Ritka öröm, egy újabb vendégszerző az oldalon! Sebestyén Gábor összefoglalója a csatahajó-építés megkoronázását, és egyben lezárását jelentő Iowa osztályú hajók történetéről szól.



Az IOWA osztályú csatahajók története

A norfolki kikötőben horgonyzó Wisconsin.

    Az Egyesült Államok figyelme az első világháború végeztével fordult a Csendes óceáni térség felé. Noha már a 19. század vége óta rivalizált Japánnal a terület feletti uralomért, csak a háború alatti intenzív flottaépítési program tette lehetővé, hogy stratégiai tervek készüljenek arra, milyen módon uralják az oda vezető tengeri útvonalakat, és hogyan győzzék le Japánt. Ezért Amerika (akárcsak a többi győztes nagyhatalom) az első világháború után is folytatni akarta flottaépítési programját.
     Meglehet furcsán hangzik, de a győztes hatalmak igazából nem voltak abban a helyzetben, hogy hajókat építsenek. Az európai győztesek gazdasága tulajdonképp nem állt sokkal jobban, mint a veszteseké. Amerikában pedig politikai okokból hagytak fel az építéssel és 1921-ben tárgyalás útján próbálták rendezni a dolgot. A vezető nagyhatalmak, Anglia, Japán, Franciaország, Egyesült Államok és Olaszország, tárgyalóasztalhoz ültek. Ennek a tárgyalásnak az eredménye lett a washingtoni flottaegyezmény, mely megszabta a flották nagyságát, és 18 csatahajót engedélyezett az USA haditengerészetének. Egészen 1936-ig ezek a hajók képezték a flotta gerincét, addig Amerikában nem is épült új csatahajó. Ettől kezdve azonban új helyzet állt elő, s az USA már nem hagyhatta figyelmen kívül a világpolitika alakulását.
     Alig három év telt el Hitler hatalomra jutása óta és Németország erőteljes fegyverkezésbe kezdett, felrúgva a versailles-i békeszerződést is. A washingtoni egyezmény, melyet 10 évre kötöttek, 1931-ben lejárt, és noha 1930-ban öt évvel meghosszabbították, Japán kijelentette, hogy nem kívánja magát további korlátozásoknak alávetni. Így mikor 1936-ban újabb tengerészeti konferenciát tartottak Londonban, ők nem vettek részt rajta. Ráadásul ez a konferencia már csak erőtlen kísérlet volt a haditengerészeti fegyverkezési verseny megállítására.
     A franciák német, az olaszok pedig francia fenyegetésre hivatkozva építették flottájukat.
     Ezek az események vezettek oda, hogy 1936 június 3.-án lefektették az első, háború után tervezett hajó, a North Carolina gerincét, majd 1939 július 5.-én a South Dakota-ét. Ezek a hajók még a washingtoni egyezményrendszer szellemében voltak megtervezve, így 35.000 tonnás vízkiszorításuk és 26-27 csomós sebességük nem jelentett számottevő fölényt a lehetséges ellenfelekkel szemben. Csak 1938 nyarán kezdtek el dolgozni egy nagyobb hajó tervein, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy semmilyen egyezmény nem fogja meggátolni a fegyverkezési versenyt.
     A stratégák és a tervezők azonban válaszút elé kerültek. Egy hadihajó építésénél ugyanis három alapvető dolgot kell egyensúlyban tartani. A tűzerőt, a páncélvédelmet, és a sebességet. A stratégák az előzetes tervekben a sebesség javára döntöttek, és így született meg az Iowa osztály ( a másik változatban a tűzerő és páncélvédelem javára billentették a mérleget, melyből a Montana osztály épült volna meg).

Az Iowa vízrebocsátása.

    1940 június 27.-én tehát lefektették a gerincét egy új, 45.000 tonnás csatahajónak, mely az Egyesült Államok 29. államának nevét viselte.
     Hat hajó építését tervezték, név szerint Iowa, New Jersey, Missouri, Wisconsin, Illinois, Kentucky, de végül négy készült el. Az első két hajót 1942-ben, a Missourit és Wisconsint pedig 1943-ban bocsátották vízre. Az utolsó két egység építését törölték, mert 1943-ra elég nyilvánvalóvá vált, hogy a jövendő tengeri ütközetekben a repülőgép-hordozóké lesz a főszerep.
     Talán nem tűnik túlzásnak, ha azt mondom, hogy a tervezőknek igen elegáns hajókat sikerült létrehozniuk, mivel mind a négy egység teljesen hasonló külső és belső elrendezéssel épült.
     Igazi úszó erődöket építettek, ahol a vízszintes páncélvédelem elérte a 140 millimétert, a függőleges pedig a 310-et. A parancsnoki állás és a lövegtornyok még ennél is vastagabbak voltak a maguk maximális 445, illetve 496 milliméteres páncélzatukkal.

