„Forget Nelson! What about Blas de Lezo?”- olvasható a hősünkkel foglalkozó weblapok egyikén. Tehát úgy látszik, nemcsak én gondolom úgy, hogy az angolok igen nagy mértékben túlzásba viszik a Royal Navy szupersztárjának a tömjénezését. Az egyébként valóban kiemelkedő jelentőségű Nelsonból akkora gigászt csináltak, hogy óriásira duzzasztott alakja mellett láthatatlanná törpül a vitorlás korszak szinte összes többi nagy admirálisa. (Köztük sok angol is.) Különösen nagy a hendikepjük a nem angolszász nemzetek tengerészeinek, akik saját nyelvterületükön kívül jóformán teljesen ismeretlenek, köszönhetően annak, hogy a világtörténelmet az elmúlt száz évben angolul írták. Sokan közülük csak a közelmúltban bukkantak elő ismét a feledés homályából, köszönhetően annak, hogy a globalizációs folyamatok ellenhatásaként sok ország újra keresni kezdi nemzeti identitását. (Természetesen nem Magyarországra gondolok…) Ezek közé az elfeledett, ám most újra feltámadó hősök közé tartozik az a spanyol/baszk tengerész is, aki 39 éven át szolgálta odaadóan hazáját a világ szinte összes tengerein, tucatnyi tengeri és szárazföldi ütközetben diadalmaskodott, a sokszoros túlerővel szemben megvédte a dél-amerikai spanyol gyarmatokat a brit betöréstől, s mindezekért a jutalma a feledés, és egy jeltelen tömegsír lett.

A Stanhope elfoglalása, egy XIX. századi festményen.

Blas de Lezo y Olavarrieta
1689-1741

A tengeri háborúk történetével foglalkozó –és természetesen többnyire angolszász szerzők által írt- könyveket olvasgatva az embernek határozottan az a benyomása támad, hogy a spanyolok a XVI.-XVIII század során jóformán csak afféle pofozógép szerepet töltöttek be. E könyvek leírásai alapján a spanyolok elleni harc, legalábbis a tengereken, szinte csak afféle kellemes úri passzió volt. A derék angol hősök jöttek, láttak, és mindig győztek. A sok kudarcról, mint például Drake portobellói, vagy Nelson tenerifei vereségéről, többnyire szó sem esik, vagy ha igen, legfeljebb csak néhány mellékesen odavetett mondatban. A szóban forgó könyvek szerzői szinte mintha nem is tudnának arról, hogy az említett időszakban -vagy legalábbis a XVII. század végéig- Spanyolország Európa vezető nagyhatalma volt, s az egész földgolyót körbe érő gyarmatbirodalma miatt joggal mondhatták a spanyolok országukról azt, hogy abban soha nem megy le a Nap. A spanyolok korántsem csak a Kolombusz Kristóf személyében az országba tévedő véletlen szerencsének köszönhették mindezt. A spanyol hadsereg akkoriban a világ legütőképesebb és legrettegettebb hadereje volt, s a spanyol katonák kitartása, fegyelmezettsége szerte Európában csodálat tárgyát képezte. A spanyol flotta azonban valóban nem érte el ezt a színvonalat. Igazából a spanyol tengerészet soha nem tudott kilépni a Földközi-tengerről, ahol korábban a hagyományos, gályákkal megvívott ütközetekben számos kiemelkedő sikert értek el. A „modern”, vitorlás sorhajókon elhelyezett ágyúkkal megvívott nyílt tengeri ütközetek taktikáját azonban valahogy soha nem sikerült igazán elsajátítaniuk, s az óceánokon a spanyol tengerészek nem voltak igazán elemükben. Az Anglia ellen küldött Földközi-tengeri hajók katasztrofális kudarca jól példázza, a spanyol flotta mennyire nem tudott megbirkózni az új kihívásokkal. Mindezek ellenére nagyon leegyszerűsítő szemlélet az, amely az eseményeket utólag úgy értékeli, a spanyol hajók mindig könnyű prédát jelentettek. A fenti két példa, mely Drake életébe –a kudarc miatti dühében agyvérzést kapott- illetve Nelson jobb karjába került, csak ízelítő a szép számú fiaskóból.
A XVII. század második felétől a spanyol birodalom már addig is érezhető hanyatlása zuhanásba ment át. Az erélytelen, gyenge kezű központi kormányzat, a mai magyar szemmel nézve is elképesztő méretű korrupció, valamint az elhibázott gazdaságpolitika és a társadalmi elmaradottság együttesen a másodosztályú országok szintjére vetették vissza a hajdani világbirodalmat. A spanyol flotta számára a holland Marteen Tromp már a downsi csatában, 1637-ben megadta a kegyelemdöfést, a hajdan oly félelmetes szárazföldi hadsereget pedig a gazdasági válság okozta pénzhiány tette tönkre a század végén. A régi dicsőség már csak egyes kiemelkedő személyiségekben ragyogott fel időnként, néha még a tengereken is.

Az egyetlen, hitelesnek tekintett korabeli festmény Blas de Lezóról.

