Lissa, 1811.

Lissa szigetéről minden, a hajózástörténetben kicsit is jártas embernek az 1866-os osztrák-olasz tengeri csata jut eszébe, melyben az osztrák hajóhad váratlan, és fölényes győzelmet aratott a jelentős túlerőben levő olasz flotta felett. Azonban az Adria középső részén fekvő kis dalmát sziget, stratégiai fontosságánál fogva, korábban is számos alkalommal lehetett tanúja rivális flották összecsapásának. Az első ismert tengeri ütközet i.e. 384-ben zajlott a sziget közelében, mikor az illír flottát győzte le a szicíliai Dionysius. A térség a hozzánk korban jóval közelebbi napóleoni háborúk idején is a nagyhatalmak közti összecsapások színhelye volt. Ekkor zajlott le az a mára már jórészt elfeledett tengeri csata, mely ugyan méreteit tekintve messze elmarad az olyan nagy csatáktól, mint a trafalgari, de jelentősége mégis túlmutatott néhány kis fregatt összecsapásán. Ráadásul különlegessé tette az ütközetet, hogy a francia parancsnok Nelson trafalgári taktikáját próbálta alkalmazni benne.


A történelmi háttér.

1803 februárjában véget ért a rövid életű amiensi béke, és kiújultak a harcok Anglia és Franciaország között. Az angol flotta, ahogy már korábban is többször megtette, ezúttal is villámgyorsan blokád alá vette a francia kikötőket. A trafalgari csata, és az ezt követő kisebb ütközetek, például Santo Domingónál, nyilvánvalóvá tették az angol tengeri hatalom megkérdőjelezhetetlenségét. Ezek után a blokád hálója átszakíthatatlannak tűnt. Napóleon azonban elhatározta, megfizetteti a britekkel a tengeri győzelmeiket, méghozzá egyszerűen csak úgy, hogy saját fegyverüket fordítja szembe velük. Ha britek blokád alá vonják a francia partokat, hát ő majd ugyanezt teszi az angol partokkal, csak éppen nem a tenger, hanem a szárazföld felől. 1806 november 21-én a francia császár kihirdette a kontinentális zárat, azaz kereskedelmi bojkottot minden angol, és angol gyarmatról származó termékre. Minden megszállt, illetve francia befolyás alatt álló állam, tehát gyakorlatilag egész Európa csatlakozott a bojkotthoz. Más választásuk nem is nagyon lehetett… Miután Portugália 1807-ben megtagadta a kontinentális zárhoz való csatlakozást, a franciák lerohanták, és elfoglalták az országot. A királyi család Brazíliába menekült. Ezek után nem akadt több nyílt ellenzője a blokádnak. A történészek utólag hajlamosak bagatellizálni a kontinentális zár hatását, pedig jókora károkat okozott az angol gazdaságnak, bár persze arra nem volt képes, hogy alapjaiban rendítse meg azt. Nemcsak az gyengítette a bojkottot, hogy a vonakodó szövetségesek, ahol csak lehetett, igyekeztek kibújni annak betartása alól, hanem az is, hogy a franciák képtelenek voltak ellenőrzésük alatt tartani a birodalom egész tengerpartját. Ahogy várható volt, az angol árukkal való legális kereskedelem betiltása természetszerűleg vonta magával az illegális kereskedelem, azaz a csempészet addig soha nem látott mértékű felvirágzását. A hosszú és tagolt európai tengerpart minden kis szigete, és minden öble egy-egy csempészbanda búvóhelye lehetett. Az angolok természetesen, ahol csak tudták, segítették és támogatták a csempészeket. Így tettek az Adrián is.

Az Adriai tengeren a briteknek komoly gondjaik voltak. Az Adria teljes nyugati területe a Napóleon vazallusainak számító nápolyi, és itáliai királysághoz tartozott, melyeket Napóleon sógora, a nápolyi alkirálynak kinevezett Joachim Murat irányított. A keleti partokon az 1809-es schönnbrunni béke után Ausztria elvesztette minden területét, itt a szintén francia befolyás alatt álló, úgynevezett Illír Tartomány gyakorolta a hatalmat. Délebbre, a mai Albánia tengerpartján a semleges oszmán birodalom volt az úr, az Adria bejáratát őrző Korfu szigete pedig 1807-ig francia megszállás alatt állt, majd az ekkoriban éppen franciabarát oroszok foglalták el azt. Így aztán gyakorlatilag a teljes adriai tengerpart francia ellenőrzés alatt állt. Hogy legyen egy saját bázisuk is a térségben, a britek 1806-ban egy rajtaütéssel elfoglalták az 1802 óta francia megszállás alatt álló Lissa szigetét. A szigetet az angolok nemcsak maguk használták, azt "nagylelkűen" a csempészbandák rendelkezésére is bocsátották. A csempészek és kalózok számára Lissa ideális támaszpont volt, és rövidesen valóságos kalóztanya alakult ki Lissa szigetén, amely túlzás nélkül ekkor élte virágkorát. A sziget lakossága négy év alatt 4000-ről 14.000 főre növekedett. A britek által Port St. George-nak nevezett kikötőből csempész és kalózhajók tucatjai indultak naponta útnak az olasz és dalmát partok felé.

Az előzmények.

A franciák számára Lissa rövidesen veszélyes tüskévé vált a birodalom körme alatt. Az egyre rosszabb adriai helyzet végül a császárt is cselekvésre késztette. Miután az itáliai vazallusállamok ebben az ügyben is tehetetlennek bizonyultak -mint minden másban is-, Napóleon elhatározta, hogy saját sikeres kapitányai egyikét küldi az Adriára, hogy rendet tegyen ott. A választék nem volt túl bőséges. A császár választása végül Bernard Dubourdieau kapitányra esett. A Dubourdieaunak címzett császári parancs Lissa visszafoglalását, az angolok Adrián állomásozó tengeri erőinek legyőzését, és a csempészek elűzését tűzte ki célul.

A parancsot persze könnyű volt kiadni, teljesíteni viszont annál nehezebb. Az angolok az adriai térségben mindig állomásoztattak legalább egy csatahajót, az adott időszakban éppen a 74 ágyús Montagut. A franciák viszont csak a még építés alatt álló, szintén 74 ágyús Rivolival rendelkeztek, amely ekkor még nem volt hadrafogható állapotban. A meglevő három-négy fregatt pedig nem volt egy súlycsoportban a Montaguval. Magát a szigetet az angolok nem erősítették meg különösebben. Úgy gondolták, hajóik tűzereje elegendő védelmet biztosít Lissának. Sem partvédő ágyúk, sem reguláris brit csapatok nem tartózkodtak a szigeten, melyen a tényleges uralmat a csempészmaffia gyakorolta, akikkel a britek baráti viszonyt tartottak fent, noha azok működése sokszor az ő érdekeiket is keresztezte.

Dubourdieau 1810-ben érkezett meg Anconába, ahol nemcsak a fenti nehézségekkel szembesülhetett, hanem olasz szövetségesei tehetetlenkedésével is. Murat, a nápolyi alkirály a Lissa ellen tervezett invázióhoz 1000 katonát ígért, ami ígéret is maradt. A szerencse azonban rövidesen Dubourdieau mellé szegődött. Egy Leukas elleni támadás során a Montagu kormányszerkezete olyan súlyosan megsérült, hogy a hajó kénytelen volt visszatérni Máltára, nagyjavításra. Lissa védelmére így csak néhány fregatt maradt hátra, William Hoste parancsnoksága alatt. A francia parancsnok úgy döntött, kihasználja a lehetőséget, még úgy is, hogy továbbra sem volt képes szárazföldi csapatokat szerezni a megszálláshoz. Október elejére Dubourdieau összegyűjtötte a rendelkezésére álló hajókat, és a szerencsében bízva, 1810 október 05-én, meglehetősen szedett-vedett kis flottájával kivitorlázott a kikötőből.


