Koppenhága
1801

    Mi, büszke magyarok, szeretjük azt hinni, hogy a kontinensen csak minket sújt a balsors, mi szenvedtük a legtöbbet, és mi vagyunk a legszerencsétlenebbek. Ez a negatív nárcizmus szeret tetszelegni abban a gondolatban is, hogy a minket sújtó balsors nem saját hülyeségünk következménye, hanem a mi nagyszerűségünkre féltékeny ellenséges hatalmak gonosz ármánykodása következtében ér minket.
     Persze nem kell különösebben sokáig kutakodnunk az európai történelemben, hogy lássuk, más országok is buktak már akkorát, mint mi, csak éppen úgy látszik, nálunk jobban tudják kezelni a kudarcokat. A hajdani északi nagyhatalom, az egykor dicsőséges napokat is megélt Dánia például mára alig Dunántúl méretű törpeországgá zsugorodott. A dánok azonban mernek kicsik lenni, és a nyavalygás helyett inkább igyekeznek jól kihasználni meglevő lehetőségeiket. Számunkra egész szokatlan módon az állítólag oly dicső múlton való merengés, és a történelmi sebek állandó vakargatása helyett inkább a jelenben élnek és munkálkodnak. Lenne pedig okuk nekik is, hogy sértődötten duzzogjanak az évszázadokkal ezelőtt őket ért méltánytalanságok miatt. Ilyenek voltak például a napóleoni háborúk idején elszenvedett angol támadások, és a háború után rájuk erőszakolt igazságtalan és méltánytalan békefeltételek.
    A napóleoni idők tengeri csatái közül utolsóként tehát most az 1801-es koppenhágai csatáról írok, amely sok szempontból különlegesnek tekinthető. Például abból, hogy igazából nem is volt tengeri csata.


Tartalom.

Történelmi háttér.

Elözmények.

A csata.

A csata után.

A nagy flottarablás, és az ágyúnaszád háború.

Forrásmunkák.


A koppenhágai csata. Nicholas Pocock festménye.

Történelmi háttér.

    A dicsőséges dán múlt legpatinásabb része természetesen a viking kor, amikor az európai templomok nagyobb részében nem csupán a magyarok nyilaitól rettegtek a hívek. A dániai vikingek -akik egyébként normannoknak hívták magukat- felettébb eredményesen fosztogatták végig az európai partokat. Egy dán sereg, Rollo vezetésével, meghódította a mai Normandiát is. Bár a papírforma szerint a francia király hűbéresei voltak, a gyakorlatban Normandia évszázadokon át önálló viking/normann államként működött.
    A brit szigetek a dán hajósok kedvelt célpontjai voltak, és portyázásaikon rendszeresen fosztogatták az angol falvakat és városokat. Anglia középső részén egy Normandiához hasonló, önálló viking államot is alapítottak, Danelag néven. Az angol királyok sokáig adót fizettek a dánoknak, sőt, a XI. században egy jó ideig egyesült is a dán és az angol királyság, természetesen dán uralkodó alatt.
    Nagy Knut halála után egy évszázadnyi zűrzavaros időszak következett Dániában, mely véget vetett a daliás időknek, és egyben a dánok európai turnéinak is. Az országot Nagy Valdemar állította ismét talpra, és tette újra regionális nagyhatalommá. Dánia fő ellenségei ekkoriban már a Hanza szövetség, a Német Lovagrend, és Svédország voltak. Utóbbi kettővel a dánok egész jól boldogultak, a Hanzával, az észak-európai kereskedővárosok szövetségével szemben azonban többször is meghátrálásra kényszerültek.
    Dánia alighanem I. Margit uralkodása idején (1375-1397) ért el hatalma csúcsára, amikor, a Kalmari Unió megkötése után, lényegében dán uralom alatt tudhatták Norvégiát, Svédországot, Finnországot, Izlandot, Grönlandot, és a Feröer-szigeteket. A következő évszázadokban a Kalmari Unió meglehetősen rapszodikusan működött, hol felbontották, hol újrakötötték. A skandináv egység megvalósulásának aztán a svédek tettek végleg keresztbe, mikor 1521-ben kiváltak az Unióból.
    A dánok azonban az Unió többi területét továbbra is uralmuk alatt tudhatták, sőt, a mai Svédország déli része is a dán, illetve egész pontosan dán-norvég királysághoz tartozott. Ennek roppant nagy jelentősége volt, ugyanis így a dánok teljes mértékben ellenőrzésük alatt tartották a Balti-tengerből kivezető útvonalakat, mindenekelőtt az Öresundot, amely a három tengerszoros (Kis-Baelt, Nagy-Baelt, Öresund) közül a legjobban hajózható útvonal. Miután a lengyel gabonaexport, valamint a nagymértékben fellendülő holland és angol hajóépítés miatta a skandináv faexport is egyre nagyobb jelentőségre tett szert, a hajóforgalom is roppantul megnövekedett. Ennek legnagyobb haszonélvezői a dánok voltak, akik természetesen vámot szedtek a szorosokon áthaladó hajóktól. A dán uralkodók persze hajlamosak voltak elvetni a sulykot, és időnként egészen pofátlan méretű vámokat szabtak ki a kiszolgáltatott helyzetben levő kereskedelmi hajókra. Az ilyen adóemeléseket általában aztán az északi kereskedelemben -is- leginkább érdekelt holland flotta látogatásai követték, hogy a Koppenhágára szegezett ágyúkkal ösztönözzék a dán uralkodókat az önmérsékletre.
Az Öresund, és Koppenhága térsége.     A boldog időkbe megint a svédek piszkítottak bele. 1654-ben az újonnan trónra lépett ambiciózus svéd uralkodó, X. Gusztáv, úgy gondolta, megérett az idő arra, hogy Lengyelország és Dánia meghódításával Svédország legyen Észak-Európa korlátlan ura. 1656-ban háborút indított a lengyelek ellen, és ostrom alá vette Danzig (Gdansk) kikötőjét. A lépés roppant érzékenyen érintette a hollandokat, ugyanis Danzig volt a balti kereskedelem egyik legfontosabb központja, s a lengyel gabonát itt rakodták be a holland szállítóhajókra. Hollandia számára olyan fontos volt a balti kereskedelem, hogy annak szabadsága érdekében még azt a kockázatot is hajlandók voltak vállalni, hogy ismét háborúba keverednek az angolokkal, akik történetesen ekkor éppen a svédek szövetségesei voltak. 1656 júliusában egy 42 hajóból álló holland flotta vitorlázott be a Balti-tengerre, s vetett horgonyt Danzig előtt. A holland ágyúk szerénységre intették X. Gusztávot, aki felhagyott az ostrommal, s a kikötőt, melyet semleges területnek nyilvánítottak, újra megnyitották a kereskedelmi hajók előtt.
    Gusztáv mindazonáltal a szárazföldön folytatta a lengyelek elleni háborút, melybe -számunkra- szerencsétlen módon sikerült beleugratnia Erdélyt is, melynek fejedelme, II. Rákóczi György úgy vélte, a svédek győzelme már csak hónapok kérdése, s ha időben csatlakozik, ő is részesedhet a győzelem után feldarabolandó lengyel területekből.
    Eleinte valóban úgy látszott, olajozottan mennek a dolgok, s az egyesült svéd-magyar sereg még Varsót is elfoglalta. Ekkor azonban váratlan esemény történt. Dánia királya, III. Frigyes, a lengyel frontról érkező, amúgy is megbízhatatlan híreket helytelenül értelmezve úgy gondolta, a svéd sereg már olyan nagy veszteségeket szenvedett a lengyel hadjáratban, hogy hátba támadva most könnyen legyőzheti őket. Ebben azonban csalódnia kellett, ugyanis a svédek veszteségei valójában nem voltak jelentősek. A dán hadüzenet hírére azonban X. Gusztáv kénytelen volt seregeit megfordítani, és kivonulni Varsóból, faképnél hagyva a megrökönyödött erdélyieket, akiket a lengyel-tatár-török hadak később aztán teljesen megsemmisítettek.
    A már akkor is a világszínvonalat képviselő svéd hadigépezet néhány hét alatt tönkreverte III. Frigyes seregeit, és ostrom alá vette Koppenhágát. A dánokat csak a holland beavatkozás mentette meg attól, hogy országuk Svédország legdélebbi tartománya legyen. 1658 októberének végén egy 35 hajóból álló holland flotta hatolt be az Öresundba, és 29-én, a Koppenhága előtti vizeken, megverték a svéd flottát. (Ebben az ütközetben süllyedt el Tromp hajdani zászlóshajója, a híres Brederode, és esett el a holland elővéd parancsnoka, Witte de With altengernagy is.) A győzelem feltörte Koppenhága svéd blokádját, és a hollandok így komoly erősítést juttathattak el oda. A holland győzelem azonban a svédek számára nem volt igazán meggyőző, ezért a következő évben egy újabb holland flotta jelent meg a térségben, a hajók fedélzetén 12 ezer holland katonával. A Michiel de Ruyter vezette expedíció visszafoglalta a dánoknak Funen szigetét, és magához ragadta a tengerszorosok feletti ellenőrzést. X. Gusztáv kénytelen volt békét kötni, és kivonulni a dán területekről.
    A svédek számára az 1660-ban aláírt békeszerződés még így sem volt kedvezőtlen, hiszen a kezükre juttatta az Öresund északi partját. És bár a svéd győzelem korántsem volt teljes, mégis egyértelművé tette, hogy a térség vezető nagyhatalma immár valóban Svédország. A dánok 15 évvel később azért tettek még egy kísérletet nagyhatalmi státuszuk helyreállítására, és megpróbálták az elvesztett területeket visszaszerezni. Bár a dán hadsereg kezdetben komoly sikereket ért el, és a Cornelis Tromp, illetve Niels Juel vezette dán flotta többször is megverte a svéd hajóhadat, megszerezve ezzel a balti vizek feletti ellenőrzést, a négy évig tartó háború végén a kimerült dánok mégis kénytelenek voltak lemondani céljaikról, és aláírni a status quo-t nagyjából helyreállító fontainebleau-i békeszerződést.
    A háború költségei teljesen kimerítették a dán kincstárat, s nyilvánvalóvá vált, hogy a kis ország már nem képes állni a versenyt az igazi nagyhatalmakkal. (Területileg persze Dánia ekkor még nem volt kicsi, hiszen hozzátartozott Norvégia és Grönland is, melyeknek gazdasági jelentősége azonban ekkoriban még a nullával volt egyenlő.) A dánok nagyjából ugyanúgy reagáltak erre, mint a hasonló helyzetbe került hollandok. Tudomásul vették korlátaikat, és a semlegességbe vonulva vissza feladták nagyhatalmi ambícióikat, területszerző törekvéseiket, s a továbbiakban gondosan igyekeztek kerülni az európai nagypolitika ilyen-olyan szekértáboraihoz való csatlakozásokat.
    A semlegesség nem jövedelmezett rosszul. Az északi- és balti-tengeri kereskedelem jövedelméből a dánok jókora summát szakítottak le, mely a fejlett mezőgazdasággal együtt sikeresen biztosította az ország szolid jólétét. Dánia, mely mindig is fejletlen iparral rendelkező agrárország maradt, persze sohasem érte el a hollandok színvonalát, de az országban így is viszonylagos jólét és béke uralkodott. A sokáig a felvilágosult abszolutizmus mintaállamának számító Dániában, a jól működő államapparátusnak köszönhetően, szokatlanul szilárd és rendezett társadalmi viszonyok jöttek létre.
    Az ismét megerősödő állam óvatos terjeszkedéssel is próbálkozott, ezúttal főleg délnek, a német területek felé. A Hamburg bekebelezésére tett kísérletet ugyan a poroszok meghiúsították, ám 1721-ben sikerült a meggyengült svédektől lenyúlni Schleswig tartományát.
    A dánok még szerény gyarmatosítási kísérleteket is tettek. Az indiai Tranquebar és Serampore városát még a XVII. században megszerezték, 1718-ban pedig a karibi térségben, Saint John szigetén alapítottak gyarmatot, majd 1733-ban megvették Franciaországtól Saint Croix szigetét is. A még 1616-ban alapított Dán Kelet-indiai Társaság -1732-től Ázsiai Társaság- fénykorában a svédekkel együtt több teát importált, mint a Brit Kelet-indiai Társaság. A Társaság mindazonáltal a XVIII. század közepére elvesztette jelentőségét, és miután a britek 1779-ben elfoglalták az indiai dán területeket, meg is szűnt.
    A dánok emellett Nyugat-Afrikában, Ghánában is megszereztek maguknak egy területet a Guineai-öböl partvidékén. A Dán-Guinea, vagy Dán Aranypart néven ismert területen a dánok számos települést hoztak létre, s innen kiindulva vettek részt a jól jövedelmező rabszolga-kereskedelemben. (A gyarmatot 1850-ben eladták Angliának.)
    A XVIII. században az anyaországban széles körű gazdasági és társadalmi reformokat hajtottak végre, bevezették az általános közoktatást, eltörölték a céheket, lehetővé tették a szabad kereskedést és engedélyezték a sajtó szabadságát. Megkezdődött a jobbágyrendszer felszámolása is, amely 1815-re fejeződött be. A dán jobbágyok ettől kezdve szabad kisbirtokosok lettek.
    A reformok atyja Friedrich Struensee, az elmebeteg VII. Keresztély udvari orvosából lett kabinetminiszter volt. Struensee ugyan alig egy év országlás után, 1772-ben, belebukott a túl gyors tempóban és túl erőszakosan bevezetett reformáradatba, amely sokak érdekeit sértette, ám maguk a reformok tovább éltek, főleg VII. Keresztély fiának, a későbbi VI. Frigyesnek köszönhetően.
    Struensee megbuktatásának és kivégzésének egyik fő indoka egyébként a királynéval, Karolina Matildal folytatott, nem is nagyon titkolt viszonya volt. Struensee-val együtt a királynét is letartóztatták, és házasságtörés vádjával börtönbe csukták. Ezzel viszont roppantul felbőszítették az angolokat, ugyanis Matild a brit királyi ház tagja volt, III. György angol király húga. A királyi családon esett sértés miatt brit hadihajók jelentek meg Koppenhága előtt, és háborúval fenyegették meg Dániát, ha nem engedik szabadon a hercegnőt. Matild persze gyorsan kiszabadult, és egy fregatt fedélzetén visszatérhetett Angliába. (Ahol aztán nem sokkal később meg is halt.)
    A trónra alkalmatlan VII. Keresztély helyett 1784-től ténylegesen a trónörökös, Frigyes koronaherceg vezette az országot. Frigyes és minisztere, Andreas Peter Bernstorff, a felvilágosodás szellemében intézte az államügyeket, lényegében felújítva és tovább folytatva Struensee munkáját.

Angol hadihajók Dover előtt. Francis Holman festménye.

Előzmények.

    Az amerikai függetlenségi háború idején szorult helyzetbe került britek a korábbiaknál szigorúbb tengeri blokádot igyekeztek életbe léptetni a velük hadban álló országok, főleg Franciaország és Spanyolország ellen. Válogatás nélkül megállítottak és átkutattak minden kereskedelmi hajót, amely az útjukba került, s ha úgy ítélték meg, annak rakománya valamilyen módon az ellenséges ország hadi erőfeszítéseinek javára szolgál, habozás nélkül elkobozták azt, rendszerint magával a hajóval együtt. Az intézkedés zajos elégedetlenséget keltett a semleges országok közt, melyet kihasználva 1780-ban Oroszország uralkodója, II. Katalin, meghirdette a fegyveres semlegesség elvét, és létrehozta a Fegyveres Semlegességi Ligát (League of Armed Neutrality). A Liga fő követelése az volt, hogy a semleges kereskedelmi hajók háború idején szabadon szállíthassák rakományukat, természetesen a fegyvereket és egyéb hadiszereket kivéve. A szövetséghez Hollandia, Portugália, Svédország, Poroszország, Ausztria, és a Nápoly-Sziciliai Királyság mellett csatlakozott Dánia is. A Liga igazi célja természetesen az európai hatalmak által túlzottan erősnek tartott angol tengeri dominancia megtörése volt, ami mindenki számára nyilvánvaló lehetett, hiszen az egyezményhez olyan államok csatlakoztak, melyek tengeri kereskedelemben való részvétele a nullával volt egyenlő. (Poroszország, Ausztria, és maga a szövetséget létrehozó Oroszország.) Nem is beszélve arról, hogy Oroszország nem sokkal korábban éppen olyan intézkedéseket léptetett életbe a dán hajókkal szemben, melyeket most a britek esetében kifogásolt.
    A nehéz helyzetben levő angolok azonban kénytelenek voltak engedni, nem akarván újabb ellenségeket szerezni maguknak. 1781-ben törvénybe iktatták a modern tengerjog alapelemeit. Semleges hajó ezek szerint szabadon szállíthatott minden rakományt, még ha az ellenség tulajdonában volt is. Kivétel csak az ellenséges országnak szánt hadiszer lehetett. Az ellenséges kikötő blokádja csak akkor volt jogszerűnek tekinthető, ha a hadviselő fél hadihajói szoros blokádot tartottak fenn az ellenséges kikötő előtt, és a blokádra hivatkozva nem a nyílt tengeren, találomra vadásztak a kereskedelmi hajókra. Az angolok később természetesen semmibe vették az egyezmény rendelkezéseit, de annak aláírása mégis nagy presztízsveszteséget jelentett számukra.

Hajógyár Blackwallban. Samuel Prout festménye.

