Alkotói szabadságomról visszatérve úgy gondoltam, a ma oly divatos trilógiákkal indítom újra a lapot, a tengeri csaták, és a típusismertetések rovatban egyaránt. E cikk talán feleslegesnek tűnő első fejezeteinek is ez az oka, ugyanis itt, és az ezután következő két másik írásban –Mers El Kebir és Matapan- megpróbálom felskiccelni a Földközi-tenger környékének történetét, a múlt század első felében, természetesen elsősorban haditengerészeti nézőpontból. Indításnak persze valamilyen első világháborús haditengerészeti akciót kellett választani, és a Földközi-tenger vidékén ilyenből, Haus tengernagy „megfontoltságának” köszönhetően, nem volt sok. Tulajdonképpen csak két téma jöhetett számításba, az 1917-es otrantói csata, és a Szent István elsüllyesztése. Az első azt hiszem, tényleg csontig van rágva, és Csonkaréti Károly meg Paul Halpern könyvei után kétlem, hogy bármi újat tudnék mondani róla. Ugyanakkor viszont azzal a hadművelettel, melynek során a Szent Istvánt elsüllyesztették, eddig még senki nem foglalkozott komolyabban. Most tehát ezt a kevéssé ismert történetet próbálom meg itt legalább vázlatosan bemutatni.


Korfu hadművelet
1918

A Szent István megtorpedózása.

Tartalom.

A Mediterráneum nagyhatalmai.

Az osztrák-magyar haditengerészet a XIX. században.

A flotta a háború előtt.

Mi lett volna, ha ...?

Az otrantói zár.

A Korfu hadművelet.

A kudarc.

Kelet népe.

Forrásmunkák.

A Mediterráneum nagyhatalmai.

A brit Földközi-tengeri Flotta egy korabeli grafikán.

    Földrajzi és történelmi szempontból aligha van még egy olyan különleges tengere bolygónknak, mint a Földközi-tenger. A három földrész által közrefogott, félszigetekkel, szigetekkel, beltengerekkel tagolt vízfelület partjain civilizációk sokasága virágzott fel, és tűnt el az évezredek során. A tenger nemcsak elválasztotta, hanem bizonyos szempontból össze is kötötte őket. A hegyes, sivatagos szárazföld nehezen járható útjaival összehasonlítva a tengeri közlekedés nemcsak gyorsabb és egyszerűbb módja volt az egymással való érintkezésnek, hanem hatékonyabb és olcsóbb is, hiszen a tengeri járművekkel sokkal nagyobb mennyiségű árut lehetett mozgatni, mint a szárazföldiekkel. Míg a nagy folyók termékeny völgyeiben létrejött korai civilizációk, már csak geográfiai okokból is, alapvetően szárazföldi beállítottságúak voltak, addig a Földközi-tenger partjai mentén fekvő kis városállamok, elegendő megművelhető földterület hiányában, szükségleteik egy részét csak behozatalból tudták fedezni, és rá voltak szorulva a másokkal való árucserére. Mindez olyan, tengeri életmódot folytató és a hajózástól függő kultúrákat hozott létre, melyekhez hasonlókat a föld más tájain nem nagyon lehetett találni.
     A tengerhez való viszony nagymértékben rányomta bélyegét Európa későbbi arculatára is. A földrészt a tenger, vagy még inkább tengerészei tették naggyá. Az európaiakra jellemző vállalkozó kedv, kíváncsiság és nyughatatlanság szintén a tengeri beállítottságból eredeztethető, hiszen ezek a szárazföldi civilizációkra kevéssé jellemzőek. Talán ez már kissé erőltetett, de valamilyen összefüggés látszik a tengeri kultúrák és a demokrácia között is. Jól megfigyelhető, hogy a történelem klasszikus demokráciái általában a hajósnépek közül kerültek ki. A görög és az itáliai városállamok, Hollandia és Anglia lehet erre a példa. Úgyszintén megfigyelhető, hogy tengeri nagyhatalommá válni hosszú távon csak demokratikus berendezkedésű államok voltak képesek. A parancsuralmi rendszerre épülő, szárazföldi beállítottságú népek, mint Róma, Németország, vagy Oroszország, időnként jó nagy flottákat építettek ugyan, de tartósan nem tudták megvetni lábukat a tengereken, és egy hosszabb-rövidebb fellángolás után haditengerészetük gyorsan, és különösebb eredmények nélkül újra eltűnt a süllyesztőben.
     Az ókor és a középkor során mindvégig a Földközi-tenger volt Európa, Észak-Afrika, Kis-Ázsia és a Közel-Kelet kereskedelmének centruma, és egyben az európai civilizáció súlypontja is. A földrész gazdaságának és kultúrájának központjai az itteni államok voltak, melyek nagyságukhoz képest aránytalanul nagy vagyont és hatalmat szereztek maguknak azzal, hogy kedvező fekvésük révén rajta tartották kezüket a térség kereskedelmén.
     A bukás végül alapvetően a terjeszkedő oszmán birodalom miatt következett be, mely elvágta a keletre vezető hagyományos kereskedelmi útvonalakat, és terjeszkedésével erejüket felemésztő védekező harcokra kényszerítette a területet addig uraló itáliai városállamokat. A meggyengült kis kereskedőállamok később aztán az elvileg velük szövetséges francia és spanyol birodalmak zsákmányaivá váltak, s bukásukkal a XVI. század végére a mediterrán aranykor végleg véget ért.
     A Földközi-tenger a következő évszázadokban erősen másodlagos jelentőségű területté vált. A kontinens kereskedelmének súlypontja teljesen áthelyeződött az atlanti partokra, melyek országait rövid időn belül naggyá és gazdaggá tette az újonnan felfedezett földrész kimeríthetetlennek tűnő bányáiból érkező nemesfém áradat. A Földközi-tengeren ezalatt a spanyol, francia, velencei és máltai hajók viaskodtak tovább, egyre lanyhább intenzitással, a közben megállapodó, majd lassan hanyatló pályára álló török birodalom hajóival. Az itteni belterjes kereskedelem regionális szempontból továbbra is nagy jelentőséggel bírt, de közel sem volt már olyan aranybánya, mint évszázadokkal korábban.
     A XVII. század közepén egy új, idegen nagyhatalom jelent meg a térségben. A Robert Blake vezette angol flotta 1655-ben erőfitogtató felvonulást tartott az olasz és az észak-afrikai partok előtt. Az erődemonstráció célja az itáliai városállamok visszatartása volt az angolokkal hadban álló Spanyolországgal kötendő szövetségtől, illetve az angol kereskedelmi hajókat zaklató észak-afrikai kalózállamok móresre tanítása. Utóbbinak a britek Tunisz bombázásával adtak nyomatékot.
    A Gibraltárt elfoglaló George Rooke tengernagy (1650-1709). Michael Dahl festménye. A sikeres turné után a britek visszatértek az atlanti vizekre, és nagy flottával egy darabig nem jelentek meg újra a térségben. Blake ugyan, korát megelőzve, tervbe vette Gibraltár elfoglalását, ám flottája logisztikai nehézségei miatt nem tudott elegendő erőt elkülöníteni ehhez a vállalkozáshoz. Még jó néhány évtized eltelt mire az angolok, Gibraltár 1704-es és Minorca 1708-as elfoglalásával, végképp megvetették lábukat a térségben. A terület nem kereskedelmének jelentősége miatt érdekelte elsősorban a briteket, hiszen az atlanti vizek forgalmához képest ez viszonylag csekély volt. A Royal Navy jelenléte inkább csak abból a szempontból volt fontos, hogy ezzel az akkor Nagy-Britannia elsődleges ellenségeinek számító Spanyolországot és Franciaországot flottáik megosztására kényszerítették, és az említett támaszpontok birtoklásával megakadályozták, vagy legalábbis jelentősen megnehezítették, hogy azok atlanti és földközi-tengeri flottáikat egyesítsék, és a britek hazai vizein vonultassák fel.
     Ez a stratégia kezdetben inkább ösztönös volt, mint tudatos, s fél évszázad is beletelt, mire az angolok felismerték Gibraltár stratégiai jelentőségét. A Sziklát elfoglaló Georges Rooke eredetileg a touloni francia flotta ellen vonult fel hajóival a Földközi-tengerre, s miután ez a vállalkozása eredménytelen maradt, a felelősségre vonástól tartva útban hazafelé, szinte csak úgy mellékesen, elfoglalta Gibraltárt, hogy mégse menjen haza teljesen üres kézzel. Ezt a produkcióját azonban kortársai nem sokra értékelték, s hazatérve komoly kritikákkal illették tevékenységét, bár hadbíróság elé végül nem állították. A következő évtizedekben az angolok többször is komolyan foglalkoztak azzal, hogy kiürítik Gibraltárt, mivel úgy vélték, nem rentábilis annak fenntartása. A támaszpont igazából csak a XVIII. század közepén kezdődő francia háborúk során értékelődött fel az angolok szemében, s vált előttük nyilvánvalóvá annak alig túlbecsülhető stratégiai jelentősége.
     A francia háborúknak volt köszönhető a további brit terjeszkedés is. Az addig jobbára csak a nyugati medencében érdekelt angolok a század végén foglalták el a franciáktól Málta szigetét, majd Ciprus 1879-es megszállásával végképp kiterjesztették befolyásukat a Földközi-tenger teljes területére. Erről a három támaszpontról –Gibraltár, Málta, Ciprus- a britek a Mediterráneum minden kereskedelmi útvonalát ellenőrzésük alatt tudták tartani.
     Az elmúlt század során ugyanis a Földközi-tenger kereskedelmi jelentősége, a több évszázados pangás után, ismét erősen felértékelődött. Nagyjából a XVIII. század végétől kezdett egyre jelentősebbé válni az orosz gabona Fekete-tengerről kiinduló exportja, ám az igazi áttörést a Szuezi-csatorna megépítése hozta meg.
     A Földközi és a Vörös-tenger közti közvetlen vízi útvonal fontossága már az ókorban is elég nyilvánvaló volt, s ezt a vízi összeköttetést már az egyiptomiak megteremtették, több ezer évvel időszámításunk kezdete előtt. Ez a csatorna azonban, mint az utána következők is, kelet-nyugat irányú volt, és a Nílust kötötte össze a Vörös-tengerrel. A csatorna egészen az arab hódításig működött, amikor is a bagdadi kalifa parancsára betemették, s rövidesen meg is feledkeztek róla. A csatorna újbóli megteremtésének ötlete csak bő ezer évvel később, Napóleon egyiptomi expedíciója idején merült fel a franciákban, akik egy ilyen csatornán keresztül Földközi-tengeri flottájukat minden nehézség nélkül, közvetlenül el tudták volna juttatni a britek hátába, legfontosabb indiai gyarmataik közelébe. Az ötlet azonban, a felmerülő problémák túlbecslése, és a francia expedíciós erők egyiptomi kudarca miatt nem kerülhetett megvalósításra. Erre végül újabb fél évszázad múlva nyílt ismét lehetőség, amikor Ferdinand de Lesseps báró, az alexandriai francia konzul, megalapította a Szuezi-csatorna Társaságot. A franciák, akik 99 évre szóló koncessziót kaptak a csatornára az egyiptomi alkirálytól, 1859 áprilisában kezdték el a munkálatokat, és tíz évvel később, 1869 november 16-án átadták a forgalomnak az új közlekedési útvonalat.
     Bár a két régi ellenség, Anglia és Franciaország, ekkor már hosszú évtizedek óta baráti viszonyban állt egymással, az angolok mégis aggodalommal figyelték a francia projektet. A csatorna megépítése számukra is igen nagy előnyökkel járt, hiszen az felére rövidítette le az Indiába vezető út hosszát. Ugyanakkor viszont nyugtalansággal töltötte el őket, amikor arra gondoltak, a csatornán keresztül a franciák, akiknek flottáját a Gibraltárban állomásozó brit haditengerészeti erők addig bezárták a Földközi-tengerre, most Szuezen keresztül bármikor kijuthatnak az Indiai-óceánra. Hogy orvosolják ezt a problémát, 1875-ben felvásárolták a nehéz anyagi helyzetbe került Egyiptomtól a Csatorna-részvényeiket, és ezzel jelentős tulajdont szereztek a csatornát üzemeltető részvénytársaságban. Hét évvel később, 1882-ben pedig, kihasználva az egyiptomi zavargásokat és függetlenségi mozgalmakat, a mindig oly önzetlen, segítőkész britek „átvették Egyiptom védelmét” a törököktől, természetesen kizárólag csak azért, hogy felszabadítsák az egyiptomiakat a rút oszmán elnyomás alól. Az angol flotta bombázta Alexandriát, majd a partraszálló brit csapatok megszállták a csatorna területét, és a fontosabb egyiptomi kikötőket. Hogy a Vörös-tenger Indiai-óceáni, addig szintén francia ellenőrzés alatt álló kijáratát is biztosítsák, a britek 1876-ban megszállták az itt fekvő Socotra szigetét, ahol rögtön egy újabb flottatámaszpontot építettek ki.
     A franciák által épített, és addig általuk üzemeltetett Szuezi-csatorna ezzel teljesen angol irányítás és ellenőrzés alá került, s a franciák ez ellen nem tudtak tenni semmit. Mindez nem töltötte el osztatlan lelkesedéssel a többi európai hatalmat sem, akik hat évvel később kicsikartak az angoloktól egy egyezményt, mely garantálta a csatorna teljes átjárhatóságát, békében és háborúban egyaránt. Persze hogy az angolok mennyire fogják tiszteletben tartani ezt az egyezményt, afelől különösebb illúziói senkinek sem lehettek.
     A csatorna megszállásával a Mediterráneum úgyszólván minden fontos stratégiai pontja angol kontroll alá került. A Földközi-tenger teljesen brit ellenőrzés alatt állt, s a kortárs vélemény szerint szinte afféle „angol tó” lett belőle. A britek tartották kézben az összes tengerszorost, s a Földközi-tengerről kijutni, és oda bejutni, csak az ő területükön keresztül lehetett. Az események ilyen alakulása természetesen mély elégedettséggel töltötte el az önelégült briteket, akik számára azonban ezek a paradicsomi állapotok nem tartottak sokáig.

Békésen pöfögő gőzös a Szuezi-csatornán. Korabeli képeslap.

    A XIX. század során a brit flottának nem volt igazán említésre méltó ellenfele, nem csak a Mediterráneumban, hanem az egész világon. A napóleoni háborúk végére a spanyol flotta gyakorlatilag megszűnt létezni, nem annyira a harcok, hanem inkább az ország pénzügyi csődje és belső összeomlása miatt. A számszerűen igen jelentős, minőségileg viszont nem túl komoly ütőerőt képviselő orosz flotta megbízhatóan be volt zárva a Balti és Fekete-tengerre. Amerikai, olasz, és német flotta gyakorlatilag nem létezett. Az egyetlen, valamennyire komolyan vehető ellenfél a tengereken Franciaország volt, mely viszont földrajzi helyzete miatt a britekénél amúgy is nagyságrenddel gyengébb flottáját kénytelen volt megosztani az atlanti, és a Földközi-tengeri partok között.
     A XIX. század során a Földközi-tengeren nem is a francia flotta okozta a legnagyobb aggodalmakat a briteknek, hanem egy ott közvetlenül jelen nem is levő nagyhatalom, Oroszország. Az oroszok még Nagy Péter idején jutottak ki újra a Fekete-tenger partjaihoz, ahol végre egész évben hajózható, meleg vizű kikötőket találtak maguknak. A szépséghibája csak az volt a dolognak, hogy ezeket a kikötőket csak a Dardanellák és a Boszporusz szűk csatornáján keresztül lehetett megközelíteni, melyet a törökök tetszésük szerint bármikor könnyen elzárhattak az orosz hajók elől. A század közepétől így az orosz expanzió elsődleges célterületévé a Balkán vált, ahol számítani lehetett az ottani szláv lakosság támogatására is. A cél a tengerszorosok megszerzése, és a Balkán feletti befolyás növelése volt, hogy ezzel közvetlen kijáratot szerezzenek a Földközi-tengerhez. Ezen felül az oroszok számára nagyon komoly lélektani jelentőséggel bírt a keleti kereszténység hajdani középpontjának, Konstantinápolynak a visszahódítása is.
     Az angolok természetesen minden eszközzel igyekeztek megakadályozni egy veszélyes versenytárs megjelenését a saját felségterületüknek tekintett Földközi-tengeren, s az orosz terjeszkedéssel szemben teljes támogatásukban részesítették az Oszmán Birodalmat, mellyel szemben ugyanakkor saját területi igényeiket minden teketória nélkül érvényesítették. 1853-ban és 1878-ban kétszer is csak az angol katonai és diplomáciai beavatkozás mentette meg a török fővárost attól, hogy ismét az ortodox kereszténység középpontja, és a moszkvai pátriárka új székhelye legyen.
     A kettős kudarc nyilvánvalóvá tette, hogy a többi nagyhatalom nem fogja hagyni, hogy Oroszország rátegye a kezét a tengerszorosokra. Az oroszok érdeklődése így átmenetileg elfordult a térségtől, és inkább a könnyebb vadászterületnek tűnő Távol-Kelet felé irányult, ahol Mandzsúria, valamint Dalnyij és Port Arthur kikötőinek megszerzésével kívántak végre kijutni a világtengerekre.
     A Fekete-tengeri orosz flotta a krími háborúban gyakorlatilag teljesen elpusztult, és igazából soha többé nem nyerte vissza régi erejét. A térségben jelenlevő orosz katonai potenciál nagymértékű csökkenése, és az orosz ambíciók más irányba való áthelyeződése így angol szempontból megnyugtatóan rendezte a helyzetet. Nem sokkal később azonban új riválisok egész sora tűnt fel szinte a semmiből, és a századforduló utáni években az addig oly békés angol tóban nyüzsögni kezdtek a piranhák.

A Danton osztály egységei egy 1911-es rajzon.

    A jól bevált ellenség, a francia haditengerészet, összességében véve ezúttal sem sok fejfájást okozott az angoloknak. Akárhogy erőlködtek, a franciák sem mennyiségi, sem technológiai téren nem voltak képesek fölénybe kerülni a Royal Navy-vel szemben, sőt, a század második felében, az új, vasból épült hadihajók elterjedésével lemaradásuk csak még jobban fokozódott. A fa hadihajók építésében még úgy-ahogy lépést tudtak tartani a britekkel, ám a világelső angol iparhoz képest fejletlen nehéziparuk nem tudott megbirkózni az új technológiák jelentette kihívásokkal, és a francia költségvetés sem tudta finanszírozni a rendkívül költséges új csatahajók építését. Mindez nyilván elősegítette az úgynevezett Jeune École iskola képviselőinek pozícióba kerülését. Az elmélet szerint az új csodafegyver, a torpedó, elavulttá tette a régi harcászati elgondolásokat, és az iskola képviselői a nagy hadihajók által vívott flottaütközetek helyett a nagy sebességű torpedónaszádok tömeges bevetéseivel akarták leküzdeni az ellenséges csatahajókat. Az ellenséges hátországot ugyanekkor a gyors cirkálók kereskedelmi hajózás elleni támadásaival gondolták megrendíteni.
     A franciák ezzel lényegében az úgynevezett „guerre de course” ötletét melegítették fel, mellyel pedig az elmúlt évszázadokban már jó néhányszor kudarcot vallottak. Most azonban erősen bíztak az új technológiákban. A Jeune Ecole elgondolását nem csupán a feltörekvő, ambiciózus fiatal tengerésztisztek támogatták, hanem a politikusok is, elvégre sokkal olcsóbb volt kis torpedónaszádokat építeni, mint méregdrága páncélos csatahajókat. Az 1880-as évektől a francia haditengerészeti fejlesztéseket teljesen az új elgondolásoknak rendelték alá, előtérbe helyezték a torpedónaszádok és cirkálók építését, a csatahajó-építéseket pedig hanyagolták. Az elkészült csatahajók is az általános újító szellem áldozataivá lettek. Sokszor kimondottan bizarr konstrukciós megoldásokat használtak rajtuk, melynek következtében általában elég gyenge harcértékkel bírtak. A hajók sokszor úgy néztek ki, mintha teljesen ötletszerűen szórták fel volna rájuk a homályos rendeltetésű felépítményeket, a nagyszámú kéményeket, vagy az irdatlan méretű döfőorrokat, melyek szinte kormányozhatatlanná tették őket. A flottánál a századfordulón 15 féle kaliberű ágyút használtak, melyekhez 45 féle kivetőtöltetet, és 128 féle lövedéket rendszeresítettek.
     Az újító, forradalmi hevület ezúttal is a szokásos következményekkel járt. A flotta a teljes zűrzavar állapotában került ki a nagy megújulásból. 1884 és 1902 között 16 tengerészeti miniszter váltotta egymást a flottánál, akik néhány évenként hol erre, hol arra fordították a haditengerészet kormánykerekét. Bár az „Új Iskola” a századfordulóra már gyakorlatilag megbukott, a politikusok még mindig szerelmesek voltak az olcsó kis torpedónaszádokba, és továbbra is ezeket favorizálták, lényegében azt követelve, a flottát redukálják le egy főleg torpedónaszádokból és tengeralattjárókból álló partvédelmi erővé, s az így megspórolt pénzeket fordítsák inkább a sokkal fontosabbnak gondolt szárazföldi haderő fejlesztésére.
     A haditengerészetnél uralkodó kaotikus állapotok a közvélemény előtt is sokat rontottak a flotta amúgy sem túl nagy presztízsén. A flotta tekintélye alighanem az új század első évtizedében süllyedt a legmélyebbre, amikor balesetek egész sorozata történt a francia hadihajókon, melyek a nagy emberveszteség mellett három cirkáló, és több kisebb hajó elvesztését eredményezték. A legnagyobb csapást alighanem a flottánál kivetőtöltetként rendszeresített, s utóbb ön- és közveszélyesnek bizonyuló „B” lőpor jelentette. A rendkívül instabil, és öngyulladásra hajlamos lőpor szintén sorozatos baleseteket okozott, melyek egyebek között két csatahajó teljes elvesztését, valamint több száz francia tengerész életét követelték. A balesetek és a rendszeresen ismétlődő lőszerrobbanások nemcsak a közvélemény negatív ítéleté váltották ki a flottával szemben, hanem nagyban rombolták a tengerészek morálját is. A francia haditengerészet csak 1910 után, Augustin Boué de Lapeyrere altengernagy miniszterségével, és az új flottaépítési program elfogadásával kezdte meg kilábalását a válságból, de a korábbi évtizedek mulasztásait a háborúig sem sikerült helyrehozni. (Sőt, utána sem.)

A Grand Hotelnek gúnyolt, bizarr küllemű francia Hoche csatahajó.

    1861-ben, az itáliai államok egyesítése után új nagyhatalom jelent meg a Földközi-tengeren, Olaszország. Az új állam azonnal nagyszabású, és igen ambiciózus flottaépítésbe kezdett, melynek éle főleg az első számú közellenségnek tekintett Habsburg birodalom ellen irányult. A hatalmas költségek árán kiépített flotta azonban rögtön az első bevetésén kudarcot vallott. Az addig jóformán nem is jegyzett kis osztrák flotta Lissánál csúnyán megverte a jelentős túlerőben levő olaszokat. A jókora felsülés azonban nem vette el az olaszok kedvét, és még a korábbinál is nagyobb tempóban folytatták a flottaépítést. Ehhez élvezték az angolok teljes körű támogatását, akik nem csak nyersanyagokkal, hanem kölcsönökkel és ipari segítségükkel is támogatták őket. Az olasz hajók fegyverzetének és gépeinek nagy része angol gyárakban készült. A brit segítség természetesen ezúttal sem volt önzetlen, az olasz flottával jól sakkban lehetett tartani a franciákat.
     A jelentős angol támogatásra az olasz ipar fejletlensége miatt volt szükség, maguk az olasz mérnökök elismerten a legjobbak közé tartoztak. Az olasz hadihajók a világszínvonalat képviselték, s technológiai megoldásaikkal nem egy esetben utat mutattak a többi haditengerészet számára. Az erőltetett tempójú, óriási ráfordításokkal járó flottafejlesztés az olasz haditengerészetet az 1870-es évekre a világ harmadik legnagyobb flottájává tette, Anglia és Franciaország mögött.
     Ezt a tempót azonban az olaszok nem sokáig tudták tartani. Az 1880-as évek gazdasági válsága, majd a kudarccal végződő etiópiai háború a csőd szélére sodorták a költségvetést. A katonai kiadásokat drasztikusan csökkentették, s a flotta, mely amúgy is igen nagy mértékben függött a külföldi beszállításoktól, a gyors felemelkedés után ugyanolyan gyors zuhanásba kezdett, s a század végére a harmadik helyről a hetedik, vagyis tulajdonképpen az utolsó előtti helyre esett vissza. A csatahajó építés itt is háttérbe szorult, s a franciákhoz hasonlóan az olaszok is inkább a viszonylag olcsó cirkálók építésére helyezték a hangsúlyt.

Az olasz Re Umberto páncélos.

    A francia és olasz flottáéhoz hasonló ívet futott be az osztrák (1867-től osztrák-magyar) haditengerészet is. Tipikus szárazföldi nagyhatalomként az osztrák hadvezetés úgyszólván semmilyen jelentőséget nem tulajdonított a haditengerészetnek, mely csak azokban az időszakokban jutott jelentősebb forrásokhoz a költségvetésből, amikor sikerült elnyerniük valamelyik frusztrált főherceg támogatását, aki hatalmi ambícióinak kiélésére jó terepnek találta a mások által elhanyagolt haditengerészetet. A flotta első igazán nagy fellendülését Miksa főhercegnek köszönhette, akit 1851-ben vette át a haditengerészet parancsnokságát. A féltékeny Ferenc József igyekezett távol tartani Bécstől nála sokkal tehetségesebb és népszerűbb öccsét, s hogy az elfoglalhassa magát valamivel, és becsvágyát kiélhesse valahol, odaadta neki a perifériának számító haditengerészetet. Miksa hozta azt a költségvetési támogatást, amit a flotta mindaddig nélkülözött, s parancsnoksága alatt a haditengerészet regionálisan komolyan veendő erővé fejlődött. Azonban Miksa távozásával azonnal elapadtak a pénzforrások is, s bár a flotta Lissánál egy utolsó, látványos sikerrel bizonyította létezésének értelmét, a hajókat a háború után szinte azonnal újra leszerelték. A haditengerészet költségvetése a következő három évtizedben gyakorlatilag semmit nem emelkedett, s ez a pénz csak arra volt elegendő, hogy a vegetálás szintjén tartsa a kizárólag partvédelmi erőnek tekintett flottát.
     A XIX. század utolsó két évtizedében tehát a Földközi-tenger térségében komolyan vehető három európai nagyhatalom haditengerészete egyaránt parkolópályára került, s flottáik határozottan visszafejlődtek a korábbi időszakhoz képest. Valósággal paradicsomi idők voltak ezek a britek számára. A Royal Navy alighanem ekkor ért pályája csúcsára. E rövid időszakban a brit flotta erősebb volt, mint az utána következő három legnagyobb haditengerészet együttvéve.
     A szép napoknak maguk a britek vetettek véget, a Dreadnought megépítésével. Az új, eredetileg csak az angolok és németek között folyó flottaépítési verseny rövidesen magával ragadta a világ minden haditengerészetét, beleértve természetesen a mediterrán országokat is.

A Zrinyi.

    A dominó első kockáját meglepő módon a legjelentéktelenebbnek tartott erő, az osztrák-magyar haditengerészet döntötte le, a Radetzky osztályú csatahajók megépítésével. Ezek ugyan még nem dreadnoughtok voltak, azonban 305 és 240 mm-es tüzérségükkel erősebbek voltak bárminél, amit a franciák és az olaszok addig építettek.
     A Radetzky osztály építésének híre azonnal feloldotta az addigi költségvetési szigort az olaszoknál. Hogy a konkurencia új hajóit valamivel ellenpontozni tudják, 1908-ban végre jóváhagyták a haditengerészet által már évek óta szorgalmazott dreadnought-építési programot. Az olaszok tulajdonképpen már a századforduló óta rendelkeztek ilyen tervekkel, mióta Cuniberti előállt a csupa nagy ágyúval felszerelt „tengeri kolosszus” ötletével. Mivel odahaza Cuniberti sem lehetett próféta, 1903-ban a Jane's Fighting Ship hasábjain tárta a nyilvánosság elé elgondolásait, melyek nagy visszhangot váltottak ki világszerte. Az „all big gun ship” ötletére az angolok csaptak le először, hogy később aztán a tőlük megszokott módon azt állítsák, ők is találták ki az egészet. Az olasz haditengerészet csak a Dreadnought építésének hírére, 1906-ban látott hozzá saját, hasonló kategóriájú egységeinek tervezéséhez. A tervezés fázisán azonban még évekig nem jutottak túl, a szűkös költségvetési keret ugyanis nem tette lehetővé, hogy ténylegesen is elkezdjék a hajó építését. A helyzet csak a Radetzky osztály építésének hírére változott meg. Bár a két ország hivatalosan ekkor már jó ideje baráti, sőt, szövetségesi viszonyban állt egymással, valójában mindketten a másikat tartották az elsődleges ellenfélnek, s egymást állandóan figyelve féltékenyen vigyáztak arra, nehogy egyikük valamilyen előnyhöz jusson a másikkal szemben. Vittorio Emanuele Cuniberti (1854-1913).A Radetzky nem egyszerűen csak a flottaépítési program fontosságáról győzte meg az addig vonakodó parlamenti képviselőket, hanem egyszerre hirtelen arra is jutott pénz, hogy a tervezett dreadnought vízkiszorítását az addigi 16 ezer tonnáról 19 ezer tonnára, fegyverzetét pedig nyolc helyett tizenkét 305 mm-es lövegre növeljék, illetve hogy az addig előirányzott két csatahajó helyett négyet rendeljenek meg. Az 1909 júniusi haditengerészeti törvényben a négy dreadnought mellett megrendeltek még három cirkálót, 12 rombolót, és mintegy ötven torpedónaszádot és tengeralattjárót.
     Az első olasz dreadnought, a Dante Alighieri építését 1909 júniusában kezdték el. Az olasz tengerészeti hagyományoknak megfelelően a csatahajó tervezésénél kiemelt fontosságot tulajdonítottak a nagy sebességnek, melynek érdekében háttérbe szorították a páncélvédelmet. A hajó gyengécske páncélzatát elég sok kritika érte –különösen, hogy a tervezett 23 csomós sebességet még így sem tudták elérni-, ezért a Dante végül testvérhajók nélkül épült meg. A terveket a bírálatok hatására alaposan átdolgozták, és egy évvel később már ennek a továbbfejlesztett változatnak a tervei alapján kezdték meg a másik három hajó építését, melyeket külön osztályként tartottak számon. 1911-ben, úgy érezvén, hogy ez a négy hajó nem fog meggyőző fölényt biztosítani az épülőfélben levő négy osztrák-magyar dreadnought-tal szemben, további két csatahajó építését rendelték meg.
     Az olasz ipar képességeit azonban az ilyen nagyságrendű feladatok jelentősen meghaladták. Ez a tény valahogy meglepetésként érte az olasz vezetést, noha már korábban is elég nyilvánvaló volt, hogy az olasz nehézipar kvalitásai nagyon elmaradnak a világszínvonaltól. Az olasz parlament, még 1906-ban, egy vizsgálóbizottságot is felállított, hogy kiderítsék, minek köszönhetők a hajóépítések állandó késései. A bizottság azonban csak azt tudta megállapítani, amit amúgy is mindenki tudott. Az olasz acélgyárak egyszerűen képtelenek voltak ilyen mennyiségű megrendelést határidőre teljesíteni, ezért sokszor kénytelenek voltak külföldi beszállítókhoz fordulni, akik egyébként rendszerint szintén késve szállítottak. Ugyanez volt a helyzet a fegyverzetet előállító üzemeknél is, melyek igen nagy, gyakran több mint egy éves késéssel voltak csak képesek leszállítani a csatahajókhoz megrendelt nehézágyúkat. Mindezt természetesen megfejelte az olasz haditengerészetnél, illetve hajógyáraknál hagyományosnak tekinthető szervezetlenség, valamint a notórius pénzhiány is. Az olaszok ugyanis tulajdonképpen anélkül kaptak bele a dreadnought építési programba, hogy azt anyagilag megfelelően megalapozták volna. A hajók építéshez menet közben szedték össze a pénzt, innen-onnan mindig összekuporgatva annyit, amennyi az éppen folyó munkálatok befejezéséhez kellett. Mindez természetesen rányomta a bélyegét a hajóhad működésére is, hiszen a hajók fenntartására szükséges pénzek nagy részét szintén átirányították az építésekhez. A flotta ezekben az években teljesen máról holnapra élt, és hónap végén általában még nem tudták, következő hónap elején miből fognak zsoldot fizetni. A hajók megfelelő karbantartására, a legénység kiképzésére, és a hadgyakorlatokra rendszerint szintén nem jutott költségvetési keret. (Pontosabban jutott, csak amit papíron erre szántak, abból rendszerint mindig valahol máshol kellett betömni a haditengerészeti költségvetésen tátongó lyukakat.)
     Mindezeknek köszönhetően az 1909 júniusában, tehát egy évvel a rivális osztrák-magyar dreadnought, a Viribus Unitis előtt megkezdett olasz csatahajó, a Dante építését csak 1913 januárjában fejezték be, két hónappal a Viribus Unitis szolgálatba állítása után.
     Az olasz haditengerészet gondjait súlyosbította az 1911 szeptemberében kitört líbiai háború is. Az olasz kormány ebben az évben határozta el magát arra, hogy végre érvényesíti a líbiai területi követeléseit az országot addig birtokló török birodalommal szemben. A szinte nem is létező török flotta semmilyen fenyegetést nem jelentett, ám hatalmas kihívást jelentett a harcoló olasz alakulatok líbiai hadszíntérre való átdobása, illetve a török partok blokádja.
     Az olasz haditengerészet önmagához képest nagyon jól teljesített. Sikeresen és minden nagyobb probléma nélkül megoldották százezer olasz katona Líbiába és görög szigetekre való átszállítását és ellátását, s hatékonyan tartották fenn a blokádot a török partok előtt.
     A franciák véleménye szerint talán túlságosan is hatékonyan. Az olaszok ugyanis több francia hajót is feltartóztattak, és gyanús rakománya miatt lefoglaltak. Ehhez ugyan joguk volt, a franciák azonban mégis ellenük irányuló provokációnak tekintették ezeket az eseteket, melyeket a francia sajtó alaposan felfújva tálalt a nagyközönségnek, meglehetősen erős olaszellenes hangulatot gerjesztve.
     Az angolok szintén kritikusan szemlélték az olasz ambíciókat, hiszen a háborúval azok jelentős területi nyereségre tettek szert a Földközi-tengeren. A britek nem annyira a líbiai, hanem sokkal inkább az Égei-tengeri olasz előretörést rosszallták. Úgy vélték, Rhodosz és a Dodekanisszosz-szigetek megszállásával az olaszok közvetlenül veszélyeztetik az ő ciprusi támaszpontjaikat, s végső soron magát a Szuezi-csatornát, és az egyiptomi brit érdekeltségeket. Olaszország, mely a XIX. században hosszú ideig a britek fő szövetségesének számított a Földközi-tengeren –főleg a franciák ellen-, most felkerült a lehetséges ellenséges listájára.
    

Az olasz Benedetto Brin csatahajó.
A török háború következtében tehát az olaszok kapcsolatai határozottan megromlottak Franciaországgal és Angliával. Ennek ellenére az ország, és különösen a haditengerészet, győzelmi mámorban úszott. Olaszország végre egy győztes háborút tudott felmutatni, ami ráadásul igen komoly terület nyereségekkel is járt. A flotta különösen jól szerepelt, és végre bizonyította létezésének fontosságát, hiszen a legkritikusabbak is el kellett, hogy ismerjék, a haditengerészet nélkül Olaszország nemcsak megnyerni, de egyáltalán még megvívni sem tudta volna ezt a háborút.
     Ugyanakkor a háború költségei igen nyomasztóan nehezedtek a haditengerészetre. A háború idejére a kiképzéseket, a gyakorlatokat, és a tisztképzést leállították, a fejlesztéseket megnyirbálták. A háborút követően az elhasználódott hajógépek karbantartása, a legénységi állomány szabadságolása okozott problémákat. Az olaszok szerencséjére azonban az 1910-ben kinevezett új tengerészeti miniszter, Leonardi Cattolica altengernagy, képes volt kézben tartani a dolgokat, és nemcsak kezelni tudta a haditengerészet gondjait, hanem működési ideje alatt sikerült neki átfogó, és a későbbiekben nagyon hasznosnak bizonyuló reformokat bevezetnie az olasz haditengerészetnél. Cattolica rendbe tette a flotta költségvetését, átszervezte az állomány beosztását, javított a legénység javadalmazásán, és szakított azzal a gyakorlattal, hogy a hajókat a téli időszakban tartalékállományba helyezték. Tevékenységének nagy szerepe volt abban, hogy az elkövetkező háborúban az olasz flotta helyt tudott állni.
     Cattolica nem egy afféle kardcsörtető „Harci Marci” volt, hanem inkább szorgos és tehetséges hivatalnok, aki inkább az íróasztal mellett volt elemében, semmint a csatahajók fedélzetén. (Hasonlóan osztrák kollégáihoz, Montecuccoli-hoz és Haus-hoz.) Az adott időben pont ilyen emberre volt szükségük az olaszoknak, akik azonban jobban szerették a zord tengeri hősöket, mint a Cattolicához hasonló joviális öregurakat. A tengernagy igazából sosem tudott tekintélyt szerezni magának, és mivel intézkedéseivel, főleg a kötelező nyugdíjazás bevezetésével, számos ellenséget is szerzett, egyre jobban elszigetelődött, mígnem 1913 júliusában lemondásra kényszerült. Helyére a török háború hőse, Enrico Millo ellentengernagy került, aki a közvélemény szemében nagyon népszerű volt ugyan, de tisztségében tapasztalatlan, ráadásul a politikai és katonai felső vezetés köreiben nem volt semmilyen befolyása. Amennyire tőle tellett, folytatta a Cattolica által elkezdett reformokat, de pozíciója mindvégig ingatag maradt, és alig egy év után kénytelen volt átadni posztját Leone Viale altengernagynak.
     A török háború sok szempontból fordulatot jelentett az olasz haditengerészet által addig követett stratégia terén is. A háború következtében tovább romlott az amúgy sem túl baráti viszony a franciákkal, és Olaszország most először határozottan szembekerült az angolokkal is. A britek egyrészt úgy gondolták, az olaszok terjeszkedése már kezdi veszélyeztetni az ő érdekeltségeiket is, másrészt pedig megváltoztak a korábbi prioritások is. Az angolok addig széleskörű támogatásban részesítették az olasz haditengerészetet, hogy ezzel is ellensúlyozzák a Földközi-tengeren a francia flotta erejét. A századfordulót követően azonban a francia flotta az angolok számára nemcsak hogy megszűnt potenciális ellenség lenni, hanem egyenesen a legszorosabb szövetségessé vált. A velük való szövetség tette lehetővé, hogy az angolok szükség esetén teljes erejüket az Északi-tengerre tudják koncentrálni, a német haditengerészet ellen, mely közben veszélyesebb ellenséggé vált, mint amilyenek a franciák bármikor is voltak. Az egyezség értelmében a franciák ugyanekkor teljes erejüket a Földközi-tengerre összpontosították, ahol átvették volna a brit érdekeltségek védelmét is.
     Mindez nagyon érzékenyen érintette az olaszokat, akiknél a franciákkal és az angolokkal való viszony megromlása után felerősödött a német orientáció gondolata. Németországhoz viszont az út minden szempontból csak a Monarchián keresztül vezethetett, 1912 után tehát a két régi ellenség lassan és bizalmatlanul, de közeledni kezdett egymáshoz.

Az összetéveszthetetlen külsejű olasz Dante Alighieri csatahajó.

    A francia haditengerészet a pangásból való kilábalás első jeleit talán Gaston Thomson minisztersége alatt mutatta. Az ő hivatali ideje alatt, 1907-ben kezdődött meg a Danton osztály hat csatahajójának építése, melyek ugyan még mindig nem dreadnoughtok voltak, ám tűzerőben felülmúlták bármelyik olasz, vagy osztrák-magyar csatahajót, beleértve az ekkor épülő Radetzky osztályú hajókat is. A korábbi francia csatahajókhoz képest ezek a hajók már letisztult konstrukciók voltak, mentesek a korábbi hajókra jellemző improvizációktól.
     Amikor azonban már kezdett úgy tűnni, a haditengerészet végre sínre kerül, beütött a korábban már említett balesetsorozat, mely súlyosan kikezdte a haditengerészet presztízsét. Az egymást követő hajótörések, lőszerrobbanások okozta válság a Iena sorhajó felrobbanásakor tetőzött. A viszonylag korszerűnek számító, 1902-ben szolgálatba állított hajó 1907 márciusában robbant fel a touloni kikötőben. A katasztrófa 117 tengerész életét követelte, s a csatahajó teljesen megsemmisült. Nem sokkal később a touloni hajógyárat pusztította el egy tűzvész. A katasztrófasorozat Thomson állásába került, aki az őt ért kemény bírálatok hatására kénytelen volt lemondani. Utódja, Alfred Picard, folytatni igyekezett a flottaépítési programot, ám energiája nagy részét felemésztették a költségvetési viták, illetve a balesetek által feltárt hiányosságok helyrehozatala.
     A haditengerészetet továbbra is súlyos kritikák érték, nemcsak a politikusok, hanem a sajtó részéről is. Felhánytorgatták a lőszer rossz minőségét, a hajógyárak lassú munkáját, a vezetés színvonalának elégtelenségét. Mindezek alaposan megtépázták a flotta tekintélyét, ami pedig Franciaországban amúgy sem volt valami nagy. A franciák tengerészeti ügyekhez való hozzáállását jól jellemzi, hogy a francia Haditengerészeti Szövetség (Ligue Maritime et Coloniale) mindösszesen 28 ezer tagot volt képes toborozni magának, míg az alapvetően szintén szárazföldi beállítottságú Osztrák-Magyar Monarchia hasonló jellegű szervezete, a Flottenverein, 1914-re már majdnem elérte az 50 ezres taglétszámot.
     Az 1910-ben hivatalba lépett Lapeyrere altengernagynak sikerült kicsikarni a parlamenti támogatást két dreadnought megépítéséhez, azonban elődeihez hasonlóan neki sem sikerült a Parlamenttel elfogadtatnia a flottaépítési programot, noha annak célkitűzéseit a korábbi tervezetekhez képest erősen lecsökkentette. A Parlament megpuhítása utódjára, Theophile Delcasse-ra maradt, akinek a szocialista képviselők heves ellenállását leküzdve 1912 februárjában végre sikerült elfogadtatnia a programot a Szenátussal. Miután cirkálókkal már amúgy is el voltak látva, a program elsősorban a csatahajók építésére koncentrált. A már megrendelt két dreadnought mellé további kettőt rendeltek, és a későbbiekben évente két új csatahajó építését kellett megkezdeni. A tervek szerint a flotta 1920-ra -beleszámítva a régebbi építésű egységeket is- 28 csatahajóval rendelkezett volna. A hajók építése mellett bővítették a támaszpontokat, és korszerűsítették a hajógyárakat is.
     A biztatóan alakuló helyzetet azonban egy újabb katasztrófa majdnem ismét tönkretette. 1911 szeptember 25-én, néhány nappal a miniszterelnök és a kormány tagjainak részvételével megtartott nagy flottaszemle után, a touloni kikötőben felrobbant a Liberté sorhajó. A baleset ezúttal 210 halálos áldozatot követelt. Az újabb tragédiát követően ismét feléledtek a flottát kritizáló hangok, s a politikusok és az újságírók egymással versengve támadták a flotta vezetését.
     Hogy végre véget vessenek az évek óta húzódó lőporválságnak, Delcasse elrendelte a hajók lőszerkészletének teljes felülvizsgálatát, és a nem megbízható lőszer cseréjét. Ezt 1913-ra sikerült is végrehajtaniuk. A lőszerkészletek erőltetett gyorsasággal végrehajtott cseréje egyebek közt azzal a következménnyel járt, hogy a flotta, bár ezt igyekeztek eltitkolni, 1912 során gyakorlatilag végig harcképtelen állapotban volt, mivel a lőszergyártó üzemek nem tudták olyan tempóban szállítani az új lőszert, mint ahogy régi lőszerkészleteket kiselejtezték, és megsemmisítették.
    

Francia nehézgránátok töltése.
1913-ra nagyjából rendeződött a helyzet. A francia haditengerészet túljutott a pangás évtizedein, és kilábalt a morális és anyagi válságokból is. Ezzel párhuzamosan, ahogy a haditengerészet lassan ismét erőre kapott, újból fellángoltak a viták a flotta alkalmazásának stratégiai lehetőségei körül.
     Földrajzi helyzete folytán Franciaország egyszerre rendelkezett hosszú tengerparttal az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren. Teljesen védelem nélkül egyiket sem hagyhatta, ami értelemszerűen azzal járt, hogy a flottát meg kellett osztania. Ez a megosztás roppant előnytelen volt, hiszen a két francia flotta csak a spanyol félsziget megkerülésével, a szűk, és angol ellenőrzés alatt álló Gibraltári-szoroson áthaladva egyesülhetett egymással. A két legnagyobb francia haditengerészeti támaszpont, Brest és Toulon, a szárazföldön alig több mint 500 mérföldre feküdt egymástól, ám a tengereken csak óriási kerülővel, több mint 1600 mérföldes út megtételével lehetett eljutni egyiktől a másikig. Ráadásul háború esetén az út egy nagy részét ellenséges vizeken kellett megtenni.
     Természetes volt az a francia törekvés, hogy haditengerészeti erőik javát egyetlen flottába vonják össze, azonban hosszú ideig nem tudták eldönteni, az atlanti, vagy a mediterrán vizek kapjanak elsőbbséget. A Nagy-Britanniával való kapcsolatok tartós javulásával az elsődleges ellenséggé Olaszország látszott válni, s ennek megfelelően a Földközi-tengeri erőösszevonás támogatói kerültek többségbe. A XIX. század végén azonban északon új ellenségként jelent meg a tengereken Németország is, melynek flottája az új uralkodó, II. Vilmos trónra lépését követően rohamos fejlődésnek indult. A számottevő erővé előlépő német flottával szemben a franciák kénytelenek voltak továbbra is egy erős hajórajt Brestben állomásoztatni. A század végén kiadott háborús direktíváknak megfelelően a flotta háború esetén -Németország és Olaszország elleni, egyidejű háborúra számítva- északon védekező állást venne fel, és igyekezne megakadályozni a német hajók áttörését a La Manche-csatornán. A legerősebb francia kötelék, a Földközi-tengeri Flotta, a háború kitörését követően azonnal támadásba ment volna át, s az olasz partok és kikötők elleni rajtaütésekkel igyekezett volna ütközetre kényszeríteni az olasz flottát, majd annak veresége után az Atlanti-óceánra áthajózva egyesülnie kellett a bresti flottával. Az így létrejött számbeli fölényt kihasználva aztán a franciák támadólag léptek volna fel a németek ellen is, keresve az ütközet az ellenséges flottával, és blokád alá véve a német kikötőket. A terv megvalósulására jó esély volt, hiszen a touloni flotta túlerőben volt az olaszokkal szemben, az egyesített francia flottakötelékek pedig ekkor még a német haditengerészettel szemben is túlsúlyban voltak. Az osztrák-magyar haditengerészetet a franciák egyszerűen figyelembe se vették.
     Alig néhány évvel később aztán változott a koncepció. A német haditengerészet gyors fejlődésétől tartva az új francia haditerv ezúttal az atlanti vizeken való erőkoncentrációt írta elő, míg a Földközi-tengeren csak egy kisebb hajóraj maradt volna. Az új direktívák értelmében a flottának ezúttal északon kellett volna támadást indítania, délen pedig passzívan védekeznie.
     A következő évtizedben a franciák Bálám szamaraként képtelenek voltak a két lehetőség közül választani. Gyakorlatilag minden évben új döntéseket hozva felváltva hol az északi, hol a déli összpontosítást rendelték el, hol ide, hol oda rángatva a flotta hajóit.
    
A francia Danton csatahajó.
1911-ben, az új vezérkari főnök, Marie Aubert altengernagy hivatalba lépésekor, a flotta legerősebb egységei a touloni támaszponton állomásoztak. Az újonnan szolgálatba állított Danton osztályú csatahajókból álló Első Hajóraj, valamint a régebbi, Patrie osztályú hajókból álló Második Hajóraj alkotta a De Lapeyrere altengernagy parancsnoksága alatt álló 1st Armée Navale-t. Brestben a hat régebbi építésű sorhajóból álló Harmadik Hajóraj állomásozott. Az erőviszonyok ilyetén megoszlása ellenére érvényben maradtak az előző évben kiadott harcászati utasítások, melyek szerint egy Hármas Szövetséggel vívott háború esetén Németországot kell elsődleges ellenségnek tekinteni, és a haditengerészeti erőket a háború kitörése után Brest és Cherbourg térségében kellett volna összevonni.
     Aubert kimondottan rossznak találta ezt az elképzelést. Szerinte vétkes könnyelműség lett volna harc nélkül az olaszoknak odaajándékozni a Földközi-tenger feletti ellenőrzést, és lemondani az észak-afrikai gyarmatokkal való összeköttetésről. A tengernagy úgy vélte, Franciaország elsődleges érdekei a Földközi-tengeren vannak, s elsősorban ezeket a vizeket kell megtartaniuk. Ráadásul csak szívességet tennének a németeknek azzal, hogy a háború kitörését követően azonnal harcba bocsátkoznak velük. A német haditengerészet ugyanis nem rendelkezett támaszpontokkal a közelben, tehát ha blokád alá akarták venni a francia kikötőket, ezt csak saját, távoli támaszpontjaikra támaszkodva tehették volna meg. Célszerűbbnek tűnt tehát várni, amíg az ellátási nehézségek kikezdik a németek harckészségét.
     Bár Aubert ugyan nem mondta ki, de minden érintett nagyon jól tudta, hogy a német flotta időközben akkora fölényre tett szert a franciákkal szemben, hogy egy nyílt ütközet vállalása az öngyilkossággal ért volna fel a franciák számára. A németek ellátási problémáira való hivatkozással Aubert valószínűleg a fenti tény hivatalos elismerését igyekezett elkerülni, és a logikusnak tűnő indoklással reálisabb célkitűzéseket igyekezett megszabni a flotta számára. Az olasz haditengerészettel szemben az egyesített francia flotta fölényben volt, és még az osztrák-magyar flotta csatlakozása esetén is jó eséllyel vehette volna fel velük a harcot. A franciák nyilván figyelembe vették azt is, a németek közben élesen szembekerültek az angolokkal is, akiket legalább annyira aggasztott a német flottaépítés, mint a franciákat. Okkal lehetett számítani arra, hogy háború esetén Franciaország az angolokkal szövetségben fog szembekerülni Németországgal, márpedig ebben az esetben a német haditengerészet leküzdése az erre alkalmasabb Royal Navy feladata lesz.
     Aubert tehát amellett érvelt, az összes francia csatahajót a Földközi-tengeren kell összevonni, az atlanti kikötőkben csak cirkálókból és rombolókból álló kisebb flottillákat kell hagyni. Érvelésének egyik, különösnek ható eleme volt, hogy a régebbi, gyengébb harcértékű hajókból álló bresti flottát a közvélemény nyomására alighanem még a Földközi-tengeri Flotta megérkezése előtt kénytelenek lennének harcba küldeni a németek ellen, és egy ilyen összecsapás csak biztos vereséggel végződhet. Hogy a közvéleménynek ilyen befolyása legyen a hadászati döntések meghozatalára, az szegényesebb demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban gondolom napjainkban is nehezen hihető.
     A Haditengerészeti Miniszter és a flották parancsnokai egyaránt helyeselték Aubert elképzeléseit. A gond már csak az volt, hogy Bresthez hasonlóan Toulon sem rendelkezett elég nagy kapacitással az egész flotta befogadásához. (Korábban ez volt az egyik indoka annak, hogy a három csatahajóraj egyike mindig a másik kettőtől külön, Brestben vagy Toulonban állomásozott.) A Földközi-tengeri Flotta parancsnoka, De Lapeyrere altengernagy, végül azzal a javaslattal állt elő, a Harmadik Hajórajt ne Toulonban, hanem a tunéziai Bizertában állomásoztassák. Miután ezt a problémát is megoldották, a Harmadik Hajóraj 1912 októberében áthajózott a Földközi-tengerre, és csatlakozott De Lapeyrere flottájához. A csatahajókkal együtt érkezett hat páncéloscirkáló és 38 romboló, az atlanti kikötőkben így csak egy cirkálókból és kisebb hadihajókból álló kötelék maradt, Favereau ellentengernagy parancsnoksága alatt.
     A Földközi-tengeri összevonást sokan hevesen kritizálták, mivel úgy gondolták, a flotta ezzel védelem nélkül hagyta az atlanti partokat. Az érintett kikötővárosok is hangosan tiltakoztak, hiszen a hajók elvezénylésével jelentőségük, és persze nyereségük, jócskán lecsökkent. A Tengerészeti Miniszter, Theophile Delcasse, és a miniszterelnök, Paul Painlevé, azonban egyaránt kiállt az intézkedés mellett, és azt később sem vonták vissza. Ők ketten ugyanis tudták azt, amit a képviselők, politikusok, újságírók, és tengerésztisztek még nem, nevezetesen hogy Franciaország közben egy titkos haditengerészeti egyezményt kötött Nagy-Britanniával, melynek értelmében az angolok egy Hármas Szövetség elleni háború esetére vállalták az atlanti francia partok védelmét.

A francia Gaulois csatahajó.

    A török birodalom haditengerészete nagy múltra tekinthetett vissza, mely nem nélkülözte a dicsőséges győzelmeket sem. A XVI. század óta azonban a flotta a birodalommal együtt hanyatlott, és az ezt követő évszázadokban leginkább csak az általa elszenvedett látványos és véres vereségekkel hívta fel magára a figyelmet. Az 1876-os orosz háborúban a flotta ismét súlyos veszteségeket szenvedett, a megmaradt hajók pedig a pénzhiány áldozatai lettek. A századforduló környékén a török flotta úgyszólván már nem is létezett.
     A helyzet csak a századforduló után, az ifjútörök mozgalom reformjai következtében változott meg. 1908 körül átfogó reformok kezdődtek az országban, melyek keretein belül hozzáláttak a hadsereg és a flotta modernizálásához és megerősítéséhez. A nagyhatalmi munkamegosztás szép példájaként a hadsereg korszerűsítését német katonai tanácsadók vezényelték le, míg a török haditengerészet újjáépítésével angol tengerésztiszteket bíztak meg.
     A misszióval megbízott brit tengernagyok igencsak hálátlan feladatnak tartották új munkájukat, és általában igyekeztek a lehető leghamarabb megszabadulni megtisztelőnek szánt feladatuktól. A brit haditengerészeti misszió első vezetője, Sir Douglas Gamble ellentengernagy, így vélekedett új beosztásáról: „Borzasztó és hálátlan feladat. Az ember soha nem tapasztal semmilyen változást vagy javulást, s igazán nagy tűrőképességre és jó egészségre van szükség ahhoz, hogy az ember elviselje a folyamatos viszálykodásokat és a kiábrándulásokat. … A törökök állandóan fellengzős szónoklatokat tartanak a hajóépítési programról és az általam javasolt változtatások alkalmazásáról, de a gyakorlatban soha semmit nem csinálnak.” Az angol tanácsadó csoport következő vezetőjének, Williams ellentengernagynak sem volt semmivel sem jobb a véleménye a török viszonyokról: „Nem hiszem, hogy bárki, akinek nincsenek tapasztalatai a török Admiralitásnál teljesített szolgálatról, el tudná képzelni azokat a nehézségeket, amelyekkel meg kellett küzdenem a német intrikákkal szemben, és a török Admiralitás szinte valamennyi, minden reformot elutasító tisztjével szemben.
     A brit tanácsadók nem sokra jutottak a török haditengerészetnél uralkodó vircsaft megrendszabályozásával, és a reformok csak csigalassú tempóban, vagy még annál is lassabban haladtak csak előre. Az úgynevezett megújulás csak akkor kapott lendületet, amikor a görögök bejelentették, vesznek egy páncéloscirkálót az olasz haditengerészettől, és tárgyalásokat kezdenek Németországgal két régebbi építésű sorhajó megvásárlásáról. A hagyományosan jó görög-török viszony ismeretében érthető módon a törökök azonnal rá akartak licitálni ősi ellenségükre, s hirtelen nagyon fontos és sürgős lett nekik a haditengerészet minél gyorsabb felfejlesztése. Azonnal tárgyalásokat kezdtek az angoloknál két régi sorhajó megvásárlásáról, ám a britek által megvételre felkínált régi vasakat még ők sem tartották megfelelőnek. Miután az angolokat újabb hajóikból nem óhajtottak egyet sem eladni, a törökök végül a német haditengerészethez fordultak segítségért. 1910 augusztusában meg is vették az ekkor már szintén elég antik darabnak számító, és igazából csak partvédelemre alkalmas Kurfürst Wilhelm és Weissenburg sorhajókat, és vettek hozzájuk négy rombolót is. A törökök már ezeket a hajókat is alig tudták legénységgel ellátni, megvásárlásukat mégis csak az első lépésnek tekintették. Bár az angol tanácsadók határozottan csak torpedónaszád és romboló flottillák felállítását javasolták nekik, a török Admiralitás, a nemzetközi trendnek megfelelően, dreadnoughtokat akart. Miután ezt az ötletet sehogyan sem lehetett kiverni a törökök fejéből, az angolok azt javasolták, az épülőben levő spanyol csatahajókhoz hasonló kisebb, 16 ezer tonnás egységeket válasszanak. A török tengernagyok azonban a legnagyobbat akarták. Miután saját iparuk természetesen teljesen alkalmatlan volt ekkora hajók megépítésére, 1911 nyarán angol hajógyárakat bíztak még két 23 ezer tonnás, 340 mm-es lövegekkel felszerelt csatahajó megépítésével. Bár ez remek biznisz volt az angol iparnak, Williams ellentengernagy mégis éles szavakkal kritizálta a török Admiralitást, amiért minden erőforrásukat dreadnought építésre fordítják, miközben teljesen elhanyagolják a személyi állomány képzését.
     A törökök csatahajóépítés iránti elkötelezettségét azonban az olasz-török háború a következő évben csak még jobban megerősítette. Az olasz flottával szemben a törökök megalázó helyzetbe kerültek. Gyakorlatilag semmit nem tudtak szembeállítani az ellenség tengeri erejével szemben, mely tetszése szerint szállította csapatait a török fennhatóság alatt levő területekre, és vette blokád alá a török kikötőket. A török kormány el volt szánva rá, hogy ez még egyszer nem ismétlődhet meg, és már a háború alatt közölte Williams-el, hogy legalább hat dreadnoughtot szándékoznak megépíttetni a brit gyárakban.
    Az érintett hajógyárak ezt természetesen ragyogó ötletnek tartották, Williams azonban igyekezett felhívni felettesei figyelmét arra, hogy egy ekkora török flotta, még ha a törökök minden bizonnyal nem is tudják majd megfelelően üzemeltetni csatahajóikat, felborítaná a térség erőviszonyait, regionális fegyverkezési versenyt indítana el, és veszélyeztetné a brit érdekeket is. A törököket is erőteljesen igyekezett lebeszélni erről a tervről, amit merő pénzpocsékolásnak tartott. Williams és a török vezetés viszonya ezt követően nagyon megromlott, s az angol tiszt szerződését következő évben már nem is újították meg. (Feltehetően Williams nagy megkönnyebbülésére.) Helyére 1912 nyarán Arthur Limpus ellentengernagy került.
     A britek maguk is tisztában voltak vele, hogy a nagyszabású török tervek veszélyeztetik a térség stabilitását, azonban nem mertek nemet mondani a törököknek, mivel attól tartottak, ezzel csak a már amúgy is aggasztóan erős német befolyást növelnék tovább az országban, hiszen elutasításuk után a török haditengerészet minden bizonnyal a német hajógyárakat bízta volna meg az olyannyira áhított dreadnoughtok megépítésével. Egyébként is biztosak voltak benne, hogy Törökország képtelen lesz finanszírozni egy ekkora flotta felállítását, és ha sikerül is néhány dreadnoughtot megépíttetniük, azokat még megfelelően képzett legénységgel sem tudják majd ellátni. Nyilván ezt a véleményt táplálta az a tény is, hogy az eredetileg megrendelt két dreadnought közül végül csak egynek az építése indult meg, és a britek még abban sem voltak biztosak, hogy az olasz háború után megrendült török költségvetés képes lesz ennek az egy hajónak az építését is finanszírozni. Nem kis meglepetést keltett tehát a londoni Admiralitáson, amikor arról értesültek, a törökök ajánlatot tettek az argentin kormánynak az épülőfélben levő két dreadnoughtjuk megvásárlására.

Kapós áru. Az argentín Rivadavia dreadnought.

    Az igencsak ambiciózus török tervek komoly félelmet váltottak ki a görög oldalon is. A görög haditengerészet legnagyobb egysége, az 1911-ben szolgálatba állított Georgios Averoff páncéloscirkáló kiváló hajó volt ugyan, de tűzerőben nem vehette fel a versenyt még a németektől vásárolt régi török sorhajókkal sem. A hasonló egységek megvásárlására tett görög kísérletek sem a német, sem a francia haditengerészetnél nem vezettek eredményre. Mikor azonban 1911-ben híre jött, hogy Törökország dreadnoughtokat építtet, a görög haditengerészet is kiírt egy nemzetközi pályázatot csatacirkálók megépítésére. A pályázatot az angolok és a franciák nagy csalódására a stettini német Vulkan hajógyár nyerte meg, melytől a görögök korábban két rombolót és hat torpedónaszádot is vásároltak. A britek erősen tartottak tőle, hogy mindez a német befolyás erősödését fogja eredményezni Görögországban is.
     Az 1912 őszén kitört balkáni háború mind a görög, mind a török haditengerészetet készületlenül érte, hiszen egyikük sem rendelkezett igazán ütőképes nagy hadihajókkal. Két régi sorhajójukkal elvileg a törökök voltak erőfölényben, ennek ellenére mégis a görög tengerészet bizonyult aktívabbnak, mely sikeresen vette blokád alá a Dardanellákat, és akadályozta meg a török kitörési kísérleteket.
     A háború mindkét felet az addigi haditengerészeti politikájuk helyességéről győzte meg. Az angolok továbbra is hiába próbálták őket lebeszélni a dreadnought építésről, a két ország minden katonai és közgazdasági megfontolást mellőzve görcsös erőfeszítéseket tett az annyira áhított hajók megszerzésért. A törökök a Vickers hajógyárában tovább építtették a közben Mohamed Reshad V. névre keresztelt csatahajójukat, és ugyanakkor a dél-amerikai piacon is puhatolóztak az ottani országok számára épülő dreadnoughtok megvásárlásának lehetőségeiről. Az argentinok nem álltak kötélnek, ám a nehéz anyagi helyzetbe került Brazília nem sokkal később kénytelen volt lemondani egyik épülő hajójáról. A Rio de Janeiro néven megkezdett csatahajó –a későbbi Agincourt- körül nagy volt a tülekedés. Lehetséges vevőként felmerült többek között Görögország, Oroszország és Olaszország is, sőt, sokan azt javasolták, maguk az angolok vegyék meg a saját gyáraikban épülő hajót. A vásárláshoz szükséges tőkét végül a törökök szerezték meg előbb, nagy összegű kölcsönt felvéve egy francia banktól. A csatahajó építését ezután Sultan Osman I. néven folytatták tovább. A törökök ugyanezzel a lendülettel megrendeltek egy harmadik dreadnoughtot is a Vickerstől, melynek építését 1914 nyarán kellett volna elkezdeni.
     A lendületes, és eredményesnek látszó török flottafejlesztés nyomasztó hatással volt a görögökre, akiknek továbbra is csak egy 20 ezer tonnás csatacirkálójuk állt építés alatt, míg a törökök immár három csatahajó építését kezdték el, és ezek közül az első 1914 szeptemberében várhatóan el is készülhetett. A görög kormány először szintén a dél-amerikai dreadnoughtok körül tájékozódott, abban bízva, hátha sikerül nekik is megvásárolniuk egyet. A vásárlást a franciák, akik szintén tartottak attól, hogy a törökök újabb dél-amerikai csatahajókat vesznek, kedvező kölcsönökkel támogatták volna. Miután a dél-amerikai üzlet nem jött össze, a görög kormány 1914 áprilisában francia hajógyáraktól rendelt meg egy, a Bretagne osztály tervei alapján készülő csatahajót, melynek építését júniusban el is kezdték.
     A csatahajó azonban két és fél múlva készülhetett csak el, a görögöknek pedig sürgősen szükségük volt néhány nagy hajóra, hogy valamivel ellensúlyozni tudják a várhatóan egy éven belül elkészülő első két török csatahajót. A görögök gyakorlatilag minden nagyobb haditengerészethez bekopogtattak ebben az ügyben, még a japánoknak is ajánlatot tettek az angol hajógyárban ekkor elkészült Kongo csatacirkáló megvásárlására. Végül május végén sikerült végre valami eredményt elérniük, amikor az amerikai Kongresszus hozzájárult a nem túl jól sikerült Mississippi és Idaho csatahajók eladásához. Ezek ugyan nem dreadnoughtok voltak, de 305 mm-es lövegeik azért komoly tűzerőt jelentettek, és szorult helyzetükben a görögök két kézzel kaptak rajtuk. A messze valós értékükön felüli áron megvásárolt hajók még az év vége előtt megérkeztek a görög haditengerészethez.
     A nagyhatalmi flottaépítő verseny paródiájának tartott görög-török vetélkedés még itt sem ért véget, s a két ország ügynökei világszerte tovább hajszolták az eladó csatahajókat, csatacirkálókat, és páncéloscirkálókat. Akárcsak a nagy angol-német versengésnek, ennek a bohózatnak sem a józan ész felülkerekedése, hanem a háború kitörése vetett csak véget.

A görög flotta büszkesége, az olasz építésű Georgios Averof páncéloscirkáló.

    Bár 300 évvel korábban még olyan világhatalom volt, mint ekkor, a XX. század elején Nagy-Britannia, Spanyolország a századforduló körül alig volt jobb kondícióban, mint Törökország. A hajdani birodalom utolsó maradványai néhány évvel korábban, az 1898-as spanyol-amerikai háborúban vesztek oda, a flotta zömével együtt. 1908-ban a spanyol haditengerészet mindösszesen egy sorhajóval és hét cirkálóval rendelkezett, ezek is valamennyien régi, elavult egységek voltak. A flotta olyan siralmas állapotban volt, hogy az már az angolokat és franciákat is aggodalommal töltötte el, akik attól tartottak, a spanyol tengeri erők gyengeségét kihasználva a németek valami mondvacsinált ürüggyel ráteszik majd a kezüket az Azori- vagy a Kanári-szigetekre, esetleg a Földközi-tengeren a Baleárokra, hogy így szerezzenek maguknak értékes új támaszpontokat. Hogy ezt a fenyegetőnek gondolt lehetőséget elhárítsák, 1907-ben egy közös jegyzékben deklarálták, hogy valamennyien a status quo megtartásában érdekeltek, és azt közös erővel is megvédik.
     Spanyolország területi integritásának megvédésére azonban a jegyzékeknél alkalmasabb eszköz lett volna egy erős spanyol flotta, melynek létrehozását az angolok is szorgalmazták. Az ország fiatal és ambiciózus új uralkodója, XIII. Alfonso, maga is egyetértett ezekkel a nézetekkel, és trónra lépve egyik első dolga a haditengerészet újjáépítésének elősegítése volt. Támogatásával 1908-ban sikerült a parlamenttel –a Cortes- elfogadtatni az új haditengerészeti törvényt, mely három csatahajó, három romboló, valamint 28 ágyú- és torpedónaszád megépítését tűzte ki célul, hogy ezzel megteremtsék az új spanyol haditengerészet magvát.
     A spanyol hajógyárak egymagukban nem boldogultak volna egy ilyen nagyszabású hajóépítési programmal, melynek kivitelezése az angol cégek igen széles körű támogatásával valósulhatott csak meg. A csatahajókat, az Espana osztály három egységét, spanyol hajógyárakban, de angol tervek alapján építették, gépi berendezéseiket és fegyverzetüket pedig szintén angol üzemekben készítették. A 15.700 tonnás, nyolc darab 305 mm-es ágyúval felszerelt hajók a valaha megépült legkisebb dreadnoughtok voltak. Feladatuk, mivel Spanyolország tengerentúli gyarmatait addigra már szinte mind elvesztette, elsősorban a hazai vizek védelme volt. Elkészültük után Alfonso három 20 ezer tonnás, 34 cm-es ágyúkkal felszerelt csatahajóval szerette volna folytatni a flottaépítést.
     A britek igen komoly támogatásban részesítették a spanyolokat, ám erős kétségeik voltak afelől, azok képesek lesznek e egyáltalán képzett személyzettel ellátni, és megfelelően üzemeltetni új csatahajóikat. A megfigyelőként a spanyol haditengerészetnél szolgáló angol tisztek úgy találták, a spanyol tisztikar teljes mértékben nélkülözi nemcsak a lelkesedést, de egyáltalán még az érdeklődést is az új hajók iránt. A spanyol tisztekből hiányzott minden szakmai érdeklődés, számukra a haditengerészet egyszerűen csak megélhetési lehetőséget, valamint címek és rangok forrását jelentette. A tisztek nem képességeiknek, hanem származásuknak köszönhették rangjukat, s egy előkelő ősöket felmutatni tudó tiszt bizton számíthatott rá, a megfelelő időben esedékes előléptetéseket pusztán származásának köszönhetően biztosan meg fogja kapni, anélkül, hogy bármit is tenne érte. A kisded spanyol flottában 1908-ban 21 tengernagy jutott a nyolc, nyílt tengeri szolgálatra alkalmas hadihajóra. Nem lehet csodálkozni rajta, hogy a haditengerészet tisztjei nem látták szükségét a változtatásoknak, hiszen az csak megzavarta addigi kényelmes, felelősségtől és munkától mentes életüket.
     Tovább rontotta a helyzetet, hogy Spanyolországban a haditengerészet nem érdekelte sem az arisztokráciát, sem a politikusokat, sem a közvéleményt. Az új flottaépítési program országszerte igen népszerűtlen volt, mivel az emberek felesleges pénzpocsékolásnak tartották azt. Az angol megfigyelők külön ki is emelték, hogy a flotta fejlesztése mögött gyakorlatilag egyetlen ember áll csupán, az uralkodó, XIII. Alfonso. Lényegében az egész program az ő magánügye volt, de a bürokratikus államigazgatás ellenében még ő sem volt képes annak határozott végrehajtására. 1914-ben kénytelenek is voltak lejjebb szállítani az eredeti célkitűzéseket, s a második három dreadnought építését törölve helyettük inkább egy cirkáló és romboló építési programot indítottak be.
     Alfonso igyekezett országát visszavezetni az európai nagyhatalmak közé, s buzgón próbált egy szövetséget összehozni Angliával és Franciaországgal. 1913-ban felkínálta a franciáknak, hogy háború esetén –melyben ellenségként természetesen csak Németország jöhetett szóba- szabadon használhatják a Baleári-szigetek kikötőit, s hogy az észak-afrikai francia gyarmatokon állomásozó katonaságot Spanyolországon keresztül, vasúti úton is hazaszállíthatják. A király még két spanyol hadtestet is felkínált a franciák számára, melyeket –talán, hogy az ajánlatot még csábítóbbá tegye-, személyesen ő maga irányított volna.
     A francia külügyminisztérium a hadsereg vezérkari főnökét, Joseph Joffre tábornokot bízta meg a spanyol ajánlat véleményezésével. Joffre véleménye lesújtó volt. A tábornok úgy vélte, több mint bizonytalan, hogy a spanyolok képesek lennének e megszervezni a csapatok vasúti úton történő szállításának gyors lebonyolítását, és a francia katonák gyarmatokról való hazahozatalának sokkal gyorsabb és biztonságosabb módja az eredetileg tervezett tengeri szállítás. A felajánlott spanyol katonai segítségről is az volt a véleménye, az nem ér semmit. Véleménye szerint a két hadsereg együttműködését nagyon nehéz lenne összehangolni, a spanyol katonák kétségbevonhatatlan bátorságát pedig teljesen neutralizálják rossz fegyvereik és ütődött tábornokaik. Joffre-nak a spanyolokról alkotott lebecsülő véleményét a politikusok közül is sokan osztották, így a francia kormány végül úgy döntött, a felajánlott segítség tényleges értéke nagyon csekély, és udvariasan kitértek a spanyol ajánlat elől.
     Ugyanekkor a spanyol király Nagy-Britanniának is udvarolni próbált, felajánlva a haditengerészeteik közötti együttműködést, illetve a spanyol kikötők használati jogát. A spanyol flotta segítségének értékét illetően az angolok véleménye ugyanolyan lesújtó volt, mint a franciáké a spanyol hadseregről, ám a támaszpontok használatának joga jelentékeny előnyökkel kecsegtetett. Némi habozás után a londoni külügyminisztérium végül arra kérte az Admiralitást, vizsgálja meg alaposabban a spanyolokkal való együttműködés lehetőségeit. Még mielőtt azonban ez megtörténhetett volna, kitört a háború, és az angol-spanyol szövetség gondolata a huszadrangú kérdések közé került.

A spanyol Jaime I. és Espana dreadnoughtok.

    Utolsó játékosként egy olyan nagyhatalom jelentkezett a Földközi-tengeren, mely maga nem is bírt területekkel a térségben. Oroszország már régóta kacsingatott a Balkán és a Dardanellák felé, és bár az ezek megszerzésére irányuló törekvései nem jártak sikerrel, továbbra is igyekezett fenntartani jelenlétét a térségben. Az oroszok több-kevesebb rendszerességgel állomásoztattak egy erős hajórajt a Földközi-tengeren, és egyre szorosabbra fűzték a haditengerészeti kapcsolatokat Franciaországgal.
     Az orosz-japán háború aztán hosszú időre tönkrevágta az orosz haditengerészetet. Odalett szinte az összes, korszerűnek számító hajó, a flotta a nagyhatalmak között az utolsó helyre zuhant vissza. Az újjáépítés csak évekkel később, az ország anyagi helyzetének rendeződésekor kezdődhetett. Az 1909-ben elkezdett négy dreadnought az első évben, a két első osztrák-magyar csatahajóhoz hasonlóan, a hajógyárak saját kockázatára épült, mivel a hajók építésére szánt költségvetési keretet csak 1911-ben sikerült átverni a Dumán, az orosz Parlamenten. Ettől fogva azonban nem volt megállás, és a következő években mellbevágó méretű flottaépítési programok indultak be Oroszországban. A grandiózus tervek szerint 1930-ra csak a Balti Flotta állományában 24 csatahajó teljesített volna szolgálatot.
     A pétervári angol diplomaták és katonai attasék elképedve figyelték az oroszok hirtelen nekibuzdulását. A csatahajó-építési terveket az angol haditengerészeti attasé gigantikus pénzpocsékolásnak nevezte, és elég egyértelműen célozgatott rá, hogy az egésznek csak az az értelme, hogy a program körül tolongó sok bennfentes számára megnyissa a sikkasztások és vesztegetések határtalan lehetőségeit. Becslései szerint a hajók építési költségei Oroszországban csaknem 60%-al voltak magasabbak, mint Angliában.
     A nagyszabású építési tervek megvalósítására sem az orosz kikötők, sem a hajógyárak, sem a nehézipar nem volt felkészülve. Ezen kívül az sem volt világos, a rengeteg új hajót honnan fogják legénységgel ellátni? A meglevő hajókon is krónikus volt a szakemberhiány, a személyzet pedig teljességgel megbízhatatlan volt. Az orosz Fekete-tengeri Flottát 1905-ben, a történelemben talán példátlan módon, a Patyomkin lázadás után egyszerűen fel kellett oszlatni. A hajókat dokkba állították, a legénységet pedig szélnek eresztették. Hónapokba tellett, mire a Balti Flottától, és az orosz–japán háború után gyakorlatilag megszűnt Csendes-óceáni Flottától sikerült annyi megbízható tengerészt összeszedni, amennyivel a hajók egy részét ismét szolgálatba lehetett állítani. A helyzet az azóta eltelt években sem javult sokat, a rosszul fizetett és rosszul ellátott tengerészek át voltak hatva a forradalmi propagandával, megbízhatóságuk nagyon kétes volt, képzettségük igen alacsony szinten állt.
     Mindezen problémák ellenére az orosz haditengerészet, elsősorban az 1911 áprilisában hivatalba lépett új Tengerészeti Miniszternek, a kiváló szervezőkészségű Ivan Grigorovicsnak köszönhetően, sikerrel vette az első akadályokat. Az első dreadnoughtok lassú tempóban ugyan, de azért készültek, noha gyakran az őket készítő hajógyárak is még építés alatt álltak. Az első négy után újabb csatahajók és csatacirkálók gerincfektetésére került sor, és a keményen dolgozó Grigorovics átfogó szervezeti reformokat is életbe léptetett a haditengerészetnél.
     A Fekete-tengeri Flottát 1912 nyarán érte el a flottaépítési lendület, amikor a nyikolajevi hajógyárban sor került az első két dreadnought gerincfektetésére, melyeket nem sokkal később követett a harmadik is. A flottaépítési versenyeknél szokásos módon a térségben érintett két nagyhatalom, Oroszország és Törökország flottafejlesztése egymást generálta. A török csatahajó építésre válaszul az oroszok is csatahajókat kezdtek építeni, mire a törökök újabb csatahajókat rendeltek, amire válaszul az oroszok szintén újabb csatahajókat kezdtek el, és így tovább…
    

A Zrinyi a szárazdokkban.
Bár esély sem látszott rá, hogy az oroszokkal szemben ellenséges törökök átengedjék a Dardanellákon a Fekete-tengeri Flotta hajóit a Földközi-tengerre, az orosz dreadnought-építés közvetve mégis komoly hatást gyakorolt a mediterrán térség erőviszonyaira. Miután ugyanis Törökország egyre szorosabbra fűzte kapcsolatait a Hármas Szövetséggel, az oroszok tartottak attól, hogy háború esetén az olasz és osztrák-magyar flotta Törökország segítségére siet, és a Fekete-tengerre áthajózva az ottani orosz haditengerészeti erőkkel szemben döntő fölénybe kerülnének. Ezt ellensúlyozandó, az oroszok igyekeztek tovább erősíteni a franciákkal 1893 óta fenntartott szövetségesi viszonyt. Bár ez a szövetség kezdetben még elsősorban az angolok ellen irányult, s az 1901-es egyezményben a két fél még a britek elleni háborúra készülve osztotta fel egymás között bevetési zónákra a Földközi-tengert, időközben a Hármas Szövetség flottái váltak első szánú fenyegetéssé. Az 1912 nyarán megkötött francia-orosz haditengerészeti egyezmény azonban konkrétumokat végül nem nagyon tartalmazott, csupán a két flotta közötti együttműködés általános kérdéseit szabályozta. A franciák annyit azért megígértek, háború esetén, még ha ők semlegesek is maradnának, flottájuk Bizertában való összpontosításával nyomást fognak gyakorolni az olaszokra.
     Az orosz flotta vezérkari főnöke, Lieven herceg, már ekkor nem hivatalos puhatolózásokat kezdett a franciáknál, rendelkezésére bocsátanák e az oroszoknak a bizertai kikötőt, ha netán a Balti Flotta hajóit átvezényelnék a Földközi-tengerre? A franciák kitértek a válasz elől, de abba belegyeztek, hogy rádióösszeköttetést létesítsenek Bizerta és Szevasztopol között, illetve, hogy kidolgozzanak egy közös jelzésrendszert a francia és orosz hajók részére.
     A következő években a két fél közötti kapcsolatokat tovább mélyítették. A két flotta vezetői rendszeresen konzultáltak és egyeztettek egymással. Az oroszok egyáltalán nem csináltak titkot belőle, hogy a balti hajógyárakban épülő új, nagy csatahajókat és csatacirkálókat háború esetén a Földközi-tengerre akarják átirányítani, és sürgették a franciákat, bővítsék ki bizertai támaszpontjukat, és tegyék lehetővé, hogy a főleg olajtüzelésű orosz csatahajók ott üzemanyagot tudjanak vételezni.
     A már majdnem kész Rio de Janeiro megvásárlása nagy riadalmat keltett az orosz Admiralitáson. Úgy látszott, a törökök sokkal hamarabb fogják felállítani a saját csatahajó flottájukat, mint az oroszok. Az első két csatahajójuk minden számítás szerint még 1914 vége előtt szolgálatba állhatott, míg az első orosz dreadnoughtok, a híresen lassú orosz hajógyáraknak köszönhetően, még az építések felgyorsítása esetén sem állhattak szolgálatba 1915 vége előtt. Az 1912 után megkezdett hajók pedig az optimista elképzelések szerint is csak 1917-re készülhettek el.
     Az oroszok erősen tartottak attól is, hogy a törökök további csatahajókat vásárolnak a dél-amerikai államoktól. Hogy ezt megakadályozzák, ők maguk próbálták meg felvásárolni ezeket a hajókat, főleg a két, befejezés előtt álló argentin dreadnoughtot. A csatahajókat már eleve a Földközi-tengerre akarták vezényelni, hogy ott egy erős orosz flottaköteléket állítsanak fel belőlük. A hajókért a tényleges áruk dupláját kínálták fel az argentinoknak, akik azonban nem álltak kötélnek, és elutasították az orosz ajánlatot. (Valószínűleg rosszul tették.)
     Az oroszok ezt követően a Chile számára épülő két csatahajót szemelték ki maguknak. Hosszú tárgyalások után itt végül sikerrel jártak, és a chilei tengerészeti minisztérium belegyezett a második csatahajó, az Almirante Cochrane eladásába. Az eladást ellenző chilei politikusok azonban addig halogatták a szerződés jóváhagyását, míg végül a háború kitörése ezt az üzletet is meghiúsította. (A csatahajóval az oroszok úgyse mentek volna sokra, mert ez se készülhetett volna el 1916 vége előtt. A hajót egyébként a háború kitörésekor az angolok lefoglalták, és később anyahajóvá átépítve, Eagle néven állították szolgálatba.)
     Az oroszok nem sokra jutottak az angolokkal való haditengerészeti együttműködésről folytatott tárgyalásokkal sem. Az oroszokat nem sokra tartó britek nem sok előnyét látták egy ilyen szövetségnek, és nem is akarták ezzel a németeket provokálni, ezért csak vonakodva mentek bele a tárgyalásokba. Az angol részről csak ímmel-ámmal folytatott megbeszélések az általános lózungokon kívül szinte semmilyen eredményt nem hoztak. Az oroszok által annyira óhajtott szoros szövetséget nem sokkal később a háború hozta létre.