A parancsnokok.

Bernard Dubourdieau

Bernard Dubourdieau 1773 április 28-án, Bayonne-ban született, egy hordókészítő mester fiaként. Bár kitanulta jól kereső apja mesterségét, 16 évesen a fiatal Bernard mégis tengerre szállt, majd sikeresen elvégezte a bayonnei tengerészeti iskolát is.
1792 júliusában, kormányosként lépett be a haditengerészethez, ahol éppen ekkortájt próbálták meg befoltozni a tiszti állományban a lyukakat, melyeket a forradalom után emigrációba vonult (vagy kivégzett) tisztek elvesztése okozott. Így aztán rövidesen tisztjelölt lett, s Toulonban, az Entreprenante fedélzetén teljesített szolgálatot. 1793-ban a 40 ágyús Topaze fregattra került, amely Latouche-Treville tengernagy kötelékébe tartozott. A nápolyi hadjárat befejezése után a Topaze visszatért Toulonba. Mikor a britek 1793 decemberében elfoglalták a kikötőt, Dubourdieau is fogságba esett. Angliába szállították, ahonnan 1795-ben sikerült megszöknie. Társaival együtt sikerült egy kikötőből elkötniük egy kuttert, amivel hazavitorláztak. 1796 elején a L'Orienten zászlóssá léptették elő.

Több más hajó után végül 1797-ben a 20 ágyús Gaiete korvett fedélzetére került. 1797 augusztus 10-én a Gaiete a Bermudák közelében találkozott a 38 ágyús angol Arethusa fregattal. Az angolok rövid harc után elfoglalták a francia hajót, amely két halottat, és nyolc sebesültet vesztett. Utóbbiak között volt Dubourdieau is, aki a lábán sebesült meg.
17 hónap fogság után 1799-ben Dubourdieau újra szabad. 1800 februárjában már a Regeneree fregatt fedélzetén van, amely az Africaine fregattal együtt ekkor hagyja el Rochefortot, hogy utánpótlást és erősítést vigyen az Egyiptomban harcoló hadseregnek. Az Africainet útközben elfogják, csak a Regeneree érkezik meg Alexandriába. Egyiptomban Dubourdieau ismét fogságba esik, ezúttal azonban fogolycsere útján gyorsan kiszabadul. 1801 áprilisában sorhajóhadnaggyá nevezik ki, és megkapja első parancsnoki beosztását az Ecrevisse korvetten, amellyel futárszolgálatot teljesített. Küldetései során jó néhányszor sikerült leráznia az őt üldöző angol hajókat. 1801 végén a Coreuse korvett parancsnoka lett, és a karibi térségbe, Martinique-ra vezényelték, ahol a következő évet járőrszolgálattal töltötte.

Mikor az amiensi békének 1803 májusában vége lett, Dubourdieau éppen Saint Pierre szigetének kikötőparancsnoka volt. 1804 május 4-én az angol Blenheim sorhajó megtámadta a kikötőt, és megpróbált csapatokat partratenni a szigeten. Dubourdieaunak azonban sikerült visszaverni a támadást.

1805 júliusában Dubourdieaut fregattkapitánnyá léptették elő, és végre visszatérhetett Franciaországba, ahol 1807-ben, Bordeaux-ban átvette a Penelope fregatt parancsnokságát. 1808-ban a Themis fregattal együtt Toulon felé vették az irányt, és útjuk során tucatnyi brit kereskedőhajót fogtak el. 1808 júniusában Dubourdieaut sorhajókapitánnyá léptették elő. Ezután a Penelopéval Ganteaume tengernagy hajórajában szolgálva ellátmányt vittek Korfura. 1809 február 27-én a Penelopéval, és a szintén 40 ágyús Pauline fregattal sikerült Marseille előtt elfogniuk a 32 ágyús brit Proserpine fregattot. A franciák, akkoriban teljesen szokatlan módon, egy éjszakai támadással lepték meg az angol fregattot, majd túlerejüket érvényesítve, gyorsan lerohanták azt. Ezért a győzelemért Dubourdieau kapitány a becsületrend lovagja lett. Ezzel a győzelemmel hívta fel magára Napóleon figyelmét, aki 1810-ben, Commodore rangban Dubourdieaut nevezte ki az Adrián állomásozó francia hajók élére.

William Hoste

William Hoste 1780 augusztus 26-án látta meg a napvilágot egy ingoldsthorpei lelkész fiaként, egészen közel Lord Nelson születési helyéhez, Burnham Thorpe-hoz. Apja, Dixon Hoste inkább volt afféle vidéki földesúr, mint lelkész, s költekező életmódja végül odavezetett, hogy a kis William taníttatására szánt pénznek is a nyakára hágott, s ez meggátolta a gyermek továbbtanítását. Mikor 1793-ban kitört a Franciaország elleni háború, Dixon Hoste kapcsolatait felhasználva elérte, hogy az alig néhány mérföld távolságra lakó Nelson kapitány, akit ekkoriban neveztek ki a 64 ágyús Agamemnon parancsnokává, magával vigye Williamot a hajóra, ahol l793 márciusában hajósinasként kapott beosztást. A vékony, de erős, gyors és szenvedélyes, kócos fekete hajú fiút mindenki kedvelte.

1796-ban Nelson a 74 ágyús Captaint kapta meg, ahová Hoste-ot is magával vitte, aki már zászlósként folytatta tanulmányait. A buzgó tanítvány számos csatában szolgált Nelson mellett. A fiatal tisztjelölt a Captain fedélzetén élte át a híres St. Vincent foki csatát 1797 február 14-én, ahol John Jervis tengernagy nagy győzelmet aratott egy spanyol flotta felett, és melyben különösen Hoste pártfogója, Nelson tüntette ki magát.
1798-ban William Hoste már a hadnagyi rangig emelkedett, és Nelson egyik legtehetségesebb tisztjének tartotta. Hadnagyként vett részt a 74 ágyús Theseus fedélzetén az 1798 augusztus elsejei aboukiri csatában, Nelson híres győzelmében. Az akkor ellentengernagy Nelson vezette flotta az éjszakai sötétségben, a zátonyok között betört az aboukiri öbölbe, és egy kíméletlen támadással megsemmisítette az ott horgonyzó francia flottát. A ragyogó angol győzelmet számos előléptetés követte, és 1798 szeptember 3-án Hoste is megkapta első parancsnoki beosztását a híres, 18 ágyús Mutine briggen, s ezt a posztot 1801-ig töltötte be. A hajóval utoljára az Adrián teljesített szolgálatot, ahol további pályafutása egy jelentős részét fogja majd tölteni. Úgyszintén az Adrián jelentkeztek rajta első ízben egy súlyos betegség, a tuberkulózis tünetei is, mely majd élete végéig kínozza, s végül halálát is okozza.