Blas de Lezo y Olivarrieta egy kisnemesi család sarjaként született 1689 február 03-án, az észak-spanyolországi baszk tartomány, Gipuzkoa egyik tengerparti kisvárosában, Pasajesben. Régi tengerészdinasztiába született, s valamennyi őse a tengereken kereste kenyerét. Egészen magától értetődő volt tehát, hogy De Lezo is a tengerészetet választotta hivatásának. A spanyol haditengerészet akkoriban szinte a nemlét határán állt, állománya mindössze 15 ócska, öreg és rossz állapotban levő hajóból állt, melyek csendesen korhadtak kikötőikben. A spanyol flottában való szolgálat tehát egy feltörekvő, ambiciózus fiatal számára nem kecsegtethetett valami fényes karrierrel, és nyilván ez is egyik oka lehetett annak, hogy a fiatal De Lezót családja Franciaországba küldte, ahol 1701-ben, 12 évesen belépett a francia haditengerészetbe, s kadétként megkezdte tengerész pályafutását.
Ahogy az várható volt, az akkori, zavaros időkben nem kellett sokáig várni arra, hogy a fiatal kadét bizonyíthassa rátermettségét. Még abban az évben, 1701-ben meghalt II. Károly spanyol király, s vele kihalt a spanyol Habsburgok dinasztiája. Bár a meglehetősen düledező állapotban levő Spanyolország régi fénye már erősen megkopott, kiterjedt gyarmatbirodalma révén a megüresedett trón azért mégiscsak zsíros falatnak ígérkezett a trónkövetelők számára. Blas de Lezo aláírása egy levélen.A legmohóbban XIV. Lajos igyekezett lecsapni az üres trónusra, melyre egyik kedvenc unokáját, Anjou Fülöpöt kívánta ültetni. Európa többi állama, elsősorban természetesen Anglia, hajmeresztőnek találta az ötletet. Fülöp trónralépése véleményük szerint a gyakorlatban a francia és a spanyol trón egyesítését jelentette volna, ami, az európai hatalmi egyensúlyt felborítva, megengedhetetlen fölénybe hozta volna Franciaországot a többi nagyhatalommal szemben. A Franciaország ellen megalakuló koalíció -Anglia, Ausztria, Portugália, Savoya- Károly, osztrák főherceget szerette volna trónra juttatni. A trón utódlásának kérdése megosztotta a spanyol közvéleményt is, és felszínre hozta a lappangó nemzetiségi ellentéteket. (Akkoriban Spanyolország korántsem volt még egységes nemzetállam, sőt, igazából még ma sem az.) A katalánok Károlyt támogatták, a kasztíliaiak Fülöpöt. Így aztán nemcsak a nagyhatalmak csaptak össze a spanyol trón miatt, hanem az országon belül is hosszú, véres polgárháború kezdődött.
A háború természetesen a tengereken is dúlt, és rögtön az elején egy utóbb sorsdöntő jelentőségűnek bizonyuló eseménnyel kezdődött, Gibraltár elfoglalásával. Ezzel az Atlanti-óceánon már domináns helyzetbe került brit Royal Navy benyomult a Földközi-tengerre is. Gibraltár jelentőségét mindazonáltal a britek csak utólag ismerték fel, s az erődöt az angol George Rooke szinte csak úgy mellékesen foglalta el. Eredetileg ugyanis Rooke-ot Toulon ellen küldték, ám a tervről tudomást szerzett franciák az atlanti és a földközi-tengeri flotta összevonásával olyan fölénybe kerültek Rooke-al szemben, hogy az nem merte megkockáztatni a támadást. De hogy mégse térjen haza üres kézzel, visszafelé menet megrohanta, és kétnapos ostrommal elfoglalta a rosszul felszerelt spanyol erődöt. Az angolokkal ellentétben a spanyolok tisztában voltak Gibraltár jelentőségével, s annak visszaszerzése érdekében rögtön a franciákhoz fordultak segítségért. Néhány héttel Gibraltár elfoglalása után már meg is jelent a térségben az egyesült francia-spanyol flotta, melynek 51 sorhajóját XIV. Lajos és Mme. Montespan hosszú és eredményes kapcsolatának harmadik gyümölcse, Louis Alexandre de Bourbon, Toulouse grófja vezette. (Ezzel a családi háttérrel persze könnyű volt karriert befutni. Toulouse már ötévesen megkapta tengernagyi kinevezését.) Rooke, és az időközben hozzá csatlakozott Clowdesley Shovell Malaga közelében 50 angol és holland sorhajóval állta útját a Gibraltár felé igyekvő franciáknak. Az 1704 augusztus 24-én lezajlott, tizenkét órán át tartó ütközet taktikailag lényegében eldöntetlenül végződött. Egyik fél sem került fölénybe, és egyik fél sem vesztett egyetlen sorhajót sem, bár az elszenvedett károk és az emberveszteség mindkét oldalon nagyok voltak. A franciák szokásuknak megfelelően a nagy távolságból vívott tűzharcot részesítették előnyben, és óvatosan manőverezgettek az angolok körül, akik szintén meglehetősen visszafogottak voltak, mivel a csatában lőszerkészletük utolsó maradékait lövöldözték el. A két flotta még másnap is látótávolságon belül kerülgette egymást, de egyik fél sem kezdeményezett újabb összecsapást, míg aztán harmadnap a franciák eltűntek a britek szeme elől. Toulouse visszatért Toulonba, ahol hatalmas győzelemről számolt be, az angol flotta teljes megsemmisítéséről. (A francia propaganda szerint Toulouse elsüllyesztett 16 sorhajót, és elfogott 36-ot, köztük az angol és a holland zászlóshajót...) A spanyolok és a franciák ünnepeltek, a flotta tisztjeire pedig záporoztak a kitüntetések. Az, hogy Gibraltár angol kézen maradt, szinte fel sem tűnt senkinek.