Az Iowa páncélelrendezésének vázlatrajza.

     Az Iowáknak három folyamatos fedélzetük volt, melyek végigértek a hajó teljes hosszán. Az első a fő, vagy viharfedélzet volt, mely alá a páncélozott fedélzetet építették. Itt érte el a 140 milliméteres vastagságot a páncélzat. Ezt egy ún. ’repeszfedélzet’ követte, mintegy kiegészítve az előbbi fedélzetet. Mivel olyan közel építették hozzá, hogy a köztük lévő hely nem volt igazán használható, nem is számították teljes fedélzetnek.
     A harmadik fedélzet lejjebb volt, és a gépházat fedte le. A többi fedélzet nem érte végig a hajót, ezért ezeket inkább platformoknak, vagy platform-fedélzeteknek nevezték. Az egyik ilyen platformfedélzet például mélyen a hajó belsejében volt kiépítve, az egyes és hármas lövegtorony közé, és a géptér alapjaként szolgált. Erre az alapra nyolc gépház volt beépítve, a felépítmények alatt egyenletesen elosztva.
     A gépek összteljesítménye 212.000 lóerő volt, mely 33 csomós maximális sebességet tett lehetővé (vagyis az Iowák csaknem olyan gyorsak voltak, mint egy 3-4.000 tonnás torpedóromboló). A géptér előtt és mögött voltak a lőszerraktárak, ahol a fő lövegekhez való lőszert tárolták.
     Az Iowák fő fegyverzetként 40,6 centis lövegeket kaptak, melyeknél nagyobbat csak a japánok építettek a szupercsatahajóikra. A lőszereket kör alakú kamrákban tárolták, polcokon, és minden csőhöz külön felvonórendszer vitte fel őket a lövegtoronyba. Ezek a kamrák tulajdonképpen a lövegtornyok barbettáinak folytatásai voltak a hajó belsejében. Egy lövegtorony kiszolgálásához 75 főre volt szükség, így lehetett elérni, hogy egy torony 30 másodperc alatt tudjon leadni egy sortüzet. A hajó első és hátsó részében legénységi szálláshelyek, üzemanyag és ivóvíztartályok, valamint különféle raktárak voltak találhatók.
A felszerelés alatt álló Iowa. Jól látható a parancsnoki híd eredeti formája.

     A felépítménynek két folyamatos fedélzete volt, melyet 01-el, és 02-vel jelöltek. Az összes másodlagos fegyverzet, mely 20 darab 12,7 centis lövegből állt, és a teljes tűzvezető rendszer a felépítményen volt található.
     Az Iowák szolgálatba állításukkor SK és SK-2 típusú légtérfigyelő radarokat kaptak.
     A tűzvezetést Mk 38 és Mk 8 típusú radarok végezték a fő lövegek számára. Pontosabban az Mk 38 tulajdonképp nem is radar volt, hanem egy sztereoszkópikus célzóberendezés, melyet később egészítettek ki az Mk 8-al.
     A másodlagos fegyverzetet Mk 37 típusú radarokkal irányították.
     A légvédelmi fegyverzet egycsövű 20, és négycsövű 40 milliméteres gépágyúkból állt. Ezeket egészítették ki 1945-ben 20 milliméteres ikercsövű gépágyúkkal.

Sortűz.

    Mire az Iowák megépültek, a haditengerészeti szakemberek már tudták, hogy a jövendő tengeri csatákat nem a csatahajók fogják megvívni 20-30 kilométeres távolságról, hanem a repülőgép-hordozók fedélzeti gépei, 2-300 kilométerről. Éppen ezért, mint arra már utaltam, az Iowa osztály utolsó két egységét már nem is fejezték be.
     Másrészt az elkészült négy hajó sem maradt „munka” nélkül.
     Mikor az amerikai erők megkezdték előrenyomulásukat Japán felé, a Csendes-óceán térségében számtalan szigeten kellett átverekedniük magukat. A partraszállásoknál kitűnő hasznát vették a csatahajók nagy kaliberű lövegeinek. Mind a négy hajó számtalan deszantműveletet támogatott. Bevetették őket például Kwajaleinnél, Truknál, Ulithinél, a Fülöp-szigeteknél, Okinawánál és Iwo Jimán.
     Noha Halsey admirális önfejűsége miatt 1944 októberében az utolsó lehetőséget is elszalasztották, hogy ágyúikat japán hajók ellen használják, az USS Missourit választották, hogy fedélzetén 1945 szeptember 2.-án aláírják Japán feltétel nélküli megadását. Ezzel a ceremóniával ért véget a háború.