1802-ben William Hoste-ot sorhajókapitánnyá léptették elő. Az amiensi béke végével, 1803-ban Hoste a 24 ágyús Eurydice szlúp parancsnoka lett. 1805-ben, a trafalgari csata előtt Lord Nelson a 32 ágyús Amphion fregattot bízta Hostera, mellyel 1805 október 13-án diplomáciai feladattal Algírba küldte, így Hoste nem vehetett részt a híres trafalgari csatában, 1805 október 21-én. Nelson halála, aki pártfogója, barátja, és példaképe is volt, mélyen megrendítette a fiatal kapitányt. Az Amphion fedélzetéről így írt anyjának Nelson haláláról:
"… szegény Lord Nelson, az a nagy és jó ember, a mi nemes parancsnokunk, akinek elvesztését e rövid idő alatt még nem tudtam kiheverni. Soha nem fogunk találni hozzá hasonlót, és Nagy Britannia tengerészete még fele ennyire tehetséges embert sem fog kapni soha többé. "

1806-ban Hoste az Amphionnal Cadiz előtt cirkál, hogy szemmel tartsa a francia-spanyol flotta ott horgonyzó maradványait. Mikor Napóleon betört Calabriába, és Szicíliát az invázió fenyegette, Hoste-ot az itáliai partok elé rendelték, ahol 1806 májusában Sir Sidney Smith tengernagy kötelékébe osztották be. Alighogy megérkeztek a kalabriai partokhoz, már partraszálló csapatokat szállítottak, és parti erődöket ostromoltak, hogy kisebb támadásokkal zaklassák az ellenséget, és ne hagyják lélegzethez jutni.
Július elsején az Amphion John Stuart 5000 fős partraszálló hadseregét támogatta Maidánál, ahol az angolok július 4-én megsemmisítő vereséget mértek egy francia seregre. 1806 július 30-án Hostenak sikerült elfoglalnia a cotronai kikötőt, katonai pályafutása egyik legragyogóbb tettét hajtva ezzel végre. Noha a fiatal kapitány ismét betegeskedett, 600 foglyot ejtett, és gazdag hadizsákmányt szerzett. 1808 májusában már ismét Toulon előtt van, ahol Collingwood tengernagy megbízza egy veszélyes ellenséges fregatt semlegesítésével. A Baleine fregattot Hoste Rosas kikötőjében találta meg, és az azt védelmező parti ütegek tüzével dacolva elpusztította az ellenséges hajót. A következő évben az Adriára vezényelték, ahol commodoreként egy fregattköteléket irányított. Hoste itt az itáliai partok elleni rajtaütésekkel, kisebb szárazföldi vállalkozásokkal foglalkozott, zavarta az ellenséges hajóforgalmat, és elősegítette a francia kontinentális zár kárára folytatott csempésztevékenységet. Támaszpontként a dalmát partok előtt fekvő kis Lissa szigetét használta.


Az első támadás.

1805 október 05-én Dubourdieau kis flottája elhagyta Ancona kikötőjét. A kötelékbe tartozott három 40 ágyús fregatt, a Favorite (a zászlóshajó), az Uranie, az olasz Corona, két 32 ágyús olasz fregatt, a Bellona és a Carolina, két 16 ágyús korvett, a Jena és a Mercure, valamint három kisebb vitorlás. A francia parancsnoknak a chiozzoi kaszárnyából még száz olasz katonát is sikerült az utolsó pillanatban előkerítenie, bár szinte erőszakkal kellett őket a hajókra cipelni. Dubourdieau abban bízott, sikerül meglepnie az angolokat, és hajóikat a kikötőben, horgonyon találja. A britek azonban nem arról voltak ismertek, hogy hajóik sokat állnak a kikötőben. Hoste fregattjai állandó járőrtevékenységet folytattak, és már a kifutást követő nap, október 06-án felfedezték a francia köteléket. Hoste kiváló képességű parancsnok volt, azonban most csak két fregattja volt vele, zászlóshajója, az Amphion -Hoste ragaszkodott a Nelsontól kapott fregatthoz, pedig arra ekkor már ugyancsak ráfért volna egy generáljavítás-, és az Active, így nem tehetett mást, igyekezett minél távolabbról figyelni a háromszoros túlerőben levő francia flotta mozgását. Dubourdieau először üldözőbe vette a két angol fregattot, azok azonban könnyedén kitértek a harc elől. A franciák ekkor visszafordultak Ancona irányába. Hoste nem követte őket, hanem visszatért Lissára. Október 09-én ott csatlakozott hozzá a 32 ágyús Cerberus fregatt, és a 18 ágyús Acorn szlúp. Így megerősödve, és a harci vágytól némileg elvakulva, az angol kötelék Ancona felé indult, abban a hitben, hogy a franciák visszatértek a kikötőbe. A széllel szemben cirkálva napokig tartott, mire elérték Anconát, a kikötőt azonban üresen találták . Az angolok azonnal megfordultak, és száguldottak vissza Lissára, de a franciáknak nyomát sem lelték. Ekkor Hoste Korfu felé indult, azt hívén, a francia kötelék talán oda tart.
Mindeközben Dubourdieau észrevétlenül meghúzódott az angolok háta mögött, és a számára kedvező szélben békésen keringett a Sebenico környéki szigetek körül, várva, hogy szabaddá váljon az út Lissa felé. Október 21-én, a kora reggeli órákban megközelítette a szigetet, és miután megbizonyosodott róla, hogy egyetlen angol hajó sincs a közelben, támadásba lendült három fregattjával, a Favorite-al, a Corona-val, és a Bellonával. Dubourdieau egy percet sem vesztegetett, rövid ágyúzás után partra tette kicsiny csapatát, s rögtön nekiláttak a raktárak lerombolásának, és a kikötőben talált, több tucat csempész, és kalózbárka felgyújtásának. A nagyobb és értékesebb hajókra a franciák zsákmánylegénységet raktak, és Anconába vitték őket. A sziget lakói kiürítették a kikötőt, és a hegyekbe vonultak vissza. Dubourdieau lehetőségei azonban a hajóágyúk lőtávolságán kívül véget értek. A szigetet védő milícia szervezetlen és képzetlen volt ugyan, ám többszörös túlerőben voltak a francia-olasz csapatokkal szemben. A szigetlakók közül jó páran lőfegyverekkel is rendelkeztek, s hamarosan muskétagolyók kezdtek el süvíteni az olasz katonák feje körül. A sziget teljes megszállása nyilvánvalóan túl nagy falat lett volna Dubourdieau számára, így a vállalkozás megmaradt afféle jól sikerült kommandós akciónak. Miután a pusztítással végeztek, a csapatok ismét hajóra szálltak, és a kötelék elhagyta Lissát, hogy a gazdag zsákmánnyal együtt visszatérjen Anconába.

Eközben az angolok körbe-körbe keringtek az Adrián, el egészen Korfuig, a franciákat keresve. Végül újra északi irányba fordultak. Lissa felé közeledve a még mindig égő raktárak és hajók füstje már messziről megvilágosították Hoste előtt, milyen csúnyán átverték. Az angolok nem sokat kérdezősködtek a szigeten, hanem azonnal Dubourdieau után eredtek. Ekkor azonban már rég késő volt. A franciák zavartalanul futottak be Anconába, a zsákmányolt hajókkal együtt.


A franciák olyan hiányt szenvedtek tengeri hősökben, hogy még Dubourdieau szerény sikere is nagy érdeklődést, és ünneplést váltott ki Franciaországban. Sorra érkeztek Anconába a gratulációk, köztük Napóleoné, Dubourdieaut pedig 1811 február 24-én ellentengernaggyá léptették elő.
Az angolok számára az első menet valóban nyilvánvaló kudarcot hozott, és a folytatás sem volt sokkal jobb. Az októberi fiaskó után azonnal blokád alá vették Anconát, azonban a blokád meglehetősen hézagosnak bizonyult, különösen miután novemberben az Amphion és a Volage összeütköztek, s mindkét hajó olyan súlyosan megsérült, hogy javításra Máltára kellett őket vontatni. A britek szerencséjére azonban a Montagu időközben visszatért az Adriára, így Dubourdieau nem tudta kihasználni az alkalmat. Az év végére a franciák is erősítést kaptak. Befutott Velencéből két 40 ágyús fregatt, a Danae, és a Flore, amelyek az angol blokádot könnyedén kijátszva, minden gond nélkül érkeztek meg Anconába.