Az orosz Poltava csatahajó.

    Az első világháború előtti évtized tehát gyökeresen felforgatta a Földközi-tengeren addig uralkodó erőviszonyokat. 1902-ben a brit haditengerészet 14 csatahajót állomásoztatott Földközi-tengeri támaszpontjain. A francia és olasz flotta ugyanekkor nyolc, illetve 15 csatahajóval rendelkezett, azonban a hajók fele-harmada rendszerint leszerelve, tartalékban állt, ezen kívül a többnyire elég öreg és elavult egységek eleve sokkal gyengébb harcértékkel bírtak mint a hasonló angol hajók. Az osztrák-magyar haditengerészet, a teljesen elavult kazamata páncélosokat leszámítva, 1902-ben gyakorlatilag csak három, említésre érdemes egységet tudott felmutatni, a Monarch osztály három kis sorhajóját, melyek hivatalosan partvédő páncélosként voltak kategorizálva, és az angol hajókkal semmilyen szempontból nem rúghattak egy labdába. (A szokásos gyakorlatnak megfelelően a téli szezonra ezeket is tartalékba állították.) Az orosz Fekete-tengeri Flotta öt sorhajóval rendelkezett, ezeket azonban nem tudták kihozni a Földközi-tengerre. Török, görög, és spanyol flotta gyakorlatilag nem létezett.
     Tíz évvel később a helyzet teljesen megváltozott. Minden érintett nagyhatalom hajógyáraiban gőzerővel folytak a munkálatok, melyek következtében 1920 környékére a mediterrán országok –Oroszországot nem számítva- az óvatos becslések szerint is legalább 38 dreadnoughtot állítottak volna szolgálatba, melyek műszaki színvonala legalábbis megközelítette a brit hajókét. Teljes képtelenség volt, hogy a brit Földközi-tengeri Flotta, még az anyaországból átirányítható erősítésekkel együtt is, képes lett volna ezzel az erővel szemben fölényét megőrizni. Még ha csupán a valószínű ellenségként számításba jöhető államok –Monarchia, Olaszország, Törökország- csatahajóit vették figyelembe, ami legalább 21 egységet jelentett, akkor is komoly erőket kellett volna elvonni a hazai vizekről, hogy egy velük legalább nagyjából egyenlő erejű köteléket tudjanak felállítani a mediterrán vizeken.
     Akármennyire valószínűtlen lehetőség volt, hogy az angoloknak egyszerre kell majd szembenézniük az említett három állam haditengerészeti erőivel, a briteket mégis komolyan aggasztotta pozícióik gyengülése. Nagy-Britannia élelmiszer-behozatalának a fele a Földközi-tengeren keresztül érkezett az országba, ami már önmagában, a stratégiai megfontolások nélkül is létfontosságúvá tette az itteni brit pozíciók megőrzését. Csakhogy közben északon egy minden korábbinál veszélyesebb ellenség tűnt fel a láthatáron, a félelmetesen gyorsan növekvő német haditengerészet. A britek nagyjából ugyanabba a helyzetbe kerültek, mint a franciák, kiharcolhatták a fölényt az Északi-tengeren, vagy a Földközi-tengeren, de a kettőn egyszerre semmiképp. A franciákkal való viszony határozott javulása, no meg a francia haditengerészet viszonylagos gyengesége hamar felismertették a britekkel, hogy elsődleges ellenségnek a német haditengerészetet kell tekinteniük, és a hazai vizek megbízható védelme érdekében erőik javát a hazai kikötőkben kell összpontosítaniuk, a Földközi-tengert a továbbiakban másodlagos érdekszférának tekintve. És miután Németország az angolok és a franciák közös ellensége volt, hamarosan felmerült a gondolat a két haditengerészet szoros együttműködéséről, és a stratégiailag mindkettejük számára fontos vizek védelmének egymás közti megosztásáról.
     A Földközi-tengeri Flotta állományának csökkentését már Fisher idejében megkezdték. 1904 végén a Máltán állomásozó kötelék nagyságát nyolc csatahajóra csökkentették. Ez mégsem jelentette a brit erők meggyengülését a térségben, ugyanis ezzel egy időben felállították a Gibraltárban állomásozó Atlanti Flottát, mely szintén nyolc csatahajóból állt. Ezt a köteléket szükség esetén erősítésként egyaránt átirányíthatták a Földközi-tengeri Flottához, vagy a doveri Honi Flottához, így a mediterrán térségben az angolok gyakorlatilag 16 csatahajót tudtak napokon belül egy kötelékben felállítani. A csatahajókon kívül Gibraltáron és Máltán hat-hat páncéloscirkáló, valamint 10, illetve 15 romboló is állomásozott.
    

Osztrák-magyar kötelék látogatása Máltán, 1914 tavaszán. Elöl a Viribus Unitis, és az angol Invincible.
A német expanzió azonban rövidesen további erők elvonását tett szükségessé. 1907-től a gibraltári és a máltai kötelék létszámát egyaránt hat csatahajóra csökkentették, s ezzel egy időben az Admiralitáson belül kezdtek megjelenni azok a vélemények, melyek szerint a Földközi-tengeri Flottát is az elsődleges, sőt, egyre inkább kizárólagos ellenségnek tekintett német haditengerészettel szembeni felhasználásra kellene igénybe venni. A javaslat szerint a Földközi-tengeren csak egy kisebb cirkálóköteléket kellett volna hagyni, s a térség védelmét a francia haditengerészetre kellett bízni, mellyel az angoloknak szorosabb együttműködést kellene kialakítani.
     A javaslat, a franciákkal szembeni régi ellenségeskedés és gyanakvás hagyománya miatt nem aratott osztatlan elismerést. Az angol tengernagyok és politikusok közül sokan megalázónak és méltóságukon alulinak érezték, hogy érdekeik védelmében a briteknek a franciákra kelljen támaszkodniuk. A felvetés csak 1912 elején kelt új életre, amikor a britek megtudták –maguktól a németektől-, hogy a német haditengerészet az addigi kettő mellé egy harmadik, aktív szolgálatban álló csatahajóraj felállítását tervezi. Ez a német flotta nyolc csatahajóval való bővülését jelentette, ami kisebb pánikot keltett a londoni Admiralitáson. A német lépésre válaszul az angolok, a csatahajó építések gyorsítása mellett, ismét átszervezték a flottát. Az addig Gibraltárban állomásozó Atlanti Flottát hazai kikötőkbe vezényelték, ahol Harmadik Csatahajórajként lényegében csatlakozott az Első és Második Csatahajórajból álló Honi Flottához. A Negyedik Csatahajórajnak átkeresztelt Földközi-tengeri Flottát Máltáról átirányították Gibraltárba, és a kötelék létszámát négy csatahajóra csökkentették. Máltán a kisebb hajók és tengeralattjárók mellett csupán egy cirkálóraj maradt.
     Bár a lépés szükségszerűségét általában elismerték, a Földközi-tengeri erők ilyetén meggyengítése komoly aggodalmat keltett a brit vezetés köreiben. Úgy vélték, egy a Hármas Szövetséggel vívott háború esetén Málta, Ciprus, és Egyiptom könnyű zsákmánya lenne az olasz és osztrák-magyar haditengerészetnek, már csak azért is, mert az elmúlt években ezeknek a támaszpontoknak a helyőrségét is jelentősen csökkentették.
     Az Első Lord, Winston Churchill, belátta ugyan ezeknek a félelmeknek a megalapozottságát, az adott helyzetben mégis ellenezte a mediterrán vizeken állomásozó brit haditengerészeti erők további csatahajókkal történő megerősítését. Churchill úgy vélte, akármilyen kellemetlen is ez számukra, a kormány és az udvar bizonyos köreinek is tudomásul kell vennie azt a tényt, hogy a német fenyegetéssel a háta mögött Nagy-Britannia egyszerűen képtelen saját erőivel megvédeni még a Földközi-tengert is. A briteknek teljesen haszontalan dolog lenne pusztán a nagyhatalmi látszat megőrzése érdekében egy csatahajórajt állomásoztatni Máltán, amely az olasz és osztrák-magyar flottákkal szemben mindenképpen gyengébb lenne, és háború esetén csak azok könnyű zsákmányaként szolgálhatna. Churchill úgy gondolta, a brit flottának mindenképpen a hazai vizeken kell erőfölényt biztosítani a britek számára, a Mediterráneumban pedig legalább átmenetileg, a német flotta legyőzéséig, be kell érniük a másodhegedűsi szereppel. A fontosabb Földközi-tengeri támaszpontok védelmét pedig a csatahajók ágyúi helyett a rombolók és tengeralattjárók torpedóira kell bízni, melyek Churchill szerint hatásos elrettentő erőt képviseltek a támadó ellenséggel szemben.
     Ez az érvelés korántsem győzött meg mindenkit, s az elképzelést heves kritikák és támadások sorozata érte. A végső döntésre a Védelmi Bizottság (Committee of Imperial Defence) 1912 július negyedikén megtartott ülésén került sor, ahol az egész nap tartó, késhegyig menő viták során végül egy mindenki számára elfogadható, kompromisszumos javaslat született. A határozatban megállapították, hogy a flotta számára az elsődleges követelmény a hazai vizeken meglevő tengerészeti fölény megtartása. Ugyanekkor azonban a Földközi-tengeren is fenn kell tartani egy csatahajó flottát, mely azonos erőt képvisel a térség legerősebb haditengerészetével. (A szövetséges francia flottát figyelmen kívül hagyva.) Hogy ez az erő mekkora legyen, arról egy ideig még tovább folytak a viták. Az ellenzék nyolc csatahajót akart –nem feltétlenül mind dreadnoughtokat-, amit az Admiralitás túlzásnak talált. Churchill végül egy négy csatacirkálóból álló hajóraj felállítását javasolta. Ez lehetővé tette volna, hogy az összes csatahajót a Honi Flottában vonják össze, és ugyanakkor lehetett arra hivatkozni, hogy a kisebb létszám jelentette hátrányt a hajók nagyobb sebessége kompenzálja. A csatacirkálók amúgy is népszerű fegyverek voltak, melyeknek a közvélemény nagyobb harcértéket tulajdonított, mint a csatahajóknak. E javaslatot elfogadva 1913 végéig három csatacirkálót vezényeltek át a Földközi-tengerre, és a Tiger elkészülte után, várhatóan 1914 végén, tervezték a New Zealand odairányítását is. Churchill ígéretet tett arra is, hogy legkorábban 1915 végén, az új csatahajók elkészülte után, a négy csatacirkálót majd hat dreadnoughttal, és két régebbi építésű sorhajóval váltják fel.
    
Az Invincible.
A négy csatacirkáló önmagában természetesen nem nagyon lett volna képes szembeszállni még az osztrák-magyar haditengerészettel sem. Az egész angol elképzelés, még ha ezt óvakodtak is nyíltan kimondani, lényegében azon a feltételezésen alapult, hogy a Hármas Szövetség elleni háborúba a franciákkal együtt, azokkal szoros szövetségben fognak belépni. Már korábban is folytak tárgyalások a francia haditengerészettel való együttműködésről, azonban az angolok viszolyogtak a gondolattól, hogy nyílt szövetséget kell kötniük korábbi ellenségeikkel, elismerve ezzel saját gyengeségüket. A tárgyalások végeredményei csupán általános, és meglehetősen homályos megállapítások voltak a két haditengerészet együttműködésének fontosságáról. Írásban lefektetett, konkrét megállapodásokra nem került sor.
    Mindazonáltal a megbeszélések így is jelentős hatással voltak a két haditengerészet stratégiai gondolkozására. A francia flotta Földközi-tengeri összevonását lényegében Fisher egy 1907-ben tett szóbeli ígéretére alapozták, mely szerint háború esetén a brit flotta biztosítja majd a védelmet az atlanti francia partoknak.
     A két haditengerészet közötti együttműködés tételes szabályozására végül csak 1912-ben került sor. Előző év végén az angol Admiralitás nem hivatalos úton tudomására juttatta a franciáknak, szívesen tárgyalnának a Csatorna harci övezetekre való felosztásáról a két haditengerészet között. A franciák nem zárkóztak el az ötlettől, de virágnyelven a britek értésére adták, ideje volna már pontosan meghatározniuk, tulajdonképpen mi az ördögöt is akarnak? Erre azonban még jó egy évig nem került sor. A britek folytatták a tárgyalásokat és egyeztetéseket a franciákkal, azonban továbbra is igyekezték elkerülni, hogy hivatalosan is szövetségre lépjenek velük. Végül hosszú vajúdás után, 1913 februárjában sikerült kiizzadniuk egy együttműködési tervezetet, mely alapul szolgált az 1913 tavaszán megkötött haditengerészeti egyezményeknek.
     Az angolok ragaszkodtak ahhoz, hogy az elsődleges fontosságú hadszíntérnek továbbra is az Északi-tengert tekintsék, és fenntartották maguknak a jogot, hogy saját megítélésük szerint döntsék el, milyen erőket koncentrálnak ebbe a térségbe. A megállapodások így nem is tartalmaztak konkrét számokat arról, Anglia milyen erős köteléket tartson fent a Földközi-tengeren. A britek így fenntartották annak lehetőségét is, hogy szükség esetén valamennyi hajójukat kivonják a Földközi-tengerről. Ugyanekkor viszont végre hivatalosan is garantálták az atlanti francia partok védelmét, tehát a francia flotta teljes erejét össze lehetett vonni a Földközi-tengeren.
     A megállapodások továbbra is elég általános jellegűek voltak, és az együttműködés számos érzékeny pontját homályban hagyták, ám végre hivatalos formában is lefektették a két haditengerészet közötti együttműködés alapelveit. A részletek kidolgozása további egyeztetések sorozatára várt, melyek a két flotta szakemberei között folytatódtak tovább.

A francia Courbet csatahajó, nem sokkal szolgálatba állítása után.

Az osztrák-magyar haditengerészet a XIX. században.

    Az osztrák haditengerészet történeti kezdetei egyes osztrák szerzők szerint egészen 1382-ig nyúlnak vissza, amikor Trieszt városa, a velencei megszállást elkerülendő, a Habsburgok védelme alá helyezte magát. (Mint ahogy Ancona meg száz évvel később Mátyástól kért védelmet.) Ez a nézet legalább annyira megkérdőjelezhető, mint amelyik a magyar tengerészet kezdeteit 1105-re, Kálmán horvátországi hódításaira teszi. Trieszt nem játszott semmilyen különösebb szerepet a birodalom életében, önálló osztrák hadiflotta felállítására pedig az időnkénti nekibuzdulások dacára egészen a XVIII. századig nem került sor. Erre az első komolyabb kísérletet III. Károly tette, de ő sem annyira osztrák császárként, hanem inkább nápolyi királyként. A Triesztben ekkor elkezdett hajóépítések a nápolyi flotta állományát gyarapították volna. Miután azonban Nápolyt 1735-ben a spanyolok elfoglalták, az egész vállalkozás félbe maradt, az elkészült hajók pedig a kikötőkben rohadtak szét.
     A Mária Terézia uralkodása alatt elkezdett fejlesztések még ennyi eredménnyel sem jártak, és az érdeklődés teljes hiánya néhány év alatt tönkretette az 1775-ben alapított Trieszti Kelet-indiai Társaságot is. Rövid fennállása során a Társaság osztrák gyarmatokat alapított a Nicobar és a Malabar-szigeteken, konzulátust létesített Malajziában, és a kínai Kantonban. A Társaság zavaros pénzügyei miatt azonban II. József megvonta tőlük támogatását, a cég 1785-ben csődbe ment, a gyarmatokat pedig átengedték az angoloknak és a portugáloknak.
    Bernhard von Wüllerstorf-Urbair tengernagy (1816-1883). Az osztrák haditengerészet tényleges születési dátumát a legtöbb történész 1786-ra teszi –bár szerintem ez a dátum is vitatható-, amikor a trieszti kereskedők II. József segítségét kérték a nagyon elszemtelenedett kalózok ellen. Az uralkodó az Osztrák Németalföldi –a hajdani Spanyol Németalföld, a mai Belgium- kikötőkből vezényelt át két kuttert Triesztbe, melyekkel megalakult a Trieszti Haditengerészet. A kisded flottilla vajmi kevés harcértéket képviselt, és igazából csak rendészeti feladatokra volt alkalmas, nem tényleges harci bevetésekre. A bécsi udvar azonban még erre a kis különítményre is sajnálta a pénzt, így a következő évtizedben állománya alig bővült. A napóleoni háborúkig a flotta néhány kisebb, legfeljebb futárszolgálatra és járőrözésre alkalmas hajón kívül csupán 16 ágyúnaszáddal gyarapodott. (Az úgynevezett „ágyúnaszádok” egyetlen ágyúval felszerelt, nagyobbacska evezős csónakok voltak.) Egyetlen angol fregatt minden bizonnyal sokkal nagyobb harcértéket képviselt, mint az egész, gyakorlatilag csak helyi vízirendőrségként funkcionáló „osztrák haditengerészet”. A nagyobb szabású bővítésekre pedig többször is remek alkalom kínálkozott, amikor a végóráit élő Velencei Köztársaságtól számos nagy hadihajót, többek között sorhajókat és fregattokat zsákmányoltak. Az ingyen adomány azonban nem keltette fel a bécsi bürokraták figyelmét, akik sokallták a hajók kijavítására, felszerelésére, és fenntartására szükséges pénzeket, így azokat vagy szétbontották, vagy egyszerűen hagyták őket elrohadni.
     A háborús helyzet súlyosbodásával, ami az osztrák partvidéket leginkább a francia korzárok megjelenésében érintette, a bécsi udvar, elsősorban Károly főherceg ösztönzésére, nagy nehezen jóváhagyott néhány kisebb bővítést, így végre néhány nagyobb hajó, pár brigg és korvett is a flotta állományába került. Ekkor, 1802-ben alapították meg Velencében az első haditengerészeti akadémiát is. A hajóhad tényleges harci feladatok ellátására persze így se nagyon volt alkalmas, s igazából még a francia, arab, görög kalózoktól sem nagyon tudta megvédeni saját kereskedelmi hajóit. A háború évei alatt a flotta nem is vett részt semmilyen tengeri összecsapásban.
     1809-ben a Habsburgok megint nekirontottak a franciáknak, és megint kudarcot vallottak. A vereség a korábbiaknál is súlyosabb területi veszteségekkel járt. A háborút lezáró schönbrunni békében Ausztria elvesztette valamennyi tengermelléki területét is, melyek az újonnan létrehozott francia bábállamok, az Itáliai Királyság és Illyria fennhatósága alá kerültek. Ez értelemszerűen a triszeti haditengerészet végét is jelentette. A hajókat eladták, a legénységet a szolgálatból elbocsátották, a tiszteket pedig a szárazföldi hadsereg vette át.
     Napóleon ekkor állt hatalma csúcsán, és senki nem gondolta volna, hogy alig négy év múlva már bukott ember lesz. Az oroszországi katasztrófa azonban végzetes csapásnak bizonyult, melyet a franciák nem tudtak kiheverni. Az angolok vezette –és pénzelte- koalíció erre nem is hagyott időt nekik. 1813-ban a franciákat visszaszorították saját határaik mögé, s Napóleon néhány hónappal később lemondott.
     Mindezzel párhuzamosan az osztrák haderő fokozatosan visszahódította korábbi területeit. 1813 októberében visszafoglalták Triesztet, következő év tavaszán pedig Velencét. A velencei Arzenálban a bevonuló osztrák csapatok hatalmas zsákmányra találtak. Sok más egység mellett 10 vadonatúj, részben még építés alatt álló sorhajót és nyolc fregattot zsákmányoltak. Bár egy ekkora flotta felszerelése és fenntartása valóban meghaladta Ausztria akkori lehetőségeit, az ingyen adomány azért lehetővé tette volna egy kicsi, de már mégis ütőképes hajóhad viszonylag olcsó felállítását. Azonban megismétlődött a korábbi történet, a bécsi kamarilla értetlenkedve fogadta a javaslatot. Haditengerészet? Ugyan minek? Metternich és Stadion pénzügyminiszter, sok más kollégájukhoz hasonlóan abba tévedésbe estek, amibe aztán utánuk is sokan mások, egészen a mai napig. Úgy gondolták, nagy testvérük és barátjuk, a világ vezető tengeri nagyhatalma, Nagy-Britannia, a köztük fennálló testvéri szövetségre való tekintettel majd védelmezi a tengereken az osztrák érdekeket is. (Az elképzelést máig sokan osztják, a vezető tengeri nagyhatalom szerepében persze már az Egyesült Államokkal.) Metternich ki is fejtette, ha Angliával szövetségben lépnek háborúba, a tengereken elég a britek ereje, érdemi segítséget Ausztria ott úgysem tud adni. Ha pedig Ausztria egy angolellenes háborúba lép be, akkor meg a legkisebb esélyük sincs a brit flotta ellen. Tehát akármi is történik, haditengerészetre nincs szükség, legfeljebb néhány kisebb hajóra a kalózok ellen. Ennek megfelelően a velencei hajókat szinte mind eladták vagy lebontották, s a nagyobb egységek közül csak néhány fregattot sikerült nagy nehezen megmenteni a flotta számára. A korábbihoz képest már ez is eredménynek számított, hiszen a flotta végre rendelkezett néhány nyílt tengeri szolgálatra alkalmas hajóval is, melyekkel ki lehetett merészkedni az Adrián túlra is.
     Az új, második trieszti haditengerészet már 1814 nyarán megalakult, egyelőre még csak kisebb hajókkal. Szerintem inkább ezt a dátumot lehet az osztrák haditengerészet valódi születési dátumának tekinteni, hiszen akármilyen kisded hajóhadról volt kezdetben szó, ez az a dátum, melytől fogva az osztrák flotta jogfolytonossága megszakítás nélkül tart egészen az 1918-as végleges megszűnésig. A hadseregtől független, önálló tengerészeti parancsnokság (Marine Oberkommando) 1824-ben alakult meg.
     A haditengerészet ekkor még mindig csak nevében (Kaiserliche-Königliche Kriegsmarine) volt osztrák. A legénység és a tisztikar korábban is jellemzően az olasz, dalmát és francia nemzetiségűek közül került ki, az 1814-es újraalakulás után azonban, a velencei flottától átvett személyzetnek köszönhetően, a flotta teljesen elolaszosodott. A tisztikar zárt kaszttá vált, melyben néhány velencei tengerészcsalád dominált, akik generációkon át a kezükben tartották az összes fontosabb pozíciót. A haditengerészet állományának alig tíz százalékát tették ki a német anyanyelvűek, míg magyarok 1824-ig egyáltalán nem voltak jelen a flottában. (Utána se nagyon, a századfordulóig.)

Az osztrák haditengerészet egyenruhái. A rajz 1820 körül készült.

    Az olasz lakosság 1814-ben virágesővel és éljenzéssel fogadta a bevonuló Habsburg hadakat, azonban az osztrákok még a franciáknál is jobban értettek ahhoz, hogyan utáltassák meg magukat. Néhány év leforgása alatt felszabadítókból gyűlölt elnyomók lettek, akikkel szemben egyre jobban erősödtek a függetlenségi nacionalista mozgalmak.
     Az olasz túlsúly kezdetben nem jelentett problémát a flottánál, a legénység és a tisztek egyaránt lojálisak voltak az új vezetéshez. Komolyabb nemzetiségi villongások csak a harmincas évektől léptek fel a flotta állományán belül.
     A flotta első évei alapvetően békésen teltek, a legnagyobb feladatot továbbra is a kereskedelmi hajók kalózok elleni biztosítása jelentette. Az első komolyabb problémát az olasz, majd a görög forradalmak jelentették. Előbbiek azért, mert az osztrákok tevékenyen részt vettek a forradalmi mozgalmak leverésében, s a szárazföldi hadsereg mellett a haditengerészetet is mozgósították az egyébként sokkal erősebb nápolyi és piemonti flották ellen. A görög forradalom pedig elsősorban a görög kalózok nagyon megélénkülő tevékenysége miatt érintette kellemetlenül az osztrák hajókat.
     A történtek legnagyobb tanulsága alighanem az volt, az osztrákok ugyan hiába várnak a britek testvéri segítségére. Nagy-Britannia kizárólag saját érdekeit tartotta szem előtt, és nagy ívben letojta az osztrák óhajokat. Még a másodosztályúnak se nagyon nevezhető nápolyi flotta is sikeresen vette blokád alá a szétesőfélben levő osztrák hajókat, és csak azért nem söpörte el őket, mert a nápolyi parancsnok csak névleg támogatta az új kormányt, és valójában inkább a száműzött királynak engedelmeskedett. A görögökkel szemben valamivel eredményesebbek voltak az osztrák egységek, némi harci tapasztalatot szerezve több ízben is sikeresen csaptak össze kalózhajóikkal, s közülük többet is elsüllyesztettek. Úgyszintén eredményt mutathattak fel a marokkói kalózokkal szemben is, amikor 1829-ben egy négy hajóból álló osztrák hajóraj erőszakkal foglalt vissza egy marokkói kikötőbe hurcolt osztrák teherhajót.
     Friedrich Ferdinand Leopold von Österreich, vagyis Frigyes főherceg (1821-1847). A harmincas évek pénzügyi válsága aztán ismét szűkös éveket eredményezett a flottánál, annak ellenére, hogy Metternich közben revideálta nézeteit, és most már támogatta volna a haditengerészet fejlesztését.
     A nehéz évek ellenére a hajóhad 1840 szeptemberében, története során először, végre aktív szereplőjévé vált a mediterrán térség eseményeinek. Ebben az évben a már addig is csak névlegesen török fennhatóság alatt álló egyiptomi alkirály, az albán származású Mohamed Ali, ténylegesen is függetlenítette magát a török uralomtól. Tette ezt olyan sikerrel, hogy az a veszély fenyegetett, az egyiptomi csapatok megdöntik az egész török monarchiát. Mivel Nagy-Britannia érdekében az oszmán birodalom fennmaradása állt, az angolok, az oroszokkal és az osztrákokkal szövetségben, fegyveresen is beavatkoztak a törökök védelmében. Az angol flotta bombázta Bejrútot, majd angol és török csapatok szálltak partra, melyek a környező erődítményeket megszállva útját állták a további egyiptomi előrenyomulásnak.
     Bejrút lövetésében részt vett egy két fregattból és egy korvettből álló osztrák hajóraj is. A Guerriera fregatt parancsnoka, az ekkor 19 éves Frigyes főherceg, különösen kitüntette magát, amikor nagyon jó helyzetfelismerő és kezdeményező készségről tanúságot téve egy önálló éjszakai partraszálló hadművelettel elfoglalta Akkon erődítményeit. Bár az angol főparancsnok határozott rosszallását fejezte ki, amiért Frigyes nem egyeztetett velük időben –mivel gyorsan kellett cselekedni, erre nem volt lehetőség-, az akció kétségtelenül jelentős osztrák sikert eredményezett, ami nagyban erősítette a haditengerészet önbizalmát és presztízsét, Frigyesnek pedig meghozta a Mária Terézia Rend nagykeresztjét.
     Ezt a presztízst azonban néhány évvel később alaposan megrendítette a Bandiera összesküvés. Bandiera ellentengernagy két fia, apjuk tudtával, osztrákellenes szervezkedésbe kezdett a flottánál, ahol 1844-re egy felkelés kirobbantását tervezték. Miután azonban nem találtak megfelelő támogatásra, a leleplezést elkerülendő, dezertáltak a flottától. (Később Nápolyban próbáltak meg forradalmat csinálni, ahol elfogták és kivégezték őket.) A botrány megrendítette a bizalmat az olasz tisztekben, és végül az addigi főparancsnok, Amilcaro Paulucci delle Roncole leváltásához vezetett. Helyére 1844-ben az akkoni partraszállás hőse, az ekkor 23 éves Frigyes Ferdinánd főherceg került.
     Frigyes, Károly főherceg harmadik fia, 1837-ben lépett be a haditengerészet kötelékébe, rögtön kapitányi rangban. Ő volt az első magas rangú arisztokrata a flottánál, ami már önmagában is növelte a flotta tekintélyét. A főrangú fiatal tisztet, aki ráadásul még tehetségesnek is bizonyult, eleve a legmagasabb posztra szánták. Bécsben azt várták, kinevezésével egyrészt növekszik a flotta lojalitása, másrészt pedig el lehet kezdeni a haditengerészet személyi állományának, különösen a tisztikarnak a németesítését, melynek végrehajtását Paulucci addig mindig elszabotálta.
     A haditengerészet is sokat nyert Frigyes kinevezésével. Nem csupán egy tehetséges parancsnokot, hanem ami ennél sokkal fontosabb volt, egy befolyásos parancsnokot, aki a flotta számára a korábbinál nagyobb támogatást is képes lehetett szerezni a bécsi udvartól.
     Frigyes kinevezésével majdnem megkezdődött a flotta első aranykora. Sajnos azonban csak majdnem, Frigyes ugyanis alig három évvel később, sajnálatosan fiatalon, alig 26 évesen elhunyt. E rövid idő nem volt elég arra, hogy kibontakoztassa képességeit, illetve hogy a flotta érdekében érvényesíteni tudja összeköttetéseit.
     Tevékenységének hónapjai alatt azért Frigyes így is jelentős, és a flotta jövőbeni sorsát nagyban meghatározó változtatásokat és fejlesztéseket indított útjára. A tengerészeti akadémia szervezeti átalakításával igyekezett növelni a német származású tisztek arányát, hogy megtörje az olaszok egyeduralmát a haditengerészetnél. Három év alatt a német anyanyelvű tisztek részaránya a korábbi 14 százalékról 38 százalékra nőtt, míg az olaszoké ezzel egyenes arányban csökkent. Kevésbé volt sikeres a próbálkozás az olasz tengerészek horvát és dalmát legénységgel való felváltására. A tengerpart lakosságának körében a flotta ekkor még nem volt népszerű intézmény, s az ekkor, gyakran kényszerrel besorozott tengerészek majdnem olyan megbízhatatlannak bizonyultak, mint az olaszok, és a későbbi válság idején többségüket kénytelenek voltak szélnek ereszteni.
     Szintén az olasz befolyás csökkentése céljából került sor az addig jelentéktelen kis halászkikötőnek számító Pola flottatámaszponttá való kiépítésére. A jól védhető öbölben Frigyes parancsnoksága alatt kezdődtek meg a kikötői létesítmények, raktárak, dokkok, illetve a parti erődítmények építési munkálatai. 1847 végétől a flotta nagyobb hadihajói már nem Velencében, hanem Polában állomásoztak, ami egy évvel később megmentette őket attól, hogy olasz kézre kerüljenek
    .Miksa főherceg. Ferdinand Maximilian Joseph Maria von Österreich (1832-1867). Főparancsnoki kinevezése után egy évvel Frigyes egy nagyszabású tervet készített a flotta bővítésére és modernizálására, melynek keretén belül a flottát gőzhajókkal látták volna el. A tervezetet azonban a bécsi kabinet a szokásos módon elutasította. Frigyes tiltakozás nélkül tudomásul vette a döntést, csakúgy, mint a flotta hajóállományának újabb megnyirbálását. Nyilván abban bízott, az idő neki dolgozik, s kapcsolatainak felhasználásával, és kitartó lobbizással később sikerülhet elfogadtatnia elképzeléseit.
     Az idő azonban nem Frigyesnek dolgozott. A főherceg 1847 október hatodikán meghalt, s vele sírba szálltak a flotta reményei is. Miután jobb jelöltet nem találtak, némi huzavona után egy hónappal később egy szárazföldi tisztet, Anton von Martini altábornagyot, a bécsújhelyi katonai akadémia igazgatóját nevezték ki a flotta élére. Balszerencséjére néhány hónappal később éppen a haditengerészeti kérdésekhez semmit nem értő Martininek kellett szembenéznie a flotta addigi legnagyobb válságával.
     Az 1848-as forradalmi hullám márciusban érte el Velencét, ahol 22-én kikiáltották a köztársaságot. A flotta összes itt állomásozó hajója olasz kézre került, és gyakorlatilag valamennyi olasz tiszt és tengerész átállt a forradalmárok oldalára. Az Ausztriához hű tisztek szabadon távozhattak, kivéve Martinit és törzskarát, akiket túszként visszatartottak. A Polában állomásozó hajókat is csak a gyorsan odavezényelt szárazföldi csapatok tartották meg a császár hűségén. Az olasz tiszteket és tengerészeket a következő napokban szinte mind kizsuppolták a hajókról, s szabadon távozhattak Itáliába. (A flottánál szolgálatot teljesítő néhány magyar tiszt mind lojális maradt a bécsi udvarhoz.)
     A forradalom következtében a császári-királyi haditengerészet 162 hajójából néhány nap alatt elvesztett 113-at. A Polában álló nagyobb hajók többsége megmaradt ugyan, de ezekről meg a tisztek és a legénység nagyobb része távozott. A tisztikar kétharmada átállt, a 16 kapitányból három maradt császári szolgálatban.
     A flotta állományát jobb megoldás híján a hadseregtől átvezényelt katonákkal töltötték fel, a főparancsnokságot pedig egy újabb szárazföldi tábornok, Gyulay Ferenc altábornagy vette át. Gyulay persze szintén nem értett semmit a hajózáshoz, ezért a hadműveleti parancsnokságot a nyugállományból visszahívott Ludwig Kudriaffsky fregattkapitányra bízta. Kudriaffsky a szolgálatképes hajókkal blokád alá vette Velencét, a május végén megjelenő egyesült szárd-nápolyi flotta túlereje elől azonban kénytelen volt visszavonulni Triesztbe. Az olasz flotta ugyan szintén nem volt valami erős, a kisebb hajók mellett csupán öt fregattal rendelkezett, ám az osztrák flotta még ezzel a viszonylag gyenge erővel szemben sem volt képes felvenni a küzdelmet. Az olaszok könnyen megadhatták volna a végső csapást a Triesztbe beszorított osztrák flottának, ám azok szerencséjére a nápolyi parancsnok ezúttal sem szolgálta nagy buzgalommal a forradalom ügyét, és megelégedett Trieszt blokádjával. Miután Nápolyban a régi rezsim ismét visszakerült a hatalomba, a flottát júniusban vissza is rendelték az Adriáról. Augusztusban, miután csapataik a szárazföldön vereséget szenvedtek Ausztriától, a szárd flotta is távozott. Rögtön ezután Kudriaffsky, majd az őt váltó Sordeau altengernagy, felújította és folytatta Velence blokádját, melyet fenntartottak egészen a város kapitulációjáig.
     Közben ismét felmerült a főparancsnokság kérdése. Bár Martini közben kiszabadult, a bécsi vezetés előtt is világossá vált, hogy sem ő, sem Gyulay nem képes a harcban álló hajóhad vezetésére, s legfeljebb az adminisztratív teendők ellátására alkalmasak. A tapasztalt és képzett olasz tisztek mind kiléptek, a megbízható német tisztek pedig vagy tapasztalatlanok voltak a hadműveletezés terén, vagy pedig rangban túl fiatalok voltak. Némi kutakodás után, miután az angol és holland haditengerészet nem volt hajlandó jelöltet szolgáltatni, a dán Hans Birch von Dahlerup commodore-ra esett a választás, aki 1849 márciusának végén altengernagyi rangban vette át az osztrák flotta parancsnokságát.
     A háborúban Dahlerup-nak sok dolga már nem akadt, Velence blokádjának fenntartásán kívül. Az események azonban rávilágítottak a flotta háborús feladatokra való alkalmatlanságára, és nyilvánvalóvá tették, hogy alapos átszervezésekre és fejlesztésekre van szükség, még akkor is, ha Ausztria csak egy korlátozottan alkalmazható tengeri haderőt akar fenntartani. A háború után Dahlerup vezetésével felálló bizottság végül kidolgozott egy 16 éves fejlesztései tervet, melynek célja az volt, hogy az osztrák haditengerészetet képessé tegyék arra, hogy legalább a rivális itáliai haditengerészetekkel szembeszállhasson. A terv a kisebb hajók mellett hat sorhajó és tíz fregatt megépítését irányozta elő, a flotta éves költségvetését pedig másfél millió forintban határozta meg. Ferenc József jóváhagyta a tervezetet, és az évi rendes költségvetésen felül még egy 18 milliós külön keretet is biztosított a hajóépítésekhez. Ugyanekkor elrendelte a német vezényleti nyelv bevezetését, és a flottaparancsnokság Polába költözetését. A hajógyárak és a tengerészeti akadémia a megbízhatatlan Velencéből Triesztbe költöztek.
     Bár az uralkodói jóváhagyással a flotta fejlesztése elől elvileg elhárultak az akadályok, a gyakorlatban az építések továbbra is nagyon döcögősen haladtak. Az első fregattokat, köztük a flotta első csavarhajtású hadihajóját, a Radetzky-t, az ötvenes évek elején ugyan szolgálatba állították, ám az első sorhajó, a későbbi Kaiser építése a tervezett 1850 helyett csak 1856-ban kezdődött el. Az is kiderült közben, hogy az előirányzott összegek nem lesznek elegendőek a tervezett építésekre, ugyanis az eredeti terv kizárólag vitorlásokkal számolt, a korszerű gőzhajók építési költségei pedig ezekét messze meghaladták.
     A flotta szempontjából a legjelentősebb változást végül nem is az új hajók szolgálatba állítása jelentette, hanem az, hogy az uralkodó öccse, a flottánál 1851 óta szolgálatot teljesítő Miksa főherceg, 1854-ben hivatalosan is átvette a haditengerészet parancsnokságát.
     Ferenc József teljesen szabad kezet adott öccsének, s rendszerint azonnal teljesítette Miksa igényeit és követeléseit, melyeket az a hivatalos utat, vagyis a hadsereg-főparancsnokságot megkerülve mindig közvetlenül bátyjának nyújtott be. Tekintve, hogy az uralkodó sem korábban, sem későbben nem tanúsított szemernyi érdeklődést sem a haditengerészet iránt, ennek a flotta irányában hirtelen megnyilvánuló uralkodói kegynek az okát nyilvánvalóan nem a haditengerészetben, hanem Miksában kell keresni. De Ferenc József, akiről sokan úgy gondolták, egyáltalán semmilyen érzelmei nem voltak, aligha a testvéri szeretettől vezérelve öntötte a milliókat a haditengerészetnek. Az uralkodó egyáltalán nem volt népszerű, ekkoriban a forradalmak véres eltiprása, majd a szégyenletes solferinói és könnigratzi vereségek miatt. A pofaszakállas nagypapi, és a jóságos uralkodó hivatalos képe csak jóval később, a hetvenes évektől kezdett kialakulni, uralkodása első két évtizedében Ferenc József kimondottan utált uralkodó volt, még német nyelvterületen is, azon túl meg különösen. Általánosan elterjedt volt a vélemény, a trónt sokkal tehetségesebb, uralkodói feladatokra alkalmasabb, és emberi tulajdonságokban sokkal gazdagabb öccsének, Miksának kellene átvennie. Solferino után még a bécsi utcákon is tüntettek Miksa mellett, s az újságokban is nyíltan cikkeztek az alkalmatlan uralkodó leváltásáról. Ferenc József tehát igyekezett öccsét minél távolabb tartani Bécstől, és arra ösztönözni, hatalmi ambícióit inkább a periférikusnak számító haditengerészetnél élje ki. Ebből a megfontolásból az uralkodó nem sajnálta a flottára áldozott hatalmas összegeket sem, melyek Miksa távozása után aztán természetesen azonnal elapadtak.
    

Az Erzherzog Friedrich korvett.
Miksa legnagyobb eredménye talán nem is az új hajók építésének jóváhagyatása, a Pola és Trieszt közti vasútvonal megépítése, és a flotta költségvetésének drasztikus növelése volt, hanem az, hogy a haditengerészetet sikerült önállósítani és függetleníteni a hadseregtől, s hogy 1862-ben hivatalosan is megalakult az önálló költségvetéssel rendelkező Tengerészeti Minisztérium. Ez később még Ferenc Ferdinándnak sem sikerült. A flottaépítési programot 1858-ban módosították, a vitorlások helyett már kizárólag gőzgéppel ellátott hajókat terveztek, a fregattok számát 12-re növelték, a kisebb egységek építését viszont törölték. Nagy gondot jelentett a gőzgépek beszerzése is, mivel a hazai ipar ezek előállítására még nem volt képes, így csak a többnyire Ausztriával szemben ellenséges külföldi államok gyáraitól tudták beszerezni azokat.
     A külföldi gyárak feltehetően nem véletlen késlekedéseinek köszönhetően az egyetlen osztrák sorhajó, a Kaiser, az 1859-es háború kitörésekor még mindig építés alatt állt, az angol gyáraktól megrendelt gépekre várva. A francia hadba lépés után a többi hajónak esélye sem volt a nagyságrendekkel erősebb francia flotta ellen, mely júniusban blokád alá vette az osztrák kikötőket, és egy későbbi partraszálló hadműveletre készülve elfoglalták Lussin szigetét. Az osztrák flotta szerencséjére a háború, a szárazföldi csapatok gyors veresége miatt, hamar véget ért, így a kikötőkben horgonyzó hajók elleni francia támadásokra már nem került sor. A flotta számára azonban így is frusztráló élmény volt a sikertelenség, és ezt az érzést csak részben tompította a világkörüli útjáról néhány héttel a háború lezárása után visszaérkező Novara fregatt körüli ünneplés.
     A háború utáni nehéz pénzügyi helyzetben a flottafejlesztés átmenetileg ismét megtorpant. Ezúttal még Miksának sem sikerült kiharcolnia a költségvetés növelését, sőt, a háború utáni évben az valamelyest még csökkent is. Törölték a második, 100 ágyúsnak tervezett sorhajó építését is. Ezzel egy időben viszont az újonnan létrejött olasz királyság –melyből még hiányzott Velence, és a pápai állam Rómával- nagyszabású flottaépítésbe kezdett.
     A francia hajógyáraktól megrendelt két olasz páncélosra válaszul 1860 végén Miksa a saját szakállára, felsőbb jóváhagyás nélkül, két páncélos fregatt építését rendelte meg. A hajókat, melyek építését az uralkodó csak következő év februárjában hagyta jóvá, alapvetően a hazai iparra támaszkodva akarták megépíteni. Tervezőjük is osztrák mérnök, Joseph von Romako volt. A gépeket már a hazai gyárak is képesek voltak legyártani, és részben még a páncéllemezeket is osztrák gyárak készítették. (A páncélzat többi részét amerikai közvetítéssel, francia gyáraktól szerezték be.) Az új hajókkal, melyekhez Miksa még további hármat akart, a haditengerészet azonban jócskán túllépte a meghatározott költségvetési keretet, a többletigényeket pedig a Birodalmi Tanács elutasította. Ismét az uralkodó lépett közbe, aki császári ukázban rendelte el a hajóépítések folytatását, és a szükséges pénzek átutalását.
     A császári beavatkozással áterőszakolt költségvetés azonban erős flottaellenességet váltott ki a birodalmi vezetésen belül, és heves támadások érték a haditengerészetet. Miksa kénytelen volt visszafogni a kezdeti lendületet, csökkenteni az épülő hajók számát, és takarékossági intézkedéseket bevezetni a flottánál. Egyre jobban szűkülő mozgástere is arra ösztönözte az ambícióktól fűtött főherceget, hogy 1863-ban elfogadja a számára felkínált mexikói császári koronát. 1864 januárjában lemondott főparancsnoki tisztségéről, és a Novara fregatt fedélzetén áprilisban útnak indult Mexikó felé, miután Ferenc József indulás előtt gondosan aláíratta vele az ausztriai trónigényéről való lemondását.

A helgolandi ütközet, egy korabeli festményen.

    Miksa távozásával a flotta fejlesztése szinte azonnal leállt. A kifutó programokat és építéseket befejezték, de a tervezett új fejlesztéseket törölték, az önálló Tengerészeti Minisztériumot pedig 1865 nyarán megszüntették. A flotta visszakerült a hadügyminisztérium hatáskörébe, ahol az újonnan felállított, és a gyakorlatban félig-meddig független Tengerészeti Osztály (Marinesektion) irányítása alá került. A főparancsnoki poszt négy évig betöltetlen maradt, a névleges irányítás a tehetségtelen és rosszindulatú Lipót főherceg kezébe került, aki számára egy új tisztséget kreáltak, a Flottafelügyelői pozíciót. (Marine-Truppen und Flotteninspektor) Új beosztásában Lipót azt tekintette legfőbb feladatának, hogy kegyenceinek jó állásokat osztogasson, és háttérbe szorítsa Miksa korábbi vezérkarát.
     Ezeknek az intézkedéseknek az éle leginkább a flotta tényleges vezetője, az 1827-es születésű Wilhelm von Tegetthoff sorhajókapitány ellen irányult. Szókimondó, talpnyalásra kevéssé hajlamos természete révén Tegetthoff nem örvendett nagy népszerűségnek az uralkodói körökben, bár rátermettségét mindenki kénytelen volt elismerni. Miksa távozása után Tegetthoffot is megpróbálták talonba tenni, azonban a váratlanul előállt háborús helyzet miatt személyét nem tudták nélkülözni a flottánál.
     Ausztria 1864-ben keveredett újabb háborúba, amikor Poroszország oldalán lépett hadba Dánia ellen. A Schleswig és Holstein tartományok hovatartozása miatt kirobbant háborúba Ausztria a Német Szövetség tagjaként került bele. Mivel a Szövetség államai közül egyedül Ausztria rendelkezett említésre érdemes tengeri haderővel, a poroszok tőle kértek segítséget a kikötőiket blokád alatt tartó dán flotta ellen. Tegetthoff, és a Schwarzenberg legénysége a helgolandi csata után.
     A felkérés nem töltötte el különösebb lelkesedéssel az érintetteket, noha presztízsokok miatt nem térhettek ki előle. A flottában meglehetősen rossz volt a hangulat, a legénység felkészültsége pedig, a kiképzést súlyosan érintő állandó takarékoskodások miatt, elég alacsony színvonalon állt. Az expedíció vezetőjének kijelölése sem volt könnyű feladat, hiszen a flotta három tengernagya addigi pályafutása legnagyobb részét nem a hadihajók fedélzetén, hanem irodái íróasztalai mellett töltötte. Legkisebb rosszként végül a némi tengeri tapasztalattal mégis rendelkező Wüllerstorf-Urbain ellentengernagyra esett a választás, bár ezeket a tengeri tapasztalatokat ő is csak tudományos expedíciókban szerezte.
     Wüllerstorf, míg a flotta többi hajójával készülődött az útra, afféle gyorssegélyként két fregattal előreküldte Tegetthoff-ot, aki május elején érkezett meg Cuxhaven elé. A dán flotta zömét a Balti-tengerre vonták össze, így Hamburg blokádját csupán két dán fregatt és egy korvett tartotta fent. Ezekkel a hajókkal ütközött meg május kilencedikén Tegetthoff, az akkor még angol kézen levő Helgoland előtt.
     Az ütközet végül eldöntetlenül zárult, bár az osztrák hajók voltak azok, akik kénytelenek voltak elsőként visszavonulni, így a csatát a német nyelvterületeken kívül dán győzelemként tartják számon. Ennek ellenére az osztrák fregattok mégis derekasan helytálltak, ami kellemes meglepetésként érte a bécsi vezetést. Tegetthoff-ot az ütközet után rögtön ellentengernaggyá léptették elő. Wüllerstorf-ot, aki addig húzta-halasztotta a felkészülést és az indulást, hogy végül csak a fegyverszünet megkötésére érkezett meg a hadszíntérre, nyugdíjazták. Helyére 1865-ben Tegetthoff-ot nevezték ki az aktív flotta parancsnokává. (A tartalékban álló hajóknak külön parancsnokuk volt.) Ebbéli tisztségében az újdonsült tengernagy következő feladata egy nagyszabású távol-keleti expedíció vezetése lett volna –sokak szerint csak azért, hogy jó messzire eltávolítsák a flotta közeléből-, melyet 1866 tavaszára terveztek.
     Az események azonban megint másként alakultak. 1866 június 14-én Poroszország hadat üzent Ausztriának, és egy héttel később ugyanezt tette Olaszország is. Miután erre már jó előre lehetett számítani, az osztrák hadvezetés már április végén utasította Tegetthoff-ot, törölje az expedíciós előkészületeket, és helyezze harckészültségbe a flottát. A tengernagy, embereit és a hajógyári munkásokat éjjel-nappal hajszolva, júniusra befejezte a flotta felszerelését és az új hajók építését. A faépítésű Kaiser és Novara oldalát, amerikai mintára, vasúti sínekkel és láncokkal „páncélozták”, a hajók orrára pedig döfőorrokat szereltek. (A flotta tisztjei alighanem alaposan tanulmányozták az amerikai polgárháború tengeri összecsapásait, mivel a döfőorr gondolata is nyilvánvalóan amerikai ihletésre merült fel.) A háború első napjaiban, a kapott parancsoknak megfelelően, Polánál tartotta hajóit, hogy készen álljon egy Velence vagy Trieszt elleni olasz támadás elhárítására. Miután azonban az osztrák seregek Custozzánál megverték az olaszokat, a flotta is szabad kezet kapott. Tegetthoff tüntető felvonulást tartott az olasz flotta fő támaszpontja, Ancona előtt, azonban az olasz hajók nem futottak ki.
     Az olasz parancsnokot, Carlo Pellion di Persano altengernagyot, végül csak két héttel később sikerült nagy nehezen kifutásra bírnia az olasz tengerészeti miniszternek. Az osztrák flotta legyőzése után, amit mindenki biztosra vett, az olaszok, kihasználva, hogy az osztrák csapatokat közben északra rendelték a poroszok ellen, partra szálltak volna Triesztben és az Isztria-félszigeten, hogy a háború utáni béketárgyalásokon már ezeket a területeket birtokolva vegyenek részt, ami jó eséllyel azok megtartását jelentette volna.
     Hogy az osztrák hajóhadat ütközet vállalására késztessék, az olasz flotta július 18-án megkezdte Lissa erődítményeinek lövetését. Tegetthoff a hír hallatán azonnal kifutott flottájával, noha Bécsből Polában való maradásra felszólító parancsot kapott. A július 20-án megvívott ütközetben Tegetthoff fényes győzelmet aratott a nagy túlerőben levő, ám pocsékul vezetett olasz flotta felett. Saját veszteség nélkül elsüllyesztett két olasz páncélost, egy harmadik pedig néhány nappal később egy viharban Ancona kikötőjében süllyedt el, talán a Lissánál szerzett sérülések következtében. Az ütközetben semmivé váltak a Trieszt, és a dalmát területek megszerzésére vonatkozó olasz remények. A békekötések csupán Velence és Veneto tartományokat ítélték az olaszoknak, amiket egyébként Bécs a háború előtt a semlegességért cserébe már amúgy is felkínált nekik.
     Lissa után záporesőként hullottak a kitüntetések a flottára. Csaknem 700 tiszt és tengerész kapott valamilyen elismerést. Tegetthoff maga megkapta a legmagasabb osztrák katonai kitüntetést, a Mária Terézia Rendet, és altengernaggyá léptették elő. A győzelmi mámor elmúltával azonban gyorsan következett a kiábrándulás. A győzelem különös módon végül a haditengerészet kárára vált, ugyanis azt a meggyőződést keltette Bécsben, a flotta már elég erős, szükségtelenek a további fejlesztések. A háború után a hajókat ismét leszerelték és tartalékba állították, a flotta költségvetését pedig tovább nyirbálták. Ferenc József, aki számára Miksa távozása után hirtelen érdektelen lett a haditengerészet, még a győzelmet megünneplő flottaszemlére sem volt hajlandó elmenni. Mélyen jellemző a Habsburg vircsaftra, és a ferencjóskás korszak egész értékrendjére, hogy Tegetthoff végül nem is a lissai győzelemért kapta meg a haditengerészet főparancsnokságát, hanem azért, mert a mexikói hatóságokat sikerült rávennie az 1867-ben kivégzett Miksa holttestének kiadására, és hazaszállításának engedélyezésére.
    

Az egyik lissai veterán, a Kaiser Max páncélos.
A háborút követően az osztrák birodalmi álmok semmivé váltak, s a német egyesítést a poroszok hajtották végre, a maguk módján. Ebben a helyzetben a birodalom fenntartása nem volt többé lehetséges a magyar területek elnyomásával. A kiegyezést követően a birodalom két különálló, azonos jogokkal rendelkező országra vált szét, melyeket a közös uralkodó személyén kívül a közös külügy, hadügy, és pénzügy-minisztériumok kapcsoltak össze. A közös minisztériumok feletti ellenőrzést a két ország parlamentjei által választott delegációk gyakorolták, melyek felváltva hol Bécsben, hol Budapesten üléseztek, és egymással csak írásban érintkeztek. A közös költségvetéshez való hozzájárulások arányát tízévenként újra tárgyalták, ami mindig véget nem érő viták és veszekedések forrását jelentette.
     A közös hadügyminisztérium felállítása egyben azt is jelentette, hogy a minisztérium alá tartozó, 1867-től kezdve nevében is félig magyar haditengerészet ügyeibe ettől fogva a magyar parlamenti delegációnak is beleszólási joga volt. Ezt nagyon kevesen érezték pozitív változásnak. Az utólagos melldöngetésekkel ellentétben a magyarok valójában igencsak dicstelen szerepet játszottak a haditengerészetnél, talán csak az utolsó éveket leszámítva. Wilhelm von Tegetthoff (1827-1871). A Schwarzenberg fedélzetén, 1864-ben.(Magyarok alatt ebben az esetben a magyar kormányzatot, a politikusokat, illetve a parlamenti delegációt értve.) A külföldi, elsősorban osztrák szakírók, hajlamosak is elég egyoldalúan a magyarokat tenni fő felelőssé azért, hogy a flotta a következő évtizedekben sehogy nem volt képes egyről kettőre jutni, és a kiegyezést követően harminc éves pangás vette kezdetét. Persze ezért csak a magyarokat tenni felelőssé vaskos túlzás, de tény, a magyar delegációk rendszerint mindig a haditengerészeti fejlesztések leghangosabb ellenzői és kerékkötői voltak. Részben jól felfogott érdekből, részben pedig sokszor csak kicsinyes szemétkedésből, az őket ért vélt vagy valós sérelmek megtorlásaként. Megítélésüket tovább rontotta, hogy a pökhendi és arrogáns magyarok általában nem érezték szükségét annak, hogy álláspontjukat és azok indokait megmagyarázzák, érvelésük gyakran csak abból állt, így akarjuk és kész. Ennek megfelelően az osztrák-magyar haditengerészettel foglalkozó külföldi szakirodalomban a magyarok szerepe igencsak negatív megítélés alá esik. Ahogy a holland Fritz Rainer Scheltema de Heere a szokásosnál kicsit markánsabban megfogalmazza az uralkodó véleményt, a magyarok –értsd: a magyar politikusok- flottánál játszott szerepe „a passzív ellenállástól a nyílt szabotázsig” terjedő skálán értékelhető.
     A hivatalos feljegyzések szerint a haditengerészetnél 1824 óta teljesítettek szolgálatot magyar származású tisztek, akiknek a létszáma azonban még 1848-ban sem volt több fél tucatnál. A forradalmi idők alatt valamennyien kitartottak a bécsi udvar mellett, még a magyar haditengerészet felállítására tett első, gyorsan hamvába holt kísérletben sem vettek részt.
     Hiányos történelmi ismeretek bővítése céljából talán érdemes itt néhány nevet megemlíteni. Az egyik legnagyobb karriert befutott magyar tiszt alighanem az erdélyi születésű Gyújtó Károly volt, aki a hadseregből 1824-ben, 21 évesen lépett át a haditengerészethez. 1834-től a flottaparancsnok, Paolucci tengernagy szárnysegédje. A forradalmak leverése és Velence visszafoglalása után őt bízzák meg a harcok során romba dőlt velencei Arzenál újjáépítésével, majd a polai hajógyár építésének felügyeletével. 1856 végén ellentengernaggyá léptették elő, majd a következő évtől a flotta helyettes parancsnokaként tevékenykedett.
     Szintén a tengernagyságig jutott Hadik Béla, aki az akadémia elvégzése után 1840-ben lépett szolgálatba a haditengerészetnél. 1859-ig Miksa főherceg egyik törzstisztje, majd a szárnysegédje. 1860-ban ellentengernaggyá nevezték ki. Következő évben kilépett a szolgálatból, és Kassa környéki birtokaira vonult vissza.
     Az 1825-ös születésű Károlyi László belekeveredett a Bandieri összeesküvést övező botrányokba, ezért 1844-ben kilépett a szolgálatból, és Angliába utazva belépett a Royal Navy kötelékébe. 1849-ben Schwarzenberg miniszterelnök személyes kérésére vállalt ismét szolgálatot az osztrák haditengerészetnél. Őt bízták meg azzal a feladattal, hogy a flotta részére tapasztalt parancsnokot keressen külföldön, s ő javasolta erre a pozícióra Dahlerup-ot. Sokat ígérő pályafutásának a korai halál vetett véget, 27 évesen halt meg 1852-ben.
     A magyar tisztek száma 1848 után kezdett csak lassan növekedni. Sokak szerint azért, mert a haditengerészetnél szolgálatot vállalni nem számított olyan hazafiatlan dolognak, mint a forradalmat leverő hadsereghez csatlakozni. A tisztek e második generációjából talán érdemes megemlíteni Semsey Gusztávot, aki 1855-ben lépett be a haditengerészethez. Zászlósként vett részt a Novara világkörüli útján, és hadnagyként jelen volt a lissai csatában is. 1885-86 során a Frundsberg korvett parancsnokaként vezetett expedíciót Kelet-Ázsiába, hogy felmérje a kereskedelmi kapcsolatok bővítésének ottani lehetőségeit. 1893-ban, nyugállományba vonulásakor megkapta az ellentengernagyi rangot.
     A pécsi születésű Gyulai Gaál Jenő a Schwarzenberg fregatt tüzértisztjeként harcolt a helgolandi ütközetben, ahol bátorságával különösen kitüntette magát. Két évvel később a Wellebich ágyúnaszád elsőtisztjeként vett részt a lissai csatában. Következő évben Tegetthoff segédtisztjeként részt vett a kivégzett Miksa főherceg holttestének hazahozataláért indított mexikói úton is. 1872-ben a Novara első tüzértisztje, majd következő évtől az újonnan felállított Duna-flottilla első parancsnoka. 1881-ben fregattkapitánynak nevezik ki. 1884-ben, feltehetően valamilyen betegség miatt, kérte szolgálaton kívül helyezését, és valószínűleg még ebben az évben elhunyt. (Gaál Jenő bátyja volt Gyulai Gaál Béla, akivel Dékány András oly rútul elbánt a regényeiben. Irodalmi kérdésekbe nagyon nem akarok beleszólni, de szerintem nem volt egészen tisztességes eljárás Dékány részéről, hogy valós történelmi személyiségek neveit aggatta rá teljes mértékben fiktív regényeinek kitalált alakjaira. Az 1833-as születésű Gaál Béla, aki Dékánynál igazi elnémetesedett labancként szerepel, valójában öccséhez hasonlóan kimondottan magyar érzelmű tiszt volt. Már 21 évesen hadnaggyá léptették elő, s a fregatt elsőtisztjeként vett részt a Novara világkörüli útján. A feltehetően szép pályafutás előtt álló tiszt sajnos szintén nagyon fiatalon, 28 évesen halt meg, 1861-ben.)
     A tisztikarban a kiegyezést követően tovább gyarapodott a magyar nemzetiségűek száma, a flotta legénysége közt azonban még sokáig fehér hollónak számítottak a magyar matrózok. Számuk csak a századforduló vége felé kezdett lassan növekedni.

A polai támaszpont, valamikor a XIX. század végén.

    A K. und K. haditengerészet számára alighanem az 1866-ot követő három évtized volt történetének talán legsötétebb szakasza. Miksa távozásával azonnal elapadtak a pénzforrások, és a lissai csatát követő, gyorsan múló lelkesedés sem hozott semmit a konyhára. Az általa megálmodott flottafejlesztésből Tegetthoff szinte semmit nem tudott megvalósítani. A szerinte szükséges 15 páncélos helyett a flotta csupán négyet tudott megépíteni, azt is 16 év alatt. Tegetthoff korai halála után egyetlen új, róla elnevezett páncélos építését sikerült csak elkezdeni, az előbb említett négy páncéloshajó utolsó egységét, mely több mint hatéves építés után 1882-re készült csak el.
     A négy kazamata-páncélos igazából már építésük idején is eléggé ósdinak számított, bár erős páncélzatukat és korszerű lövegeiket figyelembe véve azért korántsem lehet elavultnak és hasznavehetetlennek minősíteni őket. (Az oroszok még a japán háborúban is bevetettek hasonló egységeket.) A neves angol hajómérnök, Nathaniel Barnaby, állítólag a Custozza mintájára tervezte meg híressé vált, Alexandra nevű páncélosát. A négy osztrák hajóval egy időben épült, és fő riválisnak számító olasz torony-páncélosok sokkal modernebb kinézetűek voltak, azonban számos fogyatékosságuk volt. A maguk idejében szinte világcsodának számító Duilio és Dandolo gyorsak és erős fegyverzetűek voltak, páncélzatuk azonban meglehetősen gyengécske volt. A papíron persze itt is rendkívül impozáns adatok szerepelnek, s az 550 mm vastag páncélzat brutálisan erősnek tűnik, ám a valóságban ez a páncélzat csak egy vékony kis csíkot fedett a vízvonalon, azt is csak a barbetták alatt. A később épült Italia és Lepanto a maguk 18 csomós sebességével a kor mércéje szerint káprázatosan gyors hajóknak számítottak, 43 cm-es lövegeik pedig elsöprő tűzerőt jelentettek, azonban a hajók gyakorlatilag szinte páncélozatlanok voltak. (Szerintem nyugodtan lehetne őket XIX. századi csatacirkálóknak minősíteni.) Hasonló koncepció alapján épült a többi olasz páncélos is, valamennyien gyors, nagy tűzerejű, de gyengén páncélozott hajók voltak.
    

Egy unortodox csatahajó. Az olasz Italia.
Az osztrák hajók tehát minőségi szempontból egy kis jóindulattal még felvehették volna a versenyt az olaszokkal, számbelileg azonban reménytelen hátrányban voltak. A négy, úgy-ahogy korszerűnek tekinthető kazamata-páncéloson kívül Tegetthoff régi páncélos fregattjai közül is korszerűsítettek néhányat, több új hajó építésére azonban nem volt pénz. A meglevő egységek is leszerelve, tartalékállományban töltötték idejük nagy részét. A kor gyakorlatának megfelelően csak nyáron szerelték fel őket -akkor se mindegyiket-, a téli időszakban a legénység a gazdaságosabb üzemű, olcsón fenntartható vitorlás hajókon csiszolgatta tovább tengerésztudományát. Hogy a vitorlásokon milyen jártasságot lehet szerezni a modern tengeri hadviselésben, azt nem nagyon firtatták.
     Tegetthoff utódja, Friedrich von Pock tengernagy, képtelen volt támogatást szerezni a flottának. A hadsereg mindent vitt, s magas rangú pártfogók nélkül a flotta vezetése képtelen volt érvényesíteni akaratát. A pangás nagyon rossz hatással volt a személyi állomány, különösen a tisztikar fegyelmére és moráljára is. Maga Von Pock is -aki nem volt egy igazi, elhivatott tengerész- többször kijelentette, szívesebben lenne inkább a hadsereg tisztje. A flotta túlzás nélkül a megszűnés szélén állt, s időnként félig, vagy egészen komolyan fel is merült a hadvezetés egyes tagjai részéről a semmilyen hasznot nem hajtó hajóhad felszámolásának gondolata. (Nyilván nem véletlen, hogy alighanem a haditengerészetnek erről a három évtizedéről lehet a legkevesebb anyagot találni. A történetíróknak ebből a korszakból bizonyára nem nagyon van miről történetet írniuk.)
    
A Tegetthoff által 1866-ban elkezdett flottafejlesztés 1882-ben megépült utolsó egysége, a Tegetthoff páncélos.
A politikusok haditengerészethez való hozzáállását alighanem jól szemlélteti az 1888-as eset, amikor Giuseppe Crispi, olasz miniszterelnök, felvetette egy olasz-osztrák tengerészeti egyezmény gondolatát a Monarchia külügyminiszterének, Kálnoky Gusztávnak. Kálnoky azzal érvelve utasította el az olaszok közeledését, hogy a Monarchia haditengerészete csupán az Adrián használható védelmi erő, és javasolta, az olaszok kössenek inkább szövetséget Nagy-Britanniával! (Mert az angolok majd jól megvédenek minket is…) Kálnoky még a német ösztökélésre sem változtatott álláspontján, és úgy vélte, inkább a szövetséges olasz flotta fejlesztését kellene támogatni, nem az osztrák-magyarét! Kálnoky néhány évvel később megpróbált egy angol-olasz-osztrák-magyar szövetséget összekovácsolni a Földközi-tengeren –elsősorban az oroszok ellen, a Dardanellák védelmében-, ám puhatolózására hidegzuhanyként ható választ kapott Londonból. Az angol Rosebery külügyminiszter a londoni osztrák nagykövet útján, diplomatikusan megfogalmazva ugyan, de lényegében azt a választ adta, az osztrák-magyar flotta oly mértékig jelentéktelen, hogy azzal Nagy-Britanniának egyszerűen nem éri meg szövetséget kötni, mert egy ilyen szövetségből a maga részére semmilyen előnyt nem várhat.
     A helyzet csak az új flottaparancsnok, Maximilian Daublesky von Sterneck 1883-as hivatalba lépésével kezdett lassan javulni. Már az ő hivatali ideje alatt kezdték el építeni a flotta két új, a trónörökös párról elnevezett páncélosát. Az osztrák konstruktőrök, nem teljesen a saját hibájukból, ezúttal is eléggé lemaradva követték a nemzetközi trendeket, mert bár az új hajók már úgynevezett torony-páncélosként épültek, tornyaik (barbettáik) teljesen nyitottak voltak. A nem túl jól sikerült, gyenge harcértékkel bíró hajók nem voltak teljesen egyformák. A Kronprinz Erzherzog Rudolf három darab 305 mm-es löveggel volt felszerelve, a Kronprinzessin Erzherzogin Stephanie csak kettővel.
     Bár a haditengerészetnek sikerült végre új csatahajókhoz jutnia, a frissen hivatalba lépett flottaparancsnok nem ebben az irányban látta a flotta jövőjét. Nyilván tisztában volt vele, hogy képtelenek lesznek a rivális haditengerészetek erejét akárcsak megközelíteni is, ezért részben kényszerből, részben meggyőződésből, a Jeune École iskola tanításainak megfelelően a kisebb hajók építésére helyezte a hangsúlyt. Sterneck úgy vélte, a rájuk erőltetett helyzetben a flotta elsődleges, és tulajdonképpen szinte kizárólagos feladata csak a partvédelem lehet, erre a célra pedig nemcsak gazdaságosabb, hanem hatékonyabb is nagy páncélosok helyett inkább kisebb, torpedókkal felszerelt hajókat építeni. 1891-es programjában négy torpedónaszád-flottilla felállítását irányozta elő, s vezérhajóként mindegyik mellé egy páncéloscirkálót.
     Az új haditengerészeti csodafegyverrel, a torpedóval felszerelt kis naszádok viharos gyorsasággal terjedtek el minden haditengerészetnél. A torpedótól mindenki sokat remélt, bár az első évtizedek ezeket a reményeket nem igazolták vissza, s az új fegyver kezdetben igencsak megbízhatatlannak bizonyult.
    
A flotta torpedónaszádjai Pola kikötőjében, 1912-ben.
Az osztrák-magyar haditengerészet igazából már Pock idejében megkezdte saját torpedónaszádjainak fejlesztését, amikor két naszádot rendelt az angol Thornycroft gyártól, majd ezeket, a jól bevált korabeli gyakorlatnak megfelelően, lemásolták, és az osztrák hajógyárakban sorozatban kezdték gyártani. Ezeknek a naszádoknak a továbbfejlesztett változataira akarta alapozni Sterneck is a flotta taktikáját. A naszádok mellé elkezdték a kis „torpedó-sarkantyús cirkálók” (Torpedó-Rammkreuzer) építését is, melyek a naszádok támogatása mellett elsősorban felderítő feladatokra voltak alkalmasak. Az 1600 tonnás kiscirkálók azonban az általános vélemény szerint túl gyengék voltak ahhoz, hogy hathatósan tudják támogatni az ellenség nagy felszíni egységei ellen rohamra induló torpedónaszádokat. Sterneck erre a célra nagyobb és erősebb egységeket akart, melyek hatásos ágyútűzzel képesek lekötni a nagy felszíni hadihajókat, és szükség esetén egy időre magukra tudják vonni azok tüzelését, hogy fedezzék a naszádok visszavonulását. Ezenkívül a hajóknak elég nagynak kellett lenniük ahhoz is, hogy saját készleteikből üzemanyaggal, vízzel és lőszerrel lássák el a naszádokat. 1891-es programjában Sterneck ezért a négy torpedónaszád flottilla mellé négy nagy páncéloscirkáló megépítését javasolta. Az ebben az évben elkezdett Maria Theresia cirkáló ennek a sorozatnak lett volna az egyik egysége.
     Sterneck elképzelése azonban szinte azonnal a flotta csatahajópárti ellenzékének elutasításába ütközött. Maximilian von Pitner altengernagy, a flotta helyettes parancsnoka, egy a flotta fejlesztésének további irányvonalaival foglalkozó bizottsági értekezlet után így foglalta össze álláspontjukat: „Egy nagy sebességű, nehéz páncélzatú hajót határoztunk meg az ellenséges páncélos hajók ellensúlyozására. Egy 4000 tonnánál kisebb hajó nem képes helytállni ebben a szerepben. A bizottság véleménye szerint egy páncélos sokkal jobban el tudja látni a torpedó-sarkantyús cirkáló feladatát.
     Ugyanezen a bizottsági ülésen döntöttek a régi, és már teljesen elavult kazamatapáncélosok -többen közülük még a lissai csata veteránjai- szolgálatból való kivonásáról. A régi egységek közül csak az utolsóként befejezett, és nem sokkal azelőtt korszerűsített Tegetthoff-ot hagyták meg a flotta aktív állományában. Az addig megépült cirkálókat visszavonták a torpedónaszád flottilláktól, és a flotta főerőihez csatolva egy önálló cirkálórajt alakítottak belőlük.
    
A Tiger kiscirkáló.
Flottaépítési koncepcióját Sterneck végül a bizottság határozatai alapján módosítva terjesztette a császár elé, aki augusztusban jóvá is hagyta azt. Miután reményt sem láttak arra, hogy a parlamenti bizottságok, melyek szigorúan ragaszkodtak a haditengerészet kizárólagosan partvédelmi szerepéhez, jóváhagynák új csatahajók építését, a négy tervezett egységet nem páncélosként, hanem páncélos partvédő hajóként próbálták meg eladni a parlamenteknek.
     Sikertelenül. Természetesen ezúttal is a magyar delegáció tiltakozott a leghangosabban a flotta bővítése ellen, az ország pénzügyi nehézségeire, és arra hivatkozva, hogy az olaszokkal kötött szövetségi szerződések után a flotta szerepe lecsökkent, hiszen a szövetséges olaszok majd megvédik az osztrák partokat is. De ezúttal hasonló volt az osztrák delegáció véleménye is, és nem fogadta el a flotta bővítései terveit sem a pénzügyminiszter, sem a hadügyminiszter. A parlamenti elutasításokhoz már hozzászokott tengernagyokat nem különösebben sújtotta le a költségvetés újbóli megtorpedózása, s a kedvező fordulatban bizakodva tovább dolgoztak a tervek előkészítésén.
     Egy évet sem kellett várniuk, és a bizottságok álláspontja valóban teljes fordulatot vett. Ennek ezúttal alapvetően külpolitikai okai voltak. A két évvel korábban trónra lépett új német császár, II. Vilmos, felülvizsgálta a korábban Bismarck által irányított német külpolitika irányvonalát, és felmondta az oroszokkal néhány évvel korábban megkötött Viszontbiztosítási Szerződést (Reinsurance Treaty), melyben a két fél garantálta a jóindulatú semlegességet egymás iránt, s melyben Németország támogatásáról biztosította az oroszoknak a Dardanellák megszerzésére irányuló politikáját. (A szerződés természetesen titkos volt.) A meglehetősen ostoba, s később végzetes tévedésnek bizonyuló döntés következtében a Hármas Szövetség tagjai, így a Monarchia is, ellenséges viszonyba kerültek Oroszországgal, mely ezt követően a franciákkal való szövetség szorosabbra vonásával igyekezett két tűz alá fogni a németeket. 1892 elején már a levegőben lógott a két ország között megkötendő katonai szövetség, melyet aztán végül -talán nem egészen véletlenül- pont Ferenc József születésnapján, augusztus 18-án írtak alá. Az orosz-francia közeledés haditengerészeti szempontból is veszélyeztette a Hármas Szövetség tagjait, elsősorban a Monarchiát, mely a legnagyobb akadálya volt Oroszország Balkán felé való terjeszkedésének. A következő években az oroszok megerősítették a Földközi-tengeren cirkáló hajórajukat, s egyáltalán nem is titkolták, hogy egy feltételezett háború esetén a flotta elsődleges célpontja az osztrák haditengerészet.
     Miután az agresszívabbá váló orosz politika kijózanító hatással volt a Monarchia parlamentjeire, a következő évi, 1892-es költségvetési viták során, ha nem is minden nehézség nélkül, de végül jóváhagyták a flotta által igényelt hajók megépítését, bár négy helyett végül csak három készült. A papírforma szerint az új egységek az akkoriban rendkívül divatos, és viszonylagos olcsóságuk miatt a politikusok által nagyon kedvelt –bár a gyakorlatban szinte semmire nem használható- partvédő páncélos kategóriába tartoztak. Valójában azonban kis méreteik ellenére is inkább tekinthetők sorhajónak, mint partvédőnek.
    Tervezőjük a haditengerészet ekkor már igen nagy tekintélynek örvendő főtervezője, Siegfried Popper volt, aki az ekkor az egyik legkorszerűbb hadihajónak számító brit Royal Soverign-t vette mintának tervei készítésekor. Popper egyszerűen lekicsinyítette a brit hajót, és erre az alaptervre építette fel egész koncepcióját. A méretekből adódóan a főtüzérség kalibere természetesen kisebb, 24 cm-es lett, ám az erős páncélzat és a jónak számító, 17,5 csomós sebesség kiemelte a partvédők mezőnyéből a Monarch osztály tagjait. Ha csak a partvédőket tekintjük, ezen a kategórián belül a Monarch osztály hajói alighanem a világ legjobbjai voltak, és valószínűleg állták volna a sarat az olasz és francia haditengerészet némelyik „rendes” páncélosával szemben is. Ennek ellenére azonban még ezek a hajók is csak szükségmegoldások voltak, melyek a valódi nagy csatahajókkal nem vehették fel a versenyt.

A Monarch.

