálló képességét és rugalmasságát, bizonyos szempontból a ma is használatos szendvicspáncélhoz hasonlatosan.
A felső fedélzet (a "weather deck") 9 mm vastag ER lemezekre laminált, 36 mm vastag homogén PO páncéllemezekkel volt borítva. Az ER lemezekkel megerősítve a felső fedélzet védelme így 42 mm vastag PO lemez ellenálló képességének felelt meg. A felső fedélzet alatti második fedélzet nem kapott páncélzatot, csak a harmadik fedélzet, a tulajdonképpeni páncélfedélzet. A páncélfedélzet középső 60%-át 12 mm-es ER lemezekre laminált, 100 mm -a lőszerraktáraknál 150 mm- vastag PO páncéllemezek borították. A fedélzet széleit, a hajó oldalától befelé mérve mindkét oldalon 6,6 méter szélességben, 9 mm vastag ER lemezekre erősített 90 mm -a lőszerraktáraknál 100 mm- vastag PO lemezek védték. Az ER és a PO lemezek együttesen a fedélzet középső részén 107 illetve 157, a szélső részeken 95, illetve 105 mm relatív páncélvastagságot jelentettek. A Littorio fedélzeti páncélzatának összvastagsága tehát mindent figyelembe véve 137-199 mm volt.
A csatahajó, nem sokkal szolgálatba állítása után. A megszokottól eltérő módon tehát az olasz hajókon nem a fő páncélfedélzet szélei, hanem a középső része kapott erősebb védelmet. Az olaszok úgy okoskodtak, alighanem helyesen, a becsapódó ellenséges lövedékek a fedélzetnek ezt a részét csak a felső páncélöv 70 mm-es lemezein keresztül áthatolva tudják elérni, és ez bőven biztosítja a fedélzet széleinek azt a plusz védelmet, amit a középső résznek a 10 mm-el vastagabb páncélzat jelent. Ráadásul itt a fedélzetet esetleg mégis átütő lövedéknek a fedélzet alatti, már említett 24 mm-es válaszfalat is le kellett volna küzdenie ahhoz, hogy a hajó belsejét elérje, ami ezen a részen tovább növeli a fedélzet védettségét. A 24 mm-es válaszfal azonkívül még alá is támasztotta a páncélfedélzetet, az eltérő vastagságú -90 és 100 mm-es- lemezek találkozási pontjánál.

Az olasz csatahajók fedélzeti páncélzata nagyban eltért az „all or nothing” hajók szokásos elrendezésétől. Azok többnyire csak egy páncélfedélzetet kaptak, rendszerint a második vagy harmadik fedélzeten, a többi fedélzet vagy semmilyen páncélzatot nem kapott, vagy pedig legfeljebb csak 25 mm-es, szilánkvédő páncéllemezeket. A francia hajókon ugyan két páncélfedélzetet építettek be, de pont fordított sorrendben, mint a Littorión. A fő páncélfedélzet helyezkedett el felül, a harmadik fedélzeten, és alatta a jóval gyengébb, 40-50 mm vastag második páncélfedélzet, arra számítva, hogy ennek dolga már csak az lesz, hogy a fő páncélfedélzeten esetleg áthatoló repeszeket megállítsa. A két fedélzet közvetlenül egymás alatt helyezkedett el, a köztük levő távolság tehát csupán 2,3 méter volt. Az olasz csatahajókon –ugyanúgy, mint a németeken- viszont a gyengébben páncélozott fedélzet helyezkedett el felül, a felső fedélzeten (weather deck), és a fő páncélfedélzet ez alatt két szinttel, 4,6 méterre. Ezt a két fedélzetet oldalról a felső páncélöv 70 mm-es lemezei védték. A becsapódó ellenséges lövedék tehát csak ezeknek a leküzdése után érhette el a fő páncélfedélzetet, melyet áttörve elérhette volna a hajó létfontosságú belső részeit, a gépházakat és a lőszerraktárakat.
Az olasz mérnökök, hasonlóan a németekhez, nem arra számítottak, hogy a viszonylag gyenge felső páncélfedélzet vagy páncélöv –melyeket az „all or nothing” hajók tervezői feleslegesnek tartottak- számottevő mértékben képes lesz a becsapódó lövedék mozgási energiáját csökkenteni, hanem arra, hogy azok aktiválják a lövedék gyújtószerkezetét, és az felrobban még a fő páncélfedélzet elérése előtt. Egy tíz fokos szögben becsapódó lövedéknek például a felső páncélfedélzet átütése után 26,3 méter távolságot kellett megtennie ahhoz, hogy elérje a függőlegesen 4,6 méterre levő fő páncélfedélzetet. (A páncélfedélzetek közti távolság a német csatahajókon egyébként még nagyobb volt, 5,2 méter.) Ez annyit jelent, hogy ilyen szögben becsapódva minden második világháborús páncéltörő lövedék még a páncélfedélzet felett felrobbant volna. (Ez az elgondolás persze a csaknem függőlegesen becsapódó légibombákkal szemben nem működött.) Ahhoz, hogy a fő páncélfedélzetet elérje, a lövedéknek legalább 15,5 fokos, illetve ennél nagyobb szögben kellett becsapódnia, ami hozzávetőleg 20 kilométeres, illetve ennél nagyobb lőtávolságot jelent. Csakhogy a felső szintek páncélozása ahhoz is elég erős volt, hogy deformálja a lövedék sapkáját, ami egyrészt nagymértékben lerontotta annak páncélátütő képességét, másrészt pedig nagyban megnövelte a páncélzatról való lepattanás esélyét.
Az olasz csatahajók tehát nagyságukhoz képest optimálisan erős fedélzeti páncélzattal rendelkeztek. Annak további erősítése egyrészt felesleges lett volna, másrészt pedig csak az övpáncél vagy a fegyverzet rovására lehetett volna megoldani.

Orr és tatrész.

Az olasz hajókon -az „all or nothing” hajóktól eltérően -a citadellán kívül eső részek is meglehetősen erős páncélzatot kaptak, melyeket komplexitásuk miatt ezúttal talán érdemesebb külön említeni.
Az első keresztválaszfal előtti részen a harmadik fedélzet 70 mm vastag páncélzatot kapott, egészen a 199-es bordáig, tehát ameddig a páncélöv 130 mm-es része húzódott. Itt egy újabb, 70 mm-es keresztválaszfalat építettek be a harmadik fedélzettől lefelé két fedélzet mélységig. Ez előtt a hajó orra fedélzeti páncélt már nem kapott, csak az öv elülső, 60 mm-es része védte.
A tat horizontális védelme erősebb, vertikális védelme pedig gyengébb volt, mint az orré. A hátsó keresztválaszfal mögött, egészen a 24-es bordáig, a csavartengelyeket és a hátsó generátortermet két páncélfedélzet is védte. A második fedélzeten –miután a hajó tatrésze süllyesztett volt, ez a citadella harmadik fedélzetének felelt meg- 8 mm vastag ER lemezekre erősített 36 mm-es PO lemezek (8+36 mm) védték a fedélzet középső felét. A fedélzeti páncél széleitől lefelé a következő, harmadik fedélzetig a függőleges válaszfalakat 10 + 60 mm vastag páncélzattal látták el. A tat harmadik fedélzete a felett levő fedélzetével megegyező szélességben 8 + 100 mm vastag páncélzatot kapott. Ennek a fedélzetnek a teknősfedélzethez hasonlóan 30 fokban lefelé döntött széleit is páncélozták, méghozzá 9 mm-es ER lemezekre erősített 50 mm vastag PO páncéllemezekkel. Ezt a szakaszt a 24-es bordánál a két páncélfedélzet között 70 mm-es, alatta 100 mm-es keresztválaszfal zárta le. Emögött, egészen a hátsó kormányszerkezet kamrájáig, egy 8+100 mm vastag páncélfedélzet húzódott, melynek széleit 45 fokban lefelé döntötték. A döntött szélek páncélvastagsága megegyezett a vízszintes részekével. A kormánykamra mögött pedig egy 10+200 mm vastag válaszfal biztosította a kormányszerkezet védelmét a hátulról érkező lövedékekkel szemben.

Parancsnoki híd.

Az olasz csatahajók parancsnoki hídja egyetlen, a fő páncélfedélzettől számítva kilenc emelet magas toronyból állt, melyben minden parancsnoki állást egymás felett helyeztek el, némiképp hasonlóan például a japán csatahajók pagoda felépítményéhez.
Az alsó két szint igazából már a felső fedélzet alá esett, ám ezt is a torony szintjeihez számították, s az itt elhelyezett termeket a citadellán belül még plusz 150 mm vastag oldalsó páncélzattal védték. A fedélzet feletti négy szint kevésbé fontos része volt a felépítménynek, s ezek csak 60 mm-es páncélzatot kaptak. A torony hetedik emeletén helyezkedett el a parancsnoki, a nyolcadikon pedig a tengernagyi híd, majd ezek felett a kilencedik emeleten a kisegítő tűzvezető állás. Mindhárom szintet viszonylag vastagon páncélozták. A parancsnoki híd és a tengernagyi híd körben10+200, illetve 10+250 mm vastag oldalsó páncélzatot kapott, a parancsnoki híd alsó padlólemezeit pedig 10+90 mm vastagon páncélozták. A kilencedik szint oldalt 25+175, és 10+225 mm, felül pedig 10+90, illetve 10+120 mm vastag páncélvédelmet kapott. A parancsnoki hídtól lefelé egészen a páncélfedélzetig egy 200 mm vastagon páncélozott, úgynevezett „kommunikációs cső” húzódott. A kilencedik szint felett levő távolságmérők, illetve a legfelül elhelyezkedő fő tűzvezető harcálláspont nem kapott semmilyen páncélzatot, ugyanúgy, ahogy a hátsó felépítmény sem.
A parancsnoki hidak páncélzata gyengébb volt a korabeli csatahajók többségének hasonló páncélzatánál -kivéve a britekét, akik még gyengébb páncélzattal látták el csatahajóik parancsnoki hídjait- és igazából nem nyújtott megfelelő védelmet. Ugyanakkor viszont a szokásosnál magasabban elhelyezkedő hidak viszonylag vastag páncélzata jókora súlyt jelentett odafent, amely feltehetőleg nem kis mértékben járult hozzá az olasz csatahajók szokatlanul magas súlypontjához, és a GM alacsony értékéhez. Az olaszok alighanem jobban tették volna, ha inkább lemondanak a magasan elhelyezett parancsnoki hidak vastag, de mégsem megfelelően erős páncélzatáról, és helyette inkább az angol csatahajókéhoz hasonló vékony, szilánkvédő páncélzattal látják csak el azokat, a megspórolt páncélsúlyt pedig a hajó más területein hasznosítják.

A Littorio, első útjai egyikén.

Lövegtornyok.

A csatahajó lövegtornyainak páncélzata szintén nagyon erősnek számított. A 380 mm-es lövegtornyok homloklemezei 380 mm vastagok voltak, oldalt elöl 200, a hátsó részen 130 mm vastag volt páncélzat, a tornyok tetőlemezei pedig 200 mm vastagok voltak. A tornyok hátsó részének páncélozása érdekes módon mindegyik lövegtornyon más-más vastagságú volt. Az első lövegtornyon 380 mm, míg a másodikon csupán 210 mm, a harmadikon pedig 300 mm. A lövegtornyok hátsó lemezeinek vastag páncélzata ugyanis nem annyira a védelem, hanem sokkal inkább a torony kiegyensúlyozásának célját szolgálta. A B és C tornyok tetejére beépített légvédelmi állások részben megoldották ezt a kérdést, ezért is volt ezeknek itt vékonyabb a páncélozásuk, mint az A toronyé. A B toronynál pedig ezen felül még a torony padlólemezeinek a barbettán túlnyúló hátsó részét is páncélozták.
A barbetták felső fedélzet feletti része 350, a felső fedélzet és a fő páncélfedélzet közti rész pedig 280 mm vastag páncéllemezekből készült. A C lövegtornyot, hogy a közvetlenül mögötte beépített két hátsó 152 mm-es torony ne zavarja a kilövésben, egy szinttel a fedélzet fölé emelték, ami nem volt igazán szerencsés megoldás, hiszen ezzel nemcsak a sebezhető barbetta felületét növelték meg, hanem még jókora pluszsúlyt is felhalmoztak. Szerencsésebb lett volna talán inkább a két 15 cm-es tornyot valamivel előrébb beépíteni. A fő páncélfedélzet alatt a barbetták nem kaptak páncélzatot, bár az A lövegtorony előtti, és a C lövegtorony mögötti válaszfalakat, a két páncélozott keresztválaszfaltól le egészen a kettős fenékig, 10+60 mm-es lemezekkel páncélozták.
A négy 152 mm-es lövegtorony páncélozása meghökkentően erős volt. A tornyok homloklemezei 280 mm (!) vastag páncélzatot kaptak, míg oldalt 80-130 mm, hátul pedig 80 mm volt a páncélzat vastagsága. A tetőlemezek 105-150 mm vastagok voltak. A tornyok barbettái a felső fedélzet felett 150 mm, a két páncélfedélzet között 100 mm vastagok voltak, míg a fő páncélfedélzet alatt nem kaptak külön páncélzatot. A 15 cm-es lövegtornyok páncélzata alighanem szintén indokolatlanul vastag volt, amire fölöslegesen pazarolták a páncélsúlyt, melyet máshol jobban tudtak volna használni. A 90 mm-es légvédelmi lövegek csupán vékony, 12-40 mm vastag szilánkálló páncélzatot kaptak.