1811 januárjának végén a Montagut visszarendelték Angliába, méghozzá meglepő módon úgy, hogy nem gondoskodtak a pótlásáról. A franciák ráadásul úgy tudták, még az Amphion sem tért vissza a javításról. Anconából nézve tehát úgy látszott, a körülmények kedvezőek a lissai vállalkozáshoz. Váratlanul még 500 francia-olasz katonát is sikerült előkeríteni a partraszálláshoz. Dubourdieau ezúttal sem sokat teketóriázott. Miután befejezte hajói felkészítését, 1811 március 11-én kivezényelte flottáját a nyílt tengerre, azzal a céllal, hogy befejezze a kis adriai sziget meghódítását, s ezzel ellenőrzése alá vonja az Adria északi részét, és a Velencébe vezető útvonalakat.

A csata.

A francia-olasz köteléket három 40 ágyús francia fregatt, a Favorite, a Danae és a Flore, továbbá három olasz -ténylegesen velencei- fregatt, a 40 ágyús Corona, valamint a 32 ágyús Bellona és Carolina alkotta. A flottához tartozott még a 16 ágyús Mercure korvett, a szintén 16 ágyús Principessa de Augusta brigg, egy 6 ágyús schebek, és két ágyúnaszád is. A hajók fedélzetén összesen mintegy 2.600 ember tartózkodott, köztük 500 katona, akik a leendő lissai helyőrséget alkották volna.

Az angolok már várták, hogy a franciák újból megpróbálkoznak a sziget elleni támadással. A korábbi történésekből okulva ezúttal nem kóboroltak el messzire, hanem erőiket koncentrálva Lissa közelében várakoztak. Hoste kicsiny flottájához tartozott a 32 ágyús Amphion és Cerberus, a 38 ágyús Active, valamint a 22 ágyús Volage korvett. (Az ágyúk száma a hajók tervezésekor hivatalosan megadott adat. A kapitányok természetesen igyekeztek lehetőleg minél több ágyúval felszerelni a hajójukat, így valószínűleg az angol és francia hajókon is több ágyú volt a hivatalosan megadott számnál. Az angol fregattokra utólag felszerelt karronádok például nem szerepelnek a fenti számadatokban.) Az ágyúk számában meglevő francia fölény még akkor is jelentősnek tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy a kisebb hajók nem vettek részt a csatában. Azonban az angoloknak ezúttal is jelentős minőségi fölényük volt, különösen az emberanyag tekintetében. Tüzéreik jobban céloztak, és gyorsabban lőttek, mint a franciák, matrózaik képzettebbek és gyakorlottabbak voltak. A fregattok fiatal kapitányai pedig, az innen-onnan összeszedett francia-olasz kötelékkel ellentétben, összeszokott csapatot alkottak, mivel az 1810 júniusi, Trieszt elleni támadás óta együtt tevékenykedtek, ráadásul fiatal koruk ellenére valamennyien jelentős harci tapasztalatokkal rendelkeztek. És, mint utóbb kiderült, döntő fontosságú előny volt, hogy az angolok jobban ismerték a lissai parti vizeket.

1811 március 13-án hajnali három órakor a sziget északi oldalától mintegy két mérföldre, északra cirkáló Active idegen hajók közeledését észlelte északnyugati irányból. A hajó kapitánya, James Gordon azonnal megfordult, hogy tájékoztassa az angol Commodorét. Hoste rögtön szembefordult a közeledő franciákkal. Ahogy kicsit kivilágosodott, már a sziget északi partjáról is látni lehetett a közeledő ellenséget. Az angol hajók ekkor Lissa és Lessina (Hvar) között cirkáltak, a franciák tehát nem tudhatták pontosan, milyen erős ellenféllel állnak szemben. Az elszánt francia parancsnok azonban a rá jellemző módon ezúttal is habozás nélkül támadásba lendült.
Valójában Dubourdieaunak nem is volt rá semmi oka, hogy kitérjen a harc elől. Flottája mintegy kétszeres túlerőben volt, és az újdonsült ellentengernagy el volt szánva, hogy döntésre viszi a dolgot. Hat óra körül két oszlopba rendezte flottáját. A jobb oldali oszlopot Dubourdieau vezette a Favorite-al, mögötte haladt a Flore, aztán a Bellona, és végül az oszlop végén a Mercure. A bal oldali oszlop élén a Danae haladt, mögötte vitorlázott a Corona, és végül a Carolina. A bal oszlop mögött haladtak a kisebb hajók is, köztük a szárazföldi csapatokat szállító ágyúnaszádok. Ezek azonban a csata kimenetelébe nem szólhattak bele. A francia hadirend tehát valóban Nelson trafalgári csatarendjének másolata volt, s nem véletlenül nevezik a történészek ezt az ütközetet "kis Trafalgárnak".

Az angol hajók felzárkóztak, és egy hézagmentes vonalba fejlődtek fel. A köteléket olyan szorosra zárták, hogy az egyes hajókat csak néhány méter választotta el egymástól. Az angol csatasorban nem volt olyan hézag, mint annak idején a franciában Aboukirnál, vagy Trafalgarnál, ahol a harcrenden át lehetett volna vágni, és széttördelni azt. Márpedig a francia ellentengernagynak nyilvánvalóan ez volt a szándéka. Hajói a számukra kedvező szélben jobb felől közeledtek az angol hajókhoz. Az angolok, a szembeszélben cikk-cakkolva, úgyszintén az ellenség felé tartottak, majd amikor a két flotta már megközelítette egymást, délkeletnek fordultak, Lissa északnyugati partja felé. A gyenge szélben a hajók csak lassan, alig három csomós sebességgel haladtak, így aztán már majdnem kilenc óra volt, mire lőtávolságra közelítették meg egymást. Mielőtt azonban az angolok tüzet nyitottak volna, Hoste leadott még egy utolsó, híressé vált jelzést: "Remember Nelson!", azaz: "Emlékezzetek Nelsonra!". A hatás elemi erejű volt. Hornby, a Volage kapitánya írta később: "Ezer éljenzés tört fel minden torokból. Soha, amíg élek, nem fogok még egyszer ilyen lelkesítő, és dicsőséges pillanatot látni! " Az angoloknak megvolt az okuk az örömre, Dubourdieau Trafalgar terve ugyanis már az első lövések leadása előtt csődöt mondott. Először is , a gyenge szélben hiába feszített ki hajóira minden négyzetcentiméternyi vásznat, mégis keserves lassan tudtak csak előre haladni. A hajókból így hiányzott az az átütő lendület, ami szükséges lett volna a szorosra zárt angol vonal áttöréséhez. A francia parancsnok alighanem abban bízott, hogy a Lissa parti sziklái felé közeledő angolok kénytelenek lesznek megfordulni, és fordulás közben aztán könnyen megbonthatja vonalukat, s hajó hajó elleni párbajokra kényszerítheti őket, ahol érvényesítheti hajói túlerejét. Az angolok azonban nem fordultak ki, hanem haladtak tovább az ütközési útvonalukon Lissa felé. A legsúlyosabb, utóbb végzetesnek bizonyuló hibát azonban akkor követte el a francia ellentengernagy, amikor nem zárkóztatta fel hajóit egységes csatasorba. A Favorite-ot ugyanis olyan gyorsan hajszolták előre, hogy az oszlop többi hajója messze lemaradt mögötte. A harci lázban égő Dubourdieau így lényegében egyedül rontott neki az egész angol köteléknek. Nyilván az volt a szándéka, hogy vagy áttörje az angol vonalat az Amphion mögött, vagy pedig, a jól bevált francia módszer szerint, orral nekimenjen az angol zászlóshajónak, és így állítsa meg a brit köteléket. A francia zászlóshajó tehát orral fordult ellenfele felé, azonban a gyenge szélben csak lassan volt képes azt megközelíteni, így remek célpontot nyújtott a brit tüzéreknek, méghozzá úgy, hogy maga nem volt képes válaszolni az angol ágyúk lövéseire.