A megadási okmányok aláírására érkező japán delegáció a Missouri fedélzetén.

    Szinte rögtön fel is merült a kérdés, mi legyen az úszó erődökkel. Amit az ellenségnek nem sikerült megtenni, azt megtette az amerikai Kongresszus a háborút követő években.
     1945-ben az USA haditengerészetének 25 aktív csatahajója volt. Mivel már nem finanszíroztak tovább egy hatalmas flottát, más hajótípusokhoz hasonlóan ezek a hajók sem kerülhették el sorsukat.
     4 hajót atombomba tesztekhez használtak fel, 4-ből műemlék lett, 1-et pedig kísérleti hajónak építettek át és a hajóról indítható rakétákat tesztelték rajta.
     A maradék 16 hajóból csak egy, a USS Missouri, maradt aktív szolgálatban, a többi 1946-49 között a tartalékflottához került, és az Iowák kivételével 1960-62-re szét is bontották őket.
    

A 73 százalékos készültségi állapotban levő Kentucky-t a hajóbontóba vontatják.
A Missourit a háború után elsősorban kiképzési feladatokra szánták. Ugyanakkor már 1946-ban sor került az első bevetésére egy újfajta „háborúban”. Fedélzetén újonc kadétokkal, első útja a Földközi-tengerre vezetett, Görögországba és Törökországba, ahol jelenlétével segített megakadályozni a kommunista befolyás növekedését. Ez fajta a hidegháború öt évig tartott, majd 1950 szeptemberében újra éles bevetés következett.
     A Missourit szeptember közepén Koreába vezényelték, hogy lövegeivel támogatást nyújtson az ott harcoló szárazföldi csapatoknak. Ezt igen eredményesen meg is tette. Számos vasúti csomópontot, ipari létesítményt és csapatösszevonási pontot semmisített, vagy rongált meg. Egy Csongjin nevű hely támadása közben még a szovjet határt is megközelítette 72 kilométerre. A hajó sikereinek nyomán döntés született három testvérhajójának reaktiválásáról. Elsőként a New Jersey tért vissza az aktív szolgálatba 1950 novemberében, majd a Wisconsin következett 1951 áprilisában, végül az Iowa ugyanazon év augusztusában.
Egyidejű sortűz mindkét oldalra.

     Mivel a második világháború óta nem telt még el túl sok idő, így az Iowák sem változtak sokat.
     A fő és másodlagos fegyverzet ugyanaz maradt. A légvédelmi lövegek közül csak a 40 milliméteres gépágyúk maradtak meg, a repülőgép katapultokat eltávolították. A legszembetűnőbb változás az elektronikus rendszerekben következett be.
     Új SPS 6 és 8A, valamint SR-3 típusú légtérfigyelő radarokkal, továbbá SG és SG-6 jelű keresőradarokkal látták el őket. Ezért a hátsó árboc alakja kissé megváltozott, hogy elbírja az új eszközök súlyát.
     A négy hajó számos bevetést hajtott végre a koreai partoknál, egészen a háború 1953-as befejezéséig.
     Aztán szinte pontosan ugyanaz történt, ami a második világháború után, a költségtakarékosság jegyében mind a négy hajót kivonták a szolgálatból. Azt azért sikerült elérni, hogy ez ne egyszerre történjen meg.
     Először a Missouri került kivonásra 1955 február 26.-án, első alkalommal szolgálatba állítása óta. Aztán a New Jersey következett. Az Iowa a koreai háború után a Földközi-tengerre került a 6. flottához. Egészen 1957 júniusáig szolgált ott, majd nyolc hónapig az USA keleti partvidékén végzett őrjáratokat, végül 1958 február 24.-én vonták ki a szolgálatból. A Wisconsin a koreai háború után kiképzőhajó lett, s ez idő alatt számos hadgyakorlaton vett részt. Egy ilyen gyakorlat során sérült meg 1956 májusában, mikor összeütközött az USS Eaton torpedórombolóval.
     A javítást viszonylag gyorsan elvégezték és a hajó 1958 március 8-ig szolgálatban maradt. Ekkor utolsóként deaktiválták, és így ez a nap bizonyos értelemben történelmi jelentőségűvé vált. Először fordult elő ugyanis az USA haditengerészetének történelmében, hogy 1895 óta nem volt aktív csatahajójuk. Úgy tűnt nem is lesz.

A számos átépítési terv egyike alapján készült modell. A tatfedélzeten emelt, sísánccal ellátott felszállópálya VTOL repülőgépek számára.