A malagai ütközetben Blas de Lezo a francia flotta zászlóshajóján, a 104 ágyús Foudroyanton vett részt. (A későbbi történések fényében érthető módon a történetírók mindig igyekeznek megemlíteni, hogy a másik oldalon, a Shrewsbury fedélzetén, részt vett a csatában egy Lezónál öt évvel idősebb angol kadét, bizonyos Edward Vernon is.) A fiatal baszk bátorságával kivívta társai, és a főparancsnok, Toulouse csodálatát is, azonban a szerencse végül elpártolt mellőle, s egy angol ágyúgolyó szétzúzta a bal lábszárát. Ezt a lábát térd alatt amputálni kellett. (Csak az érdekesség kedvéért jegyezném meg, hogy akkoriban az érzéstelenítést egy bögre pálinkával oldották meg.) A csata után írt jelentésében Toulouse külön megemlítette De Lezo helytállását, akit ezután zászlóssá léptettek elő.

Don Lezo szülővárosa, Pasajes a XVIII. században, és napjainkban.

A megnyerő küllemű, jó fellépésű ifjú hős sikert aratott az udvarnál is, ám De Lezo a számára felkínált udvaronci pálya helyett inkább a tengert választotta, és mihelyt felépült, visszatért a flottához. 1705-ben részt vett Peniscola ostromában, majd az angol Resolution sorhajó elleni ütközetben. A Resolution esete mára meglehetősen feledésbe merült, érdekes módon még az angol oldalon is, pedig joggal lehetnének büszkék rá. A 70 ágyús sorhajó, két fregatt kíséretében, az angol nagykövetet szállította Genovába, mikor 1706 március 19-én, Genova közelében, beleütköztek egy az olasz partok előtt cirkáló, hat sorhajóból álló francia kötelékbe. A Resolution árbocai néhány nappal korábban egy viharban megrongálódtak, így a hajónak esélye sem volt a menekülésre. Parancsnoka, Mondaunt kapitány, a nagykövetet átszállíttatta az egyik fregatt fedélzetére, és azt másik kísérőhajójával együtt útnak indította a közeli olasz partok felé, majd, hogy a fregattok menekülését fedezze, felvette a harcot a nagy túlerőben levő francia kötelékkel. Két napig tartó üldözőharc bontakozott ki, melynek során az angolok elszántan védekeztek a túlerővel szemben, majd miután hajójuk teljesen mozgás és harcképtelenné vált, felgyújtották azt, hogy ne kerüljön az ellenség kezére. A francia kötelék egyik hajóján részt vett a harcban De Lezo is, akire mély benyomást gyakorolt a britek elszántsága és kitartása.
Blas de Lezo bélyegen. A következő években De Lezo már kisebb hajók parancsnokként támadta a Földközi-tengeren közlekedő brit kereskedelmi hajókat, valamint az éppen Barcelonát ostromló csapatok számára szállított utánpótlást. Ez az önálló feladatkör remekül megfelelt Lezónak, aki ismét bizonyíthatta szakmai tudását és bátorságát, s akinek legendás hírneve ekkor kezdett kibontakozni. Kisebb összecsapások során számos brit kereskedelmi hajót ejtett zsákmányul, és a Barcelonába irányuló szállítások során jó néhányszor kijátszotta a partokat blokád alatt tartó angol hadihajók éberségét. A Blas de Lezo nevéhez fűződő számos legenda egyike szerint, mikor egy ízben Shovell tengernagy hajói bekerítették fregattját, a leleményes baszk a hajója után vontatott csónakba nedves szalmát rakatott, majd azt meggyújtva „füstfüggönyt” fejlesztett, melynek védelme alatt aztán sikerült meglépnie üldözői elől. (Egyébként ekkoriban Shovell zászlóshajóján, a Britannián teljesített szolgálatot egy fiatal angol hadnagy, Edward Vernon is.) Egy másik alkalommal újfajta gyújtólövedékekkel borította lángba az őt üldöző brit kötelék zászlóshajóját. Érdemes megemlíteni egyébként, hogy De Lezo az elfogott hajókból őt megillető zsákmányrészt mindig hazaszállíttatta Pasajesbe, és szétosztotta szülővárosa lakói között.
Még ebben az évben, 1707-ben, Lezo a Savoyai Jenő által ostromolt Toulon védelmében vett részt, természetesen a legveszélyesebb helyen, a védelem kulcsának számító Santa Catarina erődben. A harcok során egy repeszszilánktól súlyos fejsebet kapott, s a sérülés következtében bal szemére teljesen megvakult.
Felépülése után sorhajóhadnaggyá léptették elő, és átvezényelték az atlanti flottához, Rochefortba. Lezo ott folytatta, ahol abbahagyta, kisebb hajók parancsnokaként az angolok kereskedelmi hajózását támadta, tucatnyi ellenséges hajót fogva el. Akkoriban a hadi és a kereskedelmi hajózás még nem vált teljesen szét, és rendszerint a kereskedelmi hajók is komoly fegyverzettel rendelkeztek, s a nagyobb, és értékesebb rakományt szállító egységek fedélzetén sokszor még tengerészgyalogosok is szolgáltak. A De Lezo által elfogott hajók többnyire a brit Kelet Indiai Társaság egységei voltak. A szinte önálló államként működő társaság jól felfegyverzett, erős építésű hajóit a Royal Navy tartalékként kezelte, és háború esetén besorolták őket a flotta kötelékébe. A Lezo által elfogott hajók többnyire kisebb, legfeljebb 20 ágyús egységek voltak -bár saját fregattja sem volt sokkal nagyobb-, ám 1710-ben De Lezo a legnagyobb East Indiaman-ek egyikével, a John Combs kapitány vezette 70 ágyús Stanhope-al találkozott össze az Atlanti-óceánon. Az angol hajó tűzereje háromszor volt nagyobb, mint az ő 24 ágyús kis fregattjáé, ám a vakmerő baszk habozás nélkül megtámadta a brit kolosszust. Lezo tudta, hogy nem engedhet meg magának egy hosszú tűzpárbajt a sokkal erősebb angol hajóval szemben, ezért aztán, miután rövid tűzharcban sikerült kidönteni a brit hajó tatárbocát, kihasználta ellenfele nehézkességét, és hajóját nekivezette a Stanhope-nak. Orral ütközött neki a brit hajónak, majd legénységével megrohanta, és rövid közelharc után elfoglalta azt. Az ütközetben De Lezo is könnyebben megsebesült. A nagy túlerővel szemben elért diadal a maga idejében nagy visszhangot váltott ki, s győzelméért az ekkor 21 éves Lezót fregattkapitánnyá léptették elő.