8 óra 45 perckor az Amphion és az Active leadta az első sortüzet a közeledő Favorite-ra. A hatás döbbenetes volt. Volt ugyanis még valami, amiről Dubourdieau nem tudott. Az, hogy az angol fregattokat, ilyen kis hajóknál némileg szokatlan módon, felszerelték néhány 32 fontos karronáddal is. Ezek a rövidcsövű lövegek csak kis lőtávolságon voltak hatásosak, ott azonban mindent elsöpörtek. Lövedékeik átütötték a francia hajó palánkjait, és hosszában végigsöpörték a fedélzeteit. És ez még nem volt minden. Volt még egy fegyver az Amphionon, amiről a franciák nem tudtak. Egy 5,5 hüvelykes, forgatható tarackot szereltek fel a hajó tatfedélzetére. Ezt most 750 muskétagolyóval töltötték meg, és végig kartácsolták vele a Favorite fedélzetét, szabályos vérfürdőt rendezve a francia hajón. Ekkor esett el Lameilleire kapitány, a Favorite parancsnoka is. Az angolok valószínűleg látták a kapitány halálát, és azt hitték, a kapitányi ruhában levő alak Dubourdieau volt. Feltehetően ezért olvasható az angol írásokban az, hogy Dubourdieau már az első lövések egyikétől elesett. Ám Dubourdieau ekkor még élt, és nyilván látta, hogy kutyaszorítóba került. A rohamot nem folytathatta, mivel kiszámíthatta, ha sikerülne is elérnie az angol hajót, mire odaér, nem marad épkézláb embere a fedélzeten. Balra nyilván nem fordulhatott, hiszen mellette elhaladva az angol vonal összes hajója végiglőtte volna, ráadásul ezzel keresztbe fordult volna saját, közeledő hajói előtt. Ha jobbra fordul, és párhuzamosan haladva az Amphionnal, tűzpárbajt folytat vele, akkor viszont tat felől kiteszi magát az Active támadásának. A bal oldali oszlop hajói ekkor már harcban álltak az angol vonal két hátsó hajójával, Dubourdieau oszlopának többi hajója azonban még mindig olyan messze volt, hogy az angolok két első hajója nyugodtan koncentrálhatta tüzét a francia zászlóshajóra. Így aztán Dubourdieau kockázatos lépésre szánta el magát. Jobbra fordult, de nem haladt párhuzamosan az Amphionnal, hanem megpróbálta megelőzni azt, hogy átvágjon előtte. Merész döntés volt, hiszen a lissai parti sziklák ekkor már alig 250 méterre voltak a hajóktól. Az angolok azonban látszólag olyan nyugodtan hajóztak a sziklák felé, hogy Dubourdieau azt hihette, még van előtte elég tér ahhoz, hogy végrehajtsa a manővert. Tévedett. (Talán ekkor is Nelson példája, és az aboukiri csata, lebegett a francia parancsnok szeme előtt. ) Az Amphiont még sikerült megelőzni, ám amikor éppen keresztbe akartak fordulni előtte, a Favorite hirtelen erősen megrázkódott. A hajó felfutott az egyik partmenti sziklazátonyra, és mozdíthatatlanul megült azon. A hajótest több helyen léket kapott, és súlyosan megrongálódott az árbocozat is. Most már Hoste-nak is fordulnia kellett dél felé, hacsak nem akarta zátonyra vinni a flottáját. Egyidejű fordulót vezényelt hajóinak, és miközben kanyarodtak, az Amphion egy pusztító oldalsortüzet zúdított a zátonyon ülő francia hajóra. Gordon kapitány sem tudott ellenállni a kísértésnek, és nem a zászlóshajóval együtt, hanem mögötte fordult, s így az Active is megsorozta a Favorite-ot. Ez a manőver viszont azzal járt, hogy az angol vonalban az Active és a Cerberus között nagy rés nyílt.

Ezek a Favorite-ra leadott utolsó lövések végeztek Dubourdieauval is. A francia ellentengernagy nem a lövedékektől esett el, hanem egy, a fahajók legénységére még nagyobb veszélyt jelentő ellenség végzett vele, a becsapódó lövedékek által a hajótestből kiszakított, és nagy sebességgel szétrepülő faszilánkok. Ezek sebesítették meg olyan súlyosan, hogy már arra sem maradt idő, hogy levigyék a kötözőhelyre, ott a fedélzeten elvérzett. Vele a francia-olasz kötelék elvesztette egyetlen, valamirevaló parancsnokát. A csata után egyébként Hoste elismerőleg emlékezett meg a francia admirálisról, mint ahogy az angolok általában tenni szokták utólag, a már legyőzött ellenséggel.
"Igazság szerint, bátor ember volt. Azt kell, hogy mondjam, a rettenthetetlenség ragyogó példáját mutatta az alatta szolgálóknak. Kihajózott Anconából 500 katonával a fedélzetén, s mindent megtett azért, hogy megszállja Lissa szigetét, és helyőrséget helyezzen el rajta. A gondviselésnek hála, hogy azon a napon meg tudtuk akadályozni ebben."
Örök talány, ha életben marad, és sikerül egy másik hajóra átszállnia, Dubourdieau győzelemre tudta e volna vinni flottáját. A lehetőség legalábbis meg lett volna erre, hiszen egyrészt a franciák még a Favorite elvesztése után is jelentős túlerőben voltak, másrészt pedig a bíztató kezdet után a hadiszerencse nemsokára elpártolt az angoloktól.

A fordulómanőver után az angol vonal -részben Gordon szabálytalan fordulása miatt- két részre szakadt, és ez a két rész a küzdelem hevében elsodródott egymástól. Az angol kötelék két hátsó hajója rövidesen nehéz helyzetbe került. A fordulás miatt az angol hajók a tatjukat mutatták a közeledő ellenségnek. A Favorite-ot követő francia hajók még nem voltak hatásos lőtávolságban, a másik oszlop hajói viszont igen, és ki is használták a kiváló lehetőséget, hogy sebezhető tatjuk felől sorozzák meg az angol fregattokat. A Danae egyik szerencsés oldalsortüze rövidesen szétzúzta a Cerberus kormányszerkezetét. A kormányozhatatlan angol hajó ezzel gyakorlatilag kiesett a harcból, igen nehéz helyzetbe hozva ezzel a Volage-ot. A 22 ágyús kis angol korvett ugyanis most egyedül nézett szembe két, 40 ágyús ellenséges fregattal. Csak kettővel, mert a harmadik fregatt, a Carolina, úgy vett részt a csatában, mintha ott sem lett volna. Részben társai is akadályozták a tüzelésben, de a hajó parancsnoka, Palicuccia hadnagy is úgy vélhette, a biztonság fél egészség, s mindvégig igyekezett minél messzebbről szemlélni a harcot. Néha-néha nagy távolságról megeresztett egy-egy sortüzet, de lövedékei vagy célt tévesztettek, vagy el sem értek az angol hajókig. Az itt kialakuló helyzetet látva Gordon kapitány az Active-al kivált az Amphion mögül, és a Volage segítségére indult, ami miatt viszont rövidesen az Amphion került nehéz helyzetbe. Időközben ugyanis végre befutott a Flore és a Bellona is, s tat felől támadva láthatólag azon igyekeztek, hogy harapófogóba fogják az Amphiont. Ezt elkerülendő, Hoste délkeletnek, majd keletnek fordult. Peredier kapitány a Flore-al nagy ívben fordult utána, s igyekezett a tat felől tüzelési helyzetbe kerülni. A két fregatt egyik sortüzet a másik után zúdította az angol hajóra, s tüzéreik olyan gyorsan tüzeltek, ahogy csak bírtak, de az angol tüzérek itt is megmutatták, hogy ők szakmájuk legjobbjai, s minden egyes sortűzre kettővel feleltek. Hoste végül feladta a kelet felé való menekülést, s hirtelen keresztbefordult a Flore orra előtt. Az angolok balról, az orr rész felől egy jól irányzott oldalsortűzzel végigsöpörték a Flore fedélzetét, csaknem ugyanolyan pusztító hatással, mint korábban a Favorite esetében. A Flore árbocai komolyan megrongálódtak, Peredier kapitány pedig olyan súlyosan megsebesült, hogy le kellett vinni a fedélzetről. A Flore ármenetileg mozgásképtelenné vált, az angolok azonban nem tudtak végezni a meggyengült ellenféllel, mert közben a Bellona tat felől tökéletes lőhelyzetbe került. Hogy mérsékeljék az elkerülhetetlen csapás súlyosságát, az angol hajón a tisztek és a legénység igyekezett fedezékbe kerülni, és meghúzni magukat az ágyúk mögött. A Bellona sortüze rövidesen valóban eldördült, de szinte semmilyen kárt nem okozott az Amphionban. Egyesek szerint azért, mert attól való félelmükben, hogy eltalálják az angol hajó mellett álló Flore-t is, a sortűzben nem vett részt minden ágyú, de én valószínűbbnek tartom azt a véleményt, miszerint az olasz tüzérek ezúttal is ugyanolyan pocsékul céloztak, mint 55 évvel később. Az Amphionnak így sikerült kifordulnia a Flore mellől, s jobb oldalát fordítania a Bellona felé, hogy viszonozza az ágyútüzet. A bal oldali lövegek továbbra is a Flore-t lőtték.