    A forradalmi Franciaország ellen vívott háború idején az angolok ott folytatták, ahol abbahagyták. A nyílt tengeren megállították és átvizsgálták a semleges kereskedelmi hajókat, s ha bármi olyat találtak, ami szerintük Franciaország hadigazdaságát segítette, elkobozták az árut. Az újabb angolellenes liga létrehozásának közvetlen oka azonban ezúttal nem ez volt.
    Az oroszok, veszélyes ellenséget szimatolva a felforgató franciákban, XVI. Lajos kivégzése után megszakították kapcsolataikat az országgal, majd 1793 márciusában szövetségre léptek az angolokkal a franciák ellen. Az oroszok ezután tevékeny szerepet vállaltak a Franciaország ellen létrejött első, majd a második koalíció harcaiban is, ám néhány évvel később gyökeres fordulat következett be hozzáállásukban.
    Közben ugyanis rájöttek arra, hogy a forradalmi eszmék elleni harc csupán ürügyként szolgál, és valójában a koalíciókban résztvevő államok mindegyike a saját pecsenyéjét sütögeti. Az osztrákok például az orosz hadsereg hátán akartak bevonulni Itáliába, hogy az észak-olasz királyságokat saját országukhoz csatolják, míg az orosz cár, I. Pál, a korábbi, általa legitimnek tekintett uralkodókat akarta visszaültetni trónjaikra. Újabb sérelmet jelentett, hogy az angolok nem akarták átengedni az oroszoknak Korfu szigetét, melyet az Usakov vezette orosz flotta foglalt el a franciáktól. Mindezen sérelmek miatt az orosz cár 1799 végén kilépett a második koalícióból, mely ezzel a gyakorlatban meg is szűnt létezni.
    I. Pál pálfordulását látva Napóleon megpróbált közeledni az oroszokhoz. Málta szigetét, melyről jól tudta, hogy úgysem lesznek képesek megtartani, rendeletileg az orosz cárnak adományozta, aki történetesen éppen a Máltai Lovagrend nagymestere volt. A cár -aki meglehetősen hóbortos volt, de korántsem bolond, ahogy azt ellenségei terjesztették róla- örömmámorban úszott. Megvan végre a meleg vizű kikötő, mely lehetővé teszi, hogy Oroszország bekapcsolódhasson a tengereken zajló világkereskedelembe! Nem is beszélve Málta stratégiai jelentőségéről, mely a Földközi-tenger domináns hatalmává teszi a szigetet birtokló országot.
    Nem sokkal ezután azonban, ahogy az várható volt, az angolok elfoglalták Máltát. A britek természetesen úgy érezték, Napóleon ígérete őket nem kötelezi semmire, és eszük ágában sem volt, hogy a szigetet átadják az oroszoknak. Pál, aki egy évvel korábban még a franciák elleni hadjáratra toborzott a koalícióba szövetségeseket, erre nyíltan szembefordult a britekkel. Külügyminiszterével, Fjodor Rosztopcsin gróffal, ezúttal egy angolellenes koalíció tervét dolgozták ki, Oroszország, Franciaország, Poroszország és Ausztria részvételével. A tervek szerint a résztvevő hatalmak megszállták és egymás közt osztották volna fel a Balkánt, majd az orosz sereg Perzsián át benyomult volna a britek legfontosabb gyarmatába, Indiába. A tervek készítgetése közben első konkrét intézkedésként Pál 1800 december 18-án kihirdette a Második Fegyveres Semlegességi Liga (Second League of Armed Neutrality) létrejöttét. A Ligához, nem annyira önszántukból, hanem inkább a hatalmas szomszéd fenyegető magatartása miatt, csatlakozott Svédország, Dánia és Poroszország.
    A Liga öt pontban foglalta össze követeléseit:

1. Minden semleges hajó szabadon hajózhat a kikötők között, és a tengerpart mentén.
2. A hadviselő felek tulajdonában levő áru, a hadiszereket kivéve, a semleges hajókon szabadon szállítható.
3. A blokád a kikötők közeli megfigyelésével tartandó fenn. (Vagyis nyílt tengeren nem lehet hajókat megállítani a blokádra hivatkozva.)
4. Semleges hajókat csak alaposan indokolt esetben, a jogszabályok megsértését nyilvánvaló tényekkel bizonyítva lehet lefoglalni.
5. Ha a konvojban haladó kereskedelmi hajókat kísérő hadihajók parancsnoka szavatolja, hogy az általa kísért hajók nem szállítanak hadiárut, az igazoltató hajó parancsnoka köteles ezt elfogadni, és nem kutathatja át a hajókat.

    Mindezen feltételek persze teljesen elfogadhatatlanok voltak az angolok számára, habár a követelések lényegében nem tartalmaztak mást, mint azokat a szabályokat, melyeket a britek 1781-ben egyszer már magukra nézve is kötelezőnek ismertek el. Az Oroszországgal fennálló viszonyok megromlása egyébként is súlyos aggodalmakat keltett a brit kormányzatban, akik úgy vélték, a Balti-tenger könnyen a francia befolyás alá került oroszok kezére juthat. Mindez rendkívül nagy mértékben befolyásolta volna Anglia esélyeit a háborúban, hiszen a Royal Navy működéséhez szükséges nyersanyagok nagy része -faáru, kátrány, kötelek- ebből a térségből származott. Az sem lehetett kétséges, hogy a Fegyveres Semlegességi Liga nem a szabad kereskedelem magasztos elvei iránti aggódásból, hanem a brit tengeri uralom megtörése céljából jött létre. A Ligát létrehozó Oroszország ugyanis gyakorlatilag egyáltalán nem volt érdekelt a tengeri kereskedelemben, mivel jelentéktelen kis kereskedelmi flottája szinte kizárólag csak a beltengereken, és a part menti forgalomban vett részt.
    Napóleon persze azonnal lecsapott a kínálkozó lehetőségre. Megtiltotta az orosz hajók elleni támadásokat -ami, a már említett okok miatt, persze ismét csak egy üres gesztus volt- és szövetséget ajánlott I. Pálnak, amit az orosz cár 1801 január másodikán el is fogadott. A cár rövidesen hozzá is látott az Anglia elleni tervei megvalósításához, s február végén útnak indította csapatait Perzsia, és azon keresztül India felé.

A Brit Kelet-indiai Társaság hajói, viharos tengeren. Nicholas Pocock festménye.

    Húsz évvel korábban, az amerikai függetlenségi háború idején létrejött Első Fegyveres Semlegességi Liga meglehetősen eredményesen működött, és végül sikerült rákényszerítenie Nagy-Britanniára a nemzetközi tengerjogok betartását. A helyzet azonban most teljesen más volt. Az Első Liga idején Anglia tengeri uralma igencsak bizonytalan lábakon állt. A szövetséges hatalmak flottái fölénybe kerültek a tengereken, és még ha ezt a fölényüket nem is tudták kihasználni, a magukra maradt britek óvakodtak újabb ellenségeket szerezni és újabb frontokat nyitni, tartva attól, hogy ez könnyen a háború terheit amúgy is nehezen viselő ország összeroppanását eredményezhetné.
    1800-ban azonban a brit tengeri uralom sziklaszilárdan állt. Az angolok leiskolázták a tengereken a franciákat és a spanyolokat egyaránt, s szilárdan kézben tartották a tengeri útvonalak feletti ellenőrzést. A szárazföldön sem voltak szövetségesek nélkül. Tengeri érdekeltségeik nem révén, a poroszokat és az osztrákokat nem különösebben zavarta Nagy-Britannia tengeri egyeduralma, ám annál érzékenyebben reagáltak a franciák szárazföldi terjeszkedésére. Az angoloknak tehát ezúttal eszük ágában sem volt tárgyalni és egyezkedni az ellenfelekkel, s a maguk oldalán tudva az erőfölényt, egyetlen megoldást tartottak célravezetőnek: legázolni, aki az útjukba áll.
    A francia-orosz szövetség hírére azonnal készülődni kezdtek, hiszen a Balti-tengerről érkező svéd és orosz faáru, kátrány, és számos más, a hajók építéséhez nélkülözhetetlen nyersanyag utánpótlásának elvágása működésképtelenné tehette volna a Royal Navyt.
    Az Admiralitással teljes egyetértésben a Pitt, majd az Addington vezette angol kabinet is stratégiai fenyegetésnek értékelte a helyzetet, és tarthatatlannak ítélte meg azt. Az Északi-tengeren állomásozó flotta hajóit összevonták Yarmouth előtt, és erősítésként kilenc sorhajót vezényeltek át hozzájuk a Csatorna Flottától.
Sir Hyde Parker. George Romney festménye.     A gyülekező flotta első feladata az Öresund megnyitása lett volna, és Dánia leválasztása a Ligáról. A dánok esetében ezt elsősorban diplomáciai úton akarták elérni, de a tárgyalások kudarca esetére a britek felkészültek egy Koppenhága elleni támadásra is. A dán ellenállás megtörése után az angol flotta, ezúttal már előzetes figyelmeztetés és tárgyalás nélkül, direkt támadást intézett volna az elsődleges célpont, a Revalnál -a mai Tallinn- horgonyzó orosz hajóhad ellen, melynek elpusztítása után a magukra maradt svédekkel már biztosan könnyen meg lehetett volna egyezni. A Liga negyedik tagjának, Poroszországnak a tengeri hadereje a nullával volt egyenlő, így őket egyáltalán nem is vették számításba.
    A terv megvalósításának elsődleges feltétele volt, hogy elejét vegyék az orosz, a dán, és a svéd flotta egyesülésének, melynek esetén -papíron legalábbis- összesen 123 sorhajó állt volna a Liga rendelkezésére. Egy ekkora flottával a britek, minden technikai fölényük ellenére, aligha boldogulhattak volna, ezért az Admiralitás igyekezett minél jobban siettetni az indulást, hogy még a Balti-tenger keleti és északi részét borító -és az orosz flottát megbénító- jégtakaró áprilisi felolvadása előtt a térségbe érkezzenek.
    Még januárban kinevezték a flotta parancsnokait is. A főparancsnokságot Sir Hyde Parker tengernagy vette át, az elővéd parancsnoka Horatio Nelson altengernagy, az utóvédé pedig Thomas Graves ellentengernagy lett.
    A kinevezések nem kis meglepetést keltettek a közvéleményben és a Royal Navy tengerészei közt egyaránt. Parker, ellentétben a későbbi véleményekkel, melyek Nelsonnal összehasonlítva nagyon előnytelen színben tüntetik fel alakját, tehetséges és körültekintő parancsnok volt, aki azonban soha nem vezényelt még önállóan nagyobb köteléket. Vele ellentétben viszont Nelson, bár rangban Parker alatt állt és húsz évvel fiatalabb volt nála, már bizonyította kiváló képességeit, és aboukiri győzelme után nemzetközi szupersztár lett belőle. Sokak számára érthetetlen volt, most miért csak a másodhegedűs szerepe jutott neki a flottánál.
    Az utólagos találgatások szerint Parker -jó kapcsolatai mellett- elsősorban diplomáciai ügyekben való jártassága miatt kapta meg a főparancsnoki tisztet, hiszen a dánokat elsősorban tárgyalásokkal akarták rávenni a Ligából való kilépésre, és erősen bíztak benne, hogy ez sikerülni is fog. Eszerint a dánokkal való tárgyalások sikere után Parkert mindenképpen leváltották volna, és helyére eleve Nelsont szánták, akinek a feladata az orosz flotta elleni támadás levezénylése lett volna. Az impulzív természetű Nelsont nem igazán tartották alkalmasnak a dánokkal folytatott tárgyalások lebonyolítására, amellett egy ekkora flotta vezetésére egy ellentengernagyi rangban levő tiszt -bár Nelson januárban megkapta altengernagyi kinevezését- túl alacsony beosztásúnak számított volna.
    Ezen kívül Nelson személye, akármilyen híres is volt, a konzervatív brit kormányzat számára politikai szempontból sem volt elfogadható. Zajos magánéleti botrányai mellett a tengernagy fanatikusan gyűlölte a francia köztársaságot, és ennek minden lehetséges alkalommal hangot is adott, míg az Addington vezette brit kormány hajlamos volt a békülésre, és a franciákkal való kiegyezésre. Politikai szempontból tehát a konzervatív kormányzat számára Nelson személye és kiszámíthatatlan viselkedése egyaránt kínos volt, s az adott helyzetben, amikor még úgy tűnt, van esély a békés megoldásra, a jó diplomáciai képességekkel rendelkező Parker sokkal alkalmasabb személynek tűnt a küldetés élére, mint a heves vérű, meggondolatlan Nelson.
    Érdekes módon a flotta vezetésére kiszemelt három férfiú egyike sem volt elragadtatva új beosztásától. Szolgálati idejük nagy részét mindhárman a meleg éghajlatú Földközi-tengeren és a karibi térségben töltötték, s ódzkodtak a hideg, jeges északi vizektől. (Mint később kiderült, nem is alaptalanul.) A régi tengerészdinasztiából származó Parker maga ráadásul éppen visszavonulni készült. Elege volt már a tengerből, és vidéki birtokára vonult vissza. A 62 éves tengernagy néhány hónappal korábban nősült másodszor, Sir Richard Onslow tengernagy 18 éves lányát, Francest vette feleségül. A friss hús örömeibe belefeledkezett Parker csak vonakodva engedelmeskedett az Admiralitás utasításának, s útban Yarmouth felé magával vitte feleségét is. A fiatalasszony minden lehetőséget megragadott arra, hogy élvezze a társasági élet örömeit, s minden lehetséges és lehetetlen alkalommal bálokat és partikat szervezett, melyeken természetesen férje is részt vett. Az asszony szoknyáján ülő -és egyébként persze roppant féltékeny- Parkert teljesen lekötötte a bálok szervezése, és a flotta ügyeivel egyáltalán nem is törődött. Magatartásával végképp porig rombolta amúgy sem túl nagy tekintélyét. Az egész flotta Parkeren röhögött, nem kevésbé a női bájakat feltűnően nélkülöző nején, aki egyébként a tengerészek közt a nem túl megtisztelő „batter pudding” (tésztapuding) gúnynevet kapta.
    Nelson természetesen szintén elégedetlen volt. Elsősorban persze azért duzzogott, mert a flotta parancsnokságát nem ő kapta meg. Parkert jól ismerte, szolgált már korábban is alatta, és nem tartotta valami sokra. A nehéz természetű tengernagy permanens sértődöttségének egyik oka egyébként mindig az volt, hogy véleménye szerint soha nem kapta meg azt az elismerést, ami szerinte járt volna neki. Minden egyes győzelme után sértődötten dohogott leveleiben, azt állítva, szándékosan mellőzik, és megpróbálják háttérbe szorítani. Ráadásul most úgy érezte, új beosztását csupán azért sózták a nyakába, hogy eltávolítsák Lady Hamilton közeléből. Ebben tulajdonképpen igaza is volt. Nápolyi viselt dolgai, a feleségével való szakítás, a Hamiltonokkal való összeköltözés, alaposan megrendítették a tengernagy respektusát. Nelson nyíltan együtt élt Emma Hamiltonnal, akitől ráadásul éppen ekkoriban -február elsején- született egy lánya is. Hivatalosan ugyan azt állították, hogy a kislányt Hamiltonék csak örökbe fogadták, ám miután a gyermeket a Horatia névre keresztelték, mindenki számára nyilvánvaló lehetett valódi származása.
    Nelson régi barátai az Admiralitáson aggódtak amiatt, hogy az Emmácskába belegárgyult pártfogoltjuk végképp tönkreteszi karrierjét, és úgy határoztak, megpróbálják a tengernagyot jó messzire eltávolítani Merton közeléből. Nelson tehát teljesen helyesen értékelte a helyzetet, amikor azt gondolta, a balti expedícióban való részvétele Jervis és Troubridge összeesküvésének köszönhető, melynek célja, hogy eltávolítsák őt Emma mellől. A tengernagy emellett egyáltalán nem ismerte az északi vizeket, ahol csupán fiatal tiszt korában tett egy kisebb utat, és betegeskedett is, állandó fej és szemfájás kínozta. (Ha túléli Trafalgárt, előbb-utóbb alighanem megvakult volna a másik szemére is.)
Sir Horatio Nelson.     Parkerral ellentétben azonban Nelson kötelességtudó tiszt volt, aki a szolgálatot minden körülmények között komolyan vette, és magánélete elé helyezte. Január 17-én érkezett meg Plymouthba, ahol zászlaját a Szent Vince foki csatában általa zsákmányolt 114 ágyús San Josef sorhajóra vonta fel. Eredetileg ezzel a hajóval akart menni, de február elején meggondolta magát, és zászlaját áthelyezte a kisebb merülésű, a sekély balti vizeken való működésre alkalmasabbnak látszó 98 ágyús St. George-ra, ahová magával vitte kedvenc kapitányát, Thomas Masterman Hardyt is. A hajók felszerelését Portsmouthban fejezték be, s a hivatalos parancsot az indulásra február 17-én kapták meg. A hajók egy londoni kitérő után március hatodikán érkeztek meg Yarmouthba, ahol Nelson megdöbbenve tapasztalta, hogy a főparancsnok, Hyde Parker, még mindig a parton van, és a felesége báljaival van elfoglalva.
    Nelson nem is próbált magára Parkerra hatni, aki láthatólag feleségével együtt kiválóan érezte magát a folyamatos bulizásban, hanem azonnal levelet küldött az Admiralitásnak -és egy másikat magának az Első Lordnak, Jervisnek, St. Vincent grófjának-, melyben tájékoztatta a Lordokat a yarmouthi állapotokról. Postafordultával rögtön meg is érkezett Parker címére az Admiralitás dörgedelmes levele, melyben alaposan leteremtették és sietségre szólították fel a totojázó tengernagyot.
    Parker előtt természetesen nem maradt titokban, kinek köszönheti a letolást, és az eset eléggé megterhelte a két tiszt amúgy is feszült viszonyát. Parker ezután egyszerűen nem állt szóba Nelsonnal, és sem szóban, sem írásban nem ismertette helyettesével elképzeléseit a hadművelet lebonyolításáról, és egyáltalán a flotta harcrendjéről. A flotta működését megbénító feszültség feloldására Nelson tette meg az első lépést. Parkerről köztudomású volt, hogy nagy haspók, és kedveli a gasztronómiai különlegességeket. Így aztán amikor Nelson egyik tisztje kifogott egy ritka és ízletes rombuszhalat, a tengernagy rögtön elkobozta tőle a zsákmányt, és átküldte azt Parkernak. A gesztus hatásos volt, s a főparancsnok ezek után végre hajlandónak mutatkozott arra, hogy egyeztessen a flotta tevékenységével kapcsolatos kérdésekről helyettesével, és megbeszélje vele a haditervet is. Nelson véleménye persze ettől nem változott meg, s leveleiben meglehetősen lekezelően beszél parancsnokáról: „Barátunk meglehetősen ideges a sötét éjszakák és a jégmezők miatt, de most már muszáj lesz összeszedni magunkat, ez nem az idegeskedés ideje.”