Lezo fregattja az elfogott Stanhope-ot vontatja. XIX. századi festmény.
Az ellenségei által mindenfelől szorongatott XIV. Lajos erői azonban kimerültek, és -legalábbis átmenetileg- kénytelen volt kihátrálni unokája mögül, megvonva támogatását V. Fülöptől, aki azonban szívós elszántsággal tovább folytatta reménytelennek látszó küzdelmét a spanyol trónért. Blas de Lezo választásra kényszerült, vagy folytatja ígéretes pályafutását a francia haditengerészetben, vagy pedig a külön utakra térő Spanyolországot választja. De Lezo szülőföldje mellett döntött, és 1712-ben belépett az Andrés del Pez vezetése alatt ekkoriban újjászerveződő spanyol haditengerészet kötelékébe. (Lezo hazafiúi érzelmei tiszteletre méltók, de szűkebb szakmai szempontok alapján ez a döntés szerintem komoly hiba volt. Mire lehetett volna képes De Lezo egy nagy francia hadiflotta élén!) Del Pez rendkívül sokra tartotta a fiatal tiszt tehetségét, akit 1713-ban -24 évesen- sorhajókapitánnyá, és a 70 ágyús Campanella parancsnokává nevezett ki.
Időközben Spanyolországban ismét fordult a kocka, és az eddig esélytelennek látszó Fülöp mégis ellenfelei fölé kerekedett. A szövetségesek ugyanis vérszemet kaptak a francia békeajánlattól, és egyre nagyobb követelésekkel lépve fel, végül olyan lehetetlen feltételeket támasztottak a békekötés fejében, hogy XIV. Lajos inkább a harc folytatása mellett döntött. Ráadásul 1711-ben meghalt I. József, osztrák császár, és miután nem hagyott hátra utódot, öccse, Károly követte őt a trónon. (Német-római császárként VI., magyar királyként III. Károly.) Az osztrák és a spanyol trón egyesítése az angoloknak ugyanúgy nem állt érdekükben, mint a francia és a spanyol tróné, ezért, hogy elejét vegyék a Habsburgok túlzott megerősödésének, Károly háta mögött béketárgyalásokat kezdtek a franciákkal, és végül 1713-ban, az utrechti békében elismerték Fülöpöt Spanyolország királyának, miután garanciát kaptak arra, hogy a francia és a spanyol trónokat ténylegesen nem fogják egyesíteni. A hoppon maradt Károly, kezdeti ellenkezése dacára, végül nem tehetett mást, minthogy ő is elismerje vereségét, és lemondjon a spanyol trónról, amit az 1714-es rastatti egyezményben meg is tett. A háború ezzel gyakorlatilag véget ért, ám a katalánok, pusztán nemzeti büszkeségből, tovább folytatták reménytelen, és most már értelmetlen harcukat. A katalán fővárost, Barcelonát, végül csak 1714 szeptember 11-én sikerült bevenni. Blas de Lezo a Campanella fedélzetén vett részt Barcelona blokádjában és ágyúzásában. Az ostrom utolsó napjaiban azonban hajójával túl közel merészkedett a parti erődökhöz, s egy muskétagolyó eltalálta a jobb karját, melyet a lövedék annyira szétroncsolt, hogy az teljesen megbénult. (Néhány forrás szerint később amputálták is.) A még mindig csak 25 éves Blas de Lezo eddigre tehát már elvesztette fél lábát, fél szemét, és fél karját! A spanyol tengerészek körében később használatos beceneveit (Patapalo – Faláb, és Mediohombre – Félember) is ezen apró fogyatékosságainak köszönhette.
A későbbi nagy ellenfél, Edward Vernon, a grog atyja.Charles Philips festménye. Miután felépült újabb sérüléséből, De Lezo átvette az 54 ágyús Nuesta Senora de Begonia parancsnokságát, és annak fedélzetén vett részt Mallorca megszállásában. Egy évvel később egy Közép-Amerikába tartó konvoj kíséretében vett részt.(Ekkoriban ebben a térségben, a Jamaicában állomásozó brit hajókon szolgált Edward Vernon is.)
1716-ban a 62 ágyús Lanfranco kapitányaként csatlakozott egy, a Csendes-óceánra induló kötelékhez, melynek feladata az volt, hogy Dél-Amerika nyugati partjait megtisztítsák az ottani spanyol kereskedelmi hajózást komolyan veszélyeztető kalózoktól. A terület rendkívül fontos volt a spanyolok számára, nemcsak azért, mert a Peruból induló nemesfém szállítmányok itt haladtak keresztül, hanem mert a Fülöp-szigeteki spanyol gyarmatokról, és a Távol-Keletről érkező árut szintén kelet felé, Panama, Portobello, majd Havanna érintésével juttatták el Spanyolországba. Tehát az egész keleti spanyol kereskedelem ezeken a vizeken bonyolódott, ugyanakkor viszont a spanyoloknak nem voltak hadihajóik a térségben. Természetesen ez rendkívül vonzóvá tette a területet a kalózok számára, akik eddigre már úgy elszaporodtak a környéken, hogy komolyan veszélyeztették a gyarmatok összeköttetési útvonalait. (Kalózok alatt itt többnyire nem a klasszikus értelemben vett kalózokat kell érteni, hanem az állami -főleg angol és holland- megbízásból tevékenykedő „magánvállalkozókat”, a korzárokat.) Hogy véget vessenek a kalózok garázdálkodásainak, egy három spanyol és két francia hajóból álló köteléket indítottak útnak a perui partok felé, Bartolomé de Urdizu parancsnoksága alatt. A hajók 1717 szeptemberében érkeztek meg Peruba, és jelenlétük rögtön jótékony hatást fejtett ki a térség biztonságára. A kalózbandák egy része -mint például a térségben tevékenykedő korzárok leghíresebbike, John Clipperton- úgy gondolta, a spanyol hadihajók megérkeztével a terület túl kockázatossá vált, és tevékenységüket áthelyezték a Csendes-óceán ázsiai részére. A megmaradt kalóztámaszpontokat a következő évek során Urdizu hajói módszeresen felszámolták. Munkája végeztével Urdizut hazarendelték, s utódjául Blas de Lezót nevezték ki, akit 1723 február 16-án -34 évesen- tengernaggyá léptettek elő, és megkapta a Déli Tengerek Admirálisa címet. A hangzatos cím mellé azonban elfelejtettek hajókat is mellékelni, ugyanis Urdizuval együtt a flotta is visszatért Spanyolországba, s a Déli Tengerek Admirálisa számára csupán egyetlen hajót hagytak hátra, a 36 ágyús La Peregrina fregattot. Azt is csak azért, mert a fregatt annyira rossz állapotban volt, hogy nem merték vele megkockáztatni a hazafelé vezető utat. De Lezo azonban nem esett kétségbe, helyrehozatta a La Peregrinát, a helybeli kikötőkben építtetett két másik hajót, legénységét pedig a helybeli kreolok közül toborzott önkéntesekkel egészítette ki, majd nekivágott a Csendes-óceánnak, hogy az ott hajózó angol és holland vitorlások közül begyűjtsön még néhányat a flottája számára. Portyázásai során a kis kötelék számos angol és holland hajót fogott el, melyek közül a legnagyobb az 58 ágyús holland Vlissingen volt. Az elfogott hajók rakománya is felettébb nagy értéket képviselt. A hajók közül a három legjobbat Lezo besorolta flottájába, amely így már tekintélyes ütőerőt képviselt.
Blas de Lezo más területeken is sikereket ért el. A perui nők híresek voltak a birodalmon belül a szépségükről, s a baszk tengerész közülük is elejtett egyet. 1725 május 05-én vezette oltár elé Josefa Pacheco de Bustost, s következő évben már meg is született első gyermekük, egy fiú, akit szintén a Blas névre kereszteltek.
De Lezo nagy lelkesedéssel látott neki a flotta felszerelésének és az új legénység kiképzésének, s bizonyára rendkívül élvezte, hogy végre a saját elképzelései szerint szervezhet meg egy hajóhadat. Öröme azonban nem tartott sokáig. A perui tartomány élére ugyanis új alkirályt neveztek ki, aki új állomáshelyére magával cipelte népes rokonságát és kedvenc talpnyalóit. Magától értetődik, hogy a kegyenchad részére jó állásokat kellett találni, s az alkirály úgy vélte, az alakulóban levő perui hadiflottában is számos tiszti állás van, amelyet kedvencei kiválóan betölthetnének. Lezo nem így gondolta. Nem egyezett bele abba, hogy a flotta tiszti karát az alkirály kegyenceivel töltsék fel, s kereken megtagadta az erre vonatkozó parancsok végrehajtását. Az alkirály erre visszatartotta a flottának szánt pénzek kifizetését, amivel lehetetlen helyzetbe hozta a hajóhadat, amely jóformán még meg sem alakult, és most máris bomlani kezdett. Hosszú küzdelem kezdődött a tengernagy és az alkirály között, amely persze csakis az előbbi vereségével érhetett véget. A reménytelen küzdelembe belefáradt, elkeseredett De Lezo végül kérelmezte a nyugdíjazását. A nyugdíja helyett azonban a Spanyolországba való visszatérését elrendelő parancs érkezett meg. Lezo, családjával együtt, 1730 augusztusában érkezett meg Cadizba, ahol nem kis meglepetésére azonnal megkapta kinevezését a spanyol Földközi-tengeri flotta parancsnoki tisztségére.