A Littorio páncélzatának összsúlya 13.451 tonna volt, ami a hajó súlyának 36,16 %-át tette ki.

Torpedóvédelem.

Az olaszok egy egészen egyedülálló módszer szerint próbálták csatahajóik torpedóvédelmét biztosítani. A feltalálójáról Pugliese-féle torpedóvédő rendszernek elnevezett szisztéma a hagyományostól eltérően nem egymás mögött elhelyezett függőleges válaszfalakra épült, hanem egy, a rendszer középpontját alkotó üres hengerre, melyet egy másik, szabálytalan alakú, vízzel és olajjal megtöltött henger vesz körbe. Az elgondolás szerint a robbanás következtében ez a belső henger összenyomódik, miáltal a teret nyerő lökéshullám nyomása lecsökken, energiájának nagy része pedig a belső henger összeroppanásával elnyelődik, illetve szétszóródik a folyadékkal töltött külső hengerben, még mielőtt elérné a tulajdonképpeni torpedóvédő válaszfalat.
Az 1930-ban, az átalakított Brennero tankhajón megtartott robbantási kísérletek olyan bíztatóak voltak, hogy nemcsak az ezután épülő nagy csatahajókon, hanem még az átépített régi dreadnoughtokon is ezt a rendszert használták. Az olaszok meg voltak győződve róla, hogy megtalálták a lehető legjobb megoldást a torpedók ellen, és a Pugliese rendszert szigorú hadititokként kezelték.
A Littorio osztályú hajókon a mindössze 7 mm vastag acélból készült belső henger átmérője a főbordánál 3,8 méter volt. A külső henger, illetve a hajótest külső lemezei 10-15 mm vastag acélból készültek, míg a homorú torpedóvédő válaszfal 28-40 mm vastag, nagy szakítószilárdságú ER lemezekből készült. Az előzetes számítások alapján úgy vélték, a rendszer képes lesz ellenállni 350 kg TNT robbanásának.

A Pugliese rendszerrel tevezett orosz Szovjetszkij Szojuz csatahajó jellegzetes bordázata építés közben.

Az első dolog, amire az olaszok nem számítottak, a közelségi, mágneses gyújtóval felszerelt, torpedók megjelenése volt. A közvetlenül a hajó oldalánál, érintésre robbanó aknák illetve torpedók esetében a robbanás lökéshulláma a kisebb ellenállás irányába terjed, tehát nagyrészt a vízben, illetve felfelé a levegőben szóródik szét. A mágneses gyújtásnál viszont a robbanás méterekkel a hajótest előtt, vagy alatt történik, tehát a hajót nem maga a robbanás, hanem annak a lökéshulláma éri el, amit már nem lehet elterelni. A Pugliese rendszer a hagyományos érintőgyújtókkal felszerelt lövedékekkel szemben úgy-ahogy működött, de a sokkal nagyobb erejű pusztítást okozó, távolsági gyújtóval felszerelt fegyvereknek nem tudott ellenállni. Ennek egyik oka a torpedóvédő válaszfal és a hajófenék találkozási pontjának gyenge illesztése volt. A viszonylag fejletlen olasz nehézipar ugyanis nem tudta kellően széles körben alkalmazni a hajóépítésben a villanyhegesztést –egyébként ekkor még a többi sem nagyon-, és a lemezeket szegecseléssel erősítették egymáshoz. A robbanás és a válaszfal deformációja következtében azonban ezen a helyen erős nyírófeszültség lépett fel, ami általában azonnal elnyírta a szegecseket. A robbanás lökéshulláma következtében tehát először nem a központi henger nyomódott össze, hanem ez a válaszfal szakadt ki a helyéből, és nyitott szabad utat a hajó belseje felé a betörő víznek.
De alapvetően hibás volt az egész koncepció. A henger igazából sokkal ellenállóbb a belső, mint a külső nyomással szemben. A hagyományos, függőleges válaszfalak a robbanáskor membránként viselkedve sokkal rugalmasabb ellenállást tanúsítanak a lökéshullámmal szemben, mint a henger, és átszakadásuk előtt sokkal nagyobb energiát nyelnek el. A Pugliese henger összeroppanását a robbanáskor elsősorban saját gyenge szerkezete okozta, nem pedig a lökéshullám elnyelése. A valóságban a henger összenyomódása igen kevés energiát nyelt csak el.
A rendszer összsúlya kisebb volt ugyan a hagyományos megoldásoknál, helyigénye viszont nagyobb volt. A Littorio osztályú hajók áramvonalas, karcsú alakja, a hajótest szélességének gyors csökkenése az orr és a tat irányában, pedig értelemszerűen a torpedóvédő rendszer mélységének, és következésképpen hatékonyságának gyors csökkenését vonta magával. A Littorio főbordájánál a belső henger átmérője 3,8 méter, a teljes rendszer szélessége pedig 7,22 méter volt, viszont az A és C lövegtornyoknál a henger átmérője már csak 2,28 méter, a rendszer mélysége pedig 5,5 méter volt. Emellett a rendszer nagy helyigénye miatt az övpáncél mélysége is elégtelen volt.
Az olaszokon kívül egyedül az oroszok alkalmazták a Pugliese rendszert soha be nem fejezett Szovjetszkij Szojuz osztályú csatahajóikon. Hogy teszteljék a rendszer hatékonyságát, 1938-39 során számos robbantási kísérletet végeztek különböző méretarányú modelleken, fel egészen az 1/1 méretarányig. A mellékelt rajzon egy ilyen, 1/1 arányú kísérlet rajza látható, melyben a Pugliese rendszert és a hagyományos, függőleges válaszfalakat használó rendszert hasonlították össze egymással.

1/1 arányú robbantási kísérlet rajza

A kísérlet során a torpedóvédő rendszer legnagyobb szélességénél, hat méter mélységben, közvetlenül a hajó oldalánál –érintőgyújtó- robbantottak fel egy 500 kg-os töltetet. (Talán érdemes megjegyezni, hogy az orosz rendszer, márcsak a csatahajók nagyobb méretéből adódóan is, nagyobb mélységű és erősebb volt, mint az olaszoké.) Végeredményben mindkét rendszer ellenállt a robbanásnak, és a belső válaszfalak nem szakadtak át, ám a Pugliese rendszer sérülései sokkal nagyobb mértékűek voltak, mint a hagyományosé. A hat függőleges válaszfalat használó rendszernél csak az első válaszfal pusztult el teljesen, a többi csak nagyobb-kisebb mértékben deformálódott. A Pugliese rendszer viszont a robbanás helyén teljes mélységében megsemmisült. Ez értelemszerűen azzal a következménnyel járt, hogy a külső részeknél itt sokkal nagyobb mértékű vízbetörés keletkezett, melynek kompenzálására sokkal nagyobb mértékű ellenárasztásra is volt szükség. Nem is beszélve arról, hogy a nagyobb méretű sérülés kijavítása nehezebb és tovább is tart. A Pugliese rendszer sérüléseinek kijavítása, annak bonyolult szerkezete miatt, egyébként is nehezebb, időigényesebb, és drágább volt, mint a klasszikus rendszereké.

A Littorio hajófeneke a citadella hosszában 2,1 méter mélységű triplafenék volt, melynek alsó celláit üzemanyag, illetve víztárolóként használták, míg a felsők üresek voltak.

A Littorio és a Vittorio Veneto lőgyakorlaton.

Fegyverzet.

381 mm/50 Model 1934

Az olasz hajók valahogy minden szempontból hátrányos helyzetben vannak a szakirodalomban és az internetes fórumokon egyaránt. Alig foglalkoznak velük, és rendszerint az a pár mondat is, amit rájuk szánnak, csupa lesajnáló megjegyzésből áll. Ez már csak azért is felettébb méltánytalan, mert ezekből a megjegyzésekből eléggé nyilvánvaló, hogy a véleményt nyilvánítók legtöbb esetben úgy szólják le az olasz csatahajókat, hogy szemmel láthatólag vajmi kevés fogalmuk van azok valódi paramétereiről. Nincs ez másként az olasz hajók fő fegyverzetének számító 38 cm-es lövegekkel sem, melyekről rendszerint csak az jut a szakértők eszébe, hogy megbízhatatlanok voltak, pontatlanok, és hamar tönkrementek. Hogy teljesítményadataik alapján ezek a lövegek voltak az Európában készült legütőképesebb hajóágyúk, arról nem nagyon esik szó.
A 406 mm-es lövegek beépítésének ötletét már tervezés korai szakaszában elvetették, nagyrészt azért, mert ez súlyproblémákat okozott volna a hajón, és túl nagy kihívás elé állította volna az olasz ipart. Ugyanakkor viszont a 38 cm-es lövegek előállításában az olaszoknak már voltak tapasztalataik. Az első világháború idején a be nem fejezett Caracciolo osztályú csatahajókhoz tucatnyi ilyen hajóágyút gyártott le az Ansaldo, melyek többsége még a második világháború idején is szolgálatban állt a monitorokon, illetve a partvédelemnél. Az olaszok most elővették ezeknek az első világháborús lövegeknek a terveit, és ezek alapján fejlesztették ki az új csatahajóikra szánt lövegeket. A fejlesztést ezúttal is az Ansaldo gyár végezte, 1934 és 1940 között. A hosszú tervezőmunka végeredménye egy kiváló löveg lett, mely sok paraméterét tekintve a legjobb volt az Európában valaha is gyártott hajóágyúk közül.
A 20,72 méter hosszú lövegek tényleges kalibere 381 mm volt, súlyuk egyenként 111,664 tonnát tett ki. A csöveket a -5,5/+36 fokos szögtartományban lehetett emelni, 6 fok/sec sebességgel. Az ágyúkat csak a +15 fokos csőállásnál lehetett utántölteni. Egy háromágyús lövegtorony teljes súlya 1570 tonnát nyomott. A tornyok belsejében az egyes lövegeket páncélozott, szilánkálló válaszfallal választották el egymástól. A csövek závárzata a bal oldali ágyúknál balra, a középső és jobb oldali lövegeknél jobbra nyílódott.
A 166,9 cm hosszú lövedékek tömege a páncéltörő (APC) lövedékeknél 885 kg, a repeszgránátoknál (HE) 774 kg volt. A rendszerint hat zsákban betöltött, 222,2 kg tömegű indítótöltet igen nagy kezdősebességet adott a lövedékeknek –az APC gránátnak 850 méter/sec, a HE gránátnak 870 méter/sec-, ami a korban kiemelkedően jónak számító lőtávolságot tett lehetővé, a viszonylag alacsony csőemelkedési szög ellenére is. Az APC lövedékek maximális lőtávolsága 42.800 méter, a könnyebb HE lövedékeké 44.640 méter volt. A kaliberhez képest nagy tömegnek és a magas kezdősebességnek köszönhetően a lövedék páncél-átütőképessége is kiemelkedően jónak számított. (Amit a háború utáni angol próbalövészetek is megerősítettek.) Az APC lövedék 18 km távolságból képes volt az 510 mm-es oldalpáncél és a 73 mm-es fedélzeti páncél átütésére, míg 28 km-es távolságból ugyanezek az értékek 380 és 130 mm-nek adódtak. A magas kezdősebességnek persze megvoltak a hátulütői is. A nagy igénybevételnek kitett ágyúcsövek tervezett élettartama viszonylag alacsony volt, 110-130 lövés, azaz fele-kétharmada a többi haditengerészet hasonló lövegeinek. A tűzgyorsaság szintén viszonylag alacsony volt, 1,3 lövés/perc, azaz 45 másodpercenként lehetett egy sortüzet leadni. Az ágyúk lőszerjavadalmazása csövenként 74 lövedék volt, s a lőszerraktárakba rendszerint 495 APC és 171 HE lövedéket rakodtak be. Az ágyúkat az Ansaldo és az Odero-Terni-Orlando üzemei gyártották le. A Littorio valamennyi lövege az Ansaldo gyáraiban készült.