    A balti-tengeri küldetésre összegyűlt flotta végül március 12-én indult Yarmouth-ból. A britek hatalmas erőt vonultattak fel. A hadműveletben összesen 74 hajó vett részt, fedélzetükön több mint 3.000 tengerésszel, és a behajózott szárazföldi csapatokkal. A fő ütőerőt a 17 sorhajó képviselte, melyekhez később, már a nyílt tengeren, további három csatlakozott. Egy negyedik sorhajónak is kellett volna még csatlakoznia a flottához, azonban a 74 ágyús Invincible március 16-án, Happisburgh előtt egy sziklazátonyra futott és elsüllyedt. (A flottához tartozott két 50 ágyús hajó is. Ezek kategorizálása sokszor okoz problémát a szakirodalomban, mivel sorhajóknak kicsik, fregattnak nagyok. Rendszerint egyszerűen csak Fifty Gun Ship néven emlegetik őket, de mivel általában beállították őket a csatasorba, én az egyszerűség kedvéért a sorhajók közé számítom be ezeket is.)
    A hajóhad március 21-én vetett horgonyt a Sound bejárata előtt, és Parker a 32 ágyús Blanche fregatt fedélzetén egy különleges megbízottat, Nicholas Vansittard-ot, küldött előre Koppenhágába, hogy tárgyalásokat kezdjen a dánokkal, és megpróbálja őket rábírni, lépjenek ki a Ligából, és engedélyezzék az angol hajók szabad áthaladását az Öresundon. Nelson maga időpocsékolásnak tartotta a tárgyalásokat, ő egy meglepetésszerű, figyelmeztetés nélküli támadást tartott volna a legjobb erődemonstrációnak. Egy ilyen támadás alighanem valóban jelentősen csökkentette volna a későbbi angol veszteségek mértékét.
    Az utókor általában Parker hibájául rója fel a tárgyalások okozta időveszteséget, pedig Parker a kapott parancsok szellemében járt el. A flotta elsődleges célpontja ugyanis egyáltalán nem a dán hajóhad, hanem az orosz flotta volt, s mindenki biztos volt benne, hogy a hatalmas erőkkel felvonuló brit flotta láttán a dánok és a svédek, akik inkább csak az oroszoktól való félelmük miatt csatlakoztak a Ligához, ellenállás nélkül teljesíteni fogják az angol követeléseket. Ugyanakkor egy Nelson által javasolt orvtámadás, még ha taktikai sikert is érnek el vele, stratégiai szempontból hátrányosnak bizonyulhatott volna, ugyanis azt eredményezhette volna, hogy a dánok immár valóban átállnak az angolellenes koalícióhoz. (Hat évvel később pontosan ez történt.)
    A dánok azonban sokkal bonyolultabb helyzetben voltak, mint ahogy azt Londonban képzelték. Az angol követelések teljesítése esetén ugyanis nemcsak Oroszországgal kerültek volna szembe, hanem minden bizonnyal a számukra akkor a legnagyobb veszélyt jelentő Franciaországgal is. Ezekkel a lehetőségekkel összehasonlítva az angol támadás kétségtelenül a választható kisebbik rossz volt.
Ezeknek a megfontolásoknak megfelelően aztán a britek különleges megbízottja március 23-án az angol követeléseket határozottan elutasító dán válasszal tért vissza Parker zászlóshajójára.
    Ekkor még senki nem tudta, de éppen ezen a napon történt valami, aminek ismerete a későbbi tragikus eseményeket megelőzhette volna. Ugyanezen a napon -az orosz naptár szerint 12-én- az északi szövetség fejét, I. Pál cárt, Szentpéterváron saját gárdatisztjei meggyilkolták. Az összeesküvők eredeti szándéka valószínűleg nem a cár meggyilkolása, hanem csupán a lemondatása volt, Pál azonban nem volt hajlandó aláírni a saját lemondását bejelentő nyilatkozatot. A tisztek erre dühbe gurultak, ütlegelni és fojtogatni kezdték az uralkodót, aki belehalt a bántalmazásokba. Helyére a trónörökös, az angolbarát I. Sándor került -aki szintén részese volt az összeesküvésnek, és néhány szobával arrébb hallgatta végig, hogyan verik agyon az apját-, akinek trónra lépésével az északi szövetség gyakorlatilag megszűnt létezni. A hírek azonban már túl későn jutottak el Koppenhágába.

Tengeri ütközet. Theodore Gudin festménye.

    Miután a diplomáciai megoldás lehetősége nyilvánvalóan a kútba esett, nem maradt hátra más, mint megindítani a támadást. Koppenhága elérése azonban nem ígérkezett könnyű feladatnak, előtte ugyanis a hajóknak át kellett haladniuk az alig négy kilométer széles Öresundon, melynek mindkét oldalán jól megerősített, és a britek szempontjából ellenséges erődök álltak. Dán oldalon a Kronborg, svéd oldalon pedig Helsingborg erődjei. Parker eredetileg nem is erre akart menni, hanem a jóval hosszabb, ám könnyebbnek ígérkező kerülő úton, a Nagy-Belten át. A terepet ismerő tisztjei azonban végül lebeszélték erről a szándékáról. A Belten át haladva nem találkoztak volna ugyan ellenséges erődök ágyúival, de ez az útvonal 200 mérföld hosszú veszélyes, zátonyokkal teli kerülőt jelentett volna, míg a jól hajózható Öresundon áthaladva Koppenhága már csupán 20 mérföldre volt.
Thomas Graves ellentengernagy. James Northcote festménye.     Parker nem indult meg rögtön a dán főváros ellen, hanem csak egy héttel később, március 30-án hajózott be az Öresundba. Késlekedését a történészek azóta is a főparancsnok alkalmatlanságának és tehetetlenségének újabb bizonyítékaként kezelik, pedig valójában csak arról volt szó, hogy a szél kedvezőtlen irányba váltott, és az óvatos Parker, aki tartott az Öresundon való áthaladástól, nem akarta a helyzetet tovább bonyolítani azzal, hogy szembe-szélben araszolva kelnek át a szoroson, az ellenséges ágyúk előtt, s inkább megvárta amíg a szél megfordul. Nelson persze nem tolerálta ezt az elképzelést, s minden lehetséges alkalommal igyekezett sürgetni parancsnokát. Ahogy Parkernek írta: „Hazánk soha nem függött még ennyire a flotta sikerétől, mint most!” és „Egyetlen percet sem szabad elvesztegetni, az ellenség minden nappal és minden órával egyre erősebb lesz!”
    Nelson helyesen látta a probléma lényegét. Akármennyire is indokolható volt Parker késlekedése, végeredményben csak azzal az eredménnyel járt, hogy értékes időt adott a dánoknak arra, hogy felkészüljenek a britek támadására. Parker mentségére legyen mondva, a dánok természetesen nem a brit flotta hajóinak megjelenésekor szereztek először tudomást a készülő támadásról, hanem már jóval korábban. A brit flottában szolgáló dán tengerészek már az év elején leadták a drótot honfitársaiknak, akik nyomban hozzáláttak a koppenhágai kikötő védelmének megerősítéséhez.
    Az angolok erősen alábecsülték a dánok elszántságát és harci kedvét is. Igaz ugyan, hogy Dánia elsősorban az orosz nyomás miatt csatlakozott a Fegyveres Semlegességi Ligához, de a dánoknak ettől függetlenül is megvolt a britekkel a maguk elszámolnivalója. Korábban ugyanis már több dán kereskedelmi hajót is értek incidensek a nemzetközi tengeri jogokkal ellentétes angol tengeri blokád miatt, 1799-ben az angolok egy dán hajót le is foglaltak Gibraltárnál. A legsúlyosabb konfliktus azonban egy évvel korábban, 1800 július 25-én robbant ki az angol és a dán hajók között. Ezen a napon egy brit fregattkötelék feltartóztatott egy dán konvojt a Csatornán, Ostende közelében. A hat kereskedelmi hajót a 40 ágyús Freja fregatt kísérte, melynek kapitánya, Peter Krabbe, egyben a konvoj parancsnoka is volt. A brit kötelékparancsnok, Thomas Baker, azonban nem elégedett meg azzal, hogy Krabbe garantálta, hajói nem szállítanak tiltott árut –bár a konvoj parancsnokának szavát elméletileg el kellett volna fogadnia-, hanem azt követelte a dánoktól, tegyék lehetővé a hajók átvizsgálását, beleértve a Freját is. Krabbe elutasította az angol követelést, és azzal fenyegetőzött, lövetni fog a britekre, ha azok megközelítik a dán hajókat. Baker ennek ellenére útnak indított a kereskedelmi hajók felé egy csónakot, amire a Frejáról lövéseket adtak le. Az angolok erre szintén tüzet nyitottak, és másfél órás tűzharc után végül megadásra kényszerítették a Freját, melyet az elfogott kereskedelmi hajókkal együtt angol kikötőbe szállítottak.
    A britek igyekeztek korrektül lezárni az ügyet. Delegációt küldtek Koppenhágába, hogy kimagyarázzák az esetet, a Freját pedig saját költségükön kijavították, és a konvoj hajóival együtt hazaengedték Dániába. Természetesen csak miután alaposan átvizsgálták a hajókat, melyeken egyébként valóban nem találtak semmilyen csempészárut. Az incidens így végül mindkét fél számára megnyugtató módon végződött, azonban az eset meglehetősen sértette a dánok önérzetét, és felszította az angolellenes érzelmeket. Úgyhogy amikor fél évvel később az oroszok létrehozták a Fegyveres Semlegességi Ligát, a dánok nem csupán a kényszernek engedve csatlakoztak hozzájuk, hanem -részben legalábbis- saját meggyőződésükből is. Az ostendei eset felpiszkálta a dán tengerészeket is, akik alig várták, hogy revánsot vehessenek a sérelemért.
    Parker flottája tehát nem kimondottan olyan ország vizeire érkezett, mely titokban baráti érzelmeket táplált az angolok iránt, és kizárólag a kényszernek engedve csatlakozott a szigetország ellenségeihez. A dánok nem felszabadítóként, hanem inkább ellenségként tekintettek az angol hajókra, és el voltak rá szánva, hogy minden eszközzel megvédik magukat.
    A védelem legfőbb tényezője a dán kikötők geográfiai helyzete volt. A sekély, zátonyos partmenti vizeken keresztül nem volt egyszerű dolog megközelíteni a dán kikötőket. Koppenhága védelmének parancsnoka, Johan Olfert Fischer commodore, elsősorban szintén a Balti-tenger rosszindulatú zátonyaira számított, melyek a dán főváros előtti vizeket is uralták, és szinte leküzdhetetlen akadályt jelentettek a terepet nem ismerő navigátorok számára. Fischer természetesen minden, zátonyokra figyelmeztető jelzést és bóját felszedetett az angol támadás előtt, hogy ezzel is megnehezítse az ellenség bejutását a kikötőbe.
    A természeti akadályok kiváló passzív védelmet nyújtottak ugyan a kikötő számára, ám az aktív védelmet illetően a dánok már egyáltalán nem álltak ilyen jól. Az ország akkor már 80 éve nem viselt háborút, és hiány volt szinte minden katonai felszerelésben. Kevés volt a katona, a tengerész, nem volt elég hajó, lőszer és ágyú, de mindenekelőtt képzett tisztekben volt nagy hiány.
    Frigyes, a dán koronaherceg –azaz a trónörökös- most a környékbeli helyőrségekből sebtében minden ágyút Koppenhágába szállíttatott, hogy ezzel is erősítsék a főváros védelmét. Az arzenálokból szintén minden működőképes ágyút előszedtek, köztük jó néhány, muzeális értékkel bíró, több százéves ágyúmatuzsálemet, és ezeket is a parti erődökhöz szállították.
    A dánok a hajókkal sem álltak valami jól. A kisebb haditengerészetek hajói általában már akkoriban is csupán reprezentációs célokra szolgáltak, és nem tényleges harci bevetésekre építették őket. A dán haditengerészet sem volt ez alól kivétel. A flotta hajói –a költségkímélés végett- nagyrészt leszerelt állapotban vesztegeltek a kikötőben, egy kisebb kötelék pedig a Finn-öbölben telelt át, és még nem tért haza. A rendelkezésre álló hajók szinte mind régi, leselejtezett vagy leselejtezésre váró egységek voltak, melyeket most passzív, védekező szerepben, gyakorlatilag mozgásképtelen úszó ütegekként használtak fel. Ágyúkkal bőségesen fel tudták szerelni őket, azonban túl kevesen voltak ahhoz, hogy a kikötő védelmét hézagmentesen el tudják látni. Ezért sietve előszedtek néhány régi szállítóhajót, gyorsan kitatarozták és megerősítették őket, hogy fedélzetük elbírja az ágyúkat, majd ágyúkkal felszerelve beállították őket a dán csatasorba. A védelmet erősítették a sebtében összeeszkábált úszó ütegek is, hatalmas tutajok, melyeket ágyúkkal szereltek fel, és lehorgonyozták őket a kikötő bejáratához vezető útvonal mentén. A tisztek hiányával azonban nem tudtak mit kezdeni. Az egyes számú úszó üteg 120 emberének parancsnokává például egy mindössze 18 éves hadnagyot, Peter Willemoes-t neveztek ki. A legénység sem volt sokkal harcedzettebb, többségük sebtében behajózott szárazföldi katona és tapasztalatlan önkéntes volt, akikből egyébként nem volt hiány.
    A dánok bíztak a megígért svéd segítségben is, amely azonban soha nem érkezett meg. A svéd flotta elindult ugyan Karlskronából, de a kedvezőtlen szélben lassan haladtak csak előre, és még csupán a Bornholm szigetig jutottak el, amikor a svéd uralkodó visszarendelte őket a kikötőkbe.

Az angol flotta áthalad az Öresundon, a Kronborg erőd előtt.

    Miután megfordult a szél, Parker végre elszánta magát a cselekvésre, és 1801 március 30-án kora reggel a brit flotta rendkívül impozáns, egy mérföld hosszú csatasora benyomult az Öresundba.
    A 20 sorhajóból, öt fregattból, két szlúpból, két briggből, hét bomb ketchből, hat ágyúnaszádból, és mintegy harminc kisebb hajóból álló flotta elővédjét Nelson vezette, aki előző nap a St. George-ról -természetesen Hardyval együtt- átszállt a 74 ágyús Elephant-ra.
    A svéd és a dán partok közti szűk átjárót mindkét oldalról tűz alatt lehetett tartani. A svéd erődök tűzerejéről Parkernek nem voltak információi, és mivel ezeket tartotta erősebbnek, hajóival a dán oldalon haladva akart keresztülhajózni a szoroson. Az angol tengernagy előzőleg egy követet küldött a Kronborg parancsnokához, és azt kérte tőle, engedje az angol hajókat áthaladni. A dán parancsnok azonban közölte, tűzparancsot kapott arra az esetre, ha a brit hajók megkísérlik az átkelést az Öresundon. Ennek megfelelően aztán a szorosba benyomuló hajókat a dán erődök mintegy 100 ágyújának heves, de meglehetősen hatástalan tüzelése fogadta. A brit hajók hasonló eredménytelenséggel viszonozták a dán ágyúk tüzelését. Miután a svéd erődök nem nyitottak tüzet, Parker végül átirányította hajóit erre az oldalra.
    A flotta végül sértetlenül átkelt a szoroson, s az egyetlen említésre méltó veszteséget nem is a dán, hanem a saját ágyúiktól szenvedték el. Az 50 ágyús Isis egyik lövege ugyanis felrobbant, és több matrózt megölt, illetve megsebesített.
    Éjfél körül a két oszlopba rendeződött angol flotta horgonyt vetett a szorosban, Hven és Amager szigete között, és Parker előreküldte a Lark nevű luggert, derítse fel a kikötőt. Másnap az Amazon fregatt fedélzetén Parker, Graves, Nelson, és a törzs tisztjei szintén előrevitorláztak, hogy saját szemükkel is lássák a dán főváros védelmének elrendezését. A látottak mély benyomást gyakoroltak az angol tisztekre.

Egy 64 ágyús sorhajó, és halászhajók. Nicholas Pocock festménye.