Kinevezését az új tengerészeti miniszternek, Jose Patinonak köszönhette, aki nagy lendülettel fogott hozzá a spanyol hajóhad korszerűsítésének és fejlesztésének, s igyekezett a legjobb embereket összegyűjteni a flotta számára. Blas de Lezonak maga a király, V. Fülöp adományozott új hadilobogót. A zászló közepén a spanyol címer, körülötte az aranygyapjas rend lánca, a lobogó négy sarkában pedig négy horgony volt látható.

A földközi-tengeri flotta hadilobogója.
Első küldetésükként a flotta hajói a trónörököst szállították itáliai körútjára, a passziónak ígérkező hajókázás közben azonban egy új utasítást kaptak. Kétmillió pezót kellett behajtaniuk a genovai San Jorge bankházon, mellyel az már évek óta tartozott a spanyol államnak, de az összeget különböző ürügyekre hivatkozva állandóan visszatartották. De Lezo nem igazán volt a kifinomult diplomácia mestere. Hat sorhajóját lehorgonyozta a genovai kikötőben, a kormányzói palotával szemközt, ágyúit a városra szegezte, aztán beüzent a városi tanácsnak, hogy amennyiben 24 órán belül nem fizetik ki számára a követelt összeget, földig rombolja Genovát. Érvelése meggyőzőnek bizonyult, s a spanyol hajók a kétmillió pezóval a fedélzetükön térhettek vissza Spanyolországba.
A következő évben a földközi-tengeri spanyol flotta addigi legnagyobb vállalkozását hajtotta végre. A célpont a stratégiailag rendkívül fontos Oran kikötője volt, amely felváltva került hol spanyol, hol török kézre, és amely akkor már hosszabb ideje török megszállás alatt állt. A város megszerzése nemcsak stratégiai szempontból volt fontos, hanem elfoglalásával a Földközi-tengeren garázdálkodó, és a spanyol hajózásnak jókora károkat okozó arab kalózok egyik legfontosabb támaszpontját is felszámolták. A cél érdekében a spanyolok hatalmas erőt mozgósítottak. 1732 július másodikán 54 spanyol hajó, köztük 11 sorhajó jelent meg Oran előtt, fedélzetükön 30 ezer katonával. A hajóhad parancsnoka Blas de Lezo, a szárazföldi csapatoké Jose Carrillo de Albornoz volt. A várost védő muzulmánok nem sokáig tudták tartani magukat a partraszálló csapatokkal, és a hadihajók őket támogató ágyúival szemben, s a város rövid harc után spanyol kézre került. Oran helytartója, Hasszán bej, Algírba menekült, s az ottani kollégájától kapott baráti segítségre támaszkodva csapataival az év végén ismét megjelent Oran előtt, s ostromzár alá vette a várost. A híreket hallva Blas de Lezo azonnal az ostromlott város megsegítésére indult. Hét sorhajójával, és egy ötezer fős segélycsapattal 1733 februárjában tért vissza Oran partjaihoz. A közeledő spanyol hajókat meglátva a kikötőt blokád alatt tartó kilenc török hajó azonnal futásnak eredt, és a szélrózsa minden irányába szétspriccelve menekülni próbáltak. Zászlóshajójával, a 60 ágyús Real Familia-val Lezo Hasszán bej szintén 60 ágyús zászlóshajóját vette üldözőbe. A török hajó, nem tudván lerázni üldözőjét, a közeli Mostagan kikötője felé vette az irányt, melyet két jól felszerelt parti erőd, és négyezer fős helyőrség védett, s biztos menedéknek tűnt. A kikötőbe befutva a törökök már biztonságban hitték magukat, De Lezo azonban nem hagyta, hogy Hasszán ezúttal is épségben megússza a dolgot. Olyan leckében akarta részesíteni a törököket, melyet nem felejtenek el egyhamar. A tőle megszokott rámenős stílusban, minden habozás nélkül benyomult ellenfele után a mostagani öbölbe, s miután heves tűzharcban elnémította a két erőd ágyúit, megrohanta és elfoglalta a török zászlóshajót. Munkája befejezéseként végiglőtte a kikötőt, lángba borította az ott horgonyzó török és arab hajókat, majd zsákmányát maga után vontatva elvitorlázott. A következő hetekben Blas de Lezo hajói blokád alatt tartották az algíri partokat, megakadályozva, hogy a törökök utánpótlást kaphassanak Konstantinápolyból. Mindez lehetővé tett, hogy a spanyol csapatok végre döntő vereséget mérjenek az Orant ostromló törökökre. De Lezo még heteken át a térségben maradt, megbénítva a török hajóforgalmat, és végül csak a flottájában kitörő járvány kényszerítette visszatérésre.
1734-ben Blas de Lezo altábornagyi rangot kapott, s egy ideig a madridi udvarban teljesített szolgálatot a király mellett. Lezo azonban nem volt valami jó udvaronc. Nem érezte magát igazán elemében a királyi udvarban, s többször is kijelentette, az ő megnyomorított teste nem mutat igazán jól az udvari csillogás közepette. Többször is kérte a tengeri szolgálatba való visszahelyezését, s 1735-ben végül a cadizi kikötő, és az ott horgonyzó flotta parancsnokává nevezték ki. Ezt a beosztását 1737-ig töltötte be, mikor is új feladatot kapott. Egy hajóraj élén ismét Dél-Amerikába vezényelték, Cartagena kikötőjébe, hogy jelenlétével erősítse a város védelmét a fenyegető angol előrenyomulással szemben. A britek ugyanis elég egyértelműen a dél-amerikai spanyol gyarmatok felé kívántak tovább terjeszkedni.
Maga a háború csak két év múlva, 1739-ben tört ki. Ez volt az úgynevezett „háború Jenkins kapitány fülért”. Az elnevezés a háború kirobbantására ürügyként szolgáló esetre utal. Egy Robert Jenkins nevű angol kereskedelmi kapitánynak ugyanis állítólag a spanyol parti őrség egyik tisztje levágta az egyik fülét, amikor tiltott árut talált a hajóján, és aztán gúnyosan azt üzente, az angol királlyal is ezt fogja tenni, ha a kezébe kerül. A spanyolok szerint egyébként az egész ügy durva provokáció volt, és Jenkins fülét nem egy spanyol tiszt, hanem egy karib-tengeri kalóz vágta le, akinek a spanyol hatóságokhoz semmi köze nem volt. Egyébként hogy mennyire mondvacsinált ürügy volt az egész Jenkins eset, azt az is bizonyítja, hogy Jenkins nagy hírnévre szert tett fülét valójában nyolc évvel korábban, 1731-ben vágták le.

Vernon hajói Cartagenát ágyúzzák.