A csatahajókhoz készülő 38 cm-es lövegek az Ansaldo gyárában.
A próbalövészeteken az új hajóágyú rendkívül jól szerepelt. Megbízhatóan működött, nagyon pontosan lehetett vele tüzelni, a lövedékek pusztítóereje pedig felülmúlta még a tervezők előzetes elképzeléseit is. A páncéltörő lövedékek átütőképességét tekintve az olasz ágyúk felülmúlták európai kortársaikat, és csak az amerikai 406 mm-es Mark 7-es, és a 46 cm-es japán hajóágyúk mutattak nála jobb teljesítményt. 0 méteres lőtávolságon -elméleti adat, amit a páncélátütő képességek összehasonlítására használnak- az olasz hajóágyúk 814 mm vastag páncél átütésére voltak képesek. Az amerikai Mark 7-es 828 mm, a japán 46 cm-es pedig 864 mm páncélt vitt volna át. Ugyanakkor viszont már az amerikai Mark 6-os is alulmaradt az olasz ágyúkhoz képest a maga 737 mm-ével, míg a német 38 cm-es hajóágyúknál ez az érték 741 mm, a franciánál pedig 786 mm. A fedélzeti-páncél átütő képességet tekintve az olasz ágyúk már nem ilyen kiemelkedően jók ugyan, de még így is felveszik a versenyt a kortárs hajóágyúkkal.
A sokat emlegetett alacsony élettartam ütközetben nem jelentett közvetlen hátrányt, elvégre nehezen elképzelhető, hogy a csatahajó egyetlen ütközetben annyi lövést adjon le, ami kimeríti a lövegek élettartamát (már csak azért sem, mert a lőszerkészlet ennél kevesebb volt). Ugyanakkor persze a gyakoribb csőcsere miatt ez elméletileg megnövelte az üzemben tartási költségeket. A kis tűzgyorsaság sem volt igazán komoly hátrány, a csatahajók ugyanis meglehetősen ritkán -mondhatnám sohasem- szoktak pergőtüzet leadni, s a percenkénti két lövés már nagyon jó teljesítménynek számított. Az olasz csatahajók ettől nem sokban maradtak el, s tűzgyorsaságuk megegyezett az újabban oly sokat sztárolt francia Richelieu osztályú hajókéval, melyek a valóságban soha nem tudták hozni a papírforma szerinti 2,2 lövés/perc tűzgyorsaságot, s tényleges teljesítményük -1,2-1,3 lövés/perc- megegyezett az olasz hajókéval. Az olasz ágyúk emellett elég megbízhatóak is voltak, sokkal ritkább volt náluk a műszaki hiba, mint a négyágyús elrendezés miatt műszakilag túlbonyolított francia vagy angol hajóágyúknál.
Az olasz ágyúknak az volt a legkomolyabb baja, ami az olasz páncéllemezeknek is, vagyis hogy olasz gyárakban állították elő őket, ami egyet jelent a megbízhatatlan minőséggel. Ha minden a papírforma szerint működött, a 38 cm-es olasz lövegek pontos és nagy átütőerejű, félelmetes fegyverek voltak. Az olasz ipar által előállított termékek rapszodikus minőségének köszönhetően azonban a papírforma nem mindig jött be. Érdekes, hogy többnyire nem is annyira az ágyúkkal, hanem inkább a lövedékekkel voltak bajok. A Regia Marina Italiana ugyanis meglehetősen érdekes gyakorlatot követett a fegyverek tesztelése során.
Míg minden más haditengerészetnél az volt a szokásos eljárás, hogy a megrendelt lövedékekből szúrópróbaszerűen választottak ki néhányat a próbalövészetekre, addig az olasz haditengerészet külön rendelte meg a tesztekre szánt példányokat. Ez magától értetődően azzal a következménnyel járt, hogy a gyárak alapos és gondos munkát végeztek a tesztpéldányok előállításánál, míg a sorozatgyártott lövedékek esetében a minőségi ellenőrzés már korántsem volt ilyen alapos. Így aztán a próbalövészetek minden alkalommal kiválóan sikerültek, ellenben az ütközetekben az olasz admirálisok mindig úgy érezték, mintha zsákbamacskát játszanának. Ha véletlenül éppen jó minőségű lövedékek kerültek a lőszerraktárakba -és ez már mindig csak használat közben derült ki-, az olasz hajóágyúk teljesítették az elvárásokat, ellenben ha egy gyengébben sikerült sorozatot fogtak ki, az eredmény olyan volt, mintha vaktában lövöldöztek volna. Az első Sirte-öbölbeli csatában a Littorio 30 km feletti távolságról nagyon pontos, jól vezetett tüzet zúdított az angol cirkálókra, míg például a matapani csatában a Vittorio Venetónak az angol Orion cirkálóra leadott sortüzei 21 km távolságból is akkora szórással csapódtak be, mintha az olasz csatahajó egyszerre több angol hajóra tüzelt volna.


A második világháború idején használt 38 cm-es hajóágyúk főbb adatai.

-
381 mm/50 Model 1934
38 cm/52 SK C/34
380 mm/45 Model 1935
15"/42 Mark I
Szolgálatba állítás helye és éve:
Olaszország, 1940
Németország, 1939
Franciaország, 1941
Nagy-Britannia, 1915
Tömeg:
111,6 tonna
111 tonna
94,13 tonna
101,6 tonna
Teljes hossz:
20,72 méter
19,63 méter
17,88 méter
16,52 méter
Cső élettartama:
110-130 lövés
180-210 lövés
200 lövés
335 lövés
Tűzgyorsaság
1,3 lövés/perc
2,3-3 lövés/perc
1,3 lövés/perc
2 lövés/perc
Lövedék hossza
166,9 cm
167,2 cm
190 cm
142 cm
Lövedék tömege
885 kg
800 kg
884 kg
879 kg
Kivető töltet tömege
222,2 kg
112,5 kg
288 kg
196 kg
Csőemelkedés
-5,5/+36 fok
-5,5/+30 fok
-5/+35 fok
+2/+30 fok
Lövedék kezdősebessége
850 mps
820 mps
830 mps
749 mps
Legnagyobb lőtávolság
42.800 méter
36.520 méter
41.700 méter
29.720 méter
Páncélátütő képesség

0 méteren 814 mm
18.000 méteren 510/73 mm
28.000 méteren 380/130 mm

0 méteren 742 mm
18.000 méteren 419/75 mm
22.000 méteren 393/104 mm

0 méteren 748 mm
22.000 méteren 393/105 mm
27.000 méteren 331/138 mm

0 méteren 687 mm
18.300 méteren 297/72 mm
27.400 méteren 229/145 mm
Alkalmazás helye
Littorio osztály
Bismarck osztály
Richelieu osztály
Queen Elisabeth, Revenge, Renown, Hood osztály

A lövedékek adatai a szabványos páncéltörő gránátokra vonatkoznak. Az angol 38 cm-es ágyú esetében a harmincas évekbeli átalakítások utáni, tehát a második világháború idején érvényes adatokat közlöm, ugyanúgy, ahogy a lövedék esetében is a második világháború idején használt páncéltörő gránát adatait adom meg. Az ágyúk páncélátütő képességét egységesen az amerikai páncéllemezekre vonatkoztatva próbálták kiszámítani, az adatok a Navy Weapons oldaláról valók.


152 mm/55 Models 1934

A harmincas években épült csatahajók másodlagos tüzérségét az új koncepcióknak megfelelően egyre inkább az úgynevezett „dual purpose” lövegek alkották, melyeket egyaránt lehetett légvédelmi célokra, és felszíni célpontok ellen használni. Először a franciák alkalmaztak ilyen univerzálisan használható, 130 mm-es lövegeket csatacirkálóikon, de az amerikai és angol csatahajók 127 és 132 mm-es közepes lövegei is ilyenek voltak. A franciák csatahajóik 152 mm-es ágyúit is „dual purpose” lövegeknek szánták, azok kialakítása azonban nem sikerült a legjobban, így végül légvédelmi ágyúkként meglehetősen másodosztályúnak bizonyultak, bár elméletileg erre is lehetett őket használni.
Az egyik 15 cm-es lövegtorony. Az angolszász szakértők erősen hajlamosak arra, hogy saját haditechnikájukat felülmúlhatatlan non plus ultrának tekintsék, s minden más nemzetiségű harceszközt aszerint ítéljenek meg, az mennyire hasonlít az övékre. Ha az ő csatahajóik az „all or nothing” páncélzattal épültek, akkor ugye minden kétség nélkül állítható, hogy ez volt a létező legjobb páncélelrendezés. (Az utolsóként elkészült angolszász csatahajót, a Vanguardot szokták úgy jellemezni, miszerint: „páncélzata a létező legjobb volt, amit csak tervezni lehetett”.) Ha az angolszász csatahajókon „dual purpose” lövegeket használtak másodlagos tüzérségként, akkor természetesen magától értetődik, hogy ez volt a lehető legjobb megoldás. Ennek megfelelően aztán a szakértők hajlamosak erősen lekezelően nyilatkozni a német és olasz hajók csak felszíni célok ellen használható 15 cm-es lövegeiről, mondván, ezek a korlátozottan alkalmazható fegyverek csak súlyfelesleget jelentettek, elfoglalták a helyet a légvédelmi ágyúk elől, és sokszor még zavarták is őket a kilövésben. Pusztán technikai szempontból mindez persze igaz, csakhogy azt is ajánlatos lenne figyelembe venni, hogy az angol és amerikai hajóktól eltérően a német és olasz csatahajók nagy biztonsággal számíthattak rá, hogy túlerőben levő ellenséggel kell majd szembenézniük, és ez a túlerő nem utolsósorban a kisebb felszíni hadihajók nagyobb számában fog majd megnyilvánulni. A német és olasz tervezők úgy vélték, a támadó rombolók vagy könnyűcirkálók ellen a légvédelmi célokra is alkalmazható kisebb kaliberű és kisebb lőtávolságú ágyúk tűzereje nem elegendő, ezért továbbra is szükségük van a hatékonyabb, közepes kaliberű, felszíni célok elleni másodlagos tüzérségre.

A Littorión beépített 152 mm-es lövegek a korábbi cirkálókon is használt 53 kaliberhosszúságú Models 1926 ágyúk tovább fejlesztett változatai voltak. A Littorio a Models 1934 típust kapta, míg testvérhajói a Models 1936 lövegekkel voltak felszerelve. A két típus között azonban az egyetlen valódi különbség csupán az volt, hogy a Models 1934 változatot az Ansaldo, a Models 1936-ot pedig az Odero-Terni-Orlando gyártotta. Ezeket a lövegeket használták a Garibaldi osztályú cirkálókon is.
A 8,84 méter hosszú lövegek súlya 9,689 tonna volt, a csöveket a -5/+45 fokos szögtartományban lehetett emelni. (Az ágyúk tehát már csak az alacsony csőemelkedés miatt sem voltak igazán megfelelőek légvédelmi célokra.) Az ágyúkat csak a -5/+20 fokos szögtartományban lehetett utántölteni, tűzgyorsaságuk 5 lövés/perc volt. A tornyok kilövési szögtartománya nagyjából 240 fok volt.
A 63 cm hosszú páncéltörő gránát súlya 50 kg volt, a repeszgránáté 44,4 kg. A 16,35 kg súlyú kivetőtöltet 910 méter/sec kezdősebességet adott a lövedéknek -a kisebb súlyú repeszgránátnál 945 méter/sec-, ami 45 fokos csőemelkedésnél 25.740 méteres maximális lőtávolságot tett lehetővé.

Légvédelmi fegyverek.

A Littorio osztályú csatahajók légvédelmét illetően is sok kritika fogalmazódik meg utólag –hasonlóan a Bismarckhoz-, melyek szerint az nem volt a hajók kategóriájának megfelelő erősségű. Valójában azonban ha nem a második világháború utolsó két évében tevékenykedő csatahajókhoz, hanem az olasz csatahajók megépítésének idején, azaz a harmincas évek második felében érvényes elvárásokhoz mérjük őket, ismét csak azt kell mondani, az olasz hajók minden szempontból megfeleltek a korabeli követelményeknek.
A csatahajók nehézlégvédelmét a 90 mm-es Model 1939 légvédelmi ágyúk jelentették, melyeket a felépítmény mellett két oldalt, egy szinttel a fedélzet fölé megemelve beépített egyágyús lövegtornyokban helyeztek el. A próbalövészetek során ezek a légvédelmi ágyúk kiváló teljesítményt nyújtottak, és a hadvezetés nagy reményeket fűzött rendszeresítésükhöz. A 4,5 méter csőhosszúságú, 1,96 tonna súlyú ágyúk tűzgyorsasága 12 lövés/perc volt, a csöveket a -3/+75 fokos szögtartományban lehetett emelni. A 10 kg súlyú lövedék kezdősebessége 860 méter/sec, a legnagyobb lőtávolság 45 fokos csőemelkedés mellett 13 ezer méter volt. A löveget 10.800 méter magasság alatt repülő célpontok ellen lehetett használni. A teljesen kézi üzemeltetésű ágyúkból 12 darabot helyeztek el a Littorión, egy lövegtorony súlya 18,77 tonnát tett ki.
Bár maguk az ágyúk megfelelő teljesítményt nyújtottak, a lövegtornyok, melyekben beépítésre kerültek, olyan sok műszaki hibával küszködtek, hogy azok szinte hasznavehetetlenné tették az egyébként jó lövegeket is. A műszakilag túl bonyolult szerkezetűre sikerült tornyokban gyakoriak voltak a mechanika meghibásodásai, és a lőszerfelvonók is rendszeresen felmondták a szolgálatot. A hibás stabilizátorok miatt szinte lehetetlen volt célon tartani az ágyúkat, és gyengén szerepeltek a tűzirányító berendezések is. Sok baj volt a töltőberendezéssel, és a rossz minőségű lövedékekkel is. A tényleges alkalmazás során már a szolgálatba állítás évében, 1940-ben, olyan rosszul szerepeltek a gyakorlatokon ezek a lövegek, hogy a tervezés alatt álló, leendő spanyol csatahajókon már nem is ezeket, hanem a későbbi Oquendo osztályú spanyol rombolókon is rendszeresített 120 mm-es, „dual purpose” ágyúkat akarták rendszeresíteni.