    Koppenhága városa maga is egy nagy szigeten, Zeelandon (Sjolland) terül el. A kikötő a város, és az előtte fekvő másik nagy sziget, Amager közti csatornában található. A kikötő bejárata előtt egy nagy homokzátony húzódik –ezen találhatók ma a híres szélkerekek-, s a bejáratot a zátonyt északról vagy délről megkerülve lehet megközelíteni. Az Öresund felől közelítve az északi bejárat van közelebb, míg dél felől egy nagy kitérőt kell tenni, megkerülni a homokpadot, és aztán a zátony és a part közti Király Csatornán lehet eljutni a kikötő bejáratához.
    A kikötő bejáratát a Trekroner erődök védték –a Trekroner és a Lynetten erőd- melyek a maguk 38 darab 36 fontos és 30 darab 24 fontos ágyúival félelmetes tűzerőt képviseltek. Az erődök mögött, közvetlenül a kikötő bejáratánál állították fel a dán flotta sorhajóit. Miután a dán sorhajók nagy része hasznavehetetlen állapotban, leszerelve állt a kikötőben, csupán négy hajót tudtak mozgósítani. A 74 ágyús Elephanten és Mars sorhajókat a Trekroner erődök közelében horgonyozták le, míg a szintén 74 ágyús Danemark és Trekroner beljebb, a csatorna mélyebb részein horgonyzott. Utánuk következett a 40 ágyús Iris fregatt, a 18 ágyús Sarpen és Nidelven brigg, illetve néhány másik kisebb hajó. A kötelék Steen Bille parancsnoksága alatt állt.
    A Trekroner erődöktől délre, a Király Csatornán, az amageri partoknál, összesen 18 úszó üteget állítottak fel. Legdélebbre a Provestenen horgonyzott. A régi, háromfedélzetes sorhajót már korábban átépítették kétfedélzetessé, és most 56 ágyúval szerelték fel. Utána következett a Wagrien, szintén régi, leselejtezett kétfedélzetes sorhajó, melyet 48 ágyúval láttak el. A Rendsborg és Nyborg eredetileg kereskedelmi hajók voltak, melyeket korábban főleg lovak szállítására használták. A hajók fedélzetét megerősítették, és 20-20 ágyút helyeztek el rajtuk.
Az ütközet vázlata.     Utánuk egy újabb antik darab, az 1760-ban épített, eredetileg 70 ágyús Jylland következett, melyet most mindössze 24 ágyúval felszerelve állítottak be a sorba. A Swordfisken névre keresztelt, 20 ágyúval felszerelt úszóüteg után a régi Kronborg fregatt leszerelt, árbocok nélküli hajótestét állították be a sorba, 22 ágyúval felszerelve. A Hajen nevű 20 ágyús úszóüteg után egy újabb régi kétütegsoros következett, az eredetileg 64 ágyúval felszerelt Dannebrog, melyet most 24 ágyúval láttak el. A sorban következő hat ágyús kis Elven brigg mögött a 20 ágyúval felszerelt Gerner, vagyis az Egyes Számú Úszó Üteg várta az angol támadást.
    Egy újabb, 20 ágyúval felszerelt kereskedelmi hajó, az Aggersten után az eredetileg 74 ágyús Sjolland jött, mindössze 30 ágyúval a fedélzetein, majd egy öreg East Indiamen, a 26 ágyúval felszerelt Charlotte Amalia. Ezután a 18 ágyús Sohesten úszó üteg, majd két régi sorhajó, a 60 ágyús Holsten és a 64 ágyús Indfodsretten következett, most csupán 24 illetve 26 ágyúval felszerelve, végül a sort északon, a Trekroner erődök közelében a 20 ágyús Hjelperen fregatt zárta. Egyébként a hajók/úszó ütegek ágyúit többnyire mind a várható támadásnak kitett, azaz a tenger felőli oldalon állították fel.
    Ezeken kívül az Amager sziget partjain további szárazföldi ütegek is erősítették a védelmet. A védelem déli szárnyának -a Trekoroner erődöktől délre- parancsnokságát Johan Olfert Fischer vette át, aki zászlóshajójának –vagy talán inkább parancsnoki állásának- a vonal közepén álló Dannebrogot választotta. (Fischer és Nelson egyébként személyesen is ismerték egymást.) A hajók és úszó ütegek fedélzetén, illetve a parti erődökben, összesen több mint 700 ágyú biztosította a kikötő védelmét. A dánok tehát bizakodva várták a fejleményeket.

    Parker és tisztjei lógó orral tértek vissza a terepszemléről. Az estére összehívott haditanácson aztán sok tiszt valóban azt javasolta, inkább vegyék csak blokád alá a kikötőt, a közvetlen támadást ugyanis túl kockázatosnak tartották. Mások azt javasolták, hagyják a fenébe a dánokat, és a kikötő megfigyelésére néhány hajót hátrahagyva inkább induljanak az elsődleges célpont, a Revalnál álló orosz flotta ellen. Véleményük szerint a Koppenhága elleni támadás, még ha sikerrel jár is, nagy veszteségekkel fog járni, aminek következtében a meggyengült flotta nem lesz képes fő feladatát, az orosz hajóhad elpusztítását végrehajtani, sőt, Koppenhága előtt leragadva kiteszik magukat egy meglepetésszerű orosz vagy svéd támadás veszélyének is.
    Parker maga is ódzkodott a támadás gondolatától, ám a harciasabb tisztek egy csoportja, Nelsonnal az élükön, hangosan követelte az akció azonnali megindítását. Maga Nelson nem volt annyira lenyűgözve a koppenhágai erődítésektől, mint legtöbb társa. „Félelmetes lehet azoknak, akik most kezdtek háborúskodni, de véleményem szerint tíz sorhajóval el tudom pusztítani őket. Legalábbis remélem, hogy meg tudom próbálni.” - mondta. Parker tisztában volt azzal, hogy katonai szempontból a vállalkozás tényleges vezetője Nelson, és némi hezitálás után belegyezett helyettese javaslatába.
    A kikötő elleni támadásra felállított különítménybe Parker a Nelson által kért tíz helyett tizenkét sorhajót adott, emellett Nelson vihette az összes fregattot és ágyúnaszádot is. Graves ellentengernagy szintén Nelsonnal tartott, aki teljes körű parancsnoki jogokat kapott Parkertől a különítmény felett.
    Az altengernagy már csak azért is a vállalkozás ideális parancsnokának tűnhetett, mert a helyzet erősen emlékeztetett a három évvel korábbi aboukiri csatára, ahol Nelson támadást intézett egy part közelében lehorgonyzott, és szárazföldi ütegek által is védett flotta csatasora ellen, melyet szintén ismeretlen és veszélyes zátonyok között manőverezve kellett megközelíteni. A két helyzet közti hasonlóságok azonban valójában csupán felületesek voltak. Annak idején a támadás meglepetésként érte a franciákat, a dánok ellenben most jól felkészültek rá. A koppenhágai kikötőben a víz sekélyebb volt még az aboukirinál is, ezért itt szóba sem jöhetett, hogy az angol hajók megkerüljék az ellenséges csatasort, és a part felől is támadják azt. Ezen kívül itt a partokon telepített dán lövegek is aktívan részt vettek a védelemben, ellentétben az aboukiri francia ütegekkel.
    Mindezzel Nelson maga is teljesen tisztában volt, és meglehetősen aggódott a parti ütegek, és különösen a Trekroner erőd miatt. Március 31-én hajnalban ezért újabb felderítést végeztetett, felméretve a csatorna vízmélységét. A felderítés alapján úgy tűnt, a védelem déli szárnya, vagyis a Trekroner erődöktől délre, a Király Csatornában felállított csatasor a gyengébb. Nelson ezért úgy döntött, megkerüli a homokzátonyt, és délről támad. Felgöngyölíti az ellenséges csatasort, majd hajóival támadást intéz a Trekroner erődök ellen, melyeket az ágyúi fedezete alatt partraszálló brit tengerészgyalogosok és a behajózott szárazföldi csapatok megostromolnak és elfoglalnak, megnyitva ezzel a kikötőbe vezető utat.
    A kikötőt védő erődök nem a hagyományos, zárt szárazföldi erődök voltak, hanem szigetekre telepített nagy ütegállások, melyek hátulról, a kikötő felől nyitottak voltak. Nelson abban bízott, miközben ő a tenger felől leköti az erődök ágyúit, azalatt kis merülésű ágyúnaszádjai megkerülhetik az erődöket, és védtelen hátsó oldaluk felül bombázhatják azokat -és egyben a várost is-, miközben partra teszik a katonákat és a tengerészgyalogosokat.
    Miután Parker áldását adta a tervre, Nelson április elsejének délutánján felszedte a horgonyt, és a nagy homokzátonyt megkerülve hajóit bevezette a külső csatornába, ahol, a zátony déli végénél, éjszakára horgonyt vetettek. Parkerral nyolc sorhajó maradt, a zászlóshajó, a 98 ágyús London, a szintén 98 ágyús St. George, valamint a 74 ágyús Warrior, Defence, Saturn, Ramillies, és a 64 ágyús Raisonable és Veteran. Az angol főparancsnok ezekkel a zátony északi végénél, a kikötő bejárata előtt várakozott, hogy megakadályozza a dánokat a menekülésben. Az angolok tartottak attól is, hogy egy svéd vagy orosz hajóraj hátba támadja őket, ezeknek a feltartóztatása is Parker feladata lett volna, akinek hajói szükség esetén a csatába is be tudtak volna avatkozni, észak felől támadva a kikötő bejáratát és a Trekroner erődöket.
    Az éjszaka során Nelson egy evezős csónakkal beküldte Hardy-t a Király Csatornába, végezzen felderítést, és mérje meg a víz mélységét a csatornában. Hardy a sötétség leple alatt a dán hajók és parti ütegek közvetlen közelébe is elmerészkedett, és alapos munkát végezve jól felmérte a terepet a flotta számára. Értékes munkát végzett, de mire hajnalban visszatért, már nem volt idő arra, hogy a mérések eredményeit eljuttassák minden hajóhoz.
    Mialatt Hardy a kikötőt derítette fel, Nelson zászlóshajója, az Elephant fedélzetén haditanácsot tartott kapitányával, Foleyval, és a fregattok parancsnokával, az általa nagyra tartott Edward Riou kapitánnyal. A legfontosabb információk, a kikötő vizének mélységére vonatkozó adatok azonban még nem álltak rendelkezésükre. Csak mikor Hardy másodikán kora hajnalban visszatért a mérési eredményekkel, lettek bizonyosak afelől, hogy egyáltalán képesek lesznek behatolni a csatornába.
    Nelson másodikán hajnalra úgy érezte, tisztán látja a helyzetet, és írnokainak elkezdte diktálni a kidolgozott haditervet. Az ekkor már -szokása szerint- nagyon felajzott Nelson órákig diktált írnokainak, s minden egyes hajó számára külön tollba mondta a rá vonatkozó, részletes utasításokat. A kimerült írnokok a reggeli órákra készültek el a sokszorosítással, s Nelson nyolc órára összehívta kapitányait az Elephant fedélzetén megtartandó haditanácsra, ahol röviden ismertette velük feladataikat, és kiosztotta köztük az írott utasításokat is.
    A terv alapjában véve egyszerű volt. A sekély víz nem hagyott lehetőséget semmilyen bonyolultabb manőverezésre, ezért Nelson azt tervezte, hajóit csatasorba állítja, és egyszerűen lehorgonyozza a dán csatasorral szemben. Az első sorhajó elhajózott volna a dán vonal négy első hajója mellett, miközben végiglőtte azokat, és horgonyt vetett volna az ötödik hajónál. Az utána következő angol hajó ugyanígy tett volna, és aztán a dán vonal hatodik egységénél vetett volna horgonyt, s így tovább. Az elgondolás szerint így a dán csatasor legdélebbi négy egységét a csatornába sorban egymás után benyomuló angol hajók mindegyike végiglőtte volna a felvonulás közben. Az elképzelés szerint a hajókat ezek a sortüzek ki is ütötték volna a harcból, és a 12 angol hajó ezek után már zavartalanul támadhatta volna a dán csatasor következő 12 egységét, az utolsó két hajó és a Trekroner erődök ágyúit pedig Riou fregattjai kötötték volna le addig, amíg a sorhajók le nem küzdik a dánok ellenállását, és fel nem vonulnak a sor északi vége és az erődök ellen. A hajókat a tat felől horgonyozták le, ami hagyott számukra némi manőverezési lehetőséget. A célpontjukat leküzdő angol hajók felszedték a horgonyt, és a sorban utána következő, még harcban álló dán hajóhoz vitorláztak volna előre, apránként felgöngyölítve az ellenséges csatasort. Az ágyúnaszádok az angol csatasor közepe mögött húzódtak meg, készen arra, hogy a sorhajók védelmében bárhol beavatkozzanak a harcba, ha szükség lesz rá. Nelson számított arra is, hogy a dánok esetleg kísérletet tesznek az angol hajók megrohanására, ezért minden sorhajó mögé egy kuttert állított, hogy megakadályozzák azt, hogy a dán katonák csónakjai megközelítsék a brit sorhajókat. Az eredeti terv szerint a kisebb hajók és a gyújtóhajók tartalékban álltak volna, hogy ott vessék be őket, ahol éppen szükség van rájuk.
    Hajóit Nelson két csoportra osztotta. Az elsőbe tartozott a 74 ágyús Edgar, a 64 ágyús Ardent, az 56 ágyús Glatton, az 50 ágyús Isis, és a 64 ágyús Agamemnon. A terv szerint ezek a hajók nyomultak be először a csatornába, és támadták az ellenség déli szárnyát. A második csoportba tartozott a 74 ágyús Bellona, Elephant -a zászlóshajó-, Ganges, Monarch, Defiance, Russell, és a 64 ágyús Polyphemos. Ezek a hajók a dán csatasor középső és északi részét támadták volna, Edward Riou fregattjaival együtt.
    Mintha csak megrendelték volna, a szél a támadás napján pontosan az angolok számára a támadáshoz ideális irányból, dél-délnyugatról kezdett el fújni. A körülmények határozottan kedvezőek voltak, s a brit hajók április másodikán, reggel fél kilenckor felhúzták a horgonyt, és megindultak a Király Csatorna déli bejárata felé.

A koppenhágai csata. C. A. Lorentzen festménye.

A csata.

    Rögtön a horgonyok felhúzása után azonban máris jelentkeztek az első problémák. Az Agamemnon rossz helyen vetett horgonyt, túl közel a nagy homokzátonyhoz. Éjszaka az áramlás -a lazára engedett horgonykötelek miatt- besodorta a hajót a zátonyok közé, ahonnan most sehogyan nem tudott kikecmeregni. Némi zavart okozott az is, hogy szépen kidolgozott haditervében Nelson elfelejtette egyértelműen közölni, a hajók milyen sorrendben nyomuljanak be a csatornába, így a kapitányoknak rögtönözniük kellett. Végül a George Murray vezette Edgar tolakodott előre, majd utána a Polyphemos, az Isis és az Ardent igyekezett elfoglalni a támadáshoz meghatározott pozícióját. Őket egy különleges hajó követte, az 56 ágyús -hivatalosan 50 ágyús- Glatton. A hajó különlegessége abban rejlett, hogy előző kapitánya, a kortársak által „karronád-őrült” jelzővel illetett Henry Trollope, a Glattont csupa karronáddal szerelte fel. A 28 darab 64 fontos, és 28 darab 32 fontos karronáddal felszerelt Glatton tűzereje így nagyobb volt, mint a 104 ágyús Victory-é. A különleges hajó kapitánya is különleges volt -legalábbis az utókor szemében-, a hajó parancsnoki tisztét ugyanis ekkoriban William Bligh, a Bounty hajdani kapitánya töltötte be.
    A Glatton után következett az angol flotta legöregebb hajója, az 1760-ban szolgálatba állított veterán, a Bellona. Több más hajóhoz hasonlóan, a Bellona kapitánya, Thomas Boulden Thompson -az aboukiri ütközetben a Leander parancsnoka- sem kapta meg Hardy méréseinek eredményeit. Thompson így nem tudhatta, hogy a csatornában a víz a szárazföld felőli oldalon a mélyebb. Az ellenkezőjére számítva Thompson inkább a homokpad felőli oldalra igyekezett húzódni, aminek következtében a csatornába beérő hajó, mintegy 350 méterre a dánok legdélebbi hajóitól, a Provestenentől és a Wagrientől, zátonyra futott. Néhány másodperccel később a Bellonát szorosan követő Russell is felfutott egy homokpadra.
Johan Olfert Fischer. Korabeli metszet.     Úgy tűnt, a három sorhajó -Agamemnon, Bellona, Russell- zátonyra futásával Nelson egész támadási terve összeomlik, ám az altengernagy és kapitányai, igazi profikhoz illően, az eredeti támadási tervet sutba dobva ismét képesek voltak hidegvérrel improvizálni. A zászlóshajó, az Elephant beállt az eredetileg a Bellona számára kijelölt helyre, a dán vonal közepére, a Dannbrog mellé, a Ganges pedig az utána következő Egyes Számú Úszóüteghez. Három hajó kiesése azonban azzal járt, hogy a dán védelem északi szárnyán veszélyesen meggyengült a brit csatasor. Az Agamemnon és a Russell zátonyra futott, az Elephant középre állt be, a Polyphemos kapitánya pedig úgy vélte, miután az eredetileg az északi oldalra kijelölt egységek közül több is kiesett, nem maradt elég hajó ahhoz, hogy a dán vonalat teljes hosszában támadják, a támadás tehát nyilván a déli és a középső szakaszra fog koncentrálódni, és ezek leküzdése után haladnak majd tovább a vonal északi végéhez. Ezért az eredetileg kijelölt helye, azaz a dán csatasor északi vége helyett a Polyphemos a legdélebbre eső dán hajó, a Provestenen mellé állt be. Így aztán a dán csatasor északi felének támadására eredetileg kijelölt öt sorhajóból csak egy, a Monarch foglalta el kijelölt helyét. Támogatására a Defiance, Graves zászlóshajója, mely eredetileg a dán vonal közepét támadta volna, szintén ide vitorlázott, de a legészakabbra eső hajók és a Trekroner erődök lekötése így is szinte teljes egészében Riou fregattjaira maradt.
    A Bellona és Russell zátonyra futásának azonban további, kellemetlen következményei is adódtak. Társaik példáján elbizonytalanodva a többi angol hajó kormányosa túlságosan is óvatosan manőverezett, és igyekeztek a csatorna középső, biztonságosnak gondolt részén tartani a hajókat. Az angol sorhajók több mint 200 méteres távolságban vetettek horgonyt az ellenséges hajóktól, így a Nelson által elrendelt szoros közelharc helyett a korabeli tengeri csaták gyakorlatához képest nagy távolságból vették fel a harcot az ellenséggel. A viszonylag nagy távolság miatt pedig a kimondottan közelharcra tervezett karronádok, melyek az ütközetekben addig mindig a brit hajók csatadöntő fegyverei voltak, korántsem voltak olyan hatékonyak, mint lenniük kellett volna.