    Minden fogyatékosságuk ellenére a Monarch osztályú hajók megépítése fordulópontot jelentett a flotta történetében, és véget vetett az elmúlt évtizedek pangásának. Innentől kezdve a haditengerészet fejlődése, a kisebb-nagyobb zökkenők ellenére, folyamatos volt, és töretlenül folytatódott tovább egészen a világháborúig. A Monarchia haditengerészeti politikájának ezt a gyors változását általában a Földközi-tenger térségében bekövetkezett, a birodalomra nézve kedvezőtlen változásokkal szokás megindokolni, mint amilyen a francia-orosz katonai együttműködés, vagy az olasz flottaépítés. Mindezek valóban közrejátszottak az események ilyen alakulásában, de döntő jelentőségűek aligha lehettek. A térség első számú haditengerészetével rendelkező franciák néhány rövid intervallumtól eltekintve már addig is mindig potenciális ellenségnek számítottak, akik a tenger felől is fenyegetést jelentettek a birodalomra. Ez a fenyegetés néhány alkalommal egészen konkrét formát is öltött, mint például 1833-ban, amikor a francia flotta megszállta Ancona kikötőjét, hogy onnan intézzenek támadást az osztrák partvidék ellen, ha az olasz forradalmak leverésének ürügyén Ausztria a francia érdekeket sértően túl messze nyomulna előre az észak-olasz területeken.
     Nem volt semmi újdonság az olaszok flottafejlesztéseiben sem. Az ország egyesítése óta az olaszok mindig nagy hangsúlyt fektettek a flotta fejlesztésére, s gyakran erejüket meghaladó erőfeszítéseket tettek a haditengerészet minél nagyobb bővítésére. Az olasz és az osztrák flotta közötti szakadék volt már nagyobb is, mint az 1890-es években, és nem sokkal korábban az olaszok még sokkal nagyobb fölényben voltak.
     A francia és az olasz fenyegetésben tehát nem volt semmi különösebb újdonság, s még az oroszok feltűnését figyelembe véve sem lehet azt mondani, hogy valami gyökeresen új helyzet állt volna elő a térségben. A kereskedelmi hajózás, az utolsó évtizedek komoly fejlődése ellenére sem bírt akkora jelentőséggel, hogy védelme az elsődleges fontosságú birodalmi érdekek közé számított volna, a partvidék pedig nem játszott túl nagy szerepet az osztrák stratégák gondolkodásában. Úgy gondolták, az ellenség egy itteni partraszállással nem tudja fenyegetni a birodalom létét, és egyébként is, egy ilyen partraszállás megakadályozására a nagy csatahajóknál jobb eszköznek gondolták a partmenti erődök hálózatát, és az ott állomásozó szárazföldi csapatokat. Egy ellenséges partraszállás lehetőségéről alighanem az volt a véleményük, mint Bismarcknak a német partokat fenyegető angol támadásról: „Ha partra szállnak, a rendőrség majd letartóztatja őket.
     Abban, hogy a flottaépítés váratlan lendületet kapott, a külpolitikai eseményeknél szerintem jóval nagyobb szerepet játszhattak a belpolitikaiak. Az ok ugyanaz volt, mint aminek a flotta a korábbi fellendüléseket is köszönhette. Frigyes és Miksa után feltűnt egy harmadik Habsburg főherceg is a flotta környékén. Az új pártfogó, Ferenc Ferdinánd, a Kaiserin Elisabeth cirkálón, egészségügyi okok miatt megtett világkörüli útját követően kezdett el érdeklődni a haditengerészet ügyei iránt. A flotta iránti érdeklődésének nem csupán a hadihajók iránti csodálata volt az oka, hanem az is, hogy nagybátyjánál lényegesebben szélesebb látókörű és intelligensebb lévén felismerte a haditengerészet, és úgy általában a tengerhajózás fontosságát. Nemcsak a haditengerészet megerősítésére fordított kiemelt figyelmet, hanem a kereskedelmi hajózás fejlesztését is igyekezett tőle telhetően elősegíteni. Ezen kívül akárcsak Miksa, részben ő is csak túlbuzgó tettvágyát igyekezett levezetni a haditengerészetnél, és a féltékeny Ferenc József, aki Miksához –és saját fiához, Rudolfhoz- hasonlóan Ferdinándot is igyekezett minél távolabb tartani a kormányzástól, még támogatta is abban, hogy ambícióit inkább a birodalom központjától messze eső flottatámaszpontokon élje ki.
     Ferdinánd helyzete és lehetőségei azonban már nagyban különböztek Miksáétól. A birodalom ugyanis közben komoly demokratikus átalakulásokon esett keresztül, nem kis részben éppen a kiegyezésnek és a magyaroknak köszönhetően. (Mely szerepünket azóta se méltányolják kellőképpen.) Most már nem lehetett azt megcsinálni, hogy a főherceg egyenesen az uralkodóhoz fordul az igényeivel, az pedig, ha kell a birodalmi tanács döntéseit felülbírálva, parancsszóval utasítja az illetékes hatóságokat a kívánságok teljesítésére. A parlamentáris rendszer szokásos szolgálati útvonalát még Ferenc Ferdinándnak is be kellett tartania, s nem dirigálhatott csak úgy a parlamenteknek. A főherceg érdekérvényesítő képességét ennek ellenére sem lehet lebecsülni, különösen azután nem, hogy a birodalom hivatalos trónörökösévé vált, 1896-ban. Aligha véletlen, hogy éppen ezt követően kezdődött meg a flotta igazi újjászületése.
    

Barátok közt. Ferenc Ferdinánd, II. Vilmos, valamint rokonok, barátok, és üzletfelek, a trieszti Miramare kastély teraszán.
Volt azonban a birodalomban egy Ferdinándnál is nagyobb hatalom, mely szintén felismerte a flottában rejlő lehetőségeket, bár más szempontokat figyelembe véve, mint a katonák és politikusok. Ha pedig ezt a hatalmat valaki képes volt egy személyben megtestesíteni, akkor az alighanem Albert Rothschild báró volt, a Stabilimento Tecnico Triestino, a Witkowitz Művek, a Skoda, valamint a Creditanstalt bankház főrészvényese, akinek a háta mögött ott volt a birodalom szinte egész nehézipara. Ez a nehézipar volt az a hatalom, amely, feltehetően a Monarch osztály építése idején, rájött arra, milyen remek biznisz a hadihajóépítés.
     Az osztrák haditengerészet kezdettől fogva törekedett arra, hogy a hajók fegyverzetét és gépi berendezéseit lehetőleg hazai gyárakból szerezzék be, egyrészt hogy csökkentsék a külföldi beszállítóktól való, a flottát sebezhetővé tevő függést, másrészt pedig azért, hogy megrendeléseikkel a hazai ipart támogassák. Nem teljesen önzetlenül persze, a flotta fejlesztésére fordított hatalmas költségek miatt zúgolódó közvélemény megnyugtatására ugyanis jól bevált szlogen volt, hogy a hajóépítésekkel a haditengerészet a hazai iparban nagyon sok munkahelyet teremt és tart fent. Ami tulajdonképpen igaz is volt.
    A haditengerészet főmérnöke, Siegfried Popper (1848-1933). Az első hajók gépeit még külföldi, főleg angol gyárakból kellett beszerezni, ami többször okozott nehézségeket az építésben, mint például amikor az 1859-es háború idején az angolok szándékosan visszatartották a befejezés előtt álló Kaiser sorhajó gépeit. A helyzetben a trieszti Stabilimento Tecnico Triestino (STT) 1857-es, valamint a Whitehead -féle Stabilimento Tecnico di Fiume (STF) 1856-os megalapítása jelentett fordulópontot. A két gyár ettől kezdve el tudta látni a flotta hajóit kazánokkal és gőzgépekkel. A páncéllemezek gyártása terén a század vége felé egyre nagyobb részesedést kapott a cseh Witkowitz Művek, a fegyverzet gyártására pedig az 1859-ben alapított Škoda Művek kezdett szakosodni. (Kezdetben persze inkább csak a kisebb kaliberű lövegekre, a főfegyverzetet még a Monarch osztályú hajókhoz is a német Krupp gyártól rendelték.)
     A fordulópontot, nemcsak a haditengerészet, hanem a Monarchia egész nehézipara számára is, alighanem az 1893-as év jelentette. Ebben az évben, hogy eldöntsék, ki gyártsa le a készülő Monarch osztály páncéllemezeit, próbalövészetet tartottak, melyen öt különböző gyártó páncéllemezeit hasonlították össze. A tesztre olyan neves gyárak, mint a Vickers vagy a Krupp mellett a Wikowitz Művek is elküldte a saját páncéllemezeit. A próbákon a Vickers lemezek szerepeltek a legjobban, de szoros versenyben, alig lemaradva, a Witkowitz lemezek lettek a másodikak. A 15 és 24 cm-es gránátok egyike sem volt képes átütni a két gyártó 270 mm-vastag páncéllemezeit. A hazai ipar támogatása végül a Witkowitz oldalára billentette a mérleg nyelvét, így a készülő hajók páncélzatának legyártására ez a gyár kapott megbízást.
    Ez a dátum jelentette az osztrák nehézipar felvirágzásának kezdetét. Ebben az évben a Monarchia még nyolcszor annyi nyersvasat és vasipari terméket importált, mint amennyit maga előállított. Tíz évvel később ezek az arányszámok megfordultak, és a hazai ipar által előállított mennyiség múlta felül nyolcszorosan a behozatalt. A Monarchia acélgyárai 1913-ban már évi 2,7 millió tonna acélt állítottak elő, ami ugyan még mindig csak hat százaléka volt Európa össztermelésének, ám így is igen nagy fejlődést mutat a tíz évvel korábbi másfél millió tonnához képest.
     A századfordulóra a hazai ipar már a flotta szinte minden igényét képes volt kielégíteni, és a páncélzat, a gépek, és fegyverzet szinte teljes egészében saját üzemekben készültek. A századfordulón már csak alig tíz százalékot tett ki a külföldi gyárak részesedése a hajóépítésekben. Viszont az, hogy a flotta a külföldi beszállításoktól való függőség megszüntetése miatt igyekezett a hazai üzemeket előnyben részesíteni, azzal a következménnyel járt, hogy most meg a saját nehézipartól váltak függővé. Az osztrák/cseh nehézipar ugyanis sokkal magasabb árakon dolgozott, mint a nyugati országok üzemei. Nem csupán azért, mert a kisebb piac miatt eleve magasabb árfekvésen voltak kénytelenek dolgozni, hanem elsősorban inkább azért, mert a külföldi üzemeknél sokkal magasabb haszonkulccsal dolgoztak. A hazai gyárak esetenként akár negyven százalékkal magasabb árakat számítottak fel, mint a külföldiek, ugyanakkor viszont a munkások bérezésére kevesebb, mint feleannyit fordítottak. A századforduló éveiben a hajóépítésekből az ipar nagyjából 15-20 millió korona tiszta bevételre tett szert, melynek jó 70 százaléka a Rothschild cégekhez vándorolt. Mindez természetesen remek bizniszt jelentett, és a tetemes extraprofitot zsebre vágó osztrák/cseh nehézipari érdekeltségek egyre vehemensebben sürgették az újabb és újabb megrendeléseket.
     Mindez természetesen igen komoly támogatást jelentett a haditengerészetnek, ugyanakkor viszont a hatalmas költségek egyre jobban nyomasztották a flotta vezetését. Elkészültekor például a Viribus Unitis a világ legdrágább hadihajója volt, amennyiben az egy tonnára eső építési költségeket nézzük. A 20 ezer tonnás osztrák hajó árából az angolok egy 30 ezer tonnás, 38 cm-es ágyúkkal felszerelt Revenge osztályú csatahajót is ki tudtak hozni. A flotta időnként kísérletet tett az árak letörésére, e próbálkozások azonban rendre kudarcot vallottak. Amikor pedig arra tettek kísérletet, hogy némely terméket, vagy hajót valamelyik jóval olcsóbb külföldi gyártól rendeljék meg, mindig a hazai ipar és a parlamentek harsány tiltakozásába ütköztek. A parlamenti delegációk rendszerint ugyanolyan éles hangon tiltakoztak az ilyen próbálkozások ellen, mint az ipari lobbi, és a költségeket figyelmen kívül hagyva követelték a hazai ipar előnyben részesítését. (A korabeli viszonyok ismeretében szerintem okkal lehet feltételezni, hogy az ipari lobbi némi kenőpénzekkel is igyekezett a képviselők támogatását elnyerni.) A haditengerészet tehát függetlenítette magát a külföldi beszállításoktól, viszont rabja lett a hazai iparmágnások nyerészkedéseinek.

A polai támaszponton horgonyzó csatahajók 1917 körül.

A flotta a háború előtt.

    Az osztrák–magyar dreadnought-építésekről érkező hírek hallatán a londoni Admiralitáson értetlenkedve jegyezték meg, minek az osztrákoknak csatahajó, amikor alig 300 mérföldnyi tengerpartjuk van csupán? Az adat nem volt egészen pontos, a Monarchia ugyanis 370 mérföldnyi tengerparttal rendelkezett, nagyjából Monfalconétól Cattaróig. Ez azonban csak a légvonalban számított távolság, ha az erősen tagolt part tényleges hosszúságát számítjuk, ennek a többszörösét, 1100 mérföldet kapunk. A partok előtt pedig több mint 1200, szintén a Monarchia fennhatósága alá tartozó sziget terült el. Ez így összesen már tetemes tengerparti területet jelentett –a szigetek partvonalát is beleszámítva összesen 3.300 mérföldnyi tengerpartot-, bár ezek meglehetősen lazán kapcsolódtak a birodalomhoz. A tengerpart nagyobb részét az 1797-ben Velencétől megszerzett dalmát területek tették ki, melyek sokáig csak afféle nyúlványként lógtak a birodalom testén, mellyel egyetlen, a tengerparton végighúzódó út kötötte össze őket. A flottaépítést ellenzők egyik érve éppen az volt, egy Dalmáciában partraszálló ellenséges hadsereg nem tudna semmi mást elfoglalni, csak magát Dalmáciát, ami a birodalmat egyáltalán nem rendítené meg.
     Bosznia 1878-as megszállása, majd 1908-as annektálása sem változtatott sokat a helyzeten. A dalmát nyúlványt az új tartomány most már összekötötte a birodalom testével, ám inkább csak a térképen. A tengerpart mögött elterülő magas karszthegységek úttalan vidéke továbbra is szinte áthatolhatatlan gátként állt a tengerpart, és a birodalom belső területei közé. A térség minden nagyobb folyója a Duna vízgyűjtő területéhez tartozott, tehát a szárazföld belseje felé folytak. Bosznia és Dalmácia egyetlen nagyobb folyóval rendelkezett csupán, mely a tengerbe torkollott, ám a 230 km hosszú Narenta (Neretva) sem volt alkalmas arra, hogy vízi útvonalként használva rajta keresztül kapcsolatot lehessen teremteni a belső területekkel.
     A szárazföldi útvonalak terén se volt jobb a helyzet. 1914-ben Dalmáciában mindössze 180 mérföldnyi vasútvonal létezett. A legjelentősebb a Spalato és Sebenico közti vonal volt, mely Kninen keresztül összeköttetésben állt Zágrábbal. A déli részeken csak Gravosa, és a cattarói öböl északi partján fekvő Zelenika között húzódott egy vonal, ám ez sem normál, hanem csak 76 cm nyomtávú volt, tehát csupán a helyi vicinális számára volt használható. Hermann von Spaun tengernagy (1833-1919).
     A dalmát területek és a birodalom belső részei közti közvetlen vasúti összeköttetés megteremtése régi problémája volt a birodalmi vezetésnek. Különösen a flottatámaszpontnak kiszemelt Sebenicót kellett volna valahogy közvetlenül bekapcsolni a vasúti hálózatba. E célból már évtizedek óta tervezték az úgynevezett Lika vasútvonalat, melynek építését azonban a magyar kormányzat -ugyan ki más...- rendre megtorpedózta. A dalmát területekről, Knintől kiinduló vasútvonalat ugyanis a magyar korona alá tartozó horvát területeken kellett volna átvezetni, hogy a tervek szerint Karlovácon keresztül elérjék vele a krajnai Sichelburgot. A magyar kormány, mely úgy vélte, ez a vasútvonal kizárólag osztrák érdekeket szolgálna, és veszélyeztetné a magyar Fiume kereskedelmét, nem engedélyezte saját területein a vasút építését. Hosszas viták és alkudozások után végül csak 1907-ben született egyezség, melyben a magyarok végül, egy saját érdekeiket szolgáló vasútvonal megépítéséért cserébe, engedélyezték a Lika vonalnak a területeiken való áthaladást. A nehéz terep végett szükséges hosszas előkészítő munkálatok miatt az építés csak 1913-ban indulhatott el, ám a háború kitörése nem sokkal később véget is vetett neki. (A vonalat végül az új jugoszláv állam fejezte be 1925-ben.)
     Mindez elég jól rávilágít a flotta egyik fő nehézségére. Az erősen tagolt partvidék ugyan természetes kikötők és horgonyzóhelyek bő választékát kínálta, ám a szárazföld felől ezek szinte egyikének sem volt jó megközelíthetősége, ami pedig a modern korban, amikor a flotta minden korábbinál jobban függött az anyaország által biztosított ipari háttértől, nélkülözhetetlen lett volna. Az Adria egész keleti partvidékét birtokló Monarchia így végül egyetlen, jól kiépített flottatámaszponttal rendelkezett csak, a partvidék északi részén, Polában. Innen kiindulva kellett volna biztosítani a teljes partvidék védelmét és ellenőrzését. Ez nyilvánvalóan lehetetlen feladat volt, ezért a flotta vezetésének egyik legnagyobb gondja volt egy újabb támaszpont kiépítése az Adria déli, vagy középső részén. Fekvése miatt erre a Cattarói-öböl lett volna a legalkalmasabb jelölt, ami kiváló flottatámaszpont lehetett volna, azonban a környező magas hegyek teljesen elvágták a szárazföld belsejétől, és megfelelő vasúti összeköttetése sem volt. Ennél is rosszabb volt, hogy az öbölrendszer déli részét övező hegyek montenegrói kézben voltak, és innen nemcsak remekül be lehetett látni az öböl belsejét, hanem a hegycsúcsokról akár ágyúzni is lehetett az ott horgonyzó hajókat. (Ahogy az később történt is.)
     Bár földrajzi szempontból nem Sebenico volt a legideálisabb számításba jöhető hely, az előkészítés fázisában levő Lika vasútvonal megépítését követően közvetlen vasúti összeköttetésbe került volna a hátországgal, ami elsődleges szempont volt az új támaszpont kijelölésekor. 1907-ben a kikötőt egyszer már megerősítették és korszerűsítették, válaszul az olaszok három évvel korábbi lépésére, amikor Tarantóban új flottabázist létesítettek. Egyelőre ugyan még csak a tartalék hajóraj számára, ám ezzel az addig a keleti és déli olasz kikötőkben állomásozó olasz flottát egészen az Adria bejáratáig hozták.
    Válaszul az Adria osztrák partvidékén megerősítették a polai, sebenicói, lissai, és cattarói parti erődítményeket. Ez a bővítés azonban közel sem volt elégséges ahhoz, hogy a sebenicói kikötő alkalmassá váljon nagy kötelékek befogadására és ellátására. Montecuccoli, noha a hadsereg előbb Trau, majd a Saldun-öböl jelölését támogatta, 1912-ben Sebenico flottatámaszponttá való kiépítését javasolta a császárnak, és egyben, afféle előretolt bástyaként, Lissa szigetének a megerősítését is. A munkálatok tervezett költségei egy dreadnought árába, 60 millió koronába kerültek volna. A császár erre hivatkozva nem támogatta a tervezetet, bár el sem utasította, csak elhalasztotta annak megvalósítását. A kikötő fejlesztésére végül megszavaztak egy bizonyos összeget, az azonban csupán az előkészítő munkák megkezdésére volt elég.
     A háború kitörésekor a Monarchia flottája így csak egyetlen olyan támaszponttal rendelkezett, mely alkalmas volt a flotta hajóállományának befogadására, ellátásuk, karbantartásuk és javításuk hosszú távon való biztosítására. A polai kikötő ekkor már kicsit zsúfolt volt ugyan, de ez volt az egyetlen hely, mely a fenti követelményeknek megfelelt. A kikötőt normál nyomtávú vasútvonal kötötte össze Trieszttel –az Isztria-félszigeten ez volt az egyetlen normál nyomtávú vonal-, onnan pedig kétvágányú vonal vezetett Bécsig.
     Pola volt egyben a hajóépítés egyik központja is. Itt üzemelt a haditengerészet hajógyára, melyet nem sokkal a háború előtt bővítettek és modernizáltak. A gyár egy 143, és egy 122 méter hosszú szárazdokkal, valamint két kisebb mellett egy 22 ezer tonna, és egy 15 ezer tonna befogadóképességű úszódokkal volt felszerelve. A gyár kétezer állandó, és mintegy háromezer idénymunkást foglalkoztatott.
     A hajóépítés másik nagy központja az STT trieszti gyára volt, ahol nagyjából háromezer munkás dolgozott. A gyár öt nagy, 106-152 méteres szárazdokkal, és két nagy úszódokkal rendelkezett. Gépgyártó részlege, mely a flotta hajóira szánt kazánok és gőzgépek nagy részét gyártotta, a Muggia-öböl mellett helyezkedett el.
    

A vízrebocsátás előtt álló Viribus Unitis az STT trieszti hajógyárában.
A háború előtti években vett nagy lendületet a fiumei Ganz-Danubius hajógyár fejlesztése is. A magyar kormány már évtizedekkel korábban megkezdte az addig jelentéktelennek számító kikötő nagyszabású bővítését, illetve a fiumei vasútvonal építését. A háború előtti évekig azonban Fiume inkább csak fontos kereskedelmi kikötőnek számított, a flottafejlesztésben nem sok szerepe volt. A századfordulót követően azonban a magyar kormányzat is felismerte a flottaépítésben rejlő üzleti lehetőségeket, és maga is egyre nagyobb részt követelt a tortából. (Tulajdonképpen jogosan, ám követeléseiket a magyar delegációk nem mindig kifinomult módszerekkel érvényesítették. Talán érdemes még úgy mellékesen megjegyezni azt is, hogy míg a hadihajó-építésben való nagyobb részesedés érdekében a magyarok habozás nélkül készek voltak akár a nyílt zsarolásig is elmenni, addig saját hajózási vállalataikkal szemben egyáltalán nem támasztottak ilyen elvárásokat. A magyar tengerhajózási vállalatok soha egyetlen megrendelést sem adtak le magyar hajógyárnak, mivel hajóikat a jóval olcsóbban dolgozó külföldi gyáraktól rendelték meg!) A hajóépítésben való részvételhez azonban elengedhetetlen volt egy nagy hadihajók építésre is alkalmas hajógyár. A Danubius fiumei hajógyára volt erre az egyetlen számításba jöhető jelölt, és a háború előtti években nagy anyagi ráfordításokkal, erőltetett tempóban fejlesztették fel arra a szintre, hogy akár csatahajókat is építhessen. Mindez végül sikerült is, és ez lenyűgöző teljesítmény volt a magyar ipar részéről. 1914-re a fiumei gyárban –mely igazából még ekkor is fejlesztés alatt állt- már több mint háromezer munkás dolgozott, háromszor annyi, mint öt évvel korábban. A gyár két nagy, és három kisebb szárazdokkal, valamint egy kisebb, hatezer tonna befogadóképességű úszódokkal volt felszerelve.
     A haditengerészet hátországának legfontosabb ipari bázisai közé szintén ekkoriban kezdtek feliratkozni a magyar illetőségű üzemek. A legnagyobb magyarországi nehézipari komplexum a Skoda Műveknél is több dolgozót, 8.000 munkást foglalkoztató diósgyőri M. Kir. Vas- és Acélgyár volt, de nagy jelentőséggel bírt a budapesti MÁVAG gyár is. Győrben nem sokkal a háború előtt kezdődött meg egy nagy fegyvergyár építése, mely azonban a háború miatt teljesen már soha nem lett befejezve.
     Az anyagi eszközök előállítása tehát a századforduló utáni időkben már megoldott kérdés volt, és sikeresen rendezték a hajók megfelelő személyzettel való ellátásának problémáját is. A flotta, mely papíron a K. und K. fegyveres erők egyik hadteste volt, elvileg a birodalom teljes területéről sorozta az újoncokat, a nemzetiségek megoszlása azonban természetesen nem volt arányos. A haditengerészet érthető módon igyekezett a hajókon tartani a hajózásban jártas, képzett tengerészeket, akiknek többsége a tengerparti területek lakosságából került ki, valamint a műszakilag képzett embereket, akik javarészt német és cseh nemzetiségűek voltak. A haditengerészet békebeli állományában a tengerészek több mint fele ilyen szerződéses tengerész volt, és csak a többi besorozott katona.
    
Matróztípusok, egy korabeli karikatúrán.
A haditengerészet állományában ennek megfelelően legnagyobb számban a horvát nemzetiségűek voltak, a legénység nagyjából harmadát ők tették ki. A német nyelvűek körülbelül fele ennyien lehettek. Magyar tengerészek a kiegyezés előtt gyakorlatilag egyáltalán nem, utána pedig évtizedekig alig néhányan szolgáltak a haditengerészetnél. Ez nem azért volt így, mert a gonosz osztrákok elnyomták a szegény magyarokat, hanem mert a magyar parlament ragaszkodott ahhoz, hogy a besorozott magyarokat a magyar honvédséghez, vagy olyan közös alakulatokhoz osszák be, ahol azonos nemzetiségűekkel, vagyis magyarokkal együtt szolgálhatnak. Csak a különleges fegyvernemek igényei iránt megértőbb 1889-es véderőtörvény elfogadása után kezdtek érkezni magyar újoncok nagyobb számban a flottához, de arányuk még a századforduló körül is öt százaléknál kevesebb volt. Csupán az utolsó években, a haditengerészet fejlesztésében való nagyobb magyar szerepvállalással egy időben kezdett ugrásszerűen növekedni a magyarok részaránya, mely a háború előtt már elérte a húsz százalékot. (Természetesen a statisztikában meg kell különböztetni a magyarokat, és a magyar állampolgárokat. Közjogilag ugyanis a horvátok is Magyarországhoz tartoztak, tehát elvileg ők is a magyar honosok számát gyarapították. Sőt, ha a kimondottan Magyarországról érkezőket nézzük, közöttük is szép számban képviseltették magukat a különböző nemzetiségek, szerbek, szlovákok, románok, stb. Amikor tehát fentebb magyarokat említek, a magyar anyanyelvűekre, vagyis a „fajilag” magyarokra gondolok.)
    Az idős, és már kissé elgyötört Maximilian Daublebsky von Sterneck zu Ehrenstein tengernagy (1829-1897). A flottánál nagy számban szolgáltak olaszok is, ami a térség mai etnikai viszonyainak ismeretében talán kissé meglepő lehet. A magyarázat az, hogy akkoriban a horvát és dalmát partvidék lakosságának meglehetősen nagy hányadát olasz nemzetiségűek tették ki. Trieszt lakosságának például majdnem kétharmada, Fiuménak pedig több mint a fele olasz anyanyelvű volt, de az Isztria-félszigeten is több mint egyharmad volt az arányuk. (A nemzetiségi kérdést a második világháború után Tito szerbjei intézték el, a magyarok számára a Bánátból már jól ismert módszerekkel. A szerbek az óvatos becslések szerint is több mint százezer olasz nemzetiségű lakost mészároltak le, a többieket pedig elkergették az országból.) A századforduló körül a flottánál a legénység majdnem harmada volt olasz anyanyelvű. A háború előtti években azonban a magyarok és az osztrákok növekvő száma lejjebb szorította az arányukat, nagyjából 15 százalékra.
     A besorozott tengerészek szolgálati ideje a hadsereg három évétől eltérően négy esztendő volt. A szolgálat nem volt könnyű, és különösen a szárazföld belsejéből érkezetteknek volt nehéz a beilleszkedés. (Az újabb kori magyar szakirodalom hajlamos úgy kezelni a flottához besorozott magyar katonákat, hogy valamennyien született tengerészeknek bizonyultak, és a flotta egyik legjobb emberanyagát képezték. Ez úgy nagy általánosságban valamennyire még igaz is lehet, de abszolút érvényű kijelentésnek aligha lehet tekinteni. Sok évvel ezelőtt a helyi újságban olvastam egy visszaemlékezést egy környékbeli ex-tengerészről, aki már néhány hónap után dezertált a flottától, és még késő öregkorában is azonnali pofozással torolta meg, ha a családból valaki csak említeni is merészelte a haditengerészetet.) Akinek viszont ez sikerült, annak általában elég jó élete volt a flottánál. A matrózok presztízse nemcsak a tengerparton, hanem a szárazföld belsejében is sokkal nagyobb volt, mint egy közönséges bakának. A fizetés és az ellátás jó volt, mindent egybevetve sokkal jobb, mint a hadseregben, s az extrák között szerepelt például az ingyenes és magas színvonalú orvosi ellátás is. Általában nem is jelentett semmilyen nehézséget megfelelő számú továbbszolgálót toborozni.
     Az altiszti állományt a bezupáltak közül továbbtanulók, és a fiumei altiszti iskola, a Nautica hallgatói biztosították. A Nauticába a 14-ik évüket betöltött, a hatosztályos elemi iskolát elvégzett, fizikailag megfelelő, és „erkölcsös magaviseletű ifjak” jelentkezhettek. A képzés három évig tartott, és a felavatottak az iskola elvégzése után kötelesek voltak legalább ennyi ideig, vagyis három évig szolgálatot teljesíteni a haditengerészetnél. Az altisztek a fizikai munkások korabeli átlagfizetésének akár a háromszorosát is megkereshették, nem lehet csodálni tehát, hogy minden évben nagy volt a túljelentkezés a Nautica felvételijén.
     A flotta tisztjei a polai Marine Akademie falai között szerezték meg képesítésüket. (Egyes források szerint az Akadémia Polában volt, más írások szerint Triesztben, ismét mások szerint Fiumében.) A századfordulón az Akadémiának még 115 növendéke volt, a világháború előtti évben már kétszáz. A növekvő létszám ellenére mindig igen nagy volt a túljelentkezés, Horthy emlékiratai szerint például az 1882-es évben az induló évfolyam 42 helyére több mint hatszázan jelentkeztek. A felvételin, és aztán a négyéves képzésen a hallgatók iránt támasztott követelmények igen magasak voltak. Ennek megfelelően elég nagy volt a lemorzsolódás is, Horthy évfolyamában például mintegy harminc százalék. Akik a negyedik év végén sikerrel letették vizsgáikat, azokat II. osztályú tengerészkadéttá -vagy másként kadétaspiránssá- avatták, majd legalább egy év gyakorlati idő, és egy év továbbképzés után újabb vizsgák következtek, melyek eredményes letétele után tengerészzászlóssá -I. osztályú tengerészkadéttá- léptek elő, és immár hivatalosan is bekerültek a flotta tisztikarába. A további előlépés újabb tanfolyamok, és újabb vizsgák sorozatát jelentette. A karrier szempontjából a vízválasztót alighanem a sorhajóhadnagyi rang elérése jelentette. Aki ebben a rangban nem tudta elérni az elsőtiszti -Gemeindienstoffizier, a „GDO”- beosztást, az menthetetlenül lemaradt a többiektől. Az ilyen tiszt valószínűleg soha nem jutott el az önálló hajóparancsnokságig, és pályafutása további részét jó eséllyel szárazföldi beosztásban tölthette.
     A Marine Akademie a Monarchia egyik legmagasabb színvonalú oktatási intézménye volt, a birodalom katonai iskolái közti rangsorban a második helyet foglalta el, a hadsereg bécsújhelyi akadémiája után. Az Akadémia a szakismereteken kívül igen átfogó általános műveltséget is adott. Az itt végzetteket nemcsak a haditengerészetnél, hanem birodalomszerte a fegyveres erők egyik elitcsapatának tekintették. A korabeli tengerésztisztek mai szemmel nézve valóban hihetetlen mennyiségű ismeretanyagot gyömöszöltek a fejükbe. Az amúgy sem kis mennyiségű katonai és tengerész ismeretek mellett legalább négy-öt nyelven kellett beszélniük, ami ezen a pályán tényleg a minimum volt. Horthy például hat nyelven beszélt folyékonyan, és másik négyen társalgási szinten. (Nem számítva a latint, amit ekkor még minden középiskolában kötelezően tanítottak.) Ezen kívül tehetséges amatőr festő volt, jártas volt a zenében és irodalomban, és több sportot is űzött. És őt még nem is a legkiemelkedőbb intelligenciájú tisztek között tartották számon. Sok tengerésztiszt mindezek mellett még, passzióból vagy a bizonytalan jövőre gondolva, megszerezte a jogi, orvosi, vagy közgazdasági diplomát is.
     A haditengerészet egy nem kimondottan katonai feladatot is magára vállalt, s nagyrészt ő finanszírozta az osztrák-magyar színekben lebonyolított tengerkutató expedíciókat. Ezek egy részéhez, mint például az Adria feltérképezéséhez, közvetlen érdeke fűződött, de ezen kívül is nagy szerepet vállalt a kutatómunkában. Az expedíciókban résztvevő hajókat rendszerint a flotta tengerésztisztjei vezették, akik gyakran maguk is tevékenyen részt vettek a kutatásokban. Maga Anton Haus is elismert oceanográfusnak számított, s több könyvet és értekezést is írt oceanográfiai és meteorológiai témákban. Az osztrák-magyar tengerkutatás több meghatározó személyisége magyar származású volt, mint például Leidenfrost Gyula, vagy Gonda Béla. (Jellemző a zászlólobogtatásban oly tehetséges magyarok hozzáállására, hogy amikor jó néhány évvel ezelőtt egy oceanográfiai gyűjtőmunka készítéséhez minden európai országnak elküldtek egy kérdőívet, tüntessék fel saját kutatási eredményeiket, a Magyar Tudományos Akadémia erre még csak nem is válaszolt. Gondolom, a tekintetes akadémikus urak jókat kacarásztak a képtelen gondolaton, hogy Magyarországnak valami köze lenne a tengerkutatáshoz. A magyar tudósok által elért kutatási eredmények így aztán a nemzetközi szakirodalomban osztrák és cseh eredményekként vannak számon tartva, ők ugyanis válaszoltak a kérdésekre, és a magyar tudósok által elvégzett kutatásokat saját érdemeikként tüntették fel.)

A Habsburg osztályhoz tartozó Árpád csatahajó modellje, a bécsi Hadtörténeti Múzeumban.

    Az osztrák-magyar haditengerészet utolsó két évtizedének szinte robbanásszerű fejlődéséről ezen írás keretein belül talán nem szükséges részletesebben foglalkozni. Ez a korszak magyar nyelven is elég jól dokumentálva van, és a költségvetési viták, intrikák és obstrukciók, hitelfelvételek és lobbitevékenységek kusza történetével felesleges lenne itt még tovább bonyolítani az elbeszélést. A flotta számára ez az időszak sem volt egy gondtalan fáklyásmenet, keserves és kemény küzdelemmel járt leküzdeni a flottaépítés két nagy ellenfelét, a hadsereget és a magyarokat, ám a trónörökösnek és az iparmágnásoknak köszönhetően ezúttal már sikerült kisebb-nagyobb kompromisszumok és áldozatok árán elfogadtatni a haditengerészet költségvetéseit. A flotta fejlődését szemléltetendő itt talán elég lesz pár bekezdésben röviden áttekinteni a nagy csatahajók építéstörténetét.
     A szakirodalom gyakran hajlamos lekezelően nyilatkozni ezekről a hajókról, holott azok, ha nem is képviselték minden esetben a világszínvonalat, arra a célra, melyre szánták őket, tökéletesen megfeleltek. Finanszírozási és dokkolási problémák miatt a hajók mérete, és ebből fakadóan tüzérségük kalibere, elmaradt a korabeli egységekhez képest, ám egyéb jellemzőiket tekintve voltak legalább olyan jók, mint a konkurens haditengerészetek hasonló hajói.
     A Monarch osztályt követő csatahajó-osztály első két tagjának gerincét a század utolsó évében, 1899-ben fektették le, már az 1897 decemberében elhunyt Sternecket követő új flottaparancsnok, Hermann von Spaun hivatali ideje alatt. A 8.300 tonnás Habsburg osztály egységei a kis méretek miatt –a kortárs német hajókhoz hasonlóan- csupán 24 cm-es kaliberű lövegekkel voltak felfegyverezve, ezekből is csak hárommal, ugyanis a taton elhelyezett lövegtorony, alighanem a kényszerű súlymegtakarítás miatt, csak egyetlen ágyúval volt felszerelve. A kis méretek dacára a hajók kimondottan erős páncélzattal voltak ellátva, és 19,7 csomós sebességük is kiválónak számított a maguk idejében. A velük nagyjából egy időben épülő olasz Benedetto Brin osztály hajói a maguk 14.500 tonnájával ugyan jóval nagyobbak, és 305 mm-es főtüzérségükkel erősebbek is voltak, ám az o-m. hajók 220 mm-es övpáncélzatával ellentétben csupán egy jó páncéloscirkálónak megfelelő, 150 mm-es védettséggel rendelkeztek, 20 csomós sebességük pedig lényegében megegyezett a Habsburg osztályéval.
     A következő hajóosztályra ezúttal nem kellett hosszú éveket várni. A Habsburg osztály egységei még szolgálatba sem álltak, mikor 1902 nyarán már lefektették a következő csatahajó-osztály első két tagjának a gerincét. Az Erzherzog osztály hajói valamelyest már túllépték a 10 ezer tonnás súlyhatárt, ám még ezek is csak 24 cm-es tüzérséggel voltak felszerelve, igaz már négy löveggel, melyeket két ikertoronyban helyeztek el. A jó felépítésű, és jó tengerállóságú hajók elődjeikhez hasonlóan erős, nagy területet védő páncélzattal rendelkeztek, sebességük pedig felül is múlta azokét. Próbajáratain az Erzherzog Friedrich elérte a 20,56 csomós sebességet is. (Valószínűleg a nagy sebességre és gyenge tüzérségre tekintettel néhány helyen páncéloscirkálóként kategorizálják ezeket a hajókat.) A főtüzérség továbbra is 24 cm-es kaliberű lövegekből állt, azonban az akkor igen nagynak számító, 30 fokos csőemelkedési szögnek köszönhetően ezek 16,7 km-es lőtávolsága jócskán felülmúlta a többi haditengerészetnél használt 305 mm-es lövegek lőtávolságát. (A korabeli francia 305 mm-esek például csak 12-13 ezer méterre hordtak.) A másodlagos tüzérséget az Erzherzog osztály hajóin 19 cm-es ágyúkkal szerelték fel, ami tovább növelte a hajók tűzerejét. (Azon persze lehet vitatkozni, nem e lett volna jobb, ha csökkentik a másodlagos tüzérség ágyúinak számát és kaliberét, s az így megtakarított súlyt a főtüzérség kaliberének 28 vagy 30,5 cm-re való növelésére fordítják.)
    

A Habsburg osztályhoz szánt 24 cm-es lövegtorony, a Skoda üzemében.
A Habsburg és Erzherzog osztály hajói tehát kisebbek és gyengébb fegyverzetűek voltak, mint a rivális olasz és francia tengerészetek hajói, páncélvédettségben, sebességben, és más műszaki jellemzőikben azonban legalább egyenrangúak voltak velük, sőt, sokszor felül is múlták őket. A kisebb tűzerőt pedig a nagyobb lőtávolság legalább részben kompenzálta. Nem méltányos tehát másodosztályú hadihajókként kezelni őket, ahogy pedig gyakran megteszik. Az Adria vizein, védelmi szerepkörben kimondottan hatásos fegyverek lehettek volna, sőt, ezeket a hajókat már a Földközi-tenger távolabbi vizein is be lehetett volna vetni.
     Az Erzherzog osztály utolsó egységének szolgálatba állításával egy időben, 1907-ben fektették le a következő osztály első hajójának, a Radetzky-nek a gerincét. Az új csatahajók minőségi ugrást jelentettek. A 14.500 tonnás hajók méretben és tűzerőben nemcsak felzárkóztak a nemzetközi élvonalhoz, hanem jócskán felül is múlták az ekkor szolgálatban álló olasz és francia csatahajókat. A szabványosnak számító, négy darab 305 mm-es lövegből álló főtüzérség mellett a hajók, a kor divatjának megfelelően, négy szárnytoronyban összesen még nyolc darab 24 cm-es löveggel is el voltak látva. A Radetzky így egymagában nagyobb tűzerőt képviselt, mint az előző, Erzherzog osztály három hajója együttvéve. A hajók 230 mm-es páncélzata, és 20 csomó körüli sebességük is megfelelt a nemzetközi élvonalnak. Hogy szolgálatba állásuk idejére mégis „elavultnak” tekintették őket, azt nem saját konstrukciójuknak köszönhették, hanem az időközben szolgálatba állított, teljesen új kategóriát képviselő angol Dreadnoughtnak.
     A flotta főtervezője, Siegfried Popper, már a Radetzky osztály tervezésekor javasolta, a hajók szárnytornyaiba a 24 cm-es ikerlövegek helyett inkább egy-egy 305 mm-es löveget kellene szerelni, ám javaslatát a flottaparancsnok, Rudolf Montecuccoli, akkor még elutasította. Alig néhány hónappal később azonban a vezetés hozzáállása már meg is változott, és tudomásul véve a Dreadnought által kijelölt új trendet, hozzáláttak az első osztrák-magyar „all big gun ship” tervezéséhez.
     A Tegetthoff osztályról a korábbi Viribus Unitis cikkben már részletesebben is értekeztem, felesleges lenne itt magamat ismételnem. Igyekeztem cáfolni, vagy legalábbis enyhíteni a hajók állítólag oly rossz konstrukcióját illető állításokat, főleg a gyenge víz alatti védelemről szóló legendákat. Az ott leírtakat most is fenntartom, és ismét csak azt tudom mondani, minden hiányosságuk ellenére ezek a hajók, elődeikhez hasonlóan, alapvetően jól sikerült konstrukciók voltak, melyek méltó ellenfelei lehettek volna a hasonló kategóriájú olasz és francia csatahajóknak. Hogy leggyakrabban kritizált pontjuk, a gyenge stabilitás, ténylegesen mennyivel volt rosszabb, mint a hasonló külföldi egységeké, ahhoz ismerni kellene a hasonló olasz, francia, orosz hajók adatait. Ennek hiányában csak annyit lehet mondani, a Tegetthoff osztály stabilitása semmivel nem volt rosszabb, mint a korábbi osztrák-magyar csatahajóké, sőt, jobb volt azokénál. A Tegetthoff osztály metacentrikus magassága 1,6 méter körül volt –a Szent Istváné valamivel kevesebb-, míg az általában elismerően emlegetett Radetzky osztályé 1,4 méter, az Erzherzog osztályé mindössze 0,95 méter, a Habsburg osztályé pedig alig 0,8 méter. Ezekkel összehasonlítva a Tegetthoff osztály stabilitása egyáltalán nem tűnik rossznak. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy a második világháborús olasz Littorio osztály GM értéke gyakorlatilag ugyanakkora volt, mint a Tegetthoff-é, akkor végképp nehezen érthető az osztrák-magyar hajók állandó becsmérlése. Bár nem tudom leellenőrizni, de szerintem a gyenge stabilitással kapcsolatos állítások nagyrészt abból fakadnak, amiből például a kis hatótávolság legendája is, vagyis hogy az o-m hajókat valamiért állandóan az óceánokra tervezett angol és német hajókkal hasonlítgatják össze, és nem a szintén a Földközi-tengeri körülményekre tervezett olasz és francia egységekkel, melyek pedig sokkal reálisabb összehasonlítási alapot jelentenének. (Scheltema de Heere egyébként azt állítja, a Tegetthoff osztály tényleges metacentrikus magassága valamilyen számítási hiba miatt a valóságban mintegy 60 cm-el kisebb volt a hivatalosan megadott értéknél, ám nem részletezi, pontosan milyen számítási hibáról is van szó, és az állítás más könyvben nem fordul elő.)

A Prinz Eugen.

    A K. und K. haditengerészet tehát a háború idejére számottevő erővé fejlődött, melyet immár az Adrián kívüli hadműveleteknél is figyelembe kellett venni. A flotta hajóinak műszaki színvonala, harcértéke, és az emberanyag minősége egyaránt megütötte a nemzetközi mércét, sőt, legalább néhány esetben felül is múlta azt. A mai szakirodalom hajlamos félvállról venni az osztrák haditengerészetet –Magyarország határain kívül a flottát gyakorlatilag mindenhol mint osztrák haditengerészetet emlegetik, és legfeljebb a lábjegyzetekben említik meg, hogy a neve hivatalosan osztrák-magyar volt-, és meglehetősen lekezelően bánnak vele. Különösen a beképzelt angolok hajlamosak a becsületsértés határait súroló kijelentésekre a K. und K. haditengerészettel kapcsolatban, mosolyt keltő vígoperának feltüntetve annak egész létezését, hajóit –különösen a Tegetthoff osztályt- pedig a csatahajók evolúciójának tragikomikus lábjegyzetének minősítik.Horthy Miklós (1868-1957). Kemény munka volt, de csak sikerült találnom róla egy bajszos képet. Általában enélkül ábrázolják mindenhol, pedig a gondosan ápolt bajuszt csak a háború alatt vágta le.
     A korabeli vélemények azonban egyáltalán nem voltak ilyen sommásak. Azok, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek a K. und K. haditengerészettel, kevés kivétellel mind határozottan elismerően beszéltek róla. A Földközi-tengeri cirkálások során külföldi kikötőkbe látogató hajók rendszerint elnyerték a külső szemlélők tetszését is. A hajók ragyogó tisztasága, a legénység fegyelmezettsége és látható szaktudása igen jó benyomást tett még az angol haditengerészet tisztjeire is. Az angolok nagyra értékelték az o-m dreadnoughtok hármas lövegtornyait, és az osztrák hajógyárak gyorsaságát is. A Monarchia ipara szemmel láthatóan sokkal jobban szervezett és irányított volt, mint az olasz, és hatékonyabb is volt annál. A brit Földközi-tengeri flotta tisztjei között az volt az általános vélemény, ha megvolna rá a szándék és a megfelelő anyagi háttér, a Monarchia haditengerészete mennyiségileg is könnyen ráverhetne az olasz flottára, melynél minőségileg egyébként is többre tartották őket. Ahogy például Paul G. Halpern is írja: „A császári és királyi haditengerészet az egyik leghatékonyabb Habsburg intézmény volt, és külföldön is jó hírnévnek örvendett irányításának gazdaságossága és módszerei miatt, melyekről azt tartották, a viszonylag kevés elköltött pénzből sok értéket állít elő.” Sokan egyenesen úgy gondolták, az osztrák-magyar haditengerészet színvonala tulajdonképpen túlságosan is magas a flotta iránt támasztott elvárásokhoz képest.
     A kortársak tehát, talán csak a franciákat kivéve, egyáltalán nem becsülték le a Monarchia haditengerészetét, sőt, kimondottan tartottak tőle. A háború előtti évekre a flotta nemzetközileg is számon tartott erővé vált, melynek hajói egyre gyakrabban hagyták el az Adriát, hogy különböző küldetéseken, flottaszemléken, kiképző cirkálásokon vigyék el a távoli vizekre is a piros-fehér csíkos lobogót.
     Ilyen külföldi küldetésekre pedig egyre többször került sor, elsősorban az egymást követő balkáni válságok miatt. Az első ilyen demonstrációra, melyen a K. und K. haditengerészet hadihajói is részt vettek, még 1897-ben került sor, amikor egy nemzetközi hajóraj –köztük két o-m csatahajó és négy cirkáló- a Krétán kirobbant török-görög ellenségeskedések elfajulását és továbbterjedését próbálta megakadályozni, egyébként sikertelenül.
     A haditengerészet hajói jelen voltak a kínai boxerlázadás leverésekor is, mely azonban szinte teljesen szárazföldi hadművelet volt, melyben a hajókról partra szállított kis létszámú osztrák-magyar tengerész különítmények is részt vettek.
     1903 májusában a kiéleződő bolgár-török ellentétek miatt zavargások törtek ki Szalonikiben. A Balkán déli kijáratának tartott kikötővárosban viszonylag nagyszámú osztrák-magyar kolónia lakott, főleg az itt működő kereskedelmi kirendeltségek dolgozói és azok családtagjai. Védelmükre az o-m hadvezetés az éppen a Földközi-tenger keleti medencéjében tartózkodó, az ekkor már szokásosnak tekinthető kiképző cirkáláson levő hajórajt Szalonikibe vezényelte. A három csatahajóból álló kötelék, több más külföldi hadihajóval együtt, mintegy két héten át, a helyzet rendeződéséig horgonyzott Szalonikiben, hogy szükség esetén ágyúival védje meg a Monarchia ott tartózkodó állampolgárait.
     1905 utolsó heteiben a török Mytilene előtt tartott flottatüntetést egy nemzetközi hajóraj, hogy a korábban megígért reformok tényleges bevezetésére ösztönözze a török kormányzatot. A kötelékben két osztrák-magyar cirkáló, a Sankt Georg és a Szigetvár vett részt, Georg von Ripper altengernagy vezetése alatt, aki rangidős tisztként egyben az egész nemzetközi kötelék parancsnoka is volt. A hajókról november 26-án egy többnemzetiségű különítmény szállt partra, mely megszállta a török vámhivatalt és a távíróállomásokat. A különítményt a Sankt Georg torpedótisztje, Horthy Miklós sorhajóhadnagy irányította. Néhány nappal később Lemnoson is partraszállt egy tengerészalakulat, és ott is elfoglalta a török állomásokat, melyeket egészen december közepéig tartottak megszállva, amikor a török kormányzat végül engedett a nyomásnak, és meghozta a kért intézkedéseket.
    

Flottaszemle, nem sokkal a háború kitörése előtt.
A következő komoly krízishelyzetet éppen a Monarchia robbantotta ki, Bosznia annektálásával. A tartományt az osztrák-magyar hadsereg már harminc éve megszállta, ám hivatalosan csak ekkor, 1908-ban csatolták a birodalomhoz, méghozzá a többi nagyhatalommal való megfelelő egyeztetések nélkül. Leghangosabban természetesen Szerbia tiltakozott, követelve Bosznia autonómiájának visszaállítását. (Vagyis magának akarta a területet.) Az orosz és angol bíztatások hatására Szerbia mozgósította hadseregét, ám közvetlen támogatást végül egyik országtól sem kapott. Nagy-Britannia nem akart közvetlenül belekeveredni egy fegyveres összetűzésbe, az orosz hadsereg és az orosz költségvetés pedig még nem tért magához a néhány évvel korábbi, katasztrofális kimenetelű japán háborúból. Az oroszok semmiképp nem vállalhattak egy újabb háborút egy európai nagyhatalommal, így végül amint a helyzet komolyra fordult, ők is kitáncoltak Szerbia mögül, mely egymaga természetesen nem merte megkockázatni a hadüzenetet a Monarchiának. A válság, miután az addig a papírforma szerint Boszniát birtokló Törökországot egy komolyabb összeggel kárpótolták területi veszteségeiért, következő évre magától lecsengett. A készültségbe helyezett és Cattaróba összevont aktív hajórajt, illetve a dunai flottillát visszarendelték támaszpontjaira.
     Rögtön ezután, mindenki számára váratlanul, Montenegró jelentette be igényét a Cattarótól délre eső területekre, a harminc évvel korábbi berlini egyezmény rendelkezéseire hivatkozva. A törpekirályság követelőzését nyilván senki nem vette komolyan, de a K. und K. haditengerészet vezetése a történteket remek ürügynek találta egy jó kis flottademonstrációhoz. 1909 március 15-én elrendelték a flotta teljes mozgósítását. Az aktív hajóraj három csatahajóval és egy páncéloscirkálóval már másnap megjelent a montenegrói partok előtt, a tartalékban álló, ugyanilyen erős hajórajt pedig 24 órán belül felszerelték és harckészültségbe helyezték. A flotta teljes mozgósítását a parancs kiadásától számítva négy napon belül végrehajtották! Ennek keretén belül összesen tízezer tartalékost hívtak be a haditengerészethez –nagyrészt szárazföldi szolgálatra-, akik közül mindössze alig öt százalék nem tett eleget időben a behívóparancsnak. A flotta vezetése előzetesen húsz százalékra számított…
     A válságot végül diplomáciai úton sikerült rendezni, és a flottánál elrendelt készültséget áprilisban lefújták. Mielőtt a hajók visszatértek volna Polába, azért a Monarchia legdélebbi tengerparti területén, a Cattarótól délre fekvő Spizza-öbölben, tartottak még egy partraszálló hadgyakorlatot, a területre igényt tartó montenegróiak okulására. A gyakorlat eredményeivel, illetve az elrendelt mozgósítás gyors és zökkenőmentes lebonyolításával a flotta vezetése rendkívül elégedett volt.
     Két évvel később ismét kiéleződött a helyzet a Földközi-tenger térségében, amikor kitört az olasz-török háború. A Monarchia természetesen aggódva figyelte az olaszok előretörését és területi nyereségeit, s tartottak attól, hogy a harcok átterjednek saját területeik közelébe, az Adria déli vidékére is. Az év végén a szokásos gyakorlattal ellentétben nem állították tartalékba a nyári hajórajt, és elhalasztották az éppen esedékes leszereléseket is, hogy a legénység létszáma elegendő legyen a hajók kiszolgálásához.
     Az olaszokkal végül 1911 őszén sikerült megállapodni egy semleges övezet létrehozásában, mely az Adriai-tengert, és a Jón-tengernek az albán partok előtti részét foglalta magába. Az olaszok ígéretet tettek arra, hogy ezeken a területeken nem támadják meg a török kikötőket, és az ott horgonyzó hajókat. A törökök ugyan elutasították a semleges övezetre vonatkozó egyezmény elfogadását, ám álláspontjuknak sok jelentősége igazából nem volt. Az olasz flotta teljes mértékben ura volt a helyzetnek, és a tengereken végig ők diktáltak.
     Bár konfliktusra végül sem az olaszokkal, sem a törökökkel nem került sor, a Monarchia vezérkari főnöke, Conrad von Hötzendorf, mégis belebukott a háborúba. Conrad –a keresztneve Franz volt, a Conrad családnév- ugyanis úgy találta, miután az olasz hadsereg javát Líbiába és az Égei-tengeri szigetekre vezényelték át, nagyszerű lehetőség kínálkozik az olaszokkal való leszámolásra, és a velencei tartomány visszafoglalására. Az olaszellenes nézeteiről ismert trónörököshöz intézett memorandumában Conrad mindezt kifejtette, és javasolta az azonnali hadüzenetet Olaszországnak. A memorandum természetesen eljutott a császárhoz és a miniszterelnökökhöz is, és mindenhol nagy megrökönyödést keltett. Conradot azonnal kirúgták, attól tartva, esetleg még önhatalmúan további lépéseket tesz tervei megvalósítására.
    
A Prinz Eugen vízrebocsátása.
Az olasz háborúban elszenvedett megszégyenítő vereség végképp nyilvánvalóvá tette a török birodalom gyengeségét, ami arra bátorította a balkáni államokat, hogy –erőteljes orosz támogatást élvezve- felszabadítsák a Balkán egész területét, és megszabaduljanak a török fennhatóság utolsó maradványaitól is. 1912 októberében Montenegró, Szerbia, Bulgária és Görögország hadat üzentek az Oszmán Birodalomnak, és együttes támadásuk hatására a török védelem néhány hét alatt összeomlott. A Monarchia számára még előnyös is volt, hogy a szerb agresszió legalább átmenetileg a törökök felé fordult, és nem az osztrák-magyar területek rovására akartak terjeszkedni, hanem Macedónia bekebelezésével kívánták növelni saját területeiket. Ugyanakkor viszont Bécs határozottan nem kívánatosnak tartotta, hogy Szerbia tengerparti területekhez, és kikötőkhöz jusson. Az osztrák kormányt természetesen nem maga Szerbia aggasztotta, hanem attól tartottak, a szerb kézre kerülő kikötőket végeredményben majd a Szerbiával több mint baráti viszonyt ápoló Oroszország fogja flottája támaszpontjaiként használni, ami súlyos fenyegetést jelentett volna a közeli osztrák-magyar területekre nézve. Úgyszintén tartottak attól, hogy az albán kikötőkön keresztül a szerbek szorosabbra fonják kapcsolataikat a túlparti Olaszországgal, és közös együttműködéssel elzárják az Adria kijáratát az o-m hajók elől. Ezeket a nézeteket egyébként nem mindenki osztotta. Az egy évvel korábban menesztett Conrad von Hötzendorf, akit a válságos helyzetben -mivel nála jobb koponya nem akadt a hadseregnél- az év végén ismét vezérkari főnökké neveztek ki, úgy vélte, a tengerparti területek szerb birtoklása önmagában véve semmilyen veszélyt nem jelent a Monarchiára nézve. Ő azt javasolta, engedjenek meg a szerbeknek egy tengeri kijáratot, amennyiben a partvidéket fegyvermentes övezetnek nyilvánítják, és a szerbek belegyeznek, hogy leendő kikötőjüket kizárólag a kereskedelmi forgalom előtt nyitják meg.Franz Conrad von Hötzendorf (1852-1925). (Hasonló feltételekkel engedélyezték egyébként korábban a montenegróiaknak is Antivari kiépítését.)
     Az osztrák kereskedelmi kirendeltségek védelmére a haditengerészet egy cirkálót vezényelt Szalonikibe, egy erősebb hajórajt, köztük a Radetzky és Zrínyi csatahajókat, pedig Szmirnába. A lépés némi aggodalommal töltötte el az angolokat, akik attól tartottak, a zavaros helyzetet kihasználva az osztrákok növelni akarják befolyásukat Szalonikiben, sőt, esetleg megpróbálják rátenni a kezüket a kikötővárosra. (Az angolok nyilván magukból indultak ki, hiszen nekik már komoly gyakorlatuk volt az ilyesmiben.) Ezért egy erős köteléket vezényeltek a kikötőbe, ahol megkönnyebbülve láthatták, hogy az o-m főerőket nem ide irányították.
     Szalonikit végül a görögök szállták meg, ám az albán kikötők szinte mind szerb és montenegrói kézre kerültek. November negyedikén a bécsi kabinet nyilatkozatot tett közzé, melyben a független albán állam létrehozását követelték. Noha Szerbia elvileg potenciális szövetségesük lehetett volna a Monarchia ellen, a követeléshez Olaszország is csatlakozott, ugyanis ők szintén attól tartottak, hogy a szerb kézen levő kikötők a gyakorlatban az orosz flotta támaszpontjaiként fognak majd funkcionálni. A helyzetet bonyolította, hogy Szerbia és Montenegró mellett Görögország is igényt tartott az albán területre, melynek déli részét meg is szállta. A görög hadihajók rövidesen feltűntek az Adria déli részén, és több ízben is provokálták az osztrák-magyar kereskedelmi hajókat.
     November 13-án a bécsi vezetés elrendelte a mozgósítást a dél-magyarországi, boszniai és dalmáciai katonai körzetekben, valamint ezzel egy időben készültségbe helyezték a flottát, és a dunai flottillát. Két héttel később mozgósították a tartalékban álló Harmadik és Negyedik Köteléket is, és a leszerelt hajók újbóli szolgálatba állítását, illetve a tartalékosok behívását is elrendelték. 1866 óta most először került sor a flotta ilyen teljes mértékű mozgósítására, melyet ezúttal is gyorsan és zökkenőmentesen lebonyolítottak. November végére hét csatahajó és hat cirkáló állt aktív szolgálatban, további hat csatahajó és két cirkáló pedig felszerelve, készültségben várta a kikötőkben a bevetési parancsot.
     Az osztrák kormány közben megpróbált maga is némi területi nyereséghez jutni, és tárgyalásokat kezdett Montenegróval, melyben a Cattarót délről övező hegyekért cserébe belegyezett volna Scutari montenegrói megszállásába. A tervet azonban meghiúsította az olasz és orosz kormány azonnali, heves tiltakozása, akiknek természetesen nem állt érdekében, hogy a Monarchia az Adria déli kijáratánál egy jól védhető, erős támaszponthoz jusson.
     Következő év elején a harcok ismét kiújultak a térségben. A szerb és montenegrói csapatok ostrom alá vették Scutari erődítményeit, melynek török helyőrsége keményen védekezett. (Török részről tulajdonképpen az egész háborúban Scutari védelme volt az egyetlen értékelhető katonai teljesítmény.) Az ostromban részt vevő szerb csapatok egy része tengeri úton érkezett, görög hajók szállították őket Szalonikiből San Giovanni di Medua kikötőjébe. A szerb csapatszállítások hírére az osztrák hadvezetés idegesen reagált, Conrad von Hötzendorf azt javasolta, a görög csapatszállító hajókat az o-m flottának az Otrantói-szorosban fel kellene tartóztatni és visszafordítani, szükség esetén elsüllyeszteni, javaslatát azonban az uralkodó elutasította. (A csapatszállítást egyébként a szerbek és a görögök végül elég csapnivalóan bonyolították le. A tervezett 35 ezer katonának végül alig felét szállították le, a görög haditengerészet pedig nem tudta megszervezni a konvojok rendes védelmét. Ennek köszönhetően a török Hamidie cirkálónak sikerült rajtaütni az egyik konvojon, melyből két hajót elsüllyesztett, hármat megrongált.)
     A Monarchia el volt szánva rá, hogy nem engedi Scutarit szerb kézre jutni, ezért figyelmeztetésként márciusban egy erős hajórajt irányítottak Cattaróba. A többi nagyhatalom is szerette volna már minél előbb lezárni a háborút, ezért áprilisban nagy nemzetközi flottatüntetést tartottak a montenegrói Antivari kikötője előtt. A Sir Cecil Burney altengernagy vezette kötelékben Maximilian Njegovan altengernagy parancsnoksága alatt részt vett mindhárom Radetzky osztályú csatahajó, és az Aspern cirkáló is. Miután a szerb és montenegrói csapatok ennek ellenére sem hagytak fel Scutari ostromával, a kötelék április tizedikétől blokád alá vette a montenegrói és az albán partokat.
     (Kevéssé ismert mozzanata az eseményeknek, hogy ez volt az első alkalom, amikor egy haditengerészet repülőgépeket használt katonai feladatokra. Az osztrák-magyar flotta már addig is úttörő szerepet játszott a haditengerészeti repülés terén, és 1909 óta használt repülőgépeket, főleg légifelderítésre és futárszolgálatra. Montenegró előtt három francia gyártmányú, Donnet-Leveque hidroplánt használtak, melyeket eleinte, a korban egyedülálló módon, a három csatahajó fedélzetéről üzemeltettek. Miután a hajók fedélzetén nem tudták megfelelően elhelyezni a gépeket, és a csatahajókon megfelelő daruk sem voltak, melyekkel biztonságosan ki és beemelhették volna őket, később a cattarói Teodóban létesítettek ideiglenes légitámaszpontot, és a hidroplánok innen felszállva tevékenykedtek, mindvégig értékes segítséget nyújtva a nemzetközi köteléknek.)
    
A Radetzky egyik 24 cm-es szárnytornya.
Az egyre erősödő nemzetközi nyomás hatására Szerbia végül kivonta csapatait Albániából, Montenegro azonban folytatta Scutari ostromát, egészen a török helyőrség április 22-ei kapitulációjáig. Az erődöt és a várost azonban már nem ők szállták meg, hanem a hajókról partraszálló nemzetközi különítmény, melynek majdnem egyharmada, mintegy 300 fő, az osztrák-magyar hadihajókról került ki. Montenegró kezdetben vonakodott átadni a várost, ami majdnem osztrák-magyar hadüzenethez vezetett. Ebbe most már Ferenc József is belegyezett volna, s a nyílt háborút végül csupán a magyar kormány ellenállása hiusította meg, mely úgy vélte, a birodalomban már így is túl sok szláv van, felesleges lenne újabb területszerzésekkel tovább gyarapítani a számukat.A jószomszédi viszony egyik illusztrálása. Az olasz bersagliere megkopasztja az osztrák sast. Nem sokkal később, május negyedikén, aztán a montenegróiak mégis kivonták csapataikat Scutariból, így a háborús veszély megszűnt.
     A területi rendezés kérdéseit a decemberben, Londonban összeülő nemzetközi konferencia volt hivatott eldönteni. Ezen végül döntés született az önálló albán állam létrehozásáról. Szaloniki görög kézre került, Szerbia tehát tengerpart nélkül maradt, és csak szárazföldi területek megszerzésével növelhette határait. (A békeszerződést egyébként még jóformán meg sem kötötték, amikor az újonnan megszerzett területek elosztásán vitatkozó Szerbia és Bulgária már egymásnak is ugrott. Ez a rövid, ám igen véres háború azonban teljesen szárazföldi jellegű volt.)
     A helyzet normalizálódásával a flottát május végétől demobilizálták, a hajókat a nyári hajóraj egységeinek kivételével ismét tartalékba állították. A hadsereg készültségét csak augusztusban, a dunai flottilláét csak szeptemberben fújták le. Az újonnan létrejött Albánia kikötői felett pedig szinte azonnal megkezdődött a vetélkedés a Monarchia és Olaszország között. A két ország elviekben egymás szövetségese volt ugyan, érdekeik azonban szinte minden ponton ütköztek egymással. A balkáni háborúk lezárása után megalakult független Albánia felett mindketten igyekeztek befolyásukat erősíteni.
     Az olaszok ügynökeik révén próbálták az albán muzulmánokat az osztrák befolyás fő támaszai, az albániai keresztények ellen lázítani. Olyan sikerrel, hogy 1914 tavaszára polgárháború tört ki az újonnan megalakult országban. A lázadók jelentős területeket szálltak meg, főleg az ország déli részén, és a korabeli szokás szerint külföldről importált új királyukat, a néhány hónappal korábban érkezett német Wilhelm von Wied herceget, lényegében megfosztották trónjától. Hogy a béke zálogának tekintett uralkodó helyzetét erősítsék, a nagyhatalmak egy újabb flottademonstrációt tartottak, ezúttal a lázadók kezére került Durazzo előtt. A Hármas Szövetség tagjai és Nagy-Britannia egyaránt egy-egy cirkálóval vettek részt a demonstráción. A nemzetközi kötelék parancsnoka az angol Ernest Troubridge ellentengernagy volt. Wied igyekezett rávenni Troubridge-t, hogy lövesse Durazzót, vagy legalább vegye blokád alá a lázadók által ellenőrzött partokat. A nem igazán határozottságáról ismert angol tengernagy azonban a megfelelő utasítások hiányára hivatkozva egyik kérésnek sem tett eleget.
     Az Albániában kialakult helyzetért szinte mindenhol az olaszokat tették felelőssé. Az osztrák-magyar sajtóban heves olaszellenes kampány indult, és a két ország közti feszültségek annyira kiéleződtek, hogy a Monarchia külügyminisztere a szövetségi szerződések felbontásával fenyegette meg az olaszokat. Ismét olaj volt a tűzre, amikor Olaszországban nyílt toborzásba kezdtek, hogy önkénteseket toborozzanak a Wied elleni felkelők számára, és előkészületeket tettek Valona megszállására.
     Az Albániában kialakult káosz láttán Szerbia és Görögország ismét előhozakodtak területi igényeikkel. Elképzeléseik szerint lényegében felosztották volna egymás között az országot, a déli részt a görögöknek, az északit a szerbeknek adva. Szerbia vállalta volna a tengerparti területek fegyvermentes övezetté nyilvánítását, és Észak-Albániáért cserébe lemondott volna Macedónia egyes részeiről, melyekre a bolgárok is igényt tartottak.
     Az események a legjobb úton látszottak haladni ahhoz, hogy az albán helyzet miatt egy újabb balkáni háború törjön ki, melyben a Monarchia és Olaszország közvetve vagy közvetlenül egymás ellen fordult volna. Ekkor történt meg a szarajevói merénylet, és a nem sokkal később bekövetkező események gyorsan a feledés homályát borították az albán kérdésre.

A Tegetthoff vízrebocsátásának közönsége.

    Nem sokkal az olasz-török háború befejezése után, 1912 októberében, a német vezérkari főnök, Helmuth von Moltke –a „nagy” Moltke unokaöccse-, megbeszélésre hívta olasz kollégáját, Alberto Pollio tábornokot, hogy egyeztessék a Hármas Szövetség tagjainak katonai együttműködését. A megbeszélések alapvetően a hadseregek közti kooperációról szóltak, ám felmerült a haditengerészeti együttműködés kérdése is. Ez különösen amiatt vált időszerű kérdéssé, hogy az angol-francia haditengerészeti szövetség megkötését követően a francia flotta csatahajóit éppen ekkoriban vonták össze a Földközi-tengerre.Rudolf Montecuccoli degli Erri tengernagy (1843-1922).
     Az olasz és osztrák-magyar flotta között már korábban is létezett együttműködés, ezt azonban egyik fél sem igyekezett különösebben elmélyíteni. Az új helyzetben most az olaszok voltak azok, akik ennek nagyobb szükségét érezték. Ebbéli törekvéseik a németek meleg pártfogására találtak, akik remek gondolatnak érezték az osztrák-magyar és az olasz flották egyesítését, melyek az angol kötelékek térségből való kivonása, illetve leépítése után így fölénybe kerülhettek volna a Földközi-tengeren a francia erőkkel szemben. A németek közvetítőként léptek fel az ügyben, és ők javasolták Bécsnek az olaszokkal való tárgyalások megkezdését.
     1913 januárjában Ferenc József felhatalmazta az illetékes szerveket az olaszokkal való tárgyalások megkezdésére. Noha alig egy évtizeddel korábban a Monarchia vezetése még attól is mereven elzárkózott, hogy a haditengerészet a saját partok közvetlen védelmén túl akár még az Adrián belül is valamilyen más szerepet vállaljon, most készségesen hozzájárultak a flotta Adrián túli hadműveletekre való igénybevételéhez. Mindenki nagy meglepetésére még az olaszellenes nézeteiről közismert vezérkari főnök, Conrad von Hötzendorf is támogatóan viszonyult az elképzelésekhez.
     A kölcsönös bizalmatlanság és gyanakvás légkörében lefolytatott hosszas tapogatózásokat és tárgyalásokat követően 1913 őszére lassan kezdtek körvonalazódni az együttműködés irányelvei. Az egyezmény végül 1913 november elsején lépett hatályba, miután minden érintett fél ratifikálta azt. Az egyezmény értelmében a szövetséges flottákat háború esetén Szicília keleti kikötőiben kellett összevonni. Az olasz hajóknak Messinánál kellett gyülekezniük, míg az osztrák-magyar flotta valamivel délebbre, Augusta kikötőjében vetett volna horgonyt. A Földközi-tengeri német hajórajnak, mely többé-kevésbé önállóan működött volna, Gaeta vagy Nápoly kikötőjét kellett volna hadműveleti bázisként használnia, illetve ha az ellenség elvágta volna őket ezektől a kikötőktől, csatlakozniuk kellett volna a Messinánál horgonyzó olasz flottához. Az említett kikötők előkészítéséért, és készletekkel való feltöltéséért az olaszok feleltek, és a további hadműveletek céljára fel kellett készíteniük La Spezia, Maddalena, Cagliari, és Trapani kikötőit is. (Az osztrák és német haditengerészeti erők által felhasznált készletekért az olaszokat kárpótolták volna.) A régi építésű, és már nem sok harcértékkel bíró olasz és osztrák-magyar sorhajókat az Adrián tervezték hagyni, Brindisi és Cattaro kikötőiben, hogy partvédelmi erőként működjenek az esetleg ide behatoló francia kötelékekkel szemben. Az egyesített flotta parancsnoki tisztségét illetően hosszas viták után végül abban állapodtak meg, hogy a pozíciót felváltva fogja betölteni az olasz és az osztrák-magyar flottaparancsnok. Az első, 1914-es évben Anton Haus tengernagy lett volna az egyesített flotta parancsnoka, következő évben olasz kollégája, Paolo Thaon di Revel, majd évente váltották volna egymást.
     Az egyesített flotta stratégiáját illetően az alapelv a döntő ütközet minél gyorsabb kierőszakolása volt. Lehetőleg külön-külön próbálták volna harcra kényszeríteni a Bizertában, Toulonban, és –angol hadba lépés esetén- Máltán állomásozó ellenséges kötelékeket, még mielőtt azok egyesülni tudtak volna. A Goeben elsődleges feladata a francia csapatszállító konvojok elleni önálló támadás volt, és csak a döntő ütközetre rendelték volna vissza a főerőkhöz. Az olaszok kedvenc elképzelése volt egy nagyszabású dél-franciaországi partraszállás, melynek keretén belül több mint 200 ezer olasz katonát tettek volna partra Saint Tropez közelében. Ezt az ötletet az osztrák és a német vezetés mérsékelt lelkesedéssel fogadta.
     A stratégiai elképzeléseket természetesen a későbbiekben is folyamatosan tökéletesítgették, és a tervek szerint 1914 őszén egy nagy, Haus vezetésével megtartott közös hadgyakorlaton próbálták volna el azokat. A két régi ellenség közti megegyezést a nyilvánosság felé mindkét fél nagy és örömteli előrelépésnek minősítette, a háttérben azonban továbbra sem bíztak egymásban. Igazán felhőtlenül talán csak a németek örvendeztek, akik számára ez a szövetség mennyei ajándék volt. Az egyesített olasz és osztrák-magyar flotta jelentős fölényben volt a franciákkal szemben, és legalábbis jó esély látszott rá, hogy azt megveri, vagy kikötőibe szorítja be. A német remények szerint a briteknek mindenképpen jelentős erősítéssel kellett volna megtámogatni a franciákat, ha nem akarták elveszíteni szövetségesük flottáját, és saját Földközi-tengeri pozícióikat. Ezt az erősítést természetesen a Honi Flottától kellett volna elvonni, ami jelentősen gyengítette volna a britek pozícióit az Északi-tengeren, a németekkel szemben.

Az olasz Giulio Cesare csatahajó.

    Az olasz és osztrák-magyar haditengerészeti egyezményt a kortársak meglepő eseménynek ítélték, ám nem sokkal később történt még valami, amit legalábbis csodának kellett tartaniuk. A magyar parlamenti delegáció 1914 áprilisában minden akadékoskodás és vita nélkül elfogadta a haditengerészet következő évre benyújtott költségvetését! Ilyesmire addig még nem volt példa.
     Nem kis összegekről volt pedig szó, a képviselők ugyanis a rendes költségvetés mellett 427 millió korona különleges hitelt is megszavaztak, melyet szinte teljes egészében új hajók építésére fordítottak volna.
     A magyar hozzáállás ilyen gyökeres változása több oknak volt köszönhető. Először is rájöttek, mekkora gazdasági lehetőségek rejlenek a flottaépítésben, és végre teljesültek az ebben való részvételük mértékét illető követeléseik is. A haditengerészeti megrendelésekből a továbbiakban a magyarok a költségvetési kiadásokban való részvételüknek megfelelő arányban, azaz 36,4 százalékban részesültek. Miután a viszonylag fejletlen, és kis kapacitású nehéziparral rendelkező Magyarország néhány területen, például a fegyvergyártásban, nem tudta teljesíteni ezt a kvótát, ezt a kiesést más területeken pótolták, a megszabott részarány feletti megrendelésekkel. Így például a flotta lőszerigényének száz százalékát magyar üzemektől rendelték.
     A magyar álláspont változásának másik oka a személyi változásokban keresendők. Az új miniszterelnök, az elődeinél sokkal szélesebb látókörrel rendelkező Tisza István, maga is belátta a haditengerészeti fejlesztések fontosságát, és ennek szükségességéről meggyőzte a parlamenti delegáció tagjait is. A bizottsági ülésen a képviselők a költségvetés ismertetésétől számítva negyedórán belül megszavazták az előterjesztést. Nem volt sokkal több vita az osztrák delegáció ülésén sem. Haus meg is jegyezte, hogy még soha egyetlen flottaparancsnoknak sem volt ilyen könnyű dolga a parlamenti delegációkkal.
     A költségvetés és a rendkívüli hitel magában foglalta a Tegetthoff osztályt követő négy csatahajó, az úgynevezett Ersatz Monarch osztály építési költségeit is. (Az Ersatz Monarch természetesen nem a hajó neve, hanem csupán jelzi, melyik régi, kiselejtezendő hajót cserélik le az épülő új egységgel. A négy új csatahajó a Monarch osztály és a Habsburg pótlására épült volna, elnevezésükről nem született döntés.)
     A 24.500 tonnás, tíz darab 350 mm-es löveggel szerelt hajók elődeikhez hasonlóan horribilis összegekbe kerültek, darabonként 81,5 millió koronába. A flottaépítésben nagyobb részt követelő magyarok kívánságának megfelelően a négy csatahajóból kettő a fiumei hajógyárban épült volna. A csatahajókon kívül a program részét képezte még három 4.800 tonnás cirkáló, hat romboló, egy ellátóhajó, és két dunai monitor megépítése. A hajóépítéseket a Monarchia ipara gyakorlatilag teljesen saját erőből oldotta volna meg, a több mint 400 millió koronás megrendelésekből a külföldi gyárak alig három millióval részesedtek volna. A fejlesztések közé tartozott Sebenico támaszponttá való kiépítése is, mely egyre sürgősebb volt, hiszen az új bővítésekkel a polai kikötő végképp túl kicsivé vált volna a flotta befogadásához. A rendes költségvetésből még számos kisebb hajó, és egy 40 ezer tonnás úszódokk építését finanszírozták, valamint a haditengerészeti légierő nagyszabású bővítését, melyet az 1914-es 15 gépes létszámról nyolcvan gépre akartak növelni. A flotta létszáma 1919-re 23 ezer főre növekedett volna. A háború kitörése előtti évben a kereskedelmi és haditengerészet tevékenysége és megrendelései a birodalom lakosságából több mint százezer embernek biztosították a megélhetését. 1914 tavaszán minden jel arra mutatott, a magyarok ellenállásának megszűnésével, és a közeljövőben már várható uralkodóváltással, a Monarchia tengerészeteinek fejlődése új lendületet vesz, és minden korábbinál biztatóbb perspektívák előtt áll.

A trónörököspár holttestét hazaszállító Viribus Unitis, félárbocra engedett lobogóval.

Mi lett volna, ha…?