A csatahajó 9 cm-es légvédelmi ágyúi.

A kis hatótávolságú légvédelmi fegyverzet gerincét az olasz haditengerészetnél nagyon népszerű és széles körben használt 37 mm-es Breda gépágyúk jelentették. A már nem igazán korszerű, de könnyen kezelhető és megbízható fegyverek szinte valamennyi olasz hadihajó fedélzetén megtalálhatók voltak. A Littorión tíz darab kétcsövű Breda gépágyút helyeztek el. A kétcsövű, 37mm-es gépágyúk teljes súlya összesen 4,2 tonna volt, a csövek számított élettartama körülbelül 1500 lövés. A csöveket a -10/+80 fokos szögtartományban lehetett emelni, a maximális lőtávolság 45 fokos csőemelkedésnél 7.800 méter volt. A kézi üzemeltetésű lövegeket legfeljebb 5 ezer méteres magasságig repülő célpontok ellen lehetett használni. A tűzgyorsaság típustól függően 90-120 lövés/perc, a lövedék kezdősebessége 800 méter/sec volt.
A 37 mm-es gépágyúk mellett az olasz csatahajók fedélzetén nagy számban megtalálhatók voltak a szintén a Breda által gyártott 20 mm-es gépágyúk is, melyekből a Littorióra eredetileg 24 darabot szereltek fel. Ezek legnagyobb lőtávolsága elméletileg 5.500 méter volt, ám valójában 2.500 méter feletti távolságokon a lövedékek átütőereje már túl kicsi volt ahhoz, hogy hatásosak legyenek a korszerű repülőgépekkel szemben. A gépágyúk gyakorlati tűzgyorsasága 120 lövés/perc, a csövek számított élettartama mintegy 5000 lövés volt. Bár ezek a kiskaliberű fegyverek a modern repülőgépek ellen már nem voltak igazán hatékonyak, 1942-ben újabb négy darabot szereltek fel a Littorióra, kettőt a 38 cm-es B lövegtoronyra, illetve egyet-egyet a két első 15 cm-es lövegtoronyra.
A csatahajók légvédelmének hatékonyságát csökkentette, hogy a légvédelmi fegyverek nagyobb részét a két kémény körüli területen zsúfolták össze, ahol azok túl közel kerültek egymáshoz, és egymás működését is zavarták.

Repülőgépek.

A hajó süllyesztett tatfedélzetén egyetlen, 21 méter hosszú, Gagnetto-Bargiaccho gyártmányú katapultot helyeztek el, melyről a tatfedélzeten szállított három IMAM Ro. 43 hidroplánt lehetett indítani. A 9,7 méter hosszú, 11,5 méter szárnyfesztávolságú , kétszemélyes gépek súlya 2.400 kg volt, fegyverzetük két 7,7 mm-es géppuskából állt. A hidroplánok legnagyobb sebessége 303 km/óra, hatótávolságuk 1092 km volt. A hajókon nem építettek be hangárakat, a repülőgépeket a tatfedélzeten tárolták.
A későbbiek során a három hidroplánból egyet vagy kettőt rendszerint lecseréltek Reggiane Re 2000 vadászgépekre. Ezek a szárazföldi légierő gépei voltak, melyeket alkalmassá tettek a katapultról való indításra, de a hajókra leszállni persze már nem tudtak. A 8 méter hosszú, 11 méter szárnyfesztávolságú, 2.540 kg súlyú egyszemélyes vadászgépek 530 km/óra sebességet tudtak elérni. Fegyverzetük két darab 12,7 mm-es géppuskából állt, hatótávolságuk 840 km volt.
Az anyahajók hiányát ekkor már nagyon is érző olasz haditengerészet szükségmegoldásként alkalmazta a csatahajókon ezeket az „egyszer használatos” repülőgépeket, melyeket nagyjából úgy használtak, mint az angolok a konvojok Hurricane vadászgéppel felszerelt CAM hajóit. A hajókról indított vadászgépek feladata a támadó ellenséges repülőgépek lelövése, vagy legalábbis megzavarása volt, feladata végeztével pedig a pilóta vagy a tengerre szállt le, vagy pedig ejtőernyővel kiugrott a gépből, és aztán –optimális esetben- a kísérő rombolók kihalászták. Mivel az olasz csatahajók rendszerint a hazai partok közelében tevékenykedtek, szerencsés esetben a pilóták megpróbálhatták elérni a legközelebbi szárazföldi repülőteret is. Természetesen a csatahajókon elhelyezett néhány darab, egyszer bevethető vadászgép nem pótolhatta az anyahajókat, és sok sikert nem is értek el velük.

A katapult és egy Ro 43-as hidroplán.

Távolságmérők és radarok.

A csatahajók fő tüzérségének tűzvezetését a parancsnoki tornyok tetején levő 7,2 méteres bázistávolságú San Giorgio optikai távolságmérők segítették, de ezen felül természetesen a 38 cm-es lövegtornyok mindegyike is rendelkezett saját, 12 méteres, beépített távolságmérővel illetve tűzvezető berendezéssel. A közepes tüzérség irányítását az első és hátsó parancsnoki híd tetején beépített két, ötméteres bázistávolságú távolságmérő szolgálta, de mindegyik lövegtorony fel volt szerelve egy-egy 6,3 méteres távolságmérővel is. A 12 darab 90 mm-es légvédelmi löveg tűzirányítását mindössze két darab, 3 méteres távolságmérővel kívánták megoldani, ami aztán a gyakorlatban persze nem bizonyult kielégítő megoldásnak.
Az olasz hadihajók közül elsőként a Littorio osztályú csatahajók könnyű légvédelmét is ellátták központi tűzirányító berendezésekkel. A 37 és 20 mm-es gépágyúk tüzelését hat távolságmérő és tűzvezető harcálláspont irányította. Ez nagy előrelépésnek számított az olasz hajókon, még akkor is, ha a gyakorlatban később ezeknek a tűzvezető berendezéseknek a működése túl lassúnak bizonyult a modern, gyors harci gépek ellen.
A radarberendezések terén az olaszok, német szövetségeseikhez hasonlóan, nagy lemaradásban voltak a szövetségesekhez képest, annak ellenére, hogy –ismét csak a németekhez hasonlóan- úttörő munkát végeztek a korai radarfejlesztések terén. Az olasz kísérletek, Tiberio professzor vezetésével, már 1935-ben elkezdődtek, és a következő évek során az olasz mérnököknek több használható radarkészüléket is sikerült kifejleszteniük. Ezek közül a legsikeresebb az 1939 végén bemutatott, 70 cm-es hullámhosszon dolgozó modell volt, amely 12 ezer méter távolságból volt képes előre jelezni a felszíni, és 30 km-es távolságból a légi célpontok közeledését. A sikeres próbák ellenére az olasz haditengerészet nem mutatott érdeklődést a készülékek rendszeresítése iránt, és a projekt megrekedt ezen a szinten. Az admirálisok csak a matapani katasztrófa után vizsgálták felül álláspontjukat, és kezdődtek meg újra a kísérletek a hajókon is rendszeresíthető radarokkal. A felmerülő technikai nehézségek, valamint az olasz ipar fejletlensége és leterheltsége által okozott gyártási problémák miatt azonban a megrendelt ötven radarkészülékből alig néhány készült csak el az olasz fegyverletételig.
A Littoriót 1942 októberében szerelték fel a „Gufo” (Bagoly) névre hallgató, E.C.3. jelű radarral. Ez lényegében ugyanaz a készülék volt, amit 1939-ben Tiberióék bemutattak a tengerészetnek, és teljesítménye is azonos volt azzal. Csakhogy míg ez a radar 1939-ben a világszínvonalat képviselte, addig a technika gyors fejlődése miatt három évvel később már elavult, gyenge teljesítményű berendezésnek számított. Továbbfejlesztésére azonban a nemsokára bekövetkező összeomlás miatt az olaszoknak már nem volt lehetőségük.

Hajtóművek.

Az új csatahajókkal szemben támasztott követelmények között szerepelt a 30 csomós sebesség elérése, ami nagy kihívás elé állította a konstruktőröket, akik azonban végül ezt az akadályt is sikerrel vették. A hajók nyolc Yarrow kazánnal voltak felszerelve, melyek viszonylag alacsony, 25 att nyomáson dolgoztak, és 325 C0-ig hevítették túl a gőzt. A kazánokat négy kazánházban helyezték el, melyeket -a francia csatahajókéhoz hasonló módon- nem osztottak részekre hosszanti válaszfalakkal, úgy gondolván, az esetleges sérülés következtében víz alá kerülő kazánház miatt így csak a merülés növekedne meg kissé, ellenben ha hosszanti válaszfallal osztanák ketté a kazánházakat, a beömlő víz jelentette többletsúly a sérült oldalra nehezedne, és kibillentené a hajót amúgy sem túl jó egyensúlyából.
A csatahajó négy Belluzo turbináját két gépteremben építették be, a kazánházak előtt, illetve mögött. Mindegyik turbina rendelkezett egy magas-, közepes- és alacsonynyomású fokozattal, illetve egy gazdaságos sebességet lehetővé tevő úgynevezett cirkálófokozattal, és egy hátramenet fokozattal.
A háromlapátos, 4,8 méter átmérőjű Scaglia típusú hajócsavarok közül a két külsőt a nagyjából a parancsnoki torony alatt elhelyezett két elülső turbina hajtotta meg, a belső hajócsavarokat pedig a két hátsó turbina. A csatahajókat, egyedülálló módon, három kormánylapáttal is felszerelték. A fő kormánylapát a szokásos módon a hajó tatján, a csavarok mögött, középen lett beépítve, míg kétoldalt a hajócsavarok közé két kisebb kisegítő kormánylapátot szereltek fel. A három kormánylapát mindegyike egymástól függetlenül is működtethető volt, így biztosítani tudták a hajó kormányozhatóságát akkor is, ha valamelyikük működésképtelenné vált. Ez kétségkívül nagyon jó elrendezés volt, és sokat javított a hajók sérülésállóságán, bár tökéletes biztonságot igazából még ez sem adott. A matapani csatában egy torpedótalálat és egy, a hajó tatja mögött robbanó bomba a Vittorio Veneto mindhárom kormánylapátját üzemképtelenné tette, de a jobb oldali kisegítő lapátot szerencsére egy óra alatt sikerült megjavítani, és így a hajó el tudott menekülni az üldöző angol csatahajók elől.
A kazánokat és turbinákat viszonylag kis területen, egymáshoz közel építették be, ami megnehezítette a javítást és a karbantartást. Az olaszok azonban úgy gondolták, a Mediterráneum térségében végrehajtott kis távolságú bevetésekre tervezett hajók csak napokig lesznek távol a partoktól, így a szükséges javításokat el tudják majd végezni a jól felszerelt kikötőkben is. Ugyanebből a megfontolásból másodlagosnak tekintették a hatótávolság kérdését is. 4.161 tonnás üzemanyagkészletével a Littorio a 16 csomós gazdaságos sebesség mellett 4.680 mérföldet volt képes megtenni.
A próbajáratokon a Littorio 41.122 tonna vízkiszorítással 31,292 csomós sebességet ért el, 137.652 Le leadott teljesítmény mellett. Testvérhajója, a Vittorio Veneto, valamivel nagyobb vízkiszorítással és kisebb teljesítménnyel érdekes módon nagyobb, 31,42 csomós sebességre volt képes. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a Littorio próbajáratait rosszabb időjárási körülmények közt, erősebb hullámzásban tartották. A gyakorlatban egyébként a hajók, a 46 ezer tonnás teljes vízkiszorításukkal, 29 csomó körüli sebességet voltak képesek elérni.
A csatahajó villamos ellátását nyolc darab, egyenként 450 Kw teljesítményű turbógenerátor, és négy darab, egyenként 800 Kw teljesítményű Fiat MS 368 dízelgenerátor biztosította. A turbógenerátorokat a két gépterem felső szintjein építették be, míg a négy dízelgenerátort a páncélozott keresztválaszfalak előtt és mögött elhelyezett két generátorteremben helyezték el. Vészhelyzet esetére a hajót ezeken kívül felszerelték még három darab, egyenként 62,5 Kw teljesítményű Ansaldo A 625/4 generátorral is.
A hajó gépeinek összsúlya 2.267 tonna volt, a hajó tervezett súlyának -37.204 tonna- 6,1 %-a.


Utólag színezett felvétel a próbajáratait végző csatahajóról. A légvédelmi ágyúk még nincsenek felszerelve.

A Littorio pályafutása.