Cartagena városa a dél-amerikai spanyol gyarmatok kapuja volt. Az egész Dél-Amerikából és a Távol-Keletről érkező spanyol áruforgalom Cartagenán és Portobellón keresztül bonyolódott le, s a rakomány innen indult tovább a spanyol anyaország felé, melyet a két város elfoglalásával elvágtak volna a gyarmataitól. Ezután pedig az angolok tovább nyomulhattak volna a perui tartomány felé. A támadás tervének kiagyalója és egyben természetesen legfőbb támogatója Edward Vernon tengernagy volt, aki reménybeli politikai karrierjét igyekezett megtámogatni néhány katonai sikerrel. A miniszterelnöki posztra pályázó Vernon úgy gondolta, Dél-Amerika meghódítójaként a dicsőség hullámai egyenesen a kívánt posztra fogják röpíteni. Rögtön a háború elején megtámadta Portobellót, melyet helyőrsége alig néhány napos ostrom után feladott. A mindössze hat sorhajóval, és 2.700 emberrel elért könnyű győzelem még a briteket is meglepte, s az Angliába visszatérő Vernon magabiztosan állíthatta, Cartagena sem fog tudni ellenállni a brit fegyvereknek. A város valóban nem tűnt leküzdhetetlen célpontnak, hiszen korábban már számos alkalommal esett portyázó kalózok zsákmányául, többek között például Drake is kirabolta 1586-ban. Viszont az angolok tudták azt is, hogy a várost az utóbbi időkben jelentősen megerősítették, s azt korszerű erődrendszer védi, valamint tudták azt is, hogy Cartagena védelmét Blas de Lezo irányítja. Az angolok jól ismerték a baszk tengerészt, Vernon és Lezo pályája pedig –mint már említettem- több ízben is keresztezte egymást. Vernon tudta, Lezo nem fogja olyan könnyen megadni magát, mint Portobello védői. Portobello elfoglalása után Vernon, afféle kihívásként, egy meglehetősen fellengzős hangú levelet intézett Blas de Lezóhoz, melyre a spanyol a következőket válaszolta: „Ha Portobellóban lettem volna, Ön nem támadhatta volna meg büntetlenül uralkodóm erődjét, mert én elláttam volna azzal a bátorsággal Portobello védőit, amely hiányzott belőlük, s úrrá lettem volna gyávaságukon.” Vernon már csak ebből is tudhatta, nagyjából mire számíthat, s hogy biztosítsa a sikert, jó politikai kapcsolatainak érvényesítésével a lehető legnagyobb erőt igyekezett összeszedni a támadáshoz.
Új-Granada alkirálya, Sebastian de Eslava. 1740 március 13-án Vernon nyolc sorhajóval és számos kisebb egységgel megjelent Cartagena előtt, és lőni kezdte az azt védő parti erődöket. A túl közel merészkedő hajók azonban, az angolok nagy meglepetésére, a parti erődök -Lezo hajóiról leszerelt- 18 fontos ágyúinak kereszttüzébe kerültek, és komoly fedélzeti károkat szenvedtek. Vernon visszatért Jamaicába, ám május 03-án újra megjelent Cartagena előtt, ezúttal már 13 hajóval, és ismét bombázni kezdte az erődöket. A támadások persze alapvetően csak puhatolózások voltak, mellyel az angolok igyekeztek felderíteni a várost védő erődök és ütegek elhelyezkedését, illetve azok erejét, s igyekeztek megtalálni a védelem gyenge pontjait. De ilyent nem nagyon találtak. Közvetlenül a tenger felől Cartagena nem volt megközelíthető a zátonyok miatt, s a kikötőt csak a várostól nyugatra fekvő öbölrendszeren keresztül lehetett elérni, de az öblök bejáratait jól kiépített és jól felszerelt erődrendszer védte. De Lezo a rendelkezésére álló szerény eszközökkel is jó munkát végzett, a város felkészülten várta a támadást.
A Cartagena elleni angol támadás. Jamaicai kémeik révén a spanyolok tudtak az angolok terveiről, készülődésükről, s arról is, hogy igen nagy erőket mozgósítanak ellenük. 1741 március elején egy Cartagenába érkező francia hajó arról tájékoztatta a helyőrséget, hogy néhány nappal korábban egy hatalmas, Cartagena felé tartó angol konvoj mellett hajóztak el. A franciák 130 hajót számláltak meg. Azonban amikor március 13-án az angol inváziós erők megérkeztek a város elé, kiderült, a franciák alábecsülték a brit flotta nagyságát. Az angolok akkora erőt vonultattak fel, amekkorát addig nemcsak a Karib-tengeren, de még Európa vizein sem nagyon láttak még. Összesen 186 hajó, köztük 36 sorhajó érkezett Cartagena alá, fedélzetükön 23.600 emberrel - köztük 2.700 észak-amerikai önkéntessel, George Washington bátyjának, Lawrence-nek a vezetése alatt- és 4.000 ágyúval. Ez az erő bőségesen elegendőnek tűnhetett, hiszen a korábban Cartagenát elfoglaló seregek létszáma soha nem volt nagyobb ezer főnél. A spanyol védőőrség ezzel szemben összesen mintegy 6.000 embert számlált, s az erődökben és a hajók fedélzetén 990 ágyúval rendelkeztek. A védelmet Új-Granada tartományának alkirálya, Sebastian de Eslava, valamint Cartagena kormányzója, Melchior de Navarrete, illetve a város katonai parancsnoka, Blas de Lezo irányította.
Az angolok március 17-én kezdték meg a külső öböl bejáratát, a Bocachicát védő erődök és ütegek ágyúzását. Az ágyúzásban egyszerre nyolc angol sorhajó vett részt, és ezeket négyóránként másik nyolc hajó váltotta. Blas de Lezo az erődök támogatására az öböl bejáratához vezényelte hat sorhajóját is. A hajók ágyúinak a lafettáit ékekkel megemeltette, így azok, a csövek nagyobb emelkedési szögének köszönhetően, az angol ágyúk lőtávolságán kívülről tudták bombázni a brit hajókat. A feljegyzések szerint csak április 20-án öt angol sorhajót tettek harcképtelenné. Lezo az erődök falai elé földsáncokat emeltetett, a bástyák tetejére pedig földet hordatott, hogy ezzel is csökkentse a becsapódó lövedékek repeszhatását. (A későbbi erődépítési gyakorlatban ez bevett eljárássá vált.) Néhány napos ágyúzás után a Wentworth tábornok vezette angol csapatok partra szálltak, és miután beásták magukat, a magukkal hozott 20 darab 24 fontos ostromágyúval, és negyven mozsárágyúval megkezdték a San Luis erőd bombázását. A döntő támadásra április ötödikén került sor, mikor az angol csapatok megrohanták, és rövid harc után elfoglalták az erődöt. Miután az alkirály visszatartotta a városban a Blas de Lezo által kért erősítést, az erőd két hetes harc után kimerült és meggyengült helyőrsége nem volt abban az állapotban, hogy a nagy túlerőben levő ostromlók rohamának ellent tudott volna állni. Ezért az angol tüzérségi előkészítés során heves választűzzel, és kisebb kitörésekkel igyekeztek ritkítani az ellenség sorait -meglehetős hatékonysággal-, ám amikor a britek megindították az első általános támadást, a spanyolok kiürítették az erődöt, és visszavonultak a következő védővonalhoz. A szárazföldi támadással egy időben Vernon sorhajói is benyomultak a külső öbölbe. A spanyol hajók foggal-körömmel védekeztek, ám ekkora túlerővel szemben tehetetlenek voltak. Néhány órás hősi küzdelem után közülük három, a San Carlos, a San Felipe és az Africa, már lángokban állt, és rövidesen elsüllyedt. A zászlóshajó, a 70 ágyús Galicia, elvesztette árbocait. De Lezo utasítást adott a magatehetetlenül sodródó hajó elsüllyesztésére, ám miközben legénysége éppen elhagyta a Galiciát, az angolok váratlanul megrohanták és elfoglalták azt, még mielőtt a spanyolok felgyújthatták volna a sorhajót.
Miután ellenőrzése alá vonta a Bocachicát, Vernon diadalittas hangú levélben jelentette be a spanyol flotta zászlóshajójának és a várost védő erődöknek az elfoglalását, illetve a közelgő győzelmet. Mikor a levél Londonba érkezett, díszsortüzeket adtak le a Tower ágyúiból, félreverték a templomok harangjait, és este tűzijátékot rendeztek a diadal megünneplésére. A Parlament utasítására emlékérméket vertek a győzelem megörökítésére. Ezek egyik oldalán a Vernon előtt térdepelő Blas de Lezo volt látható, amint éppen átadja Cartagena kulcsait, a következő felirattal: „A spanyol büszkeség megaláztatott Vernon által.” A másik oldalon Cartagena látképe látható, előtte angol hajókkal, és a felirat: „Az igaz brit hősök bevették Cartagenát. 1741 április.”