    A csata első lövéseit a dán vonal déli részén levő hajók adták le a közeledő angolokra, 10.20-kor. Húsz perccel később az Amager szigetén telepített szárazföldi ütegek ágyúi is megszólaltak. Az angol hajók közül elsőként az Edgar nyitott tüzet, tíz perccel 11 óra előtt.
    A számukra kedvező szélben az angol hajók viszonylag gyorsan behajóztak a csatornába, és elfoglalták kijelölt helyüket. A legnehezebb helyzetbe az északi szárnyon kerültek, ahol a magára maradt Defiance és Monarch a dán csatasor hat hajóján és úszó ütegén kívül a kikötő bejáratát védő erődök ágyúival is szembe került. A két angol sorhajó segítségére a Riou kapitány vezette fregattkötelék három hajója, a Blanche, az Alcmene, és az Amazon sietett, magukra vonva a Trekroner erődök tüzének nagy részét. Az angol veszteségek ennek ellenére ezeken a sorhajókon voltak a legnagyobbak. Alig félórai tűzharc után, melyet a Holsten-el és a Sjolland-al vívott, elesett a Monarch kapitánya, James Mosse is, akinek helyét az elsőtiszt, John Yelland vette át. A Trekroner erődök ágyúitól súlyos veszteségeket szenvedtek az angol fregattok is, különösen a zászlóshajó, a 36 ágyús Amazon.
    A Jamaica fregatt és a flottához tartozó hat brigg a déli oldalon igyekeztek tevékenyen részt venni az ütközetben, de sok sikert nem értek el. A brit csatasor jobb oldalán felállított, mozsárágyúkkal felszerelt hajók – bomb-ketch, vagy bomb-vessel, tudtommal nincs rá jó magyar kifejezés- se arattak sok babért. Az eredeti tervek szerint ezek a hajók a saját egységek árbocai felett átlőve vették volna tűz alá mozsaraikból a dán csatasor egységeit, azonban a nagy füst miatt képtelenek voltak pontosan célozni, és végül szinte semmilyen kárt nem voltak képesek okozni az ellenségnek. Az ágyúnaszádok gyenge szereplése meglehetősen kiábrándító volt Nelson számára, aki sokat várt ezektől a hajóktól.
    A kisebb hajók közül a déli szárnyon egyedül a Desiree fregatt volt képes eredményesen tevékenykedni, amely viszonylag kis merülését kihasználva dél felől megkerülte a dán vonalat, és orra felől vette tűz alá annak legdélebbi hajóját, a Provestenen-t, súlyos károkat okozva annak. Ugyanekkor viszont a dán hajó is eredményesen tüzelt, és súlyosan megrongálta a hozzá legközelebb eső angol sorhajót, az Isist.
    Lehetőségeihez képest a zátonyra futott Bellona is igyekezett részt venni a harcban. A dán csatasor legdélebbi hajói még az angol sorhajó ágyúinak lőtávolságán belül voltak, így a Bellona szorgalmasan tüzelt azokra, a nagy távolság miatt azonban lövedékei nem sok kárt okoztak a dánoknak. Ugyanakkor viszont a zátonyra futott, mozdulatlan angol hajó is magára vonta a dán tüzérek figyelmét, akik heves tűzzel árasztották el azt, súlyos károkat okozva a hajónak. A Bellona parancsnoka, Thompson kapitány is súlyosan megsebesült, s elvesztette egyik lábát.
    Komoly veszteségeket okoztak a hajónak saját lövegei is, melyek közül az ütközet során több is felrobbant. Az öreg hajónak ugyanis az ágyúi is kiöregedtek, ráadásul a nagy lőtávolság miatt a tüzérek a szabványosnál több lőport töltöttek be, ami túlzottan igénybe vette az ágyúkat.
    A Bellona mögött zátonyra futott Russell is próbált hasznosan tevékenykedni, a hajónak azonban rosszabbak voltak a kilövési lehetőségei, mint a Bellonának, és nem tudott minden ágyújából tüzelni, de lehetősége szerint azért igyekezett részt venni a küzdelemben, igaz, csekély sikerrel.

A csata. Középen az égő Dannebrog.

    A csatateret beborító sűrű füst komoly előnyt jelentett a dánoknak. Nemcsak a brit ágyúnaszádok eredményes tevékenységét tette lehetetlenné, hanem a többi angol hajóról sem tudtak pontosan célozni, ráadásul a viszonylag nagy távolság miatt a britek karronádjaiknak se sok hasznát vették. Egyórányi tűzharc után úgy nézett ki, az angolok vereség előtt állnak.
    Nelson előtt is világossá vált, hogy mind az ellenséges ágyúk számát, mind pedig a védelem elszántságát és ütőképességét erősen alábecsülték. Azt is láthatta, ha továbbra is nagy távolságról tüzelnek a dánokra, azok, ágyúik nagyobb száma révén, fölénybe kerülhetnek. Ezért nem sokkal dél után Nelson felvonatta a közelharcot elrendelő jelzést, mellyel utasította hajóit, nyomuljanak közelebb az ellenséghez. Az angol hajók ezt látva utánaengedtek a horgonyköteleknek, és Nelson jelzésének megfelelően a füstben lassan egyre közelebb araszoltak a dánokhoz.
    Nelson maga olyan felajzottan viselkedett, mint ütközetben mindig. A tengernagy elégedetten jegyezte meg: „Itt nincs manőverezés. Ez nyílt küzdelem.” A tengernagy az ütközet alatt szokásához híven fel-alá sétált hajója fedélzetén. Mikor egy dán lövedék nem messze tőle eltalálta az Elephant főárbocát, és szilánkokat röpített szerteszét, Nelson mosolyogva odaszólt Stewart ezredesnek, a behajózott szárazföldi csapatok parancsnokának: „Ez szép munka!” Nem sokkal később aztán hozzátette: „De jegyezze meg, semmi pénzért nem lennék most sehol máshol!”
    A kisebb lőtávolságon a brit hajók most végre érvényesíteni tudták karronádjaik fölényes tűzerejét és lövegeik nagyobb tűzgyorsaságát. A győzelmi esélyek rövid idő alatt a britek oldalára billentek.
    Most már az Elephant karronádjai is sikeresen tevékenykedtek, és rövidesen súlyos károkat okoztak a Dannebrognak, amelyen tűz ütött ki. A dánok nem tudták megfékezni a tűz terjedését, és Fischer nem sokkal később kénytelen volt átszállni a Holstenre.
    A dán vonal északi végén álló Indfodsrettent a Defiance tartotta tűz alatt, és a dán hajó parancsnoka, Thura kapitány halálos sebet kapott. A közeli partról a dánok úgy-ahogy a csata közben is tudták pótolni a hajók veszteségeit, és Thura helyét rövidesen átvette Schrödersee kapitány. Az öreg tengerészt hosszú betegállományból szólították vissza nemrég a flottához, ám új beosztása meglehetősen rövid életűnek bizonyult, ugyanis nem sokkal ezután őt is széttépte egy lövedék, amely ráadásul valószínűleg nem is az ellenséges, hanem a saját ágyúkból jött, a parti ütegektől. Biztosra vehető, hogy a dán oldalon nem ő volt aznap a saját ágyúk egyetlen áldozata. A parti ütegek szorgalmasan tüzeltek az ellenségre, azonban az angol hajók a dán csatasor túloldalán álltak, s a tapasztalatlan tüzérek sok esetben a saját hajóikat találták el.
    A dánok buzgón lövöldöztek ugyan, ám az ágyúk többnyire önkéntesekből álló kezelőszemélyzete nélkülözte a gyakorlatot és a képzettséget, s képtelenek voltak pontosan célozni. A meglehetősen szedett-vedett dán védelem a vártnál sokkal keményebben ellenállt ugyan, de hatékonyságuk nem volt valami kiemelkedő. A dán ágyúk lövedékeinek többsége ártalmatlanul süvített el az angol hajók mellett, és a védelem így nem tudta érvényesíteni a lövegek nagyobb számából fakadó előnyét. Végülis az amatőr dánoknak hosszú távon nem lehettek esélyeik a Royal Navy krémjével szemben.
    A dánok dühödt ellenállása azonban még mindig nem lankadt. A britek a háború kezdete óta először álltak olyan ellenséggel szemben, akiket valóban hazafias lelkesedés fűtött, ráadásul a jogtalannak és alattomosnak tartott angol támadás is felbőszítette őket.

    A britek veszteségei egyre csak nőttek, és az események aggodalommal töltötték el Parkert, aki hajóival megpróbált közelebb nyomulni a Trekroner erődökhöz, ám a kedvezőtlen szél miatt ez nem sikerült neki. A Veteran, a Defience és a Ramillies is csupán két mérföldre tudta megközelíteni a dán erődöt, s a szél áthatolhatatlan gátként állt Parker és Koppenhága közé.
    A tengernagy tudott az Agamemnon, a Bellona és a Russell zátonyra futásáról, és azt is látta, hogy a dán vonal északi végénél és a Trekroner erődöknél csupán Riou fregattjai állnak. Az előzetes elképzelések szerint Parker és Nelson köteléke között zászlójelzésekkel tartották volna fenn az összeköttetést, az őket elválasztó nagy homokzátony fölé beevező csónakok közvetítésével. Azonban a zátonyok feletti, a vártnál sokkal erősebb áramlatok elsodorták a csónakokat, így ez az összeköttetés soha nem működött. Parker tehát lényegében kénytelen volt arra hagyatkozni, amit távolról látott, illetve amit előre küldött hajói jelentettek neki. Ezek alapján a tengernagy teljes joggal feltételezte, hogy Nelson szénája rosszul áll, mivel hajójáról egyáltalán nem látta a dán vonal déli szárnyát, ahol az angolok végre elérték első sikereiket.
A csata legnevezetesebb pillanata. Nelson a vak szeméhez tartja távcsövét. XIX. századi grafika.     Miután tartott attól, hogy Nelson komoly bajba kerülhet, Parker hosszú tépelődés után délután egy óra körül elhatározta, hogy félbeszakítja az ütközetet. Parker zászlóshajójának, a Londonnak a kapitánya, William Domett szerint a tengernagy a következőket mondta: „Leadom a jelzést Nelsonnak az ütközet félbeszakítására. Ha olyan helyzetben van, hogy folytatni tudja a támadást, úgyis figyelmen kívül fogja hagyni. Ha nem, ezzel indokolni tudja a visszavonulását, és nem érzi úgy, hogy őt hibáztatják érte.”
    Utólag sokan vitatták, hogy ez a kijelentés valóban elhangzott, és azt feltételezik, Domett csak parancsnokát akarta mentegetni az utóbb tévesnek bizonyult parancs miatt. A kijelentés valódiságát azonban igazolja, hogy Parker törzsének egyik tisztjét, Robert Otway kapitányt is egy ugyanilyen értelmű, szóbeli utasítással indította el Nelsonhoz. Parker ezek szerint nem elrendelte a visszavonulást, hanem csupán engedélyezte azt.
    Otway csónakját azonban a zátonyok feletti erős áramlatok szintén elsodorták, így nem ért el időben Nelsonhoz. Az utasítás leadására tehát csak a zászlójelzések álltak rendelkezésre, melyek viszont nem tudtak ilyen finom különbségeket tenni az utasítás és az engedélyezés között. A leadott jelzések alapján tehát Nelson, és a flotta többi tisztje teljes joggal hihette, hogy a főparancsnok határozottan az akció félbeszakítására adott parancsot.
    A zászlóshajó jelzéseire Langford hadnagy, az Elephant jelzőtisztje hívta fel Nelson figyelmét. Úgy tűnt, az ágyúdörgés közepette Nelson egyáltalán nem hallja, amit Langford mond, ezért a hadnagy, ezúttal már kiabálva, még egyszer elismételte azt. Nelson erre dühösen visszaszólt: „Mr. Langford, én azt mondtam Önnek, figyelje a dán Commodore-t, és tájékoztasson, ha az jelzi, hogy megadta magát! Úgyhogy legyen szíves a figyelmét erre összpontosítani!”
    Az ezután következő események a Nelson legendárium fontos részét képezik, és úgyszólván minden, a tengeri hadviseléssel foglalkozó könyvben elbeszélik, vagy legalábbis megemlítik azt. A pontos történetet Stewart ezredes visszaemlékezéseiből ismerhetjük.
    Miután Nelson rendreutasította Langfordot, tovább folytatta szokásos sétáját, körbe a fedélzeten, és látszólag egyáltalán nem vett tudomást Parker jelzéséről. Stewart szerint: „A következő körnél a jelzőtiszt odalépett Őlordságához, és megkérdezte, válaszoljon e valamit a jelzésre? Lord Nelson azt felelte: „Ne, csak nyugtázza.” A tiszt visszaindult a tatfedélzetre, ám Őlordsága utánaszólt: „A 16-os (a közelharcot elrendelő) jelzés fent van még?” A hadnagy igenlő válasza után Lord Nelson azt mondta: „Tartsa is fent.” Aztán folytatta sétáját a fedélzeten, láthatólag erősen felindult állapotban, amit mindig tudni lehetett abból, hogy jobb karjának csonkjával erősen hadonászott. Egy vagy két kör után aztán hirtelen odaszólt nekem: „Tudja mit jeleznek a főparancsnok hajójáról? 39-es jelzés.” Kérdésemre, hogy az mit jelent, azt mondta: „Hogy szakítsam félbe az akciót!”
    „Szakítsam félbe az akciót!” -ismételte, aztán megvonta a vállát és hozzátette: „Hát, átkozott legyek, ha megteszem.” Aztán odafordult Foley kapitányhoz: „Tudja Foley, csak egy szemem van, megvan hát a jogom rá, hogy időnként vak legyek.” Azzal egy sajátos fintorral vak szeméhez emelte a távcsövet, és felkiáltott: „Tényleg nem látok semmilyen jelzést!”

    Mások viszont látták. Graves a Defiance fedélzetén szintén nyugtázta Parker jelzését, csakhogy ugyanekkor azt is látta, hogy Nelson továbbra is fent tartja az Elephant árbocán a közelharcot elrendelő jelzést, és folytatja a tűzharcot. Így tehát ő sem bontotta meg az angol csatasort, és folytatta a tüzelést.
    A fregattok parancsnoka, Edward Riou kapitány, viszont a vonal északi végéről már egyáltalán nem látta Nelson hajóját és jelzéseit, viszont annál jobban Parkerét. Riou nem volt abban a helyzetben, mint Nelson, s nem engedhette meg magának azt, hogy ne engedelmeskedjen a főparancsnok utasításainak. Rövid tépelődés után tehát rosszkedvűen elrendelte hajóinak a visszavonulást, miközben aggódva megjegyezte: „Mit fog rólunk gondolni Nelson?”.
    A visszavonulás végrehajtásához viszont a fregattoknak el kellett fordulniuk a dán hajóktól és ütegektől, ami azzal járt, hogy Parker hajói felé kanyarodva a sebezhető tatjukkal fordultak a dán ágyúk felé. A füst megkönnyítette az Alcmene és a Blanche távozását, csakhogy miután ezek beszüntették a tüzelést, a füst is ritkulni kezdett, és mire Riou hajójára, az Amazonra került a sor, a dánok már kiválóan látták célpontjukat. A Trekroner erőd ágyúinak lövedékei hosszában söpörtek végig az angol hajó fedélzetein, hatalmas pusztítást okozva abban. A korábban már fejsebet kapott Riou egy ágyún ülve igyekezett buzdítani embereit, roppantul elkeseredve a nagy veszteségek és a visszavonulás miatt. Egy dán sortűz a közelében csapódott be, és nagy pusztítást okozott a tengerészgyalogosok között. A vérfürdőt látva Riou elkeseredetten felkiáltott: „Gyerünk fiaim, hát haljunk meg együtt!” Ez a kívánsága úgyszólván azonnal be is teljesedett, ugyanis rögtön ezután egy másik sortűz is eltalálta a hajót, és az egyik dán lövedék széttépte Riout.

    A visszavonulást elrendelő jelzést a legtöbb történész azóta is súlyos szarvashibának tartja, és egyben újabb bizonyítékot látnak benne Parker alkalmatlanságára nézve. A helyzet azonban valójában nem ilyen egyszerű. Az alapján, amit Parker a hajójáról látott, egyértelműen úgy tűnt, helyesen döntött a visszavonulás elrendelésével, és akkoriban senki nem is hibáztatta ezért. A közhiedelemmel ellentétben későbbi leváltása nem emiatt következett be, s az Admiralitáson nem rótták fel neki ezt a döntését. Parker látta, hogy Nelson hajóinak a negyede zátonyra futott, a dán ágyútűz nem lankad, és az északi szárnyon a nehéz helyzetbe került brit hajók nagy túlerővel kénytelenek szembenézni. Saját szempontjából és a rendelkezésére álló információk alapján döntése teljesen helyes és logikus volt, ám a csata végeredményének utólagos ismeretében a közvélemény és a történészek, meglehetősen igazságtalanul, szerencsétlen melléfogásnak tartják azt.
    Ugyanekkor viszont azt kell mondani, Nelson Parkerével ellentétes döntése az ütközet folytatásáról szintén helyes és logikus döntés volt – Nelson nézőpontja alapján. Parker ugyanis a füst miatt egyáltalán semmit nem látott abból, ami a déli szárnyon történt. Nelson viszont ekkor már érezte, hogy a dánok ellenállása délen kezd megtörni. A dán zászlóshajó, a Dannebrog már lángokban állt, Fischer kénytelen volt zászlaját áthelyezni a Holstenre, és a védelem a dán vonal teljes hosszában ingadozott. Az agilis tengernagy jó érzékkel megszimatolta, hogy a győzelem küszöbén áll -amiből a több mérföldre levő Parker persze semmit nem vett észre- és esze ágában sem volt, hogy a döntő gól berúgása helyett lesétáljon a pályáról. Nelson állítólag ezt mondta: „Bátor fickók ezek, de ha nem töröm meg őket két órán belül, akkor megteszem három órán belül, és ha akkor sem sikerül, akkor négy órát fogok rászánni!”
    Az igazság kedvéért persze hozzá kell tenni, hogy Nelson igazából ha akarta, se nagyon tudta volna végrehajtani Parker utasítását, és valójában nem is nagyon volt más választása, mint hogy vak legyen. Ha tudomásul veszi a jelzést és engedelmeskedik, sérült hajóival és sebesült embereivel a Trekroner erődök ágyúi előtt elhaladva kellett volna elhagynia a csatateret, melyek heves tüzelése kétségtelenül újabb súlyos veszteségeket okozott volna, és számíthatott arra is, hogy a kikötő északi bejáratánál álló négy sértetlen dán sorhajó, melyek eddig nem avatkoztak a harcba, szintén támadást intéznek a visszavonuló angol hajók ellen. Egy ilyen visszavonulással ráadásul kiszolgáltatta volna az ellenségnek a zátonyra futott Agamemnont, Bellonát és Russellt is. Így aztán Nelson folytatta a tüzelést, és erre utasította hajóit is.

A koppenhágai csata. Jól megfigyelhető itt is, hogy a dán csatasor hajói többnyire leszerelt hajótestek voltak, melyeket csupán egyetlen jelzőárboccal láttak el.