Az új olasz csatahajók első két példányának gerincfektetése ugyanazon a napon, 1934 október 28-án történt, ám a későbbi Vittorio Veneto vízre bocsátása és szolgálatba állítása valamivel megelőzte a Littorióét. Emiatt sok helyen Vittorio Veneto osztályként emlegetik ezeket a hajókat. Szerintem azonban a Veneto néhány nappal korábbi elkészülte ellenére is inkább a Littoriót lehet az osztály névadó egységének tekinteni. Kezdettől fogva ezt a hajót szánták ugyanis a flotta zászlóshajójának, és alighanem éppen emiatt késtek meg kicsit az átadásával is. A személyzet tagjait ugyanis alaposan kiválogatták, oda csak a Regia Marina Italiana legjobb emberei kerülhettek be, vagyis a flotta krémjét válogatták ki a leendő zászlóshajóra.
A csatahajót 1937 augusztus 22-én bocsátották vízre, és keresztelték a Littorio névre. A név az ókori Római Birodalom törvényszolgáinak, a liktoroknak a nevéből származik. Ezek egyben a magas rangú állami tisztviselők testőrei, és bírósági ítélet-végrehajtók is voltak. Az ő hivatali jelvényeik, a vesszőnyaláb és a bárd, voltak az olasz fasizmus jelképei.
Az új csatahajót 1940 május hatodikán -egy héttel a Vittorio Veneto után- adták át a haditengerészetnek, és június 24-én csatlakozott a Carlo Bergamini altengernagy parancsnoksága alatt álló első Csatahajó Kötelékhez, melynek zászlóshajója lett.

A tarantói brit légitámadás után orra bukott csatahajó, tatján egy orra bukott repülőgéppel.

A Regia Marina Italiana passzivitása az olasz hadüzenet utáni első hónapokban sok kritikust késztet erős rosszallásra, pedig a tétlenség magyarázata elég egyszerű. Bár a Littorio és a Vittorio Veneto hivatalosan már a hadüzenet -1940 június 10- előtt szolgálatba álltak, igazából csak hónapokkal később kerültek ténylegesen bevethető állapotba. A hajók szolgálatba állítása csupán propagandafogás volt, s valójában ekkor még mindkét csatahajó fedélzetén javában dolgoztak a hajógyárak civil mérnökei és munkásai. És nemcsak a Littorio osztályú hajók nem voltak hadrafogható állapotban, hanem a felújított Doria osztályú csatahajók sem, melyeknek ekkor még szintén tartottak a próbajárataik. A papíron hat csatahajóval rendelkező olasz haditengerészet tehát 1940 nyarán ténylegesen csak két csatahajót tudott felvonultatni, a Cavour osztály két egységét, melyek azonban nem képviseltek megfelelő harcértéket ahhoz, hogy az angol flotta bármelyik csatahajójával szemben meg merjék kockáztatni velük az összecsapást.
A Littorio és Doria osztályú hajók csak 1940 őszére kerültek bevethető állapotba, s augusztus 31-én futottak ki első bevetésükre. A hadműveletben csaknem a teljes olasz flotta részt vett, öt csatahajóval, tíz cirkálóval és 34 rombolóval. A cél az alexandriai brit kötelék elfogása volt, az angol felderítőgépek azonban időben észlelték az olasz köteléket, és az angol flotta a túlerő elől visszavonult Alexandriába. (Tehát nem mindig csak az olaszok szaladtak meg a britek elől.) Az olasz flottát az üldözésben megakadályozta egy váratlanul kitörő heves vihar, amely ráadásul a légi felderítést is lehetetlenné tette, így a hajók visszafordultak támaszpontjaik felé. A következő kifutásra egy héttel később, szeptember hatodikán került sor, hogy elfogjanak egy Málta felé tartó angol konvojt. Kiderült azonban, hogy a jelentett konvoj nem Málta, hanem az Atlanti-óceán felé futott ki Gibraltárból, így a hajókat nem sokkal a kifutás után visszarendelték.
A következő hónapokat a flotta tétlenül töltötte. A csatahajókat novemberben Tarantóban vonták össze, hogy kéznél legyenek, ha a Royal Navy megpróbálná elvágni az Albániában, és októbertől már Görögországban is harcoló olasz csapatok tenger felől érkező utánpótlását. A november tizedékéről tizenegyedikére virradó éjjel azonban az angolok olyan módon tették harcképtelenné az olasz flottát, amire azok korábban egyáltalán nem számítottak.
Az Illustrious repülőgép-anyahajóról felszálló, mindössze 21 darab Swordfish torpedóvető támadása új fejezetet nyitott a tengeri hadviselés történetében, és nyilvánvalóvá tette a csatahajók egyeduralmának végét. A Sir Arthur Lumley Lyster altengernagy vezette brit kötelék észrevétlenül 170 mérföldre közelítette meg az olasz kikötőt, és este fél kilenckor útnak indította a támadó gépek első hullámát, majd egy órával később a másodikat. A tarantói kikötő légvédelmének zömét a 37 és 20 mm-es gépágyúk alkották, a légvédelem nehézfegyverzete mindössze 21 darab, 90 mm-es légvédelmi ágyúból állt, melyek híresen megbízhatatlanok voltak. A flotta nem rendelkezett elegendő torpedóvédő hálóval sem, tehát a csatahajók körül lefektetett hálók között nagy hézagok voltak. És ami a legfontosabb, senki sem számított egy éjszakai légitámadásra. Az olaszokat teljesen váratlanul érte a támadás, először fel sem fogták, mi is történik tulajdonképpen. Aztán pedig, a szokásos módon, kitört a fejetlenség, és a megfelelő irányítást és tűzvezetést nélkülöző légvédelmi tüzérek vadul lövöldöztek mindenfelé, de jóformán célzás nélkül.
Az első támadó hullám 12 gépe este tizenegykor érte el a kikötőt. A Littoriót negyedórával később csaknem egyszerre két torpedótalálat is érte. Az első a hajó jobb oldalán csapódott be, az A lövegtorony mellett. A robbanás hatalmas, 12x9 méteres lyukat szakított a hajótest külső lemezeibe, ám a Pugliese rendszer ez alkalommal kitartott, a belső válaszfal nem szakadt át. Ennek ellenére a torpedóvédő rendszer külső tereibe és a hajófenék sérült rekeszeibe nagy mennyiségű víz ömlött. Rögtön ezután egy második torpedó, a fő kormánylapát felett, alig valamivel a vízvonal alatt, bal oldalon eltalálta a hajó tatját. A kis mélységben becsapódó torpedó nagyrészt felfelé robbant, és nem szakított túl nagy lyukat a hajótestbe (7x1,5 métereset), de a detonáció leszakította a fő kormánylapát felső részét, és a rázkódás súlyosan megrongálta a kormányszerkezetet is.
A hajótestbe ömlő nagy mennyiségű víz ellenére a Littorio a két torpedótalálat után még egész jól tartotta magát. A hajó elején jobb oldalon, és a taton balra hátul becsapódó torpedók által okozott vízbetörések szinte kiegyensúlyozták egymás hatását. Nem sokkal ezután azonban megérkezett az angol gépek második hullámának kilenc repülőgépe is, és háromnegyed órával az első találat után, éjfélkor, egy harmadik torpedó is eltalálta a Littoriót. Ez a torpedó jobb oldalt a hajó orrát találta el, és óriási, 15x10 méteres lyukat szakított a hajótestbe. (A Pugliese rendszer a hajónak erre a részére már nem terjedt ki.) A hatalmas léken át a víz a csatahajó teljes orr részét elöntötte, a Littorio orra bukott, orrtőkéjével a tarantói öböl iszapjába fúródott, s a hajó fedélzete egészen az A lövegtoronyig víz alá került.
A támadás során az angolok a Littorio mellett sikeresen megtorpedózták az Andrea Doria és a Conte di Cavour csatahajókat is. A Doria kijavítása fél évig tartott, a Cavourt pedig a háború végéig már nem is tudták újra szolgálatba állítani. A Vittorio Venetóra indított két torpedó viszont célt tévesztett.

A víz alá került fedélzet Tarantónál.

A mentési munkák azonnal beindultak, de a munkát lelassította, hogy egy fel nem robbant angol torpedót találtak a Littorio alatt, az iszapba fúródva. A hatástalanítást nem merték megkockáztatni, amíg a hajó a torpedó felett volt, így aztán minden munkát nagyon óvatosan és körültekintően kellett végezni, nehogy véletlenül aktiválják a torpedó gyújtószerkezetét.
A csatahajót december 11-én sikerült szárazdokkba vontatni, és javítása egészen március közepéig eltartott. A Littorio csak 1941 április elsején csatlakozott újra a flottához, a csatahajó-kötelék új főparancsnoka, Angelo Iachino tengernagy zászlóshajójaként.
A következő hónapok tétlen vesztegléssel teltek, ugyanis mire a Littoriót kijavították, a Vittorio Veneto került a javítóműhelyekbe, mivel a hajó súlyos sérülésekkel járó torpedótalálatot kapott a matapani ütközetben. A Veneto kijavításáig a Littorio maradt az egyetlen ütőképes olasz csatahajó, melyet a hadvezetés nem akart egy bizonytalan kimenetelű ütközetben feleslegesen kockára tenni. A flotta következő bevetésére csak a Vittorio Veneto újbóli csatlakozása után, augusztus 23-án került sor, amikor a két csatahajó, négy cirkáló és számos romboló kíséretében egy angol kötelék elfogására futott ki a tengerre. A Gibraltárból kifutó angol flottához tartozott a Nelson csatahajó és az Ark Royal anyahajó is, azonban amikor a brit légifelderítés észrevette a közeledő olasz köteléket, az angolok visszatértek támaszpontjukra, így az olasz hajók ismét eredmény nélkül voltak kénytelenek visszafordulni.
Az olasz csatahajók szeptember 26-án hagyták el ismét kikötőiket, amikor egy Gibraltárból Málta felé tartó, nagy erőkkel biztosított konvoj elfogására futottak ki. Bár ezúttal az angolok is el voltak szánva rá, hogy harcba bocsátkoznak az olasz hajókkal, ütközetre mégsem került sor. Az ezúttal mindkét fél részéről eredménytelen légifelderítésnek köszönhetően a két flotta mintegy 70 mérföld távolságban elhaladt egymás mellett, anélkül, hogy észrevették volna a másik jelenlétét.
Impozáns, bár sajnos rossz minőségű felvétel a Vittorio Venetóról. A csatahajók legközelebb csak december 13-án futottak ki, amikor egy Tripoliba tartó konvojt kellett volna fedezniük. Az angol hajók megnövekedett rádióforgalmazásából azonban az olasz parancsnokság arra következtetett, a britek tudnak az akcióról, és az alexandriai flotta már kifutott az olasz hajók elé. Ezért már a következő napon visszarendelték a konvojt és a csatahajókat egyaránt. Visszatérőben a brit Urge tengeralattjáró megtorpedózta a Vittorio Venetót, amely súlyos sérüléseket szenvedett, s kijavítása csaknem fél évig tartott.
Miután kiderült, hogy a félelem alaptalan volt, és a brit csatahajók nincsenek jelen a térségben, az olasz konvoj néhány nap múlva ismét elindult az észak-afrikai partok felé. A közvetlen fedezetet a Duilio csatahajó, három cirkáló, és négy romboló biztosította, míg a konvoj távolsági védőkísérete a Littorio, a Doria és a Cesare csatahajókból, két cirkálóból és tíz rombolóból állt.
Az olasz hajókkal egyidőben egy erősen védett angol tanker is kifutott Alexandriából Málta felé, három cirkáló és 12 romboló kíséretében. A német légifelderítés december 17-én észrevette a köteléket, azonban a tankhajót angol csatahajóként azonosították. Az angol és az olasz kötelékek közti távolság ekkor 250 mérföld volt. A hír hallatán Iachino tengernagy azonnal a britek felé fordult hajóival, s nem sokkal este fél hat után az olasz megfigyelők észrevették a brit hajók füstjét a távolban. A Littorio 17.53-kor, 32 km-es (!) távolságból nyitott tüzet az angol hajókra, és néhány perc múlva 320 mm-es ágyúikkal a két másik olasz csatahajó is csatlakozott hozzá, miközben az olasz rombolók igyekeztek megközelíteni az angol hajókat, hogy torpedótámadást intézhessenek ellenük. Az egyedülálló távolság ellenére a Littorio pontos és jól irányzott tüzet zúdított az angol hajókra, és bár közvetlen találatot nem ért el, lövedékei kellemetlenül közel csapódtak be az ellenséges hadihajókhoz. A nagy túlerőben levő ellenséget észlelve az angol rombolók azonnal füstfüggönyt húztak fel, melynek védelme alatt a brit kötelék igyekezett gyorsan visszavonulni, ami a röviddel ezután leszálló éjszakai sötétségben sikerült is nekik. Hat órakor az olasz csatahajók beszüntették a tüzelést, és az éjszaka leszálltával visszatértek a biztosítandó konvoj közelébe, amely 19-én sértetlenül elérte Tripolit. A néhány perces lövöldözést az irodalom az első Sirte-öbölbeli ütközetként tartja számon.
Három hónappal később ismét a Sirte-öböl volt a következő összecsapás helyszíne. A Littorio négy romboló kíséretében március 21-én futott ki Tarantóból, egy Alexandriából Máltára tartó ellenséges konvoj elfogására, melyet öt angol cirkáló és 18 romboló kísért. Ugyanezen célpont ellen Messinából is kifutott három nehézcirkáló és négy romboló. Először ez a kötelék került harcérintkezésbe az ellenséges hajókkal, 22-én kora délután. Az olasz cirkálók úgy tudták, az alexandriai angol kötelék három csatahajója is a konvojt kísérő hajók között van, ezért rövid tűzharc után füstfüggönyt vontak fel, és visszahúzódtak északnyugatnak, a közeledő Littorio csoport felé. Az angolok, egy cirkáló és hat romboló kíséretében délre fordultak a konvojjal, többi hajójukkal pedig üldözőbe vették az olaszokat.
Az olasz cirkálókötelék négy óra után csatlakozott a közeledő Littorióhoz. A viharos időjárás és a rossz látási viszonyok miatt Iachino tengernagy nem intézett közvetlen támadást az angol kötelék ellen, hanem nyugat felé fordult, hogy a brit konvojt elvágja Máltától. A következő két és fél óra szórványos összecsapásai során az angol hajók füstfüggöny védelme alá húzódtak, miközben rombolóik igyekeztek torpedótámadásokat intézni az olasz csatahajó ellen, melyeket viszont az olasz hajóágyúk heves elhárítótüze sorra meghiúsított. A Littorio egy 38 cm-es gránátja eközben eltalálta az angol Kingston rombolót, és súlyosan megrongálta azt. A gránát keresztülszaladt a Kingston páncélozatlan hajótestén, és mellette a vízben robbant, a detonáció azonban így is olyan károkat okozott az angol rombolóban, hogy az egy időre mozgásképtelenné vált. (A hajónak később sikerült elérnie Máltát, ott viszont egy német légitámadás további sérüléseket okozott neki, így a rombolót végül javíthatatlannak nyilvánították és lebontották.) A Littorio közelben becsapódó lövedékei megrongálták a Lively rombolót is.
Az olasz csatahajó C lövegtornyának sortüzei által keltett légnyomás összetörte a taton elhelyezett egyik Ro. 43-as hidroplánt, amely kigyulladt. A hajóban ugyan nem keletkezett nagy kár, ám az ellenséges csatahajó tatján felcsapó lángnyelveket látva a britek biztosak voltak benne, hogy egyik torpedójuk eltalálta az olasz csatahajót. Valójában persze a támadó angol rombolók egyetlen torpedója sem talált, csupán egy 120 mm-es gránát csapódott be a Littorio tatján, de azon kívül, hogy egy négyzetméteren feltépte a fedélzet deszkázatát, más kárt nem okozott az olasz hajóban.
Nem sokkal este hét előtt Iachino tengernagy elrendelte a visszavonulást, mivel az olasz admirális tartott egy éjszakai torpedótámadástól, mely radar nélküli hajóira túl nagy veszélyt jelentett volna. (Taranto és Matapan után az olaszok rettegtek az éjszakai ütközetnek még a gondolatától is.)
A második Sirte-öbölbeli ütközetnek elnevezett összecsapásban a Littorio 181 lövedéket lőtt ki 381 mm-es ágyúiból. Az olaszok megrongálták az Euryalus, Cleopatra és Penelope cirkálókat, valamint hat rombolót, míg részükről csupán a Bande Nere könnyűcirkáló és a Littorio szenvedett jelentéktelen sérüléseket.
Még nagyobb jelentőségűnek bizonyult, hogy az olasz támadás késleltette a konvoj haladását, így azt másnap reggel még Málta előtt, a nyílt tengeren találták a támadó német és olasz repülőgépek. A légitámadások hatalmas pusztítást vittek végbe a konvoj hajói közt, s végül a szállítmány alig 20 %-a jutott csak el az ostromlott szigetre. Mindez persze egyáltalán nem zavarja az angolszász történészeket abban, hogy brit győzelemnek minősítsék a történteket. Az olaszok következő napon ugyan valóban komoly veszteségeket szenvedtek, de nem az angolok, hanem a tomboló vihar miatt, melyben 23-án két rombolójuk, a Scirocco és a Lanciere, elsüllyedt.