A híres emlékérem egy fennmaradt példánya.
Spanyol oldalon a helyzet valóban válságosra fordult, amit csak tetézett a vezetés tagjai között dúló viszálykodás. Míg De Lezo az öblök bejáratát védő erődöknél akarta megtörni a támadókat, addig az alkirály, Sebastian de Eslava, a város körül szerette volna koncentrálni a védelmet, és erre utasította Blas de Lezót is. Lezo azonban ezúttal sem bizonyult jó alattvalónak. Az alkirály utasításait figyelmen kívül hagyva, illetve számos esetben azok végrehajtását nyíltan megtagadva, saját belátása szerint irányította a védelmet. Ere válaszul az alkirály visszatartotta a városban a Lezo által az erődök részére igényelt erősítéseket és az utánpótlást. Végső soron ennek volt köszönhető a San Luis erőd eleste, és az is, hogy egy héttel később az angolok a belső öbölbe is benyomultak, partraszálltak a várostól keletre, és elfoglalták az ötödik spanyol sorhajót, a Conquistadort. A hatodikat, a Dragont, Lezo leszereltette, és a kikötő bejáratánál elsüllyesztette. Április 17-én az angolok elfoglalták a várostól keletre fekvő, La Popa nevű dombot, s most már csak a San Felipe erőd állt közéjük és a város közé. A San Felipe elestével Cartagena védhetetlenné vált volna, mivel az erődből a város egész területét ágyúzni lehetett. A spanyoloknak ekkorra már alig nyolcszáz, hadrafogható katonájuk maradt csak. A reménytelennek tűnő helyzetben az alkirály végül engedett De Lezo kérésének, és teljhatalommal ruházta fel őt. (Nyilván abból a megfontolásból, hogy az elkerülhetetlennek látszó vereség esetén rá kenhesse a felelősséget.) Lezo, aki időközben a La Popa körül zajló harcokban több helyen is megsebesült, elhatározta, a San Felipe erőd körül csapdát állít az ellenségnek, akikről tudta, hogy szintén erőik végén járnak. Meghökkent katonáival, akik nem értették az intézkedés célját, mély árkokat ásatott az erőd falai tövében, két megbízható emberét pedig az angol táborba küldte, azzal a feladattal, dezertőröknek adva ki magukat dezinformálják a briteket a védelem erejéről és helyzetéről. A csel fényesen bevált. A szintén nehéz helyzetben levő britek kapva kaptak a két „dezertőr” által szállított információkon, és azokra alapozva terveiket, április 20-án egy meglepetésszerűnek szánt, éjszakai támadást indítottak az erőd feltételezett gyenge pontjai ellen. Az erőd keleti és nyugati oldala felől, két oszlopban támadó briteket a két spanyol kalauz vezette, szó szerint árkon-bokron át. A San Felipe védői természetesen felkészülten várták a támadást, és mikor az éjszakai menetben, a nehéz terepen elcsigázott támadók hajnalra végre elvergődtek a falakig, heves tűzzel fogadták őket. Az angolok meg akarták rohanni a falakat, ám nagy meglepetésükre ostromlétráik rövidnek bizonyultak. A britek ugyan ismerték a falak magasságát, de nem számítottak a De Lezo által azok tövében ásatott, két méteres árkokra. Az angolok tehetetlenül toporogtak a falak tövében, miközben a védők jól irányított tüzelése hatalmas pusztítást vitt végbe soraik között. A keleti csoport halálos sebet kapott parancsnoka ekkor már felismerte, hogy a spanyolok átverték őket. Utolsó szavai szállóigévé váltak a katonái között: „A tábornoknak fel kellene akasztatnia a kalauzokat, a királynak meg fel kellene akasztatnia a tábornokot!” A veszteségek pótlására a britek bevetették utolsó tartalékaikat is, és végül négyszeres túlerejük lassan kezdett felülkerekedni. A spanyol ágyúk egymás után hallgattak el, az angolok pedig benyomultak az erőd falai közé, és közelharcba kezdtek a védőkkel, akik lassan hátrálni kezdtek. De Lezo, aki a városból figyelte a harcot, látta, hogy a küzdelem most érkezett el a kritikus pontra. Épkézláb katonája már nemigen maradt, ezért tengerészeiből és az ágyúk tüzéreiből állított össze egy rohamcsapatot, mellyel most kitört a városból, és hátba támadta az erődöt ostromló brit csapatokat, melyek harcrendje a küzdelem során felbomlott. A remekül időzített akció elsöprő sikerrel járt. A kimerült angol katonák, akik már azt hitték, a győzelem küszöbén állnak, a váratlanul feltűnő spanyol támadók láttán elvesztették a fejüket, és pánikszerű menekülésbe kezdtek. Teljes veszteségük csak ezen a napon közel kétezer főt számlált, s ezek közül mintegy ezren hadifogságba estek. (Többen, mint ahány katonájuk a spanyoloknak összesen maradt.)
Ez volt az utolsó roham Cartagena ellen. A teljesen leharcolt, demoralizálódott angol katonákat nem lehetett újabb támadásra vezetni. Vernon a tengerészeti erőkkel még tett egy utolsó kísérletet, s április 26-án az elfogott Galiciát beküldte a belső öbölbe, hogy a tenger felől ágyúzza a San Felipe erődöt. Az akció öngyilkos vállalkozásnak bizonyult. A Galicia a még spanyol kézen levő parti erődök ágyúinak kereszttüzébe került, melyek hamarosan ellőtték a hajó árbocait, s a mozgásképtelen sorhajó végül kigyulladt és elsüllyedt.
A San Felipe erőd impozáns falai.
Ezután már Vernon is kénytelen volt szembenézni a vereséggel, és április 28-án elrendelte a visszavonulást. A hajóikra visszatért angol katonák azonban még hetekig vesztegeltek a külső öbölben, a távozáshoz kedvező szélre várva, miközben a trópusi járványok óriási pusztítást végeztek köztük. Vernon öt hajóját kénytelen volt felgyújtatni, mert ahhoz sem volt elég embere, hogy kezelni tudják a kötélzetüket. A sebesültekkel, betegekkel és haldoklókkal zsúfolt hajók végül május 20-án hagyták el Cartagena partjait, és indultak vissza Jamaicába. A brit inváziós erő 23 ezer emberéből 13.500 meghalt vagy megsebesült, s elvesztettek mintegy ötven hajót, és 1500 ágyút. Odaveszett az észak-amerikai önkéntesek több mint háromnegyede is.


Az angolok távozásával Blas de Lezo számára még nem ért véget a harc. A legnehezebb küzdelmeket még csak most kellett megvívnia, először Sebastian de Eslava alkirállyal - majd a halállal.
Lezo sorozatos parancsmegtagadásai a végletekig felbőszítették az alkirályt. A merev alá-fölé rendeltségi viszonyok között élő, a rangokat és a címeket mániákusan tisztelő spanyolok számára Blas de Lezo ezzel nemcsak főbenjáró függelemsértést követett el, hanem becsületében is súlyosan megsértette De Eslavát, aki levelek áradatát zúdította a spanyol hatóságokra, fel egészen a királyig, melyekben Lezo példás megbüntetését követelte. Ő maga az ostrom után nem állt többet szóba Lezóval, s minden eszközzel igyekezett őt ellehetetleníteni. De Lezo próbált védekezni, s ő is számos levelet küldött pártfogóihoz, melyekben tettei indítékait igyekezett elmagyarázni, ám ekkor már ereje végén járt. A sok megpróbáltatástól legyengült szervezete nem bírta elviselni az újabb sérülések és a trópusi láz együttes támadását. Blas de Lezo 1741 szeptember 07-én hunyt el, az egyik nyomorúságos cartagenai közkórház falai közt. Holttestét, minden gyászszertartás vagy katonai tiszteletadás nélkül, az egyik tömegsírban földelték el, valahol a város határain kívül. A temetésen, az alkirály haragjától félve, alig néhányan mertek csak részt venni. Nyilván ennek köszönhető, hogy Blas de Lezo sírjának helye máig ismeretlen.

Don Blas -szerintem elég ócska- szobra a San Felipe erőd előtt.