Az angol vonal túlsó végén eközben válságos helyzet alakult ki. A mozgásképtelen Cerberust a Corona tartotta tűz alatt, a Danae pedig a kis Volage-al került szembe. A francia fregatt, túlerejében bízva, először megpróbálta lerohanni az angol hajót, a Volage orrában elhelyezett 32 fontos karronádok azonban hamar más belátásra bírták Nemo kapitányt, a Danae parancsnokát. A franciák a közelharc helyett inkább visszahúzódtak biztonságosabb távolságra, a karronádok hatásos lőtávolságán kívülre, s 18 fontos ágyúikkal innen verették a Volage-ot. Rövidesen szinte teljesen harcképtelenné tették az angol korvettet, s végül már csak az angolok egyik tatfedélzeti 6 fontos lövege tüzelt az ellenségre. A francia-olasz hajók nyerő helyzetbe kerültek. A szétlőtt Volage, és a kormányozhatatlan Cerberus már nem szólhatott bele a csata kimenetelébe, a közeledő Active-al szemben pedig, még a láthatóan semlegességre törekvő Carolina nélkül is túlerőben voltak. Ekkor azonban váratlan, és érthetetlen dolog történt. A győzelem küszöbén álló három fregatt hirtelen északkeletnek fordult, s minden vitorlájukat felvonva menekülni kezdtek Lessina felé! Bizarr látvány lehetett, ahogy a magányos Active elszántan üldözi a három, nála jóval erősebb hajót…

Eközben az Amphion továbbra is harcban állt ellenfeleivel. Az angolok most újra a Flore-ra koncentrálták tüzüket, s ügyes manőverezéssel igyekeztek a Bellonával szemben pajzsként használni a francia hajót. Afféle kergetőzés alakult ki a mozgásképtelen Flore körül, amely végül 11 óra tájékában bevonta zászlaját. Hoste-nak azonban nem sok ideje maradt, hogy örvendezzen sikerének. A Bellona tüzelése egyre több kárt okozott a brit hajóban, és még a 16 ágyús kis Mercure brigg is elég közel merészkedett ahhoz, hogy tűz alá vegye az angol hajót. A Mercure-t az Amphion 18 fontos ágyúinak néhány jól célzott lövése hamarosan elkergette, a Bellona azonban meglepő elszántsággal folytatta tovább a közelharcot. A két hajó tűzpárbaja közben azonban egy váratlan esemény történt. Néhány 18 fontos lövedék, amely -az angolok szerint- a Bellonáról érkezett, a Flore közelében csapódott be. A francia fregatton viszont úgy látták, hogy az Amphionról lőttek rájuk. A felbőszült legénység zúgolódni kezdett, majd egy tiszt letépte, és a tengerbe hajította a megadást jelző zászlót. Ezzel a kapitulációt érvénytelennek nyilvánították. Miután a Bellonával vívott harc teljesen lekötötte az angolokat, akik éppen ezért zsákmánylegénységet sem tudtak küldeni a Flore-ra, a franciákat senki sem akadályozhatta meg abban, hogy amennyire lehetett, gyorsan rendbe szedjék a megtépázott hajót, és mialatt az Amphion és a Bellona az utolsó csapásokat mérték egymásra, felhúzzák a vitorlákat, és kelet felé eltávolodjanak a küzdő felektől. Mire dél körül a Bellona, melyen a parancsnok, Duodo kapitány is elesett a küzdelemben, bevonta zászlaját, a Flore már az Amphion ágyúinak lőtávolságán kívülre került. Elhaladt a sérült Cerberus és Volage mellett is, melyeken viszont azt hitték, a hajó már angol kézben van, és az Active-ot követi a menekülő ellenség üldözésében, így nem lőttek rá. Az Amphion pedig olyan súlyosan megrongálódott, hogy legénysége nem is gondolhatott a menekülő hajó üldözésére.
Eközben a sérült Corona egyre jobban lemaradt a Carolina és a Danae mögött. Fél egy körül, másfél órás hajsza után az Active már olyan közel került, hogy a fedélzeti 9 fontos lövegei is elérték a menekülő olasz hajót. Fél kettő körül pedig az angolok végre utolérték a Coronát. Az olasz fregattot úgyszólván az utolsó pillanatban sikerült elkapni, mielőtt még éppen beért volna a lessinai parti ütegek védelme alá. Paschaligo igazából azonban nem is annyira a parti ütegek, mint inkább a Danae segítségében reménykedett. Nemo kapitány azonban úgy döntött, nem veszi észre, mi történik közvetlenül a hajója mögött, és makacsul tartotta az irányt Lessina felé. Természetesen nem segített a Carolina sem, amely a harcban az utolsó, a futásban viszont az első volt, és éppen ekkor futott be a lessinai kikötőbe. A Flore az Active mögött haladt, de ő valóban nem volt olyan állapotban, hogy segíteni tudott volna a Coronának. A küzdő feleket nagy ívben kikerülve a súlyosan sérült hajó még éppen be tudott futni a kikötőbe, de alighogy megérkezett, ledőlt a két hátsó árboca. A magára hagyott Corona egy órás közelharc után végül megadta magát. Fél háromkor Paschaligo kapitány bevonta a hajó zászlaját, és a fedélzetére engedte az Active-ról érkező zsákmánylegénységet. A lissai csata ezzel végetért.

Miközben az Active legénysége azt figyelte, hogyan szállja meg a zsákmánylegénység a Coronát, az ellenkező irányból, Lissa felől, egy nagy, fekete füstoszlopot láttak felemelkedni. A zátonyra futott Favorite utolsó pillanatainak lehettek szemtanúi.
A francia fregatt szilárdan megült a sziklazátonyon. Testén lyukak tátongtak, árbocai súlyosan megrongálódtak, fedélzetén halottak és sebesültek tucatjai hevertek. A hajó valamennyi tisztje elesett, vagy súlyosan megsebesült. Az altisztek vezetésével a legénység mindent elkövetett, hogy valahogy levergődjenek a zátonyról, és csatlakozzanak a flottához, de minden erőfeszítés hiábavaló volt. A parancsnokságot végül Gifflenga ezredes, a Lissa megszállására vezényelt szárazföldi csapatok parancsnoka vette át. Látva a csata kimenetelét, megparancsolta, hogy a legénység szálljon partra, a hajót pedig gyújtsák fel, hogy ne kerülhessen az ellenség kezére. A sebesülteket csónakkal szállították ki a partra, majd a legénységből utolsóként távozók felgyújtották a hajót. Délután négy óra körül a tűz elérte a lőporraktárakat, s több, hatalmas robbanás teljesen megsemmisítette Dubourdieau zászlóshajóját. A legénységből csak 230 fő maradt életben, s jutott ki a szigetre, ahol a felfegyverzett helyi lakosok várták, és fogták el őket. Néhányuknak később sikerült megszökni, és egy zsákmányolt bárkán átvitorlázni Lessinára.