    1914 kora nyarán a Monarchia általános fejlettségét és ipari kapacitását tekintve még mindig jócskán elmaradt a kontinens másik három nagyhatalmától, Angliától, Németországtól, és Franciaországtól, ám így is hatalmas fejlődést tudhatott maga mögött az elmúlt évtizedekben. Ez a fejlődés különösen az egymással szoros kapcsolatban álló nehézipar és hajóépítés terén volt szembeszökő. A tengerészeti megrendelések értéke kevesebb mint tíz év alatt a hétszeresére növekedett. 1913-ban a birodalom költségvetésének 44 százalékát felemésztő katonai kiadásokból –összehasonlításképpen, Magyarországon ma a költségvetés 0,8 százalékát fordítják katonai kiadásokra- a flotta 176 millió koronát kapott, míg tíz évvel korábban alig hetvenet.
    Anton Haus tengernagy (1851-1917). Az osztrák kereskedelmi tengerészet, melynek gerincét két nagy vállalat, az Austrian Lloyd és az Austro-Americana adta, 193 hajót üzemeltetett, összesen 713 ezer bruttóregisztertonnával. A magyar kereskedelmi tengerészet, melynek hajóállományát nagyrészt az Adria és az Ungaro-Croata társaság adta, 121 hajót birtokolt, összesen 231 ezer bruttóregisztertonnával. A kereskedelmi hajózás által lebonyolított forgalom 1904 és 1913 között megduplázódott, 10,4 millió tonnáról 20,4 millió tonnára. (A forgalom aránytalanul nagy része Németországba irányult, mellyel a Monarchia teljes külkereskedelmének 57 százalékát bonyolította.)
     Mindenki úgy tekintett a Monarchiára, mint egy dinamikusan fejlődő, ígéretes jövő előtt álló államalakulatra. A nemzetiségi problémák a legkevésbé sem látszottak túllépni a kezelhető mértéken, és bár egyre többen vélték úgy, hogy a birodalom belső szerkezete alapos megreformálásra és átalakításra szorul, alig voltak, akik ezt megoldhatatlan, vagy akárcsak különösebben súlyos kérdésnek tekintették volna.
     A birodalmat és egész Európát tönkretevő válság nem is magából a Monarchiából, hanem a balkáni tűzfészekből, Szerbiából indult ki. Bár maga az elkövető boszniai születésű, és így a Monarchia állampolgára volt -1912-től Szerbiában élt-, Ferenc Ferdinándot azért mégis csak egy szerb nacionalista csoport gyilkolta meg. Ma már elég egyértelmű, hogy e csoport mögött a szerb katonai titkosszolgálat, és amögött meg igen nagy valószínűséggel az orosz titkosszolgálat állt. A trónörököst pedig nem azért gyilkolták meg, mert a Monarchia szlávjai valami szörnyű nemzetiségi elnyomástól szenvedtek volna. Éppen ellenkezőleg, Ferdinándnak azért kellett pont a szlávok kezétől meghalnia, mert a szlávok barátja volt, aki a birodalom kormányzásában inkább rájuk, és nem a magyarokra akart támaszkodni. Az általa létrehozandó szláv államok a Monarchia Ausztriával és Magyarországgal egyenrangú tagállamai lettek volna, ami kihúzta volna a talajt a Moszkvából pénzelt pánszláv mozgalmak lába alól. Ha a Monarchia szláv népeinek követelései a birodalmon belül teljesülnek, néhány elvakult nacionalistán kívül a kutyának se jutott volna eszébe, hogy népe jövőjét az orosz gyámság alatt, illetve a nagyszerb állam keretei között képzelje el. A Monarchia egységes és erős állam marad, amely továbbra is útját állja az orosz birodalomnak az olyannyira áhított balkáni területek felé. Ferenc Ferdinánd meggyilkolása tehát a birodalom bomlasztására tett orosz kísérletek egyike lehetett, ami azonban a vártnál is jobban sült el.
     A Szerbia elleni osztrák hadüzenet már régóta érlelődött. Conrad von Hötzendorf a háború előtt eltelt évtizedben legalább harmincszor javasolta a Szerbia elleni támadást. Egy sor fatális véletlennek és félreértésnek köszönhetően erre a Monarchia végül a lehető legkedvezőtlenebb időpontot választotta. A hadüzenet valódi oka természetesen nem a trónörökös meggyilkolása volt, hiszen ilyen indoklással korábban hadat üzenhettek volna Svájcnak is Erzsébet meggyilkolásáért, vagy Mexikónak Miksa kivégzéséért. Szerbia, jól tudván, hogy teljes mértékben bírja az orosz birodalom támogatását, méreteit meghazudtoló mohósággal és vakmerőséggel próbált meg egyre nagyobb területeket benyelni, szomszédai kárára. Az egyáltalán nem is titkolt célkitűzés a tulajdonképpen szinte az egész Balkánt magába foglaló nagyszerb állam létrehozása lett volna, mely a Monarchia déli területeit is tartalmazta. E nagyszerb állam pedig, afféle orosz vazallusként, a Pétervárról irányított nagy pánszláv szövetség oszlopos tagja lett volna. A szerbek tudatosan tevékenykedve igyekeztek a pánszláv propaganda terjesztésével, és kisebb-nagyobb provokációkkal lázítani a Monarchia szláv kisebbségeit, és tovább szítani a nemzetiségi feszültségeket.
     A Monarchia szintén nem a kifinomult diplomácia eszközeivel próbálta meg a pimasz és erőszakos kis szomszédot móresre tanítani. A mozgósításig elmenő katonai fenyegetés és a gazdasági blokád azonban nem bizonyult célravezetőnek, és a birodalom vezető köreiben egyre többen gondolták úgy, a szerbeket csak katonai intervencióval lehet észre téríteni. A trónörökös meggyilkolása pedig első osztályú casus beli-nek ígérkezett. A tudat, hogy az apró kis királyság magabiztossága mögött az orosz kolosszus áll, természetesen óvatosságra késztette a Monarchiát. Miután azonban Németország a tervezett katonai akció feltétlen támogatásáról biztosította őket, úgy gondolták, elérkezett végre az ideje a Szerbiával való leszámolásnak. Mindenki úgy vélte, néhány hét alatt lebonyolítják az egész akciót, és Oroszországnak, melyet a németek amúgy is sakkban tartanak majd, még arra sem lesz ideje, hogy hadseregét mozgósítani tudja. Franciaország beavatkozására számítottak, arra viszont, hogy Nagy-Britannia is belekeveredik a konfliktusba, senki nem gondolt. Éppen az angol beavatkozás felrémlő lehetősége volt az, ami II. Vilmost az utolsó napokban elbizonytalanította. Míg korábban a császár harciasan követelte az alávaló Szerbia megbüntetését, és az osztrák vezetés nagyrészt éppen az ő támogatásának ígéretében bízva döntött a hadüzenetről, addig most, a hadüzenet előtti utolsó napokban, a császár egyre kétségbeesettebben próbálta meg visszacsinálni az egészet. Ekkor azonban már késő volt, a mozgásba hozott hatalmas hadigépezeteket egyszerűen a saját tehetetlenségi erejük hajtotta előre, és bár megpróbálták, sem uralkodók, sem politikusok nem tudták megállítani őket.

Berakodásra váró gránátok az egyik csatahajó mellett.

    A világháború első lövéseit 1914 július 29-én, hajnali két óra húsz perckor perckor a Temes monitor ágyúi adták le Belgrádra. (Bár más források az egyik zimonyi ütegről írnak.) Európa legfejlettebb országai két héten belül valamennyien nagy lelkesedéssel gyilkolták és pusztították egymást, szárazföldön és tengeren egyaránt.
     Az elmúlt évtizedekben oly hatalmas ráfordítások árán felfejlesztett osztrák-magyar haditengerészet számára is eljött a bizonyítás ideje. A tengereken ekkor csupán egyetlen ellenséggel kellett volna megküzdeniük, a francia flottával. Olaszország semleges maradt, az orosz flotta nem tudott kijönni a Fekete-tengerről, az angol csatacirkálók pedig a Törökországba menekült Goebent vették blokád alá.
     Az o-m haditengerészetről a kortársak általában elég jó véleménnyel voltak, és a legtöbben biztosak voltak benne, hogy a flotta, a tegetthoffi hagyományoknak megfelelően, keresni fogja az összeütközést az ellenséggel. Így gondolták a franciák is, akik ebben a hitben rögtön a háború elején többször is benyomultak az Adria déli részére, hogy felkínálják az ütközetet az osztrákoknak. Nem kis meglepetésükre és csalódásukra az ellenség nem élt a lehetőséggel, és később még akkor sem volt hajlandó kimozdulni kikötőjéből, amikor a franciák, nyilvánvaló provokációs célzattal, partra szálltak a régi dicsőség színhelyén, Lissa szigetén.
     Az osztrák-magyar flotta gyakorlatilag a háború egész ideje alatt nem hagyta el Pola kikötőjét. Ancona ágyúzását leszámítva egyszer sem futottak ki, nem hogy bevetésre, de még hadgyakorlatra sem. A hajók a Pola előtt, nagyjából Füred-Tihany távolságra fekvő Fasana-csatornában végezték el a feltétlenül szükséges manőver és lőgyakorlatokat, de rendszerint ide is csak egyesével jártak ki, flottagyakorlatra a háború alatt egyszer sem került sor.
     Ez a nem várt passzivitás nem csupán a német szövetségeseket töltötte el nagy csalódással –bár az igazat megvallva ők se remekeltek-, hanem a flotta tisztjeit is, akiknek frusztráltsága az idő múlásával egyre fokozódott. A fellelhető emlékiratokból évtizedek távlatából is jól kiérezhető a tétlenség okozta csalódás és elkeseredés, valamint a sajnálkozás az elvesztegetett lehetőségek, és a flotta által jelentett hatalmas erő elpazarlása miatt.
     Haus már a francia és angol hadüzenet megtörténte előtt is csak a hadsereg-főparancsnokság határozott utasítására volt hajlandó kimozdulni Polából, hogy fedezze a Goeben és Breslau Adriára való visszatérését. A Goeben kétségkívül az ekkor a Földközi-tengeren állomásozó haditengerészeti erők legütőképesebb, és legnagyobb harcértékű egysége volt. Az ember azt gondolná, nyilván minden admirális kezét-lábát töri igyekezetében, hogy ezt a hajót saját flottája kötelékében tudhassa. Azonban úgy látszik, mégsem minden admirális gondolta így. Haus a németek többszöri kérésére sem volt hajlandó kifutni hajóival, hogy a Goeben elé menjen, és biztosítsa annak visszatérését. A németek végül az osztrák-magyar haderők főparancsnokságához fordultak, melynek direkt utasítása elől Haus már sehogy sem tudott kitérni. A végül augusztus hetedikén, napokkal a francia és angol hadüzenet előtt, tehát a flotta számára még gyakorlatilag békeidőben kifutó hajóraj nagyon messzire így sem jutott. A kötelék a Planka-fok, tehát nagyjából Spalato (Split) magasságáig jutott, amikor értesültek róla, hogy a német hajók nem az Adria, hanem a török vizek felé tartanak. Haus erre azonnal hátraarcot vezényelt, és rögtön visszatért Polába.
     A német hajók eredeti terve is az volt, hogy ha a visszatérés Németországba nem sikerül, Pola helyett Konstantinápolyba hajóznak. Azonban ahogy szorult körülötte a hurok, a német parancsnok, Wilhelm Anton Souchon ellentengernagy, újra fontolóra vette, hogy talán mégis az Adriára kellene visszatérnie, és ha az o-m hajók idejében kifutnak, és félútig eléje jönnek, alighanem ezt is tette volna. Az osztrák-magyar flotta gyarapodott volna egy igen magas harcértékű egységgel és egy tetterős parancsnokkal, Törökország pedig, legalább még egy darabig, kimarad a háborúból, ami nem feltétlenül vált volna a központi hatalmak hátrányára.
    

A torpedónaszádok kifutnak Polából az anconai bevetésre.
A kis közjáték előre jelezte a későbbi eseményeket. Haus úgy ült Polában, mint tyúk a tojásain, és foggal-körömmel védelmezte hajóit attól, hogy bevetésre kelljen küldenie őket. Mondhatnánk akár úgy is, a háború kitörésekor magára zárta a polai pánikszoba ajtaját, és a biztos menedéken meghúzódva várta, hogy odakint elüljön a vihar. Sem hajókat, sem tengeralattjárókat nem volt hajlandó küldeni Törökországba, nagy hadihajóival nem támadta sem a montenegrói, sem később az olasz kikötőket –egyetlen kivételtől eltekintve ugyebár-, a parancsnokság sorozatos kéréseit sorozatban elutasítva megtagadta a szárazföldi csapatok támogatását, az ellenséges partok és kikötők elleni támadások végrehajtását, a szerb csapatok evakuálásának megzavarását, és úgyszólván minden mást is. Nem csak bevetésre nem futott ki, hanem –ahogy sokszor emlegetem- még gyakorlatra sem, még a háború első hónapjaiban, az olasz hadüzenet előtt sem, amikor pedig az Adria északi területe még szinte teljesen biztonságos volt. Sokan vannak, akik szerint e magatartás mögött mélyebb stratégiai megfontolások húzódtak meg. Maradjunk annyiban, hogy én semmi ilyesmit nem tudok felfedezni benne.
     A tétlenséget Haus kezdetben azzal indokolta, flottáját a valódi ellenség, Olaszország elleni harcra tartogatja. Aztán bekövetkezett az olasz hadüzenet, és a flotta hajói nem indultak hősies rohamra az olaszok ellen, hanem a néhány órás anconai bevetést leszámítva ugyanúgy álldogáltak tovább Polában, mint annak előtte. Az indoklás most úgy szólt, a flotta erőit a döntés idejére, a mindent eldöntő nagy ütközetre kell megőrizni. De aztán valahogy erre az armageddónra sem került sor. Haus és utódai végül valóban sikeresen őrizték meg a nagy áldozatok árán megépített, féltett hajóikat a háború utánra, és ezzel sok tízezer tonna ócskavassal gazdagították a győztes antant országokat.
     A kis hajók természetesen szorgosan végezték az ilyenkor szokásos kulimunkát, aknákat raktak és szedtek, biztosították a partmenti konvojok útját, tengeralattjárókra vadásztak, és felderítést végeztek. A rombolók és könnyűcirkálók rendszeresen támadták az ellenséges partokat, és zavarták a hajóforgalmat. A saját partok védelmét megkönnyítette, hogy ezek a partok soha nem voltak komolyabb támadásnak kitéve. A partmenti hajóforgalom biztosítása pedig legelemibb, alapvető feladata volt minden haditengerészetnek. A cirkálók és rombolók időnként valóban merész rajtaütései végső soron csekély eredményekkel jártak csupán, mivel a hajók 10 cm-es és 7 cm-es lövegei képtelenek voltak valóban komoly károkat okozni az ellenség létesítményeiben. Érdemeiket nem lehet letagadni, azonban a háború megnyeréséhez nem hozták közelebb a birodalmat.
     De mi volt az, amit a flotta –vagyis a nagy hadihajók- megtehetett volna? Az utolsó években egyre jobban előtérbe került a flotta Adrián kívül való bevetésének gondolata, úgyhogy először vegyük sorra, itt milyen elméleti lehetőségek adódtak az antant országok elleni eredményes tevékenységre. Talán nem árt előrebocsátani, az ötletek némelyike nyilván igen vadnak fog tűnni, de egyiket se én találtam ki. Ezek az ötletek a korabeli stratégák elképzeléseiben valóban felbukkantak, ha nem is mindig komoly tervként, de legalábbis számításba vehető lehetőségként. Megvalósításuk pedig egyáltalán nem volt lehetetlen, hiszen az o-m flotta az utolsó években már kimondottan az Adrián kívüli hadműveletekre készült, igaz, az olasz szövetségben bízva. A hajókat ilyen hadműveletekre készítették fel, nem állhat meg tehát az az érvelés, mely szerint az o-m flotta nem volt alkalmas az Adrián túli tevékenységre. Ugyancsak erre, vagyis a távoli vizeken történő bevetésre készülve halmoztatott fel Haus 400 ezer tonnányi szénkészletet a hajók számára, ami a háborúnak legalább az első évében lehetővé tette volna a flotta aktívabb tevékenységét.

Sapkalengetés és hurrázás a fényképésznek. Az ellenség nem rettent meg tőle nagyon.

    Az első és legkézenfekvőbbnek tűnő ötlet a Málta elleni támadás, és a sziget megszállása volt, melyet a háború előtt még Haus is tervezgetett, igaz, akkor még az olasz flottával közös hadműveletként. Még az angolok is arra számítottak, ha a szigeten állomásozó rombolók és tengeralattjárók nem rettentik el az ellenséget a támadástól, akkor a nem túl erős, néhány ezer fős helyőrség egy komoly támadással szemben nem lesz képes sokáig tartani magát. Néhány évvel a háború előtt az angol hadügyminiszter, Lord Haldane, így vélekedett: „Figyelembe véve Málta földrajzi helyzetét és az erődítmény hiányos helyőrségét, valamint feltételezve, hogy a francia flotta 10-14 napig az algériai csapatok Franciaországba való visszaszállításával lesz elfoglalva, reális hadműveletnek tűnik a sziget elleni támadás, a nyári szezon nyugodt időjárása esetén.” Ha az osztrák haditengerészet az angol hadüzenet után azon nyomban támadást indít Málta ellen, és sikeresen partra tesz 10-15 ezer katonát, a szigetet egy meglepetésszerű rohammal alighanem tényleg elfoglalhatták volna. Megtartani viszont biztosan nem sikerült volna. Cattaróból képtelenség lett volna a helyőrség ellátását biztosítani, különösen hogy a közeli Bizertából a francia flotta -mely a vártnál sokkal hamarabb, az előzőleg gondolt két hét helyett már néhány napon belül megjelent a Földközi-tenger keleti medencéjében- könnyedén blokád alá vehette a szigetet. A támadás egyetlen értelme az lehetett volna, hogy a sikerrel meggyőzzék az ingadozó olaszokat, érdemes a központi hatalmak mellé állni. Olaszország csatlakozásával a helyzet természetesen egészen más lett volna. A szomszédos Szicíliából Málta már szilárdan tartható volt.
    A megtorpedózott Jean Bart a máltai szárazdokkban.Azonban mindez természetesen merő spekuláció. Olaszország már augusztus másodikán kinyilvánította semlegességét, és meglehetősen valószínűtlennek tűnik, hogy Málta elég nagy csáberőt jelentett volna ahhoz, hogy leküzdje az olaszoknak az angolokkal szembeni félelmét. Olasz részvétel nélkül meg nyilvánvaló esztelenség lett volna az osztrák-magyar flotta részéről egy ilyen értelmetlen, viszont igen nagy kockázattal járó akció, melytől igazából így semmilyen előnyt nem remélhettek. Arról nem is beszélve, hogy a flotta egyáltalán nem volt felkészülve egy ilyen hadműveletre, melynek előkészületei jó esetben is hosszú heteket vettek volna igénybe, mely idő alatt viszont a francia flotta koncentrálni tudta erőit Málta és Bizerta környékén, lehetetlenné is téve ezzel egy ilyen támadást.
     Még őrültebb ötletnek tűnik, de valójában sokkal ígéretesebb lett volna egy Szuez elleni akció. A kortársak ezt a lehetőséget is számításba vették. Az egyiptomi angol helyőrség létszáma ugyanolyan elégtelen volt, mint a máltaié. A brit hadügyminiszter, a háború előtti egyiptomi főkonzul, Lord Herbert Kitchener, biztos is volt benne, hogy a Hármas Szövetséggel vívott háború esetén képtelenek lesznek Egyiptomot megvédeni.
     Két évvel a háború előtt a német tengerészeti attasé arról értesült, tervek készülnek egy Egyiptom elleni osztrák támadásra, melynek során besorozott kereskedelmi hajókon szállított csapatokat tennének partra Szuez közelében. Az angol haditengerészet csatahajóit ebben az időben vonták ki a Földközi-tengerről, ami a német attasé véleménye szerint is megnyitotta a Földközi-tenger keleti medencéjét az osztrák-magyar flotta harci tevékenysége előtt.
     Egy sikeres egyiptomi partraszállás szinte bizonyosan azonnali török hadbalépést eredményezett volna a központi hatalmak oldalán. Az angolok Szuez esetében igazából inkább ettől tartottak, nem az o-m flottától. Úgy számolták, a törökök húszezer katonát tennének partra Alexandriánál és Port Saidnál, Palesztinából és Szíriából pedig négy nap alatt 23 ezer katonát tudnának átdobni a csatornához. Ugyanekkor viszont legalább egy hónapba tellett volna, mire a britek erősítést tudtak volna eljuttatni Egyiptomba.
     Egy ilyen hadműveletben tehát határozottan lett volna fantázia. Ha a flotta már júliusban nekiáll a felkészülésnek –de természetesen nem állt neki-, augusztusban le lehetett volna bonyolítani egy ilyen akciót. A gyorsabb utasszállítók és egyéb kereskedelmi hajók fedélzetén nem jelenthetett volna nagyobb problémát tízezer katona elhelyezése, azok két-három heti ellátmányával együtt. (A későbbiekben az utánpótlást a törökök biztosították volna.) A flottának ezután már csak ki kellett volna cseleznie a Máltán állomásozó francia flottát –most ne menjünk bele, hogyan-, és a partraszállás után legalább 48 háborítatlan órát kellett volna biztosítania a csapatoknak. Port Saidnál partra szállva meg lehetett volna szállni a kikötőt és a csatorna északi bejáratát, és biztosítani a hídfőállást a néhány nappal később érkező török csapatoknak.
     Ha a meglepetés sikerül, kis szerencsével Egyiptom a központi hatalmak kezére kerül. De mi lesz utána, és egyáltalán, milyen következménnyel járt volna a háború kimenetelére egy ilyen hadművelet? A flotta sorsa a partraszállás után igencsak bizonytalanná vált volna. Azt el lehet képzelni, hogy a késve reagáló franciákat, akik nincsenek tisztában az ellenség úti céljával, odafelé ki lehet játszani, netán valamilyen elterelő hadműveletet is bevetve. De az már elég valószínűtlenül hangzik, hogy visszafelé is háborítatlanul sikerül megtenni az utat Cattaróig. A francia flottával, melyet nyilván a közben csatlakozott angol erők is támogatnak, aligha sült volna el jól egy nyílt tengeri összecsapás. A flotta megtehette volna azt is, hogy a közben saját kézre került egyiptomi kikötőkben marad. Ez jó eséllyel egy második aboukiri csatát eredményezett volna –ezúttal francia támadással-, melynek végkimenetele nem sokban térhetett volna el az elsőétől. A flottát még vissza lehetett volna vonni a csatorna belsejébe, vagy akár a Vörös-tengerre is, ahol viszont néhány hónapon belül az utánpótlás hiánya, és a karbantartás megoldhatatlansága tette volna üzemképtelenné a hajókat. (Vagy harmadik lehetőségként a flottát a partraszállás után török kikötőkbe vonják vissza, illetve a németek után küldik a Fekete-tengerre.)
     Mindez elviselhető lett volna, ha az eredmények megérik az áldozatokat. Az osztrák–magyar flottát Hauson kívül nyilván mindenki más könnyű szívvel feláldozta volna, ha ez garantálja a háború megnyerését a központi hatalmak számára. Azonban sem Málta, sem Szuez elfoglalása nem járhatott ilyen eredménnyel. A brit kereskedelmi behozatal jó része a Földközi-tengeren keresztül érkezett, de nem a Földközi-tengerről. Málta vagy Szuez megszállásával el lehetett vágni ezt az útvonalat, ez azonban mindössze azzal a következménnyel járt volna, hogy az angol hajókat kerülőre kényszerítik. A brit utánpótlás ugyanúgy megérkezett volna, csak éppen hosszabb úton, Afrika megkerülésével. A Dardanellák lezárásával a törökök a gabonaexportjuk felétől fosztották meg Nagy-Britanniát, melynek számára azonban még ez sem jelentett különösebben komoly csapást. A kiesett behozatalt amerikai importtal pótolták, és nyilván ugyanezt tették volna, ha a gyarmatoktól is teljesen elvágják őket.
     A britekre döntő csapást tehát még egy egyesült olasz-osztrák-magyar flotta sem mérhetett, erre legfeljebb a németek lehettek volna képesek az Atlanti-óceánon. A Földközi-tenger fontos, de mégis csak másodlagos jelentőségű volt, melynek még a teljes elvesztése sem jelentett volna elviselhetetlen csapást a britekre, sőt, tulajdonképpen még a franciákra sem.
     Az ilyesféle akciók tehát még siker esetén is jó eséllyel a K. und K. haditengerészet pusztulását, vagy legalábbis igen súlyos veszteségeit vonták volna maguk után, anélkül hogy döntő csapást mérhettek volna az ellenségre. A flotta ilyen nyílt tengeri bevetéseit egyébként egy másik tényező is komolyan megnehezítette, nevezetesen a kísérőhajók hiánya. A flottafejlesztés ugyanis teljesen aránytalan volt. Ez általában jellemző volt a többi, kispénzű haditengerészetre is, melyek szűkös erőforrásaikat az abszolút fegyvernek tekintett csatahajók építésére koncentrálták, teljesen vagy nagyrészt mellőzve a kisebb egységek építését. Az arányokat jól mutatja az 1914 tavaszán benyújtott ötéves flottaépítési terv, mely a program végére, 1919 nyarára nyolc csatahajóval számolt az aktív flotta kötelékében. (Tegetthoff és Ersatz Monarch osztály) E nyolc csatahajó mellé a tervezet elegendőnek gondolt öt cirkálót –köztük a régi Sankt Georgot- és hat rombolót! A tartalék flottánál hasonlóak lettek volna az arányok. A hat csatahajó –Radetzky és Erzherzog osztály- mellett a kötelék három cirkálót, és hat rombolót foglalt volna magába.
    

A Huszár romboló.
A háború kitörésekor nagyjából ugyanez volt a helyzet. A flotta a három dreadnought mellett rendelkezett még kilenc régebbi építésű csatahajóval, melyek mindegyike alkalmas lett volna a Földközi-tengeri bevetésekre, azonban gyakorlatilag nem voltak olyan hajók, melyek a csatahajó-kötelékek fedezetét biztosítani tudták volna. A két elavulófélben levő, de azért még jól használható páncéloscirkáló –Sankt Georg és Kaiser Karl- mellett a flotta egyetlen modern cirkálója az Admiral Spaun volt. Augusztus elsején elkészült a Saida, és a hónap végén a Helgoland cirkáló is. Ez augusztus végére öt cirkálót jelent a 12 csatahajó mellé. A rombolók terén ennél is rosszabb volt a helyzet. A torpedónaszádok hosszú távú, nyílt tengeri bevetésre nem voltak alkalmasak, és egy ilyen nyílt tengeri flottaütközetben nem is hajtottak volna sok hasznot. Nagyjából ugyanezt lehet elmondani a Huszár osztály rombolóiról, melyek tengerállósága nem volt elég jó ahhoz, hogy az Adrián kívül hatékonyan lehessen használni őket. A Tátra osztályú rombolókat a háború kitöréséig ugyan elvileg már mind átadták a haditengerészetnek, azonban különböző műszaki problémák miatt 1914 decemberéig igazából egyik sem volt bevethető állapotban. (Egyébként még ezeknek a hajóknak a tengerállósága is elmaradt a várakozásoktól.) A 12 osztrák-magyar csatahajó mellé tehát egy hosszú távú bevetésen, mondjuk egy Port Saidi kiránduláson, egyetlen használható rombolót sem tudtak volna biztosítani!
     A Málta és Szuez –vagy az angol félelmekben szintén szereplő Ciprus- elleni akciók igazából túl nagy hadműveletek voltak ahhoz, hogy a fentebb ismertetett módon, afféle huszáros rajtaütésekként lebonyolíthatók legyenek. Kezdeti sikereket el lehetett volna érni ilyesmivel, de a végeredmény borítékolhatóan gyászos lett volna. Egy ilyen hadműveletnek ugyanis, ha komolyan veszik, mindenképpen előfeltétele kellett volna, hogy legyen a helyi vizek feletti uralom megszerzése, vagyis a francia flotta előzetes legyőzése. Az o-m flotta éppen arathatott volna győzelmet a franciák ellen, de olyan mértékűt, mely úrrá teszi a Földközi-tenger keleti része felett, aligha. Ez csak az olaszokkal együtt lett volna lehetséges. Az ő semlegességük deklarálása után az osztrák-magyar haditengerészetnek valóban nem maradt sok keresnivalója a Földközi-tengeren.

A flotta felvonulása.

    Volt azonban még egy harmadik lehetőség is arra, hogy az o-m csatahajókat az Adriai-tengeren kívül használják fel. Ahogy szorosabbra fűzték a kapcsolatokat Törökországgal, a német vezetés köreiben egyre gyakrabban merült fel a gondolat, hogy háború esetén az osztrák-magyar csatahajókat célszerű lenne átküldeni a Fekete-tengerre, az ottani orosz flotta ellen.
    Miután Olaszország kinyilvánította semlegességét, egyértelművé vált, hogy az osztrák-magyar flotta számára nem marad sok lehetőség a Földközi-tengeren. Ugyanakkor viszont a németek szerint a hajóhad túl nagy erőt képviselt ahhoz, hogy a kis hajók által is hatékonyan védhető, és támadásnak egyébként se nagyon kitett adriai partok előtt tartsák, partvédelmi flottaként.
     Az elképzelésnek az o-m flottánál is voltak támogatói. Igazából nem is a németek, hanem a hadsereg-főparancsnokságon (Armee-Oberkommando, AOK) a haditengerészetet képviselő Erwin Raisp von Caliga ellentengernagy volt az, aki először tett erre javaslatot, még augusztus negyedikén. A Monarchia ekkor még nem állt hadban sem Franciaországgal, sem Nagy-Britanniával, melyek hajói különben is azzal voltak elfoglalva, hogy az algériai csapatszállító konvojokat biztosították, illetve a Goebent hajkurászták. Szép csendben, a német hajók mögött, vagy azokhoz csatlakozva, az osztrák-magyar csatahajók is el tudták volna érni Konstantinápolyt, méghozzá háborítatlanul, még a hadiállapot beállta előtt.
     Az elképzelést támogatta a vezérkari főnök, Conrad von Hötzendorf, a külügyminiszter, Leopold von Berchtold, és természetesen a németek is azonnal lelkesen üdvözölték a javaslatot.
     A Fekete-tengeri expedíció gondolata a háború során még később is többször felmerült, ám egyszer sem került sor még csak próbálkozásra sem megvalósítása érdekében. Természetesen ezúttal is Haus volt az, aki mereven és nagyon agresszíven csípőből azonnal visszautasított minden javaslatot, mely kimozdította volna hajóit Polából. Elutasította, hogy csatahajókat küldjenek a Fekete-tengerre, elutasította, hogy régebbi építésű sorhajókat küldjenek, elutasította a cirkálók kiküldését, és végül elutasította még azt is, hogy legalább egy-két tengeralattjárót küldjenek oda. A Dardanellák elleni támadás idején még azt is elutasította, hogy hajóival legalább egy tüntető felvonulást tartson az Adrián, hogy esetleges kitöréstől tartva az antant erők hajókat vonjanak el a partraszállás körzetéből. Conrad és a politikusok mélyen csalódottak voltak, ám úgy gondolták, Haus a szakértő, rá kell hagyni a döntéseket.
    

Az orosz Fekete-tengeri Flotta egy festményen. Az élen az Imperatrica Marija.
Mennyiben volt igaza, és mit lehetett volna elérni egy ilyen akcióval? A dreadnoughtok átvezénylésének megtagadását illetően Hausnak bizonyos szempontból igaza volt. A törökök számára igen nagy gondot jelentett még a Goeben ellátása és karbantartása is, hogyan boldogultak volna akkor egy egész csatahajó-flottával? Szén és élelmiszer még csak lett volna, de hiányoztak a dokkok, a megfelelően felszerelt hajójavító üzemek, a képzett szakmunkások, és egészen 1916-ig, vagyis a közvetlen szárazföldi összeköttetés megteremtéséig, súlyos problémát jelentett a lőszerellátás is, mivel Törökországnak nem volt olyan lőszergyártó kapacitása, mely a nagy kaliberű hajóágyúkat el tudta volna látni.
     Ezen kívül ekkor még a török álláspont sem volt egészen egyértelmű. Egyáltalán nem fogadták tárt karokkal a Goebent sem, melynek a Dardanellákat védő erődökre szegezett ágyúkkal kellett a behajózási engedélyt kikövetelni. A német lobbi ugyan nagyon erős volt Konstantinápolyban, de a törökökben nem igazán égett a vágy, hogy háborúba lépjenek Németország oldalán. A Goeben odairányításának éppen az volt az egyik értelme, hogy ezzel is ösztökéljék a törököket a központi hatalmakhoz való csatlakozásra. A sikerben azonban nem voltak egészen biztosak, és akár még az is előfordulhatott volna –akármilyen valószínűtlen lehetőség is volt-, hogy a török parti erődök ágyúi tüzet nyitnak a német hajókra. Az utánuk küldött o-m flotta ebben az esetben csúnyán hoppon maradhatott volna.
     A sorhajók és cirkálók esetében némileg más a helyzet. Miután Olaszország távolmaradása miatt a nagy flottaütközetek végképp lekerültek a napirendről, nem jelentett volna semmilyen hiányt az Erzherzog, vagy akár a Radetzky osztály távolléte. Különösen utóbbiak jelentettek volna komoly ütőerőt a Fekete-tengeren, hiszen az első orosz dreadnoughtok 1915 végi szolgálatba állításáig erősebbek voltak minden orosz hajónál. A cirkálókból nem sok volt, legfeljebb a régi Aspern osztályt lehetett volna nélkülözni, amik viszont csak felderítésre és konvojkíséretre lehettek volna használhatók. A tengeralattjárókból a háború elején szintén alig néhány darab volt, ezeket hosszú távon nem nélkülözhették, annyit azonban megtehettek volna, hogy portyára küldenek néhányat a török partok közelébe. (Ami a kis hatótávolságuk miatt persze csak úgy lett volna lehetséges, hogy az út első szakaszán felszíni hajók vontatják őket, bár valószínűleg még így is csak az U-3 és az U-4 lett volna alkalmas egy ilyen küldetésre.)
    
A Monarchia egyik legeredményesebb tengeralattjárója, az U-4.
És mi lett volna a hozadéka egy ilyen expedíciónak? Az osztrák-magyar csatahajók és a Goeben együttes megjelenése alighanem kikötőikbe szorította volna be az orosz flottát, melyeket még a dreadnoughtok szolgálatba állítása után sem hagyhattak volna el komoly kockázat nélkül. A hajók támogatása nagy segítséget jelenthetett volna a tengerparton előrenyomuló török csapatoknak is. Diplomáciai hozadéka is lett volna az útnak, legalábbis Berchtold reményei szerint, aki úgy vélte, a flotta jelenléte és esetleges sikerei a központi hatalmak oldalára állíthatják Bulgáriát és Romániát. Ez jelenthette volna a legnagyobb hasznát az útnak. Ha Bulgária már 1914 őszén a központi hatalmak oldalára áll, az év végi offenzíva szinte bizonyosan a harapófogóba fogott szerbek vereségével végződik. Komoly haderő szabadult volna fel, melyet az orosz frontra lehetett volna irányítani. Románia hadba lépése a Monarchia oldalán már valószínűtlenebb, de legalább akkora hatása lett volna az eseményekre, mint Bulgária esetében. Ha bármelyik ország hadba lépésére garancia van, abszolút megérte volna akár még a drednoughtok odavezénylése is.
     Csakhogy erre nem volt semmilyen garancia. Utólag is csak találgatni lehet, mi lett volna, ha… De szerintem már maga a lehetőség is elég vonzó kellett volna, hogy legyen ahhoz, hogy ha nem is a dreadnoughtokat, de legalább a Radetzky osztály egységeit –és melléjük esetleg az Aspern osztály régi kiscirkálóit- rászánják a dologra. Ha sikerül, megérte volna, ha nem sikerül, a hajók hiánya nem jelentett volna nagyobb gondot az Adrián. Lehet vitatkozni az elképzelés hasznosságáról és életrevalóságáról, de semmiképp nem lehet abszurd dolognak és hihetetlen ostobaságnak minősíteni, ahogy pedig azt Haus azonnal megtette. Az admirális egyik ellenvetése az volt, a flotta mozgósítása az adott időpontban, augusztus elején, még nem tett lehetővé egy ilyen akciót. Ez nyilvánvalóan a szokásos Haus féle mellébeszélés. Ha a flotta két nappal ennek elhangzása után képes volt arra, hogy útnak induljon a német hajók felmentésére, képes lett volna arra is, hogy ugyanezzel a lendülettel tovább menjen egészen Konstantinápolyig. Néhány szénszállítót is gyorsan fel lehetett volna pakolni ennyi idő alatt. A lőszerutánpótlás jelentette volna a legnagyobb gondot, és ennek megnyugtató rendezése valóban nem volt biztosítható. Igazából nem augusztus negyedikén, hanem már hetekkel korábban gondolni kellett volna erre a lehetőségre. Még a hadüzenet előtt egyeztetni kellett volna a törökökkel, s megrakodni és útnak indítani a lőszerszállító hajókat.
     Haus másik kifogása a nyilván már jól ismert szöveg volt: „Addig, amíg fennáll annak a lehetősége, hogy Olaszország hadat üzen nekünk, elsődleges feladatomnak flottánk épségben való megőrzését tekintem, hogy készen álljon a végső küzdelemre legveszedelmesebb ellenségünkkel.” Erre gondolom felesleges is sok szót vesztegetni. Annyit tennék csak hozzá, egészen egyedülálló hozzáállás egy katona részéről, hogy válogat az ellenségek között. „Ezzel most nem akarok harcolni, majd a következővel, mert az lesz az igazi.” A helyzet az, hogy 1914 őszén a franciák, angolok és oroszok voltak az ellenségek. Méghozzá elég igaziak. Elég nagy túlerő önmagában is, minek megvárni, hogy még az olaszok is csatlakozzanak hozzájuk? Haus feladata az lett volna, hogy ezek ellen próbáljon meg valahogy fellépni, és nem az, hogy semmit nem csinálva őrizgesse a hajóit, azzal a felkiáltással, hogy: „Na de majd az olaszok ellen!” Különösen hogy később aztán az olaszok ellen se csinált semmit.

305 mm-es lövegek beépítése az egyik csatahajón.

    Az egyszerűség kedvéért elfogadva, hogy a flotta csatahajóit bizonytalan eredményekért cserébe értelmetlen lett volna kockáztatni az Adrián kívül, nézzük, mit tudtak volna csinálni az Adrián belül?
     A franciák nagyon mélyen nem nyomultak be az Adriára, ez eredetileg sem szerepelt a terveik között. A háború előtti elgondolások szerint először a Jón- és a Tirrén-tenger feletti ellenőrzést kellett biztosítaniuk, majd támaszpontot szerezniük az Otrantói-szoros környékén. Itt számításba jöhettek az albán kikötők, a görög szigetek –ami később realizálódott is-, vagy a legmerészebb tervek szerint Cattaro, melyet a montenegróiak segítségével foglaltak volna el. Egy ilyen támaszpont megszerzése után szoros blokád alá vonhatták volna az Adria kijáratát, és a megfelelő óvatossággal mélyebben is benyomulhattak volna oda. Ezeknek a terveknek megfelelően a francia flotta kezdetben megelégedett a montenegrói konvojok biztosításával, s néhány támadással Cattaro és környéke ellen. Az itt felvonuló francia kötelékek azonban valójában egyáltalán nem voltak olyan túlerőben az osztrák-magyar flottával szemben, mint ahogy azt a legtöbb helyen sejtetik. A két legújabb francia dreadnoughtot ezekben a napokban állították szolgálatba, és a háború első heteiben nem voltak még bevethetők. A flotta egy részét vissza kellett tartani a hazai partok, és az afrikai konvojok védelmére, az angol csatacirkálók pedig a török partok előtt cirkáltak, a Goebenre lesve. A legnagyobb erő, amit a háború első hónapjában a franciák fel tudtak vonultatni az Adrián, körülbelül az a kötelék volt, ami elsüllyesztette a Zentát. Számbelileg tekintélyes, és látszólag nagy fölényben levő erő, azonban ha megkapargatjuk kicsit a felszínt, ez a fölény gyorsan elolvad. Augustin Manuel Hubert Gaston Boué de Lapeyrere tengernagy (1852-1924).A régi, Republique és Liberté osztályú sorhajók 305 mm-es lövegei ekkor már eléggé elavultaknak számítottak, lőtávolságuk mindössze 12 km volt. Az o-m csatahajóknak sebességi fölényükkel élve –kötelékben a régi hajókkal is tartani tudták volna a 19,5 csomót, míg a franciák csak 18-at- egyszerűen csak ennél nagyobb távolságról kellett volna felvenniük a harcot. Ebben az esetben a régi francia 305 mm-esek mellett kiestek volna a páncéloscirkálók 19 cm-es lövegei is, melyek ilyen távolságról már nem tudtak nagyobb károkat okozni egy erősen páncélozott hajóban. Marad tehát a két Courbet és öt Danton osztályú csatahajó 44 lövege, melyekből azonban csak 40-et lehetett oldalsortűzre használni, mivel a Courbet osztályú hajók egyik szárnytornya értelemszerűen kiesett. Ezzel a 40 harminc és feles löveggel a három Tegetthoff és a három Radetzky osztályú csatahajó 48 darab, ugyanilyen kaliberű löveget tudott volna szembeállítani. Lövedéksúly terén, a nehezebb o-m gránátok miatt, még nagyobb a különbség. A francia hajók 40 lövegükből 17,2 tonna súlyú sortüzeket tudtak volna leadni, az o-m hajók 21,6 tonnájával szemben.
     A Viribus Unitis cikkben ugyan azt írtam, a Courbet és a Danton lövegeinek imponálóan nagy, 26 km-es lőtávolsága volt, azonban jobban átgondolva, szerintem ez téves információ. Az adatot a NavWeapons oldaláról vettem, mely a francia lövegekről elég kevés információval rendelkezik. Nagyon valószínűnek tartom, hogy az ott közölt adatok már a francia dreadnoughtok húszas évekbeli átépítése utáni korszakra vonatkoznak. A Bretagne osztálynál ugyanis közlik az eredeti adatokat is, melyek szerint a hajók 340 mm-es ágyúi a 12 fokos maximális csőemelkedés mellett mindössze 14,5 km-re hordtak el. Egészen valószínűtlennek tartom, hogy a korábbi, 305 mm-es ágyúkkal felszerelt csatahajóosztály lövegtornyait 23 fokos csőemelkedéssel, és 26,3 km-es lőtávolsággal építették volna meg. Az eredeti adatok szerintem itt is a Bretagne-hoz hasonlóak lehettek, vagyis a francia harminc és felesek 12-13 fokos csőemelkedés mellett legfeljebb 15 km körüli lőtávolságot érhettek el. Ezzel szemben az o-m ágyúk még az egymáshoz rögzített csövekkel is simán elvittek 18,5 kilométerre. A maguk 16,7 km-es lőtávolságával még az osztrák-magyar hajók 24 cm-es lövegei is rávertek a francia 305 mm-esekre. És egyben semlegesítették volna a Danton osztály hasonló kaliberű lövegeit.
     A nagyobb lőtávolság, nagyobb tűzerő, és a sebességi fölény tehát egyaránt az osztrák oldalon volt, és ott volt a hazai partok által jelentett, nem elhanyagolható előny. Egy ilyen összecsapásra nyilván Cattaro előtt került volna sor, ahonnan a flotta hidroplánjai jó előre jelezhették volna a francia kötelék érkezését és mozgását. A közeli támaszpontról be lehetett volna vetni a nyílt tengeren nem nagyon használható, itt viszont értékes segítséget nyújtani tudó rombolókat és torpedónaszádokat, míg a Máltáról induló franciákat kis hajóik nem tudták Cattaróig kísérni. És végül, ha rosszul sültek volna el a dolgok, az osztrák-magyar hajók gyorsan vissza tudtak volna húzódni a közeli támaszpont biztonságos vizeire.
     Ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen ez volt az a szituáció, mely után a német haditengerészet annyira sóvárgott. Vagyis hogy saját partjaik közelében, a helgolandi öbölben vehessék fel a harcot az ellenséggel. Az osztrák-magyar flottának a háború első heteiben többször is megadatott ez a lehetőség, de nem élt vele.
     Ami persze valamennyire azért érthető. A csatahajó flottát ekkor még nem nagyon lehetett volna áthelyezni Cattaróba, annak hiányos felszereltsége, illetve a Lovcen hegyen levő montenegrói-francia ütegek és megfigyelőállások miatt. (Bár a külső öböl biztonságos volt.) Polából indulva pedig nehezen lehetett volna jól időzíteni a megérkezést az 500 km-re levő Cattaró elé, bár egy jó felderítéssel, amely a Montenegróba induló konvojok máltai kifutását időben jelzi, meg lehetett volna csinálni ezt is. És ha valamilyen okból sor került volna egy ilyen összecsapásra, az egyáltalán nem biztos, hogy francia győzelemmel ért volna véget. Sőt, egy jó vezetés mellett szerintem határozottan az o-m flotta esélyei lettek volna jobbak.
     Egy ilyen győzelem a lissaihoz hasonló, vagy még annál is nagyobb, világraszóló diadal lett volna. A háborúra gyakorolt hatása azonban aligha lett volna ezzel arányos. Feltételezzük –nem kerül semmibe-, hogy a flotta egy csuzimai méretű diadalt arat, és saját veszteség nélkül elsüllyeszti az összes francia hajót, legfeljebb néhány cirkáló tud elmenekülni. Szívet melengető, a hadseregre és a hátországra egyaránt óriási –és pozitív- hatással levő győzelem lett volna. Azonban a diadalmasan visszatérő hajók kijavítása –elvégre sérüléseket azért csak szenvedtek volna- és újbóli feltöltése legalább egy hónapot biztosan igénybe vesz. Mire pedig a győztes flotta visszatér az Adria déli vizeire, ott már alighanem egy ugyanolyan erős ellenséges flottával találkozott volna, mint amilyet nem sokkal korábban legyőzött. Közben ugyanis szolgálatba állt két új francia dreadnought, a Paris és a France, átirányíthatták volna a korábban a Földközi-tenger nyugati medencéjében hagyott francia hadihajókat, és néhány hét alatt megérkezhetett az angol erősítés is, például a három csatacirkáló. A haditengerészeti helyzet tehát nem változott volna meg gyökeresen. A franciák és az angolok is elmondhatták volna azt, amit az osztrákok nem: „Van másik!”

A Radetzky montenegrói hegyekre szegezett ágyúi. A háttérben egy felbocsátásra váró megfigyelő ballon.

    Ha a nagy flottaütközet lehetőségét elvetjük, marad a kevésbé látványos, de legalább ilyen hasznos tennivaló, a montenegrói partok szoros blokádja és lövetése. A háború előtti hetekben, amikor még csak a szerbek elleni háborúról volt szó, és ijesztegetni kellett a montenegróiakat, Cattaróba vezényelték a Radetzky osztály csatahajóit. Aztán amikor kezdett forróvá válni a helyzet, ezeket lecserélték a legöregebb egységekre, a Monarch osztály hajóira. A háború kitörésekor ezek, és a hasonlóan avítt Aspern osztályú cirkálók voltak a blokádflotta fő erői. Ezekkel az egységekkel hatékony blokádról persze szó sem lehetett. Valahányszor nagyobb francia hadihajó jelent meg a környékén, azonnal vissza kellett menekülniük Cattaróba, ha nem akartak a Zenta sorsára jutni.
     Hozzá kell tenni, a hajók megtették, ami tőlük tellett. Ha a franciák nem voltak a közelben, gyakran támadták a montenegrói partokat, illetve lőtték a Cattaró feletti montenegrói és francia ütegeket. Ahhoz azonban, hogy ez a tevékenység hatásos legyen, erősebb egységekre lett volna szükség. A Lovcen hegyen elhelyezett ütegek leküzdéséhez már a háború első heteiben le kellett volna küldeni, vagy eleve ott kellett volna hagyni a Radetzky osztályt, melynek hathatós és intenzív tüzérségi támogatásával akár a hegy elfoglalását is meg lehetett volna kísérelni. Ehhez a tengerészekből és a dalmáciai helyőrségekből össze lehetett volna szedni egy néhány ezer fős alakulatot.
     A hathatósabb blokád fenntartásához pedig több rombolót és torpedónaszádot kellett volna ideküldeni, és mindenekelőtt rögtön a háború elején, még a hadüzenet előtt, Paolo Emilio Thaon di Revel tengernagy (1859-1948).át kellett volna helyezni Cattaróba a tengeralattjárókat, melyeket Haus hónapokig visszatartott Polában. Csak szeptemberben küldött le két tengeralattjárót Cattaróba, majd egy hónappal később egy harmadikat is. Ezek a kis hatótávolságú, alapvetően csak partvédelemre használható hajók semmi hasznot nem hajtottak Polában, melynek francia hajó a közelében sem járt. Cattaróból kiindulva viszont nagyon hatékonyan tudtak volna tevékenykedni a montenegrói partok előtt.
     Ugyanekkor persze a franciák is elszalasztottak egy nagy lehetőséget. Ha egy tengerészüteg helyett egy egész hadosztályt küldenek Montenegróba, vagy a következő évben a Dardanelláknál elpocsékolt hatalmas erő egy töredékét Törökország helyett ide irányítják át, könnyedén elfoglalhatták volna Cattarót. A támaszpont védelme ugyanis a háború elején igencsak gyenge lábakon állt. Az 1913 nyarán itt szemlét tartó Oskar von Potiorek szerint az igen elhanyagolt állapotban levő erődrendszer, és az elégtelen létszámú helyőrség legfeljebb a montenegróiak ellen tudta volna megvédeni önmagát, de ha az ő támadásukkal egy időben a tenger felől is támadás éri az öblöt, azt nem tudták volna megtartani. (Márpedig elég valószínűnek tűnik, hogy Haus még Cattaro védelme érdekében sem lett volna hajlandó kimozdulni Polából.) Cattaro megszerzésével a franciák kiváló támaszpontot szereztek volna flottájuknak, mely így sokkal hatásosabban tudott volna tevékenykedni az Adrián, mint a távoli Máltáról, vagy Korfuról kiindulva. 1914 őszén valóban terveztek is egy ilyen hadműveletet, azonban az itt bevetni szándékozott 20 ezer katonát soha nem tudták összegyűjteni, mivel a flandriai front minden erőt elnyelt.
     Bár az osztrák-magyar csatahajók Földközi-tengerre való kiküldésének nagyon sok értelme nem lett volna, a flotta más egységekkel éppen tevékenykedhetett volna a hazai vizektől távolabb is. Nem a kereskedelmi hajók elleni portyázásokra gondolok, ez igen kockázatos tevékenység lett volna. Meg lehetett volna persze csinálni, hogy kiküldenek néhány cirkálót, persze csak a régebbiek közül, mert a néhány modern gyorscirkálót és nagy rombolót értelmetlen lett volna ezért kockára tenni. Viszont a Földközi-tenger viszonylag jól ellenőrizhető, zárt vizei az ilyen felszíni hajókkal folytatott portyázó hadviselésnek nem nagyon kedveztek. A kezdeti sikerek után ezeket a portyázókat a francia és angol páncéloscirkálók bizonyosan gyorsan levadászták volna. Ugyanezen okból kifolyólag nem volt értelme felfegyverzett segédcirkálókat sem kiküldeni. Ugyanakkor viszont azt meg lehetett volna tenni, hogy ezekkel a segédcirkálókkal nem a kereskedelmi hajókra vadásznak, hanem egy kevésbé feltűnő tevékenységet végeznek, nevezetesen aknákat telepítenek. A németek is semleges zászló alatt hajózó kereskedelmi hajókról telepítettek aknazárakat az angol és skót partok előtt. Egy ilyen záron veszett oda többek között az Audacious is. Ezt az osztrák-magyar hajók is meg tudták volna csinálni, és aknákat telepíthettek volna Bizerta, Málta, Alexandria, és Port Said elé. Viszonylag könnyen meg lehetett volna oldani, és nem is került volna sokba. Tudtommal még csak kísérletet se tettek rá.
     Ha aknazárakkal nem is próbálkoztak, de létezett egy másik, nem kevésbé érdekes elképzelés egy Szuezi-csatorna elleni diverzáns akcióról. Az ötletgazda egy Georg Gondos nevű zászlós volt, akinek elképzelése szerint egy török zászló alatt hajózó, cementtel megrakott kereskedelmi hajót kellett volna elsüllyeszteni a csatornán, amivel hosszú időre elzárták volna azt a hajóforgalom elől. A cementbe ócskavasat kevertek volna, hogy a vízzel érintkezve az vasbetonná kössön. A hajóról aknákat is lehetetett volna telepíteni a csatorna vizeibe. Az elképzelést kivitelezhetőnek tartották, és a konstantinápolyi katonai attasét, Pomiankowsky tábornokot, utasították az akció előkészítésére, a szükséges teherhajó megvásárlására és felszerelésére. A tábornok, aki sokallta a vállalkozás költségeit, azonban addig húzta az időt –felettesei se nagyon sürgették-, míg végül Törökország hadba lépésével a vállalkozás kivitelezhetetlenné vált, és lemondtak róla. (Abban a néhány magyar nyelvű írásban, ahol ezt az elfeledett tervet megemlítik, Georg Gondos természetesen mindig Gondos Györgyként szerepel. Gondos, akit egyébként a franciák a háború vége felé elfogtak, és kémkedésért kivégeztek, azonban valójában egy lembergi zsidó családban született, így magyar identitása legalábbis kétes, bár persze lehetséges.)
     Az impozánsnak tűnő akció várható eredményei szintén vitathatóak. Az angolok számítottak egy hasonló lehetőségre, és éppen ezért egy különleges mentőalakulatot tartottak állandó készenlétben, hogy ha véletlenül vagy szándékosan hajó süllyedne el a csatornában, azt gyorsan el tudják takarítani az útból. Az alakulat rendelkezett a feladathoz szükséges teljes műszaki arzenállal, és -saját bevallásuk szerint- 24 órán belül el tudtak volna tüntetni minden hajóroncsot. Az elsüllyedt hajót robbantásokkal szétdarabolták, és aztán a roncsokat speciális darukkal kiemelték. A papírforma szerint legalábbis.
     Gondos azonban jókora pluszmunkát adott volna nekik azzal, hogy az ócskavassal kevert cementtel megrakott hajót lényegében hatalmas vasbeton tömbbé változtatta volna, amit azért már nem lehet olyan könnyen feldarabolni mint egy üres hajót. A roncs környékén ügyesen elhelyezett aknákkal pedig kissé megnehezíthették volna a mentőbrigádoknak a munkahely megközelítését, így először aknamentesíteni kellett volna, ami további plusz időt vesz igénybe. Négy évvel később egyébként az angolok ugyanezt az ötletet vetették be Ostendénél, ahol cementtel megrakott régi, kiselejtezett cirkálók elsüllyesztésével torlaszolták el a kikötő bejáratát. (Legalábbis felmerülhet a gyanú, hogy Gondos talán igényt tarthatott volna a copyright-ra.) Szerintem ez az akció kis szerencsével akár hetekre is megbéníthatta volna a Szuezi-csatorna forgalmát, ami persze döntő jelentőséggel szintén nem bírt, de elég érzékeny csapás lett volna a britekre, különösen a háború első heteiben, amikor különös fontossággal bírt a gyarmatokról indított csapatok és az utánpótlás gyors megérkezése.

A támadás alatt álló Ancona, az osztrák-magyar hajók fedélzetéről nézve.

    Az 1915 májusában bekövetkezett, régóta várt olasz hadüzenet fordulatot jelentett a tengeri háború menetében. Vagy legalábbis akkor ezt hitte mindenki, köztük a tétlenségtől frusztrált tengerésztisztek, akik valósággal ujjongtak, hogy most végre megmutathatják mit tudnak. Ez az illúzió nagyjából 24 óráig tartott. A sokat emlegetett Ancona elleni támadás valóban azt a látszatot kelthette, a flotta most végre tényleg odacsap az ellenségnek, ahogy Haus ígérte. A támadást azonban nem követte újabb. A csatahajók másfél órán át lőtték Anconát, aztán hazamentek, és a háború további három évében ugyanolyan tétlenül álltak tovább Polában, mint annak előtte.
     Az Ancona elleni támadás tényleges jelentősége és eredményei szerintem határozottan vita tárgyát képezhetik. A hivatalos álláspont szerint a flotta támadása, és a tengerparti vasútvonal megrongálása miatt az olasz támadás két hetet késett az Isonzónál, melynek köszönhetően elég idő maradt az osztrák-magyar védelem megerősítésére, s a felkészült védelem így sikerrel verhette vissza az ellenséget. Úgy vélem, ez így kimondottan nem lehet igaz.
     Először is teljesen valószínűtlennek tartom, hogy egy vasúti pályaudvar, két vasúti híd, néhány bakterház és szemafor megrongálása miatt összeomlott az egész olasz vasúti hálózat. Egyetlen vonal kiesése még az olaszoknak sem jelenthetett komoly gondot, a szerelvényeket a mellékvonalakra, vagy a nyugati parton húzódó másik fővonalra terelve a szállításokat kisebb zökkenőkkel folytatni lehetett. Ezek a szállítások ráadásul egyáltalán nem lehettek olyan életbevágóak. Olaszország csak ezen a részen, északon rendelkezik szárazföldi szomszédokkal, tehát a hadsereg java értelemszerűen eleve itt állomásozott. A mozgósítást és a csapatösszevonásokat meg persze már a hivatalos hadüzenet előtt megkezdték.
     A késés magyarázata az, hogy nem volt késés. Az olaszok erősen tartottak az osztrákoktól, akiktől addig minden háborújukban vereséget szenvedtek. Cadorna, az olasz főparancsnok, ennek megfelelően csak alapos felkészülés után akart támadást indítani az ellenséges védelmi vonalak ellen, melyekről úgy gondolták, jól meg vannak erősítve. A hosszas előkészületek, és az olasz vezetés határozatlansága okozta a többhetes szünetet a hadüzenet, és az Isonzó vonal elleni első olasz offenzíva között.
     Az Ancona elleni támadás kivitelezésén is lehetne mit kifogásolni. Különös, hogy valamennyi csatahajó Anconát és közvetlen környékét támadta, az olasz partok többi szakaszát csak rombolók és cirkálók lőtték. A három Tegetthoff osztályú hajó és az Erzherzog Franz Ferdinand például olasz ütegeket és egy világítótornyot lőtt. Persze nem ismerem az olasz felállást, de nekem egészen valószínűtlennek tűnik, hogy néhány olasz parti üteg akkora tűzerőt képviselt volna, melynek semlegesítéséhez három dreadnought együttes tűzerejére volt szükség. De az összes többi csatahajói is az anconai parti ütegeket, laktanyákat, a víz és gázművet támadta. Csak a Radetzky és a Zrinyi tért el kicsit távolabbra, hogy a közeli, Anconától északra, illetve délre, 30-35 km-re fekvő Potenza és Senigaglia kikötőjét, pályaudvarát, illetve a potenzai vasúti hidat lőjék. A célpontok jelentőségéhez mérten meglehetősen túlzottnak és feleslegesnek tűnik ez az erőkoncentráció. A 12 csatahajó legalább három-négy kikötőt is tudott volna egyszerre támadni.
     A hadüzenetet követően valóban megélénkült kicsit a flotta tevékenysége, de elsősorban csak a kisebb hajók számára. A cirkálók és rombolók ezen a nyáron többször is támadták az olasz partokat, azonban a hajók 10 és 7 cm-es „dugós puskái” csak viszonylag mérsékelt károkat tudtak okozni az ellenségnek. A nagy hajók közül csak a páncéloscirkálók voltak néhány bevetésen az olasz partoknál, a csatahajók Ancona után nem mozdultak ki többé Polából.
    

Az anconai támadás után Polába visszatérő hadihajók.
Az olasz hadüzenetet pedig közeli célpontok tömegét kínálta a flottának. Először is az olasz kikötőket, Velencétől Brindisi-ig. Az osztrák-magyar támaszpontoktól alig 200 km-re fekvő kikötőket gyorsan és könnyen meg lehetett volna közelíteni, és szinte néhány óra alatt le lehetett volna bonyolítani egy rajtaütést. Az Adria keleti partjai jól védett, szigetektől takart horgonyzóhelyek sokaságát kínálta az o-m flottának, míg a túlsó partok nyílt kikötői a tenger felől könnyen támadhatók voltak. Ráadásul ezek a kikötők –talán Velence kivételével- nem voltak elég jól kiépítve ahhoz, hogy nagy csatahajókat állomásoztassanak ott, így az ellenük irányuló támadásokra a Tarantóban állomásozó olasz dreadnoughtok nem voltak képesek gyorsan reagálni. Viszonylag kockázatmentes akciókról lett volna tehát szó, eltekintve az aknák és a tengeralattjárók által jelentett fenyegetéstől.
     A helyzet háború előtti mérlegelése során az olaszok is úgy gondolták, az o-m flottát a háború kitörése után majd Cattaróban vonják össze, és onnan kiindulva erőteljes offenzívába kezdenek az olasz partok ellen. Még azzal a lehetőséggel is számoltak, hogy a flotta kitör a Jón-tengerre, hogy még a tarantói összevonás előtt egyenként megtámadja és szétverje az ide tartó olasz kötelékeket. A tegetthoffi hagyományok, a nagyszabású flottaépítés, és az osztrák tengernagyok magabiztos, agresszív szónoklatai mind ezt a lehetőséget valószínűsítették az olaszok számára. Az o-m flotta későbbi passzivitásán maguk is meglepődtek kissé.
     A nagy hadihajók bevetésére a másik remek lehetőség az olasz front tengerparti szárnyán harcoló saját csapatok támogatása lett volna. Ez a front pedig ott volt szinte a kertek alatt, gyakorlatilag a legnagyobb osztrák kikötő, Trieszt külvárosainál. Monfalcone jól védhető öblében horgonyozva a 305 mm-es és 240 mm-es hajóágyúk akár még a Doberdónál zajló harcokba is be tudtak volna avatkozni. Az o-m hajóknak ráadásul ebben már volt is némi gyakorlatuk, hiszen néhányuk a cattarói harcok során már vett részt hasonló tevékenységben, méghozzá elég eredményesen. A Lovcen ütegeinek kilövésekor, és a hegy későbbi elfoglalása során, az öbölben horgonyzó hadihajók hasznos és nagyon hatásos tűztámogatást nyújtottak a saját szárazföldi egységeiknek. Nagyon előremutató, mondhatni korukat megelőző módon, a tűzvezetést sokszor repülőgépekről irányították.
     Az olasz front terepviszonyai semmivel se voltak rosszabbak, mint a montenegrói hegyvidék, s az ott nyújtott teljesítményt a hajók itt is meg tudták volna ismételni. Olasz ellencsapásra itt se lehetett számítani, hiszen nagy hadihajók nem tartózkodtak a térségben. A veszélyt itt is az aknák és a tengeralattjárók, majd később a torpedónaszádok jelentették. A part mentén lehorgonyzott hajók esetében azonban megfelelő védelmi intézkedésekkel a minimálisra csökkenthették volna ezt a kockázatot. A Wien-t később ezeknek az intézkedéseknek a maximális figyelmen kívül hagyása miatt tudták megtorpedózni, de a hajó talán még így sem süllyedt volna el, ha a személyzet gondatlansága miatt nincs tárva-nyitva a vízzáró válaszfalak valamennyi ajtaja.
     A háború során azonban ilyen tüzérségi támogatásra se került sor, holott a frontvonalak a flotta fő támaszpontjától alig 100 km-re húzódtak. Csupán a Monarch és a Habsburg osztály öreg csatahajói kerültek 1917 őszétől néhány alkalommal bevetésre az olasz parti ütegek ellen. A flotta nem próbálkozott azzal sem, hogy a szárazföldi offenzívákat támogatandó, kisebb-nagyobb csapategységeket dobjon partra az olasz vonalak mögött. A háború előtti hadgyakorlatokon pedig rendszeresen szerepeltek partraszálló hadműveletek, sőt, ilyeneket élesben is elpróbáltak néhányszor a balkáni válságok során. Tehát még csak azzal sem lehet védekezni, hogy a haditengerészet nem volt felkészülve ilyen hadműveletek végrehajtására.
     Hogy a flotta aktívabb szerepvállalása az észak-adriai térségben milyen eredményekkel járhatott volna, elég nehezen eldönthető. A kikötők elleni támadásokkal különösebben nagy nyomást nem nagyon lehetett gyakorolni az olaszokra. Az Isonzó csaták során a hajóágyúk támogatása viszont legalábbis csökkentette volna a front tengerparti szárnyára nehezedő olasz nyomást, és a saját veszteségeket. A legnagyobb eredményekkel talán a caporettói áttörés támogatása kecsegtetett volna. Egy masszív tüzérségi támogatás a tenger felől, netán egy partraszálló hadművelet a Piave torkolatánál, tovább vihette volna a támadás lendületét, és az olaszok talán nem tudtak volna megkapaszkodni a Piave vonalában. Aztán hogy ez eredményezhette e Olaszország összeomlását, és egy fegyverszünet kikényszerítését, arra nézve persze nem nagyon lehet találgatásokat tenni.

Flottagyakorlat a háború előtt.

    De ha már a flotta vezetése mindenképpen igyekezett elkerülni mindenféle harci tevékenységet, legalább a hajókat és azok legénységét mozgásban tarthatták volna. Mint sokszor említettem, a flotta még gyakorlatozni sem futott ki a háború ideje alatt, csupán néhány hajó tett egy-két kirándulást a közeli szigetekhez. Ezen kívül az összes tréning kimerült a Pola előtt fekvő Fasana-csatornában végzett lőgyakorlatokban. Pedig ha bevetésre nem is küldik a csatahajókat, legalább időnként más támaszpontokra át lehetett volna helyezni őket. Hogy az egyes csatahajó-osztályok időnként hosszabb-rövidebb időre átköltöznek mondjuk Sebenicóba, vagy Cattaróba, vagy más, jól védhető kikötőkbe, az nem csak az ellenség megzavarására lett volna jó, hanem a legénység harckészségének és szakmai tudásának szinten tartására is. Ha a csatahajók rendszeresen változtatják állomáshelyüket, nem lett volna olyan ritka szenzáció minden kifutás, hogy 1918 júniusában azonnal szemet szúrjon az olasz felderítésnek a dreadnoughtok hiánya Polában. Ha a hajók rendszeresen tesznek meg hosszabb gyakorló utakat, nem fordulhatott volna elő az sem, hogy a géphibák, a fűtők gyakorlatlansága, és a háború alatt egyszer sem megtisztított hajófenék miatt a Korfu hadműveletben részt vevő csatahajók egyike sem tudott 16 csomónál nagyobb sebességet elérni!Szabó József, tengerész.
     A négyéves teljes tétlenség nemcsak demoralizálta a legénységet, hanem az előző évek során felhalmozott szaktudást is lenullázta. A kikötőkben álló hajókon folytatott napi drill semmiképpen nem pótolhatta az aktív tengeri tevékenységet. Ahogy Erwin Sieche a Szent István kapcsán írja: „ A Szent István tevékenységének statisztikáját vizsgálva a következőket láthatjuk: a dreadnought 937 napig állt szolgálatban, amelyből kb. 54 napig volt Polától távol. A hajó mindössze életének 5,4 %-át töltötte a tengeren, míg az idő 94,4 %-ában a polai 33. számú bójához volt kikötve. És ebből az 54 napból is csak egyetlen igazi, kétnapos tengeri utat tett Pago szigetére. A többi út Polából a lövészeti gyakorlótérre vezetett, a Fasana-csatornába, amely mindössze 45 perces út! A vízre bocsátást követően a hajó soha nem került a szárazdokkba, hogy a fenekét megtisztítsák. … Ez arra következtetésre vezet, hogy ez a dreadnought különösen gyakorlatlan volt a lövészet minden aspektusában, valamint a gépészet és kárelhárítás terén. … Hogyan lehettek a tisztek és a legénység ténylegesen harckészek? Hogyan lettek volna képesek egy komoly vízbetöréssel elbánni?
     Ez természetesen érvényes az összes többi dreadnoughtra és sorhajóra, melyek a háború éveiben szinte semmivel nem voltak aktívabbak, mint a Szent István. A vezetés még csak arra sem volt képes, hogy legalább a legénységet cserélje, s a kisebb hajók kimerült legénysége és a csatahajók tétlenségtől frusztrált tengerészei időnként váltsák egymást. A flotta tengerészei és tisztjei eléggé tisztában voltak vele, milyen hatalmas erőt, s mennyi felhalmozott tudást és tapasztalatot pocsékolnak el a hajók kikötőben tartásával. Erich Heyssler, az otrantói csatában a Helgoland kapitánya, később ellentengernagyként a cattarói támaszpont parancsnoka, így írt erről: „Véleményem szerint a flottaparancsnokságnak aktívabb szerepet kellett volna adni a nagy hajóknak, és feladatokra kellett volna kiküldeni azokat, még akkor is, ha nem voltak igazi célpontok a kockázat igazolására. Mind a parancsnokoknak, mind a legénységnek hozzá kellett volna szokniuk a háborús körülményekhez, a fűtőknek pedig a gépek kezeléséhez.
     Ugyanekkor viszont a hajókon természetesen továbbra is fenntartották a szigorú katonai fegyelmet, melyet viszont a tétlenség teljesen értelmetlenné tett. A tengerészek nem látták semmi célját igyekezetüknek és munkájuknak, s alighanem ugyanazt érezték, mint egy német tengerész már 1916-ban: „Milyen szánalmas, unalmas és buta életet élünk! Inkább követ törnék egész nap, annak legalább lenne valami értelme!” A tények azt mutatják, a Monarchia tengerészeinek kötelességtudása és önfeláldozása nem csupán a jelszavakban nyilvánult meg, s a háború alatt több alkalommal is bizonyították ezeket, mint például a Zenta hősies küzdelme során. A kezdetben kiváló harci morál azonban a nagy hajókon a háború végére semmivé vált. Ez egyébként általános jelenség volt, ugyanez történt a német és a francia csatahajókon is, melyeknek legénysége között a háború végén –illetve a franciáknál a háború után- zendülések sora robbant ki, ugyanúgy, mint az osztrák-magyar hadihajókon.
     Szerintem teljesen nyilvánvaló, hogy a flottának lett volna lehetősége az aktívabb tevékenységre. Az, hogy semmilyen döntő szerepet nem játszhatott a háborúban, az még nem érv a tétlenség mellett. (Viszont cáfolat Haus érvelésére, hogy ő a döntő összecsapásra tartogatja hajóit.) Egyetlen fegyveres erő sem teheti meg, hogy egy háborúban tétlen marad, mondván, ő csak a mindent eldöntő csatában hajlandó majd részt venni. A hadsereg és a flotta kötelessége az, hogy legjobb képességének megfelelően felvegye a harcot az ellenséggel, s minden lehetséges eszközzel és minden lehetséges alkalommal igyekezzen csapást mérni arra. Nem kell, hogy tevékenysége eldöntse a háborút. Minden egyes kis siker, még ha önmagában nem is jelentős, hozzájárulás a győzelemhez. A K. und K. Haditengerészet pedig igen csekély mértékben járult hozzá a győzelemhez, sokkal csekélyebb mértékben, mint amennyire erejéből és képességeiből futotta volna. A tétlenséget nem indokolhatja a túlerőben levő ellenségre való hivatkozás sem, ugyanis ez nem igaz. Az ellenség elvileg természetesen valóban nagy túlerőben volt, csakhogy a nagy távolság miatt ezt a túlerejét nem tudta érvényesíteni. Máltáról, Tarantóból, vagy Korfuról az olasz és francia dreadnoughtok gyakorlatilag semmit nem tudtak tenni azért, hogy a Polában álló osztrák-magyar csatahajókat megakadályozzák az Észak-Adrián való tevékenységükben. A torpedók és aknák jelentette kockázat valós fenyegetés volt, de semmivel sem volt nagyobb mint mondjuk a Balti-tengeren, ahol pedig a német és orosz hajók rendszeresen tevékenykedtek. Háborúban nem jelenthet nagy visszatartó erőt annak lehetősége, hogy az ellenség esetleg vissza talál lőni.
     A gyakran használt ellenérv, mely szerint a többi haditengerészet sem volt aktívabb, mint az o-m flotta, finoman fogalmazva is erős csúsztatás, és ebben a formában határozottan nem igaz. Fogalmazzunk inkább úgy, a célpontok hiánya miatt nem voltak eredményesebbek. Az o-m flotta viszont bővelkedett a célpontokban. El lehet képzelni bármelyik másik haditengerészetről, hogy miközben a frontvonal a fő flottatámaszponttól alig 100 km-re húzódik, ellenséges kikötők egész sora található a saját partoktól alig 200 km távolságra, viszont az ellenséges csatahajók nincsenek 600-800 km-es távolságon belül, csatahajóik három éven át egyáltalán nem hagyják el a kikötőt?

A Prinz Eugen elülső lövegtornyai.

    Végezetül pedig csak fel kell tenni a kérdést, minek volt köszönhető az osztrák-magyar csatahajók által tanúsított nagyfokú passzivitás? Korábban már megállapítottuk, hogy nemzetközi összehasonlításban sem a hajóknak, sem a tengerészeknek nem volt okuk a szégyenkezésre. A hajók műszaki színvonala, a tengerészek képzettsége és fegyelme volt olyan jó, mint a rivális haditengerészeteknél, sőt, legalább néhány esetben még jobb is. A stratégiai helyzet az Adrián szintén előnyösnek volt mondható az o-m flotta számára.
     Kielégítő választ erre a kérdésre természetesen nem tudok adni, talán nincs is. De az elsődleges ok biztosan személyi. Az osztrák-magyar haditengerészetnek nem volt önálló minisztériuma, a flotta a hadügyminisztérium Tengerészeti Osztályának irányítása alá tartozott. A Tengerészeti Osztály vezetője pedig rendszerint ugyanaz volt, mint a flottaparancsnok. Ez rendkívül szerencsétlen megoldás volt. Valami olyasmi, mintha az angol haditengerészetnél az Admiralitás Első Lordja, vagyis a tengerészeti miniszter, ugyanaz a személy lett volna, mint az Első Tengeri Lord, vagyis a flotta főparancsnoka. A két pozíció nyilvánvalóan teljesen más képességeket és más hozzáállást követel meg. Az első tisztség inkább adminisztratív jellegű feladatkör, nem a flotta gyakorlati tevékenységével, hanem pénzügyi, politikai és társadalmi hátterével foglalkozik, és legfeljebb csak a nagyon általános stratégiai feladatok meghatározásában vesz részt. Ide alapvetően inkább politikus és közgazdász kell, nem katona. A flotta mindennapi életével és operatív irányításával a főparancsnok foglalkozik, ő dönt a szervezeti és stratégiai kérdésekben. Ide meg tapasztalt, tehetséges tengerész és katona kinevezése kívánatos. Az o-m flottánál viszont mindkét tisztséget ugyanaz a személy töltötte be. (1918 februárjáig, amikor végre különválasztották a két pozíciót. A flottaparancsnok Horthy lett, a Tengerészeti Osztály vezetője pedig Franz von Holub ellentengernagy.)
     Montecuccoli és Haus remekül megfeleltek az előző szerepkörben. Ügyes politikusok és jó adminisztrátorok voltak, s a háború előtti időkben a flottának éppen ilyen emberekre volt szüksége. Mindketten jól helytálltak a költségvetési pénzekért a parlamentekben folytatott ádáz harcok során, s tevékenységüknek nagy szerepe volt a flotta háború előtti felvirágzásában. Flottaparancsnokként viszont korántsem teljesítettek ilyen jól. A külföldi megfigyelők, akik egyébként mindkettejüket „kedves kis öregembernek” minősítették, még a háború előtt kételyeiket fejezték ki afelől, háború esetén vajon képesek lennének e a flotta irányítására? Egyrészt elég nyilvánvalónak tűnhetett, hogy képességeik leginkább az íróasztal mellett való helytállásra predesztinálják őket, másrészt pedig az is kétséges volt, a gyenge fizikumú Montecuccoli, és az állandóan betegeskedő Haus bírnák e egyáltalán a flotta irányításával járó fizikai és idegi terhelést? Montecuccoliról talán fel lehet tételezni, hogy –a Tengerészeti Osztály vezetésének megtartása mellett- háború esetén átadta volna a flotta hadműveleti irányítását egy erre nála alkalmasabb személynek. Haus azonban ragaszkodott a főparancsnoki teendők ellátásához, és a Viribus Unitis tengernagyi lakosztályát még betegségei alatt sem volt hajlandó elhagyni. Ott is érte a halál 1917 februárjában.
     Ez a ragaszkodása talán jelzi Haus érzelmi kötődését a haditengerészethez. A kizárólag a tengerészetnek élő idős agglegény alighanem saját alkotásaként tekintett a flottára, és ugyanúgy viszolygott attól, hogy szíve vérének kedves gyermekeit, a csatahajókat kockáztassa, mint a német oldalon II. Vilmos. Ebben egyébként támogatókra talált a hadvezetés felső köreiben is, ahol a Monarchia vezetőinek alapvetően szárazföldi beállítottsága továbbra is változatlanul megmaradt. Frigyes főherceg, a császári és királyi haderő főparancsnoka, rögtön a háború elején utasította is Haust, tevékenységét korlátozza az Adriára. (Frigyes persze csak azt mondta, amit a flotta vezetése hallani akart, és talán sugalmazott is. De azt persze Frigyes sem mondta, hogy a flotta korlátozza a tevékenységét a polai öbölre.) A vezérkar egyes tisztjei, és a német szövetségesek részéről őt érő gyakori kritikák ellenére a bravúros semmittevésért Haus a háború alatt minden létező elismerést megkapott, sőt, külön az ő kedvéért kreáltak még egy addig nem létezőt is, és 1916 májusában megkapta a vezértengernagyi rangot. (Grossadmiral, más fordítások szerint főtengernagy, vagy flottatengernagy.)

Egészségügyi séta a Viribus Unitis tatfedélzetén. Haus tengernagy és a csatahajó kapitánya.

    És végezetül még egy kérdés. Minek köszönhető az, hogy a magyar nyelvű szakirodalomban egészen az utóbbi időkig oly kritikátlan csodálattal beszéltek mindenről, aminek köze volt a K. und K. Haditengerészethez? Figyelmen kívül hagyva a magyarság önmagáról alkotott igen jó véleményét -lásd az utolsó fejezetet-, a dolog megértéséhez szerintem a húszas-harmincas évekig kell visszanyúlni, és azt kell megnézni, ki irányította ezekben az időkben az országot. Utóbbi időkben komoly erőfeszítések történtek Horthy országirányítói tevékenységének tisztára mosására, de azt a legelvakultabb rajongók sem állíthatják, hogy a Horthy-Magyarország a demokrácia és a szólásszabadság fellobogózott zászlóshajója volt. Ugyan miket lehetett ezekben az időkben, amikor a Császári és Királyi Haditengerészet utolsó főparancsnoka volt az ország kormányzója, a flottáról írni? Hát például ilyeneket:
    A rettenthetetlen hős itt már a haza kormánykerekét markolja.1917 május 15-e! Örökemlékű nap, melyen aranybetűkkel beíródott a világtörténelem lapjaiba a világháború egyik legdicsőbb haditette és egy örökfényű magyar név: Horthy Miklós!
     A volt cs. és kir. osztrák-magyar haditengerészet rövid, de annál dicsőségesebb történetében ez a dátum egyike a legragyogóbbaknak. Az otrantói tengeri ütközet ugyan nem lehetett sorsdöntő abban az óriási küzdelemben, melyet a középhatalmak a mérhetetlen túlerő ellen vívtak, de kétségtelenül iskolapéldája annak, mi mindent érhet el a vezér csekély erőkkel a nagy túlerő ellen is, ha azokat elszánt hősiességgel, teljes lélekjelenléttel, higgadt nyugodtsággal, tökéletes céltudatossággal, és a mindenkori helyzet szuverén átlátásával vezérli. …
     Kimondhatatlanul büszkék vagyunk a hős, a kemény, a győzedelmes vezérre, Horthy Miklósra! A Novarán félárbocon lengenek a lobogók, a dicső, soha le nem győzött piros-fehér-piros, amelyről Horthy Miklós újból bebizonyította, hogy csak győzni tud!
     Édes és dicső a hazáért meghalni! A hősies küzdelem alatt is, még annak szinte reménytelennek tetsző fázisaiban is mindannyian sziklaszilárdan bíztak az ő rajongóan szeretett, határtalanul tisztelt és a legmagasabbra becsült parancsnokuk általuk már éveken keresztül jól ismert, egészen kiváló vezérlési képességében és ügyességében, és ilyképpen a győzelem, a diadal mámorában adták oda legdrágább kincsüket, életüket a Hazáért! …
     Amikor ennek a felejthetetlen napnak 25 éves évfordulóját ünnepeljük, szálljon minden magyar lélek büszke örömmel és hálatelten a mi Főméltóságú Kormányzó Urunk felé, aki 1917 május 15-én hervadhatatlan örökzöld babért font a volt cs. és kir. haditengerészet emléklapjaiba és hőn szeretett hazája, Hungária homloka köré.