A Littorio kikötőben, pályafutása elején, 1940-ben.

1942 júniusában az angolok ismét kísérletet tettek arra, hogy utánpótlást juttassanak el az erősen szorongatott Máltára. Egyszerre két konvojt is útnak indítottak a sziget felé, egyet Gibraltárból, egyet pedig Alexandriából. Az olasz flotta főerői az utóbbi konvoj feltartóztatását kapták feladatul. A Littorio és az időközben kijavított Vittorio Veneto négy cirkáló és tíz romboló kíséretében június 14-én hagyta el Tarantót. Az angol konvojt az alexandriai brit flottakötelék hajói kísérték, az Indiai-óceánról átvezényelt egységekkel megerősítve. Összesen nyolc cirkáló, 26 romboló, valamint számos korvett és aknaszedő kísérte a 11 kereskedelmi hajót. A felszíni hajók összecsapására azonban ezúttal nem került sor. Mindkét fél repülői és tengeralattjárói heves támadásokat intéztek az ellenséges hajók ellen, kölcsönösen súlyos veszteségeket okozva egymásnak. A brit kísérő flotta számos hajója elsüllyedt vagy megrongálódott, és amikor a felderítőgépek jelentették az erős olasz felszíni flotta közeledését, az angol kötelékparancsnok, Vian ellentengernagy, úgy döntött, visszafordulnak Alexandriába. Nem járt sokkal több sikerrel a másik, Gibraltárból induló konvoj sem, melynek hajóit a német és olasz repülőgépek és tengeralattjárók, valamint egy olasz cirkálókötelék megtizedelte, és végül csak két kereskedelmi hajónak sikerült elérnie La Valettát.
A Tarantóból kifutó olasz hajóhad, észlelve az alexandriai kötelék visszavonulását, a délutáni órákban szintén visszafordult a hazai kikötők felé. A kötelék korábban elvesztette a Trento nehézcirkálót, melyet egy angol repülőgép torpedója mozgásképtelenné tett, majd nem sokkal később a brit Umbra tengeralattjáró torpedótalálata következtében a cirkáló felrobbant és elsüllyedt. Június 15-én, a reggeli órákban az észak-afrikai repülőterekről felszálló B-24 Liberátorok is bombázták az olasz hajókat. A Littorio egy bombatalálatot kapott, mely az A lövegtorony tetején csapódott be, de a repeszsérüléseken kívül nagy károkat nem okozott, csak a lövegtorony távolságmérőjét tette tönkre. A visszavonuló hajókat azonban aznap este megtámadták a Máltán állomásozó angol Wellington torpedóvetők is, melyek egyik torpedója nem sokkal éjfél előtt eltalálta a Littoriót, a hajó orrán, jobb oldalt az A lövegtorony előtt. A csatahajóba 1600 tonna víz ömlött, de mozgásképességét megőrizve sikerült önerőből visszatérnie kikötőjébe.
A javítási munkák befejeztével a Littorio augusztus végén ismét csatlakozott a flottához, ám több harci bevetésre, az egyre súlyosabbá váló üzemanyaghiány miatt, már nem futott ki. Úgyszintén az üzemanyaghiányra hivatkozva 1942 decemberében az olasz flotta régi csatahajóit kivonták a szolgálatból és tartalékállományba helyezték, csupán a Littorio, a Vittorio Veneto, és időközben szolgálatba állított harmadik testvérhajójuk, a Roma maradt csak a flotta kötelékében. (Érdekes módon, amikor egy fél évvel később a németek megszállták Olaszországot, hatalmas, érintetlen üzemanyagkészleteket találtak az olasz raktárakban, melyek hosszú hónapokra biztosították a Wehrmacht és a Luftwaffe ellátását.)
A csatahajók a következő fél év során Nápoly, Taranto, La Spezia, és Genova kikötőiben állomásoztak, lényegében afféle úszó légvédelmi ütegekként erősítve a kikötők légvédelmét. Még a csatahajók 38 és 15 cm-es ágyúit is felszerelték időzített gyújtóval ellátott, speciális, légvédelmi célokra szolgáló lövedékekkel. A szövetséges bombázógépek több ízben is támadták az olasz csatahajókat, de igazán komoly károkat nem okoztak egyiküknek sem. A Littoriót 1943 április 14-én La Speziában egy találat érte, de a B torony tetőlemezein robbanó bomba csak kisebb repeszsérüléseket okozott a hajóban. A június ötödikei támadás során néhány közeli mellé okozott kisebb sérüléseket.

Amerikai bombatámadás a La Speziában horgonyzó olasz csatahajók ellen.

1943 július 25-én a fasiszta nagytanács felmentette Mussolinit miniszterelnöki tisztségéből. A lemondását bejelentő Mussolinit a király, III. Viktor Emánuel, őrizet alá helyezte, és az olasz fegyveres erők parancsnokát, Pietro Badoglio marsallt bízta meg az új kormány megalakításával. Badoglio rögtön elrendelte a fasiszta párt feloszlatását, és titokban fegyverszüneti tárgyalásokat kezdett a szövetséges hatalmakkal. A fasiszta rezsim bukását követően még azon a napon, július 25-én, a Littoriót átkeresztelték Italia névre.
Az új olasz kormány igyekezett Olaszországot kivezetni az ekkor már nyilvánvalóan elvesztett háborúból, és szeptember nyolcadikán bejelentették a fegyverszünet megkötését. (Névlegesen legalábbis fegyverszünet, a szövetségesek által támasztott feltételek olvastán viszont elég nyilvánvaló, hogy gyakorlatilag teljes kapitulációról volt szó.) Persze naivitás volt azt gondolni, hogy a németek ezt szó nélkül fogják hagyni. A német csapatok már a következő napon megkezdték Olaszország megszállását, amit néhány nap alatt be is fejeztek. Az olasz fegyverletétel ugyanis egyáltalán nem érte őket váratlanul, s már Mussolini bukása után megszállták az Alpok hágóit, és megkezdték a hadművelet előkészítését, illetve csapataik összevonását.
A La Speziában állomásozó olasz csatahajók szeptember kilencedikén hajnalban kifutottak kikötőjükből. A németek felé azzal magyarázták a flotta mozgását, hogy a csatahajók a Salernónál frissen partraszállt szövetséges csapatok hídfőjét készülnek bombázni. A valódi cél azonban a szardíniai La Maddalena kikötője volt. Az olasz király és a kormány ugyanis arra készült, hogy az addig még meg nem szállt, biztonságosnak tűnő Szardínia szigetére áttelepülve őrizzék meg függetlenségüknek és hatalmuknak legalább a látszatát.
A németek előtt természetesen semmi nem maradt titokban, és mire az olasz hajók elérték a szigetet, ott már a német ejtőernyős csapatokkal találkoztak, akik néhány órával megelőzték őket. Ettől kezdve a németek ellenséges hajókként kezelték az olasz flotta tengeren levő egységeit is, s bombázóik rövidesen támadni kezdték az olasz egységeket. A németek a legújabb csodafegyvert vetették be az olasz csatahajók ellen, a Fritz X jelű, rádió-távirányítású siklóbombát. A néhány héttel korábban szolgálatba állított siklóbombát kimondottan hadihajók ellen fejlesztették ki. A kioldás után szabadesésben, pontosabban a szárnycsonkoknak köszönhetően siklásban közelítette meg a célpontot. A siklás pályáját a kioldó bombázógépen helyet foglaló operátor a bomba vezérsíkjainak segítségével, rádió-távirányítással tudta korrigálni. A bombát öt kilométeres magasságból oldották ki, tehát a kiskaliberű légvédelmi fegyverek hatótávolságán kívül. Az 1362 kg súlyú Fritz X robbanófeje 320 kg amatolt tartalmazott, s a bomba a számítások szerint 130 mm vastag páncél átütésére volt képes.
A szardíniai partok előtt álló olasz csatahajókat szeptember kilencedikén találták meg a német Dornier bombázók. A Littoriót (Italiát) egy közvetlen találat érte, az A lövegtorony mellett, jobb oldalon. A bomba átszakította mindkét páncélfedélzetet, majd a hajó oldala mellett a vízben robbant. A detonáció egy csaknem 200 négyzetméteres területen feltépte a hajófenék lemezeit. A torpedóvédő rendszer tereit és a kettős fenék sérült rekeszeit elöntötte a víz, és komoly vízbetörések keletkeztek a hajó belsejében is. A második bomba a hajó bal oldala mellett robbant, és az okozott repeszsérülések mellett a kettős fenék néhány üzemanyag-tároló rekeszét is megrongálta. Az alapvetően –olasz szempontból- szerencsés találatok következtében a csatahajó belsejébe ugyan mintegy 830 tonna víz ömlött, de igazán komoly károkat nem szenvedett, s megőrizte harc és mozgásképességét. Testvérhajója, a Roma, már nem volt ilyen szerencsés, két siklóbomba találat után felrobbant, és elsüllyedt.
Miután a szardíniai terv kudarcot vallott, és már nem térhettek vissza a hazai kikötőkbe sem, az olaszok számára nem nagyon maradt más lehetőség, mint -a fegyverletétel feltételeinek megfelelően- befutni Málta kikötőjébe, és megadni magukat az angoloknak, hacsak nem akarták, hogy a német bombázók a tengeren süllyesszék el az egész olasz flottát. A Regina Marina Italiana megtépázott maradványai szeptember 11-én futottak be La Valettába.
Az angolok jó darabig gondban voltak, tulajdonképpen hogyan is kezeljék az átálló olasz fegyveres erőket. A németekkel szembeforduló Badoglio kormány október 13-án hivatalosan is hadat üzent Németországnak –amitől a németek valószínűleg nem rendültek meg nagyon -, tehát ettől fogva elméletileg az angolok szövetségesei lettek. Sok átálló olasz alakulat valóban bevetésre is került az angolok oldalán a németek ellen, de az újdonsült szövetségesekkel szembeni bizalmatlanság azért megmaradt az angolszász oldalon. Eleinte azt tervezték, az olasz csatahajókat a szövetséges flotta kötelékében bevetik a dél-franciaországi partraszállásoknál, de végül politikai megfontolások miatt elvetették ezt a tervet. Szeptember elején az olasz hajókat átirányították a Szuezi-csatornához, ahol a következő években a Keserű Tavakon félreállítva őrizték őket.
A csatahajók sorsáról sokáig nem született döntés. Egy időben felmerült az is, hogy visszaadják őket Olaszországnak, de végül úgy határoztak, háborús jóvátételként szétosztják őket a szövetséges nagyhatalmak között. Az oroszok keményen lobbiztak azért, hogy az egyik Littorio osztályú csatahajót megszerezzék maguknak, de végül be kellett, hogy érjék az öreg Giulio Cesaréval. A két modern olasz csatahajót, ahogy az várható volt, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia saját maguknak ítélték oda, bár igazából persze egyiküknek se volt rájuk szüksége. Az Italia (ex-Littorio) az Egyesült Államok, a Vittorio Veneto Nagy-Britannia tulajdonába került, akik a két csatahajót olasz kikötőkben lebontatták.
A hajdani Littorio 1947 februárjának első napjaiban tért vissza Olaszországba, a szicíliai Augusta kikötőjébe. A leszerelt csatahajót 1948 június elsején végleg törölték a haditengerészet listájáról, és következő évek során La Speziában lebontották.