A csata végetért, de egy váratlan esemény rövidesen további áldozatokat szedett. Az Active által vontatott Coronán hirtelen tűz tört ki. A szétrepülő szikrák az Active-ot is veszélyeztették, ezért elengedték a vontatókötelet. Az olasz legénység között kitört a pánik, és tömegével ugrottak a vízbe, hogy átússzanak az Active-ra. Eközben az angol zsákmánylegénység elkeseredett küzdelmet folytatott a lángokkal, melyeket végül sikerült megfékezni, de nagy árat fizettek érte. Öt brit tengerész vesztette életét a tűz oltása közben, és a menekülő olaszok közül is sokan a vízbe fulladtak, mikor megpróbáltak átúszni az angol hajóra. Ezek, és a csata veszteségei némileg beárnyékolták a diadal fényét. A britek végül összesen 50 halottat és 150 sebesültet vesztettek azon a napon. Hoste maga is a sebesültek között volt, számos zúzódás mellett egy lőtt sebet is kapott a jobb karjába, de a csata végéig nem hagyta el a fedélzetet. A francia-olasz kötelék pontos veszteségét csak megbecsülni lehet, körülbelül 200 halottat, és 450 sebesültet írhattak a veszteséglistára.

Miközben a francia-olasz flotta súlyos vereséget szenvedett, kis híján mégis majdnem sikerült elérniük eredeti céljukat, Lissa elfoglalását. A Principessa di Augusta brigg ugyanis valahogy leszakadt a köteléktől, s kapitánya úgy gondolta, a már zajló csatába úgysem tud érdemben beavatkozni, ezért inkább az eredeti célpont, a lissai kikötő felé vette az irányt. A hajó megjelenését a helyi vezetők úgy értelmezték, hogy a csata nyilván francia győzelemmel ért véget, és elrendelték a megadást! Csak az Amphion két, véletlenül éppen a kikötőben tartózkodó altisztje vette rá őket hosszas győzködéssel, hogy újra felvonják a zászlót. Egyébként a Principessa, csakúgy, mint a csatában résztvevő többi kisebb francia hajó, minden nehézség nélkül visszatért Anconába, köszönhetően annak, hogy az angoloknak a csata végére nem maradt olyan ép hajójuk, amellyel üldözőbe vehették volna a szélrózsa minden irányába menekülő kis vitorlásokat.

Az ütközet rávilágított egyébként arra is, milyen helytelen Nelson trafalgari taktikája, amikor egy jól felkészült, egységes, elszánt ellenféllel szemben próbálják meg alkalmazni. Valószínűnek tűnik, hogy a lissai csata tapasztalatai is közrejátszhattak abban, hogy a háború után az angol admiralitás újra kötelezővé tette az ütközetekben a csatasor kialakítását.

Utána.

Közvetlenül a csata után a britek hivatalosan is megszállták Lissa szigetét. Mintegy 1000 főnyi katonaság szállt partra, a kikötőt komolyan megerősítették, és átkeresztelték Fort St. George-nak . Kormányzónak George Duncan Robertson alezredest nevezték ki. Hogy a tenger felől is biztonságban tudják a szigetet, a 74 ágyús Eagle csatahajót az Adriára vezényelték.
Mivel az angolok vitathatatlannak érezték, hogy a Flore megadta magát, Hoste egy udvarias levélben arra kérte a Flore parancsnokát, hogy hajóját és kardját adja át az angol haditengerészetnek. (Hiába, ez a romantika korszaka volt. Bár a romantika mellett Hoste-ot nyilván gyakorlatiasabb megfontolások is vezették. Az értékes francia fregattért jókora zsákmánydíj ütötte volna a markát, ami korántsem volt elhanyagolható szempont.) A súlyosan sebesült Peredier helyett a Danae kapitánya, Nemo válaszolt. Hasonlóan udvarias viszontlevelében azt írta, hogy a Flore zászlaját nem bevonták, hanem ellőtték, egyébként pedig Hoste kérésével forduljon a francia császárhoz. Hoste erről inkább lemondott, és rövidesen visszautazott Angliába , ahol lovaggá ütés, kitüntetés, és a tömegek éljenzése várta.
Az elfogott Corona Daedalus néven, 38 ágyús fregattként állt angol szolgálatba, a Bellonát pedig Dover néven csapatszállító hajóként használták.

1811 november 29-én a britek egy másik fregattcsatában is nyilvánvalóvá tették, ki az úr az Adrián. Ezen a napon a James Gordon parancsnoksága alatt álló három angol fregatt, a 38 ágyús Active, valamint a 32 ágyús Alceste és Unite Pelagosa közelében találkozott két 40 ágyús francia fregattal, a Pauline és a Pomone nevűekkel, valamint a kisebb Persanne korvettel. A csata végén csak a Pauline-nak sikerült elmenekülnie a britek elől. A győzelem Gordon egyik lábába került, de ez nem gátolta a tiszt további előmenetelét, bár a napóleoni háborúk után jobbára már csak szárazföldi beosztásokat kapott. 1869-ben, halála évében, Gordon altengernagy volt az aboukiri csata utolsó, még életben levő veteránja.

Kevésbé szerencsésen alakult Hoste további pályafutása. Angliába való visszatérése után lovaggá ütötték, majd novemberben megkapta a vadonatúj, 38 ágyús Bacchante fregatt parancsnokságát, és visszavezényelték az Adriára. 1812 nyarán már újra Velence előtt cirkált, majd a déli Adrián, és Korfu környékén hajtott végre kisebb vállalkozásokat ellenséges hadi, és kereskedelmi hajók, illetve parti célpontok ellen. 1813 július 03-án Thomas Freemantle ellentengernagy helyetteseként vett részt Fiume megszállásában, 1814-ben pedig Trieszt, Raguza, és Cattaro sikeres ostromában. Közben azonban betegsége kiújult, és 1814 májusában vissza kellett térnie Angliába. Hazaérve kénytelen volt megállapítani, hogy, a szolgálata során, főleg a zsákmánypénzekből szerzett vagyona nagy részét távollétében apja eltékozolta. Miután átmenetileg felépült betegségéből, és a háború is végetért, Sir William Hoste megnősült, és 1817 áprilisában elvette Lady Harriet Walpole-t. A jól sikerült házasságból hat gyermek született. Azonban 1817 után az állandóan betegeskedő Hoste már nem kapott komolyabb beosztást. Élete hátralevő éveit a tuberkolózissal vívott harc töltötte ki. Utolsó napjait Cobhamban töltötte, ahol felesége ápolta. 1828 december 06-án hunyt el, mindössze 48 éves korában.

A lissai csata egy újabb szeg volt a kontinentális zár koporsójába. Az amúgy is ezer helyen eresztő blokád 1813-ban, Napóleon uralmának hanyatlásával végleg összeomlott.


Megjegyzések.