     A néhány kiragadott idézet a neve után ítélve szintén echte magyar szerző, De Scardelli Caesar egy 1942-ben megjelent cikkéből való, és úgy érzem, jól visszaadják az általános hangnemet, mely a Főméltóságú Kormányzó Úr korábbi pályafutásával kapcsolatos eseményekről szóló írásokban annak idején kötelező volt. Maga Horthy valószínűleg elviselte volna a kritikusabb hangnemet is, az őt körüllihegő lakájhorda cenzúráján azonban csak az ilyen kritikátlan dicshimnuszok mentek át. Egyébként is, bár sokat nem törődött vele, de azért Horthy is teljesen magától értetődőnek vette személyének dicsőítését, és például szeme sem rebbent, amikor mondjuk nagy ünnepség közepette a saját mellszobrát kellett felavatnia.
     Persze nem mindenki írt ilyen gátlástalanul talpnyaló stílusban, de kritikát, elmarasztalást senki nem mert megfogalmazni a volt haditengerészetről. A következő, 1945 utáni korban a flottát mély csend övezte, szakmai munka egyáltalán nem jelent meg róla, és legfeljebb a Horthyról szóló írásokban érintették futólag a témát, rendszerint elég lesújtóan vélekedve a haditengerészetről. Amikor tehát a rendszerváltás -vagy mi...- után ismét szabadon lehetett írni az o-m haditengerészetről, a szerzők a Horthy korszakban megjelent írásokhoz, valamint a még a háború alatt megjelent, elsősorban a korabeli propaganda céljait szolgáló kiadványokhoz nyúltak vissza, és a De Scardelli -féle hozsannázásokat szakirodalomnak gondolva, azok értékelését, és gyakran a hangnemét is, elfogadták és átvették. Az osztrák irodalom, már amennyire azt ismerem, viszont mentes az ilyesfajta túlhajtásoktól, köszönhetően annak, hogy kezdettől fogva objektíven, a kritikát és az öniróniát sem nélkülözve írhattak a múltjuknak erről az epizódjáról is. Idehaza csupán az utóbbi évtizedben fogtak hozzá a korábbi, egyoldalú ömlengések kritikai felülvizsgálatához, bár a témáról megjelenő írások többségének alaphangját még mindig a „soha le nem győzött flotta” féle szamárságok határozzák meg. (Ezt a poént a korabeli propaganda a német flottával kapcsolatban is elsütötte –a magyar szerzők talán éppen a németektől vették át-, nyilván hogy ezzel is erősítse a tőrdöfés legendát, mely szerint a fegyveres erők vereségét rajtuk kívül álló okok, vagyis a hátország árulása okozta. Utóbbi időkben egyébként újra kezd elterjedni ez az ostoba legenda, és ismét találkozni olyan írásokkal, melyek szerint a dicsőséges magyar ármádiát soha egyetlenegyszer sem győzték le a harctéren, s bukását és vereségét csak a belső ellenségnek -értsd: Károlyinak- köszönhette.)

Flottafelvonulás a háború előtt.

Az otrantói zár.

    Rögtön a háború elején tehát már eldöntött tény volt, az o-m flotta felszíni egységei nem fogják elhagyni az Adriát. A Földközi-tenger nagy forgalmú vizein azonban nyüzsögtek az ellenséges kereskedelmi hajók, vonzó és értékes célpontot kínálva a központi hatalmak számára. A felszíni hajókkal való portyázó hadviselés ezeken a vizeken nem lehetett eredményes módszer, ám szinte kínálta magát a lehetőség, hogy tengeralattjárókat vessenek be. Az óceáni térséggel összehasonlítva viszonylag kis távolságok, és a kedvezőbb időjárási viszonyok, kiváló lehetőséget biztosítottak a tengeralattjárók eredményes működéséhez. Ezt nagyban megkönnyítette az antant itt működő tengerészeti erői közti együttműködés elégtelen mivolta is. A szövetséges erők nem tudtak egymással megegyezni, és a térséget végül működési övezetekre osztották fel -összesen tizennyolcra!-, melyek nem álltak egységes irányítás alatt.
     Az osztrák-magyar haditengerészetet ez a feladat felkészületlenül érte. A korábbi flottaépítési programok szinte kizárólag a nagy dreadnoughtokra koncentráltak, s a kisebb hajókat teljesen elhanyagolták. Nemcsak tengeralattjárók nem készültek, hanem például cirkálók és rombolók sem álltak rendelkezésre megfelelő számban. A háború kitörésekor a K. und K. Haditengerészetnek mindössze hét tengeralattjárója volt, ezek közül is kettő reménytelenül elavult egység, harci bevetésre gyakorlatilag alkalmatlan állapotban. A többi öt tengeralattjáró kis hatótávolságú, az U-3 és az U-4 kivételével lényegében csak partvédelemre alkalmas kis hajócska volt. Nem sokkal a háború előtt a saját üzemekhez képest olcsóbban dolgozó német hajógyáraktól megrendeltek ugyan öt, nagy hatótávolságú tengeralattjárót, melyeket a Földközi-tenger vizein is be lehetett volna vetni, ezek azonban nem készültek el időben, és a háború kitörésekor a németek lefoglalták őket.
     Az osztrákokat tehát ezúttal is a németeknek kellett kisegíteniük. Addig, amíg a német tervek alapján készülő új o-m tengeralattjárók elkészültek, a németek a lefoglalt tengeralattjárók helyett öt kisebb egységet adtak át szövetségesüknek, és azok beleegyezésével saját tengeralattjáró-támaszpontot is létrehoztak az Adrián, először Polában, majd a cattarói belső öbölben. 1917-re már 25 német tengeralattjáró működött a Földközi-tengeren. A kisebbek szétszerelve, vasúton érkeztek, a nagyobbak pedig a kontinenst megkerülve, tengeri úton Németországból.
     A már említett kedvező körülményeknek megfelelően a német tengeralattjárók taroltak. A háború legeredményesebb parancsnokai mind itt szerezték trófeáik nagyobb részét. Az első világháború, és tulajdonképpen minden idők legeredményesebb tengeralattjáró-parancsnoka, Lothar von Arnauld de la Periere, az általa elsüllyesztett 191 hajó -446 ezer tonna- többségét szintén itt ejtette el. Ugyancsak az ő nevéhez, és a Földközi-tengerhez fűződik a háború legeredményesebb tengeralattjáró bevetése is. Az 1916 július 26 és augusztus 20 között megtett út során a parancsnoksága alatt álló U-35 tengeralattjáró 54 hajót süllyesztett el, összesen 90.150 tonnával.
     A térségben működő német tengeralattjárók többsége Cattaróból kiindulva tevékenykedett. Bár használták a török kikötőket is, jobb felszereltsége okán a cattarói bázis volt a németek fő tengeralattjáró-támaszpontja a Földközi-tenger térségében.

Az U-16.

    A tengeralattjáró háború 1917 februárjában lépett új fázisába, amikor a németek bevezették a korlátlan tengeralattjáró-hadviselést. Ezzel ugyan korábban is próbálkoztak már, ám akkor a nemzetközi –elsősorban az amerikai- tiltakozás hatására viszonylag hamar felfüggesztették azt.
     Az angolszász történetírás száz év eltelte után is látványosan szörnyülködik az elvetemült németek ezen alávaló gaztette miatt, és követeli a germánoktól, hogy ruháikat megtépve és fejükre hamut szórva, sírva kérjenek bocsánatot e brutális bűncselekmények miatt. (Amit a németek többnyire készségesen meg is tesznek.) Saját magukat ezzel szemben igyekeznek jóhiszemű, és ártatlan áldozatként feltüntetni. Az események ilyetén felfogását azonban a legnagyobb jóindulattal sem lehet másnak tekinteni, mint egyféle történelmi amnézia megnyilvánulásának. A derék britek előszeretettel feledkeznek meg arról, hogy éppen ők voltak az elsők, akik rögtön a háború kitörése után, minden nemzetközi joggal ellentétes módon, felszíni hadihajóikkal teljes blokád alá vették a német partokat, és oda nemcsak a hadiszerrel, hanem az élelmiszerrel és gyógyszerrel megrakott hajókat sem engedték eljutni. Ezt a blokádot, úgyszintén minden nemzetközi joggal ellentétes módon, még a fegyverszüneti egyezmények aláírása, vagyis a hadiállapot megszűnése után is fenntartották, és egészen a versaillesi „békeszerződés” aláírásáig zsarolták vele a németeket. A blokád következtében Németországban a becslések szerint több mint 700 ezer ember vesztette életét az éhezés és alultápláltság miatt.
     Úgyszintén az angolok voltak azok -egész pontosan az Admiralitás Első Lordja, Winston Churchill-, akik rögtön a háború elején felfegyverezték kereskedelmi hajóikat, és utasították őket a német tengeralattjárók elleni fegyveres fellépésre. Az addig érvényes jog szerint, mely megtiltotta a kereskedelmi hajók felfegyverzését, a hajóknak ellenállás nélkül meg kellett állniuk az őket igazoltatni akaró hadihajó –felszíni hajó vagy tengeralattjáró- utasítására, és meg kellett engedni a hajó átvizsgálását. Ha nem találtak hadiszállítmányt a fedélzeten, a hajót útjára kellett engedni, ha pedig igen, a legénység biztonságba helyezése után le lehetett foglalni, vagy el lehetett süllyeszteni azt. A britek két lábbal taposták meg ezeket jogszabályokat, amikor teherhajóikat felfegyverezték, és támadásra utasították. A felfegyverzett kereskedelmi hajók ugyanis a jog szerint már hadihajóknak számítottak, és nem vonatkoztak rájuk az előbb említett előírások. A németek tehát teljesen jogszerűen jártak el, amikor ezeket a hajókat figyelmeztetés nélkül támadták meg. Erre már csak saját biztonságuk érdekében is rá voltak szorulva, hiszen sosem lehetett tudni, a ránézésre teljesen ártalmatlan tehergőzösnek látszó hajó fedélzetéről nem e fogja fél tucat ágyú tűz alá venni őket, ha felmerülnek igazoltatni a hajót.
    Egy osztrák-magyar hadihajó rádiós fülkéje. Nem vitatva a németek által több esetben elkövetett bűncselekményeket, melyek elsősorban az elsüllyesztett hajók személyzete ellen irányultak, azért csak meg kell kérdezni, mennyivel jár el humánusabban az, aki egy kereskedelmi hajót megpakol lőszerrel, majd a lőszeresládákra ráültet 1500 mit sem sejtő civil utast, és útnak indítja a hajót abban a reményben, a németek nem mernek majd rálőni, vagy ha mégis, az esetet remekül fel lehet majd használni a háborús propagandában. Természetesen a Lusitániára célzok, mely felfegyverzett segédcirkálóként volt nyilvántartva, és a németek rögtön a háború elején kijelentették –és az amerikai újságokban egész oldalas fizetett hirdetésekben közzétették-, hogy tüzelni fognak a hajóra. (Utóbbi időkben egyre többször merül fel a gyanú, hogy az angol Admiralitás –Na ugyan ki vezette?- szándékosan irányította a hajót olyan övezetbe, melyről jól tudták, hogy ott német tengeralattjárók tartózkodnak, és szándékosan tartották vissza a Lusitania elé kiküldött kísérő hajókat is.)
     A németek viselkedését jogosan lehet kifogásolni, ám az angolok magatartása semmivel nem volt tisztességesebb, sőt. Viszont sokkal jobb volt a PR munkájuk. Saját háborús bűncselekményeiket az angolok mindig úgy követték el, hogy közben hangosan siránkoztak, milyen szomorú, hogy erre ők most –a németek miatt- rá vannak kényszerülve. A németek viszont mindig olyan benyomást keltettek, mintha még élveznék is a dolgot.
     A korlátlan tengeralattjáró-hadviselés valójában egyáltalán nem volt olyan jogellenes, mint amilyennek tartják. A nemzetközi egyezmények betartását maguk az angolok tették lehetetlenné, a németek ezt egyszerűen csak tudomásul vették, és alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez. Ezzel viszont több szempontból is súlyos hibát vétettek. Először is túl korán, elkapkodva vezették be a korlátlan tengeralattjáró-háborút. Ennek eredményes kivitelezéséhez első ízben, 1915-ben, még nem volt elég hajójuk. Sokkal jobban jártak volna, ha várnak még egy-két évet, amit a tengeralattjáró flotta bővítésével töltenek, és csak alapos felkészülés után, a lehető legnagyobb erővel veszik ők is teljes blokád alá a brit szigeteket. Ebben az esetben néhány hónap alatt akár döntő csapást is mérhettek volna az angolokra, még mielőtt az amerikaiak be tudtak volna avatkozni. Az 1915-ös kampánnyal csak felhívták a figyelmet a tengeralattjárók által jelentett fenyegetésre, és időt adtak az angoloknak a felkészülésre. (Amit viszont az angolok nem valami jól használtak ki.)
     Ezen kívül a németek figyelmen kívül hagyták az amerikaiakra gyakorolt hatást is. Az USA kereskedelmét igen érzékenyen érintette a brit szigetek blokádja, hiszen a háború hatalmas üzletet jelentett nekik. A kereskedelmi forgalom nagyobb részét -már csak Németország blokádja miatt is-, eleve Angliával bonyolították le, és egyáltalán nem testvéri szeretetből, ahogy az angolok máig szeretik gondolni, hanem mert sokat kerestek rajta. Hogy a németek ezeket az amerikai érdekeket figyelmen kívül hagyták, az persze valamennyire érthető, még ha nem is volt okos dolog. Azonban úgy látszik, a németek szinte élvezettel hívták ki a sorsot maguk ellen, ugyanis azon kívül, hogy súlyosan sértették az amerikai gazdasági érdekeket, még a közvetlen katonai fenyegetéstől sem riadtak vissza. Ez a fenyegetés az USA ellenes mexikói erőknek nyújtott német támogatás formájában nyilvánult meg. A balgatag német külügy abban bízott, a mexikóiakat az Egyesült Államoknak ugrasztva kiküszöbölik az amerikai hadüzenet jelentette fenyegetést. Hogy ezt mennyire gondolták komolyan, nehéz volna megmondani. Az amerikaiak mindenesetre komolyan gondolták. Nem a britek iránt érzett viharzó szerelmük és a németek iránti gyűlöletük miatt üzentek később hadat –ezek egyike sem volt igaz-, hanem anyagi megfontolásokból, kereskedelmi érdekeik súlyos sérelmei, és a németek ellenséges magatartása miatt.
     A németek talán okosabban jártak volna el, ha a korlátlan tengeralattjáró hadviselést csak a Földközi-tengeren vezetik be, ahol amerikai hajók szinte egyáltalán nem fordultak meg. A korlátlan tengeralattjáró háború ötletét egyébként a Monarchia politikai és katonai vezetése, mely éppen ekkor próbálkozott béketárgyalásokat kezdeményezni az antant országokkal, egyaránt meglehetősen fanyalogva fogadta, egyetlen kivételtől eltekintve. Ez a kivétel a flottaparancsnok, Haus tengernagy volt, aki tőle merőben szokatlan lelkesedéssel fogadta a javaslatot. Haus a tőle telhető legerősebb lobbitevékenységet fejtette ki a német elképzelés támogatása érdekében, és minden lehetséges segítséget megígért a németeknek. Még azt is megígérte, régebbi hajói közül is leszerel néhányat, hogy az így felszabaduló emberállományt a német támaszpontok ellátó és karbantartó személyzetének biztosítására fordítsák.
     Közvetve a tengeralattjáró háború iránti lelkesedése okozta a tengernagy vesztét is. Az 1917 januárjában megtartott, a korlátlan tengeralattjáró háború bevezetésével foglalkozó konferenciáról hazatérőben tüdőgyulladást kapott, és zászlóshajója, a Viribus Unitis fedélzetén február nyolcadikán elhunyt.

Haus tengernagy koporsóját elszállítják a Viribus Unitisról.

    A német tengeralattjárók jelenléte azonban már jóval korábban, nagyjából 1915 tavaszától kezdve egyre nagyobb fejfájást okozott az antant erőknek. A hatékony ellenlépéseket nagyban megnehezítette az egységes irányítás hiánya, a térségben működő háromnemzetiségű, francia-olasz-angol tengerészeti erők közötti együttműködés koordinálatlansága. Az olaszok és a franciák szinte nagyobb gyanakvással figyelték egymást, mint a központi hatalmakat. Annak oka, hogy egyikük sem erőltette az Adriára való betörést, éppen az volt, hogy tartottak tőle, egy ilyen hadművelet jelentős veszteségekkel járna számukra, aminek következtében a konkurens haditengerészet a háború után határozott fölénybe kerülne velük szemben. Az 1915 májusában, még az olasz hadüzenet előtt kidolgozott haditengerészeti együttműködési egyezmény rendelkezéseit a valóságban soha nem hajtották végre, a Szövetséges Flottát a tervezett formában sosem állították fel. A három nemzet hajórajai a gyakorlatban önállóan, egymástól függetlenül tevékenykedtek, külön támaszpontokról.
     Az Adrián olasz kézben volt az irányítás, amit az itt jelenlevő angol parancsnokok egyáltalán nem pozitívan ítéltek meg. Az olaszok támogatására kiküldött, egyébként meglehetősen szerény angol különítmény parancsnoka, Mark Kerr ellentengernagy egy levelében ezt írta: „Csupán olyan dolgokat kérhettem, melyekről tudtam, hogy nem kapom meg, és olyan intézkedésekre hívhattam fel a figyelmet, melyekről tudtam, hogy nem hajtják végre.
     Még rosszabb volt a viszony az olaszok és a franciák között, akik rendszerint nem is egyeztettek egymással. Gyakran az is kérdéses volt, az egyes kötelékek egyáltalán kinek az irányítása alá tartoznak, és kinek a parancsait kötelesek elfogadni? A helyzet komoly aggodalommal töltötte el az angolokat, akik úgy vélték, egy osztrák-magyar kitörés esetén az ellentámadás könnyen teljes zűrzavarba fulladhatna, és ez nagyban megkönnyítené az osztrákok számára az eredményes tevékenységet.
     Az o-m flotta szerencsére soha nem érzett késztetést arra, hogy szerencsét próbáljon az Adria déli vizein, és megkímélte az antant flottákat attól, hogy élesben is le kelljen tesztelniük az egymással való együttműködés hatékonyságát. A francia csatahajók Korfun, az olaszok pedig Tarantóban ácsorogva várták az ellenség felbukkanását, melyre az idő előrehaladtával egyre kevésbé számítottak. Az Adriára csupán az olaszok küldtek be néhány régi építésű csatahajót. A régi Saint Bon és Benedetto Brin osztályú sorhajók Velencében és Brindisiben állomásoztak, hogy védjék a kikötőt az esetleges támadásoktól, a Regina Elena osztály hajói pedig többnyire Brindisiben, vagy Valonában horgonyoztak. A cirkálók és rombolók javát az Otrantói-szoros környékén vonták össze, míg bent az Adrián egyre inkább csak a torpedónaszádok és tengeralattjárók tevékenykedtek.
    Az otrantó drifterek. A csupán egy szűk kijárattal rendelkező Adriai-tenger teljes lezárásának gondolata is már elég korán felmerült. Távol álljon tőlem, hogy a XX. század minden gazemberségéért és minden ostobaságáért Winston Churchillt tegyem felelőssé, de az a helyzet, hogy az otrantói hálózár gondolata szintén tőle ered. Nem sokkal bukása előtt, az 1915 májusi tengerészeti konferencián vetette fel a háborúba való belépés előtt álló olaszoknak az ötletet, hogy a szorost egy nagy kiterjedésű aknamezővel, és halászhajók által vontatott hálókkal kellene elzárni. Az olaszok ekkor még nem mutattak nagy lelkesedést az ötlet iránt, egyrészt mert az aknazár a saját hajóik számára is elzárta volna az utat, másrészt pedig mert a felajánlott ötven halászhajót nekik kellett volna felszerelni, és legénységgel ellátni. Véleményük csak akkor változott meg, amikor később a saját bőrükön is kezdték érezni a tengeralattjárók tevékenységének kellemetlen következményeit.
     Miután a tengeralattjárók által okozott károk egyre nagyobb méreteket öltöttek, és az olaszok láthatóan képtelenek voltak megakadályozni az Adriáról való kijutásukat, az angolok 1915 augusztusában végül úgy döntöttek, ha kell, az olaszok nélkül is megcsinálják a tengerzárat Otrantónál. A brit szigetekről hatvan halászhajót, driftereket és trawlereket küldtek az olasz kikötőkbe. (A drifter eresztőhálós, a trawler vonóhálós halászhajó.) A nagyobbrészt eredeti, civil legénységgel hajózó kis halászbárkák szeptember végén kezdtek megérkezni Tarantóba. A hajókból, a kezdeti szervezési nehézségeket leküzdve, végül három osztagot állítottak fel. Ezekből kettő a tengeren járőrözött, a harmadik Brindisiben állt tartalékban. Az osztagokból rendszerint két-két hajó állt mindig javítás és karbantartása alatt a kikötőkben. A hajók parancsnokai rendszerint a Royal Navy tartalékállományából kinevezett fiatal tisztek voltak, legénységük azonban többnyire az eredeti halászokból állt. A hajókat kiskaliberű, általában 47 és 57 mm-es ágyúkkal, és természetesen vízibombákkal is felfegyverezték.
     Az elmélet szerint a konvojban haladó hajók mögött vonatott, több száz méter hosszú, és nagyjából 20-50 méter mélység közé leengedett hálókba ütköző tengeralattjáró kioldja a hálókra erősített jelzőbójákat, melyek a felszínre érve világítva jelzik a tengeralattjáró helyzetét, melyet a hajók ezután vízibombáikkal támadtak volna meg. A háló kis szerencsével rátekeredett a tengeralattjáró csavarjára és kormánylapátaira is, mozgás- és manőverképtelenné téve a hajót.
     Az elmélet azonban a gyakorlatban nem működött valami hatékonyan. A halászhajók túl kevesen voltak ahhoz, hogy hatékony zárat tudtak volna alkotni a szorosban. Ezen kívül gyenge fegyverzetük még a tengeralattjárókkal szemben is kiszolgáltatottá tette őket, és többször előfordult, hogy a tengerszoroson a felszínen áthaladó tengeralattjáró fedélzeti fegyvereivel néhány lövéssel egyszerűen elsüllyesztette az útjába álló halászbárkákat. A hajók számát tehát növelni kellett, és a zárat rombolókból és cirkálókból álló védőernyővel kellett megerősíteni.
     Az első évben a zár elég eredménytelenül működött. Egyetlen tengeralattjáró akadt fenn a hálón -az is szinte véletlenül-, az osztrák-magyar U-6-os, mely 1916 májusában gabalyodott bele a halászhajók hálóiba, és miután abból sehogy sem tudott kiszabadulni, saját legénysége süllyesztette el. Talán az augusztusban eltűnt német UB-44 is a zár áldozata lett, bár elvesztésének körülményeit soha nem sikerült tisztázni. A halászhajók a szerb evakuáció idején igazából sokkal eredményesebben tevékenykedtek csapatszállítóként, mint máskor tengeralattjáró vadászként. A szerb kiürítés idején annyi hajót vezényeltek el Brindisiből, hogy az otrantói zár ezekben a hónapokban gyakorlatilag nem is működött, noha 1915 végén újabb negyven halászhajó érkezett Angliából.
     1916 közepén a szükségesnek tartott 150 hajó helyett száznál is kevesebb teljesített szolgálatot az otrantói zárnál. Kerr ellentengernagy a zárat ráadásul rombolókkal is szerette volna megerősíteni. Elképzelése szerint a két sorban járőröző halászhajókat mindkét oldalról rombolók biztosították volna, a zártól északra pedig egy tengeralattjárókból álló vonalat állítottak volna fel. Mivel úgy ítélték meg, hogy a zár túlságosan közel van Cattaróhoz, és ezért az o-m hadihajók rajtaütéseivel szemben nagyon sebezhető, a zár vonalát 1916 őszén Brindisitől délebbre helyezték, nagyjából a Santa Maria di Leuca fok és Fano szigete közé. A megfelelő rombolófedezet azonban továbbra is megoldatlan maradt, mivel az angol rombolók máshol voltak lekötve, a franciák túl kevés használható egységgel rendelkeztek, az olaszok pedig óvakodtak saját egységeiket kockáztatni ezeken a veszélyes vizeken, ahol addigra már három rombolójukat is elvesztették. Az o-m cirkálók és rombolók egyre gyakoribb rajtaütései, illetve a kereskedelmi hajózás egyre nagyobb veszteségei azonban nyilvánvalóvá tették, hogy a zár védelmének megerősítését nem lehet tovább halogatni.
     Ennek gyakorlati megvalósításában azonban nem tudtak megegyezni. A franciák és az olaszok inkább egy rögzített, aknamezőkből és hálókból álló zárat javasoltak, az angolok pedig –akik 1917 januárjától átvették a tengerzár irányítását- legszívesebben felhagytak volna az egész hálóvontatással, és a felfegyverzett halászhajókat egyszerűen csak járőrhajóként használták volna, hogy a szorosban és az Adria déli részén a hagyományos módon, rombolók és repülőgépek fedezetével vadásszanak a tengeralattjárókra. A vitákat a felek végül azzal a kompromisszummal zárták le, hogy hagytak mindent úgy, ahogy volt. A zár védelmének rombolókkal és gyorscirkálókkal történő megerősítése továbbra is megoldatlan maradt.
     Az o-m cirkálók támadása 1917 május 15-én megrendítette a zárat, ám végső soron pont az ellenkező hatással járt, mint amire számítottak. Az antant részéről ugyanis úgy vélték, ha az egyébként igen lagymatag osztrákok ekkora erőfeszítéseket tesznek a zár felszámolására, akkor az valószínűleg mégis csak eredményes lehet. A támadást követően egyöntetűvé vált az az álláspont, hogy az otrantói zárat még jobban meg kell erősíteni. A tengeralattjárók elleni harcra szánt erők létszámát folyamatosan növelték, új aknazárakat és rögzített akadályokat raktak le, valamint légitámaszpontokat és rádiólehallgató állomásokat telepítettek a szoros közelében. A zárrendszer szélességét a korábbi 15-ről 80 mérföldre növelték, és az olasz partoknál, illetve a görög szigeteknél, ahol ezt a vízmélység lehetővé tette, aknazárakat, valamint rögzített hálókat telepítettek. Tervezték, hogy az egész zárat rögzített hálókból építik ki, azonban a nyílt tengeren a hullámzás már az első próbáknál napok alatt széttépte a kísérleti hálózárat.
     A zár felkeltette a háború frissen belépett amerikaiak figyelmét is, akiknek tradicionális gigantomániáját lenyűgözte ez a hatalmas létesítmény. Ők is terveket dolgoztak ki az otrantói zár további megerősítésére, sőt, egy másik tengerzárat is létre akartak hozni az Adria középső részén. Az amerikai ötletbörze további elemeit képezte egy tervezett támadás a cattarói öböl ellen, a régi építésű sorhajók felhasználásával, illetve egy partraszállás a Sabbioncello-félszigeten, ahonnan elvághatták volna a Cattaróba vezető tengeri és szárazföldi útvonalakat. Az amerikaiak az ötletelésen kívül konkrét segítséget is adtak a zárrendszerhez, 36 kis tengeralattjáró-vadász képében, melyek 1918 nyarán csatlakoztak az itt állomásozó erőkhöz. A fatestű, vízibombákkal és egy 76 mm-es löveggel felszerelt hajók önmagukban nem képviseltek nagy harcértéket, ám a tengeralattjárókkal szemben, csoportosan bevetve, hatásos fegyverek lehettek volna. (Az amerikai személyzet szakmai tudását szemlélteti, hogy a flottilla első bevetése után összesen 19 elsüllyesztett tengeralattjárót jelentettek! Valójában persze még csak nem is találkoztak eggyel sem.)
     Az otrantói zárnál bevetett egységek létszáma ugyan soha nem érte el azt a számot, melyet a zár parancsnokai ideálisnak tartottak volna, 1918 nyarára mégis jelentősen sikerült megerősíteni a zár védelmét, mely most már valóban kezdett komoly gondokat okozni a tengeralattjáróknak, bár valójában soha nem volt olyan hatékony, mint gondolták. A zár közvetlen védelméhez ekkoriban, 1918 nyarán, a 76 felfegyverzett halászhajón kívül 40 romboló, 36 amerikai tengeralattjáró-vadász gyorsnaszád, és 20 tengeralattjáró tartozott. Ezeken kívül a közeli olasz és albán kikötőkben számos cirkáló, romboló, és néhány régebbi építésű csatahajó állomásozott, melyeket szükség esetén szintén bevethettek a zárat támadó ellenséges hajókkal szemben. Otrantónál a Royal Navy Légi Szolgálata még 1917 nyarán egy támaszpontot épített ki. Az itt állomásozó 6. Repülőezred 25-30 gépe rendszeresen járőrözött a szoros felett. Nemcsak felderítést végeztek, hanem bombákkal is fel voltak szerelve, sőt, a nagyobb hidroplánokkal akár torpedótámadást is végre tudtak volna hajtani.

Az otrantói tengerzár elrendezésének térképe.

    A tőlünk nyugatra mára már eléggé elfeledett otrantói tengerzár értelmét már a maga idejében is erősen vitatták. Jellicoe tengernagy megjegyzése szerint ez volt a háború legköltségesebb és leghaszontalanabb vállalkozása.
     A tengerzár eredményességére mindkét fél a másik tevékenységből próbált meg következtetni. Minden osztrák-magyar támadás, melyet a zár ellen intéztek, a szövetségesekben tovább erősítette azt a hitet, hogy a zár eredményes, és nyilván sok tengeralattjáró veszik el rajta, hiszen különben miért támadnák olyan gyakran? Ennek megfelelően szinte minden nagyobb támadás a zár újabb megerősítését vonta maga után. Az osztrák oldalon az otrantói szorosban folyó élénk tevékenység azt a hitet ébresztette, ha ekkora erőket mozgósítanak a szoros elzárására, akkor az ellenségre bizonyára érzékeny csapást jelentenek a zár elleni támadások. A zár jelentőségét egyébként is mindkét oldalon hajlamosak voltak túlbecsülni. Az antant oldalon a zár ellen irányuló osztrák tevékenység alapján úgy ítélték meg, a támadás alá vont tengeralattjárók közül bizonyára sok veszett oda, míg a másik oldalon olyan kép alakult ki, mely szerint a nagy erőket felvonultató tengerzár halálos fenyegetést jelent a tengeralattjárókra, melyek csak igen nagy nehézségek árán képesek leküzdeni azt.
     A valóságban persze a tények ezt egyáltalán nem erősítették meg. A tengeralattjáróknak nem okozott különösebb nehézséget az otrantói zár, különösen az első két évben nem. Rendszerint éjszaka, a felszínen keltek át rajta, többnyire zavartalanul. Ha pedig útjukba akadt egy halászhajó, vagy elsüllyesztették fedélzeti fegyvereikkel, vagy pedig jóval nagyobb sebességükkel élve egyszerűen faképnél hagyták azt. A zár további erősítésével a háború vége felé ugyan egyre nagyobb nehézségeket okozott, de soha nem jelentett leküzdhetetlen problémát, inkább csak bosszantó útakadályt. A háború utolsó heteiben, amikor a német tengeralattjárókat az Adriáról visszarendelték Németországba, az otrantói zár, mely ekkor érte el kiépítettségének legmagasabb fokát, egyetlen német tengeralattjárót sem volt képes feltartóztatni. Az osztrák-magyar tengeralattjárók is zavartalanul közlekedtek rajta keresztül, egészen a háború utolsó napjáig. Az otrantói tengerzár fennállásának egész ideje alatt bizonyítottan csupán három tengeralattjáró vesztét okozta. Jelentőségét, és létezésének értelmét illetően tehát alighanem Jellicoe tengernagynak volt igaza.
     Az otrantói tengerzár jelentőségének túlbecslése osztrák-magyar oldalon részben talán abból is fakadhatott, hogy a cirkálók és rombolók tettvágytól égő parancsnokai a zár jelentőségének túlhangsúlyozásával próbáltak meg engedélyt szerezni egy-egy bevetésre. (Talán érdemes itt közbeszúrni, hogy a gyorscirkálók és rombolók akcióinak nagy részét nem a főparancsnokság kezdeményezte, hanem az érintett hajók parancsnokai. A főparancsnokság csak engedélyezte a benyújtott támadási tervek végrehajtását.) Horthy az 1917-es támadás előzményei között megemlíti, hogy: „Hosszasan elbeszélgettem minden tengeralattjáró parancsnokkal, aki a cattarói öbölbe érkezett. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy egyre nehezebb és nehezebb, sőt, szinte lehetetlen áttörni ezen a blokádon.” A hivatalos jelentésekben azonban nyoma sincs ilyen állításoknak. Az adott időszak, 1917 tavasza, a tengeralattjárók egyik legeredményesebb évszaka volt, minimális saját veszteségekkel, melyek egyike sem az otrantói szorosban következett be. 1917 májusában például sem a német, sem az osztrák-magyar tengeralattjárók nem vesztettek egyetlen hajót sem. Az o-m felszíni hajók parancsnokai tehát alighanem egyszerűen csak egy olyan célpontot próbáltak meg találni, melyet fontosnak és jelentősnek beállítva leküzdhették a felszíni hajók bevetésének még a gondolatától is irtózó főparancsnokság ellenállását.

A Novara vízrebocsátása.

    A zár elleni első támadást az Orjen és Balaton rombolók hajtották végre 1916 május 31-e éjjelén, néhány torpedónaszád kíséretében. A rombolók egy halászhajót elsüllyesztettek. Július harmadikán a két romboló, a Tátra, és a Helgoland cirkáló kíséretében ismét visszatért, de ezúttal nem értek el eredményt. Pár nappal később Horthy kért és kapott engedélyt, hogy „körülnézzen” a szorosban. Július nyolcadikán éjjel a Novarával rajtaütött egy hálót vontató csoporton, és két hajót elsüllyesztett, kettőt megrongált. Visszafelé vezető úton a riadóztatott antant cirkálókkal találkozott, melyek Valonából és Brindisiből kifutva majdnem elvágták a visszavonulási útját, ám a gyors Novara végül kicsúszott a csapdából, így harcra nem került sor.
     December 22-én éjszaka a Scharfschütze, Dinara, Réka, és Velebit rombolók indítottak támadást a zár ellen, a Scharfschütze parancsnoka, Bogumil Nowotny korvettkapitány vezetésével. A rombolók csak a hálókat vontató gőzösöket akarták támadni, azonban pechjükre éppen a közelben tartózkodott egy hat rombolóból álló francia kötelék, mely Tarantóba tartott, hogy egy másnap onnan induló konvoj számára biztosítsanak kíséretet. A francia kötelékparancsnok, Bréart de Boisanger fregattkapitány, az első lövések hallatára azonnal a harc színhelye felé fordult. A két kötelék este fél tíz után, már teljes sötétségben találkozott. Közel egy órán át, több szakaszban, kaotikus, áttekinthetetlen közelharc zajlott a két kötelék között, melynek hajói sokszor alig ötven méterről lőtték egymást. A kiválóan manőverező o-m rombolóknak végül sikerült áttörniük Cattaro felé, ami mindenképpen komoly teljesítménynek számított, hiszen a jóval nagyobb és erősebb francia rombolók számottevő túlerőben voltak. Francia részről két romboló szenvedett súlyosabb sérüléseket, az o-m oldalon nem voltak komolyabb veszteségek. A franciák támogatására egy olasz kötelék futott ki Brindisiből, mely az osztrák-magyar rombolókat ugyan már nem találta meg, de a kötelék zászlóshajója, az Abba romboló, két francia rombolóval is összeütközött, melyeket úgy kellett visszavontatni Brindisibe.
    Erich Heyssler (1869-1948), és Andreas Scholtz tengerészkadét a Helgoland parancsnoki hídján. Az eset külön érdekessége, hogy a Cattaróba visszatérő német U-38, melyet az egyik legsikeresebb német parancsnok, Max Valentiner vezetett, éppen ekkor akadt fent az egyik gőzős hálóján. Azonban az első lövések eldördülésekor a gőzösök a hálókat leoldva azonnal menekülésbe kezdtek, így a németek a hálókat elvágva végül ki tudták szabadítani magukat. (A 150 hajót elsüllyesztő Valentiner egyike volt azon tengeralattjáró parancsnokoknak, akik ellen a háború után a szövetségesek eljárást indítottak háborús bűncselekmények miatt. Amíg az ellene folyó eljárást meg nem szüntették, Valentiner évekig Kelet-Poroszországban élt, Carl Schmidt néven, természetesen a német hatóságok tudtával és támogatásával. A tényleges felelősségre vonást így ő is megúszta.)
     A siker ellenére az akció, a korábbiakhoz hasonlóan, kevés kézzelfogható eredményt hozott. Ezért merült fel a gondolata annak, hogy a zár ellen nagyobb erőkkel, és nappal kellene támadást végrehajtani, hogy abban komolyabb károkat tudjanak okozni. A terv születésének pontos dátuma és ideje nem ismert, de Erich Heyssler visszaemlékezései szerint Horthy már 1917 február végén bizalmasan közölte vele, hogy a főparancsnokság jóváhagyta az otrantói zár elleni támadás tervét. (Melynek ezek szerint a kidolgozója is Horthy volt.)
     Az időközben bekövetkezett személyi változások megkönnyítették egy ilyen támadási terv elfogadását. Február nyolcadikán bekövetkezett halála után Anton Haus tengernagyot ugyanis Maximilian Njegovan tengernagy követte a főparancsnoki tisztségben. Njegovan alapvetően nem tért el az elődje által követett taktikától, és szintén óvakodott a nagy csatahajók bevetésétől. (Bár lehetőségei, és a rendelkezésére álló mozgástér, már eleve sokkal szűkebbek voltak, mint Hausnak három évvel korábban.) Ugyanakkor Njegovan óvatosan ugyan, de mégis nagyobb teret adott a kezdeményezésnek, mint elődje, sőt, 1917 nyarától kezdve a régebbi, Monarch és Habsburg osztályú csatahajók közül is kiküldött néhányat a szárazföldi csapatok támogatására, és az olasz parti ütegek ágyúzására. Ez Haus idejében elképzelhetetlen lett volna.
     Az 1917 május 15-én lezajlott otrantói ütközet története nyilván jól ismert, felesleges lenne itt újból ismertetni azt. Az ütközet ismét bizonyította az osztrák-magyar haditengerészet hajó- és emberállományának magas színvonalát. A Horthy Miklós és Johann Lichtenstein vezette két kötelék a csata során végig kiválóan megállta a helyét. A jól vezetett hajók ügyesen és bátran manővereztek, amit ellenfeleikről aligha lehetne elmondani. Ahogy az többnyire lenni szokott, a szerencse is amellé állt, aki azt jobban megérdemelte, így az o-m kötelék a válságosra fordult helyzetből is sikerrel vágta ki magát.
     A csata értékelését illetően azonban meglehetősen furcsa dolgokat lehet olvasni újabban. Az adatokban kifejezhető tényeknél maradva, az o-m cirkálók a zárat fenntartó halászhajók közül elsüllyesztettek 14 egységet, négy másikat megrongáltak. Lichtenstein rombolói eközben elsüllyesztették az olasz Borea rombolót, és a Carroccio teherhajót, egy másik tehergőzöst pedig súlyosan megrongáltak. Horthy három cirkálója a visszavezető út során lezajlott ütközetben az antant hadihajók közül többet is megrongált, a kiskaliberű cirkálólövegek miatt azonban egyiket sem súlyosan. A Brindisiből erősítésként kifutó hajók közül a francia Boutefeu romboló rögtön a kikötő elhagyása után ráfutott a német UC-25 által aznap reggel lerakott aknákra, és elsüllyedt. Ugyanez a tengeralattjáró az ütközet után megtorpedózta a Brindisibe visszatérő brit Dartmouth cirkálót, mely igen súlyos sérüléseket szenvedett, de végül nem süllyedt el, és sikerült kikötőbe vontatni.
     Ebből már talán elég nyilvánvaló lehet, hogy az ütközet eredményei a háború kimenetelét semennyire, az Adrián zajló eseményeket pedig igen csekély mértékben befolyásolták csupán. Az ütközet valóban az osztrák-magyar haditengerészet legnagyobb sikere volt az első világháború során, ezt a tényt azonban fel lehet fogni az osztrák-magyar haditengerészet kemény kritikájának is. Az elsüllyesztett hajók terén a legnagyobb eredményeket Lichtenstein rombolói, és a német UC-25 érte el. Horthy cirkálói a 14 halászhajón kívül mást nem süllyesztettek el, ami viszont a cirkálók remek teljesítményét semmivel nem kisebbíti.
     Horthy az ütközet során ismét bizonyította kiváló parancsnoki képességeit, amit szintén nem kisebbít, hogy a legnagyobb anyagi károkat nem a közvetlenül az ő parancsnoksága alatt álló hajók okozták az ellenségnek. A haditerv -minden bizonnyal- Horthy műve volt, és bár a papírforma szerint sorhajókapitányi rangban a Novara parancsnoka volt, a gyakorlatban ekkor már jó ideje hivatalos kinevezés nélkül is ténylegesen ő irányította a cattarói cirkálórajt. Ilyen minőségében az ütközetben elért sikerek mind az ő javára írhatók.
     Az ütközet tényleges jelentőségét az érte kiosztott kitüntetések is jól megvilágítják. A csata utáni örömmámorban hullottak a plecsnik az ütközetben résztvevő hajók legénységére, azonban még Horthy sem kapott magasabb kitüntetést a másodosztályú Katonai Érdemkeresztnél. (A legmagasabb katonai kitüntetést, a Mária Terézia rendet, 1921-ben természetesen nem ezért a csatáért, hanem a kormányzói kinevezéséért kapta.) Jellemző módon a flottaparancsnok, Njegovan tengernagy, az ütközetért magasabb kitüntetést kapott -a Lipót Rend nagykeresztjét-, mint maga Horthy.
     Azon szerzők azonban, akik szakirodalomnak tekintik De Scardelli Caesar írásait, meglehetősen kevesellik ezeket az elismeréseket. Főméltóságú Kormányzó Urunkról a rendszerváltás előtti fél évszázadban természetesen csak elítélően lehetett írni, és renoméja igazából azóta is eléggé ellentmondásos. Mindez egyféle visszahatást váltott ki, vagyis a korábbi, igen negatív megítélést egyes szerzők az ellenkezőjével, a kritikátlan, ájult csodálattal akarják utólag kompenzálni. Az utóbbi két évtizedben megjelent könyvek némelyikében olvasható Horthy képpel összehasonlítva még egy Grál lovag is szakadt csirkefogónak tűnik.
     Ezen írások természetesen kiemelt jelentőséget tulajdonítanak az otrantói ütközetnek, melyben Horthy hadvezéri géniuszának legszebb megnyilvánulását látják. Otrantó Skagerrakkal való összehasonlítgatása igazából már az első világháború alatt elkezdődött, a korabeli propaganda kiadványokban, amiket értékelhető szakirodalomnak tekinteni igazán csak az elvetemülteknek juthat eszébe. Ennek ellenére ez a párhuzam máig visszatérő kedves motívum a hazai irodalomban. Újabban már nem egyszerűen csak párhuzamba állítják Otrantót Skagerrakkal (Jütlanddal), hanem egyszerűen föléje helyezik annak, mondván: „A résztvevő egységek számát tekintve valóban elmarad a jütlandi csata mögött, azonban az otrantói csatát inkább tekinthetjük valódi csatának, mivel jóval összetettebb volt.”!!! Azt hiszem, ez az a pont, ahol az ész megáll, és az ember nem tud mást csinálni, mint hogy széttárja a kezét.
     A skagerraki összehasonlítást kedvelők újabban álláspontjuk fényes bizonyítékát vélik felfedezni Paul Halpern könyveiben, és diadalmasan idézgetik annak mondatait, gondosan mellőzve persze az olyan szóösszetételeket, mint például hogy: „egy nagyon széleskörű értelmezés szerint”, vagy: „tágabb értelemben”. Halpern ezenkívül megállapítja, hogy Otrantónál nagyobb szerepet játszottak a repülőgépek, mint Skagerraknál -ami a két ütközet parttól való távolságát, és az időjárási viszonyokat figyelembe véve talán nem olyan nagy csoda-, és hogy a részt vevő nemzetiségek számát tekintve sokkal inkább multinacionális jellegű összecsapás volt. Aki szerint ez bizonyítja Otrantó nagyobb jelentőségét, annak számára, hogy örüljön még valaminek, hozzátehetjük, hogy az otrantói ütközet a napfényes órák számát tekintve is jelentősen felülmúlta a jelentéktelen kis skagerraki csetepatét.

A légifelvételen az otrantói csatában manőverező három osztrák-magyar cirkáló látható, amint éppen füstfüggönyt fejlesztenek.

    A következő Halpern mondatot valahogy szintén nem láttam még sehol sem idézni: „Az osztrákok úgy hitték és úgy is viselkedtek, mintha valami óriási győzelmet arattak volna, holott valójában egy viszonylag kis jelentőségű célpontra mértek csapást, és szerencsésen megúszták hajóveszteség nélkül.” Az antant oldalon sem érezték úgy, hogy valami nagy tragédia történt volna, bár a szövetséges flották általános teljesítményével nem voltak elégedettek. A 14 elsüllyesztett halászbárkát gyorsan és különösebb nehézség nélkül pótolni tudták, a problémát inkább az jelentette, hogy a támadás bizonyította, a járőröző gőzösöknek erősebb védelemre van szükségük. Amíg ezt nem sikerült megoldaniuk, a gőzösök járőrözési övezetét délebbre vonták vissza, az éjszakai járőrözést pedig átmenetileg beszüntették. Az amúgy sem hatásos tengerzár ezzel lényegében hetekre megszűnt. Hogy mindennek mennyire nem volt jelentősége a tengeralattjárók működése szempontjából, azt mutatja, hogy a statisztika szerint ezekben a hetekben a Földközi-tengeren elsüllyesztett hajótér mennyiségét tekintve semmilyen kiugrást nem lehet észrevenni, a tengeralattjárók tevékenységére tehát az otrantói zár léte vagy nemléte gyakorlatilag semmilyen hatást nem gyakorolt.
     Akkor azonban ezt egyáltalán nem így látták. Az antant szemében a májusi ütközet újabb bizonyítéka volt a tengerzár hatásosságának, mivel úgy gondolták, ha az osztrákok ilyen nagy kockázatokat vállalnak, és ekkora erőfeszítéseket tesznek a zár felszámolására, akkor az minden bizonnyal igen komoly akadályt jelent a tengeralattjárók számára. Ennek megfelelően a támadás után azonnal hozzákezdtek a zárrendszer újabb kiterjesztéséhez és megerősítéshez. A további fejlődést azonban a szövetségesek eltérően képzelték el. Az angolok legszívesebben felhagytak volna a hálóvontatással, és a halászhajókat egyszerűen csak járőrhajóként használták volna, egy a korábbinál jóval szélesebb övezetben. Az olaszok és franciák viszont továbbra is a hálókat favorizálták, és ismét előhozakodtak régi ötletükkel, a szoros teljes szélességére kiterjedő rögzített hálórendszer gondolatával. A franciák végül hozzá is fogtak egy Fano és Otranto közötti rögzített akna- és hálórendszer kiépítéséhez, mellyel azonban csak a háború utolsó napjaiban készültek el. A 66 km hosszú zár hálóit 428 bója tartotta a kívánt, 10 és 50 méter közötti mélységben. A hálókra összesen 1200 aknát rögzítettek. A 10 méteres vízmélység lehetővé tette, hogy a kereskedelmi hajók, és a kisebb felszíni hadihajók zavartalanul közlekedjenek a térségben, így a zár a hajóforgalmat nem akadályozta nagyobb mértékben. Ugyanekkor viszont ez lehetővé tette azt is, hogy éjszaka, felszíni menetben, a tengeralattjárók is át tudjanak menni a hálók felett. Ennek megfelelően ez az igen nagy munkába, és roppant költségekbe kerülő zárrendszer sem jelentett leküzdhetetlen akadályt a tengeralattjárók számára.
     A másik gond a tengerzár biztosításának kérdése volt. Az otrantói zárnak a májusi támadás után olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak, hogy védelmének megerősítése érdekében még arra is készek voltak, hogy a konvojok fedezetétől vonjanak el, és vezényeljenek át ide rombolókat. Erősítésként újabb rombolókat küldtek a Földközi-tengerre Ausztráliából, sőt, még Japánból is, az USA hadba lépése után pedig több tucat amerikai tengeralattjáró-vadász is érkezett.
     Az egyre erősebb védelem miatt a zár elleni támadások egyre nagyobb kockázatot jelentettek. Nem csupán a gőzösök járőrözési övezetét volt egyre nehezebb észrevétlenül megközelíteni, hanem a támadást követő visszavonulás is egyre nagyobb veszélyt jelentett. A messze délen, Korfu és Otranto között levő tengerzár tulajdonképpen egy csatorna végén helyezkedett el, melynek mindkét oldala az antant ellenőrzése alatt állt. Az éjszakai sötétséget kihasználva az o-m hajók kis szerencsével képesek lehettek észrevétlenül megközelíteni a zárat, ám az ottani hajók az első lövések leadásakor azonnal riadóztatták a tőlük északra, Brindisiben és Valonában álló antant cirkálókat és rombolókat. Az állandó készültségben levő hajók a riasztást követően azonnal kifuthattak, és a csatorna két oldaláról kiindulva elvághatták az o-m hajók visszavonulási útvonalát, mintegy rázárva azokra a zsák száját.
     A május 15-ei támadás sikerét tehát egyre nehezebb volt megismételni, amit az o-m hajóknak is tapasztalniuk kellett az 1917 őszi újabb támadási kísérletek során. A gyorscirkálók és a rombolók éjszakai támadásai -részben a rossz időjárás miatt is- semmilyen eredménnyel nem jártak, és még csak meg sem találták a zár hajóit. Ugyanekkor egyre nehezebb volt észrevétlenül visszatérni. A járőröző repülőgépek a nappali világosságnál rendszerint gyorsan észrevették az idegen hajókat, és nem csak riasztották a saját egységeket, hanem bombáikkal maguk is támadták az ellenséget. Az o-m hajóknak nagy szerencséjük volt, hogy minden alkalommal sikerült veszteség nélkül hazatérniük.
     Felszíni hajók közötti újabb összecsapásra a szorosban már csupán egyszer került sor, 1918 április 22-én éjjel, amikor a Karl Herkner fregattkapitány parancsnoksága alatt álló öt osztrák-magyar romboló Valona közelében összetalálkozott az ott járőröző angol Jackal és Hornet rombolókkal. A rövid összecsapásban az o-m rombolók saját veszteség nélkül mindkét angol rombolót megrongálták, a Hornetet súlyosan, és egy gyors támadással könnyen végezhettek volna a britekkel. Azonban az o-m kötelék, a parancsoknak megfelelően, nem kockáztatott, és az ellenség feltűnésekor Herkner visszavonulót rendelt el. A közelben járőröző másik négy angol romboló, valamint a Brindisiből és Valonából az ellenség üldözésére kifutó egységek így már csak bottal üthették az ellenséges hajók nyomát. Az osztrák-magyar hajókat, mint korábban, ezúttal is a sebességük mentette meg. Mind a cirkálók, mind a rombolók gyorsabbak voltak az itt állomásozó, hasonló kategóriájú antant hajóknál, és ez a sebességi fölény most is a túlélést jelentette számukra.
     A rövid összecsapás azonban jól rávilágított, mekkora kockázattal járnak a felszíni hadihajók akciói az igen erős védelemmel rendelkező szorosban. Az is egyértelművé vált, hogy a zárrendszer már túl erős ahhoz, hogy könnyű felszíni egységek komoly károkat legyenek képesek okozni benne. A zár áttöréséhez a korábbi próbálkozásokénál nagyobb erőket kellett bevetni.
     A cattarói bázistól nem túl nagy távolságra célpontok tömege hemzsegett, ami igen nagy vonzerőt jelentett a tettvágytól égő osztrák parancsnokok számára. A tengeralattjárósok is gyakran panaszkodtak az egyre nagyobb kellemetlenségeket okozó tengerzárra. Az igény tehát megvolt egy újabb támadásra, már csak a kivitelezéshez kellett megszerezni a jóváhagyást. A háború utolsó évében a haditengerészet vezetésében bekövetkező nagyszabású személyi változások rövidesen meg is teremtették a lehetőséget egy ilyen akcióra.

Tegetthoff és Erzherzog osztályú csatahajók.

A Korfu hadművelet.

    1917 február nyolcadikán bekövetkezett halála után Anton Haus vezértengernagyot Maximilian Njegovan altengernagy követte a főparancsnoki tisztségben. Az 1858-as születésű Njegovan addig az I. Csatahajóraj Első Osztályát, vagyis a Tegetthoff és Prinz Eugen dreadnoughtokat irányította. Kinevezésének talán legfőbb oka horvát származása volt, ugyanis a birodalmi vezetés igyekezett minél több szláv nemzetiségű tisztet vezető beosztásokba helyezni, hogy a hátországban és a hadseregben egyaránt egyre nagyobb gondot jelentő szláv nacionalista, szeparatista mozgalmak hatását ezzel is csökkentse. (Ekkortájt nevezték ki Boroevicet is az olasz front főparancsnokává.) Az addigi gyakorlatnak megfelelően egy személyben Njegovan töltötte be a haditengerészet mindhárom vezető tisztségét. Ő volt a haditengerészet parancsnoka, a flotta operatív parancsnoka, és a Hadügyminisztérium Tengerészeti Osztályának a vezetője is.
     Njegovan alapvetően követte Haus „védekező” stratégiáját, de elődjénél azért valamivel nagyobb kezdeményezőkészségről és kockázatvállaló képességről tett bizonyságot. (Amivel nem mondtunk sokat.) Engedélyezte az otrantói tengerzár elleni kisebb-nagyobb támadásokat, sőt, a nagy felszíni hadihajók bevetésétől sem riadt vissza. 1917 őszétől a Monarch osztály öreg partvédőit átirányította Triesztbe, ahonnan kiindulva azok több ízben is bombázták az olaszok partmenti állásait és ütegeit. Njegovan még akkor sem ijedt meg, amikor az olasz MASok megtorpedózták és elsüllyesztették a Wient. Nem rendelte vissza a többi hajót, hanem inkább még jobban megerősítette a trieszti köteléket, a Habsburg osztályba tartozó Árpád odavezénylésével. Ugyanakkor viszont ő is következetesen elutasította az egyre rosszabb anyagi és morális állapotban levő flotta nagyobb hadműveletekben való bevetését.
     Gyors leváltása alighanem éppen ennek volt köszönhető. Még 1917 során felmerült ugyanis egy nagyszabású, a teljes flotta részvételével lebonyolítandó támadás ötlete Velence ellen. Njegovan határozottan ellenezte a tervet, és megakadályozta annak végrehajtását, noha a projekt támogatói között nem kisebb személyiségek voltak, mint II. Vilmos és I. Károly császárok. Feltehetően ekkor merült fel a gondolat, hogy a haditengerészetnek egy sokkal energikusabb és merészebb parancsnokra volna szüksége. A tengernagy leváltására pedig nem sokkal később jó ürügyet szolgáltatott az 1918 februári cattarói matrózlázadás.
    

Az új uralkodó, és az új flottaparancsnok. Károly császár és Njegovan tengernagy a Viribus Unitis fedélzetén, 1917-ben.
A cattarói eseményeket erős túlzás volna felkelésnek, vagy pláne forradalomnak nevezni. A matrózok elégedetlenségének legfőbb oka egyszerűen csak az elhúzódó háború okozta kifáradás, és az egyre rosszabb ellátás volt. Ezen kívül persze némi hatással volt rájuk a baloldali propaganda is. Nemzetiségi színezete viszont -az utólagos állításokkal ellentétben- gyakorlatilag egyáltalán nem volt az eseményeknek. A hatalomátvétel nagyrészt vértelenül zajlott le, csupán egyetlen tiszt sebesült meg. A többi tisztet lefegyverezték, és kabinjaikba zárták, de sok hajón szabad mozgást engedélyeztek nekik is. A kisebb hajókon, rombolókon és torpedónaszádokon, a tengerészek többsége nem pártolta a megmozdulást, és többnyire csak a nagy hajókról érkező fenyegetések hatására vonták fel a vörös zászlót. (Amely minden hajó jelzőzászló készletéhez hozzátartozott, mint a veszélyt jelző zászló.)
     A matrózok ezt követően nekiálltak megvalósítani azt, amiről a propaganda kiadványokban annyit olvastak, vagyis az egyenlő jogokkal rendelkező emberek szövetségéből álló demokráciát. Rögtön matróztanácsok és matrózbizottságok alakultak minden hajón, melyeken a döntéseket ezután, a demokráciának megfelelően, a tanácsok és bizottságok szavazattöbbségének kellett jóváhagynia. Ennek megfelelően valahányszor gyors és határozott döntéseket kellett volna hozni, mindig vége-hossza nincs ülésezések kezdődtek, melyeken a megosztott legénység rendszerint sosem tudott dűlőre jutni a vitatott kérdésben. A kezdeményezés már az első órák után kicsúszott a matrózok kezéből, s a lázadást a szárazföldi csapatok, a császárhű hajók, és a német tengeralattjárók gyorsan elszigetelték.
     A lázadás tulajdonképpen magától omlott össze, s mire a leverésével megbízott Karl Seidensacher ellentengernagy köteléke megérkezett Cattaróba, addigra ott már csak a Sankt Georg árbocán maradt fenn a vörös lobogó, a többi hajó mind visszapártolt. Két órával Seidensacher megérkezése után aztán a Sankt Georg is megadta magát. (Horthy az események idején a Prinz Eugen parancsnokaként végig Polában tartózkodott, így a lázadás leveréséhez semmi köze nem volt. Kegyelmet sem adhatott az elítélteknek, ugyanis a négy halálos ítéletet még február 11-én végrehajtották. A magát makacsul tartó legenda, mely szerint Horthy személyesen irányította volna a lázadás leverését és a megtorlást, alighanem éppen a Főméltóságú Kormányzó Úr korabeli csókosaitól ered, akik a bolsevikoknak és a szlávoknak tulajdonított lázadás leverésének dicsőségét szintén a Legfőbb Hadúr érdemének tulajdonították. Ahogy például Aggházy Kamill írta: „A Horthy vezette Prinz Eugen csatahajó fegyelmezett legénysége és a szárazföldi csapatok hamarosan leverték a lázadást.”)
     A lázadásért az 500 km-el távolabb tartózkodó Njegovan közvetlenül semmilyen felelősséget nem viselhetett, flottaparancsnokként azonban neki kellett tartania a hátát mindenért, ami a flottában történt. A cattarói lázadás nem volt különösebben nagy horderejű esemény, és normális körülmények között nem nagyon szolgáltathatott volna indokot a haditengerészet főparancsnokának leváltására. Azonban ekkorra már minden bizonnyal eldöntött kérdés volt, hogy Njegovantól az első lehetséges alkalommal meg kell szabadulni, és helyére egy energikusabb parancsnokot kell kinevezni, aki végre képes lesz a flottában rejlő lehetőségeket jobban kihasználni. (Njegovant egyébként „érdemei elismerése mellett” állították félre, és nyugdíjazása után ő is megkapta a vezértengernagyi előléptetését.)
     A flottában azonban ekkor már nem nagyon rejlettek kiaknázható lehetőségek. A háború negyedik évére a Monarchia fegyveres erőinek állapota mélypontra süllyedt. Az osztrák és magyar nemzetiségű csapatok még úgy-ahogy kitartottak, de a szláv katonák harci morálja a nullpont alá süllyedt. (Az ellenséges felderítés állítólag direkt figyelte, a front melyik szakaszán vonják össze a magyar csapatokat, ugyanis szinte biztosak lehettek benne, hogy az o-m vezetés ezeken a szakaszokon fog majd támadást megkísérelni.) A háború vége felé Horvátország és Bosznia jó búvóhelyet nyújtó hegyei között állítólag már százezernél is több katonaszökevény bujkált, akik fegyveres bandákba szerveződve tartották rettegésben a vidéket. A hátországot sztrájkok sorozata rendítette meg, melyekhez a hajógyárak munkásai is csatlakoztak. A cattarói matrózok éppen abban bíztak, a hajógyári munkásokkal és a parti erődök katonáival összefogva országos mozgalmat indíthatnak. A Polában álló hajókon még valahogy sikerült fenntartani a fegyelem utolsó maradványait, és nyílt lázadásokra, megmozdulásokra nem került sor. A legénység megbízhatósága azonban már csak nagyon alacsony szinten állt, s a matrózok nem nagyon rejtették véka alá véleményüket a dolgok állása felől. Elterjedt szokás volt a hurrázás, amikor a matrózok időnként minden ok nélkül hangosan hurrát kiáltottak. A csatahajók állandóan visszhangzottak a matrózok hurrázásától, amit úgy vélem, fel lehet fogni a K. und K. csatahajók addigi tevékenységének kritikájaként is.
    
II. Vilmos a Viribus Unitis fedélzetén, 1917-ben.
1918 február 27-én Károly császár -és király- 11 tengernagyot és 24 rangban idősebb sorhajókapitányt mellőzve az ekkor 50 éves Horthy Miklóst nevezte ki a flotta parancsnokává. Az addig sorhajókapitányi rangban levő Horthy ugyanezen a napon kapta meg ellentengernagyi kinevezését is. Új tisztsége azonban nem volt olyan mindenre kiterjedő parancsnoki beosztás, mint elődjeié. Az addig mindig ugyanazon személy által betöltött három parancsnoki pozíciót végre különválasztották. Horthy csupán a flottaparancsnoki tisztséget (Flottenkommandant) kapta meg, a Tengerészeti Osztály vezetése Franz von Holub ellentengernagy kezébe került, míg a haditengerészet főparancsnoki tisztsége (Oberkommandant der Marine) betöltetlen maradt. Az uralkodó főhadiszállására Franz von Keil ellentengernagyot vezényelték, tengerészeti tanácsadóként.
     Bár Horthy jogosítványa így korántsem volt olyan széleskörű, mint elődeié, kinevezése mégis komoly elégedetlenséget keltett a flotta tisztikarában, leginkább persze a mellőzött főtisztek körében. Azóta is tart a vita, vajon miért pont Horthyra esett a választás? Kétségkívül jó képességű tiszt volt, de nem igazán az intelligenciájáról volt híres a flottánál.
     Horthy mindig nagy gondot fordított a felsőbb körökkel fenntartott kapcsolatainak ápolására, olyannyira, hogy azt sokak szerint a szolgálatával kapcsolatos kötelességek elé helyezte. A Ferenc József szárnysegédjeként eltöltött évek alatt az uralkodóház legtöbb tagjával is kapcsolatba került valamilyen szinten. Az uralkodóhoz is régi ismeretség fűzte, még ezekből az évekből. Önmagában azonban ezek a kapcsolatok sem lehettek indokai a kinevezésnek. (A rosszindulatú pletykák szerint Károly, még a nősülése előtti időkben, nem is annyira magával Horthyval, mint inkább Horthynéval ápolt bensőséges kapcsolatokat. Ez a mendemonda bizonyára nem igaz, de ha igaz lenne, akkor sem valószínű, hogy a császár Horthyné tíz évvel korábbi teljesítményét honorálta volna férjének főparancsnoki kinevezésével.)
     A kinevezés minden bizonnyal a központi hatalmak fegyveres erőinél ekkortájt végrehajtott fiatalítás egyik példája volt. A háború eldöntésére készülő szövetségesek a siker egyik tényezőjének tekintették az elöregedett, és a háborúban addig többnyire mérsékelt sikerrel szereplő parancsnoki állomány olyan fiatal és agilis tisztekre való lecserélését, akik már a harctéren is bizonyították képességeiket. (Fiatal alatt az ötvenes éveikben járó tiszteket értve.) A K. und K. Haditengerészetnél nem volt valami nagy a választék az ilyen tisztekből. A viszonylag magas rangú tisztek közül tulajdonképpen Horthy volt az egyetlen, aki önálló parancsnoki beosztásban valamilyen sikert tudott felmutatni. Nyilván ez lehetett a kinevezés egyik fő indítéka, amit alighanem megtámogatott a befolyásos körökkel ápolt jó kapcsolata is.
     Bár a mellőzött főtisztek nyilván nem fogadták különösebb lelkesedéssel a kinevezés hírét, a beosztott tisztek és a legénység között az mégis alapvetően pozitív fogadtatásra talált. Mindenki azt várta, az agresszív parancsnok hírében álló Horthy irányítása alatt a flotta végre aktívabb szerepet fog vállalni a háborús erőfeszítésekben. Ebben bíztak a német szövetségesek is, akik szintén örömmel fogadták Horthy kinevezését. És úgy tűnik, az utókor történészei se nagyon látnak alkalmasabb személyt erre a pozícióra. Legalábbis én még nem találkoztam olyan írással, melyben a szerző azt állítaná, valamelyik másik tengernagy vagy kapitány jobb jelölt lehetett volna erre a tisztségre. Helmut Pemsel azonban nagyon találóan hozzáteszi: „Legalább tíz évvel korábban lett volna szükség a cs. és kir. haditengerészet élén egy ilyen férfiúra.” Amivel csak egyetérteni lehet.
     Maga az érintett azonban, legalábbis saját visszaemlékezései szerint, nem ringatta magát abba az illúzióba, hogy előléptetése valamiféle fordulatot fog majd jelenteni a háború, vagy legalábbis a tengeri háború menetében. Horthy értésére adta az uralkodónak, csodákat ne várjon tőle, és állítólag vonakodott is elfogadni a kinevezését. Ahogy utóbb írta: „Váratlanul ért ez a kitüntető megbízás, és arra kértem Őfelségét, hogy térjen el ettől a szándékától. A háború negyedik évében a flottaparancsnok a végső eredmény kialakulására semmi esetre nem gyakorolhat döntő befolyást. Azon kívül nagyon sok nagyérdemű, kitűnő tengerésztisztet előznék meg, ami nem keltene jó benyomást.” A közismerten hiú és becsvágyó Horthy vonakodása persze nem lehetett túl erős. Önbizalma is elég nagy volt ahhoz, hogy úgy gondolja, képes lesz megbirkózni az előtte álló feladatokkal, a flotta rendjének és fegyelmének helyreállításával, és a hajók harcba vetésével.

A Viribus Unitis összeszerelés alatt álló elülső lövegtornyai.

    Utólag visszatekintve, 1918 tavasza és nyara már a vég kezdetének tűnik a központi hatalmak számára, akkor azonban az érintettek ezt egyáltalán nem így látták. Az egyik legnagyobb ellenfél, Oroszország kidőlt a sorból, s a győztes Németország a breszt-litovszki békében hatalmas részeket szakított ki területéből. Románia szintén verve volt, és kénytelen volt előzetes békét kötni az egész területét megszálló központi hatalmakkal. A háborút kirobbantó Szerbiát már két évvel korábban elfoglalták. A Görögország határainál húzódó balkáni front csendes volt, a török hadszíntér pedig távol volt, és eseményei nem befolyásolhatták az európai harctereket. A központi hatalmak számára lényegében „csak” két fronton kellett még győzelmet aratniuk, Franciaországban és Olaszországban. A helyzet egyiken sem volt rossz. Franciaországban a németek, az ellenség jelentős számbeli fölénye dacára, szilárdan tartották állásaikat, az olasz front pedig előző év őszén, a caporettói áttörést követően, kis híján összeomlott. A németek és az osztrákok erősen bíztak benne, hogy egy újabb lökés elég lesz arra, hogy az olaszok maradék harci kedvét is elvegyék, és fegyverszünetre kényszerítsék őket. Ezt követően a két ország hadseregének egyesített ereje már talán képes lett volna legalább egy döntetlent kicsikarni a francia fronton is.
     1918 tavaszán tehát a német hadvezetés határozottan optimista volt. (Az osztrák-magyar már kevésbé.) A német fejedelmi családok egyik legfőbb gondja még 1918 kora őszén is az volt, hogy egymással marakodtak azon, a meghódított területeken felállítandó új államok trónjait hogyan osszák el egymás között. Természetesen a németek is tisztában voltak a helyzet súlyosságával, a hátország egyre nehezebb helyzetével, és az utánpótlás ebből fakadó súlyos gondjaival, de úgy vélték, egy utolsó erőfeszítéssel még sikerülhet a szintén kifáradt angol és francia erőkkel szemben a saját javukra eldönteni a háború kimenetelét, még mielőtt az amerikai csapatokat nagy tömegben be tudnák vetni. Ebből a célból indultak meg az év tavaszán és nyarán a döntőnek szánt offenzívák.
     A két szövetséges azonban ezúttal sem hangolta össze hadműveleteit, ahogy ezt az egész háború során mindig elmulasztották megtenni. A németek már márciusban megindították a nyugati fronton azt az offenzíva sorozatot, mely még egyszer és utoljára az összeomlás szélére sodorta a kimerült antant seregeket. Júniusig a németek több mint 50 km-t nyomultak előre, és ismét annyira megközelítették Párizst, hogy speciális messze hordó ágyúikból tűz alá vehették a francia fővárost. Azonban a jelentős terület nyereség ellenére a győzelem korántsem bizonyult döntő jelentőségűnek, s a kezdeti pánik elmúltával az antant erőknek sikerült újra megszilárdítani a frontot, nem kis részben az ekkor már nagy számban jelenlevő amerikai csapatok bevonásával.
     A szövetségesek közti koordinálatlanság szép példájaként az osztrák-magyar csapatok akkor kezdték el saját offenzívájukat az olasz fronton, amikor a németek abbahagyták a magukét Franciaországban. Vitatható, mekkora jelentősége lett volna egy összehangolt támadásnak, de a józan ész azt mondaná, egy mindkét fronton egyszerre indított támadás elhárítása nagyobb gondokat okozott volna az antantnak, mint hogy egymás után, külön kelljen visszavernie két ellenséges offenzívát.
     A németek igazából nem is offenzívát kértek a Monarchiától, hanem azt, hogy az olasz fronton minimális erőkkel védekezésben maradva, a nélkülözhető erőiket irányítsák át a nyugati frontra, hogy ott egy közös támadással vívják ki a győzelmet. Ha az osztrák-magyar hadvezetés teljesíti ezt a kérést, a tavaszi német offenzívának talán lett volna annyi tartaléka, hogy sikerült volna teljesen szétzúzni az angol és francia vonalakat. Károly császár, a főparancsnoksággal egyetértésben, azonban úgy döntött, csapataikat inkább visszatartják saját határaik védelmére, és csak tüzérütegeket küldtek a németek segítségére.
     A döntés oka igazából nem ismert. Talán úgy vélték, a maradék presztízs és az önállóság utolsó látszata is odalenne, ha a Monarchia hadereje közvetlen német irányítás alá kerülne. Talán Károly még mindig a különbékében bízott, és úgy gondolta, a németek oldalán harcoló osztrák-magyar csapatok nem gyakorolnának túl jó benyomást reménybeli tárgyalópartnereire. Talán a hadvezetés önálló támadással akart sikert elérni, hogy bizonyítsák, a Monarchia önállóan is képes még győzelmeket aratni, és nem szorul rá a német gyámkodásra. És talán nem is volt jelentősége az egésznek, mert a németek így is, úgy is kudarcot vallottak volna. Ki tudja…
     A németek tehát osztrák segítség nélkül indították meg az offenzívájukat. Ezzel egy időben azonban azzal a kéréssel fordultak szövetségesükhöz, legalább az olaszokat támadják meg, hogy ne tudjanak onnan erősítést küldeni a nyugati frontra. Ez a kérés már kedvező fogadtatásra talált, hiszen összevágott az o-m hadvezetés szándékával. Az uralkodó március végén megadta a támadási engedélyt a vezérkari főnöknek, Arthur Arz von Straussenburg vezérezredesnek. Az előkészítéshez szükséges idő miatt azonban az offenzíva május vége előtt nem indulhatott meg, sőt, később még ez az időpont is tovább tolódott, és a támadás tervezett kezdetéül június 11-ét jelölték meg. Vagyis az osztrák-magyar offenzíva akkor indult meg, amikor a német támadás nyugaton már kifulladt, tehát végül semmilyen tehermentesítést nem jelentett a németeknek. Az időpont alapján elképzelhető, hogy az osztrák-magyar hadvezetés e nagyszabású hadművelet keretén belül kívánta bevetni végre a flotta főerőit is, hogy a szárazföldi csapatokkal egy időben indítsanak támadást az olaszok ellen.

Osztrák-magyar torpedónaszádok.

    Magáról a Korfu hadműveletről írni igen nehéz feladat, ugyanis a támadás eredeti tervei nem maradtak fenn. Más, titkos dokumentumokkal együtt a háború végén alighanem megsemmisítették őket, s ha maradt is belőlük valami, az elkallódott az idők során, vagy elfeledve porosodik valamelyik olasz levéltár mélyén. Amit a hadműveletről tudni lehet, azt főleg az abban résztvevő tisztek emlékirataiból lehet kisilabizálni. Ezek az emlékiratok viszont levéltárak vagy magángyűjtemények tulajdonában találhatók, magamfajta amatőr számára hozzáférhetetlenül. Kénytelen vagyok tehát azokra a szövegrészekre hagyatkozni, melyeket a megjelent publikációkban idéznek. Ami viszont nem valami sok. Maga Horthy is feltűnően szűkszavúan emlékezik vissza az eseményekre, s memoárjaiban tulajdonképpen alig három rövid bekezdésben foglalkozik csak a történtekkel. (Amik bizonyára nem tartoztak legkedvesebb emlékei közé.)
     Hogy pontosan hol, mikor, és kinek a fejében született meg a támadás gondolata, szintén olyan kérdés, melyet nem lehet egyértelmű bizonyossággal megválaszolni. Kinevezése utáni legfontosabb dolga Horthynak az volt, hogy a matrózok ellátásának javításával megpróbálja valamennyire javítani a legénység hangulatát. A régebbi hajók közül sokat leselejteztetett, ezek egy része lakóhajóként, illetve a parancsnokság főhadiszállásaiként működtek tovább. Kísérletek történtek a kínai megrendelésre, még a háború előtt elkezdett cirkálók építésének folytatására, illetve új rombolók építésére, ezek a próbálkozások azonban már nem valósulhattak meg. (Ugyanígy papíron maradtak az olasz állások ágyúzására épülő, 24 cm-es ágyúkkal felszerelt tengeri monitorok tervei.) Cattaróban a februári lázadásba szintén belebukott Alexander Hansa ellentengernagyot közben Erich Heyssler váltotta.
     A logisztikai problémák megoldása közben Horthy természetesen a flotta harci bevetését is tervezgette. Vezérkari főnöke, Emil Konek Edler von Norwall szerint több tervet is fontolgatott. Érdeklődése előterében természetesen már ekkor az otrantói zár elleni újabb támadás állt, ám fontolóra vette egy Ancona elleni újabb támadás lehetőségét, és a szárazföldi csapatok tenger felőli szárnyának nyújtott tüzérségi támogatás ötletét is. Parancsnoksága első hónapjaiban azonban csak a kisebb hajók, rombolók és torpedónaszádok intéztek támadásokat az olasz partok ellen. Ezekben az akciókban a főszerep már nem a hajók kis tűzerejű lövegeinek jutott, hanem a fedélzetükön szállított diverzáns különítményeknek, melyek főleg a tengerpart mentén húzódó vasútvonalakat próbálták megrongálni, egyébként csekély sikerrel. A legnagyobb volumenű vállalkozást az anconai MAS támaszpont ellen hajtották végre. A kis olasz torpedónaszádok ekkor már egyre nagyobb gondokat okoztak az osztrák partmenti hajózásnak, és hogy az általuk jelentett problémát csökkentsék, elhatározták az anconai támaszpont lerombolását, és egy vagy több olasz naszád elfogását, hogy azokat lemásolva hasonló egységeket építsenek a maguk számára is. Az április ötödikén éjjel végrehajtott akció azonban súlyos kudarccal végződött. Az Uskoke romboló és a 96F torpedónaszád által előző este partra tett 61 fős osztagnak sikerült bejutnia a támaszpontra, ott azonban csupán egyetlen naszádot találtak, azt is üzemképtelen állapotban. Miután felfedezték, és túlerővel körülzárták őket, elmenekülni pedig nem tudtak –a tervek szerint az elfogott naszádokkal hagyták volna el az olasz kikötőt-, az osztag kénytelen volt megadni magát.
    

Egy MAS naszád.
A kudarcok azonban nem vették el Horthy támadó kedvét. Az olasz fronton tervezett offenzíváról értesülve vezérkari főnökét, Konek Emilt, az Isonzó hadsereg parancsnokához, Svetozar Boroevic von Bojna altábornagyhoz küldte, hogy megtárgyalják a flotta részvételének lehetőségeit hadműveletben. Horthy a front déli szárnyán, a Piave torkolatánál álló csapatok tüzérségi támogatására gondolt, ám Konek emlékiratai szerint ekkor már létezett az otrantói támadás terve is, melyet ő szintén ismertetett Boroevic-el. Hogy ez a támadási terv ugyanaz volt e, mint amit Horthy később megvalósítani próbált, vagy az eredeti változatban esetleg még valamilyen más elgondolás szerepelt, nem lehet tudni. Konek szerint 305 mm-es ágyúkkal felszerelt hajók kiküldéséről is szó volt a hadsereg támogatására, tehát akár még az is elképzelhető, hogy Horthy a dreadnoughtokat eredetileg itt akarta bevetni, és az otrantói szoroshoz a cirkálók és rombolók mellett a régebbi csatahajókat akarta kiküldeni. De persze az is lehet –sőt, valószínűbb-, a szárazföldi csapatok támogatására a Radetzky osztály egységeit szánta, melyek később talán emiatt is nem vettek részt a Korfu hadműveletben.
     Akármi is volt Horthy elgondolása, végül semmi nem valósult meg belőle. Boroevic ugyanis nem kért a felajánlott segítségből. Először azzal hárította el a javaslatot, hogy az túl nagy veszélyt jelentene a flottára, majd amikor Konek tovább erőltette a dolgot, kijelentette, nincs is szüksége a flotta segítségére, mert a győzelmet amúgy is biztosra veszi. Konek hiába próbálta meggyőzni Boroevic-et, az makacsul elutasította a felkínált segítséget. Ami azért elég érthetetlen dolog. Korábban általában ennek a fordítottja volt a jellemző, a hadsereg tábornokai kérték a flotta segítségét, és Haus tengernagy utasította vissza azt. Most a flotta magától ajánlkozott, de már a kutyának se kellett a segítsége. Ami talán jelzi azt is, a haditengerészet presztízse mekkorát zuhant az addig eltelt négy évben. A hadsereg főtisztjei gyakran emlegették is, kidobott pénz volt a flottaépítésre ilyen óriási összegeket fordítani, és sokkal, de sokkal hasznosabb lett volna, ha ezeket a pénzeket a szárazföldi hadsereg fejlesztésére költötték volna. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján talán Boroevic is úgy gondolta, a hasznavehetetlen csatahajók segítsége úgysem érne semmit, és a flotta jó eséllyel nagyobb kárt tenne magában, mint az ellenségben. (Ha így gondolta, a későbbi történések alighanem megerősítették ezt a hitét.) A tábornok Koneknek tett kijelentése, mely szerint biztos a győzelemben, biztosan nem volt igaz. A korabeli hivatalos feljegyzések és egyéb dokumentumok jól mutatják, hogy az offenzíva irányítói közül éppen Boroevic volt a legpesszimistább, és ő bízott a legkevésbé a sikerben. Ha úgy érezte volna, a flotta segítsége tényező lehet a harcok során, biztosan elfogadta volna. A segítség elutasításának nemigen lehetett más oka, mint az, hogy a korábbi tapasztalatok alapján azt teljesen értéktelennek tartotta.
    