    Az angol hajók közben, Nelson jelzéseinek megfelelően, egészen közel nyomultak a dánokhoz, a merészebb brit kapitányok pedig benyomultak a dán csatasor hajói közti résekbe, és oldalról is tűz alá vették azokat. Így tett a zászlóshajó, az Elephant is, mely a Dannebrog és az Egyes Számú, azaz a Gerner üteg közé nyomakodott be. Az úszó üteg ezzel igen nehéz helyzetbe került, korábban ugyanis kizárólag egy szemből jövő támadásra készültek, s az üteg oldalról és hátulról szinte semmilyen védelemmel nem rendelkezett. Ennek ellenére a dán tüzérek igyekeztek az ágyúkat átvontatni oldalra, és saját életükkel mit sem törődve, tovább folytatták a harcot.
    Maga Nelson is csodálattal figyelte a dánok hősies helytállását, s az ütközet után azt javasolta a dán koronahercegnek, az üteg parancsnokát nevezze ki tengernagynak. Az üteg parancsnoka, a 18 éves Peter Willemoes, persze nem kapta meg admirálisi beosztását, de a csata után rögtön nemzeti hős vált belőle.
    Az igazság kedvéért azért hozzá kell tenni, a túlnyomórészt tapasztalatlan önkéntesekből álló dán üteg valójában nem sok kárt tett az ellenségben. A csata végére Willemoes eredetileg 120 fős legénységéből mindössze 50 ember maradt életben, ám az üteg dán kézen maradt, és három nappal az ütközet után, továbbra is Willamoes parancsnoksága alatt, már ismét harcképes állapotban volt.
    A többi üteg és a többi hajó azonban elveszett. A Provestenen és a Wagrien, melyeket a Bellonával és a Russell-el együtt összesen négy angol sorhajó és egy fregatt tartott tűz alatt, hosszú ellenállás után végül megadták magukat az Isisnek.
    A hajók fedélzetére lépő angolok összesen öt működőképes ágyút találtak a dán hajók fedélzetein -kettő a Provestenen, három a Wagrien fedélzetén-, az összes többi harcképtelenné vált. Hozzá kell tenni, az ágyúk egy részét nem az angolok lőtték szét, hanem maguktól mentek tönkre. A dánok ugyanis korábban minden ágyút összeszedtek, amit csak az erődökben és az arzenálokban találtak, és az öreg ágyúk közül sok, a becslések szerint hozzávetőleg a dán lövegek 25%-a, tönkrement az ütközetben.
    Az angol győzelem most már kétségtelen volt. Fischer kénytelen volt a Holstent is elhagyni, és a Trekroner erődre tűzte ki zászlaját. Az angolok elfoglalták a Hajent is, bár később a heves ellenséges ágyútűz miatt kénytelenek voltak ismét elhagyni a megfeneklett dán hajót.

Az Egyes Számú Úszó Üteg és Willamoes hadnagy munkában. XIX. századi festmény.

    A dánok továbbra is makacsul védekeztek, és a csata még javában tartott, de Nelson már az ütközet utánra gondolt. Az admirális egy, a dán koronahercegnek címzett levelet juttatott el a déli szárny védőinek, melyben fegyverszünetet javasolt, egyebek közt ezt írva: „Lord Nelson szándéka, hogy megkímélje Dániát, ha beszüntetik az ellenállást. Ám ha a tüzelés dán részről folytatódik, Lord Nelson kénytelen lesz minden úszó üteget elpusztítani, és nem lesz képes az azokat védő bátor dánok életét megmenteni.”
    A levelet rögtön továbbították a dán koronahercegnek, aki válaszlevelében az iránt érdeklődött, az angolok milyen feltételekkel és követelésekkel egyeznének bele a fegyverszünetbe. Nelson a következőket válaszolta: „Lord Nelson emberiességi megfontolások miatt küldte el a fehér zászlót. Hozzájárul az ellenségeskedés beszüntetéséhez, és a dán sebesültek partra szállításához. Emellett Lord Nelson szabadon engedi a dán hajók elfogott tengerészeit, az elfogott dán hajókat pedig legjobb belátása szerint vagy felgyújtja vagy elvontatja.”
    Hogy Nelsont valóban az emberiességi megfontolások és a dán védők hősiessége iránti megbecsülése késztette a fegyverszüneti ajánlatra, az persze erősen kétséges, s a levél megírásának igazi indítéka és szándéka máig vitatott. Sok helyen olvasható az a vélemény, mely szerint az angol admirális egy esetleges brit vereséget akart elkerülni a fegyverszünettel. Ez így persze aligha lehet igaz. A britek addigra már győzelmet arattak a dán védelem déli szárnya ellen, és még ha csatatérről való elvonulásuk a Trekroner erődök ágyúinak tüzében további veszteségekkel is járt volna, Parker hajóival egyesülve bőven maradt volna annyi erejük, hogy a támadást a következő nap felújítva végezzenek a dán védelem északi szárnyával is -a Trekroner erődökkel és Bille hajóival-, és aztán a kikötőbe benyomulva bombázzák Koppenhágát.
    Egy ilyen győzelem azonban kétségtelenül igen súlyos veszteségekkel járt volna az angolokra nézve, amit Nelson mindenképpen igyekezett elkerülni. Egyrészt azért, mert a flotta súlyos veszteségei lehetetlenné tették volna, hogy a hajóhad igazi feladatát, az orosz flotta elpusztítását végrehajtsa. Másrészt pedig -ami szerintem legalább ennyit nyomott a latban- egy súlyos veszteségekkel járó győzelem bepiszkította volna Nelson addig makulátlanul ragyogó győzelmi sorozatát. Addigi csatáiban Nelson ugyanis egyetlen hajót sem vesztett, és még a tenerifei vereséget is viszonylag olcsón megúszta. A tengernagy gondosan igyekezett ápolni saját mítoszát, amibe a diadalmas flotta által elszenvedett nagy veszteségek nem illettek volna bele.
    Addigra már kétségtelen volt, hogy győzött a dán védelem déli szárnya ellen, csakhogy a győzelem után valahogy el is kellett hagynia a csatateret. A déli szél miatt ez csak észak felé volt lehetséges, ott viszont ott álltak a Trekroner erődök félelmes ágyúi, és Bille addig tartalékban álló hajói. A visszavonulás ráadásul a zátonyok miatt is meglehetősen veszélyes műveletnek ígérkezett, és három zátonyon ülő hajója is óvatosságra intette az admirálist, ahogy az később kiderült, teljes joggal.
    Ezen kívül persze azt is figyelembe kell venni, hogy Nelson a dánok iránt nem táplált olyan személyes gyűlöletet vagy bosszúvágyat, mint a franciákkal szemben, és ezúttal nem törekedett az ellenség teljes megsemmisítésére. Az is kétségtelen, hogy a tengernagynak, aki addig csak a tehetetlen spanyolokkal és franciákkal került szembe, nagyon imponált a dánok hősies és elszánt ellenállása, és egy kis részben valóban a védőkkel szembeni megbecsülése vezethette a fegyverszüneti ajánlat megtételére.
    Mindent egybevetve azonban a fegyverszüneti ajánlat véleményem szerint elsősorban mégis csupán ügyes trükk lehetett, mellyel Nelson újabb, győztes csatája után biztosította hajóinak további veszteségek nélküli, biztonságos visszavonulását.
    Miközben Nelson és a dán trónörökös egymással leveleztek, a védelem déli szárnya hosszú, elkeseredett ellenállás után délután két óra körül végül összeomlott. A mozgásképtelen Aggerstent vontató Nyborg megpróbált bejutni a belső kikötőbe, de a partok közelében végül mindkét hajó elsüllyedt, igaz, így legalább legénységük biztonságban kijutott a saját partokra. Az égő Dannebrog fedélzetén elhallgatott minden ágyú, s ekkor végre az utolsó védők is elhagyták a lángoló hajót. Őket később az angol csónakok mentették ki.
    A Hjelperen-nek sikerült visszavonulnia a kikötőbe, a Sjolland pedig a Trekroner erődök ágyúinak védelme alá húzódott. A többi dán hajó és úszó üteg -a Gerner üteg kivételével- mind elpusztult vagy angol kézre jutott.
    Délután három óra körül az utolsó ágyú is elhallgatott. Addigra már életbe lépett a dánok által is elfogadott fegyverszünet, melyet Nelson jóváhagyásra megküldött Parkernak is. Nem sokkal ezután a lángokban álló Dannebrog hatalmas robbanással a levegőbe repült, az aboukiri dicsőséges napokra emlékeztetve ezzel Nelsont.

A koppenhágai csata.

A csata után.

    Rögtön a fegyverszünet életbe lépése és a fegyverek elhallgatása után Nelson utasította legsúlyosabban megsérült hajóit, hagyják el a csatateret és térjenek vissza Parkerhez. A legrosszabb állapotban a Monarch volt, melyre Holsten, Sjolland, Charlotte Amelia, Sohesten mellett még a Trekroner erőd ágyúi is tüzeltek. Az angol sorhajó 50 halottat és 160 sebesültet vesztett, vagyis a legénység harmada elesett vagy megsebesült. A hajót sok találat érte a vízvonal alatt, és a betörő víz miatt merülése annyira megnövekedett, hogy útban Parker flottája felé zátonyra is futott. Nelson kénytelen volt a Ganges sorhajót is a Monarch után küldeni, hogy levontassa a homokpadról. Elhagyta a csatateret a szintén súlyosan megrongálódott Isis is.
    Miután legrosszabb állapotban levő hajói biztonságba kerültek, Nelson a többinek is kiadta a visszavonulási parancsot, s azok a dán erődök ágyúi előtt elhaladva Parker zászlóshajója, a London felé vették az irányt, melynek fedélzetén közben megjelent a dán követ, Hans Lindholm is, hogy folytassa a tárgyalásokat. Estére meg is egyezett Parkerral egy 24 órás fegyverszünetben, és abban, hogy a következő nap Koppenhágában folytatják a tárgyalásokat.
    A visszavonulás közben derült ki, milyen rosszindulatúak a helyi zátonyok, és briteknek addig mekkora szerencséjük volt. A kifelé vezető úton, alig fél mérföldre a Trekroner erődtől, zátonyra futott az Elephant és a Defiance is. A holtfáradt Nelson egy csónakon ment át jelentéstételre a Londonra, míg zászlóshajója és a Defiance órákig vesződtek, mire valahogy sikerült lejutniuk a homokpadokról. Az angol matrózok hálát adhattak az égnek, hogy addigra már megkötötték a fegyverszünetet, mert könnyen elképzelhették, különben milyen sorsra jutottak volna a Trekroner erődök 36 fontos ágyúi előtt megfeneklett hajók. Délebbre a Bellona és a Russell még mindig a zátonyon ült, és a kiszabadításukra küldött Desiree fregatt, mely közben egy időre szintén zátonyra futott, csak estére tudta őket lerángatni onnan. Éjszaka kiszabadult a zátonyok közül az Agamemnon is, így reggelre valamennyi angol hajó biztonságba jutott.
    A résztvevők számát figyelembe véve Nelson valamennyi csatája közül a koppenhágai volt a legvéresebb. Angol részről az ütközet 255 halottat és több mint 700 súlyos sebesültet követelt, a könnyebb sérülteket már meg sem számolták. Sebeikbe később még mintegy 100 brit tengerész halt bele. Összehasonlításképpen, Trafalgárnál, ahol a britek háromszor ekkora erőt vonultattak fel, mintegy 450 angol tengerész vesztette életét, és 1200 sebesült meg.
    A dán oldalon, Fischer jelentése alapján, az áldozatok száma összesen 1600-1800 körül volt. Pontos veszteségeiket később sem sikerült megállapítani, a becslések szerint a halottak száma 500-600, a sebesülteké 1200-1400 lehetett.
    Maga Nelson később többször is kijelentette, a koppenhágai volt élete legnehezebb ütközete -a trafalgári csatáról persze már nem volt módja nyilatkozni-, s mindvégig nagy elismeréssel beszélt a dánok kitartó és makacs ellenállásáról.

    Az éjszaka során, miközben Nelson a St.George fedélzetén aludt, az angolok Parker utasítására a Holsten kivételével az összes elfogott dán hajót felgyújtották. A dánok kedélyét erősen borzolta, hogy a britek elfogták és felgyújtották még a csaknem sértetlen Sjollandot is, mely a csata végén a Trekroner erőd közelébe menekült vissza, majd a lehorgonyzott hajót a legénység elhagyta és bevonult az erődbe. A hajót a britek tehát már a fegyverszüneti megállapodás aláírása után foglalták el, ami a dánok szerint teljesen jogtalan lépés volt. A britek azonban nem adtak helyet az óvásnak.
    A történetírók egyébként, akik Parkerral általában nem bánnak kesztyűs kézzel, időnként azt is feltételezik, hogy az angol főparancsnok Nelsont akarta bosszantani azzal, hogy az általa elfogott hajókat ilyen gyorsan elpusztíttatta, megfosztva ezzel a zsákmánytól beosztottját. Valójában azonban ezek a hajók többnyire leszerelt, öreg hajótestek voltak csupán, melyek nem voltak alkalmasak a nyílt tengeri szolgálatra, felszerelésük sok időbe tellett volna, és legénységgel való ellátásuk miatt sok embert kellett volna elvonni a flotta többi hajójától. Parker, aki arra számított, hogy a hadjárat neheze még hátravan –elvégre igazi feladatuk az orosz flotta megsemmisítése lett volna- ezt nyilvánvalóan nem engedhette meg magának.
    A britek egyébként a Holstent is csak azért tartották meg, hogy kórházhajóvá átalakítva visszaszállíthassák rajta saját sebesültjeiket Angliába. Később a Holstent kijavították, és újra felszerelve Nassau néven állították szolgálatba a Royal Navy-ben. A súlyosan megrongálódott Monarch és Isis sorhajókat a britek egyébként szintén kénytelenek voltak nagyjavításra hazaküldeni.

A csata helyszíne ma. A szélkerekek a kikötő előtti nagy homokzátonyra épültek. Az ütközet a zátony és a kikötő közti csatornában zajlott.

    Harmadikán reggel Nelson ismét partra szállt, hogy folytassa a tárgyalásokat az ország tényleges urával, a koronaherceggel. (1808-tól VI. Frigyes néven Dánia királya) A kikötőben partot érve egy hintót ajánlottak fel neki, ő azonban az összeverődött tömegen keresztül gyalog ment fel a palotába. Az emberek általában néma áhítattal figyelték a Nagy Embert, de útban a királyi palota felé sok „Viva Nelson!” is elhangzott a tömegből.
    A tárgyalásokat lebonyolító dán delegáció annyira már nem volt megigézve Nelsontól. Az angol tengernagy, Koppenhága bombázásával fenyegetőzve, erős nyomást gyakorolt a dánokra, hogy ne csak az északi szövetségből lépjenek ki, hanem flottájuk csatlakozzon is a britekhez, vagy pedig adják át nekik hajóikat.
    A dánok azonban még mindig jobban tartottak egy orosz támadástól, mint az angoloktól, és továbbra sem voltak hajlandóak teljesíteni a brit követeléseket. Az újabb ütközetre készülve keményen dolgoztak a kikötő védelmének újbóli megerősítésén is.
    Több napos huzavona után aztán Frigyes herceg váratlanul mégis engedett. Az április nyolcadikán aláírt 16 hetes fegyverszünet értelmében a dánok ugyan megtarthatták flottájukat, ám kiléptek a Ligából, és szabad átjárást engedélyeztek a brit hajóknak az Öresundon. A szerződés értelmében az angolok is szabadon engedték valamennyi dán hadifoglyot.
    A britek örvendeztek a dán álláspont hirtelen változásának, bár teljesen értetlenek voltak annak okát illetőleg. Amit nem tudtak, az az volt, hogy Frigyes ekkor szerzett tudomást I. Pál haláláról. Természetesen a dánoknak volt annyi eszük, hogy a hírt nem közölték az angolokkal.