Mikor Blas de Lezo halálhíre elért Jamaicába, Vernon azonnal vitorlát bontott, és hajóival visszatért Cartagena alá. Ott azonban azt kellett látnia, hogy az erődök falait időközben kijavították, és a spanyol ágyúk tüzelése alapján a védők harci morálja is kifogástalan volt. Az angoloknak lényegében elölről kellett volna kezdeniük az egész ostromot, amihez semmi kedvük nem volt. Vernon néhány napig fel-alá hajókázott Cartagena előtt, aztán ismét visszavonult, ezúttal véglegesen. (Az angolok egyébként még sokáig kacsingattak a dél-amerikai spanyol gyarmatok felé. Az utolsó kísérlet a térség saját befolyási övezetükhöz való csatolására valószínűleg az 1806-os, Buenos Aires elleni, egyébként szintén csúfos kudarccal végződő, brit támadás volt. Az angolok figyelmét ezután a kimerülőben levő dél-amerikai ezüstbányák helyett a nagyobb lehetőségeket tartó India vonta magára.)
Az Angliába hazatérő Vernont a hősöknek kijáró ünnepléssel fogadták. Jelentésében a kudarcot teljes egészében a szárazföldi csapatok vezetésére kente, a már akkor is kiváló brit propagandagépezet pedig gondoskodott róla, hogy a vereség valódi méretei titokban maradjanak a közvélemény előtt. Maga a király, II. György, is parancsba adta, hogy fiaskót el kell tussolni. A Cartagena bevételére veretett emlékérméket pedig szép csendben begyűjtötték, és beolvasztották. A vezetés köreiben persze nem maradhattak titokban a történtek, és a kudarc jókora presztízs veszteséget okozott Vernonnak, aki végül soha nem kapta meg a miniszterelnöki bársonyszéket. (Így aztán leginkább csak mint a grog feltalálója került be a történelembe.) Mindazonáltal nagy tiszteletnek és közmegbecsülésnek örvendve élte le hátralevő éveit, magas tisztségeket töltve be a flottánál és a politikai életben egyaránt. 1757-ben halt meg, s a Westminster apátságban helyezték végső nyugalomra.
Ezzel szemben a cartagenai győztes jeltelen tömegsírba került, s az alkirály még halála után sem adta fel az ellene vívott bosszúhadjáratot. Ennek levét főleg De Lezo családja itta meg, akik a kegyvesztetteknek kijáró teljes társadalmi elszigeteltségben élve szó szerint nyomorogtak. Szomorú história ez, ami nem vet valami jó fényt a spanyol hatóságokra, és úgy általában az emberi fajra, még akkor sem, ha ez az állapot nem tartott sokáig. Blas de Lezo pártfogói erősebbek voltak az udvarnál, mint ahogy azt De Eslava és udvaroncai gondolták. Maga a király, V. Fülöp pedig, noha ekkor már gyakorlatilag elmebetegnek volt tekinthető, jól tudta mit köszönhet baszk tengerészének. Néhány levéllel helyre tette De Eslavát, és rehabilitálta Blas de Lezót, akit poszthumusz elismerésként Oviedo márkijává nevezett ki.


Megjegyzések.

Míg Kolumbiában Blas de Lezo az iskolák történelemóráin kötelező tananyagnak számított, addig Spanyolországban, a következő zavaros időkben, lényegében elfeledkeztek róla. Teljesen ugyan nem merült feledésbe, több hadihajót is az ő nevére kereszteltek, de a köztudatból kiesett az alakja. Csak a legutóbbi időkben tűnt fel újra a feledés homályából. Utcákat neveznek el róla –legutóbb éppen Madridban-, könyveket írnak róla, s végre a történészek is kutatják pályafutását. Csak azalatt a néhány hét alatt, amíg ezzel az írással foglalkoztam, vagy féltucat weblapon jelentek meg új írások Blas de Lezóról. (Bár ezek többnyire csak egymást ismétlik.) A történészeknek mindenestre jókora lemaradást kell behozniuk, Lezo életének legtöbb pontját ugyanis sűrű homály fedi, a fellelhető információk pedig nagyon hézagosak, és sok esetben ellentmondásosak. Jómagam, szerény kis írásomban persze csak nagy vonalakban tudhattam felvázolni Don Blas pályafutását, az ellentmondó adatok közül pedig a számomra valószínűbbnek tűnőket választottam ki.

A sok ócska festmény és vacak szobor után végre egy valóban méltó emlékmű. A spanyol haditengerészet egyik legmodernebb fregattja, a Blas de Lezo.
Cartagena ostromának történetével, bár ez alapvetően szárazföldi hadművelet volt, kicsit bővebben foglalkoztam. Nem csak azért, mert ez volt Blas de Lezo pályafutásának csúcspontja, hanem azért is, mert az ostrom történetéről az érdeklődők magyarul is olvashattak Geoffrey Regan közelmúltban megjelent könyveiben. („Baklövések” sorozat.) Regan természetesen kizárólag angol szempontból elemzi a történéseket, míg én itt a spanyol változatot igyekeztem körvonalazni. Úgy vélem, tanulságos összevetni egymással a két verziót, mert az összehasonlítás sokat elárul az angolszász történelemszemlélet sajátosságairól.
Regan az angol kudarcot teljesen és kizárólagosan a brit katonai vezetés tagjai közti viszálykodásoknak, a flotta és a hadsereg közti koordináció hiányának, és a trópusi járványoknak tudja be. A spanyolok elszánt és hősies védekezését figyelmen kívül hagyja, Blas de Lezo nevét pedig még csak meg sem említi. Valójában azonban, mint láthattuk, a spanyol védelem vezetésén belül is a védelem hatékonyságára felettébb káros hatást gyakorló, ádáz belharcok dúltak, a trópusi betegségek pedig nem kizárólag csak az angolokat sújtották, hanem éppolyan pusztítást vittek végbe a spanyolok között is. Egyébként a járványok egyáltalán nem voltak olyan döntő hatással az eseményekre, mint ahogy azt Regan igyekszik beállítani. Az adatok szerint a briteknek 3.500 katonája esett el a harcokban, 2.500-at pedig a betegségek következtében vesztettek el. Ez ugyan jókora szám, csakhogy ezek többségét már az ostrom befejezése után vesztették el, amikor a cartagenai külső öbölben veszteglő, a kedvező szélre váró hajókon összezsúfolódott angol katonák között teljes erővel pusztíthattak a járványok. Egyébként az angolok úgy tesznek, mintha a trópusi betegségek csak a vesztes hadjáratok idején ritkították volna meg a soraikat. Valójában persze ezek a győztes brit seregeknek is rendszerint hatalmas veszteségeket okoztak. Az 1780-as, a nicaraguai San Juan erőd elleni sikeres, bár a vártnál kevesebb haszonnal járó angol támadás során például az 1800 brit katonából mindössze 380-an tértek vissza. (Köztük egy fiatal kapitány, Horatio Nelson.) És van még jó egynéhány, figyelemreméltó apróság. Regan például leírja, hogy a San Felipe erőd elleni utolsó támadáskor a brit rohamoszlopokat vezető kalauzok „eltévedtek”, és rossz terepre vezették az angol katonákat, ám hogy ezek a kalauzok a spanyoloknak dolgoztak, és Blas de Lezo „kettősügynökei” voltak, azt nem említi. Megírja, hogy az angolok ostromlétrái rövidnek bizonyultak, de nem szól arról, hogy ez De Lezo árkainak volt köszönhető. Magától értetődően nem történik említés arról sem, hogy az angol katonák parancsba kapták, ne kegyelmezzenek senkinek, hányják kardélre az egész helyőrséget. (Az angolok csak a könnyen legyőzhető ellenséget szeretik, és csak azokkal szemben viselkednek lovagiasan. De persze azokkal is csak utólag.) Nem nagyon esik szó arról sem, hogy a brit katonák harci moráljára saját tisztjeik kíméletlensége is nagyon rossz hatással volt. A Bocachica erődjeinek elfoglalása után a gyors sikert hajszoló Vernon olyan tempóban hajtotta tovább embereit, hogy még arra sem hagyott időt, hogy a halottakat eltemessék. Azok ott bomlottak szét, ahol elestek. A hajókon meghalt katonák tetemeit pedig egyszerűen a tengerbe hajították, így aztán a hajók körül állandóan oszlófélben levő hullák úszkáltak, ami nemcsak a katonák hangulatára gyakorolt kedvezőtlen hatást, hanem nyilván elősegítette a járványok terjedését is.
Nem a betegségek és a belviszályok okozták tehát az angol vereséget. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a spanyolok, elsősorban Blas de Lezónak köszönhetően, a küzdelem minden egyes elemében jobbnak bizonyultak a briteknél, s jókora vereséget mértek a nagy túlerőben levő, ám elbizakodott és rosszul vezetett brit haderőre. És ezt így, ebben a formában, az angolok természetesen soha nem fogják elismerni.


Vissza.