A Versuchsgleitboot. Az olasz MASok ellensúlyozására szánt egyik osztrák-magyar próbálkozás. Nyílt vizen nem vált be. A háttérben a Radetzky.
Boroevic ezzel súlyos hibát követett el, és hibát követett el Horthy is, hogy nem fordult az ügyben az AOKhoz, vagy magához az uralkodóhoz, bírálják felül Boroevic döntését. Az elsődleges felelősség persze a tábornoké, aki olyan segítségről mondott le, mely később akár döntő jelentőségű is lehetett volna. Az Isonzó hadsereg déli szárnyán, a Piave torkolatánál, a hajóágyúk óriási segítséget jelenthettek volna a tüzérségi eszközökben amúgy is szűkölködő hadseregnek, s az itt jól induló offenzívát talán sikeres áttöréssé változtathatták volna.
     Horthy azonban valószínűleg maga is jelentéktelen, másodlagos hadműveletnek tartotta a szárazföldi csapatok támogatását, és Boroevic elutasítása után könnyű szívvel lemondott róla. Érdeklődése homlokterében nyilván az otrantói zár volt, ugyanúgy, mint szinte az összes többi tengerésztisztnek. Ez nyújtotta a legszembeötlőbb és legcsábítóbb célpontot, mely szinte mágnesként vonzotta magára a figyelmet. A flotta tisztjei arról is sikerrel győzték meg magukat, hogy a tengerzár valóban súlyos fenyegetést jelent a tengeralattjárókra, felszámolása tehát elemi érdekük. Akadt persze néhány kivétel, aki reálisabban ítélte meg a zár jelentőségét, mint például Heyssler, aki emlékirataiban a következőket írta: „Az otrantói zár nem jelentett akkor túlzott nehézséget a tengeralattjárók számára, ennek ellenére értékes célpont volt.” Heyssler, aki ekkor már a cattarói támaszpont, és az ott állomásozó hajók parancsnoka volt, maga is türelmetlenül várta, hogy: „erőimmel valami hasznosat vihessek végbe.” És nem csupán várta, hogy az új főparancsnok végre valamilyen akcióba vigye a flottát, hanem maga is kidolgozott egy tervet hajói harcbavetésére. Heyssler Otranto kikötőjét, és a város mellett települt angol repülőteret választotta célpontjának. Elképzeléseit az ekkor Cattaróban állomásozó Erzherzog osztályú csatahajókra alapozta. Az aknazárak felderítése, és az aknamentesítés után zászlóshajójával, az Erherzog Karl-al, benyomult volna a kikötőbe, és megsemmisítette volna a tengerzár ott horgonyzó hajóit. A két másik csatahajó, az Erzherzog Friedrich és az Erzherzog Ferdinand Max, eközben a parttól valamivel távolabb cirkálva a parti ütegeket és a repülőtér hangárait ágyúzta volna. A gyorscirkálók és rombolók eközben benyomultak volna a szorosba, hogy az ott járőröző hajókat támadják. A terv szerint a támadó egységek fedezetét egy másik csatahajó osztag biztosította volna a Brindisiből és Valonából érkező támadások ellen, de az emlékiratból nem derül ki, Heyssler a Tegetthoff, vagy a Radetzky osztály hajóira gondolt e.
     A jól kigondolt terv reális célkitűzéseket tartalmazott, és szerény véleményem szerint –talán ennyit előrebocsáthatok-, realisztikusabb és megvalósíthatóbb volt, mint Horthy haditerve. Heyssler jóváhagyásra benyújtotta tervét a parancsnokságnak, azonban nem kis csalódására azt Horthy nem fogadta el. Az újdonsült flottaparancsnok bizalmasan közölte Heysslerrel, már megvan a saját terve egy nagyszabású flottaakcióra, és Heyssler hajóit ennek keretén belül kívánja felhasználni. Ez a flottaakció lett a Korfu hadművelet.
     Nyilván Horthy is érezte, hogy Njegovan leváltásának egyik oka, hogy a hadvezetés aktívabb fellépést vár el a haditengerészettől, és erre a régi parancsnoki garnitúrát nem érzik képesnek. Flottaparancsnokként tehát alighanem érezhetett egy a legfelsőbb helyről érkező, támadó hadműveletek iránti elvárást, mely egyébként megegyezett saját szándékaival is.

Reggeli zászlófelvonás a Helgolandon.

    A terv születésének időpontja bizonytalan, de kidolgozását Horthy minden bizonnyal rögtön a flottaparancsnoki kinevezése után elkezdte. A haditervről a kezdeti fázisban csupán három személy, maga Horthy, vezérkari főnöke, Emil Konek sorhajókapitány, és hadműveleti tisztje, Alfred Suchomel fregattkapitány tudott. Elég valószínű tehát, hogy a támadási tervet, vagy legalábbis annak vázlatát, ők hárman dolgozták ki. Aztán hogy az alapötlet kitől származik, azt utólag már nem lehet biztosan megállapítani. Általában Horthy ötletének tartották, de sokan azon a véleményen voltak, a terv igazi szülőatyja inkább a vezérkari főnök, Emil Konek lehetett. Akik Konek szerzősége mellett vannak, rendszerint úgy érvelnek, emlékirataiban a rendkívül hiú Horthy biztosan kidomborította volna saját érdemeit, ha a haditerv valóban az ő elképzelése lett volna. Ez az érvelés persze nem igazán meggyőző, hiszen a hadművelet végkifejletét figyelembe véve talán nem olyan különös, hogy Horthy utólag nem dicsekedett a haditerv kidolgozásával.
     A Korfu hadművelet lényege a következő volt. A terv szerint a gyorscirkálók és rombolók által alkotott első két támadócsoport június 11-én hajnalban támadást intézett volna az otrantói zár hajói, illetve Otranto kikötője és repülőtere ellen. A támadás hírére a Brindisiben és Valonában horgonyzó antant cirkálók minden bizonnyal azonnal kifutottak volna, hogy üldözőbe vegyék a visszavonuló osztrák-magyar hajókat, illetve hogy elvágják azok visszavonulási útvonalát. A könnyű egységeket azonban ezúttal a Tegetthoff és Erzherzog osztály csatahajói támogatták volna, melyek a cirkálók mögött várakozva álltak készenlétben, hogy az azok elfogására kifutó antant egységeket meglepjék, és fölényes tűzerejükkel megsemmisítsék.
     A terv tehát lényegében az előző évi otrantói ütközet megismétlésén alapult, kiegészítve az otrantói kikötő elleni támadással. A fontos különbség az volt, hogy a támogatásra kijelölt nehéz hajóegységek ezúttal nem a kikötőben állva várták a kedvező alkalmat a kifutásra, hanem már rögtön az akció kezdetén ott várakoztak a második vonalban, teljes harckészültségben várva, hogy elkaphassák az óvatlan antant cirkálókat. A korábbi ütközetek lefolyása alapján Horthy nyilván arra a következtetésre jutott, a Cattaróban álló hajók, még ha a riasztást követően azonnal kifutnak is, nem képesek időben beavatkozni az ütközetbe, és sem a szorongatott saját egységeknek nem tudnak hathatós támogatást nyújtani, sem pedig az ellenséges hajókat nem képesek csapdába csalni. Mindezt előző évben a saját bőrén is tapasztalhatta.
    

Horthy a Novara parancsnoki hídján.
A támadásban részt vevő egységek felállása, amit a mellékelt térképen is követni lehet, a következő volt. Az első csoportba (1) tartozó Admiral Spaun és Saida gyorscirkálók a Tb. 84; 92; 98; 99 torpedónaszádok kíséretében hajnali négy órára kellett hogy elfoglalják kijelölt állásukat Otranto kikötője előtt. A támadást ez a csoport, melynek támogatására nyolc repülőgépet is kijelöltek, nyitotta volna meg. (Az ide irányított nagyszámú repülőgép nyilván a repülőtér elleni támadásban is részt vett volna.) A második csoport (2) negyedórával később kezdte volna meg a maga támadását a zárat alkotó hajók ellen. Ebbe a csoportba a Novara és Helgoland gyorscirkálók, valamint a Tátra, Csepel, Triglav, Lika rombolók tartoztak. A hajók nagyjából a Santa Maria di Leuca fok magasságában arcvonalba rendeződtek volna. A jobbszárnyon a Novara helyezkedett el, tőle bizonyos távolságra az egymás mögött, vonalban hajózó Tátra és Csepel rombolók, majd a Helgoland, és végül a balszárnyon a szintén vonalban haladó Triglav és Lika. Az így kialakított, nagyjából 50 km széles csatárlánc a remények szerint elég széles volt ahhoz, hogy a zárat alkotó hajócsoportok közül legalább néhányat elfogjanak. A csoport hajóinak 04.15-re kellett állásaikat elfoglalniuk, és a támadást megkezdeniük. Brindisi kikötőjét három tengeralattjáró és nyolc repülőgép tartotta szemmel, hogy azonnal jelentsék az ott állomásozó hajók kifutását, illetve szerencsés esetben rögtön támadást is intézzenek ellenük. Ugyanezen célból Valona elé szintén kiküldtek három tengeralattjárót, és két repülőgépet.
     A két első csoport támadásának és visszavonulásának fedezésére kiküldött hajók közül Horthy zászlóshajója, a Viribus Unitis (3) nyomult volna be legmélyebben a szorosba. A Balaton és Orjen romboló, valamint a Tb. 86; 90; 96, 97 torpedónaszádok által támogatott csatahajóval Horthy nagyjából Brindisi és Valona között foglalt volna állást. Ez megfelelő pozíciónak tűnt ahhoz, hogy útját állhassák a két kikötőből kifutó ellenséges cirkálóknak. A Viribus Unitis csoportnak öt órára kellett megérkeznie kijelölt állásába.
     A Prinz Eugen csatahajó által vezetett csoportnak (4) szintén öt órára kellett elfoglalnia helyét Brindisitől északnyugatra. A csatahajón kívül a csoporthoz tartozott a Dukla és Uzsok romboló, valamint a Tb. 82; 89; 91, 95 torpedónaszád. A Prinz Eugen csoport feladata nyilván a Brindisiből kifutó cirkálók elleni harc volt. Ebben nyújthatott támogatást nekik a Turul romboló, valamint a Tb. 50; 52, 56; 61, 66 torpedónaszádok által kísért Erzherzog Ferdinand Max (5), melynek reggel hat órára kellett megérkeznie kijelölt helyére.
     Úgyszintén hat órára kellett befutnia a másik két Erzherzog osztályú hajónak is. A Huszár és Pandur rombolók, valamint a Tb. 57; 75; 94 torpedónaszádok által kísért Erzherzog Karl (6) nagyjából Durazzo előtt foglalt volna állást. Tőle közvetlenül északra, de külön hadműveleti egységet alkotva hajózott volna az Erzherzog Friedrich vezette csoport (7), melyhez a zászlóshajón kívül a Csikós és Uskoke rombolók, valamint a Tb. 53; 58 jelű torpedónaszádok, illetve még egy, Kaiman osztályú torpedónaszád tartozott.
     A Tegetthoff osztály utolsó két tagja valamivel távolabb várakozott, és feltételezhetően csupán biztonsági fedezetet adtak volna. A Tegetthoff vezette csoport (8) nagyjából Bari és Cattaro között helyezkedett volna el. A csatahajón kívül a csoporthoz tartozott a Velebit romboló, a Tb. 81, valamint még három, Kaiman osztályú torpedónaszád. A Szent István csoport (9) Cattaro előtt foglalt volna állást, és nyilván legfeljebb csak a visszavonulás fedezésében vehetett volna részt. Ennek megfelelően a csatahajó kíséretét csupán öt torpedónaszád, a Tb. 76, 77; 78; 79; 80 alkotta. Mindkét dreadnoughtnak reggel hat órára kellett elfoglalnia állását.
     A felsorolt egységeken kívül minden csatahajó kíséretéhez tartozott két-két repülőgép is, melyek feltehetően nem annyira a légifedezetet látták volna el, hanem inkább felderítő és futárszolgálatra voltak szánva. A két repülőgép feltételezhetően váltotta volna egymást, és egyszerre csak egy tartózkodott volna a kijelölt csoport felett.
     A hadművelet végrehajtására kijelölt hajók közül a gyorscirkálók, a rombolók és torpedónaszádok egy része már eleve a tervezett hadművelet helyszínének a közelében, Cattaróban állomásoztak. A matrózlázadás leverésére februárban ide vezényelt Erzherzog osztályt áprilisban visszarendelték Polába, ahonnan a tervezett hadművelet előtt ismét visszaküldték őket Cattaróba, ahová június nyolcadikáig mind megérkeztek.
     A négy dreadnought, hogy ne keltsen feltűnést egyszerre történő távozásuk, két ütemben vonult volna fel. A Horthy irányítása alatt álló első csatahajóraj, a Viribus Unitis és a Prinz Eugen, a Dukla és Uzsok rombolók, valamint négy torpedónaszád kíséretében nyolcadikán hagyta el a kikötőt, és éjszakai menetben haladtak az első állomás, a Dugi Otok sziget déli csúcsa közelében levő Tajer öböl felé, ahol kilencedikén hajnalban horgonyt vetettek. A második csatahajóraj, a Szent István és a Tegetthoff, a Velebit romboló és hat torpedónaszád kíséretében kilencedikén este futott ki Polából, és indult meg Tajer felé, ahonnan ugyanekkor kifutott az első csatahajóraj, és továbbindult a második megálló, a Raguzától (Dubrovnik) északra fekvő Slano kikötője felé, ahová tizedikén hajnalban érkeztek meg. A tervezett bevetésre mindkét csatahajóraj június tizedikén, sötétedéskor futott volna ki, és egy újabb éjszakai menetben hajnalra érték volna el a kijelölt bevetési körleteket. A Slanóból induló első raj benyomult volna az otrantói szorosba, a Tajerből induló második raj pedig Cattaro előtt foglalt volna állást. A Cattaróban álló hajók szintén tizedikén este futottak volna ki.
     Az akció végén az o-m hajók nagyjából Durazzo előtt, a 41-ik szélességi, és 19-ik hosszúsági fok találkozásánál egyesültek volna, hogy visszainduljanak Cattaróba.

A hadműveletben részt vevő hajócsoportok tervezett felállása.

    Bár a részletes haditerv, mely megvilágíthatná, melyik csoportnak mi volt a konkrét feladata, nem maradt fenn, a hajók elhelyezkedéséből néhány következtetést talán le lehet vonni. Bár mindenhol az otrantói zár elleni támadásként emlegetik, a Korfu hadművelet igazi célja mégsem a zár szétrombolása volt, hiszen ehhez a gyorscirkálók és rombolók tűzereje kevés lett volna.
     A zár elleni támadás inkább csak azt a célt szolgálta, hogy az ellenség Valonában és Brindisiben horgonyzó hajóit kifutásra késztessék, majd a közelben várakozó csatahajók ágyúi elég csalogassák. A kulcspozícióban kétségkívül Horthy zászlóshajója, a Viribus Unitis volt, mely egészen Brindisi magasságáig nyomult volna előre, igen nagy kockázatot vállalva ezzel.
    Az egyik osztrák-magyar dreadnought központi irányítóállása. Az elképzelések szerint a zár elleni támadásról tudomást szerezve a két kikötőben álló cirkálók és sorhajók nyilván megpróbálták volna elvágni a zárat támadó o-m hajók visszavonulási útját. Brindisiből indulva keletre, vagy északkeletre, Valonából pedig nyugat, vagy északnyugat felé indultak volna meg. Az első esetben a majdnem pontosan a két kikötő között álló Viribus Unitisba ütköztek volna először. Az osztrák-magyar csatahajó a térségben állomásozó minden antant egységgel, sőt, minden kötelékkel szemben fölényes tűzerővel bírt, tehát jelenlétét észlelve azok alighanem rögtön visszafordultak volna kikötőik felé. Azonban kifutásukat észlelve –és a két kikötőt megfigyelés alatt tartó nagy számú tengeralattjáró és repülőgép azt biztosan azonnal jelentette volna- a kikötőktől északra álló o-m csatahajókat gyorsan előrevonva el lehetett volna vágni a visszavonulási útjukat, s így azok a Viribus Unitis, és valamelyik másik o-m harccsoport közé kerültek volna. A Brindisiből kelet felé kifutó hajókat a kikötőtől északra várakozó Prinz Eugen, illetve az Erzherzog Ferdinand Max gyors előrenyomulása vághatta volna el kikötőjüktől, míg a Valonából nyugat felé kifutó antant egységek mögött az Erzherzog Karl, és az Erzherzog Friedrich ékelődhetett volna be a hajók és a kikötő közé. A dél felé való menekülést pedig a támadásból visszatérő o-m cirkálók és rombolók, illetve a saját tengerzárjuk nehezítette volna meg a nagy antant hajók számára.
     Amennyiben a két kikötőből északkelet, illetve északnyugat felé futnak ki az antant hajók, a Prinz Eugent és az Erzherzog osztály hajóit hátravonták volna, és kifutó antant egységek mögött a Viribus Unitis vágta volna el a visszavonulás útját. Miután a Viribus Unitis egymagában állt középen, természetesen nem léphetett fel egyszerre Brindisi és Valona ellen. A támadás súlypontját nyilván arra a kikötőre helyezték, ahol az értékesebb célpontok állomásoztak. A hajók felállásából következtetve ez alighanem Brindisi lehetett. A valonai célpontok ellen nyilván elegendőnek ítélték a két régi építésű, Erzherzog osztályú csatahajót is. A Viribus Unitis elég közel volt hozzájuk ahhoz, hogy támogatást tudjon nyújtani nekik is, abban az esetben, ha a felderítési adatok netán nem pontosak, és a vártnál erősebb ellenséges hajókkal kerülnek szembe.
     A Tegetthoff és Szent István csoport túl messze volt ahhoz, hogy az eseményekbe be tudjon avatkozni. A két csatahajó nyilván csak biztosítási feladatokat látott el, aktív szereplésükre alighanem csak akkor került volna sor, ha például a támadásban részt vevő hajók, mondjuk torpedótalálatok miatt, súlyosabban megsérülnek. A sérült hajók visszavonulását nyilván ők fedezték volna.
     Az ütközetre már a nappali órákban került volna sor, tehát a fölényes tűzerővel rendelkező o-m hajók számára a felszíni hajók, rombolók és torpedónaszádok támadásai minimális kockázatot jelentettek. A hadműveletben résztvevő nagyszámú repülőgép pedig elegendőnek látszott ahhoz, hogy időben figyelmeztessék a tengeralattjárók jelenlétére a felszíni hajókat.
     Az osztrák-magyar hajóknak tehát legalábbis jó esélyük volt arra, hogy néhány ellenséges cirkálót és sorhajót csapdába ejtsenek, és a nagy tűzerejű csatahajólövegekkel megrongálják őket, még mielőtt nagyobb sebességüket kihasználva azok lőtávolságán kívülre tudnának menekülni. A sérült hajók pedig már könnyű prédát jelentettek volna.
     A térségben állomásozó olasz, francia, angol cirkálók és rombolók mellett néhány régi építésű olasz csatahajó is horgonyzott az itteni kikötőkben. Az itt álló antant egységek közül a legnagyobb harcászati értékkel a Regina Elena osztályú olasz csatahajók bírtak. Egyes források szerint ezek ekkor Valona kikötőjében horgonyoztak, ám az o-m hajók elhelyezkedése alapján valószínűbbnek tűnik, hogy inkább Brindisiben állomásozhattak.
     Alighanem ezek a hajók jelentették a támadás elsődleges célpontját. A 12.500 tonnás olasz hajók az erős másodlagos tüzérségük -12 darab 203 mm-es löveg- mellett mindössze két darab 305 mm-es löveggel rendelkeztek, és tényleges harcértékük nagyjából az Erzherzog osztályénak felelt meg. 250 mm-es övpáncélzatuk erős volt, de viszonylag kis területet fedett. Ugyanakkor 21-22 csomós sebességükkel gyorsabbak voltak mindegyik osztrák-magyar csatahajónál, ezért előreláthatóan csak rövid idő állt rendelkezésre ahhoz, hogy leküzdjék őket.
     Nyilván ezért is döntött Horthy a dreadnoughtok bevetése mellett. Az o-m csatahajók megpillantását követően az olasz hajók minden bizonnyal azonnal hátraarcot csináltak volna, és sebességi fölényükkel élve alighanem gyorsan el tudtak volna szakadni az ellenségtől. E rövid idő alatt kellett legalábbis annyira megrongálni azokat, hogy lelassuljanak, és utol lehessen érni őket. Gyorsan és nagy távolságra kellett nagy tűzerőt kifejteni, hogy csapást mérhessenek az ellenségre, még mielőtt az ágyúk lőtávolságán kívülre kerülne. Erre a feladatra a Radetzky osztályú hajók, noha minden szempontból erősebbek voltak az olasz csatahajóknál, nem voltak alkalmasak. Miután egy ilyen összecsapásra biztosan nagy, tízezer méter feletti lőtávolságon került volna sor, a 24 cm-es ágyúk, melyek ilyen távolságról nagyjából 100 mm vastag páncéllemezt voltak képesek átütni, már nem lettek volna hatékonyak erősen páncélozott célpontok ellen. A Radetzky osztály 305 mm-es lövegeinek átütőképessége ezen a távolságon 270 mm volt, ami elég lett volna az olasz csatahajók páncélzatának leküzdésére, viszont kétséges volt, a négy darab 305 mm-es löveggel felszerelt hajók a rendelkezésre álló rövid idő alatt képesek lesznek e megfelelő számú találatot elérni. Sokkal biztosabbnak tűnhetett ezt a feladatot a háromszor akkora tűzerejű Tegetthoff osztályra bízni. A dreadnoughtok 12 ágyújának értelemszerűen sokkal nagyobb esélye volt rövid idő alatt találatokat elérni, mint a régi hajók négy darab, hasonló kaliberű lövegének. (Ezenkívül a Radetzky osztály 24 cm-es lövegei külön lőtték be magukat, így a belövés nagyjából 30 %-al több időt vett igénybe, mint az egységes kaliberű nehéztüzérséggel felszerelt dreadnoughtokon.)
    

A minden bizonnyal a fő célpontnak számító olasz Regina Elena csatahajó.
A szakirodalomban időnként találkozni olyan állításokkal, melyek szerint a szorosban felvonuló osztrák-magyar flotta szándékai között szerepelt, hogy felvegyék a harcot az antant dreadnoughtokkal. Ez biztosan nem lehet igaz, a felvonuló hajók harcrendje ugyanis erre tökéletesen alkalmatlan volt. A nem kötelékben, hanem egyesével felvonuló o-m hajók szanaszét voltak szóródva az Adria déli részén. A négy dreadnought egy nagyjából 150 km hosszú ív mentén helyezkedett el. Ez a harcrend semmi másra nem lehetett alkalmas, csak a gyengébb ellenséges egységek elleni harcra. A felállás nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy bármilyen irányba is próbáljanak meg menekülni az antant cirkálók és sorhajók, mindenhol egy náluk erősebb o-m csatahajóba ütközzenek. Horthy igen szorult helyzetbe került volna, ha nem egy cirkálórajjal, hanem dreadnoughtok kötelékével kerül szembe. Még a Viribus Unitis és a Prinz Eugen között is legalább 60 km volt a távolság, s a hajók képtelenek lettek volna egymáson segíteni. Ha az ellenség megneszeli a támadást, és kora reggel egy csatahajó kötelékkel várja az o-m hajókat az Otrantói-szorosban, egymás után, egyenként végezhettek volna az osztrák-magyar csatahajókkal. A harcrend egészen egyértelműen azt mutatja, hogy nemcsak hogy nem szándékoztak megütközni az ellenséges dreadnoughtokkal, de még csak nem is számoltak azok felbukkanásával.
     Az viszont elképzelhető -bár semmilyen forrás nem támasztja alá-, hogy létezett a Korfu hadműveletnek egy második fázisa is, mely számításba vette, hogy a sikeres akció után, valamikor a délutáni órákban, feltűnnek a Korfun és Tarantóban állomásozó francia és olasz csatahajók. Konek később határozottan állította, hogy a hadművelet tervének kidolgozásakor minden elképzelhető lehetőséget számításba vettek, márpedig ez mindenképpen olyan lehetőség volt, amellyel számolni kellett.
     Arról természetesen nem lehetett szó, hogy az o-m csatahajók felszíni ütközetet vállaljanak az antant dreadnoughtokkal. A franciák és az olaszok ekkoriban összesen 12 csatahajóval rendelkeztek, melyek közül néhány természetesen mindig valamelyik másik hadszíntéren tartózkodott, vagy javításon volt. Hogy a Korfu hadművelet időpontjában hány francia és olasz csatahajó tartózkodott a közelben, nem lehet biztosan tudni. Karl von Lukas mindenesetre hét dreadnoughtot említ, ami már önmagában is jelentős túlerőt jelentett az o-m hajókkal szemben.
     Ezzel az erővel nyílt ütközetben szembeszállni esztelenség lett volna, és semmi jel nem utal arra, hogy Horthy-nak egyáltalán csak megfordult volna a fejében ilyesmi. Az viszont talán megfordulhatott, hogy az őt üldöző dreadnoughtokat a tengeralattjárók elé csalja. Erre a hadműveletben részt vevő hajók felállásáról készült, egyetlen ismert térkép alapján lehet következtetni. A térképen jól látható, hogy az otrantói szorosban két tengeralattjáró számára megfigyelő állást jelöltek ki (I; II), négy másiknak pedig Cattaro előtt egy járőrözési övezetet (III). A rajzból nem derül ki egyértelműen, miről is van szó, ám a tengeralattjárók számából következtetve ezek ugyanazok a hajók lehetnek, melyeknek a hajnali órákban még Brindisi és Valona előtt kellett cirkálniuk. Úgy tűnik, a hadművelet eredményes lebonyolítása után ezeket a tengeralattjárókat a rajzon kijelölt állásokba vonták volna vissza. Elhelyezkedésükből csak arra lehet következtetni, hogy a visszavonuló o-m csatahajókat fedezték volna. De mitől? A Brindisiben és Valonában álló antant egységek, amennyiben túlélik a délelőttöt, és sikerül valamelyik kikötőbe visszamenekülniük, aligha mertek volna újra kifutni, hogy üldözőbe vegyék a náluk sokkal erősebb o-m köteléket. Az egyetlen szóba jöhető ellenség, mellyel szemben a hat tengeralattjárót érdemes volt itt felvonultatni, csak a francia és olasz dreadnoughtok lehettek. Horthy talán ezeket akarta a tengeralattjárók torpedóvető csövei elé csalogatni.
     Mindebben nem volt semmi különös, és szinte az lenne meglepő, ha Horthy nem próbálkozott volna ilyesmivel. A háború addigi tengeri csatáiban -az Északi-tengeren- a gyengébb fél, vagyis a németek, minden egyes alkalommal megpróbálkoztak azzal, hogy az ellenséget a tengeralattjárók elé, vagy egy aknazárra csalják. Mondhatni, ez a csapdaállítás bevett gyakorlatnak számított. Igaz, sose vált be.
     Adódik ezen kívül még egy elképzelés, amire Horthy talán szintén gondolhatott. Ha a várhatóan a délutáni órákban megjelenő antant csatahajókat sikerült volna Cattaróig becsalogatniuk, azok már csak sötétedés után hagyhatták volna el az Adriát. Mindez jó alkalmat nyújthatott volna a hadműveletben résztvevő nagyszámú osztrák-magyar rombolónak és torpedónaszádnak egy éjszakai támadásra az ellenséges csatahajók ellen.
     Persze mindez csak feltételezés, ami logikusnak tűnik ugyan, de létezésére semmilyen bizonyíték nincsen. Ilyen második fázisra való utalásoknak a hadművelettel foglalkozó, egyébként is nagyon szegényes szakirodalomban nyomát sem találni. Amíg elő nem kerülnek a tengeralattjáróknak és torpedónaszádoknak adott részletes harcászati utasítások -amire elég csekély az esély- mindez csak bizonyíthatatlan feltevés marad.

Az olasz Andrea Doria csatahajó.

    A Korfu hadművelet tehát egy nemzetközi összehasonlításban is nagyszabású, összetett akció volt, mely sikere esetén több ellenséges cirkáló és sorhajó elsüllyesztésével járhatott volna. De vajon ez a hadművelet valóban végrehajtható volt úgy, ahogy Horthy-ék eltervezték, és tényleg volt valódi esély a sikerre? Szerintem biztosan nem.
     Horthy alapvetően három dolgot hagyott figyelmen kívül a tervezés során. A távolságot, az ellenséget, és saját flottája állapotát. A hadművelet tervezett helyszíne a flotta bázisától több mint 600 km-re feküdt, egy viszonylag szűk, és jól ellenőrizhető beltenger másik végén. Hogy képzelhette Horthy a háború negyedik évében azt, hogy a fél flottát képes lesz majd észrevétlenül átdobni az Adria egyik végéből a másikba? Itt nem is annyira a felszíni hajók jelentettek veszélyt, hanem inkább az ellenség légifelderítése, mely szinte napi rendszerességgel repült be Pola fölé, és már kilencedikén kiszúrta, hogy két dreadnought hiányzik a kikötőből, és a hajók kéményeiből áradó füstből következtetve a másik kettő is kifutásra készülődik. Ez akkora szenzáció, olyan különleges, ritka esemény volt, ami mindenképpen felkelthette az olasz hadvezetés érdeklődését és gyanakvását. Azzal, hogy hajóit több csoportban, és eltérő időpontokban indította útnak, maga Horthy is csak tovább növelte a lelepleződés kockázatát. A flotta felvonulása így napokig tartott. A Viribus Unitis csoport például három éjszakai menetben jutott volna el Polából Brindisi elé.
     Ugyanilyen nehezen elképzelhető, hogy a gyorscirkálókból, rombolókból, és torpedónaszádokból álló első két támadócsoport észrevétlenül eljuthatott volna kijelölt célpontjaihoz, Otrantóhoz, illetve a Santa Maria di Leuca fokhoz. Ezek a célpontok ugyanis már mélyen az otrantói zárrendszeren belül helyezkedtek el, és megközelítésükhöz át kellett haladni a zár első vonalain, a rombolók és őrhajók járőrözési övezetén. Ez persze nem volt éppen lehetetlen feladat, de a lelepleződés kockázata legalábbis magas volt.
     Márpedig a haditerv, a visszaemlékezések szerint, egyáltalán semmilyen utasítást nem tartalmazott arra az esetre, ha valami nem az előzetes elgondolások szerint alakulna. Nem volt utasítás arra, mi történjen, ha a hajók felvonulása valami miatt nem a tervezett ütemterv szerint történik, ha a körülmények nem kedvezőek –például pocsék az idő-, és nem volt utasítás arra sem, mit tegyenek, ha az ellenség idő előtt tudomást szerez a hajók jelenlétéről.
    Heinrich Seitz von Treffen (1870-1940). Mindez úgy tűnik, valami jellegzetes osztrák-magyar specialitás lehetett. A Monarchia vezérkari főnöke, Conrad von Hötzendorf, néhány történész szerint a háború legjobb taktikusa volt, igen magas elméleti felkészültségű, eredeti gondolkodású hadvezér. Tervei azonban a gyakorlatban mindig megbuktak, amit rendszerint azzal magyaráznak, hogy nem volt szerencséje. Aggházy Kamil világháború története azonban szerintem jól megvilágítja, mi volt a baj Conrad terveivel. Alapvetően ugyanaz, mint Horthyéval, vagyis nem számolt azzal, hogy a körülmények mások lesznek, mint amire ő előzetesen számított, vagy hogy az ellenség máshogy fog reagálni, mint ő gondolta. Márpedig szinte mindig ez történt. Conrad szépen kidolgozta haditerveit, elgondolta mit fog lépni, és az ellenség hogyan fog erre reagálni. Aztán amikor az ellenség már az elején egész máshogy válaszolt a hadmozdulataira, mint ő várta, összeomlott az egész haditerv, mert nem volt semmilyen kidolgozott alternatíva, mely a megváltozott feltételekkel számolt volna. (Aggházy néha kimondottan fel van háborodva, mert az ellenség nem úgy lépett, ahogy várták tőle, és ezzel gyalázatos módon tönkretette Conrad „szép tervét”.)
     Horthy haditerve is alapvetően arra a feltevésre épült, hogy az ellenség majd süket lesz és vak, és a flotta több napig tartó, 600 km-es felvonulásából semmit nem fog észrevenni. Nem fog feltűnni neki az o-m csatahajók távozása Polából, és semmit nem fog észrevenni abból, hogy a fél osztrák-magyar flotta felvonul a kikötői előtt. Amennyire a vonatkozó irodalomból meg lehet ítélni, még csak fel sem vetődött senkiben a gondolat, mi lesz, ha valami mégis másként történne, ha a hajókat útközben észrevenné az ellenség, ha mondjuk a Viribus Unitis rögtön az első fázisban megsérülne egy torpedótalálattól, vagy ha a gyorscirkálók már a kijelölt támadási körletük elérése előtt harcba keverednének a járőröző antant rombolókkal.
     Horthy nem vette figyelembe saját flottája állapotát sem. Az osztrák-magyar hajók felkészülése a hadműveletre finoman fogalmazva is erősen hiányos volt, kevésbé finoman fogalmazva pedig szinte nem is volt semmilyen felkészülés. Horthy –az indulás előtti utolsó percekben- a parancsnokok kezébe nyomta a haditervet és a vonatkozó utasításokat, aztán egyszerűen csak útnak indította a hajóit.
     Februári kinevezése után Horthy –ugyanúgy, mint elődei- egyszer sem tartott hadgyakorlatot, melyen a hajók a kötelékben való manőverezést, vagy a kötelékek közös tűzvezetését gyakorolhatták volna. A hajók továbbra is egyesével kirándultak csak ki nagy néha a Fasana-csatornába, menet- és lőgyakorlatra. A csatorna elhelyezkedéséből ítélve ezek a lőgyakorlatok alighanem kis és közepes távolságokra szóltak, márpedig a tervezett hadműveletnél nagy lőtávolságokon kellett volna eredményt elérni, méghozzá nagyon gyorsan. Van olyan szerző ráadásul, aki úgy tudja, a csatahajók 305 mm-es lövegeiből 1915 után egyáltalán nem is tartottak lőgyakorlatot! Ezt ugyan elég nehéz elhinni, de az állítást Edgar Tomicich cikke is megerősíti, mondván, a csatahajók 1915 nyarát követően egyáltalán nem végeztek semmilyen harci gyakorlatot! Ez már tényleg valami egészen elképesztő dolog! Erre már nem hogy mentséget, de még magyarázatot se lehet találni! (Vajon hogyan akarta így Haus a sokat emlegetett végső ütközetre vezetni a flottáját?) Csupán 1918 áprilisában rendelte el Horthy a nagy kaliberű lövegekkel végrehajtott lőgyakorlatok felújítását. A hátralevő hetekben elvégzett egy-két lövészet azonban már nem sokat javíthatott a tüzérek felkészültségén, így elég nagy bizonyossággal megállapítható, hogy a csatahajók tüzérei felkészületlenek és gyakorlatlanok voltak.
     Ugyanezt lehet elmondani a gépkezelőkre és a fűtőkre is. A csatahajók hosszabb utakra soha nem indultak, és a rövidebb utakon sem haladtak soha teljes sebességgel. A gépek tehát nem voltak bejáratva, a gépszemélyzetnek pedig nem volt gyakorlata. Mindezt megfejelte még a rossz minőségű szén is, valamint az, hogy a csatahajók a háború ideje alatt soha nem álltak dokkba, hogy a hajófeneket rendesen megtisztítsák a lerakódásoktól. A búvárokat ugyan időnként leküldték dolgozni, de a hatalmas hajók fenekét néhány búvár természetesen nem volt képes megfelelően letisztítani. Ezeknek köszönhetően a csatahajók valószínűleg képtelenek lettek volna az elméleti csúcssebességüket akár csak megközelíteni is. Később, a hadművelet során, egyikük sem volt képes 16 csomósnál nagyobb sebességet elérni. Júniusig a hajók szinte semmilyen gyakorlaton nem vettek részt, ami a hadműveletre való felkészülésüket segítette volna. Nem volt sem hosszabb menetgyakorlat, sem kárelhárítási gyakorlat, semmi. A hadművelet kezdete előtt néhány nappal a flotta tisztjei és a hajógyárak mérnökei megkezdték a hajók és a gépek átvizsgálását, és ezzel egy időben feltöltötték a készleteket. Az áprilisi próbalövészettől eltekintve ennyi volt az összes felkészülés. A legénységet is kiegészítették, ami nem minden esetben vált azok előnyére. A Szent Istvánon például az összes gépüzemvezető az indulás előtt néhány nappal érkezett a csatahajóra, tehát újoncoknak számítottak, akiknek nem volt gyakorlatuk a hajón. Ugyanezt lehet elmondani a hajó parancsnokáról, Heinrich Seitz sorhajókapitányról, aki az indulás előtt néhány órával érkezett csak meg a Szent Istvánra.
     A tengerészek harci morálja ekkor már nagyon alacsony szinten állt, és a fegyelem se volt a régi, bár a matrózok még engedelmeskedtek a tiszteknek. A személyzet szakmai rutinja azonban nagyon megsínylette a többéves tétlenséget. A helyzetet még nehezebbé tette, hogy a hosszú odaút miatt a Viribus Unitis és a Prinz Eugen legénységének, melyre a várható összecsapás neheze hárult, három átvirrasztott éjszaka után kellett volna helytállnia a friss és pihent antant erőkkel szemben.

Az olasz Nino Bixio könnyűcirkáló.

    A hadművelet értelme szintén vitatható. Az elérhető eredmények nem álltak arányban a célok eléréséhez felhasznált erők nagyságával, és a vállalt kockázat mértékével. Horthy szinte az egész osztrák-magyar flottát mozgósította egy olyan hadműveletben, melynek hozadéka a legjobb esetben is csak néhány ellenséges cirkáló és sorhajó elsüllyesztése lett volna. De még ez a legjobb eset is csak erősen feltételes módban értendő.
     A gyorscirkálók által jelentett első támadó csoportok eleve nem érhettek el említésre érdemes sikereket. Az már korábban is többször bebizonyosodott, hogy a cirkálók 10 cm-es lövegei képtelenek nagyobb hajókban, vagy a parti létesítményekben komolyabb károkat okozni. Ahhoz persze elég lett volna a tűzerejük, hogy az otrantói repülőtér barakkjait és hangárait szétlőjék, a kikötőben azonban különösebb károkat nem nagyon tudtak volna okozni. Ráadásul a repülőteret és a kikötőt védő 15 cm-es parti ütegek igen komoly kockázatot jelentettek, különösen ha túl közel merészkedtek hozzájuk. A biztonságosabb nagy lőtávolságot viszont a célzás pontosságával fizették volna meg.
     A zárat támadó hajók legjobb esetben is nagyjából olyan nagyságrendű károkat tudtak volna okozni, mint egy évvel korábban. Ez már akkor sem számított komoly veszteségnek, az időközben jelentősen megerősített zár esetében pedig szinte jelentéktelen kárnak minősült volna tucatnyi hálóvontató gőzös elpusztítása. Amiért viszont a hajóknak, a közben jelentősen megerősített rombolófedezet miatt, sokkal nagyobb kockázatot kellett vállalniuk, mint egy évvel korábban.
     A két osztag igazi feladata persze tulajdonképpen az volt, hogy támadásukkal kifutásra késztessék, és a csatahajók elé csalogassák a nagyobb egységeket. Ha pusztán csak az otrantói zárat akarták volna támadni, ehhez a cirkálók és a rombolók is elegendőek lettek volna, és visszavonulásukat akár egyetlen páncéloscirkáló is biztosítani tudta volna.
     Ezek a kifutásra késztetett nagyobb egységek azonban a cirkálókat és rombolókat jelentették. Horthy-ék feltehetően az itt állomásozó régi csatahajók kifutásában reménykedtek, és elsősorban ezeket akarták puskavégre kapni. De vajon miért futottak volna ki ezek a hajók? A Re Umberto és Benedetto Brin osztályú sorhajók legfeljebb 20, a Regina Elena osztály maximum 22 csomóra volt képes. Ha ellenséges cirkálókat és rombolókat jelentenek az otrantói szorosból, nem ezeket a viszonylag lassú hajókat küldték volna ki az elfogásukra, hanem a rombolókat, és a 12-15 cm kaliberű lövegekkel felszerelt olasz és angol cirkálókat. A sorhajóknak a leghalványabb esélyük sem lett volna arra, hogy a híresen gyors o-m cirkálókat és rombolókat elkapják. Miért küldték volna ki őket? Korábban se tették soha.
    

A Viribus Unitis.
Úgyhogy ha az o-m csatahajók nagyobb ellenséges hajókba ütköznek, azok minden bizonnyal csak a legfeljebb 5-6 ezer tonnás cirkálók lettek volna. Eltekintve attól, mekkora aránytalanság ezekkel a hajókkal 20 ezer tonnás, 12 darab 305 mm-es ágyúval felszerelt csatahajókat szembeállítani, az elfogásuk is igen kevés eséllyel kecsegtetett. Mint korábban említettem, a hadművelet során egyetlen o-m csatahajó sem tudott 16 csomónál nagyobb sebességet elérni. A hajókban nyilván még volt valamennyi tartalék, amit ütközetben ki tudtak volna nyerni a gépekből, de magam részéről valószínűtlennek tartom, hogy a csatahajók képesek lettek volna 18 csomónál nagyobb sebességet elérni. Ezzel szemben viszont a leglassabb cirkálók is legalább 23-24 csomót tudtak. Ez annyit jelent, hogy a harcérintkezés felvétele után a csatahajóknak csupán néhány percük lett volna arra, hogy eltalálják és lelassítsák az ellenséget, mely a túlerő láttán nyilván azonnal menekülni próbált volna, és jelentős sebességi fölényével élve nagyon gyorsan kikerült volna az o-m ágyúk lőtávolságából. A gyakorlatlan, mozgó célpontra nagy távolságból még soha nem lövő osztrák-magyar tüzéreknek mennyi esélyük lett volna a sikerre? Nyilván nagyon kevés.
     Ezen kívül az első antant hajó, vagy repülőgép, amely észleli az o-m csatahajókat, kétségkívül azonnal riasztja rádión a többieket. A meglepetés tehát, melytől a hadművelet sikere függött, nagyjából három percig tartott volna. A riasztás után minden antant cirkáló és romboló iszkol vissza a kikötőbe, vagy dél felé tart, ahonnan a riasztás után Korfuról és Tarantóból azonnal kifutó saját csatahajók érkezése várható volt. A régi sorhajók pedig természetesen maradnak a kikötőben, és eszük ágában sem lett volna, hogy a nagy túlerőben levő o-m csatahajókkal vitézkedni próbáljanak.
     Mindezeket figyelembe véve és elfogadva, mi lett volna a Korfu hadművelet hozadéka? Két-három elsüllyesztett cirkáló és romboló, valamint az otrantói zár és a repülőtér megrongálása. Feltétlenül szükséges lett volna ehhez hét csatahajó? Heyssler terve sokkal több eredménnyel kecsegtetett, kisebb erők bevetésével. Nem szórta volna szanaszét a hajókat a Dél-Adrián, azzal a homályos hadicéllal, hogy az esetleg felbukkanó ellenséges hajókat hajkurásszák, hanem koncentrált erőkkel, jól meghatározott célpontokra volna mért volna csapást. Az Erzherzog osztályú hajók 24 és 19 cm-es ágyúi tényleg szét tudták volna lőni Otrantó kikötőjét és repterét, miközben mind a négy cirkáló a zár hajóit támadhatta volna. Az Erzherzog osztály feltűnésének hírére a Brindisiben állomásozó olasz sorhajók minden bizonnyal tényleg kifutottak volna, és ezután két, lesben álló dreadnought már elkaphatta volna őket. (Bár nem teljesen világos, ez is szerepelt e Heyssler terveiben.) A Radetzky és Habsburg osztályú hajókat eközben be lehetett volna vetni északon. Ha semmiképp nem sikerül a flottatámogatást elfogadtatni Boroevic-el, attól a hajók még lőhették volna Velence és Ancona kikötőjét, amihez nem kellett Boroevic hozzájárulása. A két másik dreadnought-al pedig ezt a csoportot lehetett volna biztosítani.
     De az olasz sorhajók elsüllyesztésének volt egy sokkal egyszerűbb módja is, ami egyáltalán nem igényelt egy ilyen bonyolult kicsalogatósdit, ami minden bizonnyal teljesen hatástalan lett volna. Egyszerűen csak oda kellett volna menni a csatahajókkal a kikötő elé, és szétlőni a bent horgonyzó hajókat. (Természetesen az aknazárak felderítése, és az aknamentesítés után.) Álló célpontokra kellett volna lőni, és nagy távolságból a parti ütegek lövegei sem lettek volna hatásosak a csatahajók páncélzatával szemben. Még ez is több eredményt adhatott volna –kevesebb kockázattal-, mint az agyonbonyolított Korfu hadművelet.
     A hadművelet másik indítóoka egyszerűen csak a „csinálni kellene már végre valamit” egyre erősebb érzése volt. A tétlenségbe belefásult tengerészeket is fel kellett rázni valamivel, amihez egy könnyű, de látványos, és lelkesítő sikert eredményező akció tűnt a legalkalmasabb módszernek. A Korfu hadművelet ehhez azonban túl bonyolult és túl veszélyes volt. Horthy és Konek túlcifrázták a terveket. Egy ilyen méretű, és ilyen összetett hadműveletet lebonyolítani, pusztán hangulatjavító intézkedésként, és azért, hogy Horthy a nagy tengeri hadvezér pózában tetszeleghessen, hallatlan túlzásnak tűnik.
     Ha hangulatot akar javítani, és egyben a háborús sikerhez is hozzá akar járulni, Horthynak az Észak-Adriára kellett volna összpontosítania. Ez volt az egyetlen pont, ahol az osztrák-magyar haditengerészet még valamivel hozzá tudott volna járulni egy győzelemhez. Otrantót rá lehetett volna bízni Heyssler-re, odaküldve neki egy-két dreadnoughtot, vagy Radetzky osztályú csatahajót. A flotta tevékenységének súlypontját a Piave torkolatára, és Velence környékére kellett volna tenni. Ha Boroevic-nek ez nem tetszik, engedélyt kellett volna kérni rá az AOKtól, vagy magától az uralkodótól. A nagy kaliberű, 30,5 és 24 cm-es hajóágyúk nagyjából 15 kilométeres mélységben tudták volna a szárazföldön harcoló csapatokat támogatni. Miután a Piave az esőzések következtében szokatlanul megáradt, a kisebb hajók, rombolók és naszádok közül néhány talán a folyón is fel tudott volna bizonyos mélységig hajózni, hogy közvetlen tűztámogatásban részesítse a csapatokat. Nem jelenthetett volna nagyobb nehézséget még az sem, hogy az olasz csapatok hátában egy néhány ezer fős csapategységet dobjanak partra, hogy azok a hajók támogatásával hátulról bontsák meg az olasz vonalakat. A jesolói part ideális terep lett volna egy ilyen partraszállásra. Ha csak Velence elfoglalása sikerül, már akkor is jelentős sikert tudnak felmutatni, sokkal jelentősebbet, mint amilyen néhány cirkáló, vagy kiöregedett sorhajó elsüllyesztése lett volna.

A Prinz Eugen hátsó lövegtornyai tüzelnek egy lőgyakorlaton.

A kudarc.

    A hadművelet időpontját illetően sok találgatás kering az irodalomban. Miért pont ezt a napot választotta Horthy az akcióra? A dátum alapján okkal lehet feltételezni, hogy a tervezett flottaakció, és a szárazföldi hadsereg olasz fronton indított offenzívája eredetileg egy összehangolt hadművelet lett volna, mellyel a Monarchia fegyveres erői egyszerre indítottak volna támadást északon és délen is az olaszok ellen. A hadsereg támadása azonban végül négy napot késett, mivel Boroevic a csapatok fáradtságára és a tervezettnél lassabban beérkező utánpótlásra hivatkozva halasztást kért. Az AOK ezért a támadás kezdetét június 15-ére halasztotta.
     Horthy ennek ellenére a saját támadását mégis az eredetileg tervezett időpontban kezdte el. Az AOK elfelejtette a flottát tájékoztatni? Vagy eredetileg sem volt semmilyen egyeztetés a hadsereg és a flotta között? Vagy, ahogy Erwin Sieche feltételezi, a flotta vezetése volt rugalmatlan, és nem tudta módosítani az időpontot? Magam részéről úgy vélem, a magyarázat jóval egyszerűbb. Horthy nem tudott tovább várni, ugyanis a támadást az újhold idejére időzítette. Június nyolcadikán volt újhold, tehát a következő napokban az éjszakai menetekben dél felé tartó csatahajók még a holdvilág nélküli, sötét éjszakák védelmét élvezhették. Még a 11-ére tervezett támadás előtti éjszakán is csupán egy vékony holdsarló világított volna, tehát a hajók még mindig egy sötét éjszakán tudtak volna behatolni az Otrantói-szorosba. Ha viszont újabb négy napot várnak, a Hold már az első negyedbe lép, és elég világosságot ad ahhoz, hogy a támadáshoz felvonuló cirkálókat és csatahajókat az őrhajók viszonylag nagy távolságról is kiszúrhassák.
     Az időzítésnek különben sem volt nagy jelentősége, hiszen a hadsereg és a flotta támadása között semmilyen közvetlen kapcsolat nem volt. A 11-ére tervezett flottaakció így is jó bevezetője lehetett volna a szárazföldi offenzívának.

A dreadnoughtok Polában. Elöl a Szent István.

    A flotta június másodikán kezdte meg a felkészülést a hadműveletre. Senki nem tudta, pontosan miről is van szó, de mindenki számára nyilvánvaló lehetett, hogy valami nagyobb szabású akció készül. A hajók fegyvereit és gépi berendezéseit átvizsgálták, s ellenőrizték megfelelő működésüket. A hajók kormánylapátjait, hajócsavarjaikat, és a torpedóvető csövek nyílásait búvárok ellenőrizték. A szabadságon levőket visszahívták, vagy másokat vezényeltek helyettük a hajókra. A csatahajók feltöltötték készleteiket, és ugyanekkor kirakodták a felesleges, éghető anyagokat, amiből ismét teljesen egyértelmű lehetett, hogy a flotta valamilyen bevetésre készülődik. Ez a merőben szokatlan aktivitás minden szemlélő számára világossá tehette, hogy készül valami. Erre utaló jel volt az is, hogy néhány nappal korábban, május 27-én, Horthy audiencián járt az uralkodónál.
     Hogy a készülődésből az ellenség mit vett észre, máig nincs tisztázva. Igazából nagyon meglepő lenne, ha tényleg teljes tudatlanságban lettek volna a történések felől, de hogy milyen mélységig ismerték a flotta terveit, az máig tisztázatlan, és rendszeresen visszatérő viták forrása a szakirodalomban.
     A részletes haditervről június hatodikáig csupán mintegy féltucatnyi ember tudott, lényegében csak azok, akik azt kidolgozták. Ezen a napon ismertették azt először, a rádióforgalmazásban részt vevő állomások tisztjeivel. A hadműveletben részt vevő hajók parancsnokait szó szerint csak az utolsó utáni pillanatban tájékoztatták. Még induláskor sem tudták, egyáltalán hová is mennek, és miért, s a közvetlenül kifutás előtt megkapott, lepecsételt borítékot csak órákkal később, már útközben bonthatták fel.
     Ez a konspiráció némileg persze indokolt volt, de szerintem legalábbis feltehető a kérdés, a hajók parancsnokai hogyan tudtak így felkészülni a hadműveletre? A rendelkezésükre álló, viszonylag rövid idő alatt, melyet egyébként is úton töltöttek, hogyan tudták átgondolni szerepüket az amúgy is elég bonyolult akcióban, és hogyan tudtak volna váratlan helyzetekben együttműködni a többi hajóval, melyek parancsnokaival semmilyen közös gyakorlaton, vagy legalább közös megbeszélésen nem vettek részt? Az igazán nagy tengeri hadvezérek, mint például Nelson, egy flottaakció előtt rendszeresen megbeszéléseket tartottak a beosztott hajóparancsnokokkal, melyeken töviről-hegyire megvitattak minden elképzelhető lehetőséget, mely egyáltalán számításba jöhetett, és közösen igyekeztek ezekre megoldásokat kidolgozni, részletekbe menően megvitatva, melyik szituációban kinek mi lesz a dolga. Horthy semmi ilyesmit nem tett, és lehetőséget sem adott a hajóparancsnokoknak ilyesmire. Azok legfeljebb útközben, a nappali pihenők alatt tudtak volna egyeztetni egymással, de nincs rá semmilyen információ, hogy ezt valóban megtették volna. Egyébként ez is arra utal, a hadműveleti tervekben nem számoltak azzal a lehetőséggel, hogy valami esetleg másként alakul, mint ahogy tervezték. Horthy úgy látszik azt gondolta, elég kiadni a szükséges parancsokat, és a hadművelet mint egy óramű, úgy fog működni.
     Ekkoriban már a flottában is kezdett terjedni a nemzetiségi alapon való széthúzás, mely pedig korábban egyáltalán nem volt jellemző a haditengerészetre. Elsősorban a szláv, és az olasz nemzetiségű tengerészek megbízhatósága vált kétessé. Éppen néhány nappal korábban, június harmadikán dezertált egy hidroplánnal két olasz nemzetiségű altiszt, és nyilván ez is fokozott óvatosságra késztette Horthy-t, bár saját parancsnokaiban azért jobban is megbízhatott volna.
     Az egyeztetések elmaradásának másik oka talán az, hogy nem akarták még ezzel is felhívni a figyelmet a készülődésre. Korábban ugyanis, a szokásos parancsnoki értekezleteken kívül, egyáltalán nem voltak ilyen összejövetelek. Miután ugyanis a flotta egyáltalán semmilyen csatára nem készült, nem is kellett megbeszélni azt, hogy a harci körülmények különböző szituációi között kinek mi a dolga. Tisztek és matrózok egyaránt teljesen felkészületlenek voltak egy ütközetre. Ezért is lettek volna fontosak az előzetes megbeszélések és egyeztetések, és legalább egy, a hadművelet előtt megtartott alapos tréning. Horthy-nak február óta lett volna rá elég ideje, hogy a flottánál meghonosítsa ezeket a dolgokat, és néhány hadgyakorlattal kicsit feltornázza a flotta harckészségét, azonban úgy látszik, elődeihez hasonlóan egyáltalán nem is gondolt ilyesmire.

Gyakorlat a távolságmérővel az Erzherzog Franz Ferdinand fedélzetén.

    Ilyen előzmények után került sor az első csoport kifutására, június nyolcadikán délután. A csoportot Horthy zászlóshajója, a Viribus Unitis vezette, melynek parancsnoka Janko Vukovic de Podkapelski sorhajókapitány volt. A másik csatahajó Horthy korábbi hajója, a Prinz Eugen volt, melyet most Adolf Schmidt sorhajókapitány irányított. Törzskarának tisztjein kívül Horthy vendégeket is felvett a hajóira. Egy egész falkányi újságírót vitt magával, majdnem minden nagyobb hajóra jutott belőlük, hogy azok majd kellően dokumentálják a dicsőségét. (A nagy titoktartás mellett ezeket vajon hogyan sikerült észrevétlenül a flottához rendelni?) Vesztére tette, ugyanis ezeknek az újságíróknak a jelenléte később csak még kínosabbá tette a kudarcot.
     Horthy különösen melléfogott a jelenlevő zsurnaliszták legreprezentánsabb képviselőjével, a már akkor is nagy szakmai hírnévnek örvendő Egon Erwin Kisch-el. A források alapján pedig Kisch és Horthy, akik már korábbról is ismerték egymást, eredetileg egyáltalán nem voltak rossz viszonyban. Azonban Kisch, mint jó cseh, mély ellenszenvvel viseltetett a Monarchia iránt, a magyarokat pedig –korántsem egyedülálló módon- különösen utálta. Később, nyilvánvaló hazugságokkal elferdítve a történteket, azt állította, Horthy elhaladt a Viribus Unitissal a süllyedő Szent István mellett, és a mentést megtiltva hagyta vízbe fulladni annak legénységét. Könyve már a háború után jelent meg, tehát erősen valószínűsíthető, hogy ez a később széles körben elterjedt rágalom már Horthy-nak, mint kormányzónak volt címezve, akinek tevékenysége alighanem mély ellenszenvet váltott ki a demokrata és liberális beállítottságú Kisch-ből.
     Az első csoporthoz tartozó két dreadnought az ellenséges felderítés megtévesztése végett először a Fasana-csatornába hajózott, hogy azt higgyék, csupán az egyik szokásos gyakorlatra vonultak ki. Csak sötétedéskor fordultak délre, és indultak a másnap hajnalra elérendő első megálló, a Tajer-öböl felé. Egyes források szerint a hajók nem ugyanazon az útvonalon közlekedtek, mint a másnap induló csoport, hanem a szigetek között közelítették meg céljukat. Ennek azonban ellentmond Karl von Lukas állítása mely szerint a két csoportnak ugyanazt az útirányt és ugyanazokat az érkezési és indulási időpontokat adták meg –ami szerintem újabb tervezési hiba volt-, és így később a Viribus Unitis naplója alapján rekonstruálták a második csoport útját. (A Szent István naplója ugyanis elpusztult, a Tegetthoff naplóját pedig nem vezették megfelelően.)
     A csoport eseménytelen út után, a kijelölt időpontban, június kilencedikén, vasárnap hajnalban horgonyt vetett a Tajer-öbölben, hogy ott meghúzódva töltsék el a napot. Este, a sötétedés beállta után, a hajók ismét útnak indultak Spalato irányába, hogy ott a dalmát szigetek közé behajózva a Curzola és Melada közötti csatornán át hajnalra a következő megállóhoz, Slano kikötőjéhez érjenek.

A Dukla romboló.

    A még Polában álló második csatahajóraj közben szintén felkészült a kifutásra. A tengerészek még mindig nem tudták, hová mennek, ám a nagy sürgés-forgásból, és az előző napok készülődéséből mindenki számára elég nyilvánvaló lehetett, hogy a csatahajók bevetésre fognak indulni. Délután kettőkor elkezdték a kazánok felfűtését, négy óra után pedig leállították a hajó és a part között közlekedő csónakokat, ettől kezdve tehát már senki nem mehetett ki a partra. A csatahajók csónakjainak többségét előzőleg eltávolították a hajókról, és hátrahagyták őket Polában. Ütközetben ezeknek semmi hasznát nem vették, faanyaguk pedig csak tápot adott volna az esetleges találatok nyomán keletkező fedélzeti tüzeknek.
     A Szent István, és egyben a kötelék újonnan kinevezett parancsnoka, Heinrich Seitz von Treffen sorhajókapitány, csak este, vacsoraosztáskor érkezett meg a hajóra, ahol ezt követően felvonták az úgynevezett commodore-lengőt, vagyis azt az öt méter hosszú, piros-fehér csíkos zászlót, mely jelezte, hogy a commodore rangban levő kötelékparancsnok ezen a hajón tartózkodik. Vacsora után kiosztották a legénységnek a mentőmellényeket is. (A tengerész-legendárium szerint a Szent István patkányai, megérezve a csatahajó közeli sorsát, este megkezdték a hajó elhagyását, és a horgonyláncon átmásztak a 33-as bójára, melyhez a hajó ki volt kötve, majd onnan kiúsztak a közeli partra.)
     A szokásoktól eltérően este nyolc órakor már nem is fújtak takarodót, helyette nem sokkal később harci riadót rendeltek el, és megkezdték a horgonyok felvonását. A kötelék a tervek szerint este kilenc órakor hagyta volna el Polát, ám amikor a kikötő bejáratához értek, észrevették, hogy az azt védő műszaki zárat nem nyitották meg. A polai öböl bejáratát ugyanis hálókkal, és egyéb akadályokkal természetesen gondosan eltorlaszolták, hogy ellenséges hajók és tengeralattjárók ne tudjanak oda belopózkodni. A zár a háború alatt több támadási kísérletet is meghiúsított, ezen akadt fenn a francia Curie tengeralattjáró, és egy olasz naszád is. (A Grillo nevű különös szerkezet, amit nehéz lenne pontosan kategorizálni. A legtalálóbb kifejezés rá szerintem a „haditengerészeti tank”.) A saját egységek számára ki- és befutáskor a zár kijelölt szakaszát megnyitották. Ez most elmaradt, és még szerencsének volt mondható, hogy a hajók nem futottak rá a hálókra, melyek a hajócsavarokra tekeredve a kikötőben marasztalták volna az egész köteléket.
     Hogy pontosan mi történt, nem egyértelmű. Egyes források szerint a hajók már csak a kifutás közben, a kikötő bejáratához érve vették észre, hogy a zár nincs megnyitva, és a Szent István egyik lépcsőfeljárója bele is akadt a hálózárba. Mások szerint Seitz már percekkel a kifutás előtt észlelte, hogy a zárat nem nyitották meg, és a polai kikötő-parancsnokságnak üzenve még indulás előtt elrendelte a zár megnyitását, ami viszont eltartott egy ideig, és a hajók csak késve hagyhatták el a kikötőt. Utóbbi változat szerint a Szent István lépcsője nem a hálókba akadt be, hanem az azt tartó daru törése miatt még az indulás előtt leszakadt a hajóról. (Szerintem ez utóbbi verzió hangzik valószínűbben, elvégre a már menetben levő hajón miért lett volna leeresztve a lépcsőfeljáró?)
     A bosszantó malőrért utóbb Seitz törzskarának főnökét, Charles Masjon sorhajókapitányt tették felelőssé, akit dorgálásban részesítettek, mert nem ellenőrizte a zár megnyitására vonatkozó parancsok végrehajtását. Valójában azonban maga Seitz legalább annyira, ha nem jobban felelős volt a történtekért, mint Masjon. A törzs főnöke ugyanis indulás előtt érdeklődött Seitznél, történt e intézkedés a zár megnyitására, mire parancsnoka azt válaszolta, egyik tisztjét már elküldte a kikötőparancsnokságra ez ügyben. Masjon tehát úgy vélhette, további intézkedésekre nincs szükség. A parancsnokságon viszont utóbb azt állították, Seitz csak a világítótornyok készenlétbe helyezését kérte, a zár megnyitásáról nem volt szó.
     Akárhogy is történt, a zár késedelmes megnyitása miatt a kötelék a tervezett időponthoz képest csak több mint egy óra késéssel, este tíz óra után tudta elhagyni a kikötőt. A késés senkiben nem keltett különösebb aggodalmat. Az előző csoport kifutásával összehasonlítva csak mintegy félórával később hagyták el a kikötőt, ami így nézve nem volt jelentős csúszás. Kifutás után a hajók délnek fordultak, és az Isztriai-félsziget partjai mentén hajózva megindultak a Tajer-öböl felé, ahová az előzetes tervek szerint másnap hajnali fél ötkor kellett volna megérkezniük. Az útvonalat, melyen egy nappal korábban a Viribus Unitis csoport is haladt, előzőleg aknamentesítették. (Ami szintén felkelthette az ellenség felderítésének figyelmét.)
     A hajóraj élén a Stanislaus Witkowski korvettkapitány vezette Velebit romboló haladt. Mintegy ezer méteres távolságban őt követte a kötelék zászlóshajója, a Szent István, majd mögötte mintegy 800 méterrel a Heinrich Pergler von Perglas sorhajókapitány parancsnoksága alatt álló Tegetthoff. A csatahajókat két oldalról hat torpedónaszád biztosította, melyek szintén 800 méteres távolságban haladtak tőlük jobbra, illetve balra. Jobbról a 77; 76; és 81, balról pedig a 79; 87; és 78 jelű torpedónaszád biztosította a menetet. Ez a védelem összességében véve, amint azt a későbbi vizsgálóbizottság is megállapította, nem volt valami erős, azonban egyszerűen nem volt több hajó, melyet a kötelék védelmére fel lehetett volna használni. Utóbb többen is állították, már csak ezért is inkább Polában kellett volna hagyni a két csatahajót, melyeknek a tervezett hadműveletben amúgy sem volt szinte semmilyen szerepük. A védelmükre felhasznált egységekkel így legalább az első csoport megfelelő fedezetét biztosítani lehetett volna.
     A hajóraj teljes szélcsendben, nyugodt vízen haladt. A csak csillagok által megvilágított éjszakában kelet felé viszonylag jól lehetett látni, nyugatra pára, és enyhe köd borította a látóhatárt. A hajók legénysége készenlétben állt, de állásaikban, az őrszemek kivételével, bóbiskolhattak egy kicsit, ha éppen tudtak.
    

A Szent István kötelék hajóinak elhelyezkedése.
Az Isztria-félsziget déli csücskét elhagyva a hajóraj előbb 15, majd 16 csomóra növelte sebességét. A legtöbb írás azt állítja, a kötelék 17,5 csomóra gyorsított, hogy a késedelmes kifutás miatti lemaradását ledolgozza, azonban a vonatkozó jelentésekből elég világosan kiderül, hogy Seitz-nek csupán szándékában állt a sebességet ennyire növelni. Nem sokkal később azonban még a 16 csomós sebességet is csökkenteni kellett, mivel a Szent István baloldali turbinájának csapágya túlmelegedett. (Nem teljesen világos, maga a turbina melegedett e túl, vagy pedig a csavartengely csapágya. A vizsgálóbizottság jelentése a turbina főtengelycsapágyát említi, hozzátéve, más csapágyaknál is észleltek túlmelegedéseket, melyek azonban a menetet nem befolyásolták.) Az üzemzavar miatt tehát éjfél után kénytelenek voltak 12 csomóra csökkenteni a kötelék sebességét, majd nagyjából egy óra elteltével, miután a csapágyakat sikerült lehűteni, azt ismét növelhették 14 csomóra.
     Az osztrák-magyar csatahajók által elért sebességek, és ezzel kapcsolatban gépi berendezéseik állapota körül sok tisztázatlan kérdés vetődik fel. A vonatkozó dokumentumok alapján úgy tűnik, az o-m hajók sebességét nem mérések, hanem a csavarok fordulatszáma alapján állapították meg. A próbajáratok tapasztalatai alapján készített táblázatokból ugyanis tudni lehetett, melyik fordulatszámon milyen sebességgel halad a hajó. Ezek az adatok azonban a próbajáratok után három-négy évvel már nem bizonyultak helytállónak. A hajókra indulás előtt a szokásosnál nagyobb készleteket pakoltak be –például a rendes lőszerellátmány 125%-át- és azok a túlterhelés miatt mélyebbre merültek a megszokottnál. Miután pedig flotta vezetése még arra sem gondolt, hogy a csatahajók fenekét megtisztítsák a lerakódásoktól, a háború négy éve alatt egyszer sem megtisztított vízvonal alatti részeket kagylók és vízinövények vastag rétege borította. Mindennek köszönhetően a hajók feltételezhetően nem érték el a fordulatszám alapján becsült sebességet. Amikor előző este a Viribus Unitis ugyanezen az útvonalon haladt, a csavarok percenkénti 244-es fordulatszáma mellett 16 csomóval kellett volna haladnia, amikor azonban megmérték, kiderült, tényleges sebessége még a 15 csomót sem éri el. Ugyanerről tette említést a Tegetthoff parancsnoka is, aki jelentésében megemlítette, a visszafelé vezető úton pontosan tartották a 16 csomós sebességhez szükséges fordulatszámot, ráadásul a hajót egy nagyjából fél csomós áramlás is segítette, a Tegetthoff tényleges sebessége mégis csupán 14,75 csomó volt.
    
A Szent István.
Ezek alapján feltételezhető, a Szent István kötelék valójában a megadottnál nagyjából egy csomóval lassabban haladhatott. A gépek és azok kezelői ráadásul még ezt az iramot se nagyon bírták. Több kisebb-nagyobb üzemzavar is előfordult, a fűtők pedig még az ehhez a sebességhez szükséges gőztermelést is csak nagy nehézségek árán tudták fenntartani. Utóbb a vizsgálóbizottság jelentése is elismeri, hogy a gépházi személyzet gyakorlatlansága a tapasztalatok teljes hiányának volt köszönhető. A háború alatt mindvégig a kikötőben álló hajók személyzetének egyszerűen nem volt módja arra, hogy a szükséges gyakorlatot megszerezze. A csatahajók soha nem tettek meg hosszabb utakat, a Viribus Unitis és a Tegetthoff kivételével, de azok is csak még a háború előtt tettek egy utat a Földközi-tenger keleti medencéjében. A Szent István egy kétnapos kirándulástól eltekintve soha nem ment túl a Fasana-csatornán, és a Prinz Eugen is csak kétszer mozdult ki Polából, egyszer még 1914 augusztusában, amikor nagyjából Spalatóig hajózott, és az anconai támadáskor. A gépészeknek és fűtőknek nem volt módjuk még arra sem, hogy rendesen beüzemeljék a gépeket, és gyakorlatot szerezzenek azok kezelésében, illetve a hibaelhárításban. Ezeket a tapasztalatokat csak a gyakorlatban lehetett volna megszerezni.
     Részben a fűtők gyakorlatlanságának számlájára írták az erős füstképződést is, ami később elárulta a Szent István köteléket. Az erős füst másik oka a felhasznált szén rossz minősége volt. Több mint érdekes a bizottság jelentésének az a mondata, mely a szén rossz minőségét a hosszú tárolásnak tudja be. Ez szó szerint így hangzik: „Kikerülhetetlen hiányosságot jelentett a fűtőszemélyzet tapasztalatlansága, valamint a szén hosszú, háború alatti tárolása, amely szintén rontott annak minőségén.” Ebből arra lehet következtetni, a felhasznált szén abból a 400 ezer tonnás készletből származhatott, melyet még a háború előtt halmoztak fel, a flotta Adrián túli bevetéseire számítva! Na de akkor hogyan is állunk a szénhiánnyal? Ha a négy év totális semmittevése után még mindig megvoltak ezek a készletek –vagy legalábbis valamennyi belőlük-, nem nagyon lehet arra hivatkozni, hogy korábban a szénhiány miatt nem lehetett bevetni a hajókat!
     Fél kettő körül, miközben a hajóraj kitért nyugatnak, a nyílt vizek felé, hogy kikerüljék a közeli szigeteket, a sebességet ismét növelni kezdték, 14 csomóra. Ismét jellemző momentum, hogy ezt a két csomós sebességnövelést majdnem két óra alatt sikerült csak elérni. Legalábbis Seitz jelentése szerint a kötelék nagyjából fél négyre érte el a 14 csomót, éppen akkor, amikor a Szent Istvánt megtorpedózták. Közben, fél három körül, tiszti gyűlést tartottak a csatahajók fedélzetén. A két parancsnok csak ekkor ismertette a beosztott tisztekkel a vállalkozás valódi célját, és közölte velük feladataikat.

A Tegetthoff hátsó lövegtornyai.

    A Szent István megtorpedózásáról tényleg azt lehetne hinni, jól dokumentált, minden részletében ismert akció volt, mégis, a támadás részletei körül elég nagy a homály.
     A támadásban részt vevő két olasz torpedónaszád, a MAS-15 és a MAS-21, június kilencedikén, délután ötkor hagyta el anconai támaszpontját. A vállalkozást a MAS-15 parancsnoka, Luigi Rizzo korvettkapitány, az olasz MAS flottilla legnagyobb ásza vezette, aki előző év decemberében elsüllyesztette a Wien páncélost. A MAS-21 parancsnoka Giuseppe Aonzo, tartalékos zászlós volt. A hajók feladata az volt, hogy Gruiza és Silba szigetek között cirkáljanak, és aknákat keressenek. Miután a kis hajók hatótávolsága nem volt elég ahhoz, hogy önerőből megtegyék az oda-vissza vezető utat, két nagyobb torpedónaszád, a 18-OS, és a 15-OS vette vontába őket. Az ellenséges partok közelében a naszádokat leoldották, és azok az út utolsó szakaszát önállóan megtéve éjfél körül érték el kijelölt bevetési körletüket, ahol hajnali fél háromig cirkáltak, ellenséges hajókra várva, illetve keresőhálókkal aknák után kutatva. Fél háromkor a két hajó megfordult, és visszaindult a kijelölt találkozási pont felé, ahol a torpedónaszádoknak ismét vontatókötélre kellett venniük őket. A visszafelé vezető úton, negyed négy körül, a MAS-15 őrszeme füstöt észlelt a hajók mögött, északi irányban. Rizzo úgy gondolta, alighanem a Gruiza szigetén levő megfigyelőállásról vették észre őket, és most a riadóztatott, és üldözésükre küldött o-m hadihajók füstjét látja. Hogy megelőzze az ellenség támadását, Rizzo az észlelt hajók felé fordult, hogy ő lepje meg azokat. Kilenc csomós sebességgel haladva, lassan közeledett az ismeretlen hajók felé, hogy az orrhullám ne árulja el őket. Csak mikor közelebb ért, vette észre, hogy két nagy csatahajó van előtte, melyeket legalább féltucatnyi, kisebb egység biztosított. A csatahajók jobb oldalán haladó első két romboló –valójában torpedónaszád- között átcsúszva 12 csomóra növelte sebességét, majd öt perccel fél négy előtt, mintegy 300 méter távolságból kilőtte torpedóit az első csatahajóra. Mindkét torpedó talált. A MASokhoz legközelebb eső kísérő hajóról csak ekkor fedezték fel hajóit. A romboló tüzet nyitott rájuk és üldözőbe vette őket. Rizzo, nehogy a torkolattűz elárulja helyzetét, nem válaszolt fedélzeti fegyvereiből –a két 8 mm-es géppuskából felesleges is lett volna- hanem két vízibombát dobott az őt üldöző hajó elé. Az egyik a romboló orra előtt robbant, mire az éles fordulattal kitért jobbra, és szem elől tévesztette a MASokat, melyek ezt követően öt órakor találkoztak a saját torpedónaszádokkal, és reggel hétkor visszatértek Anconába. A MAS-21 a második csatahajót vette célba, és jobb torpedójával eltalálta azt a kémény mögött. A naszád bal torpedója műszaki hiba miatt elkanyarodott balra, és célt tévesztett. Rizzo jelentése szerint tehát az olaszok két torpedótalálatot értek el az o-m kötelék első csatahajóján, egyet a másodikon, és úgy vélték, a vízibomba robbanásától a MAS-15-öt üldöző romboló is megsérült.
     Eddig a hivatalos történet. Amit, a nyilvánvaló tévedéseket -mint például a Tegetthoff megtorpedózása- mellőzve, máig elfogad a történetírás. Pedig a sztori, szerény véleményem szerint, első olvasatra is több ponton sántít. Az első kérdés, ami felmerül az emberben, nyilván az, a MASok valóban véletlenül csellengtek pont a Szent István útvonalán? Avagy tudhattak e az olaszok az o-m csatahajók tervezett bevetéséről? Hogy legalább megpróbálhassunk válaszolni erre a kérdésre, vissza kell menni a hadművelet előkészítésének történetéhez.

Három romboló a Tátra osztályból.