    Mint arra fentebb már utaltam, 1962-re, az Iowák kivételével, az összes csatahajót vagy szétbontották, vagy műemléket csináltak belőlük.Vietnam térképe, bejelölve rajta, a part vonalától számítva mekkora területet fedhetnek le a cirkálók 203 mm-es, és a csatahajók 406 mm-es ágyúi. Zölddel a nagy lőtávolságú, űrméret alatti lövedékek által elérhető legnagyobb távolságot jelzik. Ezeket egyébként végül nem rendszeresítették. Valószínűleg az Iowákkal is ez történt volna, ha az USA nem keveredik bele a vietnami háborúba. A háború alatt lezajlott akciók szükségessé tették, hogy ismét bevessék az Iowákat.
     Pontosabban csak egyiküket, a New Jersey-t, melyet 1968. április 8-án ismét aktiválták. A vietnami háború azonban csak egy rövid küldetés volt. Noha sikerült hatékony támogatást nyújtania a parton harcoló csapatoknak (akárcsak a koreai háborúban), a diplomaták, látva a hajó által elért sikereket a New Jersey visszahívását kérték.
     Ahogy egyikük írta: „Túl hatékony hajó. Kivívhatja az ellenség erős válaszcsapását.”
     A New Jersey így 1969. december 17-én harmadszor is kivonásra került az aktív szolgálatból. A jövő pedig újra bizonytalanná vált. Az 1970-es években néhány kritikus a Pentagonban néha-néha feltette a kérdést: Miért őrizgetjük ezeket a relikviákat ? Gyakorlatilag semmi hasznuk nincs, hiszen a repülőgép-hordozók teljesen átvették a szerepüket.
     Akadtak azonban elemzők, akik rámutattak ennek a gondolkodásmódnak a hibáira.
     Először is a hordozót kísérő hajók egyre „kisebbek” lettek, mind méretben, mind fegyverzetben. Egy légvédelmi, illetve tengeralattjáró elleni rakétákkal vagy torpedókkal, valamint 127 mm-es löveggel felszerelt romboló már „nagy” hajónak számított, de viszont csak a hordozó kíséretére volt alkalmas. Egyszerűen nem volt rajta olyan fegyver, amivel hatékony támogatást tudott volna nyújtani egy partraszállás esetén. De még ha lett is volna, volt még egy probléma. A ’60-as évek végén, ’70-es évek elején épült hajóknak már szinte alig, vagy egyáltalán nem volt páncélvédettsége. A felépítmény is legtöbbször alumíniumból készült.
     Ez pedig nem elégséges rakéták vagy lövedékek ellen. Az Iowák páncélzata viszont képes védelmet nyújtani 750 kilós bombák ellen is. Ők tehát bátran megközelíthettek egy partraszállási zónát.
     A repülőgépekkel pedig még egy probléma volt. Ha koncentráltan vetették be őket, a légvédelem hatalmas pusztítást tudott véghezvinni köztük. Ez mind a vietnami háborúból, mind az arab-izraeli konfliktusokból (legfőképp a Yom Kippur háborúból) kiderült. További két, érdekes érv szólt még amellett, hogy a „relikviákra” azért szükség van. Az egyik az volt, hogy vietnami háború alatt a célpontok 80%-a olyan közel volt a parthoz, hogy benne lett volna egy csatahajó lövegeinek hatósugarában. A másik pedig az, hogy kiszámolták azt is, hogy ezekre a célokra a 9 darab 40,6 centis löveg 9 perc alatt 210 tonnányi lövedéket tudott volna kilőni. Egy repülőgép-hordozó gépeinek 12 órára van szüksége ekkora mennyiség célba juttatásához.

Berakodásra váró lőszer az Iowa fedélzetén.