Az út vége. A Keserű Tavakon veszteglő, félreállított Littorio.

A testvérhajók.

Az eredetileg csupán két egységre tervezett osztály mindkét hajójának, a Littoriónak és a Vittorio Venetónak, ugyanazon a napon, 1934 október 28-án kezdték el az építését. A Vittorio Veneto vízrebocsátása -1937 július 25- azonban egy hónappal, szolgálatba állítása -1940 április 28- egy héttel megelőzte a Litorióét, ezért sokan ezt a hajót tekintik az osztály névadó egységének. A két csatahajó pályafutása a nevezetes tarantói brit légitámadásig egymással párhuzamosan zajlott, mindig együtt vetették be őket. Tarantónál a Littorio súlyos sérüléseket szenvedett és hosszú ideig üzemképtelen állapotban volt. Ez idő alatt a Vittorio Veneto volt az ekkor Inigo Campioni tengernagy vezette flotta zászlóshajója.
A csatahajó november 27-én részt vett a Spartivento foknál vívott ütközetben, melynek során rövid összecsapásba keveredett egy brit cirkálókötelékkel. Miután azonban a légifelderítés észlelte, hogy erős brit kötelék tartózkodik a térségben, -a Renown csatacirkáló, a Ramillies csatahajó, és az Ark Royal anyahajó- az olasz tengernagy, akinek szigorú parancsa volt arra, hogy ne kezdeményezzen harcot túlerőben levő ellenséges hajókkal, elrendelte a visszavonulást.
A tarantói torpedótámadás, és a következő hetekben az olasz kikötők ellen intézett brit légitámadások következtében hosszú ideig a Vittorio Veneto maradt az olasz flotta egyetlen bevethető csatahajója, érthető módon tehát az olasz hadvezetés nem akarta kockára tenni épségét, és a következő hónapok során a csatahajó afféle „fleet in being”-ként tétlenül vesztegelt a kikötőkben. Következő bevetésére csak a németek nyomatékos kérésére került sor 1941 márciusának végén, hogy elvágják a Görögország felé tartó brit csapatszállító konvojok útját. A német légifelderítés jelentései alapján az olaszok azt hitték, egyetlen működőképes angol csatahajó tartózkodik csak a térségben, a Valiant. Valójában azonban az alexandriai brit kötelék mindhárom csatahajója harckészültségben volt, csakúgy, mint a Formidable anyahajó. Az ekkor kialakuló tengeri csata a matapani ütközet néven vonult be a történelembe, és annak lefolyása bizonyára jól ismert. A csatahajók közt nem került sor közvetlen összecsapásra, de március 28-án délután egy angol repülőgépnek sikerült megtorpedóznia a Vittorio Venetót. A baloldalt hátul becsapódó torpedó robbanása szétzúzta bal külső hajócsavar tengelyét, s a hatalmas léken át 3.500 tonna víz zúdult a hajóba. Az olaszok szerencséjére a légitámadások közt hosszú szünet volt, s ezt kihasználva mintegy másfél óra alatt sikerült a csatahajót újra mozgásképessé tenni, s az éjszaka során elmenekülni az üldöző angol csatahajók elől, akik közben viszont három olasz nehézcirkálót elsüllyesztettek.
A Vittorio Veneto kijavítása négy hónapot vett igénybe, s csak augusztusban csatlakozott ismét a flottához. Legközelebb szeptember végén futott ki bevetésre, amely azonban ismét nem járt eredménnyel.
December 13-án az olasz csatahajók egy fontos konvojt kísértek Tripoliba, ám arra -a később tévesnek bizonyuló- hírre, hogy a britek nagy erőket vezényeltek a térségbe az olasz hajók elfogására, a parancsnokság visszarendelte a hajókat. A visszafelé vezető úton, december 14-én reggel kilenc órakor, az angol Urge tengeralattjáró egyik torpedója a C lövegtorony alatt bal oldalt -majdnem pontosan ugyanott, mint Matapannál- eltalálta a Vittorio Venetót. A robbanás 13 méter hosszan feltépte a hajó külső lemezeit, átszakította a Pugliese rendszert, minek következtében több, mint 2000 tonna víz ömlött a csatahajóba, amely ennek ellenére önerőből futott be Tarantóba.
A Vittorio Veneto kijavítása 1942 júniusáig elhúzódott. A csatahajó e hónap közepén részt vett a Máltára induló angol konvojok elleni felvonulásban, amely ismét a felszíni hadihajók összecsapása nélkül ért véget, de visszavonulás közben a Littoriót egy angol repülőgép megtorpedózta. Ez volt a Vittorio Veneto utolsó harci bevetése. Az ellenség egyre növekvő túlereje, valamint a súlyos üzemanyaghiány a következő év során a kikötőkbe kényszerítette a hajókat. A régi csatahajókat 1942 decemberében kivonták a flotta állományából, melynek gerincét a továbbiakban kizárólag a három Littorio osztályú csatahajó képezte.
A csatahajók a továbbiakban az olasz kikötők légvédelmét erősítették, afféle úszó légvédelmi ütegekként. Ezek során természetesen ők is ki voltak téve az ellenséges bombatámadásoknak, melyek során 1943 június ötödikén, La Speziában, a Vittorio Venetót két darab, B-17-esekről ledobott 908 kg-os páncéltörő bomba is eltalálta. Az első bomba az A lövegtorony mellett jobb oldalt csapódott be, s mindkét páncélfedélzetet áttörve keresztülment a hajón, de nem robbant fel, és így csak kisebb vízbetörést okozott. A második találat a hajó orrát érte, és azt áttörve a csatahajó oldala mellett a vízben robbant. A detonáció mintegy hatvan négyzetméteres területen deformálta a hajófenék lemezeit, és számos repeszsérülést okozott, de komoly károk nem keletkeztek a hajóban. A Vittorio Veneto javítását Genovában végezték el, mivel a La Speziai dokkokat a bombatámadások megrongálták.
A szeptemberi kilencedikei német légitámadásokat a Vittorio Veneto sértetlenül megúszta, s 11-én épségben elérte La Valettát. Szeptember 17-én a csatahajót Alexandriába irányították át, ahonnan egy hónap múlva a többi hajóval együtt a Szuezi-csatornába, a Keserű Tavakra helyezték, s a háború végéig ott vesztegelt.
A párizsi békeegyezmény által Nagy-Britanniának ítélt csatahajó 1946 február kilencedikén tért vissza Olaszországba. 1948 február elsején törölték az olasz flotta hajóinak listájáról, s 1950-ig La Speziában lebontották.

A Vittorio Veneto, első próbaútjain.

Bár a Littorio osztályt eredetileg csupán két hajóból állónak tervezték, a növekvő politikai feszültségek, és a francia csatahajó építési program hatására az olasz kormány 1938-ban két újabb csatahajó megépítése mellett döntött. A két hajó a Littorio kis mértékben módosított változata volt, lényegében csak az orr rész formáján változtattak és a hajók oldalmagasságát növelték meg kissé.
A második széria második hajójának, a későbbi Romának a gerincfektetésére 1938 szeptember 18-án került sor a trieszti Cantieri Riuniti dell'Adriatico hajógyárban. A hajót 1940 június kilencedikén bocsátották vízre, és 1942 augusztus 21-én csatlakozott a flotta Tarantónál állomásozó egységeihez. Harci bevetésre már nem került, az olasz flotta többi egységével együtt már csak gyakorlatokon vett részt, és légvédelmi fegyvereivel a különböző olasz kikötők légvédelmét erősítette. 1943 június ötödikén, La Speziában, két 908 kg-os páncéltörő bomba közvetlenül a hajó orra mellett robbant, s a lékeken át több mint 2000 tonna víz ömlött a hajó belsejébe. Két héttel később, június 23-án a csatahajó két újabb bombatalálatot kapott, ezúttal a hajó tatján. Az egyik bomba a C lövegtorony tetőlemezén robbant és nem okozott nagy károkat, a másik a tatfedélzeten csapódott be, ahol sok kabint tönkretett, és kisebb vízbetörést okozott, de igazán nagy károkat a hajó ettől a találattól sem szenvedett. A genovai javítás után a Roma augusztus 13-án tért vissza La Speziába. Szeptember kilencedikén a flotta többi egységével együtt a Roma is kifutott Szardínia felé, a flottaparancsnok, Carlo Bergamini tengernagy zászlóshajójaként.
A köteléket aznap délután, Szardínia közelében megtámadták az új siklóbombákkal felszerelt német Dornier bombázógépek. A Romát nem sokkal négy óra előtt érte az első találat, amely mindkét páncélfedélzetet átszakítva keresztülment a hajón, és a hajófenék alatt robbant fel. A 320 kg amatol robbanása hatalmas léket szakított a hajótestbe, melyen keresztül a hátsó gépházat és kazánházat pillanatok alatt elárasztotta a víz. A gyors vízbetörés elöntötte a hajófenéken húzódó kábelaknákat is, számos rövidzárlatot eredményezve, melyek következtében több helyen tűz keletkezett a hajó tatján. A Roma sebessége a nagyméretű vízbetörés és a két belső hajócsavar üzemképtelenné válása miatt 10 csomóra csökkent, s a hajó kiesett az alakzatból. Néhány perccel négy óra után egy második siklóbomba is eltalálta az olasz csatahajót, amely jobb oldalt, a parancsnoki híd mellett csapódott a fedélzetbe. A bomba áttörte a páncélfedélzeteket, és valószínűleg az elülső gépházban robbant. A csatahajón újabb nagy vízbetörések keletkeztek, s miután a két találat következtében valamennyi turbinája tönkrement, teljesen mozgásképtelenné vált. A második találat következtében nagy tüzek keletkezhettek a hajó belsejében, s valószínűleg ezek terjedhettek tovább a B torony lőszerraktárára, amely néhány perccel később felrobbant. A hatalmas robbanás nyomán keletkezett füstoszlop a becslések szerint elérte az egy kilométeres magasságot. A csatahajó gyorsan az oldalára dőlt, majd 16.12-kor felborult, és kettétört. A tatrész gyorsan elmerült, a hajó orra azonban még vagy tíz percen át a felszínen lebegett, mielőtt elnyelték volna a hullámok. A hajóval együtt odaveszett a legénység 1350 tagja, Bergamini tengernaggyal együtt. A csatahajó pusztulását 596-an élték túl.