    A haditerv kidolgozását olyan extrém konspiráció kísérte, amit utóbb a vizsgálóbizottság is eltúlzottnak –és ugyanakkor hatástalannak- nevezett, és ami leginkább talán a szovjet korszak mániákus titkolózására emlékeztetett. A biztonsági rendszabályok persze bizonyos mértékig indokoltak voltak, hiszen a tengerpart lakosságát, és a flotta állományának nagy részét kitevő olasz és horvát nemzetiségűek lojalitásában ekkor már nem lehetett megbízni. Napirenden voltak a sztrájkok és a szabotázsok, a flotta vezetése pedig meg volt győződve róla, hogy jól szervezett kémhálózat figyeli a hajók és a tengerészek minden lépését. Miután a sikeres támadás legalapvetőbb feltétele a meglepetés volt, Horthy mindent elkövetett azért, hogy a támadási terv ne kerülhessen ki a beavatottak szűk köréből. A haditervet kidolgozó tisztek a Viribus Unitis tengernagyi szalonjában dolgoztak, méghozzá az éjszakai órákban, hogy a szokásos nappali tevékenységet zavarva ne keltsenek feltűnést. Ez elég kényelmetlen megoldás volt, de az o-m haditengerészet nem rendelkezett olyan egységgel, melyet kizárólag a vezérkar parancsnoki hajójaként, és irodáiként tudtak volna használni, ahogy az például a német haditengerészetnél szokásban volt. (Aztán hogy a háború miatt használaton kívül álló mindenféle főhercegi jachtok közül miért nem tudtak egyet, például a Lacromát, ilyen célra lefoglalni, az más kérdés.) A terv kidolgozásban csak abszolút megbízható, lehetőség szerint osztrák vagy magyar származású tisztek vehettek részt. A beosztott parancsnokokkal csak az utolsó pillanatban ismertették a terveket, többnyire csak néhány órával hajóik kifutása előtt. A hajók beosztott tisztjei pedig már csak útközben lettek tájékoztatva arról, miről is van szó.
     Teljesen valószínűtlen, hogy a haditervet árulók és kémek útján az olaszok, vagy bárki más meg tudta volna szerezni. Ugyanígy a rádiófelderítés sem árulhatott el semmit az ellenségnek, egyrészt mert a tervekről senkivel semmit nem közöltek rádió útján, másrészt pedig mert a visszaemlékezések szerint az antant országok kódfejtői nem tudták feltörni a K. und K. Haditengerészet kódrendszerét. Részben azért, mert a flotta igyekezett minél kevesebbet használni a rádiókat, és az üzeneteket lehetőleg a part mentén kiépített szemaforhálózaton, illetve a távírókábeleken keresztül juttatták el a címzetteknek, részben pedig egyszerűen csak azért, mert az o-m kódolás elismerten jobb volt, mint a német.
    A Tegetthoff parancsnoka, Heinrich Simon Wenzel Pergler von Perglas (1871-1941). Ebből viszont egyáltalán nem következik az, hogy nem is voltak tisztában afelől, hogy mi készülődik. Magát a haditervet titokban lehetett tartani, de a flotta felkészítését nem lehetett észrevétlenül végrehajtani. A már említett készülődés során a haditengerészet óhatatlanul fel kellett hogy hívja magára a figyelmet, már csak azért is, mert a megelőző éveket az osztrák-magyar flotta csatahajói oly mértékű passzivitásban töltötték, hogy most minden, részükről megnyilvánuló aktivitás fokozott érdeklődést válthatott ki a megfigyelőkből. Igazán egyszerű volt tehát arra a következtetésre jutni, hogy a flotta valamire készül. Hiszen az is nyilvánvaló lehetett, nem azért váltották le az előző flottaparancsnokot, és ültettek a helyére egy extrém fiatalnak számító tisztet, hogy a hajóhad folytassa tovább a semmittevést. Az új flottaparancsnok személye egyben utalás lehetett arra is, hol várható majd a flotta bevetése. Horthy az Otrantói-szorosban érte el sikerei zömét, jól ismerte a terepet, várható volt tehát, hogy flottaparancsnokként is itt fog majd próbálkozni.
     Ezer és egy jel mutatott tehát arra, hogy az o-m flotta valamire készül. A hajók készletekkel való feltöltése, a tartalékosok behívása, Horthy audienciája az uralkodónál, és mindenekelőtt az osztrák magyar felderítés megélénkülése. Ez utóbbi ismét elég világosan mutatta a várható támadás irányát, hiszen a Brindisi, Valona, és Korfu felett egy időben végrehajtott felderítő repülések szintén az Otrantói-szoros elleni támadást valószínűsítették. A dokumentumokból elég egyértelműen látható, hogy minderre az olasz parancsnokság is rájött, és már napokkal korábban jelentették a flotta vezérkari főnökének, Thaon di Revelnek, hogy a szoros ellen irányuló o-m mozgolódást észleltek. Az antant erők erre válaszul maguk is fokozták a légi felderítés intenzitását, a szorosban felállítottak egy tengeralattjárókból álló előretolt megfigyelő láncot, a hajókat pedig fokozott készültségbe helyezték. Nem tudták, pontosan mi fog történni, de biztosak voltak benne, hogy a zárrendszer ellen támadás készülődik. Ennek hozzávetőleges időpontját sem lehetett nehéz kikövetkeztetni, hiszen a legjobb alkalmat az ilyesmire nyilván az újhold időszaka nyújtotta, vagyis a június nyolcadikát megelőző, vagy követő két-három nap. Ezen kívül talán az is eszükbe jutott az olaszoknak, hogy a flotta támadása a szárazföldi hadsereg offenzívájával lesz összehangolva, melyről pedig a katonaszökevényektől részletes információkkal rendelkeztek.
     Mindezeket figyelembe véve nehéz elképzelni, hogyan gondolhatta azt Horthy és törzse, hogy sikerülhet szinte az egész osztrák-magyar flottával észrevétlenül felvonulni az ellenség kikötői előtt, úgy, hogy az ebből semmit nem vesz észre. Hogyan gondolhatták azt, hogy az ellenség nem veszi észre a flotta felkészülését a hadműveletre, nem veszi észre a csatahajók távozását Polából, nem veszi észre a flotta 600 kilométeres vonulását dél felé, és nem veszi észre, ahogy a hajók mélyen benyomulnak az Otrantói-szorosba? Hogyan gondolhatták azt, hogy elég a hadműveleti tervet titokban tartani ahhoz, hogy az ellenség ne jöjjön rá semmire a szándékaikból? Nem akarom megint ingerelni az o-m haditengerészet és Horthy rajongóit, de nekem ez az egész elgondolás nagyon dilettánsnak tűnik. Úgy vélem, ez, és a haditerv meglehetős szétszórtsága is arra utalhat, hogy Horthy ugyan kiváló hajóparancsnok, és jó kötelékparancsnok volt, ám a flottaparancsnoki tisztség már meghaladta képességeit.
     De az, hogy az olaszok úgy nagy vonalakban sejthették, mi készül és hol, odavezethette Rizzó naszádjait a Szent István elé? Szerintem igen. A döntő mozzanat talán a Pola felett kilencedikén délután végrehajtott felderítő repülés lehetett, mely után a pilóta jelentette, hogy két dreadnought eltűnt a kikötőből, a másik kettőn pedig, a kémények füstjéből ítélve, éppen a kazánokat fűtik fel, tehát ezek is kifutásra készülődnek. A kifutás időpontját is elég jól ki lehetett találni, nyilván a sötétedést követő órákban, este kilenc után. A pontos útvonalat aligha ismerhették, de a csatahajók szokásos menetsebességéből -12-14 csomó- nagyjából kiszámíthatták, melyik időpontban merre érdemes keresgélni azokat. Ha az információk gyorsan eljutottak Anconába, Rizzo, akár már a kifutás után is, tudomást szerezhetett róluk. De persze az is könnyen lehet, az olaszok már várták egy ideje a csatahajók kifutását, és figyelték azokat. A MASok bevetését már hetedikén tervezték, de mindenféle meghibásodásokra hivatkozva azt állandóan halogatták, és végül csak kilencedikén, a Szent István csoport kifutásával egy időben hagyták el ők is a kikötőt. Ez egyike a sok „megmagyarázhatatlan véletlennek”, ami a Szent István pusztulásához vezetett.
     Ellenérvként azt szokás felhozni, a MASok és a Szent István találkozása bizonyítottan a véletlen műve volt, hiszen mindkét hajócsoport késésben volt az eredeti menettervéhez képest. Ez így is van, csakhogy az o-m hajók abban az esetben sem kerülték volna el a felfedezést, ha az eredetileg tervezett időpontban érnek a helyszínre. Általában ugyanis megfeledkeznek a két torpedónaszádról, mely a MASokat a partok közelébe vontatta. A kapott parancsoknak megfelelően ezek a leoldás után egy ideig követték a két naszádot, majd északra fordulva pont a Szent István kötelék útvonalán járőröztek, és hajnali fél négykor tértek vissza a találkozási pontra. (Ami ugyanaz volt, mint a leoldási pont.) Ha az o-m kötelék időben érkezik, egyenesen beleszalad a két olasz torpedónaszádba.
     Ez az elrendezés bennem azt a benyomást kelti, mintha az olaszok tudtak volna a Szent István csoport érkezéséről, és annak hozzávetőleges idejéről, de nem tudtak volna annak útvonaláról. Az o-m kötelék ugyanis választhatta volna a szigetek közötti útvonalat is, ahol a partmenti teherforgalom is zajlott. Erre a vonalra a nehezebben észrevehető, és a zárt vizeken használhatóbb MASokat állították, míg a szigetek külső oldalán, a másik számításba jöhető útvonalon, a nyílt tengeren használhatóbb torpedónaszádok várakoztak az ellenség érkezésére. Az már valóban a véletlennek volt köszönhető, hogy a késve érkező hajókat végül nem ők, hanem a visszafelé tartó MAS naszádok észlelték.
     Másik ellenérv a fentiek ellen, hogy ha az olaszok tudtak a csatahajók érkezéséről, miért csak néhány torpedónaszádot küldtek ki ellenük? De miért, mit küldtek volna mást? Antant csatahajók nem tartózkodtak az Adrián, és ha lettek is volna, a legutolsó dolog amire használták volna azokat, hogy éjszakai ütközetbe küldjék őket az ellenséges partok közelébe. A régi sorhajók kiküldésének az égvilágon semmi értelme nem lett volna, és alig több a cirkálók és rombolók bevetésének. Nappali támadásnál a csatahajókkal szemben ezek túl sebezhetők, éjszakai támadásnál túl könnyen észrevehetők voltak. Az egyetlen lehetőség, melyre gondolni lehetett, a torpedónaszádok és tengeralattjárók bevetése volt. Hogy aznap este ezek közül hányat küldtek ki bevetésre, a vonatkozó dokumentumok hiányában nem lehet megállapítani, de nagyon valószínűtlennek tartom, hogy az adott időpontban csupán Rizzo hajói jártak az o-m partok közelében.
     Ezeknek a vonatkozó dokumentumoknak az eltűnése legalábbis feltűnő, és azt a gyanút keltheti, hiányuk az olasz legendagyártást szolgálja. Az olasz Dávid és az osztrák Góliát küzdelme a romantikára fogékony közönséget azonnal rabul ejtette. A szén- és lőporfüsttől borított acélgépezetek által vívott modern tengeri hadviselés akkor már sajnálatosan nélkülözte a romantikus elemeket, és Rizzo apró kis motorcsónakjának diadala a 20 ezer tonnás óriás felett nagy visszhangot váltott ki világszerte. Nem festett volna valami jól a legendában, ha olyasmi derül ki, hogy nem csodás véletlenről volt szó, hanem az o-m csatahajók számára előre felállított csapdáról.

A Tegetthoff lövegtornyai. Csak én látom úgy, hogy az ágyúcsöveken kamuflázs van?

    A hivatalos sztori szerint a két MAS teljesen véletlenül találkozott az o-m csatahajókkal, melyek jelenlétéről egyáltalán nem volt tudomásuk, és más olasz erők nem tartózkodtak a térségben. Ezt az állítást a hivatalos történetírás is elfogadja, noha az o-m kötelék túlélő hajói utóbb határozottan állították, hogy több torpedótámadás is érte őket, és több száz szemtanú látta a Tegetthoff-ot néhány méterrel elkerülő torpedókat. Cattaróban aznap hajnalban a hajók és a parti erődök számos tengerésze és katonája állította –akiknek a Szent István megtorpedózásáról még nem volt tudomásuk-, hogy a reggeli ködben nyugat felől motorok hangját lehetett hallani, ami véleményük szerint csak az öböl előtt lesben álló olasz torpedónaszádoktól és tengeralattjáróktól származhatott. Tömeges képzelődés? Egyáltalán nem lenne példa nélkül álló eset a hadtörténelemben. De talán feltételezhetjük azt is, az olaszok tudták, hogy ezekben a napokban az ellenség nagy felszíni egységei várhatóan elhagyják Polát, és délre hajóznak, ezért torpedónaszádokkal és tengeralattjárókkal figyeltették a számításba jöhető útvonalakat, és a cattarói öböl bejáratát. Talán ez sem olyan valóságtól elrugaszkodó feltételezés, amit kapásból el kellene utasítani.
     De ami bennem kezdettől fogva azt a benyomást keltette, hogy az olaszokat talán mégsem érte váratlan meglepetésként az ellenséges csatahajók felbukkanása, az Rizzo viselkedése volt az ismeretlen hajók megpillantását követően. A hivatalos történet szerint mikor az ismeretlen hajóktól származó füstoszlopokat megpillantották a láthatáron, amely nyár közepén három óra után kelet felől már kezdett világosodni, az olaszok azt hitték, valamelyik osztrák megfigyelőállomás észrevette őket, és a nyakukra küldött néhány hadihajót. Mit csinál erre Rizzo? Kifogyófélben levő üzemanyagkészletével, és meghibásodásokkal küszködő motorjával visszafordul az ellenség felé, hogy úgymond megelőzze annak támadását.
     Nagyon életszerű ez a történet? Ha Rizzo még csak az ellenség füstjét látta, tudnia kellett, hogy az ő apró kis csónakjait azokról a hajókról még egyáltalán nem lehet látni. Később néhány száz méterrel ment el a csatahajókat biztosító torpedónaszádok mellett, anélkül hogy azokról észrevették volna. Azt is látnia kellett, hogy az ismeretlen hajók útiránya nem keresztezi az övét, tehát ha haladnak tovább, messze elkerülik egymást. Állítása szerint azt is tudta, hogy nem könnyű célpontot jelentő kereskedelmi hajókról, hanem hadihajókról van szó. És ha azt feltételezte, hogy az ő üldözésére küldték ki őket, akkor azt is feltételeznie kellett, hogy gyors rombolókról vagy torpedónaszádokról van szó, melyek elől a reggeli világosságnál –a Nap negyed ötkor kelt- már nem nagyon tudna elmenekülni, különösen akkor, ha gépei tényleg nem működtek rendesen. Ilyen körülmények között tényleg megkockáztatta volna a támadást? Szerintem csak akkor, ha már tudta, hogy nagy és értékes célpontok felbukkanására lehet számítani, melyek megérik a kockázatot.
     És egyáltalán, miért pont Rizzo volt ott? Az anconai MAS támaszpont parancsnoka, a Wien elsüllyesztése után az olaszok legsikeresebb MAS kapitánya, aki éppen bizonyítási kényszer alatt állt, mivel az anconai támaszpont elleni áprilisi diverzáns akció részleges sikeréért –az osztrák-magyar katonáknak sikerült bejutniuk az olasz támaszpontra-, őt tették felelőssé, és ezért hét napi fogdára ítélték. Rizzo mindenáron helyre akarta állítani megtépázott hírnevét, és a MAS kötelék parancsnokaként nyilván megvolt rá a lehetősége, hogy saját magát jelölje ki a legnagyobb eredményekkel kecsegtető bevetésekre. A támadás pontos lezajlása körül szintén sok a kérdőjel. Már az sem teljesen biztos, valóban a füstöt vették e észre először, mivel a Tegetthoff kéményeiből szikrák is szálltak, a Szent István előárbocán levő jelzőlámpa pedig az út során többször is felvillant. Műszaki hiba miatt, vagy mert jeleztek valamit, utólag sem sikerült tisztázni. A Szent István parancsnoki hídján levő térképasztal világítását sem kapcsolták le, amit utóbb maga Horthy is súlyos hibának minősített.
     Rizzo utóbb azt állította, jobbról, a második és harmadik torpedónaszád között tört át. (A naszádokat rombolónak vélte.) Az osztrák parancsnokok jelentéseiből azonban elég világosan kiderül, hogy erre az első és a második naszád között került sor, a 76T jelű torpedónaszád orrától mintegy 400 méterre. Tulajdonképpen ez volt az osztrák-magyar kötelék egyetlen hajója, melyről egyáltalán észrevették az olasz naszádokat. Ez azonban felvet egy érdekes kérdést. A szakirodalom szinte kizárólag a MAS-15-el foglalkozik, és csak mellékesen, egy-két odavetett mondatban említik meg, hogy a MAS-21 is ott volt. A hivatalos álláspont szerint ez a hajó a Tegetthoff-ra lőtte ki torpedóit, azok azonban célt tévesztettek, vagy befulladtak. Ez áll Rizzo jelentésében is, bár ő egy találatot említ a második csatahajó hátsó kéményénél.
     Egyetlen forrásban találtam csak említést arról, hogy a MAS-21 parancsnoka, Aonzo zászlós, azt állította, ő is az első csatahajót vette célba. Figyelembe véve, milyen pozícióban álltak a hajók a támadás pillanatában, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy Aonzó igazat állított.
     Bár senki nem foglalkozik azzal, a MAS-21 milyen irányból támadott, a 76T jelentése szerint a két naszádot egyszerre vették észre, ugyanazon a helyen, tehát a MAS-21 nagyjából ugyanonnan lőhette ki torpedóit, mint a MAS-15. Már az o-m kötelék hajóinak felállását ábrázoló rajzból is láthatjuk, hogy ebből a helyzetből csak a Szent Istvánra volt jó kilövési lehetőség, de a szemléltetés végett megnézhetjük mindezt a kötelék hajóinak elhelyezkedését mutató maketteknél is. A képen fehér kör jelzi a torpedóvetés feltételezhető pontját, a piros vonal a Szent István, a zöld a Tegetthoff felé vezet. Jól látható, hogy ebből a helyzetből a Tegetthoff-ot csak nagyon kedvezőtlen szögből, gyakorlatilag szemből lehetett megcélozni. A korabeli torpedók képességeinek ismeretében teljesen valószínűtlennek tartom, hogy egy első világháborús parancsnok ilyen szögből torpedótámadást intézett volna egy hajó ellen, különösen akkor, ha ott volt az orra előtt egy másik, sokkal közelebbi, és sokkal jobban támadható célpont is.
    

A kötelék hajóinak elhelyezkedése, és a torpedók valószínűsíthető útvonala.
Aonzó mindig is azt állította, maga is az első hajót támadta, és egy találatot ért el rajta, állítását azonban rendszerint figyelmen kívül hagyják. Egyébként Aonzót sem érdekelte különösebben sem a dicsőség, sem a háborúsdi. A háború után azonnal kilépett a szolgálatból, és a kereskedelmi flottánál dolgozott tovább. Néhány év múlva Rizzo is otthagyta a haditengerészetet, ő azonban gondosan építgette tovább a személye köré szövődő legendát, melynek nyilván igen jelentős reklámértéke volt hajózási cége számára is. A remek showman a háború után könyvet is írt a történtekről, sőt, filmet is készítettek az eseményekről. (Luigi Rizzo szerepében Luigi Rizzo, a Szent István szerepében pedig a hadizsákmányként az olaszokhoz került Tegetthoff.) A siker a talán legnagyobb olasz háborús hőssé avatta Rizzót, aki fürdött az elismerésekben. Kitüntetésekkel halmozták el, és nem csak Olaszországban, hanem külföldön is. Többek között megkapta az angol és amerikai Kiváló Szolgálatért érdemérmet (Distinguished Service Order), és a francia Becsületrendet. A háború után, már szolgálaton kívül, tengernaggyá léptették elő, a királytól pedig nemességet kapott, és a Premuda grófja címet. A MAS-15-öt nemzeti ereklyeként megőrizték, és az máig látható a római Hadtörténeti Múzeumban. A Szent István elsüllyesztésének napját 1939-ben az olasz flotta hivatalos ünnepnapjává nyilvánították. Rizzo élő legenda lett, akinek már életében emlékműveket állítottak. A körülötte ragyogó dicsfényt nyilván kissé elhomályosította volna, ha osztoznia kell a sikerben Aonzóval.

Luigi Rizzo korvettkapitány, és Luigi Rizzo tengernagy, Premuda grófja. (1887-1951).

    A roncs vizsgálatakor a búvárok a hátsó kémény alatt, valamint a kémény és a főárboc között levő két hatalmas léken kívül két kisebb sérülést is találtak a hajón, melyek a két biztos torpedótalálattal azonos magasságban, közvetlenül a páncélöv alatt érték azt. (A torpedókat másfél méteres mélységre állították be.) Az első sérülés az előárboc alatt, a második valamivel a főárboc mögött van. A két helyen a hajótest lemezei a szegecselt illesztéseknél egy-két méter hosszan szétnyíltak, méghozzá úgy tűnik, egy kívülről befelé irányuló erő hatására. Elképzelhető, hogy ezek a két fel nem robbant torpedó nyomai. A hátsó sérülésnél ráadásul egy hátrafelé csökkenő mélységű horpadás található a hajótesten, melyet okozhatott egy rossz szögben becsapódó, és a test lemezeiről hátrafelé lecsúszó torpedó. Ez a leírás pont megfelel Aonzó elbeszélésének, mely szerint bal oldali torpedója valamilyen meghibásodás miatt elkanyarodott, és lecsúszott a célpontról. A Tegetthoff-ról jelentettek is egy torpedót, mely a Szent István felől érkezett, ám még a hajó elérése előtt magától felrobbant. A Szent István túlélői is jelentettek később olyan vízszivárgásokat, melyek talán ebből a két, egyébként önmagukban véve nem túl komoly sérülésből származhattak.
     Ezek alapján a MAS-15 torpedói közül a jobb oldali találhatta el az előárboc alatt a Szent Istvánt, azonban ez a torpedó nem robbant fel. A bal oldali torpedó a hátsó kémény alatt csapódott be, és egy hatalmas, 8x5,5 méteres léket robbantott a hajótestbe, pont a két kazánházat elválasztó válaszfalnál.
     A MAS-21 torpedói közül a jobb oldali ott csapódott be, ahol azt Aonzo is állította, vagyis a hátsó kémény mögött, és egy 9,5x5 méteres léket szakított a hajótestbe. A rossz szögben érkező bal oldali torpedó lecsúszott a hajóról. Egyébként ha a MAS-21 valóban a Tegetthoff-ot támadja, valószínűleg ugyanez történt volna a torpedóival, vagyis túl éles szögben becsapódva robbanás nélkül lepattantak volna a hajóról.
    A római Hadtörténeti Múzeumban kiállított MAS-15. Ezt az elméletet újabban pont azok cáfolják, akik kitalálták, vagyis a roncsot vizsgáló magyar búvárrégészek. Újabb keletű teóriájuk szerint a roncson található horpadások a korrodált szerkezetű hajótest kezdődő összeomlásának jelei. A felborult hajó ezek szerint saját súlya alatt kezd összerogyni, és ahogy a hajófenék lassan beomlik a hajó belsejébe, a megroggyant oldallemezek behorpadnak alatta. Ez persze minden további nélkül elképzelhető, azonban nem áll ellentétben az előző feltevéssel. A horpadások valóban sokkal nagyobbak annál, hogy azokat a lepattanó torpedóknak lehessen tulajdonítani, a sérülések ma látható mértéke tehát nem indokolható ezzel. Ettől azonban még elképzelhető, hogy a lemezek szétnyílását eredetileg valóban a fel nem robbant torpedók okozták, és az itt meggyengült lemezek sérüléseinek mértékét a hajótest megroppanása csak tovább növelte. A hajótest lemezeinél ilyen szétnyílások máshol nem találhatók, ráadásul ugyanolyan mélységben vannak, mint a torpedótalálatok. Hogy az összeomló hajótest is ugyanitt kezd behorpadni, abban sincs semmi különös, elvégre a páncélöv miatt máshol nem is tudna. A két elmélet tehát egyáltalán nincs mindenképpen ellentétben egymással. (Azt meg fajtámra jellemzőnek találom, hogy derék magyar honfitársaim azonnal elkezdik „horvát elméletnek” titulálni azt az elméletet, amit ők maguk állítottak fel, de aztán később tévesnek találtak.)
     A vaksötétnek már nem mondható kora hajnali órákban az olasz naszádoknak sikerült teljesen észrevétlenül megközelíteniük az o-m csatahajókat, és nagyjából 300-600 méteres távolságról kilőtték torpedóikat.
    Nem egészen tisztázott, a Josef Porta sorhajóhadnagy vezette 76T még a torpedóvetés előtt, vagy azt követően vette észre az olaszokat. Porta jelentése szerint akkor vették észre a MASokat, amikor egyikük éppen kilőtte a torpedóit. A másik naszádnál nem látták, hogy torpedókat lőtt volna ki. A leírás alapján tehát valószínűsíthető, hogy a 76T-ről akkor vették észre az olaszokat, amikor éppen a második hajó, a MAS-21 lőtte ki torpedóit. A MAS-15 torpedói ekkor már úton lehettek, a Szent István tehát már sehogyan nem tudott volna előlük kitérni. A vizsgáló bizottság ugyanis utóbb felvetette, egy azonnali riasztás esetén az igen jó manőverező képességű csatahajó talán még ki tudott volna fordulni a torpedók elől, vagy legalábbis el tudott volna annyira fordulni, hogy a torpedók kevésbé érzékeny helyeken találják el.
     Seitz azonban indulás előtt megtiltotta, hogy figyelmeztetésként fényjelzéseket, vagy jelzőrakétákat használjak, és a kísérő hajók csak hangjelzésekkel figyelmeztethették a többi hajót a veszélyre. Az ellenséges hajók megpillantásakor a 76T azonnal jelzett a kürtjével, azonban ezt a jelzést egyik hajón sem hallották meg. A bizottság ezért gondolta úgy, egy feltűnőbb fényjelzés leadását követő azonnali kitérőmanőver talán megmenthette volna a csatahajót.
     Ami persze elég valószínűtlen. Az ellentmondásos visszaemlékezésekből nehéz megállapítani, a torpedók kilövésére milyen távolságból került sor, de ez nagy valószínűséggel valahol 300-600 méter között lehetett, ami annyit jelent, hogy a torpedók menetideje nagyjából 15-30 másodperc volt. Ha a 76T rakétákat lő fel, a Szent Istvánról ezt rögtön észreveszik, rögtön rájönnek, miről van szó, és rögtön a megfelelő irányba fordítják el a kormányt, a hajó ennyi idő alatt akkor sem lett volna képes számottevő mértékben elfordulni.
     Kötelékparancsnoki minőségében Seitz utóbb komoly elmarasztalásban –szigorú írásbeli dorgálásban- részesült, mert megtiltotta a hatásos riasztójelzések használatát, és azért is, mert engedélyezte a tüzéreknek, hogy saját elhatározásukból, önállóan is tüzet nyithassanak a gyanús objektumokra. Ez később egy sor téves riasztást, és néha a saját hajókat is veszélyeztető lövöldözést eredményezett. Ezen kívül szerepe lehetett a MASok sikeres szökésében is, ugyanis a 76T-ről azokra leadott két lövés torkolattüze annyira elvakította a torpedónaszád parancsnoki hídján álló megfigyelőket, hogy szem elől tévesztették a kis olasz naszádokat.
     A 76T kürtjelzését a Szent Istvánon sem hallották meg. Már csak a becsapódás előtti pillanatokban vették észre a közeledő torpedókat, és azt, hogy a 76T jobbra fordul, és lead néhány lövést. A torpedótalálatok után a csatahajóval balra fordultak, hogy kitérjenek az esetleges további torpedók elől. A gépeket rögtön leállították, majd kicsivel később újraindították, és lassú menetben, 4,5 csomós sebességgel a legközelebbi szárazföld, Brgulje felé indultak, nyilván abban a reményben, talán még sikerülhet a sérült hajót kivinni a partra. Ez a remény azonban csak néhány percig élhetett, ugyanis a kazánházakban tapasztalt erős vízbetörések hírére a hajtóműveket ismét leállították, és a Szent István végképp a víz foglyává vált.
     Utóbb sokan a csatahajó gyenge stabilitásának bizonyítékaként emlegetik, hogy a találatok után a hajó hirtelen erősen megdőlt jobbra. Ez azonban nem igaz. Közvetlenül a két találat után a hajó valójában nagyjából 10 fokos szögben dőlt csak meg, és ellenárasztásokkal ezt a dőlést is gyorsan sikerült hét fokra csökkenteni. Ahogy azonban a víz megállíthatatlanul ömlött be a hajótestbe, és elárasztotta a hátsó kazánházat, a dőlés ismét kezdett növekedni. Bár újabb ellenárasztásokkal sikerült lassítani a folyamatot, a csatahajó dőlése végül elérte, sőt, meg is haladta a 30 fokot. Ezt követően a dőlés megállt, és a hajó ebben a helyzetben tartotta magát, még csaknem két órán át.
     A csatahajót ért sérülés rendkívül súlyos volt, köszönhetően annak, hogy a két torpedó az elképzelhető legrosszabb helyeken találta el a hajót. Az első torpedó a két kazánházat elválasztó válaszfalnál, a második pedig a hátsó kazánház és a turbinaterem válaszfalánál csapódott be. Ennél már csak az lehetett volna rosszabb, ha a torpedók a lőszerraktárat érik, és az felrobban. A legsúlyosabb helyzet a hátsó kazánháznál alakult ki, melybe egyszerre két nagy léken át is ömlött a víz. A kazánház, a csatahajó legnagyobb térfogatú helyisége, a szivattyúzás ellenére húsz perc alatt megtellett vízzel, és ki kellett üríteni. Az első kazánházba szintén ömlött a víz, de a vízbetörést itt még sokáig sikerült féken tartani, és az utolsó üzemképes kazánokban szinte az elsüllyedés pillanatáig fenn tudták tartani a gőznyomást.
     Mivel minden leírás kizárólag a kazánházakban kialakult helyzetre összpontosít, nem lehet pontosan tudni, mi történt a gépházakban. A jobb oldali turbinaterem feltételezhetően szintén hamar megtellett vízzel, a bal oldali azonban épen maradt, és az itteni áramfejlesztők még egy jó darabig biztosították a még üzemképes szivattyúk és a világítás energiaszükségletét.
    

Az egyik osztrák-magyar dreadnought áramelosztó központja.
Miután a víz elárasztotta a hátsó kazánházat, és nagy valószínűség szerint a jobb oldali gépházat, a víz további terjedése egy időre szinte megállt, és a hajó 30-35 fokban jobbra dőlve egyensúlyba került. Az elárasztott rekeszekből a csőátvezetések mellett, a rosszul záródó nyílásoknál, és a meggyengült szegecselések mellett kisebb-nagyobb szivárgások ugyan továbbra is előfordultak, ám ezek nem jelentettek különösebb veszélyt a hajóra, és a kárelhárítás megbirkózott velük. A legnagyobb problémát az elülső kazánház jelentette, ahol a folyamatos szivattyúzás ellenére is emelkedett a vízszint, lassan ugyan, de biztosan. Az emelkedő vízszint miatt először a dőlés felőli oldalon levő két kazánt kellett leállítani, aztán a középsőket, és végül már csak a bal oldali két kazán működött. Miután az áramfejlesztők egy része is kiesett, a csökkenő kapacitású szivattyúk már nem birkóztak meg a beáramló vízmennyiséggel, mely tovább terjedt a hajó belsejében, és újabb tereket öntött el. Miután a kazánházban dolgozó fűtőkön kívül korábban már felhívtak a fedélzetre mindenkit, a hajó belsejében ekkor már valószínűleg nem is dolgoztak a további vízbetörések megakadályozásán.Az egyik osztrák-magyar dreadnought páncélozott kormányállásának belseje. Alex Kirchner festménye.
     A vízbetörést egyébként a lékponyvákkal sem sikerült mérsékelni, ugyanis azokat nem sikerült ráhúzni a lékekre. Egyesek szerint az erős dőlés, és a kötelek elszakadása miatt hiúsultak meg ezek az erőfeszítések, mások szerint a tapasztalatlan legénység kapkodásán, ismét mások szerint pedig azért, mert a ponyva beleakadt a lengéscsillapító bordákba, és a torpedó ütötte nyílások kifelé görbülő, szétszaggatott lemezeibe. A lékek egyébként is túl nagyok voltak ahhoz, hogy a 4x4 –mások szerint 5x5- méteres ponyvák lefedjék őket, bár talán csökkenteni lehetett volna velük a beáramló víz mennyiségét.
     Nem sikerült a csatahajó vontába vétele sem. Seitz rögtön a hajó megállása után jelzett a Tegetthoff-nak, és kérte a vontatókötelek átdobását, jelzését azonban a Tegetthoff-on nem értették meg. A további torpedótámadásoktól tartva a Tegetthoff egyébként is túl messze eltávolodott, amiért parancsnokát, Pergler von Perglas sorhajókapitányt később súlyos elmarasztalásban részesítették, és leváltották beosztásából, mondván, túlságosan is csak saját hajója biztonságára ügyelt, kapkodott, idegeskedett, és meg sem próbálkozott azzal, hogy reális képet próbáljon kialakítani a helyzetről. A későbbi vontatási kísérletek a sorozatos tengeralattjáró riadók miatt hiúsultak meg, mire pedig végre sikerült a kötelet átvinni a Szent István fedélzetére, a csatahajó már kezdett borulni, a kötelet tehát el kellett engedni, még mielőtt a vontatást egyáltalán megkezdhették volna. (Egyes források szerint még a kötelet sem sikerült átvinni a Szent Istvánra.) De egyébként is bizonytalan, milyen sikerrel járhatott volna a súlyosan sérült hajó vontatása. A legközelebbi szárazföld mintegy kilenc mérföldre volt, tehát 4,5 csomós sebességgel vontatva a Szent Istvánt két óra alatt partra lehetett volna juttatni, ennyi idő pedig elvileg lett volna a hajó elsüllyedéséig. Azonban erősen kétséges, a meggyengült válaszfalak képesek lettek e volna ellenállni a vontatás miatt rájuk nehezedő nagyobb víznyomásnak. Valószínűbb, hogy a Szent István ezekkel a sérülésekkel mindenképpen menthetetlen volt.
     Ehhez persze rögtön érdemes hozzátenni, hogy a csatahajó tulajdonképpen még így is elismerésre méltó teljesítményt nyújtott. Az, hogy egy ilyen viszonylag kisméretű, minimális tartalék felhajtóerővel rendelkező hajó ilyen sérülésekkel, és ilyen nagy vízbetörések mellett ilyen sokáig képes volt fennmaradni a vízen, egyáltalán nem a konstrukció gyengeségére utal. Ha csak az egyik torpedó néhány méterrel hátrébb csapódik be, a hajó kis szerencsével már akkor is megúszhatta volna a dolgot. A csatahajó Achilles sarkának kétségkívül a két kazánházat elválasztó válaszfal bizonyult, a pusztulás ennek átszakadásakor következett be. Ez az átszakadás azonban nem tulajdonítható be kizárólag a válaszfal gyengeségének, bár egybehangzó a vélemény, a fiumei gyár tapasztalatlan munkásai miatt ez a válaszfal gyengébb volt, mint a többi dreadnoughton. (A fiumei gyár által elvégzett munka minőségét a haditengerészet képviselői egyébként az építés során folyamatosan ellenőrizték, és akkor nem voltak minőségi kifogásaik.) A válaszfalat ugyanis az első torpedó becsapódása már kezdetben megrongálta, és ez az eleve sérült válaszfal nem bírta aztán a rá nehezedő hatalmas nyomást. A válaszfal átszakadását tehát nem lehet kizárólag konstrukciós hibának tekinteni. Persze arra már a tervezéskor is gondolhattak volna, hogy a két kazánházat jobban elkülönítsék egymástól, mondjuk egy megkettőzött válaszfallal. A konstrukció azonban így sem tért el a korban szokásos normáktól.
     Ugyanezt lehet elmondani a hajó vízvonal alatti védelmére, ami a gyakorlatban végül valóban gyengének bizonyult, csakhogy önmagában véve mégsem volt rosszabb, mint a többi nemzet hasonló hajóin alkalmazott megoldások. Popper sokat kárhoztatott elrendezése szinte ugyanolyan volt, mint amilyent az olasz csatahajókon is használtak, sőt, még erősebb is volt azokénál. A korai angol, francia, orosz dreadnoughtok pedig gyakorlatilag semmilyen torpedóvédő válaszfallal nem rendelkeztek. (Igen nagy valószínűséggel lehet állítani, ezt a sérülést egyetlen olasz vagy francia dreadnought sem élte volna túl.) Ezt a vízvonal alatti védelmet a csatahajók építése idején általában megfelelőnek tartották, talán ezért is nem vették figyelembe a németek figyelmeztetését, akik kísérleteik alapján már ekkor felhívták az osztrákok figyelmét a nagyobb mélységű torpedóvédelem szükségére.
     Van az osztrák-magyar csatahajóknak még egy olyan sajátossága, amely legalább olyan nagy mértékben szerepet játszott a Szent István pusztulásában, mint a gyenge torpedóvédelem, mégsem tekintik konstrukciós hibának. Ez a belső, hosszanti válaszfalak hiánya volt. Ez sem egyedi osztrák jellegzetesség, hanem afféle mediterrán specifikum. A legtöbb olasz és francia csatahajó szintén ilyen belső felosztással épült, még a második világháború idején is. Az elgondolás lényege az volt, hogy a vízvonal alatti sérüléseken a hajótestbe ömlő víz így egy egész keresztmetszet szekciót eláraszt ugyan, ám éppen ezért ez a vízmennyiség egyenletesen terheli meg a hajót, és nem billenti ki annyira stabilitásából, mintha a belső teret hosszanti válaszfallal tagolnák. Utóbbi esetben ugyan jóval kevesebb víz kerül a hajó belsejébe, viszont az teljesen a sérülés oldalára összpontosul, és nagyon kibillenti a hajót egyensúlyi helyzetéből.
     Ez az elgondolás –szerintem- nem volt igazán jó ötlet. Miután a sérült oldalon a torpedóvédő rendszer terét értelemszerűen szintén elöntötte a víz, a sértetlen oldalon viszont nem, a hajóba ömlő víz súlypontja így is a sérült oldalra tolódott, és oldalára döntötte a hajót. A csak keresztválaszfalakkal tagolt rekeszeket elárasztó nagy mennyiségű vízbetörést pedig sokkal nehezebb volt ellenárasztással kiegyensúlyozni, mint egy hosszanti válaszfallal tagolt rekesz külső celláinak elöntése esetén. Ha a Szent István kazánházait néhány hosszanti válaszfallal két, vagy három részre tagolják –ami persze más kazánelrendezést tett volna szükségessé-, az ide beömlő víz mennyisége is fele-harmada lett volna csak. A kazánok nagyobb része üzemképes marad, kisebb lesz a dőlés, és azt is jobban tudják kompenzálni az ellenárasztásokkal, üzemképesek maradnak az áramfejlesztők, és a bal oldali turbina, s a hajó akár önerőből is elvergődhetett volna a legközelebbi kikötőbe. A kisebb vízmennyiség miatt ráadásul kisebb terhelésnek lettek volna kitéve a válaszfalak is.

Az oldalára dőlt Szent István, és a Tegetthoff.

    A Szent István süllyedése így is majdnem három órán át tartott, ami nagyon hosszú időnek számít. Ez a hosszú süllyedés elegendő időt biztosított a hajó kiürítésére, így az áldozatok száma viszonylag mérsékeltnek volt mondható, összesen 89 ember vesztette életét. Azonban még ezt a veszteséget is nagymértékben tovább lehetett volna csökkenteni, ha Seitz időben elrendeli a hajó elhagyását. A végérvényesen harc- és mozgásképtelenné vált csatahajón a személyzet nagy többségének semmilyen teendője nem maradt, és mint a korabeli felvételeken is látható, az utolsó órákban csak fel-alá sétálgattak a hajó fedélzetén. Ilyen esetekben a szokásos eljárás mindenhol az volt, hogy a személyzet nagyobb részét leküldik a hajóról, és ott csak azok maradnak, akikre a kárelhárításnak szüksége van. Rejtély, Seitz miért nem ezt tette. A közelben ott keringtek a kísérőhajók, és a Tegetthoff, és azonnal fel tudták volna venni azokat az embereket, akikre a csatahajón folyó mentési munkálatoknál már nem volt szükség. Seitz azonban még csak a mentőcsónakokat sem engedte le. Az utolsó órában a csatahajón ráadásul már szinte nem is folytak mentési munkálatok, a fedélzet alól felhívtak mindenkit. A tengerészek tétlenül tébláboltak a fedélzeten, és várták a hajó elhagyására szóló parancsot. Hogy végül is ezt Seitz mikor adta ki, és hogy kiadta e egyáltalán, megint nem egészen egyértelmű. A süllyedő hajó tömeges elhagyását a tengerészek akkor kezdték meg, amikor elsült az egyik ágyú a csatahajó fedélzetén. Ezt a hajó elhagyására felszólító jelnek gondolták, holott mint később kiderült, az egyik ideges tüzér véletlenül, vagy egy képzeletbeli periszkópot látva sütötte el a fedélzeti löveget. Saját bevallása szerint Seitz csak közvetlenül a borulás előtt rendelte el a hajó elhagyását. Mások visszaemlékezései szerint viszont a kürtös még ekkor sem a „Hajót elhagyni”, hanem a „Vigyázz” jelzést fújta. Ez alapján akár még azt is el lehet képzelni, a jelzéssel Seitz az ágyúlövés hatására a hajót elhagyó tengerészeket akarta visszatartani, tehát még ekkor sem akarta engedélyezni a Szent István elhagyását. Ironikusnak is tekinthető, hogy a kürtös ezt a jelzést már be sem tudta fejezni, mert a hajó közben felborult.
     Az emberveszteség feltehetően majdnem teljes egészében a csatahajó felborulásakor következett be. A hajó belsejében már csak nagyon kevesen lehettek, vagy talán senki sem. Az elterjedt hiedelemmel szemben a még működő két kazán személyzete, szó szerint a legutolsó pillanatban, a hajó felborulásakor, még éppen felért a fedélzetre, közülük tehát nem halt meg senki a hajóban. Az áramszolgáltatás már korábban megszűnt, tehát feltehetően a gépházakban sem maradt senki, és a sötétségbe borult hajótestben már a léktömésen se nagyon dolgozhattak. Tehát akár még az is elképzelhető, hogy a boruláskor a torpedótalálatok következtében életét vesztett öt tengerészen kívül már nem volt senki a hajó belsejében. Az elesettek és eltűntek túlnyomó többsége nyilván azok közül került ki, akik a váratlanul és gyorsan bekövetkezett felboruláskor a hajó dőlés felőli oldalán álltak, vagy a hajó mellett a vízben úsztak. Ezekre egyszerűen ráborult a hajó és maga alá temette őket. Ha Seitz időben intézkedik a hajó elhagyásáról, ennek a 89 embernek a többsége szintén megmenekülhetett volna.
     Hogy a kapitány végül is mire várt, és mit akart azzal, hogy igyekezett embereit a hajón tartani, elképzelni sem tudom. A vizsgálóbizottság egyébként utólag nem talált semmi kivetnivalót a parancsnok intézkedéseiben, és nem tette szóvá a hajó késedelmes kiürítését, sőt, dicséretben részesítette Seitz-et férfias helytállásáért.
     A Szent István legénysége végig kitartott a süllyedő hajón, annak ellenére, hogy ők is tudták, ottlétüknek már semmi értelme. Alig két tucat tengerész hagyta csak el idő előtt a csatahajót, ők a torpedók robbanásakor ugrottak ijedtükben a tengerbe, illetve néhányukat a robbanások által felvert, és a hajóra visszahulló vízoszlopok sodortak le a csatahajóról. A hajót engedély nélkül elhagyók ellen később hadbírósági eljárás indult, hogy milyen eredménnyel, arról sajnos nem lehet tudni. A végig kitartók azonban később biztosan irigyelték azokat a szerencséseket, akiket letartóztattak, és az egyik torpedónaszáddal rögtön visszaszállítottak Polába. A túlélők többsége a Tegetthoff-ra került, ahol azonban csak a tisztek és a sebesültek maradhattak, a legénységi állományúak nagyobb részét három torpedónaszáddal Sebenicóba küldték. A döntés értelme nem egészen világos, hiszen a hadműveletet még aznap lefújták, és a Tegetthoff a többi túlélőt is minden probléma nélkül visszaszállíthatta volna Polába.
     A mintegy ötszáz tengerész így viszont a Sebenico kikötőjében horgonyzó egyetlen nagyobb hajónak, a haditengerészet Pola nevű szénszállítójának a fedélzetére került, ahol tökéletesen megfeledkeztek róluk. A szenesgőzös semmilyen szempontból nem volt alkalmas ennyi ember elhelyezésére. A szerencsétlen matrózok a fedélzeten zsúfolódtak össze, élelem, ivóvíz, és ruházat nélkül, hiszen majdnem valamennyien alsóneműben, vagy meztelenül ugrottak a tengerbe, és így is vitték át őket a tehergőzösre. A matrózok egy teljes hétig étlen-szomjan vesztegeltek a Polán. Ez idő alatt egyszer kaptak élelmet. Két nappal megérkezésük után húskonzerveket osztottak szét köztük, melyekből átlag tíz deka jutott egy személyre. Ettől eltekintve a tengerészek végigkoplalták ezt a hét napot, sőt, szomjazták is, mivel vizet sem kaptak. A visszaemlékezések szerint az emberek a bőrükről, és a hajó fém alkatrészeiről nyalták le az esőt, és a reggeli párát. Öt nappal a megérkezésük után kaptak ruhát, és egy héttel a Szent István elsüllyesztése után küldték el végre értük a Helgoland cirkálót, melynek fedélzetén visszatértek Polába. Hét nap elteltével a cirkálón kaptak először rendes élelmet. A dőzsölés káposztalevesből és kenyérből állt.
     Ez alatt az egy hét alatt senki még csak feléje sem nézett a hajótörötteknek, és az sem jutott eszébe senkinek, hogy a már ekkor sem túl kicsi Sebenicóban esetleg a szárazföldön is el lehetne szállásolni őket. Egyetlen tiszt látogatta csak meg a Polán a hajótörötteket, a Szent István közutálatnak örvendő tábori papja, de ő is csak azért, hogy megkeresse azt a tengerészt, aki a hajó elsüllyedésekor belerúgott és felpofozta. (Egyébként nem találta meg.)
     Ez a történet azt hiszem, jól szemlélteti a dicsőséges K. und K. Haditengerészet 1918-as állapotát, a szervezettség akkori szintjét.

A borulás pillanata.

    A Szent István elsüllyedése után a biztosító egységek viszonylag gyorsan befejezték a mentést, melyet közben újabb tengeralattjáró riadó szakított meg, és hét óra után néhány perccel valamennyi megmaradt hajó tovább indult Tajer felé, hogy parancs esetén a Szent István nélkül is tovább folytassák az akciót. Utóbb többen kritizálták Pergler von Perglas kapitányt, hogy nem hagyott hátra legalább egy torpedónaszádot, hogy tovább kutasson a hajótöröttek után, elvégre lehettek távolabbra sodródott tengerészek is, akiket a kapkodásban nem vettek észre. Talán tényleg voltak is ilyenek, a mendemondák legalábbis arról szólnak, hogy a Szent István egyik tengerésze a kilenc mérföldre fekvő Premuda szigetére úszott ki. Ha netán voltak még mások is a vízben, akik nem úsztak olyan jól, mint az említett tengerész, a többi hajó távozásával ők halálra voltak ítélve.
     A Tegetthoff és a kísérőhajók nem sokkal 11 óra előtt vetettek horgonyt Tajer kikötőjében. Mivel még mindig nem lehetett tudni, folytatódik e a hadművelet, a hajók szenet és olajat vételeztek, a Szent István túlélőit pedig a Tajerben a kötelékhez csatlakozott három Kaiman osztályú torpedónaszáddal a közeli Sebenicóba küldték. A naszádok két fordulóval az összes tengerészt Sebenicóba vitték volna, ám mire visszatértek a második turnusért, már megérkezett a hír a hadművelet félbeszakításáról, így a Szent István Tegetthoff-on maradt tengerészei –többségükben a sebesültek és a tisztek- a csatahajóval együtt tértek vissza Polába. (Arra senki nem gondolt, hogy a Sebenicóba küldött tengerészekért visszaküldje a torpedónaszádokat.) A többéves tétlenséget megelégelt tengerésztisztek egyébként már annyira vágytak valami akcióra, hogy a Szent István tisztjei közül sokan kérték, hogy a hajókon maradhassanak, és részt vehessenek a hadműveletben. Miután azonban az akciót végleg lefújták, a kötelék este kilenckor visszaindult Polába.
     A hazafelé vezető út eseménytelenül telt, csupán a már napközben feltámadó sirokkó okozta erős hullámzás, és a rossz látási viszonyok okoztak kisebb navigációs nehézségeket. A kötelék reggel háromnegyed ötkor érkezett meg a polai kikötőbe. (Az időjárási viszonyok romlása egyébként ismét egy olyan tényező volt, amivel a haditerv nem számolt. A viharos szél által okozott hullámzás a tengerzárat és az otrantói repülőteret támadó kis hajók tevékenységét legalábbis nagyon megnehezítette volna, a rossz látási viszonyok pedig nagymértékben csökkentették volna az ellenséges hajók észlelésének és csapdába ejtésének esélyeit.)
     Mindeközben a Viribus Unitis vezette első csatahajóraj egy újabb eseménytelen éjszakai út után tizedikén hajnalban horgonyt vetett a jól védett slanói öbölben. A tervek szerint aznap este innen kellett volna elindulniuk a tervezett bevetésre. Nem lehet tudni, Horthy pontosan mikor értesült a Szent István elvesztéséről. Egyes visszaemlékezések szerint már pihenni tért a kabinjába, amikor az ügyeletes tiszt felzörgette a hírrel. Ezek szerint a jelentés már a Slanóba való megérkezést követően, talán valamikor öt óra felé érkezhetett meg a Viribus Unitis-ra. Bár ekkor természetesen még csak a Szent István megtorpedózásáról lehetett tudni, hiszen a csatahajó csak jó egy órával később süllyedt el, az így is nyilvánvalóvá vált, hogy a vállalkozás lelepleződött, és az ellenség tudomást szerzett az osztrák-magyar flotta felvonulásáról. Horthy nem döntött azonnal, visszavonult kabinjába, és sokáig vívódott rajta, mit tegyen. Most bosszulta meg magát a haditerv rugalmatlansága, az hogy semmilyen alternatívával nem számolt váratlan helyzetek esetére. Nem voltak másodlagos célpontok sem kijelölve –például közeli olasz kikötők, Bari vagy Ancona-, melyekre most át lehetett volna váltani. Horthy sokáig vívódott, és láthatóan nagyon nehezen szánta el magát a hadművelet lefújására. A döntő tényező végül a cattarói támaszpont parancsnokának, Erich Heyssler-nek a kora reggeli órákban beérkező jelentése volt, melyben Heyssler arról számolt be, a reggeli ködben nyugat felől állandóan erős motorberregést lehet hallani, ami szerinte arra utal, hogy nagyszámú olasz MAS naszád és tengeralattjáró áll lesben az öböl bejárata előtt. E jelentés vételét követően döntött Horthy a hadművelet lefújásáról, és valamennyi hajónak elrendelte a visszatérést a polai támaszpontra. A hazafelé vezető út a visszaemlékezések szerint olyan volt, mint egy gyászmenet. Bizonyos szempontból tényleg az is volt, az osztrák-magyar haditengerészet temetési menete.

A hadizsákmányként a franciákhoz került Prinz Eugen Toulonban, 1920-ban.

    A Korfu hadművelet tehát kudarcot vallott, és utólag belegondolva ez alighanem tényleg elkerülhetetlen szükségszerűség volt. Egy ilyen hosszú, és ilyen nagyszabású flottafelvonulást a háború negyedik évében észrevétlenül végrehajtani szinte lehetetlen volt. A felvonulás mindenképpen lelepleződött volna, akár rátalál Rizzo a Szent Istvánra, akár nem. Ha elhisszük, hogy az olaszok a Szent István elsüllyesztéséig tényleg nem tudtak semmit az o-m tervekről, a vállalkozás legkésőbb aznap délelőtt akkor is mindenképpen lelepleződött volna, amikor a felderítésre Pola fölé küldött olasz repülőgép jelentette, hogy a kikötőből hiányzik mind a négy dreadnought. Az igen nagy erőkkel védett és ellenőrzött Otrantói-szorosba sem lehetett volna csak úgy észrevétlenül benyomulni. Egy-két hajó talán átcsúszhatott volna az előretolt járőrláncokon, de egy egész flotta aligha tudott volna egészen Brindisi-ig és Otrantóig behajózni ide, különösen úgy nem, hogy az osztrák-magyar készülődést észlelve az itt állomásozó erőket már napokkal korábban fokozott készültségbe helyezték.
     Egy ehhez hasonló vállalkozásra a háború első évében nyílt volna igen jó alkalom, lehetőleg még az olasz hadüzenet előtt. Ekkor még nem jelentett volna különösebb nehézséget, hogy a flotta főerőit észrevétlenül átdobják az Adria déli végébe, és ott rajtaüssenek az Otrantói-szorosban járőröző francia páncéloscirkálókon, vagy akár a montenegrói konvojokat kísérő csatahajókon. Haus azonban úgy látszik, előnyösebbnek gondolta azt, ha vár addig, amíg az Adria egész nyugati partja ellenséges területté válik, ahonnan a járőrhajók és a repülőgépek minden mozgást észlelni tudnak a térségben.
     A helyzetet reálisan értékelve, 1918-ban a flotta mozgástere már az Adria északi felére szűkült össze. Itt viszont nagyon hasznosan tudtak volna tevékenykedni, a saját csapatoknak tüzérségi támogatást nyújtva, és az itteni olasz kikötőket támadva. Nem is nagy távolságokról volt szó, Polától Velence és Ancona alig 150 km, tehát egy fél nap alatt az egész vállalkozást le lehetett volna bonyolítani. Az otrantói tengerzár azonban mágnesként vonzotta magára az o-m tengerésztisztek figyelmét, akik a tények ismeretétől nem zavartatva sikeresen győzték meg magukat arról, hogy a zár komoly jelentőséggel bír, és leküzdésével súlyos csapást lehet mérni az ellenségre. Horthy egész haditerve illúziókra és irreális helyzetértékelésekre épült, és ha valami csoda, vagy az ellenség különleges hanyagsága folytán –mely utóbbira azért volt némi esély- sikerült is volna azt megvalósítani, az elért eredmények messze nem álltak volna arányban az érte vállalt kockázattal, és a hadműveletben bevetett saját erők nagyságával. A másik szokásos érv az akció mellett az, hogy a csatahajók tétlenségbe belefásult legénységét fel kellett rázni valamivel, és helyre kellett állítani az igencsak megcsappant harci morált. Pusztán hangulatjavító intézkedésként azonban ismét mérhetetlen túlzás volt az egész hadművelet. Erre a célra sokkal megfelelőbb lett volna egy kis lövöldözés a Piave torkolatánál, vagy Ancona előtt. Egyébként is, sokan buktak már bele az „egy kis győztes háború” koncepciójába, vagyis hogy a belső problémákat egy könnyűnek látszó külső sikerrel gondolták megoldani.

A Prinz Eugen elülső lövegtornyai.

    A hadművelet kudarca, és a Szent István elvesztése miatt természetesen haditörvényszéki vizsgálat indult. A vizsgálatot lefolytató bizottság elnöke Alfred Cicoli ellentengernagy, tagjai pedig Johann Firmian ellentengernagy és Franz Laufer sorhajókapitányok voltak. Az eljárást Franz von Keil ellentengernagy felügyelte. Maga Horthy lemondott arról, hogy a vizsgálat lefolytatásában bármilyen módon részt vegyen, vagy hogy a bizottság tevékenységébe beleszóljon, nehogy azzal vádolják meg, el akarja kerülni a saját személyes felelősségének a vizsgálatát. Ez persze szépen hangzik, de azt nyilván még Horthy sem gondolhatta komolyan, hogy a bizottság, melynek tevékenységét az a Keil ellentengernagy felügyelte, aki a Korfu hadművelet terveit elfogadta, és jóváhagyásra az uralkodó elé terjesztette, majd elmarasztaló ítéletet hoz vele szemben. A haditengerészeten belül és kívül sokan kritizálták a hadművelet terveit –többnyire persze utólag-, ezek a bírálatok azonban nem kaphattak nyilvánosságot. A tengerésztisztek okosabbnak tartották, ha nem kritizálják túl hangosan főparancsnokukat, a sajtóban pedig a cenzúra tiltatta le az ilyen hangvételű cikkek megjelenését.
     A bizottság tevékenysége végül kimerült a Szent István elsüllyedésének vizsgálatában, magát a hadműveleti tervet, és a főparancsnok utasításait egyáltalán nem is vizsgálták. Ahogy az augusztus elsején kiadott jelentés megállapítja: „A bizottság nem tartja magát illetékesnek, hogy a flottaparancsnok parancsairól állást foglaljon, és csak a legszükségesebb esetekben fogja azokat figyelembe venni.” (A bizottsági jegyzőkönyvek egyébként elvesztek, csak annyit lehet ismerni belőlük, amennyit 1927-ben megjelent könyvében Rizzo közöl belőlük. Ami viszont annyit jelent, hogy ezek a jegyzőkönyvek a háború után olasz kézre jutottak, és már ott tűntek el a húszas évek vége után. A hadművelettel foglalkozó dokumentumok ilyetén sorozatos eltűnése nagyon különös. Miért nem vigyáztak jobban az olaszok a flottájuk legnagyobb sikerét megörökítő dokumentumokra?)
     A Szent István kötelékében részt vevő hajók parancsnokainak, a csatahajó túlélőinek, és számos beidézett tanúnak a meghallgatása után a bizottság végül arra a következtetésre jutott, hogy a csatahajó elvesztéséért közvetlenül senki nem vonható felelősségre. Ugyanakkor Seitz sorhajókapitányt csoportvezetői minőségében felelősnek találták azért, mert nem gondoskodott hatásos riadójelzésekről, parancsait nem a megfelelő alapossággal adta ki, engedélyezte a tüzéreknek, hogy saját elhatározásuk alapján, önállóan tüzet nyissanak a gyanús tárgyakra, és mert általában nem tanúsított a vállalkozáshoz szükséges mértékű körültekintést és elővigyázatosságot. Mindezekért szigorú írásbeli dorgálásban részesítették.
     Hajóparancsnoki minőségében viszont Seitz-et nem marasztalták el, sőt, dicséretben részesítették példamutató magatartásáért.
     Seitz vezérkari főnöke, Charles Masjon sorhajókapitány, egyszerű dorgálásban részesült, mert indulás előtt elmulasztott meggyőződni arról, hogy a polai kikötőzárat megnyitották e.
     A Tegetthoff parancsnoka, Pergler von Perglas sorhajókapitány, szintén elmarasztalásban részesült, mert kizárólag saját hajója biztonságával törődött, elmulasztott a helyzetről megfelelően tájékozódni, és időben segítséget nyújtani. A bizottság -szerintem túlságosan szigorúan ítélkezve- Perglas kapitányt alkalmatlannak ítélte meg a hajóparancsnoki beosztás betöltésére. Annyi józanság persze még a bizottságban is volt, hogy azért megjegyezték, Perglas-nak nem is nagyon lehetett alkalma, hogy beosztásában tapasztalatokat és gyakorlatot szerezzen. A háború alatt végig szárazföldi, adminisztratív beosztásokban, majd a kiöregedett, és jobbára már csak iskolahajóként használt Panther kiscirkáló parancsnokaként szolgált. 1917 augusztusában nevezték ki a Tegetthoff parancsnokává, a polai öblöt azonban soha nem hagyta el hajójával, így annak irányításában sok gyakorlata nem lehetett. (Ezt egyébként az összes többi csatahajó-parancsnokról meg lehetett volna állapítani.)
     A bizottság magát a hadműveletet nem vizsgálta, csak a második csatahajóraj útját, és a katasztrófa körülményeit. Ők is megállapították, hogy az egyetlen romboló –az is régi típusból-, és a hat torpedónaszád nem nyújthatott elégséges védelmet a két csatahajónak, ám a megfelelő hajók hiánya miatt több egységet egyszerűen nem tudtak előkeríteni a hajó védelmére. Ennek okáról a bizottság a következő véleményen volt: „Ezért a kialakult helyzetért az illetékes körök a bűnösök, amelyek történelmileg bizonyíthatóan nem ismerték fel a haditengerészet jelentőségét. Erre vezethető vissza, hogy a haditengerészetet, a szárazföldi haderővel ellentétben, méltatlanul kezelték a költségvetési tervezetekben.
     Azért ez már elég vaskos pofátlanság, különösen a háború előtti évtized felgyorsult tempójú flottafejlesztésének ismeretében. Az illetékes körök ugyan tényleg nem ismerték fel a haditengerészet jelentőségét, ám megtette ezt helyettük a trónörökös, és a nagyipari lobbi. Az ő nyomásuknak köszönhetően a Monarchia erejéhez mérten –sőt, talán azon túl is- gondoskodott a flotta kiépítéséről. A háború miatt ez a flottaépítés félbemaradt ugyan, ám a Monarchia így is erős, és ütőképes tengerészeti erővel rendelkezett, melyet eredményesen lehetett volna használni az ellenséges erőkkel szemben. Hogy erre nem került sor, és a flotta a meglevő lehetőségeit sem használta ki, az nem a hadsereg-főparancsnokság, vagy a minisztériumok hibája, hanem a flotta vezetéséé. Ugyan mit képzeltek a tengernagy urak? Ha kétszer ennyi hajó ácsorog tétlenül négy éven át a polai öbölben, az megváltoztatta volna az események menetét?
     A bizottság vizsgálta a Szent István konstrukciós hibáit is, és ez ügyben meghallgatta a csatahajó első parancsnokát, az ekkor már ellentengernagyi rangban levő Edmund Grassbergert. A bizottság szerint az általa is megerősített hiányosságok, különösen az alulméretezett torpedóvédő válaszfal, szintén számottevő szerepet játszottak a csatahajó elvesztésében. Mindezt odadörgölték a már nyugdíjban levő tervezőmérnök, Siegfried Popper orra alá is, értesítve róla, hogy az általa tervezett hajók konstrukciós hiányosságai hozzájárultak a Szent István pusztulásához.
     Burkoltan kritizálták az előző flottavezetést, vagyis Montecuccolit is: „A hajó elvesztése a hajóépítési hiányosságokra és a konstrukciós hibákra is visszavezethető, arra az akkoriban uralkodó nézetre, hogy egy bizonyos rendelkezésre álló pénzösszeggel és adott tonnatartalommal a lehető legnagyobb támadóerőt érjék el. Ez természetesen a hajótest konstrukciós gyengeségéhez, és az úszóképesség csökkenéséhez vezetett.
     A jelentés végén a bizottság, miután véleménye szerint újabb részletek feltárása már nem volt várható, javasolta a haditörvényszéki eljárás megszüntetését. Az eljárást csupán a csatahajót idő előtt és parancs nélkül elhagyó tengerészek ellen folytatták tovább, ennek a vizsgálatnak a végkimenetele azonban nem ismeretes.

Az Uzsok romboló az egyik repülőcsónakot vontatja.

    Végül talán érdemes egy pillantást vetni a szárazföldi hadsereg offenzívájára is, melynek a flotta tervezett támadása feltételezhetően egyféle kiegészítése lett volna.
     Boroevic eredetileg nem is akart támadni, mert úgy vélte, hasznosabb lenne megőrizni a Monarchia fegyveres erejének épségét, hogy a leendő béketárgyalásokon azt majd ütőkártyaként lehessen felhasználni. Egy veretlen, és viszonylag ép hadsereggel kedvezőbb pozíciókat lehetett volna kiharcolni a tárgyalásokon.
     Miután azonban a német szövetségesek kérése elől nem lehetett kitérni, és a legfelsőbb helyről, az uralkodótól is utasítás érkezett a támadásra, el kellett dönteni az offenzíva irányát. Az olasz front három parancsnoka –Boroevic, Conrad, és Krausz- három támadási tervvel állt elő, melyeket az AOK vezérkari főnöke, Arthur von Arz, megfejelt még egy negyedikkel is. Természetesen mindegyik parancsok a saját maga által irányított frontszakaszon, és a saját vezérlete alatt kívánta megindítani az offenzívát. Hosszas viták és egyezkedések után a főparancsnokság végül a lehető legrosszabb megoldást választotta.
    Lényegében minden parancsok elképzeléseit elfogadva, az olasz front teljes hosszában, mindenhol egyszerre indítottak támadást az ellenséges erők ellen. Ez az amúgy is hiányos felszereltségű, az ellenséges csapatoknál gyengébb osztrák-magyar erők teljes szétforgácsolását jelentette. Ahelyett, hogy ezeket az erőket egy-két pontra koncentrálták volna, ami a túlerőben levő ellenséggel szemben a sikeres áttörés egyetlen esélyét jelenthette, a csapatokat a front teljes hosszában széthúzták. Az olaszok ráadásul saját felderítésük, illetve a hozzájuk átszökött, többnyire cseh nemzetiségű tisztek jelentéseiből az egész haditervről jó előre tudomást szereztek, és felkészülten várták a támadást. Ezzel egyébként az osztrák-magyar hadvezetés is tisztában volt, de nem tudott tenni semmit ellene.
    Svetozar Boroevic von Bojna altábornagy (1856-1920). A június 15-én kora reggel meginduló offenzíva az előrelátható eredményeket hozta. A támadás időpontjával teljesen tisztában levő olaszok a szokásos gyakorlatnak megfelelően kiürítették elülső állásaikat, így az offenzíva kezdetben némi térnyerést hozott az o-m csapatok számára. Az előrenyomulás azonban a legtöbb helyen csak néhány óráig tartott. A jól felkészült olaszok már a déli órákban megindították az ellentámadást, és a legtöbb helyen már aznap estére visszavetették állásaikba a támadókat. Komolyabb előrenyomulást csupán Boroevic frontján, a Piave vonalánál sikerült elérni.
     Boroevic már az első nap után javaslatot tett az offenzíva lefújására, illetve olyan módosítására, mely szerint a továbbiakban csupán az ő vonalán folytatják a támadást. Ugyanekkor Hindenburg is megkereste az AOKot, és szintén a láthatóan eredménytelen és értelmetlen offenzíva abbahagyására kérte őket, illetve arra, hogy az olasz frontról minden nélkülözhető erőt irányítsanak át a nyugati frontra, a német csapatok támogatására. A német kérést, mint rendesen, ezúttal sem teljesítették, helyette Boroevic javaslatait figyelembe véve tovább folytatták a támadást, annak súlypontját most már a Piavéra helyezve át.
     Az osztrák-magyar hadsereg még négy napig erőltette az előrenyomulást a Piavénál, és kisebb sikereket is elért, de az ellenség nyomasztó túlereje, és a folyó áradása, mely szétszakította a hidakat, megpecsételte a vállalkozás sorsát. Június huszadikán végleg lefújták az egész akciót, és a frontvonal teljes hosszán elrendelték a visszavonulást a saját állásokba, ami 24-ig meg is történt. Az osztrák-magyar hadsereg elvesztett újabb 150 ezer embert, eredményt pedig semmit nem ért el. A kudarcot követően még az addig megbízható csapatoknál is végképp elveszett a győzelembe vetett hit, s fellazult a fegyelem, a hadsereg bomlása pedig megállíthatatlanná vált.
     A piavei csata néven ismert offenzíva valószínűleg Horthy vállalkozásához hasonlóan kudarcra volt ítélve, méghozzá nagyrészt ugyanazon okokból. A haditerv nem vette kellően figyelembe az ellenség túlerejét, túlságosan is számított a meglepetés erejére –amit pedig nem lehetett biztosítani-, és egyszerűen túl nagyot akart markolni, ami az erők szétforgácsolásához vezetett. Valószínűleg örökre függőben marad a kérdés, a két fegyvernem összehangolt, együttes támadása –ugyanazon célpont ellen- érhetett e volna el nagyobb eredményt?
     A hadsereg a legnagyobb sikereket éppen a Piave alsó folyásánál, a torkolat közelében érte el. A flotta itt igen nagy segítséget tudott volna nyújtani a csapatoknak, a tüzérségi támogatásával, és azzal, hogy a megáradt folyón felhajózó kisebb egységek segíthették volna a csapatok átkelését, illetve az utánpótlás biztosítását. Az olaszok részletekbe menően ismerték a hadsereg terveit, ám a haditengerészet elképzeléseit illetően minden bizonnyal nem rendelkeztek pontos információkkal. Egy az Otrantói-szoros elleni elterelő támadás, mondjuk a Heyssler féle tervek szerint, elterelhette volna a figyelmüket, ami biztosíthatta volna egy Piave torkolat elleni támadás váratlanságát. A 24 és 30,5 cm-es lövegek a parttól nagyjából 15 km-es távolságon belül igen komoly tűztámogatást tudtak volna nyújtani a harcoló csapatoknak, melyek egyébként éppen ezt, vagyis a megfelelő tüzérségi támogatást nélkülözték a legjobban. Ha pedig az egészet megkoronázzák még egy deszant hadművelettel, és az olasz frontvonal háta mögött partra dobnak Jesolo környékén egy-két ezer katonát, az olasz front áttörése könnyen sikerülhetett volna, ami jó eséllyel Velence elfoglalását is eredményezhette. Ha az egész offenzívának nincs más eredménye, csak ez, az osztrák-magyar erők már akkor is jelentős sikert tudnak felmutatni, a haditengerészet pedig megszabadul a legnagyobb ellenséges támaszponttól a térségben.
     A háború sorsára nézve persze még nagyobb hatással lett volna, ha a hadsereg egyáltalán semmilyen offenzívát nem indít, hanem a német tervnek megfelelően nélkülözhető csapatait átirányítja a franciaországi hadszíntérre. Ha itt sikerül csapást mérni az ellenségre, és áttörni a frontot legalább Párizsig, talán –nagyon feltételes módban fogalmazva- sikerülhetett volna az antant országokat tárgyalóasztal mellé ültetni. A két szövetséges azonban soha nem hangolta össze terveit, és soha nem egyesítették erejüket, még akkor sem, amikor már mindenki láthatta, hogy közel van a vég. A Monarchia vezetése végig igyekezett megőrizni függetlenségének legalább a látszatát, és tartottak tőle, ha alárendelt helyzetbe hozzák magukat Németországgal szemben, az könnyen ahhoz vezethet, hogy a németek bekebelezik birodalmukba a Monarchia osztrákok/németek lakta részeit is. A németek részére nyújtott osztrák-magyar segítség végül kimerült abban, hogy 1918 késő nyarán és kora őszén, amikor már lényegében minden eldőlt, négy hadosztályt –az eredetileg kért 15 helyett- átvezényeltek a nyugati frontra.
     Persze ha megfordítjuk a kérdést, legalább ilyen hatással lett volna a háború kimenetelére, ha a németek hagyják a saját offenzívájukat, és helyette komoly erősítést küldenek az olasz frontra. Itt így sokkal nagyobb esély lett volna a győzelemre, mint a francia fronton. Igaz ugyan, hogy Olaszország feltételezett veresége, és háborúból való kilépése nem lett volna döntő hatással az egész háború végső kimenetelére, ám a központi hatalmak ismét megszabadultak volna egyik ellenségüktől, és egy újabb frontot felszámolva erőiket most már szinte teljes egészében –a védelemre berendezkedett balkáni frontot leszámítva- a nyugati frontra tudták volna koncentrálni.
     A nyugati front azonban olyan mágikus hatással volt a hadvezetésre, a front mindkét oldalán, mint az o-m haditengerészetre az Otrantói-szoros. Minden érintett politikus és tábornok mélyen meg volt róla győződve, hogy itt, és csakis itt lehet a háború sorsát eldönteni. Szinte minden nagy offenzívát ezen a fronton indítottak, pontosabban a frontnak a nagyjából Ypres-től Verdun-ig terjedő 200 km-es szakaszán.
     Még csak arra sem történt kísérlet, hogy mondjuk az elzászi front felől próbáljanak meg átkaroló támadást indítani, pedig a háború végére a flandriai front lövészárok rendszere alighanem már erősebb volt, mint az elzászi erődrendszerek. A háború négy éve lényegében azzal telt, hogy a szembenálló felek hadseregei ezen a 200 km-es szakaszon rohamozták egymást, frontálisan, az ellenséges védelem legerősebb pontjának nekirohanva. A németek számára másodlagos jelentőséggel bírt az összes többi front, ahol offenzívákat rendszerint csak közvetlen veszélyek elhárítása érdekében indítottak. (Érdekes adalék az első világháborús tábornokok észjárásának megértéséhez, hogy Olaszország német oldalon való hadba lépése esetén a német tervekben nem az szerepelt, hogy az olaszok majd dél felől hátba támadják az ellenséget, hanem az, hogy a védelemre feltétlenül szükséges csapatokat hátrahagyva a legjobb olasz erőket átszállítják az elzászi frontra, ahonnan az így felszabaduló német hadosztályokat a döntés kizárólagos helyének tekintett flandriai frontra dobhatják át. Ugyanez szerepelt a francia tervekben egy feltételezett spanyol segítség esetén. A spanyol csapatokat itt is a másodlagos jelentőségűnek tekintett helyekre irányították volna, hogy az így felszabaduló saját erőket átvezényelhessék Flandriába.)

Az eredetileg az Ersatz Monarch számára gyártott egyik 35 cm-es hajóágyú az olasz fronton.

    A Korfu hadművelet kudarcával az osztrák-magyar haditengerészet története tulajdonképpen véget ért. A kisebb hajók és a tengeralattjárók továbbra is ellátták kötelességeiket, folytatták a járőrözést, aknamentesítést, a kereskedelmi hajók elleni portyákat, a nagy hajókat azonban többé már nem lehetett a tengerre kivinni. A német flottától eltérően itt nyílt lázadás ugyan nem tört ki, de mindenki meg volt róla győződve, hogy ez történne, ha a hajók még egyszer kifutási parancsot kapnának.
     A flottának így továbbra is csak a kis egységei maradtak aktívak, ahogy addig is. A rombolók és torpedónaszádok tovább folytatták a partmenti konvojok biztosításának tevékenységét, Trieszt és Cattaro, illetve Durazzo között. Feladatkörük ősszel újabb elemmel bővült, a balkáni front összeomlásával megkezdték a csapatok visszaszállítását Albániából.
     Az antant erők nem nézték olyan tétlenül a kiürítést, mint három évvel korábban az osztrák-magyar flotta a szerb hadsereg evakuációját, és október másodikán nagy erőkkel támadták meg a térség legnagyobb, osztrák-magyar kézben levő kikötőjét, Durazzót. Valószínűleg ez volt az egyetlen alkalom a háború során, amikor egy olasz dreadnought benyomult az Adriára, a támadás biztosításában ugyanis részt vett az olasz Dante Alighieri csatahajó is. Az akció azonban nem járt sikerrel, mivel a kikötő előtt járőröző U-31 megtorpedózta a Weymouth cirkálót, mire a többi hajó is beszüntette a kikötő ágyúzását, és a további veszteségeket elkerülendő, visszavonultak.
    

A megtorpedózott Weymouthnak leszakadt a tat része.
Általában ezúttal is helytálló az a megfigyelés, mely szerint az aktív tevékenységet folytató, harcoló alakulatok körében mindvégig sikerült fenntartani a fegyelmet, és a katonák szinte az utolsó percig helytálltak posztjukon. Lázadások nem a frontvonalban, hanem a hátországban történtek. A flottánál sem a harcoló, és komoly veszteségeket szenvedő hajók, a tengeralattjárók, monitorok, és torpedónaszádok legénysége lázadt fel, hanem a négy évet semmittevéssel töltő csatahajók tengerészei. A Korfu hadművelet után a csatahajók tisztjeinek kezéből fokozatosan csúszott ki az irányítás, hatalmuk a matrózok felett egyre csökkent. Bár a német flottához hasonló nyílt lázadás Polában nem tört ki, október végére a tényleges irányítás a matróztanácsok kezébe került. Felbomlott a rend a parton is, a hajógyárak dolgozói beszüntették a munkát, a kikötővárosokban pedig véres zavargások kezdődtek. Elsősorban az olasz és horvát nemzetiségű lakosok estek egymásnak, de a tiszteket is érték támadások.
     Október 29-én a Délszláv Nemzeti Tanács kikiáltotta a Szerb-Horvát-Szlovén államot. (Ez még nem a későbbi Jugoszlávia volt, hanem a Monarchiából kiváló szlovén, horvát, bosnyák területekből megalakuló új állam, mely csak a háború után lépett –nem teljesen önszántából- föderációra Szerbiával.) Polában még aznap megalakult a Központi Matróztanács, mely azonnal ülésezni kezdett, és azt abba sem hagyta néhány napig. A matróztanácsok egyszerűen leváltották az általuk nem megbízhatónak tartott hajóparancsnokokat, a Viribus Unitis kapitányává például kinevezték a hajó orvosát. A tisztek hatalma megszűnt. Néhány kivételtől eltekintve nem bántották őket, de már nem engedelmeskedtek nekik. Horthy és törzse is tehetetlen szemlélője volt már csak az eseményeknek. Senki nem törődött már velük, már csak azért sem, mert a Nemzeti Tanács harmincadikán Dragutin von Prica sorhajókapitányt nevezte ki a haditengerészet, Janko Vukovic de Podkapelski sorhajókapitányt pedig a flotta parancsnokává.
     A haditengerészet formálisan még a Császári és Királyi Haditengerészet volt, de csak a következő napig. A tényeket tudomásul véve október 31-én Károly császár utasította a flotta parancsokságát, hogy a hajóhadat át kell adni a Délszláv Nemzeti Tanácsnak, amely már amúgy is gyakorolta a tényleges ellenőrzést a flotta felett. Az átadás-átvételre már aznap délelőtt sor került. A hatalmas költségek árán kiépített flottát –Horthy szavaival- egyszerűen elajándékozták. Délután háromnegyed ötkor a flotta hajóin ünnepélyesen bevonták a piros-fehér-piros lobogót, s a K. und K. Haditengerészet ezzel –az őt létrehozó állammal együtt- hivatalosan is megszűnt létezni.
     A nem szláv nemzetiségű személyzet túlnyomó többsége még aznap elhagyta a hajókat, és hazaindultak. A szláv tengerészek nagy része szintén kiszállt a partra, hogy megünnepeljék a háború végét. Az általános vigalom következtében felbomlott rendet kihasználva aznap este két olasz búvár hatolt be a kikötőbe, és a magukkal hozott aknákkal elsüllyesztették a Viribus Unitist. Az alig 12 órával korábban kinevezett új flottaparancsnok, Janko Vukovic de Podkapelski, a hajóval együtt merült el. (A heroikus változat szerint a felborult csatahajó fenekén állva, tisztelegve merült el a hajóval együtt, a kevésbé heroikus, tehát hihetőbb verzió szerint egy rázuhanó roncsdarab ölte meg.)

A Toulon kikötőjében álló, leszerelt Prinz Eugen 1920-ban.

    A nagy ünneplést gyorsan követte a kiábrándulás, és a következő évek során a horvátok alighanem sokszor elgondolkodhattak azon, tényleg jó vásárt csináltak e a nagy szláv összeborulással? A Szerbiával kötött uniót már a következő évtizedben is ezerszer megbánhatták –és azóta is jópárszor-, bár meglehetősen vonakodva, az antant nagyhatalmak nyomására mentek csak bele. A fontosabb dalmát kikötőket szinte mind elvették tőlük, és Olaszországnak ítélték őket. A nekik ajándékozott flottából sem hagytak meg nekik szinte semmit, bár eleinte még abban bíztak, a modernebb hajók javát átmenthetik saját flottájukba. A horvátok leginkább az olaszoktól tartottak, és a háborút követő napokban hangsúlyosan angol és francia ellenőrzést kértek a területeiken. A hajók egy részét pedig igyekeztek délre menekíteni, hogy ott amerikai felügyelet alá helyezve kimentsék őket az olaszok karmai közül.
     Az angolok, franciák, és amerikaiak azonban semmivel sem bizonyultak megértőbb partnernek, mint az olaszok. Az újonnan alakult SHS haditengerészet állományában néhány torpedónaszádon kívül jóformán csak az ősöreg, és már semmilyen katonai célra nem használható Kronprinz Erzherzog Rudolf páncélost hagyták meg, mely Kumbor névre átkeresztelve 1922-ig rozsdásodott a jugoszláv haditengerészet állományában. A Haus által olyannyira dédelgetett többi csatahajót a szövetségesek szétosztották egymás között, majd lebontatták őket az olaszokkal. Az Erzherzog Karl Bizerta közelében zátonyra futott, és a franciák végül ott helyben bontották szét. A polai öbölben elsüllyedt Viribus Unitist az olaszok a víz alatti robbantásokkal szétdarabolták, majd a roncsokat kiemelték, és a húszas évek végéig lebontották.
     A másik két dreadnoughtot Franciaországnak és Olaszországnak ítélték oda. Nyilván a legyőzött ellenséget még jobban megalázandó, az olasz flottát megverő Tegetthoff-ról elnevezett hajót az olaszok, a francia hadsereget sokszor legyőző Savoyai Jenőről elnevezett Prinz Eugent pedig a franciák kapták meg. A franciák célhajóként használták a Prinz Eugent, melyet végül 1922-ben egy lőgyakorlaton süllyesztettek el a francia csatahajók ágyúi. A roncs ma is a touloni öbölben található, vizsgálata máig nem történt meg. A hajóról leszerelt harminc és feles ágyúkat a németek a második világháború során az Atlanti Fal erődítményeibe építették be, további sorsuk sajnos nem ismert.
     Az olaszok az elfogott Tegetthoff-ot hadi-trófeaként a velencei kikötőben állították ki. Állítólag szerették volna saját flottájukban szolgálatba állítani, de a békeszerződések ezt nem tették lehetővé számukra, így a hajót 1925-ig lebontották. A sztori persze így nem lehet igaz, hiszen a Washingtoni Flottaszerződés által engedélyezett hajótér lehetővé tette volna az olaszoknak a csatahajó szolgálatba állítását. Igazság szerint az olasz és a francia flotta még a szerződésben részükre engedélyezett keretet sem tudta kimeríteni, ezért a szerződés –az angolokhoz hasonlóan- nekik is engedélyezte két csatahajó építését, mely lehetőséggel azonban anyagi okok miatt egyikük sem tudott élni. A Tegetthoff lebontásának igaz oka is inkább talán az lehetett, hogy a háború utáni csődhelyzetben az olaszoknak még erre az egy plusz csatahajóra sem volt pénzük.
    