    Az érvek ellenére mégis csak 1980-ban, Ronald Reagan elnökké választása után merült fel a lehetőség, hogy reaktiválják az Iowákat. Reagan egy modern, 600 hajóból álló flottát képzelt el, mely méltó módon demonstrálja az amerikai tengeri hatalmat. A költségvetés 1981-ben biztosított pénzt a New Jersey reaktiváláshoz, majd sorban következtek a többiek. 1985-ben az Iowa, ’86-ban a Missouri, ’88-ban pedig a Wisconsin.
     A modernizálás mindenre kiterjedő volt. Az Iowákat felszerelték a legmodernebb elektronikával és fegyverekkel. A fő keresőradarok az SPS-10 és SPS-49 lettek, de már felszereltek műholdas kommunikációra alkalmas reléket és antennákat is. Ezáltal akár a több ezer kilométerre lévő célokról is információkat lehetett kapni.
     A hajók csapásmérő képességét is jelentősen megnövelték. A másodlagos fegyverzet egy részét eltávolították, és a két kémény közé, valamint a második kémény utáni fedélzetrészre nyolc darab rakétakonténert szereltek be, melyekből Tomahawk típusú rakétákat lehetett indítani. Ezek a rakéták mind hajók, mind szárazföldi célok ellen bevethetők voltak. Érdekességképp itt említeném meg, hogy létezett egy olyan terv is, hogy a Wisconsin teljes hátsó részét beépítik rakétasilókkal a Tomahawkok számára. Eltávolították volna a harmadik lövegtornyot és így a hajó 400 darab cirkálórakétát lett volna képes hordozni.
     A fegyverrendszer további része a Harpoon típusú hajó elleni rakéta volt, melyek indítóállásait a második kémény köré építették be.
     Végül a közeli védelmet 4 darab Phalanx típusú gépágyú alkotta, melyek percenkénti 3000 lövése valóságos tűzfüggönyt tudott vonni egy közeledő repülőgép vagy rakéta elé. Ezeket a gépágyúkat az első kémény és a parancsnoki híd közé, valamint a második kémény elé építették be, a hajó két oldalára, így biztosítva a 360 fokos irányzást.

Ebből a nézőpontból a kép kissé eltúlozza az arányokat, de jól érzékelteti a hajó karcsú vonalait.

    A modernizáció ellenére az Iowák újabb szolgálati ideje sajnos ismét rövidre sikerült. Mikor a ’80-as évek végén a Szovjetunió, és vele együtt az addigi kétpólusú világrend összeomlott, az amerikai haditengerészetben újból a „költségtakarékosság” lépett előtérbe. Ez pedig elérte az Iowákat is.
     A modernizáció után az Iowa 1984 április 28.-án állt újra szolgálatba. Első útja a latin-amerikai államokba és a karibi térségbe vezetett, majd 1985-től ’88-ig Európában, az Indiai-óceánon, és az Arab tengeren végzett őrjáratokat és gyakorlatokat. Egy lőgyakorlat során pedig elszenvedte az USA haditengerészetének egyik legnagyobb békeidőben történt balesetét. 1989 április 19.-én, ismeretlen okból, a kettes lövegtoronyban, a középső csőben felrobbant az a lőportöltet, mely a lövedéket indítja el a csőből. 47-en haltak meg, és a baleset okai máig tisztázatlanok maradtak. Az Iowát 1990 október 26.-án vonták ki a szolgálatból, s jelenleg San Franciscóban, Suisan Bay-ben horgonyoz a tartalékflotta tagjaként.

A lőszerrobbanás az Iowa második lövegtornyában.

     A New Jersey 1982 december 28.-án állt újra szolgálatba. Számos gyakorlat és őrjárat elvégzése után, az 1984-es libanoni válság idején került újra a tűzvonalba, ahol az amerikai tengerészgyalogságot támogatta. De ez volt az egyetlen jelentősebb hadművelet, melyben részt vett, mivel 1991 február 8.-án kivonták a szolgálatból. Jelenleg múzeumhajóként az USA-ban, a New Jersey állambeli Camdenben, a Delaware folyón horgonyoz.
     A Missouri 1986 májusában állt szolgálatba, és rögtön egy világkörüli útra indult, demonstrálva az USA tengeri erejét. 1991-ben részt vett az Öböl-háborúban, majd 1992 márciusában deaktiválták. 1995-ben törölték az aktív hadihajók nyilvántartásából, és 1998 júniusa óta Pearl Harborban horgonyoz az Arizona mellett, együtt jelképezve így az amerikaiak számára a második világháború kezdetét és végét.
     A Wisconsin 1988 októberében állt szolgálatba, és az egyetlen jelentősebb hadművelet az Öböl-háború volt számára. 1991 szeptember 30.-án deaktiválták, s 2007 december 7.-ig a tartalékflotta állományába tartozott. Jelenleg Norfolkban, a National Maritime Centerben található bemutatóhajóként.
     A hadrendből történt kivonásukkal a csatahajók kora végleg befejeződött.

A Missouri befut pályafutása utolsó állomására, Pearl Harborba.

    Felhasznált irodalom:
     WARSHIP’S DATA Part 3 – USS Iowa
     Stefan Terzibaschitsch: Schlachtschiffe der US Navy im Zweiten Weltkrieg
     SQUADRON SIGNAL PUBLICATIONS: US BATTLESHIPS IN ACTION Part 1-2

Sebestyén Gábor

(2011 szeptember)


Vissza.