A negyedik csatahajó, az Impero gerincfektetése -1938 május 14- és vízrebocsátása -1939 november 15- valójában fél évvel megelőzte a Romáét, ám ezt a csatahajót az olaszoknak mégsem sikerült befejezniük. A Cantieri Ansaldo genovai hajógyárában készülő csatahajó építése jó tempóban haladt egészen 1940 júniusáig, mikor azonban a haditengerészet parancsnoksága úgy döntött, Genovában túl nagy az ellenséges légitámadások kockázata, ezért a hajó építését Triesztben kell befejezni. A félkész Imperót tehát átvontatták Triesztbe. Az olasz szervezőképességre jellemző, hogy csak a Triesztbe való átvontatás után jöttek rá, hogy a trieszti hajógyár nem képes egyszerre két csatahajó befogadására, és már teljes kapacitását leköti a Roma építése. Az Imperót tehát ismét vontatókötélre vették, és átvontatták Brindisibe, ahol befejezték a gépek beszerelését. Az épülő csatahajót közben több angol légitámadás is érte, találatot azonban nem kapott. Az olasz haditengerészet hajóépítési programjának prioritásai viszont közben megváltoztak, és a szűkös erőforrásokat elsősorban a rombolók építésére igyekeztek fordítani, így az Impero befejezése másodlagos fontosságúvá vált. (Ha hagyják Genovában, valószínűleg 1942 közepére elkészülhettek volna vele.) A csatahajó 1942 elején saját erejéből áthajózott Velencébe, ahol lakóhajóként használták, majd később Triesztbe helyezték át. A hajó 1943 szeptemberében német kézre került, akik a félkész csatahajót lőgyakorlatokon célhajóként használták. 1945 februárjában egy szövetséges légitámadás is megrongálta az Imperót, amely a keletkezett vízbetörések miatt a trieszti öbölben megfeneklett. A befejezetlen csatahajót a háború után kiemelték, és Velencében lebontották.


Konklúzió.

A tengeri hadviselés történetével foglalkozó írások egyoldalúságát azt hiszem, már többször is említettem. Nelson és a Royal Navy orrvérzésig, kiegészítve a második világháborús amerikai és német flottával, plusz esetleg egy kis japán anyag. Az általam ismert szakirodalom 90 %-a ebből áll. A többi haditengerészet szinte mintha nem is létezett volna, s angol nyelven alig-alig lehet valami használható anyagot találni a spanyol, holland, francia, orosz, stb. haditengerészetekről és azok hajóiról. Semmivel sem jobb az olasz haditengerészet dokumentálása, minimális amit lehet találni róluk, és többnyire azt se angol nyelven.
Nemcsak a hajókról szóló leírások hiányosak, hanem a szóban forgó haditengerészetek történelmi szerepének megítélése is az angolszász szerzők erős elfogultságát tükrözi. Mi jut eszébe a második világháborús olasz haditengerészetről a témában valamelyest járatos érdeklődőnek? Nagyszámú, de korszerűtlen hajókból álló flotta, képzetlen, fegyelmezetlen, és sok esetben gyáva legénységgel, akik alkalmatlanok arra, hogy megfeleljenek a modern tengeri hadviselés követelményeinek. E felfogás szerint pedig a Földközi-tengeri hadszíntéren az angolok igazi ellenfeleit a német tengeralattjárók és repülőgépek jelentették. Az olasz hadihajók megbújtak kikötőikben, ha pedig mégis harcba bocsátkoztak, vagy néhány lövés leadása után megfutamodtak a Royal Navy elől, vagy pedig csúfos vereséget szenvedtek.
A Vittorio Veneto és a Littorio gyakorlaton. Az igazi kép azonban szerintem ennél azért árnyaltabb valamivel. A Regia Marina Italiana elfogulatlanabb értékeléséhez nem árt figyelembe venni, hogy az olasz flottát a húszas-harmincas évek stratégiai elgondolásai alapján elsősorban a francia flotta elleni harcra fejlesztették ki és készítették fel. Közhely, hogy a hadvezérek mindig az előző háború újravívására készülnek, de ez ezúttal is igaz. Az olasz haditengerészet stratégái úgy gondolták, a következő háborúban az előző háború alaphelyzete fog megismétlődni, azaz a Royal Navy teljes erejét az Atlanti-óceánra, a hazai partok védelmére fogják átcsoportosítani, míg a Földközi-tengert a francia haditengerészetnek kell majd ellenőrzése alatt tartania. Erre számítva az olasz hadihajók alapvetően a francia egységek elleni harcra készültek. A konvojok védelmére és az ellenséges kereskedelmi hajók elleni harcra készült gyorsjáratú, de szinte teljesen páncélozatlan francia cirkálók ellen az olaszok hasonló hajókat építettek. A gyenge szerkezetű, alig páncélozott, de nagyon gyors olasz cirkálók alkalmasak lettek volna hasonló paraméterekkel rendelkező francia ellenfeleik elfogására, de a Royal Navy erős védettséggel rendelkező cirkálói elleni harcban nem nagyon volt esélyük. Mint az néhányszor a gyakorlatban is bebizonyosodott, a gyenge szerkezetű olasz cirkálókban akár egyetlen találat is végzetes sérüléseket okozhatott, míg angol ellenfeleik sokkal jobban bírták a sérüléseket. A Di Giussano és a Cadorna osztályú olasz könnyűcirkálók alig képviseltek nagyobb harcértéket, mint az angol Tribal osztályú rombolók. Az olasz hajók egy dologban bízhattak, nagyobb sebességükben, s az olasz kapitányok hamar megtanulták, a legokosabb dolog amit tehetnek az angol hadihajók feltűnésekor, ha hátat fordítanak, és futásnak erednek.
Ugyanez érvényes az olasz csatahajókra is. A felújított olasz dreadnoughtok alapvetően a francia Provence osztályú, szintén felújított dreadnoughtok ellen készültek, és elsődleges feladatuk az ezek elleni harc volt, valamint további követelmény volt velük szemben, hogy egy esetleges összecsapásban helyt tudjanak állni a francia csatacirkálók 33 cm-es ágyúival szemben is. Az angol Revenge és Queen Elizabeth osztályú csatahajók 38 cm-es gránátjaival szemben az olasz hajók páncélzata már nem nyújtott megfelelő védelmet, saját, 32 cm-es lövegeik pedig elégtelenek voltak azok páncélzatának átütésére. Úgyhogy az angol csatahajókkal szemben a Cavour és a Duilio osztályú csatahajók csak abban bízhattak, amiben a cirkálók is, vagyis, hogy nagyobb sebességük révén el tudnak menekülni előlük. Így is tettek.
A hatalmas, félelmetes olasz felszíni flotta a valóságban tehát egy, legjobb esetben kettő, modern csatahajóból, és rendszerint legfeljebb csak öt-hat cirkálóból állt. Csupán ezek voltak képesek a siker reményében szembeszállni az angolokkal, akik gibraltári és alexandriai támaszpontjaikon általában mindig legalább négy csatahajót és két anyahajót állomásoztattak. Ennek ellenére egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy az olasz felszíni flotta eredménytelen lett volna. A szakirodalom alapján az emberben ugyan olyan kép alakulhat ki, hogy az olasz flotta hajói mindig rögtön megfutamodtak a britek elől, és összességében véve egyáltalán nem voltak hatékonyak, de valójában ez így nem igaz. Nagyjából 1942 közepéig a flotta nagyon is hatékonyan tartotta fenn Málta blokádját, s vágta el az Alexandria és Gibraltár közti útvonalat, és ha Hitler nem Krétára pazarolja el a német ejtőernyősöket, a sziget érett gyümölcsként hullott volna az olaszok ölébe. A térségben egyáltalán nem csak a német tengeralattjárók és bombázók jelentettek veszélyt az angolokra nézve. Pusztán ezek miatt nem lett volna szükség a konvojok ilyen erős fedezetére. Az 1942 júniusában Alexandriából Málta felé indított 11 kereskedelmi hajót például összesen 54 hadihajó kísérte, míg az ugyanekkor Gibraltárból indított hat teherhajót 35 hadihajó, köztük két repülőgép-anyahajó és egy csatahajó. De még ez a fedezet sem bizonyult elegendőnek, s végül összesen csupán két teherhajónak sikerült elérnie La Valettát.
Az olasz flotta aktivitását és hatékonyságát igazolják a mindkét fél részéről (!) elszenvedett hatalmas veszteségek is. A két Littorio osztályú csatahajó szinte egymást váltotta a kikötők dokkjaiban, s mihelyt az egyiket kijavították, szinte rögtön a másik került a helyére. Enyhe túlzás tehát az angol tengerészek véleménye, akik –persze már csak az olasz fegyverletétel után- Nobel békedíjra akarták felterjeszteni az olasz flottát.
1942 közepe után a flotta hajói valóban passzivitásba vonultak, ami részben az üzemanyaghiánynak, részben pedig a harci morál megroppanásának volt köszönhető. A legénységre nyomasztóan hatottak az elszenvedett veszteségek, és addigra már különben is mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a háború elveszett. A továbbiakban már sem a flotta, sem a hadsereg nem törte magát azért, hogy lemészároltassa embereit a különben sem nagyon kedvelt fasiszta rezsim, és a kimondottan utált német szövetséges kedvéért. Lehet ezért kárhoztatni az olaszokat, de ha jobban belegondolunk, 1942 után már sem a német, sem a japán csatahajók nem voltak aktívabbak náluk.
A Littorio osztályú csatahajók műszaki szempontból sem voltak semmivel sem rosszabbak, mint kortársaik, sőt, szerintem a Bismarck osztályú hajók után ezek voltak a legütőképesebb európai csatahajók. Legkomolyabb konstrukciós hibájuk talán a Pugliese rendszer alkalmazása, vagy legalábbis annak rossz kivitelezése volt. Emellett persze gondokat okozott az olasz ipar által előállított termékek hullámzó színvonala is.
A legénységgel kapcsolatban gyakran idézik az egyik angol tengerésztiszt mondását, mely szerint: „Egyetlen dolog hiányzott nagyon az olasz hajókról, a német tengerész és parancsnok!” Kétségtelen, hogy az olasz tengerészek képzettsége és fegyelme jócskán elmaradt az angolokétól, a németekével pedig össze sem érdemes hasonlítani. Ha sor került rá, rendszerint bátran, és sokszor eredményesen harcoltak, de nehéz helyzetbe kerülve eszükbe sem jutott, hogy olyan táviratokat küldözgessenek Mussolininak, miszerint: „Az Önbe vetett hittel a végsőkig fogunk harcolni, Vezérem!” (Lütjens távirata Hitlernek a Bismarckról, 1941 május 26-án este), hanem inkább megfutamodtak vagy megadták magukat. Ezt lehet rossz néven venni tőlük, de ami azt illeti, nekem a mediterrán stílus, mégha katonailag nem is olyan hatékony, rokonszenvesebb, mint a teuton harci őrjöngés.


Forrásmunkák.

A szórványosan beérkező emilek, és a különféle internetes fórumok néhány velem foglalkozó hozzászólása alapján úgy tűnik, sokan kíváncsiak arra, honnan veszem azt a sok hülyeséget, amit összeirkálok, vagyis igény van arra, hogy megjelöljem a forrásmunkákat. Ezt persze szívesen megteszem.
Az olasz hajókról angol nyelven ugyanúgy szinte semmilyen komoly anyagot nem lehet találni, mint a franciákról. Az egyetlen említésre méltó angol nyelvű munka, amely tárgyalja a Littorio osztályú hajókat, William Garzke és Robert Dulin csatahajó trilógiája, jelen esetben annak második kötete, az „Axis and neutral battleships in World War II”. Ennek anyaga képezi jelen írás gerincét. Ezenkívül orosz és lengyel nyelven –nagy tengerésznépek!- is jelentek meg nagyon részletes könyvek az olasz csatahajókról, melyeknek azonban megfelelő nyelvtudás híján nem sok hasznát vettem, bár a lengyel könyvből –Jaroslaw Malinowski: „Wloskie pancerniki typu Vittorio Veneto”- azért sikerült sok mindent kibogarásznom. A fegyverzetre vonatkozóan ezúttal is a Navy Weapons adathalmazára, és a „Naval Weapons of World War Two” című könyvre alapoztam. (John Campbell munkája) A páncélzattal kapcsolatban nagy segítségemre volt Nathan Okunnak a Bismarck páncélzatáról készült elemzése, mely a német csatahajó páncélzatát a többi, korabeli csatahajóéval összehasonlítva egyebek mellett a Littorio osztály páncélzatával is viszonylag részletesen foglalkozik. (Okun természetesen azt nyújtja, amit elvárhatunk tőle. Gyakorlatilag mindenben az olasz hajókat találja jobbnak...) A történeti háttérre vonatkozólag sok segítséget jelentett az egyre jobb és részletesebb Wikipedia –természetesen az angol nyelvű…-, illetve Paul G. Halpern könyve, a „The Mediterranean Naval Situation 1908-1914”.
Ezeken felül kismillió helyről, weblapokból, könyvekből, lexikonokból, dokufilmekből, szedegettem össze morzsákat, amiket szintén beépítettem az írásba. Saját hasamra ütve, bármilyen hihetetlen is, semmit nem találtam ki, a közölt adatok hitelesnek tekinthetők.
Az olasz flottáról és történelmi szerepéről, illetve a hajókról alkotott véleményem az csak az én véleményem, senkinek nem szükséges egyetértenie vele. Ezt már máskor is említettem, de úgy tűnik, nem árt, ha időnként újra elismétlem. Továbbá talán azt is érdemes újra, sokadszor leírnom, hogy ennek a weblapnak a célja a hajózástörténet, és ezen belül is főleg a tengeri hadviselés történetének populáris népszerűsítése. Írásaimat a hétvégéken és az éjszakás műszakokban dobom össze, egy ilyen cikket nagyjából egy hónap alatt. Az elvárásokat kéretik ehhez igazítani.
Ami pedig az anyahajókat illeti, hát azok nálam továbbra is maradnak repülőgép-anyahajók.
Üdv!

(2009 április)


Vissza.