A lebontás alatt álló Tegetthoff, La Spezia kikötőjében, 1924-ben.
A régi cirkálók a háború után szintén lebontásra kerültek, kivéve a francia kézre került Kaiser Franz Joseph-et, mely 1919-ben egy hirtelen viharban Cattaro előtt elsüllyedt. A gyorscirkálók közül az Admiral Spaunt –érdekes módon- szintén lebontották, a másik három hajó azonban még hosszú ideig szolgált tovább a francia és olasz haditengerészetnél. A hajók meglehetősen lestrapált állapotban kerültek az ellenség kezére, ráadásul az eltérő szabványok szerint készült gépeket és fegyvereket is nehezen lehetett az új alkalmazók által használt rendszerbe beilleszteni. Ennek ellenére a franciák és az olaszok érdemesnek tartották megtartani a cirkálókat -annak ellenére is, hogy a Novara a Toulon felé vezető úton, 1920 márciusában, Brindisi kikötőjében elsüllyedt, és úgy kellett kiemelni-, melyek a harmincas évekig teljesítettek szolgálatot a két haditengerészetnél, bár jobbára inkább csak iskolahajóként. A Venezia névre keresztelt Saida, és a Brindisi nevet kapott Helgoland pályafutása 1937-ben ért véget, míg a Thionville névre keresztelt Novarát csak 1941-ben bontották le. (Igaz, az utolsó tíz évben már csak lakóhajóként használták.)
    
A Brindisi kikötőjében elsüllyedt Novara.
A régi rombolók többségét szintén lebontották, a Tátra osztály egységei azonban a harmincas évekig szolgáltak az olasz haditengerészetnél. A régi torpedónaszádok zömét szintén lebontották, vagy rásózták a jugoszlávokra, a korszerűbbek azonban még hosszú ideig szolgálatban álltak a jugoszláv, olasz, görög, román, és portugál haditengerészetnél. Sok közülük még a második világháborúban is aktívan részt vett. A legtovább valószínűleg a jugoszláv haditengerészethez került, először T5, majd Cer névre átkeresztelt 87F húzta. A Danubius fiumei gyárában épült hajó egészen 1963-ig állt szolgálatban.
     A tengeralattjárók közül mindegyiket lebontották a háború után. A kisegítő egységeket és a kereskedelmi tengerészet hajóit a szövetségesek szintén szétosztották egymás között. A régebbi építésű hajókat lebontották, a használhatóbbak azonban még évtizedekig szolgálták új gazdáikat.
     A flotta tisztjeinek többnyire nem volt olyan szerencséjük, hogy új gazdákra találhattak volna. Aki tehette, nyugdíjba ment –a mázlisták még valamennyi nyugdíjat is kaptak-, a többség azonban kénytelen volt az új világba beilleszkedni, és valamilyen, számukra többnyire hatalmas színvonalesést jelentő kishivatalt szerezni. Ezen a téren is szinte Horthy volt az egyetlen kivétel, akinek karrierje nemcsak hogy töretlenül folytatódott tovább, hanem igazából még csak a háború után vett lendületet. Bár emlékirataiban többször is megjegyzi, hogy mindig is igyekezett távol tartani magát a politikától, és csupán véletlenül, akarata ellenére és a körülmények kényszerének engedve csöppent bele a nagypolitikába, ezt gondolom, senki nem veszi komolyan. A háborút követő káoszban ő volt a magyar elit talán egyetlen olyan jó vezetői képességekkel rendelkező tagja, aki erőt tudott maga köré gyűjteni, és volt némi tekintélye a nyugati vezetők előtt is. (Ez egyben minősíti ezt a magyar „elitet” is.) Horthy ezúttal is nagyon ügyesen helyezkedett, és mint mindig, ezúttal is szerencséje volt. További pályafutásának és politikusi tevékenységének ismertetése és megítélése azonban már nem ezekre a lapokra tartozik.

Itt már a híres fehér lovon. Horthy, és a székesfőváros őt fogadó delegációja a Gellért szálló előtt.

Kelet népe

    A K. und K. Haditengerészet két nagy csatahajójának elsüllyedése a háború utolsó hónapjaiban önmagában véve is jelképezte a Monarchia összeroppanását, de a két hajó neve még ezen felül is különösen nagy szimbolikus jelentőséget adott az eseményeknek. Az „Egyesült erővel” (Viribus Unitis) elsüllyedése allegorikus megfelelője az államalakulatot alkotó sok nemzetiség egyesült erejével fenntartott Monarchia széthullásának, az államalapító magyar uralkodó nevét viselő csatahajó elmerülése pedig mintegy előre jelzi az általa létrehozott állam néhány hónappal későbbi pusztulását. Mindezt már a kortársak is így érezték.
     A történészek is nyilván osztják ezt a véleményt, rendszerint hozzátéve, a Monarchia pusztulása elkerülhetetlen volt. Az újkori történetírásra általában jellemző merev determinizmus amúgy is nagy kedvét leli abban, hogy éles elméjű levezetéseket gyárt, melyekkel minden történelmi eseményről bizonyítják, okok és okozatok kristálytiszta logikájú láncolata vezetett el hozzájuk, és megtörténtük elkerülhetetlen szükségszerűség volt. Ennek megfelelően a történészek szinte versengenek egymással, milyen jelzőkkel lássák el az állítólag eleve pusztulásra ítélt, hanyatló Monarchiát. A történetírásokban hemzsegnek az „elaggott”, „ósdi”, „korhatag”, „roskadozó”, „impotens”, „düledező”, és ehhez hasonló jelzők. (Ezt a Monarchiáról alkotott képet vetítik ki aztán a hadseregre és a haditengerészetre, mely e vélemények szerint ugyanolyan ósdi és elavult lett volna, mint az őket fenntartó birodalom.) A birodalom életképtelenségének, modern korban való fenntarthatatlanságának másik bizonyítéka lett volna a nemzetiségi elnyomás, mely a Monarchiát a történelemkönyvekben a „népek börtönévé” tette.
     Mindezen vélekedések természetesen pusztán csak utólagos teóriák, melyekkel a megtörtént események szükségszerűségét igyekeztek utólag igazolni. A „vén” Monarchia felbomlása idején egy alig 50 éves államalakulat volt, de korábbi formájában sem volt semmivel se öregebb angol, francia és orosz társainál. A háború végi gyors összeomlás valóban azt a benyomást keltheti, mely szerint ez a vég, a birodalmat feszítő belső ellentétek miatt, mindenhogyan bekövetkezett volna, ám ez téves következtetés. Négy évvel korábban a birodalom még egy dinamikusan fejlődő, nagyon stabil országnak számított, melynek belső problémái egyáltalán nem tűntek súlyosabbnak, mint az Európa többi országában is jelen levő belső feszültségek, és mindenképpen sokkal kezelhetőbbnek számítottak, mint az orosz vagy a török birodalom hasonló gondjai. A Monarchia a rend és a nyugalom szigetének számított a forrongó világban, ami az új áramlatok szempontjából –a két fővárostól eltekintve- persze tényleg kissé ósdivá és periférikussá is tette. A polgárok azonban általában jól érezték magukat ebben a kissé unalmas, vidékies környezetben. Ahogy Stefan Zweig utóbb, a szépítő távlatokból visszaemlékezett erre az elmerült világra: „Csaknem ezeréves Osztrák Monarchiánkban mintha minden örökéletűnek készült volna, s az állam maga volt e maradandóság legfőbb szavatolója. A jogokat, melyeket polgárainak biztosított, a Parlament védte. … Pénznemünk, az osztrák korona, színaranyként forgott, jelképezve így a romolhatatlanságot. Mindenki tudta mennyije van, mi illeti meg, mi szabad, mi tilos. Mindennek normája volt, meghatározott súlya és mértéke. Aki vagyonnal bírt, kiszámíthatta, évente mekkora lesz a kamata. A hivatalnok, a tiszt, ugyancsak bízhatott a naptárban, melyből kipereg az év, amikor ő előlép, amikor nyugdíjba megy. E jól kiszámított világban senki se tartott háborúktól, forradalmaktól, erőszakos változásoktól. Az ész korszakában képtelenségnek látszott minden radikalizmus, minden erőszak.
     A felbomlás utáni években, évtizedekben, az osztrák, és részben a magyar szerzők tollából ehhez hasonló nosztalgikus írások egész sora született, melyek a háború utáni idők zűrzavara és gondjai közepette visszasírták a derék Monarchiát, melynek pusztulását ekkor már kizárólag a külső erőszaknak tulajdonították. Ahogy Rudolf Sieghart írta: „Nem hullott szét, hanem a fegyverek erejével szétveretett, és feldarabolásához egy világháborúra, s –a béke diktátorainak részéről- mérhetetlen politikusi vakságra volt szükség.
     Ez a kép azért már valóban túlkozmetikázza kissé a halott birodalmat, melynek pusztulásához ugyan valóban egy világháborúra volt szükség, ám a vég még így sem következett volna be, ha az államalkotó nemzetiségek között nem léteznek valóban súlyos ellentétek, melyek békeidőben kezelhetők voltak, ám a háború miatt kezelhetetlenné eszkalálódtak. Az igazság az, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát nem az antant által a központi hatalmakra erőltetett békeszerződések verték szét, hanem magától széthullott, még mielőtt a háborút lezáró 1918 őszi fegyverszüneti megállapodásokat egyáltalán aláírták volna. A padovai fegyverszünetet 1918 november harmadikán egy olyan állam képviselői írták alá, amely már nem létezett. A csehek már október 28-án kikiáltották a köztársaságot, 29-én pedig Horvátország deklarálta elszakadását. A galíciai területeket magába foglaló új lengyel köztársaságot november hetedikén kiáltották ki, Ausztria pedig 12-én lépett saját útjára, már mint köztársaság. Magyarországon a Nemzeti Tanács már október 25-én megalakult, ám a trónfosztásra és az elszakadásra hivatalosan csak november 16-án került sor. (A magyar területek erodálódása ezzel egy időben kezdődött. A szlovák területek október 30-án, Erdély pedig december elsején vált ki Magyarországból.)
     Az elmúlt évtizedek történetírása, a korábbival ellentétben, már hajlamos arra, hogy a birodalmat ne elaggott őskövületnek, hanem fejlődőképes, modern államnak tekintse. Sokan már néhány évvel a háború után is afféle elveszett paradicsomként emlékeztek a Monarchiára. Akkoriban azonban a birodalom nemzetiségei mind gyanakvással tekintettek egymásra, valamennyien abban a mély meggyőződésben, hogy a másik elnyomja és kizsákmányolja őket, vagy legalábbis erre készül. Kölcsönös félreértések és rosszindulatú gyanakvások mérgezték a birodalom légkörét. A csehek meg voltak –és máig meg vannak- győződve róla, hogy az osztrákok/németek borzalmasan elnyomják őket, míg az osztrákok ugyanilyen mélyen hittek abban, hogy a cseh arisztokraták, pénzmágnások és iparbárók megszállták a bécsi hivatalokat, és a birodalmat tulajdonképpen a csehek irányítják. Az osztrákok kárára természetesen. A magyarok mély gyanakvással kezelték az osztrák kapcsolatokat, biztosak lévén abban, hogy a Lajtán túliak gyarmatnak tekintik őket, és az ország kizsákmányolására törekszenek. Az osztrákok ugyanígy meg voltak győződve róla, hogy az előjogaikat és pozícióikat foggal-körömmel védelmező önző magyarok a haladás kerékkötői és a reformok gátjai. (Máig találkozni olyan osztrák véleményekkel, melyek szerint a Habsburg birodalom valódi elhalálozási dátuma nem 1918, hanem 1867, és nem Ausztria rántotta a pusztulásba Magyarországot, hanem fordítva. Előbbi állítás biztosan nem igaz, utóbbin viszont legalábbis lehet vitatkozni.) Egy rossz hasonlattal élve, a Monarchia olyan volt, mint egy zenekar, melynek minden tagja csak a saját szólóját akarta játszani.

A Monarchia címere.

    Minden széthúzás ellenére azonban a közös intézmények, a közös hadsereg, és nem utolsósorban a közös uralkodó mégis hatékonyan cementálta össze ezt a soknemzetiségű konglomerátumot. Nemzetiségi elnyomásról szó sem volt. Bár a természetes asszimilációt igyekeztek ösztönözni, nem volt sem erőszakos magyarosítás, sem németesítés. A főleg a magyar területeken meglevő nemzetiségi ellentéteket leginkább a Pétervárról pénzelt szláv propaganda fújta fel. A pánszlávizmus eszméje mögé rejtőző orosz imperializmus, mely saját területén belül minden nem orosz kisebbséget, még a szláv népcsoportokat is, kíméletlenül elnyomott, a külvilág felé fennen hirdette a balkáni szláv népek felszabadítását. Miután a Balkán felé irányuló orosz terjeszkedést, mellyel az oroszok itt próbáltak meg kijutni a meleg vizű tengerekhez, az 1878-as berlini konferencia megtorpedózta, a katonai megoldás helyett diplomáciai és titkosszolgálati eszközökkel próbálták meg befolyásuk alá vonni a térséget. Kezdetben csak Románia, Bulgária, és Szerbia szerepelt a céltáblán, ám a századforduló tájékán, nem utolsósorban a Monarchia balkáni terjeszkedésétől megijedve, az osztrák-magyar birodalom –elsősorban Magyarország- területén élő szláv népcsoportok között is megkezdődött az agitáció, talán nem is annyira a területszerzés, hanem inkább a birodalom meggyengítése érdekében. (1914-ben éppen ennek az orosz imperializmusnak a legfőbb hídfőállását, a Monarchia belső békéjét fenyegető Szerbiát igyekeztek likvidálni.) A nyugati szakirodalomban máig ennek a propagandának az állításai visszhangzanak, és feketítik be a Monarchia emlékét.
     Padányi Viktor nagyon szemléletesen mutatja be ennek a propagandaháborúnak a módszereit: „Ha a világ bármely államában a rendészeti közegek szocialista zavargókat, vagy korcsmai garázdálkodókat megrendszabályoznak, ez nem érdekel senkit, de ha ugyanez Magyarországon történik, és ezek a zavargók vagy garázdák történetesen mondjuk szlovák munkások, vagy szlovák legények, akkor ebből a szomszéd megye szlovákjai számára éppúgy „nemzetiségi üldözés” lesz a rosszindulatú pletyka szárnyán, mint a külföldi irányzatos sajtó tükrében. Ha egy vegyeslakosságú bácskai faluban a berúgott magyar legények többen vannak és megverik a berúgott szerb legényeket a korcsmában, akkor ez „nemzetiségi üldözés”, s az irányzatos sajtó külföldön azt már nem írja meg, s a londoni szerb követség sajtóattaséja orosz és román kollégájának élénk bólogatása mellett elfelejti megemlíteni, hogy a bíróság ezért a garázdálkodókat szabályszerűen megbüntette. Ha viszont történetesen a szerb legények vannak többen és azok verik meg a magyar legényeket, és ezeket ítéli el éppoly szabályszerűen a bíróság, akkor az ítélet lesz a „nemzetiségi üldözés”. A valóság és annak előadása között mérhetetlen tragédiák fekszenek az emberi történet minden korában.
     A magyar hozzáállás is nagyon megkönnyítette ennek a propagandának a dolgát. Magyarország erre az időre már teljesen kiesett az európai köztudatból, a nyugati közvélemény az országról jóformán nem tudott semmit, csak azt, ami ezeken a pánszláv eredetű hírveréseken keresztül eljutott hozzájuk. A magyar hatóságok nem érezték semmi szükségét annak, hogy valamiféle ellenpropaganda-hadjáratot indítsanak, és megkíséreljék a saját álláspontjaikat kifejteni a nyugati országok sajtójában. A magyar politikai elit, Klebersberg Kuno szavaival, úgy érezte magát, mintha az ország a Csendes-óceán egy magányos szigetén feküdne, minden szomszédjától biztos távolságban, és önmagában állva nem kellene tekintettel lennie semmilyen külkapcsolatokra. A pánszláv propaganda tehát minden ellenállás nélkül terjeszthette híreit, igen nagy mértékben rombolva ezzel a Monarchia, és elsősorban Magyarország renoméját.
     A legújabb időkben a történészek –egyelőre még csak a magyar szakirodalomban- már megfogalmaznak olyan kijelentéseket, mely szerint az 1868-as nemzetiségi törvény valójában a kor egyik legmodernebb és legliberálisabb jogszabálya volt, mely meglehetősen széles körű jogokat biztosított az ország nemzetiségeinek. Hogy aztán ebből a törvényből mit tartottak be és hogyan, az más kérdés. A visszaélésekért egyébként nem is mindig a magyar hatóságok voltak felelősek, hanem sokszor éppen az érintett kisebbségek, melyek saját vezetőik által félrevezetve, jogaikról hiányosan tájékoztatva, vagy éppen félretájékoztatva, még azokkal a lehetőségeikkel sem éltek, melyekre pedig alkalmuk lett volna.
     A Monarchia magyar nemzetiségpolitikájának máig tartó igen rossz külföldi megítélése nem kis részben talán egy nyugati szemszögből nézve különös és nehezen érthető jogi fogalomnak, a politikai nemzet fogalmának is köszönhető. Az 1868-as nemzeti egyenjogúsítási törvény elfogadott szövegében ez áll: „Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja.” Vagyis amikor a magyar törvényekben, illetve a politikai beszédekben magyar nemzetről beszéltek, ezt, a hatályos törvény szerint legalábbis, nem faji, hanem jogi értelemben értették, vagyis ebbe a magyar nemzetbe az ország nem magyar nemzetiségű polgárai is beleszámíttattak. Ez a finom különbség viszont a külföldi fordításokban többnyire feltételezhetően elsikkad, és a „magyar” jelzőt általában faji értelemben interpretálják.
     A Monarchia tehát 1914-ben egyáltalán nem állt a felbomlás küszöbén. Nemzetiségi ellentétei kezelhetőek voltak, és ezek a feszültségek sokszor éppen hogy stabilizálták a belső helyzetet. A birodalom működését I. Ferenc száz évvel korábban így írta le a francia követnek: „Az én népeim idegenek egymáshoz. Nem kapják meg ugyanazt a betegséget ugyanabban az időben. Franciaországban, ha jön a láz, egyszerre fogja el önöket mind. Én a magyarokat Olaszországba, az olaszokat Magyarországba teszem. Mindegyik a maga szomszédjára vigyáz. Az egyik nem érti meg a másikat, és az egyik gyűlöli a másikat. Ellenszenvükből rend születik, s a kölcsönös gyűlöletből általános béke.” Ez a stratégia egészen az utolsó hónapokig működött. A háború kezdetén, és egy darabig még utána is, még Benes és Masaryk is a Monarchia fenntartása mellett nyilatkozott. A baj akkor következett be, amikor az egymásnak feszülő, de addig egymással nagyjából egyenlő erejű nemzetiségek addig központilag szabályozott erőegyensúlya felborult. Az osztrák és magyar fél a háborúban nagyon meggyengült, a szláv nemzetiségek az erőteljes külföldi támogatásnak köszönhetően pedig nagyon megerősödtek. Úgy gondolván, a közös birodalomtól, és a háborúért felelősnek tartott magyaroktól és osztrákoktól már nem kaphatnak semmit, a szláv nemzetiségek hirtelen rájöttek, hogy ők mindig is elnyomott kisebbségek voltak, és kihasználva a központi kormányzás és a hadsereg háború végi összeomlását, az antant államok lelkes tapsviharától kísérve kikiáltották saját, önálló államaikat. Utána pedig rögtön mentek baksisért támogatóikhoz, hogy mint elnyomott nemzeteket területekkel és pénzzel kárpótolják őket korábbi elnyomatásaikért és rettentő szenvedéseikért.
     Mindezt persze meg lehetett volna előzni, ha a birodalom felépítésében még korábban átfogó reformokat léptetnek életbe, és az addigi Habsburg gyakorlattal, az „oszd meg és uralkodj” elvével szakítva az egységet nem a nemzetiségek egymás ellen való kijátszása és az egymástól való félelem biztosítja, hanem a nemzetek közös érdekek mentén való szabad együttműködése. Az ilyen jellegű reformkísérletek megakadályozásával a külföldi irodalomban általában a magyarokat szokás vádolni -egyébként korántsem alaptalanul-, és rendszerint könnyedén elsiklanak az osztrák elit, és az uralkodó, Ferenc József felelőssége, illetve a feladatra való alkalmatlansága felett.

A monarcha bronzba öntve. Anton Brenek alkotása.

    A pofaszakállas nagyapó képe a boldog békeidők szimbóluma, és személye osztrák területen máig óriási népszerűségnek örvend. Az igazi császár azonban ehhez a képhez nem sokban hasonlított, az emberiség elleni egyik legaljasabb merényletnek, a Sissy filmeknek az operettfejedelméhez pedig még annyira sem. A valódi ferencjóska igazából egy szellemtelen, érzelemszegény, korlátolt kishivatalnok volt, igazi aktakukac, mint nagyapja, I. Ferenc. Még a korabeli mérce szerint is elképesztően maradi volt, minden újítás esküdt ellensége. (Azt viszont ellenségei sem állíthatták, hogy gyáva lett volna, így szinte biztosan nem igaz az a legenda, mely szerint a haditengerészettől való távolságtartását az okozta, hogy ritka tengeri útjai egyikén szemtanúja volt az egyik kísérőhajó pusztulásának.) Személyiségét jól szemlélteti a Faludy György által megörökített, Vámbéry Rusztemtől hallott anekdota: „Tartalékos tüzérhadnagyként húsz és egynéhány éves korában részt vett valamelyik 1890-es hadgyakorlaton Schwechat és Hainburg között. Ekkor használtak először léggömböket, hogy az ellenfél és tüzérségének helyzetét felderítsék. Két léggömböt eresztettek fel az ütegállásnál, egy-egy megfigyelővel, aki lekiáltotta észleleteit. Ekkor érkezett oda Ferenc József. „Mi az, maga léggömbökkel játszadozik hadgyakorlaton?”, kérdezte a tábornokot. „Nem játszom, felség. Az ellenfél tüzérségének helyzetét derítjük fel.” „Micsoda? Szóval kémkedik, és még nem is szégyenli magát? Meg fogom fenyíteni! A léggömböket pedig húzassa be, de azonnal!
     Az uralkodó személyisége sokak szerint nagyon is rányomta bélyegét a birodalomra, már csak különösen hosszú uralkodása okán is. Sokak szerint ő volt az atyja a Monarchiára jellemző, eszelős méreteket öltő bürokráciának is. Vezető pozíciókba csak azok juthattak, vagy legalábbis azt hosszú ideig csak azok tudták megtartani, akik elnyerték az uralkodó szimpátiáját, vagyis akik hozzá hasonló értékrendet vallottak magukénak. Ahogy Padányi Viktor írja: „A szellem háttérbe szorulása a monarchikus politikai életben nagyrészt Ferenc József egyéniségének következménye, aki a 18 éves korában félbemaradt kiműveléssel került birodalma élére, és saját kijelentése szerint 50 év alatt egy könyvet se olvasott, és aki bármelyik kisebb tisztviselője által elvégezhető napi adminisztratív teendők ellátásával bíbelődött egész életén keresztül. Ez, és a monarchia irányításában érvényesülő epigonrendszer, ami a középszerűség (és az ezzel együttjáró pökhendiség) szelekciójának valóságos intézménye volt, nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy az európai közvélemény megnyerése terén a monarchia a pánszláv tevékenységgel szemben alulmaradt és Versailles idejére már teljesen elszigetelődött.
     Nagyjából ugyanez volt a helyzet a hadseregnél is. Bencze László szerint: „Egy tisztnek nyalkának, kackiásnak kellett lennie, nem okosnak. Klasszikus kontraszelekció érvényesült, s ez is oka volt annak, hogy a königratzi csata már 1866 előtt eldőlt. Nemcsak az őskonzervatív I. Ferenc, vagy a korlátolt V. Ferdinánd és környezete, hanem a katonai kérdésekkel soha meg nem birkózó Ferenc József is büntette az elemző kedvű, ezért néha kritikus hangú katonákat. … A könyvtárlátogatók abban a meggyőződésben töltötték idejüket olvasmányaik felett, hogy egyszer majd felfedezik tudásukat, és intelligenciájuk révén magasabb beosztáshoz, ranghoz és jobb életkörülményekhez juthatnak. Nem tudták, hogy Ferenc József jobban kedvelte a durva, erőszakos tiszteket, mint az elemző kedvű értelmeseket. Így épült fel a katonai hierarchia is, és ilyen volt az osztrák hadsereg értékrendje is. A korszak kutatója ugyanakkor álmélkodva olvassa az „Österreichische Militarische Zeitschrift” vagy más folyóiratok cikkeit, mert összehasonlítja a Habsburgok hadseregének sorozatos kudarcaival a kitűnően képzett tisztek ragyogó elemzéseit, megállapításait.
     Ferenc József tehát teljesen és tökéletesen alkalmatlan volt arra, hogy tőle bármiféle reformkezdeményezések induljanak ki, vagy hogy támogasson ilyeneket. Annál nagyobb ambíciói voltak a birodalom megújítása terén kijelölt utódjának, Ferenc Ferdinándnak.
     Ferdinánd jellemrajza a magyar irodalomban többé-kevésbé csak abból áll, hogy utálta a magyarokat. Ami persze igaz, bár Ferdinánd ezzel korántsem állt egyedül. A meglehetősen különös személyiségű főherceg igencsak mozgalmas, és a jövőre nézve nem sok jóval kecsegtető fiatalkora után jól sikerült házasságának köszönhetően megállapodott, és sokak számára meglepő módon kiegyensúlyozott családi életet élt. Apja halála után, 1896-ban, hivatalosan is a birodalom trónörököse lett, és ettől kezdve tudatosan készült a trón átvételére. Ferdinánd természetesen alapvetően autokrata személyiség volt, ám tiszteletben tartott egy bizonyos polgári értékrendet, s nem zárkózott el a modern kor kihívásai elől sem. Ferenc Józsefhez képest szinte liberálisnak számított, nem csoda tehát, hogy nagybátyja ki nem állhatta, és tragédiaként tekintett az ő trónöröklésére.
     Ferdinánd hosszú éveken át tudományos alapossággal tanulmányozta a birodalom felépítését és működését, s tervezgette az általa szükségesnek tartott reformokat. Közismert elgondolása szerint a Monarchiát az addigi dualista rendszer helyett három, vagy inkább négyosztatúvá kellett volna átalakítani, önálló államiságot adva Csehországnak, és a Horvátország, Dalmácia, Bosznia összevonásával létrehozott új szláv államnak. (Feltehetően Illyria néven.) Ily módon az addigi osztrák-magyar szövetség kiegészült volna a velük egyenjogú cseh, és szerb-horvát-bosnyák tagállammal. Mindez azonban csak az első lépés lett volna. Ferdinánd valódi terve a Nagy-ausztriai Egyesült Államok létrehozása volt, melyben a birodalomalkotó nemzetiségek szinte mind önálló területiséghez jutottak volna, nem kevesebb mint 15 tagállam létrehozásával.
     A mellékelt térképen látható felosztás természetesen nem Ferdinánd alkotása. A trónörökös egy egész kis tervezőcsoportot hozott létre, hogy kidolgozzák a Monarchia modern kornak megfelelő átalakításának terveit. Az elsősorban a román Aurel Popovici nevével fémjelzett elgondolás egyáltalán nem volt előzmények nélkül való, korábban is születtek már hasonló tervek a birodalom hasonló átalakítására. Egyebek között éppen a Habsburgok legnagyobb ellensége, Kossuth Lajos tollából, akinek a Dunai Konföderációra vonatkozó elgondolásait a trónörökös körébe tartozó tudósok jól ismerték, és saját tervük kidolgozásakor figyelembe is vették.
    

A Nagy-ausztriai Egyesült Államok.
Nem nehéz elképzelni, hogy ennek a szövetségi államnak az ötlete milyen reakciót váltott volna ki a magyarokból, ha azt nyilvánosságra hozzák. Magyar részről már a trónörökös addig ismert elképzelését is -a birodalom Csehország, vagy Horvátország és Bosznia bevonásával háromosztatúvá történő átalakításáról- gyalázatos merényletnek tekintették a Magyar Korona, és úgy általában a magyarság ellen. A Nagy-ausztriai Egyesült Államok létrehozására irányuló első lépések, sőt, egyáltalán magának a tervnek a nyilvánosságra kerülése, szinte biztosan azonnali polgárháborút eredményeztek volna a magyarok, és a birodalom többi nemzetisége között.
     Ezt maga Ferdinánd se gondolhatta másként, ugyanis trónra lépése esetén egyik első intézkedése az lett volna, hogy szükségállapotot hirdet, és katonai kormányzást vezet be a magyar területeken. Az önfejű, makacs és erőszakos trónörökös lépésről-lépésre megtervezte a trónra lépése utáni teendőket, és el volt rá szánva, hogy azokat ha kell, tűzzel-vassal is végrehajtja. Azt kell mondjam, alighanem javunkra szolgált volna.

Ferenc Ferdinánd főherceg (1863-1914).

    Ugyanis míg a Monarchia egy nagyon is életképes képződmény volt, melynek a modern korban is meg lett volna a létjogosultsága, addig Nagy-Magyarország létezése már az 1867-es visszaállításakor is történelmi anakronizmus volt. A Mohács után darabjaira hullott ország 350 évvel későbbi, változatlan formában való újra-összefércelését a kortárs magyarok sem mind tartották egyértelműen jó ötletnek, sokan gondolták például úgy, Erdélynek inkább meg kellene hagyni a területi különállását. Előre lehetett látni –és látták is- a magyarság kisebbségbe szorulásából fakadó nemzetiségi problémákat, melyeket az egyébként számukra széles jogkört biztosító, liberális nemzetiségi törvények sem orvosoltak. Az ország ebben a formájában hosszú távon sehogyan sem lett volna fenntartható, s Ferdinánd teljesen logikus és ésszerű felépítésű szövetségi rendszerével sokkal jobban jártunk volna, mint később Trianonnal.
     Az előjogaira és kiváltságaira féltékenyen ügyelő, és azokon a legkisebb csorbát ejteni sem engedő magyar politikai elit torkán azonban ennél nagyságrendekkel kisebb változtatásokat sem lehetett volna lenyomni. A birodalmat alkotó többi nemzetiség történetírói máig érezhető felindultsággal és ingerültséggel írnak az önző és irigy magyarokról, akiknek kicsinyes és szűklátókörű önzése állandóan gátat emelt a birodalom megújítására törekvő minden reformkísérlet előtt. A kritikák nem mindig helytállóak, a magyarok sokszor valóban jogosan védelmezték érdekeiket. Gyakran mások kárára, de az ilyesmitől a többiek sem riadtak vissza. Ugyanakkor viszont a magyar elit szűklátókörűségéről, önzéséről, arroganciájáról, és elmaradottságáról alkotott kép úgy általában elég találó.
     A magyar politikának a Habsburg birodalmon belül évszázadok óta alfája és ómegája volt a nemzeti különállás biztosítása egy általános integráló törekvéssel szemben. Ezt a nemzeti különállást a magyar történetírás azóta is pozitívumként kezeli, nemzeti szabadságharcnak, illetve függetlenségi harcoknak minősítve az ennek zászlaja alatt kirobbant felkeléseket, és alávaló magyarellenes bűntettnek tekintve az ezen függetlenség felszámolására tett Habsburg erőfeszítéseket.
     De végeredményben vajon mi volt a hozadéka ennek a gőgös nemzeti különállásnak? Tényleg ennek köszönhetően maradt fenn a magyarság önálló államisága?
     Az extra, amit a büszke magyarok hősies nemzeti ellenállásuknak köszönhetően megkaptak, az volt, hogy az ország nyakán koloncként meghagytak, és évszázadokra konzerváltak egy inkompetens, korrupt, maradi és szűklátókörű hatalmi elitet, a vitézlő nemesi rendet. Az úgynevezett szabadságharcok ennek a nemesi rendnek az előjogaiért és kiváltságaiért törtek ki, nem holmi általános szabadságjogokért. (Jellemző, hogy a napóleoni háborúk alatt, amikor valóban ilyen szabadságjogokért folyt a harc, a magyar nemesség teljes mellszélességgel kiállt a Habsburgok mellett.) Amikor a XVII.-XVIII. századi kiáltványokban nemzetről olvasunk („Ismét felszakadtak a híres magyar nemzet sebei…” - vagyis a nemeseknek adót kell fizetniük) egyáltalán nem a mai értelemben vett népről van szó, hanem erről a nemességről. A paraszt egyáltalán nem, a polgár alig-alig lett emberszámba véve. Az országon keresztülutazó Turgenyev még 1804-ben is imígyen írta le a magyar viszonyokat: „Itt a köznép, a muzsikság, egyáltalán nem számít a nemzet tagjának, kizárólag a papság, a főurak, és a nemesség alkotja a nemzetet.
     A „szabadságharcok” tétje szinte mindig a nemesség kiváltságainak és előjogainak fenntartása és biztosítása, esetenként a bővítése volt. Az úgynevezett Rákóczi szabadságharcot sem annyira a szabadságjogok megsértése váltotta ki, hanem inkább az, hogy az udvar 1696-ban nem hivatalosan bejelentette, az országban meg kívánja honosítani az örökös tartományok fejlettebb intézményrendszerét, és ennek keretében a közteherviselésbe be kívánják vonni a nemességet is. (A Rákóczi felkelés bukását pedig nem kis részben az okozta, hogy 1707-ben adót vetettek ki a nemességre, mely ezek után megvonta támogatását Rákóczitól is.) Az érintettek természetesen megbotránkozva és felháborodva tiltakoztak az „ezeréves alkotmány” ilyen gyalázatos megsértése ellen, és a szatmári békében ezt a legfőbb céljukat, vagyis a nemesi adómentesség fenntartását, sikerült is kiverniük a kormányzattól. A nemesi adómentesség kérdése így aztán a következő 150 évben érinthetetlen szent tehén maradt Magyarországon. Ezeknek a „szabadságharcoknak” a legfőbb eredménye tehát végül is csak az volt, hogy általuk a nemesség évszázadokig sikeresen szabotálta el a Nyugat érték- és intézményrendszerének átvételét, megmaradva egy világtól elzárt feudális idillben.

Magyarország  középcímere 1915-ből.

    A Habsburgok igazán rendkívüli tehetséget mutattak fel abban, hogy minden törekvésüket ellenszenvessé tegyék, de magam részéről úgy vélem, a Wesselényi, Thököly és Rákóczi féle nemesi ellenállással szemben –és persze szigorúan csak velük szemben és hozzájuk képest- a bécsi udvar határozottan a haladás erőit képviselte. A fejlődést egyáltalán nem a kurucok, hanem a bécsi hivatalnokok jelentették. Az ország lemaradása tehát nem annyira az egyébként valóban meglevő Habsburg elnyomásnak és mellőzésnek köszönhető, hanem elsősorban inkább a saját kiváltságaikhoz kicsinyesen ragaszkodó nemességnek, akik sikeresen kihasználták azt, hogy a meggyengült központi hatalomnak szüksége volt Magyarország támogatására, melynek fejében eltűrte a rég idejétmúlt rendiség fennmaradását.
     Bámulatra méltó, hogy ez a végeredményben destruktív erő szükség esetén milyen hatékonyan volt képes zászlai alá állítani a nem nemesi tömegeket is. A tradíció azóta is eleven, s mint azt a közelmúlt eseményei is bizonyítják, a magyarokat a függetlenségi kuruc jelszavakkal bármikor bármilyen hülyeségbe bele lehet ugratni, hogy a szabadság „Pro patria et libertate” feliratú zászlai alatt harcoljanak saját szolgaságuk és mucsai elmaradottságuk fenntartásáért.
    A nemzeti kisebbségek le akarják dönteni az ezeréves magyar alkotmányt. Karikatúra a Borsszem Jankóból. Szabadság alatt természetesen még véletlenül se a nyugati társadalmaknak a polgárok egymás és az állam iránti kölcsönös felelősségén alapuló szabadságfelfogását, a polgári jogok –és kötelességek- kánonját értsük, hanem a társadalmi osztályok közti cinkos összekacsintáson alapuló balkáni szabadságot. A plebs eltűri, és hallgatólagosan belegyezik az uralkodó osztály jogsértéseibe, önkényeskedéseibe és harácsolásába, s cserébe tőlük ő is megkapja a maga létkörének szabadságát. Az adócsalás szabadságát, a korrupció szabadságát, a sumákolás és mutyizás szabadságát, a felelőtlenség és a nemtörődömség szabadságát. Ez a kuruc szabadság, afféle önszabályozó anarchia.
     A szöveg természetesen mindig ugyanaz, az elnyomás, ami ellen a „szabadságharcosok népének” harcolni kell, mindig kívülről érkezik. Az elit, egészen máig, mindig a külföldről érkező elnyomás elleni harc jelszavaival operál, hogy az ellenük való szabadságharc jelszavaival a soha nem értelmével, hanem érzelmeivel politizáló, nem racionális fogalmakkal és tényekkel, hanem ködös képzelgésekkel és vágyakkal dolgozó tömegeket maga mögé állítsa, és velük saját uralmát fenntartassa. (Előjogaik és kiváltságaik biztosítása után aztán a derék kurucok persze rendszerint egymás sarkára tapodva igyekeztek kézcsókra járulni az éppen aktuális Habsburg uralkodó elé, biztosítandó sírig tartó hűségükről.) Hogy ez a hazaffy-as halandzsa miért van olyan nagy hatással a magyarokra, arról Ady így vélekedett: „Romantikára hajlamos nép vagyunk. Frázisimádásunknak is ez az oka. S ez az oka annak is, hogy keleti módon szeretjük a tömjént. Faji büszkeségünk, patrióta képzelgéseink üstökénél lehet bennünket a legjobban megfogni. Ez a bűnünk burjánoztatta föl a csaholó hazafiságot. Ezért utazik reánk minden csalás, ámítás, hazugság és cselvetés a hazafiság nevében. Ez a húr mindig meghat és mindig megfog bennünket. A lényeget és a valóságot nem keressük, mihelyst hazafisággal csaholják hazug módon tele a fülünket.
     A kiváltságok biztosításával természetesen együtt járt a rendi paradicsom területi különállóságának biztosítása is. Az úgynevezett szabadságharcok rendszerint egyúttal függetlenségi harcok is voltak, melyek csaknem végig sikeresen megőrizték az ország területi és jogi különállását a birodalmon belül. (Ez még nem egészen a későbbi Nagy-Magyarország volt, hiszen Erdély -részben a Partium is- és a déli határőrvidékek külön közigazgatási területek voltak, melyeket Bécsből kinevezett kormányzók irányítottak.) Ezt általában szintén vívmányként szokás értékelni, mondván, a magyarság ennek köszönhetően őrizte meg államiságát, sőt, sokak szerint egyáltalán nemzetként való fennmaradását is.
     Szinte nem is értem, a birodalomba évszázadokon át tartományként beolvasztott, az önálló államiságot 1918-ig nélkülöző csehek hogyan maradhattak fenn? A számos, önálló államot 1990-ig soha nem alkotó, és a magyarnál sokkal kisebb létszámú kisebbség, szlovének, szlovákok, ruténok, hogyan őrizhették meg nemzeti létüket?
     A területi különállás valójában persze nem a magyarság létét volt hivatott megőrizni, hanem a magyar nemesi rendek vadász- és felségterületeinek integritását. A gőgös különállás és elkülönülés egyben azt is demonstrálni volt hivatott, hogy mi különbek vagyunk a többieknél, s nemcsak tőlük külön állunk, hanem egyben felettük is. A máig jól ismert mondás szerint: „Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita.” Az országot vezető elit kizárólag ezeken a határokon belül, és kizárólag saját érdekei mentén tudott gondolkodni, az összbirodalmi érdekeket háttérbe szorítva, és ezekre nem is gondolva. (A magyar főnemesi arisztokrácia lassú asszimilálódása Mária Terézia idején ugyan megindult, 1848 után azonban a tökkelütött Habsburgok ezt a nemességet ismét visszaverték a nemzeti különállásba. Egyébként éppen ez az asszimilálódott, a Nyugat értékrendjét elsajátító nemesség volt az, amely megindította az 1848-hoz vezető reformmozgalmakat.)
     Ez a felsőbbrendű, arrogáns elkülönülés természetesen kiváltotta a többi nemzet ellenszenvét. Különösen azért, mert miközben a magyarok rögeszmésen ragaszkodtak saját területi különállásukhoz a birodalmon belül, aközben ugyanilyen mereven elutasították a nemzetiségiek hasonló különállásra vonatkozó igényeit Magyarországon belül. A nemzetiségiek pedig nagyjából csak azt követelték Magyarországon belül, amit a magyarok élveztek a birodalmon belül. Követeléseiket azonban nem egyszerűen csak mereven elutasították, hanem olyan beképzelt és lekezelő stílusban bántak velük, ami csak még tovább élezte a feszültségeket. (Tanulságos az 1914 előtti vicclapok karikatúráit tanulmányozni, milyen fölényes lenézéssel ábrázolják a különböző nemzetiségeket.) A nemzetiségek területi autonómiára vonatkozó követeléseit még Szekfű Gyula is primitivitásukkal, és politikai műveletlenségükkel magyarázza.
     Ez egyben legalább részleges magyarázat arra is, miért nem kértek az országon belüli nemzetiségek és a balkáni népek a magyar föderációs elképzelésekből. Kossuth-tól Jászi-ig számos magyar gondolkodó dolgozott ki különböző elképzeléseket egy balkáni államszövetség megvalósításáról. Egy valamiben azonban minden ilyen föderációs terv azonos volt, abban, hogy bizonyításra nem szoruló alapaxiómaként beszéltek arról, hogy egy ilyen föderációban a magyaroké lesz a vezető szerep. (Mert ugye egyebek mellett mi vagyunk a Balkán királynője is.) Még a nemzetiségek iránt valóban őszinte jóindulattal viseltető, liberális Jászi Oszkár is magától értetődő természetességgel ír arról, hogy az általa elképzelt balkáni államszövetségben a többiekénél magasabb szintű általános műveltségünk és politikai kultúránk okán magától értetődően a mienk lesz a vezető szerep. Függetlenül attól, hogy mennyiben volt valós ez a magyar kultúrfölény –általában azért az volt-, ennek állandó hangoztatása, és hogy a többi nemzetnek folyton az orruk alá dörgöltük valós vagy vélt elmaradottságukat, nem igazán keltett rokonszenvet a magyar elképzelések iránt. (Az persze megint más kérdés, hogy mennyiben tekinthetőek ésszerűnek ezek az elképzelések, melyek az ország sorsát a tőlünk kultúrában, vallásban, szokásokban, és úgyszólván minden másban teljesen idegen, velünk szemben ellenséges érzületű balkáni szláv államokhoz akarták kötni. Saját véleményem szerint a magyarság előtt sem akkor, sem ma nem áll más reális út, csak a német orientáció.)

Jó hírünk a nagyvilágban... A Völkertafel.

    A magyarság egyik régi, kedves rögeszméje, hogy Európa népei mind csodálnak és tisztelnek minket, a „szabadságharcosok népét”, és hogy a világon mindenhol szeretik a magyarokat. A valóság ezzel szemben sajnálatos módon az, hogy a magyarságnak igen rossz a megítélése, és nem csak az utóbbi időkben, hanem már évszázadok óta. Nagyon szép példája ennek például a XVIII. században Dél-Németországban széles körben elterjedt „Völkertafel”, egy korabeli katalógusféle, felirata szerint: „Az Európában található népek és tulajdonságaik rövid leírása”. A népek rangsorában a szerző az első helyre a spanyolokat teszi, feltehetően mivel a korabeli Dél-Németországban még nem nagyon láttak eleven spanyolt. A magyarokat viszont nagyon is ismerhették, így a hátulról harmadik hely -a törököket és az oroszokat megelőzve- nem fogható rá a tudatlanságra. A táblázat szerint a magyarokra jellemző tulajdonságok: hűtlenek, kegyetlenek, vérszomjasak, nagyon szerény értelmi képességűek, hajlamosak az árulásra és zendülésre, hanyagok, lázadozók, naplopók, és úgy általában a farkasokhoz hasonlítanak. E kliséktől tulajdonképen két ízben sikerült csak rövid időre megszabadulnunk az elmúlt 300 év során. Egyszer 1848-at, egyszer pedig 1956-ot követően. Előbbi események során kiharcolt jó hírnevünket a kiegyezést követő konszolidáció során vesztettük el, az '56-os renoménkat pedig az elmúlt 10-15 év rombolta le, de porig. És hogy ma miért viszolyognak tőlünk? Valószínűleg ugyanazért, mint 100 éve. Ahogy Ady Endre 1906-ban írta:
     „Magyarország népét megedzett helótanépnek ítélik Nyugaton. Hiába máris ez ellen minden polémia. Egy ország, ahol a huszadik században megtűrik az oligarchiát, veszedelme a kultúrországoknak. Ezt írják és ezt hajtják az idegen szemlélők. Azt mondják: a magyar mágnások nacionalista paprikával bármikor a kultúra ellen tüzelhetik Magyarország népét. Mint valamikor Konstantinápolyból a török Magyarországra, úgy fog csapni most Budapest, Bécs és Berlin felől Nyugatra a barbár áradat a fejlettebb és haladóbb társadalmak ellen. A porosz junkerek, a lengyel slachták, a magyar földesurak, a román bojárok és a többiek valósággal föl fogják hajtani az elbutított embernyájakat a Nyugat ellen. Az Egyháznak, Tőkének, Militarizmusnak és Feudalizmusnak tehát Magyarország lesz Európában a hálószobája.
     És így nézi Magyarországot a Courrier Européen, ez előkelő revü egész gárdája. Olyan országnak látják egy Björnson, egy Novikov, egy Ferri is Magyarországot, mely ellensége a demokráciának és modern haladásnak. Egy francia tudós nemrégiben ezt írta útinaplójába: „ Mi azt hisszük, hogy Európa az európaiaké, s hogy végleg biztos az emberi haladás útja. Tekintsenek Keletre, Magyarországra, Oroszországra, a Balkánra. Észreveszik, hogy mai kultúránkból semmi sem biztos, s hogy Európa voltaképpen Ázsia felé billen ma is.”
     És a fiatal Heine, a fiatal Ibsen valamikor verseket írtak rólunk. Lassalle majdnem Európa reménységének keresztelt el bennünket, Magyarországban Kelet-Franciaországot látta, a magyar népben pedig a forradalom népét. És ma? Magyarország ma a gondolkozók szemében: néhány mágnás, sok zsoldos, fő- és alparazita, és sötétségben tartott, szabadság- és kultúraellenes embermilliók. Persze, hogy minden jóslások a szpáhik és tatárok új szerepét osztják ki nekünk. A magyar nemzet géniusza, ha végleg el nem bujdosott, köszönje meg az új hírnevét s becsületét annak a pár ezer embernek, akié ma Magyarország, s annak a rendszernek, mely friss triumfusát most üli.

    Egy idegenszívű. A fiatal Ady Endre (1877-1919). Azon kívül, hogy Bécstől és Berlintől gondolom, most már nem tartanak annyira, változott itt valami az elmúlt száz évben?
     A magyarság máig mélyen és őszintén meg van győződve önmaga nagyszerűségéről és kiválóságáról. Ez visszahangzik a történelmi címkével ellátott írások egy nagy részében is, kezdve a „mi állítottuk meg a törököt és a tatárt” féle csúsztatásoktól egészen a szíriuszi származástan féle elmebajokig. Az ilyesfajta öndicséret persze évszázadok óta alapvetése a magyar önképnek. Alighanem Bajza József tette fel erre a koronát, egy 1848-as akadémiai beszédében: „Becsüljük meg magunkat, legyünk büszkék, hogy magyarok vagyunk, tagjai Isten egyetlen népének Európában és egyetlennek talán a földtekén, eme testvértelen Phöenixnek, mely csak önmagából nyerhet életet, mely annyi balszerencse közt ezredéven át magát s szabadsága nagy részét fenn bírta tartani, oly nemzet, melynek tündöklő múltja volt és nagy jövendője lehet.” A tudós szerző tehát nem adja alább, egyenesen az Úristen által személyesen kiválasztott népnek tekinti a magyart, ezzel is egy apró adalékkal járulva hozzá a sumer-magyar rokonság „bizonyításához”, hiszen rajtunk kívül csupán egyetlen kis nép van a világon, mely ilyen jó véleménnyel van önmagáról, és a legenda szerint az ő ősapjuk is egy sumer városból vándorolt ki annak idején.
     Jellemző motívum a testvértelenség, az önmagunkban állás hangoztatása. Egyedül vagyunk, mindenki ellenünk volt és van, de isteni elhivatottságunknak és kiválóságunknak köszönhetően a gonosz külvilág ellenére mégis fenn tudtuk tartani magunkat, megőrizve önállóságunkat és szabadságunkat. Magunkban állunk, magunkból építkezünk, nincs szükségünk senki másra, és nem is kell adnunk senki másra. Már az első világháború után Klebelsberg Kuno így emlékezett vissza: „A világháború kitöréséig úgy folyt nálunk a politizálás, mintha a Csendes-óceán egy szigetén éltünk volna, és Bécsen túl csak kevesen kevesen láttak … A külpolitikai kérdések megítélésében hihetetlen naivitás mutatkozott meg, s míg világszerte mind erősebbé vált a fegyverkezés és mind nagyobb lett a feszültség az európai nagyhatalmak között, addig mi nagy nemzeti sikert láttunk abban, ha a Monarchia fegyverkezését lassítani vagy megakadályozni tudtuk.” (Egyébként szinte mulatságos Jászi visszaemlékezéseit is olvasni arról, a magyar nemességnek még az 1918-as összeomlás utolsó napjaiban is mennyire nem volt fogalma sem róla, tulajdonképpen mi is történik körülöttük.)
     Még ennél is karakterisztikusabb Bajza másik megállapítása: „ … annyi balszerencse közt ezredéven át magát s szabadsága nagy részét fenn bírta tartani …” Vagyis még véletlenül sincs közünk és felelősségünk ahhoz, ami rossz velünk történt. Mindez a sors kifürkészhetetlen akaratából történt meg velünk, illetve egyszerűen csak balszerencsénk volt. Pechünk volt, na. A balsors, meg a gonosz külföldi ármány. A mi kezünk tiszta.
     Nemzeti paroxizmusunk odáig megy, hogy még arról is meg vagyunk győződve, nekünk még a pusztulásunk is valami egészen egyedi, nagyszerű látványosság lesz. Ahogy koszorús költőnk írta: „S a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül, s az ember millióinak szemében gyászkönny ül.
     Az ünneprontó Széchényi erre reflektálva jegyezte meg, Magyarország pusztulását nem a népek gyászkönnyei, hanem a környező nemzetek „gúnyos hahotája” fogja kísérni. Ahogy máshol írta: „Várjuk be nem a nagyszerű halált, hol ember millióinak szemében gyászkönny ül, hanem minden dísz, szánakozás és hálaérzet nélküli kitörültetésünket nemcsak a nagytermészet virányábul, de még legközelebbi szomszédink tüsténti emlékezetébül is, minél többet és jobb sorsot önkénytül, irígységtül, és egymás elleni agyarkodástul szétboncolt és jobbadán önzőkből álló népvegyület nem is érdemel.
     Ez a magyarság újkori és legújabb kori történetére oly jellemző hetyke rátartiság, valamint az ezzel együtt járó gőgös elzárkózás és paranoiás nárcizmus sok mindenre magyarázatot ad, ami az elmúlt századokban velünk történt. Ahogy Szekfű Gyula írja:
     „A magyar illúziók nem járnak egyedül. Rajokban szállják meg a magyar földet, szárnyaikat ráborítják az álmodó nemzetre és távoltartják tőle a valóság egészséges légáramlatait. Míg másutt pozitív kezdetek, első sikerek megacélozzák az akaratot és hatalmas lendületet, erőfeszítést hoznak létre, addig a mi népünk, a kezdet gyümölcseit leszedve, csak annál nyugodtabban takarja be magát ősi álmaiba. … Ferenc József békés korszakának nemzeti eredményei akaratunk helyett ismét érzéseinket hozták mozgásba, és az önmagunkkal megelégedés áldozataivá tettek. Leszámítva az örök közjogi elégedetlenséget, napjaink az utolsó korszak alatt szinte folytonos ámulatban, tetteink és fejlődésünk csodálatában folytak le. … Kulturális, gazdasági, társadalmi viszonyainkban hibát alig találtunk, de annál inkább észleltük büszkeséggel dagadó kebellel a „haladást”, mellyel a külföldet már-már elértük, sőt íme, oh dicsőség!, már meg is előztük. …
     Az imperialista versenyben még a legbüszkébb nemzet sem hagyatkozott saját erejére. … Magyar hatalom e világkoalíciók kihasználása nélkül józan ésszel elképzelhetetlen volt. … Imperialistáink e döntő kérdésben is tehetetleneknek bizonyultak, a német szövetségtől el nem szakadtak ugyan, de minden alkalmat megragadtak, hogy a német kultúrával, gazdasággal, katonai hatalommal szemben a nemzetet bizalmatlanná tegyék. … A nemzet pedig elbódulva az öndicsérettől, meg volt győződve, hogy külpolitikai alliance-okat mellőzhet, mert húsz-harminc milliónyi tömegben egymaga is megvalósíthatja terveit. A történetírás meg fogja állapítani a felelősséget, mely a világháború kitörésében és a „béke” eseményeiben az imperialistákat terheli. És ki fogja mondani a „nem bűnöst” a magyar imperializmusra, mely valóban nem az sem a háborúban, sem a faji és társadalmi ellentétek tudatos felszításában, de bűnös a magyarság elaltatásában, a magyar erőknek gyermekes célokra elpocsékolásában.

     Ehhez aligha szükséges kommentárokat fűzni.

Díszmagyarok.

    A bámulatra méltó mindebben igazából az, hogy a magyarság évszázadok óta mindig ugyanabba a gödörbe esik bele, és láthatóan soha semmit nem tanul belőle. Abban, amit Szekfű írt, már 1920-ban se volt semmi újdonság. Zrínyi Miklós már 350 éve azt írta: „Egy nemzet sem pattog úgy s nem kevélykedik nemesség titulusával, mint a magyar, noha annak bizonyítására s megőrzésére, látja Isten, semmit nem cselekszik. Ülnek haszontalanul fiaink, vagy otthon atyjuknál és anyjuknál, vagy ha ugyan derekasan látni, hallani akarnak (amint ők mondják), egy magyar úr udvarába béállanak és szerződnek. Ott mit tanulnak? Innya! Mit többet? Pompáskodni, egy mentét arannyal megprémezni, egy kantárt pillangókkal felcifrázni, egy forgóval, egy varrott lódinggal pipiskedni, egy paripát futtatni, egyszóval esküdni, hazudni, és semmi jót nem követni. … Senki nem tanul tudományokat, senki nem lesz zarándokká, hogy láthasson, tudhasson abból valamit hazájának szolgálni.
     És Széchenyi 150 éve: „Századokon keresztül a magyar hízelkedéshez szokott, amiből honosink nagyrészének önmaga túlbecsülése, gőgje s hiúsága támada, az igaz, egyenes szótul pedig elszokott, amibül megint soknak azon teljes meggyőződése vevé eredetét, hogy Hunniát, mint dicsőségtül ragyogót, s lakosit, mint magas helyen állókat, a világ bámulja és irigyli. …
     A magyar magát senkinek alávetni nem engedi, mindenki vezér, úr akar lenni, s ha éppen jó órában van, maga alatt felrúgja a port és azt mondja: ez a világ közepe, hol én állok! …
     Gyűlölségi hajlama nem egy magyarnak koránt sincs kimerítve azon antipátia által, mellyel az arisztokrácia iránt viseltetik, de midőn előszeretettel gyűlöli ezt, nem kevésbé gyűlöli a kormányt, gyűlöli az egyházi rendet, gyűlöli a katonát, gyűlöli a németet, gyűlöli a horvátot, gyűlöli a tótot, gyűlöli a görögöt, gyűlöli a városi polgárt, gyűlöli a kereskedőt, gyűlöli egyik a másikát, stb.; szóval gyűlöl mindent, mert hiszen hasonneműjével sem él békében, paraszthoz vonzó szerelme pedig bizony nem óriási, s mégis biztos öbölben véli magát, mert hiszen mégis szeret valamit, s pedig legőszintébben s mindenekfölött, tudniillik a hazát, vagy tulajdonképp –mert ugyan mi a puszta haza a benne lakó egyesek nélkül- a hazával mindig egybekevert saját drágalátos magát!
Széchenyi István (1791-1860). Az egyik legnagyobb politikai ellenfele által ráaggatott legnagyobb magyar titulust ő maga gúnynak érezte.
     A szerzőtől még hosszan lehetne idézni, hiszen írt ennél sokkal cifrábbakat is a saját fajtájáról, amivel napjainkban, amikor a magyart ismét csak dicsérni lehet, biztos kimerítené a nemzetgyalázás fogalmát. (Ha Széchényinek volna Kossuth díja, a buzgó magyarabb-magyarok biztos kezdeményeznék annak visszavételét. Széchényit azonban „szerencsére” senki nem olvassa, bár sűrűn szokás emlegetni.)
     A fenti leírásokból azt hiszem már elég jól előttünk áll a magyarságot évszázadok óta sorvasztó istencsapása, a dzsentri, a vitézlő nemesi rend egyenes ági leszármazottja. Nemcsak a múlt időknek sötét alakja. Számtalan alakváltozás után a mai napig ez a típus és ez a mentalitás „vezeti” az országot, a látható eredménnyel. A birtokát vesztett nemes maga tulajdonképpen már nem létezik, ám az általa létrehozott „értékrend” afféle hagyományként túlélte őt, és máig uralkodik a magyar gondolkodásban, mentalitásban, és közéletben. A Hivatal, és régebben a katonai pálya, szinte az egyetlen, amit a dzsentri méltóságához illőnek érez. Hivatali előmenetelében akár még sikeres is lehet, mert az intrikához, a helyezkedéshez, és a kamarillapolitikához jó érzéke van. A nyugati „szatócsnemzeteket” lenézi, és keletről jött, párducbőr kacagányos őseire büszke. Az ellene és hőn szeretett hazája ellen irányuló összesküvésekért –a kettőről gyakran egy személyben beszél- persze mindig az idegenek a felelősek, vagy ha ők nem, hát akkor az „idegenszívűek”. Mocsáry Lajos leírása szerint: „A dzsentri, bezárt magas kapuja mögött, magát most is kis királynak véli, elgondolja dicső bajszos őseinek hosszú sorát. … Szégyennek, zsidónak való piszkos mesterségnek tart minden kereskedést, minden iparüzletet, s attól tart, ha ilyenbe keverednék, ősei megfordulnának sírjokban.
     Ezek ellen próbáltak meg, vajmi kevés sikerrel, fellépni a magyar intelligencia képviselői, Zrínyitől kezdve Széchenyin át a mai értelmiség egy részéig. Erőfeszítéseik kudarca nem kis részben annak is köszönhető, hogy -bár ezt maguk nem vették észre- saját maguk is sokszor átvették a dzsentri allűrjeit és mentalitását. (Nem akarok itt egy nemrég kimúlt párttal példálózni.) A típus első világháború utáni továbbéléséről és reneszánszáról egyébként a szakirodalomnál sokkal plasztikusabban lehet tájékozódni mondjuk Csathó Kálmán „Fűszer és csemege” című színdarabjából, a „Noszty fiú” 1938-as filmváltozatából –mely kifacsarja és 180 fokban visszájára fordítja az eredeti mű mondanivalóját-, avagy Fábri Zoltán „Gyertek el a névnapomra” című filmjéből.
     Az elmúlt század történelmi sorsfordulóikor Magyarország nem rendelkezett olyan politikai elittel, és olyan államférfiakkal, akik a kialakult helyzetet kezelni, feloldani, vagy egyáltalán csak felismerni képesek lettek volna, illetve akiket Nyugaton valamennyire komolyan vehettek volna. Sem 1918-ban, sem 1945-ben, sem 1990-ben. Egy hosszabb-rövidebb zűrzavaros periódus után minden esetben a dzsentri típus került vissza a hatalomba. (Nem én vagyok az egyetlen, aki a „műbőrkalapos kommunistákat” is ebbe a fajtába sorolja.) Ez természetesen csakis azért volt lehetséges, mert „Őfelsége, a magyar nép” maga is ezt a típust tekinti rokonszenvesnek, önmagához hasonlónak.
     A magyar szerint a politika tőle független „úri huncutság”, amiért ő semmilyen felelősséget nem visel. A dolgokról „azok ott fönt” tehetnek, meg persze a mi nagyszerűségünket és tehetségünket irigylő nyugatiak, akik féltékenységükben megpróbálják ellehetetleníteni és kizsákmányolni a „Nobel díjasok országát”. Ha rosszul áll a szénánk, arról a török, a német, az orosz, a zsidó, a cigány tehet, vagy a fejlettebb változatban a monopoltőke, a gonosz bankárok, és a pénzvilág spekulánsai. Ha minket békén hagynak, a világot bámulatba ejtő, óriási teljesítményekre vagyunk képesek. (Az egyetlen történelmi példa, amit erre bizonyításként olvastam, az az ősmagyar agysebészet...) Ebből fakadóan a legokosabb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk kizárni az ellenünk fenekedő, rosszindulatú világot, és saját erőnkből próbálunk építkezni. (Szekfű véleményét erről lásd fenn.) Egy néhány hónappal ezelőtti közvélemény-kutatásban a magyarokat megkérdezték, a nyugati értékeket és elvárásokat kell e követnünk, vagy „a saját utunkat kell járnunk”. A megkérdezettek több mint 80 százaléka voksolt az utóbbira. (Egy másik kérdésnél pedig több mint 75 százalék arra, hogy a forint gyengeségéről a nemzetközi tőzsde-spekulánsok tehetnek.) De hogy saját erőnkből és saját tehetségünkből valójában mire vagyunk képesek, azt az elmúlt húsz év úgy vélem, megrendítő erővel vágta az arcunkba.
     Az országot ugyanis nem a németek, a zsidók, a kommunisták, a bankárok és tőzsdespekulánsok tették olyanná, amilyen. Ez az ország tízmillió magyar közös alkotása. Mi teremtettük, saját képünkre és hasonlatosságunkra. Az ország jelenlegi képét látva saját önarcképünket láthatjuk. Elég rémisztő látvány.
     Hogy ez a mostani út hová vezet, azt is egyre világosabban láthatjuk, hiszem már Zrínyi és Széchényi is látta. Nincs külön út, nincs harmadik út, nincs Magyar Út. Aki külön áll, az egyben félre is áll, önként, buta dacból és tudatlanságból helyezve magát a perifériára. A realitások talaján való két lábon állás helyett próbálhatunk éppen „a sarkunkra állni”, ami állítólag a mi nemzeti büszkeségünknek jobban megfelel, de ennek úgyis csak az lesz a vége, hogy elveszítjük az egyensúlyunkat, és megint nagyon pofára esünk, mint történelmünk során már oly sokszor.
     Európa politikai egységét sajnos ezer év alatt sem sikerült megteremteni, de gazdaságilag a földrész országai már évszázadok óta millió szállal kötődnek egymáshoz. Erre két világháború után a franciák, németek, és valamennyire az angolok is rájöttek, bár a náluk értelmesebb Jászi Oszkár már rögtön az első világháború után leírta: „A militarista, kapitalista, imperialista érdekkörök eszeveszett viaskodásából egy félig összetört, elvérzett, az éhenhalás szélén álló Európa került ki. A Norman Angell jóslata a legteljesebben bevált: nemcsak a legyőzöttek jutottak koldusbotra, de magukat a győzőket is egyre kínosabban fojtogatja saját győzelmük. Lehetetlenség egy bonyolult gazdasági organizmusnak az egyik felét úgy tönkretenni, hogy a másik is halálosan bele ne betegedjék. Ez a folyamat megy ma végig egész Európán, keletről nyugat felé. … A győzelmes Nyugat elvesztette legfőbb piacait, legjobb fogyasztóit, s egyre jobban nélkülözi azokat az élelmi cikkeket és nyersanyagokat, melyeket egykor a legyőzött országokból kapott.” Mi sem a Csendes-óceán egy világtól elzárt szigetén élünk, ahol azt csinálhatunk, amit akarunk, tekintet nélkül mindenki másra. Úgyhogy aki ma gazdasági és pénzügyi függetlenségről beszél, az valószínűleg nincs egészen magánál.
     A határon állva –mert Európának csak a földrajzi határai vannak az Uralnál- csak Kelet és Nyugat között választhatunk. Számomra egyértelmű a választás, akár még annyira babusgatott függetlenségünk részleges elvesztése árán is. Sajnos azonban az alaphelyzet ma is ugyanaz, mint lassan ötszáz éve szinte mindig. Adott egy önmagát igen nagyra tartó, de valójában elképesztően dilettáns, tudatlan, beképzelt és arrogáns politikai elit, és egy saját megélhetésén kívül minden más iránt közömbös, elfásult tömeg. Ebből a felállásból kellene kihozni valamit.
     Napjainkra is elmondható, amit Széchényi a maga korát illetően fogalmazott meg: „A jelen nemzedék megbocsáthatatlan bűne az, hogy százszorta jobb idők, és kedvezőbb körülmények dacára mégis újra azon gyümölcstelen kuruc szellemet buzgólkodik felébreszteni, melynek nem volt egyéb eredménye, mint az, hogy gyásznapokat hozott hazánkra, és századokra lökte vissza nemzetünk kifejlését.” Ezt a mondatot nagybetűkkel kellene a mai magyar agyakba belevésni.

A Szent István, a vízrebocsátás előtt.

    A Szent István csatahajó számomra nem a dicsőséges hadimúlt mementója, hiszen semmilyen harci dicsőség nem fűződik nevéhez. A hajó nekem egy olyan Magyarország emlékműve, mely minden, Szekfű által is leírt felemásság, hiányosság és ballépés ellenére is, Mátyás óta először megtette az első lépéseket ahhoz, hogy a Balkán verméből kivergődve végre –újra, vagy először- csatlakozzon a világ vezető nemzeteinek klubjához. Akkoriban e zártkörű klubhoz tartozás egyik mércéje volt, alkalmas e az illető ország a nagyhatalmi státuszt jelképező csatahajók építésére. A spanyol csatahajókhoz hasonlóan a Szent István sem tekinthető kizárólag az építő ország produktumának, megépítése azonban egy polgárosodó, erős iparral rendelkező ország teljesítménye volt. Ezzel, sajnos már csak az utolsó utáni pillanatban, Spanyolország után tizedikként becsatlakoztunk a világon számításba vehető országok közé. Vajon most hanyadikak lennénk?
     A Magyar Út száz év elteltével is a Nyugat felé kellene, hogy vezessen, függetlenül attól, hogy most éppen ez a Nyugat sem mutat igazán rokonszenves képet. A Kína-fanok is rájöhetnének, kedvenceik felemelkedése nem a csodálatos Keleti Géniusztól függ, hanem attól, mennyire tudnak európaizálódni. Ahogy egy japán író és politikus, Yukichi Fukuzawa száz évvel ezelőtt mondta: „Aki egy nemzet civilizációját elő akarja mozdítani, annak az európai civilizáció útján kell haladni, s ezen az alapon kell határozni a további lépésekről.” Amíg a japánok követték ezt az utat, diadalmaskodtak, mihelyt elhitték, hogy a sikert saját maguknak, és a nagyszerű keleti, szamuráj tradícióknak köszönhetik, elbuktak. Ettől függ Kína jövője is, és úgy tűnik vezetőik ezzel valamilyen mértékben tisztában is vannak. Számukra bennünk nem az állítólagos közös eredet az érdekes, s nem fognak meghatódni a „hátrafelé nyilazó ősmagyar lovas” kisplasztikáktól. Ők azt nézik, tudnak e tanulni tőlünk valamit. (Nem merek találgatni, ez irányú vizsgálódásaik milyen eredménnyel zárultak…)
     A mi bajunk nem a túlzott kisebbrendűségi érzés, hanem éppen ellenkezőleg, a nagypofájú arrogancia, és a beképzelt nárcizmus. Bár általában nem nagyon merül fel komoly elképzelésként, de esetleg talán nekünk kellene kicsit visszavennünk a nagy arcunkból, és a pökhendi arrogancia helyett kicsit szerényebben, hogy ne mondjam, alázattal figyelni, és tanulni a nálunk gazdagabb, sikeresebb nemzetektől. És nem pusztán a szerencsével magyarázni, hogy ők többre jutottak, mint mi. Ne merjünk nagyok lenni, mert nem vagyunk azok. Nagyhatalmi, vagy akár csak középhatalmi délibábok kergetése helyett inkább merjünk kicsik lenni, mint Hollandia és Dánia. Haladni kell a kor áramlataival, akár tetszik, akár nem. Evola hasonlatával élve, meg kell lovagolni a tigrist, ahelyett, hogy elfutnánk, vagy elbújnánk előle. Menekülni csak előre lehet, és akárhogy is próbálják egyesek, forradalmat sem lehet hátrafelé csinálni. Aki azt hiszi, félrevonulhat valami különutas idillbe, menthetetlenül lemarad, és a világ vérkeringéséből kiesve elsorvad. Ez az út nem a régmúlt idők boldog –és sosem létezett- Kánaánjába vezet, hanem a történelem pöcegödrébe.

Az a bizonyos süllyedő érzés...

Forrásmunkák.

    A Monarchia hajdani országain kívül a boldogult K. und K. Kriegsmarine igen kevés publicitást kap, és úgy általában elmondható, hogy még a létezése is feledésbe merült. Abban a szűk körben is, ahol valamennyire ismerik a történetét, a flotta –és maga a Monarchia- egy távoli és különleges egzotikumnak számít, és sokszor elég nagy ostobaságokat összehordanak róla. A ritka kivételek közé tartozik a korábban már említett amerikai történész, Paul G. Halpern, aki több könyvében is kimerítően, és tárgyilagos alapossággal foglalkozott az osztrák-magyar haditengerészet történetével, elsősorban persze az utolsó húsz évre koncentrálva. Az „Otrantói ütközet” című könyve néhány éve magyarul is megjelent. Ezen kívül felhasználtam még Halpern egy másik, „The Mediterrenean Naval Situation, 1908-1914” címmel megjelent munkáját is, melyben a szerző rendkívül alaposan és részletesen –meg unalmasan- elemzi és mutatja be az első világháborút megelőző évtizedek haditengerészeti helyzetét a Földközi-tenger térségében. (A könyvért köszönet Veperdi Andrásnak.) Halpern könyve komoly sikert aratott történészi körökben, ám én legalább ilyen hasznosnak, és sokkal olvasmányosabbnak találtam Milan Vego „Austro-Hungarian Naval Policy, 1904-1914” című könyvét is. Bár alapvetően ez is a háború előtti utolsó évtizedre koncentrál, mégis nagyobb ívben tekinti át a Monarchia haditengerészetének történetét, és sok olyan érdekes információt találni benne, mely még Halpern-nél sem szerepel.
     Bár inkább csak adatokat mazsoláztam ki belőlük, de azért említést érdemel még Zvonimir Freivogel „Tauchgang um das K. und K. Schlachtschiff Szent István” című könyve, és René Greger „Austro-Hungarian Warships of World War I” című munkája is.
     A kisebb terjedelmű tanulmányok közül meg kell említeni Erwin F. Sieche cikkeit is, melyekből a Haditechnika című lapban magyarul is megjelenteket használtam fel. (Két cikksorozat a Budapest és Szent István csatahajókról.) Úgyszintén említést érdemel a holland Fritz Reiner Scheltema de Heere a Warship International 1973/1 számában megjelent cikke az osztrák-magyar csatahajókról. A cikk elsősorban ugyan a hajók műszaki ismertetésével foglalkozik, ám így is nagyon hasznos és tanulságos.
     E dolgozat megírásában igen nagy segítséget jelentettek Karl von Lukas és Edgar Tomicich cikkei, melyek a Marine Gestern Heute számaiban jelentek meg. Ezek nélkül igazából nem sok minden konkrétumot tudtam volna írni a hadműveletről. A cikkekért és a fordításért külön köszönet Dr. Hűvös Ferencnek.
     Az utóbbi 10-15 évben örvendetesen gyarapodott a magyar nyelvű szakirodalom is. Nagy segítségemre voltak Krámli Mihály, Bánsági Andor, Veperdi András, és Csonkaréti Károly különböző nyomtatott, és elektronikus folyóiratokban megjelenő cikkei, illetve utóbbi szerző könyvei. A tételes felsorolástól engedtessék meg eltekintenem, mivel a lista igen hosszú lenne.
     De Scardelli Caesar idézett gyöngyszemére a Haditudósító 2011/3 számában bukkantam rá.
     A könyvek közül feltétlenül meg kell még említeni Balogh Tamás és Csepregi Oszkár „A Szent István csatahajó” című könyvét, mely a hajó történetével, valamint a roncs felkutatásával és régészeti vizsgálatával foglalkozik. Úgyszintén érdemes megemlíteni Merényi László „A cattarói matrózfelkelés” című könyvét, illetve Juba Ferenc sajnos kevéssé ismert, és nehezen hozzáférhető könyvét, „A magyar tengerészet nagyjai” címmel.
     Vagy 15 éve jelent meg egy másik érdekes, és –máig nem tudom eldönteni, sajnos vagy szerencsére- kevéssé ismert munka, Gasparovich László „Csata az Adrián” című könyve. Első nekifutásra a könyv, melynek a szerző „megregényesített dokumentumok” címen határozza meg a műfaját, lenyűgözően részletes, és nagyon olvasmányos leírását adja az 1917 májusi otrantói csatának. Az nekem már első nekifutásra feltűnt, hogy a szerző több, egymástól térben és időben igencsak távol eső akciót gyúr össze egyetlen hatalmas hadműveletté, ám úgy gondoltam –mivel a szerző állandóan dokumentumokra és memoárokra hivatkozik-, magának a csatának a leírása, és az o-m haditengerészet általános ismertetése talán többé-kevésbé hiteles lehet. Aztán amikor elolvastam Halpern könyvét, kiderült, a Gasparovich könyvben sem a történések, sem a nevek nem stimmelnek. A szerző kitalált alakokat szerepeltet, kitalált történetekben. Ma már nem vagyok biztos benne, van e ennek a könyvnek egyetlen olyan mondata, melyet hitelesnek lehet tekinteni, és inkább a fantasy kategóriába sorolnám, nem a történelmi könyvek közé.
     A Szent István roncsainál végzett merülések megihlették a filmeseket is, bár egyelőre még csak a dokumentum műfajban. (Kicsit már várom, hogy valamelyik pihentagyú előjöjjön a "magyar Titanic" megfilmesítésének ötletével.) A kellően nézőcsalogatóan hangzó „Halál hajnalban” címmel ellátott filmet a magyar tévék is vetítették. Úgy vettem észre, a film iránt sokan bizonyos túlzó elvárásokat tápláltak, és ehhez képest a kész alkotás csalódást keltett. A film értékelésénél azonban talán nem árt figyelembe venni, hogy az úgynevezett ismeretterjesztő műfajt már rég benyelte a biznisz, és az ilyen filmeknek ma már egyáltalán nem az ismeretterjesztés, hanem a filmet leadó csatorna nézettségének a növelése az elsődleges, és szinte kizárólagos feladatuk. A lényeg, hogy a tudomány vagy történelem ürügyén kellően hatásvadász képsorokkal, és bombasztikus „szenzációkkal” szögezzék a fotelhez a nézőt. (Ha valamely történelminek nevezett „ismeretterjesztő” műsorban például olyan –elég gyakori- kijelentéssel találkozunk, mely szerint a filmben ismertetett szenzációs új felfedezéseknek köszönhetően „át kell írnunk a történelemkönyveket”, arról a csatornáról egész nyugodtan azonnal elkapcsolhatunk.) Az említett, valóban elég információszegény film legnagyobb erénye így végül is csak az, hogy gyönyörűen kitisztították benne a korabeli filmfelvételeket. (Jellemzőnek találom egyébként, hogy a hajó magyar mivoltáról egyetlen félmondatban emlékeztek csak meg, a roncsot első ízben feltáró magyar búvárokról pedig egyetlen szót sem ejtettek.)
     Az első világháborúról hasznos olvasmánynak bizonyult Aggházy Kamil és Stefán Valér „Világháború” című könyve, illetve Julier Ferenc „A világháború magyar szemmel” című munkája. A ferencjóskás Monarchia fegyveres erőinek történetéről kiváló olvasmányok Józsa György Gábor „Ferenc József zászlai alatt”, és Bencze László „Königgratz” című könyvei.
     Az utolsó fejezetben, a napi politika által bennem gerjesztett indulatok hatására, lefirkantott gondolatfüzér főbb forrásai az idézett klasszikusok sokat emlegetett, ám senki által nem olvasott munkái. Zrínyi Miklós, Széchenyi István könyvei –melyekre már rég ráférne egy alapos szöveggondozás-, Ady Endre publicisztikai írásai, és Szekfű Gyula könyvei, elsősorban a „Három nemzedék”. Ezeken kívül Jászi Oszkár „A Monarchia jövője”, és a „Magyar kálvária, magyar feltámadás” című könyvei. Érdemes még megemlíteni Padányi Viktor egészen kiváló, ám a „zsidózás” és „holokauszt-relativizálás” főbenjáró bűnei miatt a szakma által természetesen kitagadott és elhallgatott könyvét, „A nagy tragédia” címmel. (A könyv borítója senkit ne riasszon el, az nem a mű, hanem a kiadó –Gede Testvérek- színvonalát tükrözi.)
     A képanyag összeállításában nagyban támaszkodtam a japán blog.livedoor.jp/irootoko oldalra, ahonnan digitálisan feljavított, és utólag színezett képek sokaságát lehet letölteni. Ezenkívül nagyon jó kollekciót találtam az orosz tsushima.su/forums/ oldalon is.
     A cikk írása során megint beleütköztem bizonyos terminológiai kérdésekbe. A csatahajótípusokba való belegabalyodás helyett például az egyszerűség kedvéért csatahajónak nevezek minden hadihajót, mely a maga idejében az alapvető kategóriába tartozott. A hazai szakértők szerint ugyan a dreadnought előtti korszak ilyen hajóit sorhajónak kell nevezni, ám a magam részéről ezt egyáltalán nem találom egészséges megoldásnak, és inkább tartózkodok attól, hogy ezeket a hajókat ugyanabba az osztályba soroljam, mint a vitorlás korszak nagy hadihajóit. (Stilisztikai megfontolásokból használom néhol a sorhajó, illetve páncélos szavakat.) Maradva az angol megoldásnál, csatahajónak tekintem ezeket is, és ahol szükséges, jelzem, hogy dreadnoughtról van szó.
     Néhány olvasóban talán hiányérzetet kelthet, hogy a K. und K. Haditengerészet utolsó két, békebeli évtizedének történetét csak nagy vonalakban vázoltam fel, de mint korábban is említettem, a témával foglalkozó, és szerencsére ma már nem olyan kis terjedelmű hazai irodalom 90 százalékban ezzel az időszakkal foglalkozik, és nem éreztem szükségét, hogy itt most újból felmondjam ezt a történetet. Egyébként is, ez további 20-30 oldalt, és még egy hónapot vett volna igénybe, amit -remélem érthető módon- igyekeztem megspórolni.

(2012 január - április)


Vissza.