A lissai csata nem tartozik a haditengerészet történetének legfontosabb fejezetei közé, de érdekessége végett, és az Adriához való kötődésünk miatt ezt választottam első témának. Főleg a "Great Sea Battles" című könyvre, és a Die klippen von Lissa című német weblapra alapoztam. A fordításnál voltak nehézségeim, például a különféle tengerésztiszti rangokkal. Igazság szerint máig nem tudom, mi a pontos magyar megfelelője -ha egyáltalán van ilyen- a "fahnrich", vagy az "enseigne de vaisseau" rangoknak. Az egyszerűség kedvéért ezeket altisztnek és zászlósnak fordítottam, amivel remélem nem tévedtem nagyot.
Ami a fordítás során leginkább feltűnt, az az angolszász történelemszemlélet egyeduralma. Az említett német weblapon kívül egyetlen más, angol nyelvű írás sem tesz még csak említést sem Dubourdieau első, sikeres, Lissa elleni támadásáról. A francia tengernaggyal az angolok egyébként is elég lekezelően bánnak. (Mint minden más, nem angol tengerésszel. ) Míg Hoste lánglelkű zseni , Nelson kedvenc tisztje, briliáns stratéga és remek taktikus, addig Dubourdieauról legfeljebb annyit jegyeznek meg, hogy jó tengerész és bátor ember volt, de stratégiai képességeit egy lapon sem lehet említeni Hostéval. Ebből következően az angolok szerint Hoste valamennyi sikere egy zseniális, előre kidolgozott haditerv megvalósítása, míg Dubourdieau minden győzelme véletlen szerencse. Nem vitatom Hoste képességeit, de méltánytalannak tartom Dubourdieau ilyen minősítését. Lehet, hogy nem ő volt az új francia Nelson, de abból ítélve, amit róla megtudtam, személy szerint kimondottan tehetséges tisztnek látom. Az angol gyakorlathoz képest viszonylag későn, 19 évesen lépett a haditengerészet kötelékébe. Hoste ilyen idősen már hadnagy volt, önálló hajóparancsnok, és több, nagy tengeri csata veteránja. Pályafutása kezdetén Dubourdieau egyik hadifogságból a másikba esett, azonban mindig, mint beosztott tiszt, tehát ezért nem ő tehető felelőssé. Mint parancsnok mindvégig jól szerepelt, több sikert ért el az angolokkal szemben, amit nem lehet egyszerűen csak szerencsének tekinteni. A Proserpine elleni éjszakai támadás, vagy a Lissánál alkalmazott taktika egy ötletes, vállalkozó szellemű parancsnokra vall. Lissánál azon bukott meg, hogy, nyilván a harci láztól elvakulva, hajójával túlzottan előre futott -mint Collingwood Trafalgarnál-, szétforgácsolva ezzel a francia köteléket, és legyengítve a támadás erejét. Mindazonáltal a csata még a Favorite kiesése után is megnyerhető lett volna, ha nem Dubourdieau az egyetlen tehetséges tiszt az egész francia-olasz kötelékben. A bal oszlop három fregattjának megfutamodása jól mutatja a francia haditengerészetben uralkodó viszonyokat.
Fontosnak tartom itt megjegyezni, hogy nálamnál nagyobb hadtörténészek is többször felhívták a figyelmet arra, hogy egy csatát nemcsak a győztesnek kell megnyerni, hanem a vesztesnek is el kell veszíteni. Azaz a csata kimenetelét a vesztes fél döntései is meghatározzák. Az az elsöprő győzelemsorozat, amit a brit haditengerészet a franciákkal szemben aratott a forradalmi, majd a napóleoni háborúkban, nemcsak a brit flotta kiválóságának, hanem a francia flotta hitványságának is volt köszönhető. Nelson például aligha érhetett volna el ilyen sikereket De Ruyter, és a korabeli holland flotta ellen. Természetesen nem azt akarom ezzel mondani, hogy a franciák valami faji alapon voltak alsóbbrendűek az angolokkal szemben. A francia tengerészek mindig bátran harcoltak, és azokban a ritka esetekben, amikor rátermett parancsnokok vezették őket, mint Tourville, vagy Suffren, eredményesen is. A francia flotta sikertelenségét elsősorban a XVII század végén uralkodóvá vált, szárazföldi szemlélet okozta, amely a flottának csak kisegítő, másodlagos szerepet tulajdonított. Ehhez idomult az alkalmazott taktika is, mely a tengeri ütközetek elkerülésére, és a kereskedelmi hajók elleni harcra törekedett. (Ezzel a taktikával bukott meg a német haditengerészet is mindkét világháborúban.) A francia flotta tehát a kor minden nagy csatájában a passzív fél szerepét játszotta. Ez a szemlélet a XVIII század végére kezdett megváltozni. Az amerikai függetlenségi háborúban a franciák újra támadólag léptek fel a tengereken, és előkerült néhány tehetséges admirális is, mint például Suffren, vagy De Grasse, akik képesek voltak legyőzni az angolokat. Mindez vezethetett volna francia flotta megújulásához is, a forradalom azonban véget vetett mindennek. A forradalom utáni francia haditengerészetben uralkodó elképesztő viszonyokról érzékletes leírást találhatunk a "Haditengerészeti baklövések" című könyvben. A francia tisztek úgy nyilatkoztak a spanyol hajók legénységéről, hogy azok koldusok és birkapásztorok. A lenézésre pedig nem volt semmi okuk, a francia hajók fedélzetén is hasonló minőségű emberanyag volt található.
A bal oszlop fregattjainak megfutamodását többféleképpen is magyarázzák. Például a francia és olasz tisztek közti ellentétekkel, vagy az egyes tisztek közti rivalizálással. Az említett német weblap például -nyilván a francia-német barátság jegyében- azzal a nyilvánvaló hülyeséggel magyarázza a francia-olasz hajók megfutamodását, hogy azok messziről sorhajónak nézték a közeledő Active-ot . Úgy tudom, az 1800-as évek elején már ismert volt a távcső nevű találmány, másrészt pedig amikor a vitorlás hajók összecsapásai kapcsán nagy távolságokról beszélünk, ez rendszerint csak egy-két kilométert, de lehet, hogy csak pár száz métert jelent. Az adott helyzetet persze egyik fenti teóriával sem lehet megmagyarázni. Szerény véleményem szerint a Danae és a Carolina viselkedését egyszerűen csak a szakmai hozzá nem értéssel, és egy régi, szép emberi érzéssel, a gyávasággal lehet megvilágítani. Amit tettek, egyébként gyakori eset volt a francia flottában. Előfordult persze az angoloknál is, gondoljunk csak az 1702-es hispaniolai csatára. A különbség csak az, hogy míg az angoloknál az ilyen tiszteket kivégezték, bebörtönözték, vagy legjobb esetben -ha az illetőnek igen jó kapcsolatai voltak a felsőbb körökkel- elcsapták a haditengerészet kötelékéből, addig a franciáknál -és ez az igazán megdöbbentő- az ilyen eseteket a legritkább esetben követte felelősségrevonás. Az egyik legjobb példa erre Pierre Dumanoir esete, aki oly hitványul cserbenhagyta Trafalgarnál Villeneuve-öt, majd később az Ortegal foknál megadta magát az angoloknak. Mindezért az volt a büntetése, hogy a meglehetősen félreeső danzigi kikötő parancsnokságát kapta meg pár évre. Később azonban folytatódott katonai karrierje, s grófi címet és tengernagyságot kapott. Persze maga Villeneuve is ugyanezt tette Aboukirnál. Az utóvéd parancsnokaként két 74 ágyús hajójával meg sem próbált segíteni Brueys-nak, és meg sem kísérelte, hogy legalább az öböl bejáratánál zátonyra futott Cullodent, vagy a harcképtelenül sodródó Bellerophont megtámadja. Fel sem merült, hogy ezért bárki is felelősségre vonja, sőt, későbbi karrierjét is jórészt ennek a bravúros futásnak köszönheti. Persze említhetném még itt Suffren "híres" kapitányait is, de kedvenc példám Jean Gabrielle d'Estrées gróf esete, aki hibás navigációs számításai miatt 13 hajót, köztük hét sorhajót futtatott zátonyra az Aves szigeteknél, Venezuela partjaitól 80 mérföldre. Mikor hazatért, XIV Lajos gratulált szerencsés megmeneküléséhez, s két év múlva marsallá, majd az amerikai francia gyarmatok alkirályává nevezte ki…


Vissza.