    Következő napon az angol flotta felszedte a horgonyt, ám Parker nem a fő célpont, a revali orosz kikötő felé indult, hanem svéd vizekre hajózott, Karlskrona elé. Az angol főparancsnok ugyanis úgy tudta, hogy a svéd flotta orosz vizekre készül, hogy egyesüljön a szövetséges orosz hajóhaddal. Karlskrona kikötőjében azonban az oda április 12-én megérkező angolok csak hat, horgonyon álló és részben leszerelt sorhajót találtak, amelyek nyilvánvalóan semmilyen veszélyt nem jelenthettek az angolokra nézve. Nelson követelte, hogy a flotta azonnal induljon Reval felé, Parker azonban ehelyett visszatért Koppenhága elé.
    Hogy volt e Parkernek valami jól átgondolt célja ezzel a hezitálással, netán még mindig a diplomáciai megoldás lehetősége lebegett a szeme előtt, vagy pedig az öreg tengernagy egyszerűen csak ismét túlzásba vitte az óvatoskodást, nem lehet biztosan tudni. Az igazi felháborodást később nem is a koppenhágai visszavonulási parancs, hanem ez a tétova ide-oda hajózgatás váltotta ki az Admiralitáson. Az Első Lord, Sir John Jervis, St.Vincent grófja, emiatt egyenesen hadbíróság elé akarta állíttatni Parkert.
    Az azonban nem egészen egyértelmű, hogy a Koppenhágába május ötödikén megérkező parancs, melyben Parkert felmentették a flotta főparancsnoki tisztségéből, és a helyére Nelsont nevezték ki, közvetlen összefüggésben állt e Parkernak ezzel a tétovázásával. Koppenhága és London között ugyanis akkoriban oda-vissza jó esetben is legalább 15-20 nap volt egy forduló. Ha tehát a Koppenhágába április 15-én visszaérkező brit flottától rögtön futár indult volna Londonba, aki tájékoztatta Őlordságaikat a fejleményekről, akkor is nehezen elképzelhető, hogy május ötödikére már vissza is érkezett volna a reakcióval, azaz a Parker leváltását elrendelő levéllel. Egy ilyen horderejű döntést, a főparancsnok leváltását egy már zajló hadművelet közepén, még maga az Első Lord sem hozhatott meg ennyire gyorsan és egyeztetés nélkül.
    Bár Jervis esetében ugyan még ez is elképzelhető, de azért szerintem mégis valószínűbb, hogy Parker leváltása és Nelson kinevezése a flotta élére már sokkal korábban el volt döntve, arra az esetre, ha a diplomáciai megoldás lehetősége végképp kútba esik. Márpedig a koppenhágai csata bebizonyította, hogy még a Liga leggyengébb láncszemének tartott Dániával sem lehet békés úton zöldágra vergődni. A Parker leváltását elrendelő levelet tehát valószínűleg már az ütközetről beérkező első hírek után megfogalmazhatták és útnak indíthatták Londonban.
Peter Willamoes. Hans Norgaard grafikája.     Nelson valóban hozta a formáját és kinevezése után nem tökölődött sokat Koppenhága előtt. Május hetedikén felszedette a horgonyt, és megindult Reval felé. A biztonság kedvéért hat hajót Karlskrona elé küldött, arra az esetre, ha a svédek netán mégis megpróbálnák hátba támadni őket. A többi hajóval május 14-én érkezett meg Reval elé.
    Közben azonban megérkezett Londonba I. Pál halálhíre, majd néhány nappal később az új cár, I. Sándor üzenete, melyben lényegében bejelentette az északi koalíció megszűnését, és baráti viszonyt kínált fel a briteknek.
    A kortársak meg voltak győződve róla, hogy a cár meggyilkolását Londonban határozták el és tervezték meg, s ennek bizonyítékaként tekintették azt is, hogy ezzel egy időben erős angol hajóraj jelent meg a Balti-tengeren. Valóban nehezen elképzelhető, hogy a pétervári angol diplomatáknak és ügynököknek valamilyen formában ne lett volna benne a kezük a cár elleni összeesküvésben, de az is biztos, hogy a konkrét tervekről és eseményekről Londonban mit sem tudtak. A hír teljes meglepetésként érte a politikusokat és a tengernagyokat egyaránt, és jókora riadalmat keltett a Whitehall-on és az Admiralitáson.
    A Lordoknak felállt a szőr a hátukon a gondolatra, hogy a frissen kinevezett Nelson, akinek tájékoztatását vagy visszahívását a korabeli kommunikáció persze már nem tette lehetővé, éppen az immár baráti Oroszország flottájának elpusztítására készül. Méghozzá a kapott parancsoknak megfelelően előzetes figyelmeztetés és tárgyalások nélkül.
    Most derült csak ki, hogy korábban Parker –tudtán kívül, persze- a lehető legjobban cselekedett. (Ami meg is mentette a hadbíróságtól.) Ha a parancsnak megfelelően áprilisban megtámadja és elpusztítja az orosz hajókat, azzal Anglia ellen fordította volna az éppen baráti kezet nyújtó oroszokat. Egy angol orvtámadásra válaszul, mely akár több ezer alattvalója halálát és flottája pusztulását okozza, az orosz cárnak nem lett volna más lehetősége, mint hadat üzenni Angliának. Korábban a britek úgy gondolták –és teljes joggal-, az I. Pál és Napóleon közti szövetség megkötésével az oroszok gyakorlatilag ellenséges állammá váltak, még ha a hivatalos hadüzenet nem is történt meg. Ebben az esetben pedig nem vesztettek volna semmit egy ilyen támadással. Most viszont erősen úgy nézett ki a dolog, a Nelson vezette flotta éppen egy baráti országot készül Nagy-Britannia ellen fordítani, melynek szövetsége vagy legalábbis baráti semlegessége pedig életbevágóan fontos lett volna az angolok számára. Londonban már semmit nem tudtak tenni, hogy befolyásolják az eseményeket, nem tehettek tehát mást, mint imádkoztak és reménykedtek a csodában.
    Ami meg is történt. A szerencse, mint mindig, ezúttal is a britek mellett állt. (Ő tudja, miért.) Nelson május 14-én érkezett meg Reval elé, felnyitott ágyúlőrésekkel, készen arra, hogy azonnal, menetből lerohanják a kikötőben álló hajókat. A kikötőben azonban nem álltak hajók. Az orosz flotta két nappal korábban ugyanis elhagyta Revalt, és visszaindult kronstadti és pétervári támaszpontjaira.
    A meghökkent Nelson néhány emberét kiküldte a partra, hogy tájékozódjanak. Ekkor szereztek csak tudomást a fejleményekről. Nelson elnézést kért az orosz kormányzótól hajói agresszív fellépése miatt, majd miután kölcsönösen biztosították egymást jóindulatukról és baráti érzelmeikről, az angol flotta 17-én visszaindult Koppenhágába. Az orosz hadüzenet tehát elmaradt.

    A hír alighanem nagyobb örömöt váltott ki Londonban, mint a koppenhágai győzelem, amely egyébként utólag egy teljesen felesleges és értelmetlen vérontásnak tűnt, melyet el lehetett volna kerülni, ha a cár halálhíre idejében az érintettek tudomására jut. A közvélemény sem lelkesedett, a dánokat ugyanis a közös eredet és a közös múlt okán afféle testvérnépnek tekintették, és nem tekintettek rájuk ellenségként. Ennek megfelelően a győzelem nem váltott ki a korábbi tengeri diadalokhoz hasonló ünneplést Angliában. Nem voltak fáklyásmenetek, tűzijátékok, és ezúttal nem hullottak a kitüntetések sem.
    Nelson ugyan megkapta a viscounti címet, de ezzel ki is fújt. A csatában résztvevő kapitányok még emlékérmet sem kaptak, melynek kiosztása pedig a Dicsőséges Június Elsejét követően hagyománnyá vált, és addig minden nagyobb ütközet után megkapták az abban részt vevő hajók kapitányai.

    Dániában viszont a csatát túlélő parancsnokok, a vereség ellenére, fürödhettek a dicsőség hullámaiban. Az ütközet az országot, amely nyolcvan éve nem viselt háborút, most egyszerre ellátta háborús hősökkel. Fischer is számos kitüntetésben és elismerésben részesült, de az ütközet hivatalos hőse dán részről kétségtelenül az Egyes Számú Úszó Üteg parancsnoka, a 18 éves Peter Willemoes hadnagy volt.
    Willemoes a dán hölgyek első számú kedvence lett, és bárhová ment, mindenhová rajongói népes tábora kísérte, hogy ott ájulhassanak el az ajtaja előtt. Népszerűsége csak a mai popsztárokéval és egyéb díszcelebekével hasonlítható össze. Willemoes egy darabig nyilván élvezte a koppenhágai leánykák szertelen rajongása által nyújtott lehetőségeket, de egy idő után ő is úgy érezhette, a jóból is megárt a sok, s maga kérte, helyezzék át külföldi szolgálatba.

    Az angol parancsnokok viszont korántsem mondhatták el magukról, hogy lubickolnak az élvezetekben. A számára szokatlan, hideg éghajlat alatt Nelson olyan rondán megfázott, hogy május végétől helyettesíteni voltak kénytelenek, majd miután június 19-én megérkezett kijelölt utódja, Pole tengernagy, Nelson visszaindult Angliába.
    Graves tengernagy még rosszabbul járt. Olyan csúnya tüdőgyulladást kapott, hogy hazatérve betegsége miatt kénytelen volt nyugdíjazását kérni.
    Valószínűleg még Parker járt a legjobban. A tengernagy ellen hivatalosan végül nem indítottak semmiféle eljárást vagy vizsgálatot, büntetése csupán annyi volt, hogy többé nem bíztak rá semmilyen feladatot. Mindez valószínűleg Parker teljes megelégedésére történt így. A tengernagy hátralevő éveit -1807-ben halt meg- vidéki birtokán töltötte, ifjú nejét szorongatva.

    Hazatérve egyébként Nelson ellátogatott a yarmouthi kórházba, amely a zsúfolásig tömve volt a koppenhágai csata sebesültjeivel. Megállt az egyik tengerész ágya mellett, és megkérdezte: „Nos Jack, mi a baj magával?”
    „Elvesztettem egyik karomat az Ön szolgálatában, uram.”
– hangzott a válasz. Nelson a saját üres kabátujjára nézett, aztán a tengerészére, és vidáman azt mondta: „Nos Jack, úgy látszik mi ketten már csak halásznak leszünk jók!”

Hajógyár a Temzén. Francis Holman festménye.

A nagy flottarablás, és az ágyúnaszád háború.

    A koppenhágai csatával kapcsolatban általában olyan értékeléseket lehet olvasni, mely szerint a csatában Nelson elpusztította a dán flottát. Nos, Nelson természetesen egyáltalán nem pusztította el a dán flottát. Ezt már csak azért sem tehette meg, mert a dán flotta egyáltalán nem is vett részt az ütközetben. Mint arra már korábban is többször utaltam, a csatában részt vevő hajók dán részről többnyire leselejtezett hajótestek –„hulk”, azt hiszem, erre sincs jó magyar kifejezés- voltak, melyeket ágyúkkal felszerelve úszó ütegként alkalmaztak. A dán hajók közül csupán a Holsten és a Sjolland lett volna egyáltalán képes arra, hogy saját erőből elhagyja a kikötőt és kifusson a tengerre. Ennek megfelelően szerintem az ütközetet sem tekinthetjük igazi tengeri csatának, sokkal inkább egy hadiflotta parti erődítmények elleni támadásának.
    A dán flotta működőképes sorhajói Steen Bille vezetésével a Trekroner erődök mögött álltak, és egyáltalán nem vettek részt az ütközetben. Más egységek leszerelve vesztegeltek a kikötőben, néhány hajó pedig a Balti-tengeren, illetve norvég vizeken tartózkodott. Az angol flotta támadását tehát lényegében épségben vészelték át. Néhány év múlva azonban a dán flotta létezése ismét tüskévé vált a nagy brit köröm alatt.

Az elfogott dán hajókat kivontatják Koppenhága kikötőjéből.

    1806 október 14-én Poroszország hadserege megsemmisítő vereséget szenvedett a franciáktól, és nem sokkal később kapitulálni kényszerült. 1807 június 14-én a francia császár Friedlandnál döntő győzelmet aratott az orosz hadsereg felett is, mely véget vetett a negyedik franciaellenes koalíciónak. Friedland után három héttel, 1807 július hetedikén, Napóleon és Sándor cár megkötötték a tilsiti békét, melynek titkos záradékában a két nagyhatalom felosztotta egymás között Európát. Közép-Európa a franciáké, Észak-Európa az oroszoké lett.
    Dánia az 1801-es események után kihasználta az orosz befolyás gyengülését a térségben, és a passzív semlegességbe húzódott vissza. Kényelmes pozíciójukból a dánok érdeklődő kívülállóként figyelték, hogyan mészárolják egymást Európa csataterein a hadviselő felek. A koppenhágai csata nem terhelte meg nagyon Dánia és Nagy-Britannia kapcsolatát sem, mivel a dánok úgy vélték, a britek alapjában véve sportszerűen jártak el. A dánok britek által is elismert hősies ellenállása miatt pedig a csata, a vereség ellenére, nem rombolta Dánia tekintélyét, sőt, inkább növelte azt.
    A semlegesség ezúttal is jól jövedelmezett. A királyság ugyan átengedte az Öresundon a háborúzó országok hajóit, így természetesen az angolokat is, de a vámot azért kivetette rájuk. Dánia jókora hasznot húzott a balti kereskedelemből, és a hadviselő országok részére folyósított szállításokból.
    A tilsiti béke után azonban Dánia megint nehéz helyzetbe került. A dánok erősen tartottak attól, hogy a francia hadsereg, amely addigra már Európa szinte teljes területét ellenőrzése alatt tartotta, bevonul az országba, ezért hadseregüket Dánia déli részén összpontosították. A tilsiti béke után már minden percben várták a francia támadást. A várt támadás valóban be is következett, csak éppen az ellenkező irányból.
    Az angolok ugyanis szintén biztosak voltak benne, hogy a francia hadsereg előbb-utóbb le fogja rohanni Dániát. A dán flotta és az Öresund francia kézre kerülése pedig rendkívül kellemetlen következményekkel járt volna a britekre nézve, például elvágta volna a Svédországgal, az egyik legfontosabb külkereskedelmi partnerrel való összeköttetéseket.
    Mikor a tilsiti békekötés híre eljutott Londonba, az angol kormány –a dánhoz hasonlóan- meg volt róla győződve, hogy küszöbön áll a Dánia elleni francia invázió. 1807 július 24-én, James Gambier tengernagy vezetésével, egy hatalmas brit flotta hagyta el Yarmouthot, melynek titkos úti célja Koppenhága volt. Az 1801-es támadással ellentétben -és abból okulva- a britek ezúttal nem is kísérleteztek azzal, hogy puszta megfélemlítéssel érjék el céljaikat. A feladat ezúttal az volt, hogy Dánia tengeri haderejét teljesen megsemmisítsék.
    A balti királyság viszont semmit nem tanult az 1801-es eseményekből. A teljes dán flotta horgonyon állt Koppenhága kikötőjében, s a hajók nagy része ismét csak leszerelt állapotban volt. A dánok mentségeként meg kell jegyezni, ezúttal valóban egyáltalán nem számítottak egy újabb angol támadásra. Amikor a brit hajók feltűntek a szorosokban, a legtöbb dán örömmel fogadta a hírt, mivel azt hitték, a britek azért jönnek, hogy megvédjék őket a franciáktól.
    1807 augusztus 16-án az angolok megkezdték a csapatok partra szállítását Koppenhágától északra. A hadsereg részben angol csapatokból, részben pedig a német fejedelemségekben toborzott zsoldosokból állt. A Lord Cathcart parancsnoksága alatt álló 25-30 ezer katona könnyedén elsöpörte a dán milícia gyenge ellenállási kísérleteit –a dán hadsereg teljes létszámban délen, a német határ közelében állva várta a francia támadást-, és körülzárta a gyenge erőkkel védett dán fővárost.
    Miután a dánok elutasították a flotta átadására vonatkozó angol követelést, a britek szeptember másodikán a szárazföldről és a tenger felől egyaránt lőni kezdték a fővárost. Az ágyúzás egészen szeptember ötödikéig eltartott.
    A britek egyebek mellett Congreve röppentyűkkel –rakétákkal- is lőtték a várost, hatalmas tüzeket keltve, és nagy pusztítást okozva a civil lakosság között. A Congreve röppentyűk természetesen hatástalanok voltak az erődök falai ellen, de az angolok nem is ezért hozták őket magukkal. A bombázás célpontja ugyanis kimondottan a civil lakosság volt, ami akkor még újdonságszámba ment a korabeli hadviselésben. A röppentyűk a lakóházak felgyújtására szolgáltak, és ebben a szerepben rendkívül eredményesen tevékenykedtek. Koppenhága egyharmada leégett, s több mint 2000 polgári lakos vesztette életét. A harcok során a dánok összesen 5.000 halottat vesztettek, szemben a 42 angol áldozattal. Szeptember hetedikén a dán főváros kapitulált.
    A vereségre a dánok ráfizették a teljes flottájukat. Október végén az angolok 15 sorhajót és 15 fregattot vontattak ki a koppenhágai kikötőből. A briteknek azonban még ez sem volt elég. A koppenhágai kikötőt gyakorlatilag teljesen kiürítve legalább 40 kereskedelmi hajót, és számolatlan mennyiségű kisebb hajót vettek el erőszakkal a dánoktól –tulajdonképpen mindent, ami úszni tudott-, és hogy ne menjenek velük üresen haza Angliába, telepakolták őket a dán kikötő raktáraiban talált felszereléssel. Sokféle faáruval, kátránnyal, kötelekkel, láncokkal, és mindenféle más áruval, amit csak találtak. Amit pedig nem tudtak elvinni, azt, hogy a dánoknak ne legyen vele gondja, összetörték, vagy felégették. Még a hajógyárak munkásainak a kéziszerszámait is elvitték. Gambier és Cathcart emberei olyan alapos munkát végeztek, hogy gyakorlatilag teljesen lenullázták nemcsak a dán hadiflotta, hanem a kereskedelmi flotta állományát is. A dánok az esetet azóta is a „nagy flottarablás” néven emlegetik.
    Csupán egyetlen sorhajó, két fregatt és néhány kisebb hajó úszta meg a támadást, melyek éppen norvég kikötőkben horgonyoztak. A totális háborút folytató angolok persze ezeket sem hagyták meg a dánoknak. Az utolsó dán sorhajót, a Prins Christian Frederik-et, amely nyilván alapjaiban veszélyeztette a brit tengeri hatalmat, 1808 március 22-én találták meg és pusztították el. Ebben az ütközetben esett el a dánok nemzeti hőse, az ekkor még mindig csak 25 éves Peter Willamoes is.

    Az angol kormány tagjai a brit sajtóban szinte eksztatikusan nyilatkoztak arról, mekkora hatalmas siker a koppenhágai támadás. A külügyminiszter, Georges Canning, kijelentette: „Soha nem értünk el még ennél ragyogóbb, hasznosabb, és hatékonyabb sikert!” Az angol sajtó természetesen egyetlen alkalmat sem mulasztott el arra, hogy felhívja a figyelmet a Dánia és a skót partok közti közelségre, azt sugallva ezzel, a támadással elejét vették annak, hogy a félelmetes dán hadiflotta bombázza az angol kikötőket, és a dán csapatok partraszálljanak Skóciában.
    A hivatalos angol hadtörténet egyébként a koppenhágai támadást azóta is a megelőző támadás szép példájaként emlegeti, legfeljebb sajnálkoznak egy sort azon, milyen nagy véráldozatokkal járt az. („Mi nem akartuk, de sajnos rá voltunk kényszerülve…” – hányszor hallhattuk ezt azóta is az angolok részéről!) Valójában a franciáknak eszük ágában sem volt Dániát megtámadni, és a leszerelt dán hadiflotta is nagyjából akkora veszélyt jelentett az angolokra nézve, mint a dán heringhalász flotta. A francia támadástól tartó dánok kimondottan baráti érzelmekkel viseltettek a britek iránt, akiktől védelmet vártak. Akárhogyan is gondolják az angolok, az 1807-es koppenhágai támadás felettébb mocskos dolog volt, előképe a német városok második világháborús bombázásának, és egyben szép példája egy gyönyörű brit hagyománynak -melyet az angolok egyébként féltő gonddal ápoltak is egészen a XX. század végéig- a polgári lakosság elleni terrortámadásnak.

Koppenhága bombázása. C. W. Eckersberg festménye.

    A támadás óriási felháborodást keltett, nemcsak Dániában, hanem egész Európában. A közvetlen eredmény persze az volt, hogy a dánok, akik alig néhány nappal korábban még a franciák elleni harcra készülődtek, most rögtön Napóleon mellé álltak, és aztán –vesztükre- végig ki is tartottak mellette.
    Az angolok nemcsak a dán flottát fogták el, hanem elszállították a flotta összes készletét és tartalékát is, megakadályozva ezzel a dánokat abban, hogy belátható időn belül újjáépíthessék hajóhadukat.
    A szükség a dánokat is új utakra vezette. 1808-tól nagy számban kezdtek gyártani egy új hajótípust, az ágyúnaszádot. A nagyobbik, mintegy húsz méter hosszú típus egy lehajtható árboccal és 18-22 pár evezővel volt felszerelve, legénysége 60-80 emberből állt. A naszádot az orrán és a tatján egy-egy 18 vagy 24 fontos ágyúval szerelték fel. A kisebb, 14 méter hosszú típus csupán egyetlen 24 fontos ágyút kapott. Az apró, könnyen és olcsón előállítható hajók vitorlával és evezővel egyaránt gyorsan haladhattak, és jól manővereztek. (A típus igazából nem volt forradalmi újdonság, alapjául a svédek és oroszok által már korábban is használt evezős ágyúnaszádok szolgáltak, a dánok csak továbbfejlesztették azokat. )
    A dánok egy új stratégiát találtak ki a britek és a svédek ellen. Szélcsendben vagy gyenge szélben támadták a kereskedelmi konvojokat, csoportosan, a támadást előre összehangolva. A támadást a dán tengerpart teljes hosszában felállított jelzőberendezések, szemaforok vagy telegráfok, segítettek megszervezni és irányítani. Ezekkel gyorsan lehetett az üzeneteket továbbítani, s velük tájékoztatták a parancsnokokat a konvojok helyzetéről és erejéről, egyben közvetítették a főparancsnokság utasításait is.
    (Nem tudom, a dán ágyúnaszád-háború hagyott e maradandó nyomokat a korabeli tengeri stratégákban, ám a nyilvánvaló hasonlóság és a földrajzi közelség okán én lehetségesnek látom, hogy száz évvel később a nevezetes farkasfalka-taktika német kidolgozóira esetleg a dán ágyúnaszád-taktika is inspirálóan hathatott.)
    Az 1808 elején megindított ágyúnaszád háború rögtön az elején komoly sikereket eredményezett, s jó néhány angol és svéd kereskedelmi hajó esett a naszádok áldozatául. Az alakzatban támadó naszádok persze csak gyenge szélben érhettek el sikereket, amikor az ellenséges hajók nem, vagy rosszul tudtak csak manőverezni.
    1808 május 16-án a dán ágyúnaszádok első ízben kerültek szembe hadihajókkal. A Bettesworth kapitány vezette 32 ágyús Tartar fregatt egy sérült holland hajó kimentésére igyekezve éjszaka összetalálkozott a Johan Bielke vezette három dán naszáddal. Az összecsapás végén a súlyosan megrongálódott Tartar, melynek kapitánya is elesett, alig tudott elmenekülni a dán hajók elől.
    A dán naszádok júniusban, amikor a térségben általában gyenge a szél, aratták legnagyobb sikereiket. Számos kereskedelmi hajó mellett három angol brigget is elfogtak. Június negyedikén a 175 tonnás, 14 ágyús Tickler brigget támadták meg. A szélcsendben manőverképtelen hajónak ellőtték az árbocait, majd addig ágyúzták, amíg be nem vonta a zászlaját.
    A naszádok következő áldozata a 16 ágyús Turbulent brigg és az általa kísért kereskedelmi hajók voltak. A dánok kilencedikén észleltek egy nagy, 70 kereskedelmi hajóból álló konvojt Malmö előtt, melyet hat brigg kísért. A konvoj elővédjét a Thunder és a Turbulent briggek alkották. A szemafor rendszernek köszönhetően a dánok tisztában voltak a konvoj erejével és pozíciójával, és másnap az Öresundnál egy nagy naszád flottillát vontak össze ellene, Johan Cornelius Krieger vezetésével. Krieger először a konvoj gyenge elővédjét támadta meg. A Ticklerhez hasonlóan a Turbulent fegyverzete is nagyrészt18 fontos karronádokból állt, melyeknek a britek semmi hasznát nem vették a nagy távolságról támadó dán naszádokkal szemben, a hatfontos ágyúk pedig nagy távolságról szintén hatástalannak bizonyultak. A fürge kis dán hajók körbecikázták nehézkesen mozgó ellenfeleiket, melyek ugyan szintén fel voltak szerelve evezőkkel, de a kis naszádokhoz képest nagyon lomhán tudtak csak manőverezni. A rommá lőtt Thunder végül nagy nehezen elmenekült, ám a Turbulent kénytelen volt megadni magát, és vele együtt a konvoj 12 hajója is a dánok zsákmányául esett. Krieger-t a sikeres akció után rögtön Commodorrá léptették elő.
    A dán naszádok legnagyobb zsákmánya a 380 tonnás, 16 ágyús Seagull szlúp volt, melyet június 19-én fogott el egy dán flotta, melyet a 14 ágyús dán Lougen brigg fedélzetéről Wulff kapitány irányított. A Seagullt a dán naszádok olyan súlyosan megrongálták, hogy kapitánya, az elsüllyedést elkerülendő, kénytelen volt a hajót partra futtatni. A dánok a Seagullt később levontatták a zátonyról, kijavították, és a többi elfogott hajóhoz hasonlóan saját flottájukban állították szolgálatba.

A Turbulent megadja magát a dán naszádoknak. Korabeli metszet.

    1808 február 29-én Dánia hadat üzent Svédországnak is. A svédek és az angolok tartottak attól, hogy a francia hadsereg átkel Norvégiába, hogy onnan lerohanja Svédországot. Ekkor már valóban egy nagy francia hadsereg állomásozott Dániában, Bernadotte marsall vezetése alatt, a franciák azonban, ismét megdöbbentő nemtörődömséget tanúsítva a tengeri hadviselés iránt, végül elmulasztották az alkalmat arra, hogy teljesen ellenőrzésük alá vonják a mindössze négy kilométer széles, stratégiai szempontból rendkívül fontos Öresundot.
    Az események szükségessé tették az angol katonai jelenlét megerősítését a Balti-tengeren, s más sorhajókkal együtt 1808 áprilisában a Bayntun kapitány vezetése alatt álló Africa sorhajót is térségbe vezényelték.
    Az 1781-ben szolgálatba állított kétütegfedélzetes, 64 ágyús Africa 26 darab 24 fontos, 26 darab 18 fontos, és 12 darab kilencfontos ágyúval volt felszerelve. A szabványos fegyverzeten kívül a hajót felszerelték még tíz darab 32 fontos karronáddal is. Az 1800 tonnás hajó fedélzetén mintegy 520 ember teljesített szolgálatot, és mindenki úgy gondolta, a hajónak nem lesz ellenfele a térségben.
    Az Africa részt vett a Sir John Bog vezette expedíciós haderő tízezer emberét Svédországba szállító hajók fedezetében is. Miután azonban a francia hadsereg, a várakozásokkal ellentétben, nem kelt át Norvégiába, a hadsereget júliusban visszarendelték Angliába. Bayntun kapitány betegsége miatt a hajó parancsnokságát szeptemberben John Barrett vette át. Barrett kapitány első megbízása új beosztásában a Karlskronából október 15-én induló nagy konvoj fedezete volt.
    1808 október 19-én a dán partokon felállított telegráfok jelezték a száz hajóból álló nagy konvoj feltűnését, mely a Koppenhágával szemközt fekvő Malmö felé tartott. Ez az egyik legnagyobb konvoj volt abban az évben, és kíséretét az Africa sorhajó, a Thunder brigg, és két másik svéd brigg adta. A dánok régóta számítottak a konvoj feltűnésére, és felkészültek a fogadására.
    Krieger Commodore naszádjain bíztak benne, hogy sikerül alaposan megtépázniuk a konvoj hajóit. Az Africa jelenléte egyáltalán nem ijesztette meg a dánokat. Kedvező szélben a naszádok amúgy sem voltak képesek támadást intézni a vitorlások ellen, viszont gyenge szélben, szélcsendben, vagy rossz látási viszonyok között a hatalmas sorhajó sem jelentett számukra nagyobb problémát, mint egy sziget. Ha útban volt, egyszerűen kikerülték. Krieger és tisztjei elhatározták, a hatalmas konvoj megtizedelése érdekében a szokásosnál nagyobb kockázatot is hajlandók lesznek vállalni.
    A szél meglehetősen gyenge volt, s az Öresundon való áthaladás előtt a kereskedelmi hajók megpróbáltak közelebb húzódni a svéd partokhoz, hogy ott éjszakára horgonyt vessenek. Az Africa a konvoj és a dán partok közé állt, hogy felfogja az esetleges dán támadásokat. Miután a gyenge szélben a sorhajó sem volt képes haladni, éjszakára Barrett kapitány is horgonyt vetett. A többi kísérőhajó a konvoj közelében maradt, magára hagyva az Africát.
    Október huszadikán reggel az idő párás volt, gyenge délnyugati szél fújt. A dánok eddigre már tisztában voltak az ellenséges hajók elhelyezkedésével, és 25 naszádjukkal támadásba lendültek. Az Africa fedélzetén is észlelték az ellenséges naszádokat, és Barrett kapitány fél egykor felhúzatta a horgonyt.
Dán ágyúnaszád. Korabeli grafika.     A dán naszádok elől a kereskedelmi hajók Malmö kikötőjébe menekültek be, kísérő hajóikkal együtt. A távolabb horgonyzó Africa viszont a gyenge szélben kínos lassúsággal volt csak képes előre haladni, de Barrett kapitány, látva, hogy a konvoj biztonságban van Malmö kikötőjében, nem aggódott túlságosan.
    A dán parancsnok azonban, látva az angol sorhajó tehetetlenségét és elszigetelődését, szokatlan döntésre szánta el magát. Elrendelte hajóinak a hatalmas angol sorhajó megtámadását. Krieger két csoportra osztotta naszádjait, melyek különváltak egymástól, és egyik csoport az orra, másik a tatja felől közelítette meg az angol hajót.
    Az Africa tisztjei csak délután három óra körül kezdtek el nyugtalankodni, amikor rájöttek, miben mesterkednek a dánok. Ekkor elrendelték a csónakok vízre bocsátását, hogy azokkal fordítsák a szélcsendben manőverképtelen sorhajó oldalát a naszádok felé. Az intézkedés azonban már elkésett, a dán naszádok ugyanis közben lőtávolságon belülre értek, míg az Africa nem volt abban a helyzetben, hogy viszonozni tudta volna az ellenség ágyútüzét.
    Ráadásul a szerencse továbbra is a dánok mellett állt. A naszádok első lövéseinek egyike elsüllyesztette az Africa legnagyobb csónakját, a megmaradt kisebb csónakok pedig nem voltak képesek megmozdítani a hatalmas hajót, és a későbbiek során ezek is mind elsüllyedtek vagy megrongálódtak.
    Az Africa csaknem védtelen volt az orra és tatja felől érkező támadásokkal szemben, csupán a tat két kilencfontos ágyúja volt képes válaszolni a dán sortüzekre, valamint az orron elhelyezett két 24 fontos löveg, melyeknek azonban meglehetősen rossz volt a kilövési szöge és nehezen tudták célba venni velük a nagy távolságról tüzelő kis dán naszádokat.
    A dán hajók közt volt két, mozsárágyúkkal felszerelt naszád is, melyek robbanólövedékeket lőttek ki. Ezekkel a hajókkal azonban a dánoknak nem volt szerencséjük. Az egyik naszádon az ágyú gyújtózsinórja döglött be -valószínűleg elázott-, a másikon pedig a lövedékek mondtak csődöt. Ráadásul ez a hajó, alig néhány lövés leadása után, összeütközött az egyik naszáddal, és léket kapva kénytelen volt idő előtt elhagyni a csatateret.
    A dánok 500-700 méter távolságból, az angol karronádok lőtávolságán kívülről tüzeltek. A 18 fontos ágyúkkal felszerelt naszádok az angol hajó árbocaira, a 24 fontosakkal felszereltek pedig a hajótestre céloztak. Rövidesen jókora károkat okoztak az angol sorhajóban, ahol már mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, csak a szél mentheti meg az Africát.
    Egyórás ágyúzás után az angol hajó zászlaja hirtelen eltűnt a tatról, amit a dán hajókon hangos üdvrivalgás követett. A dánok azt hitték, a britek megadták magukat, az angolok viszont később azt állították, a zászlót csak ellőtték. A naszádok megindultak az angol hajó felé, hogy elfoglalják azt, amint azonban közelebb értek, ismét megszólaltak a tat kilencfontos ágyúi. A naszádok erre ismét visszatértek eredeti állásaikba, és újra kezdték a tüzelést. Veszteséget nem szenvedtek, de értékes időt igen. Egy dán naszád közben súlyosan megsérült, és sötétedéskor, miután legénységét más naszádok átvették, elsüllyedt.
    Közben az angoloknak sikerült két 24 fontos ágyút átvontatni a tatra és tüzelési pozícióba hozniuk. A dánok ennek ellenére folytatták a támadást, és rövidesen igen nehéz helyzetbe hozták az angol hajót, melynek valamennyi árboca súlyosan megrongálódott, tatja pedig romhalmazzá vált. Ha a dán naszádok, melyek fedélzetén mintegy 1500-1600 ember tartózkodott, alkonyatkor tettek volna még egy kísérletet az angol hajó elfoglalására, alighanem sikerrel jártak volna.
    A gyorsan leszálló sötétség és a feltámadó szél azonban megmentette a briteket. Barett kapitány, aki maga is megsebesült, igyekezett gyorsan kijavíttatni az árbocokat, és az alkonyatkor feltámadó szélben a hajó végre mozgásba lendült, és lassan vánszorogva megindult a svéd partok felé.
    Krieger maga is rájött, hogy már nem tudja elkapni az angol sorhajót. A sötétség elvileg ismét neki kedvezett, ám emberei kimerültek, és nem voltak képesek tovább evezőkkel tartani a pozíciójukat a feltámadó szélben már valamivel gyorsabban haladó angol sorhajó tatja mögött. A dán parancsnok így aztán elrendelte a visszavonulást, a naszádokon pedig felállították az árbocokat, majd a megkönnyebbült angolok szeme láttára megfordultak, és elvitorláztak a hazai partok felé.
    Az Africa 9 halottat és 46 sebesültet vesztett. Valamennyi árboca súlyosan megrongálódott, és a hajótest is komolyan megsérült. A vízvonalon becsapódó lövedékek számos léket hasítottak a hajótestbe, és komoly vízbetöréseket okoztak a hajón. A kimerült legénység ráadásul pihenni sem tudott, az egész éjszaka ráment a sérülések javítására.
    A dánok egy naszádot, és mintegy 25 embert vesztettek az ütközetben. A kereskedelmi konvoj egyébként néhány nappal később sértetlenül átkelt az Öresundon, és megérkezett Angliába.

    A naszádok a későbbiekben is komoly sikereket értek el, és sok kereskedelmi hajót, illetve kisebb hadihajót zsákmányoltak. Bár sorhajóval soha többé nem ütköztek meg, kisebb hadihajókkal később is több ütközetet vívtak, melyek közül emlékezetesek a Melpomone és a Tribune fregattokkal vívott csaták, melyek végén a súlyos veszteségeket szenvedett angol hajók kénytelenek voltak visszavonulni a dán naszádok elől.
    Összességében véve azonban az ágyúnaszád háború nemcsak az alkalmazott taktikát, hanem a végeredményt tekintve is hasonlított a tengeralattjáró háborúhoz. Hiába arattak a dánok szép sikereket, és fogtak el számos kereskedelmi hajót, a veszteségek mindent együttvéve véve csupán bosszantó kellemetlenségek voltak az angolok számára. A dán próbálkozások ellenére a britek mindvégig szilárdan a kezükben tartották a térségen átvezető kereskedelmi útvonalak ellenőrzését, és a naszádok igazából soha nem voltak képesek komolyan veszélyeztetni az angol konvojokat.

    A nagy flottarablással elkezdődött tengeri háború Anglia ellen 1814-ben ért véget. A britek természetesen a békekötéskor is kíméletlenül elbántak a pimasz dánokkal, akik voltak olyan arcátlanok, hogy szembe mertek szállni a nagyszerű és pompás Brit Birodalommal. A dánoktól elvették, és a hűséges szövetségesnek számító Svédországnak adták Norvégiát, Helgoland szigetét pedig, ahonnan az egész északi-tengeri kereskedelmet ellenőrizni lehetett, az angolok természetesen maguk nyúlták le. A teljesen kifosztott Dánia ezzel hosszú időre a teljes politikai és gazdasági jelentéktelenségbe süllyedt, és eltűnt Európa meghatározó tényezői közül.

A Trekroner erőd ma.

Forrásmunkák.

    Ez alkalommal nagyrészt a napóleoni idők tengeri ütközeteivel foglalkozó nagyszerű német weblapra (Seeschlacht) és Oliver Warner "Great sea battles" című könyvére alapoztam. Persze ezúttal is sokat merítettem a Wikipédiából, és nem kis meglepetésemre a magyar nyelvű oldalakon is egész részletes és jól megfogalmazott szöveget –tehát nem a szokásos értelmetlen és idétlen tükörfordítást- találtam Dániáról és az ország történelméről. Talán érdemes itt megjegyeznem, hogy természetesen nem vállalkozhattam arra, hogy részletes áttekintést nyújtok az ország történelméről –miután ez az írás nem erről szól-, csupán néhány jellemző vagy érdekes eseményt emeltem ki. A terjedelmi szempontokat figyelembe véve sok mindent kénytelen voltam kihagyni, mint például a harminc éves háborúban való dán részvételt.
    A szöveg formázásával kapcsolatos tanácsaiért -mégha többnyire nem is fogadtam meg azokat- köszönet Nemes Mihálynak.

(2009 augusztus - szeptember)


Vissza.