A négy napos csata
1666

Melyik volt a történelem legnagyobb tengeri csatája? Természetesen a trafalgári! És ki volt minden idők legnagyobb tengernagya? Hát Nelson! Ugyan… Nem kell mindig bedőlni az angol propagandának.
Természetesen nem kívánom kisebbíteni a derék Horatio érdemeit, de a múlt tovatűnt dicsőségéből élő angolok erősen túlhangsúlyozzák a francia háborúk tengeri csatáinak jelentőségét. Nelson dolga szinte könnyű volt. Egy rosszul felszerelt, rosszul kiképzett, rosszul ellátott és rosszul vezetett ellenséggel szemben kellett győzelmeket elérnie. XVII. századbeli kollégái bizonyára irigylésre méltónak találták volna a helyzetét. Ők ugyanis egy velük legalább egyenrangú ellenféllel kerültek szembe, akik jó néhányszor alaposan elkalapálták az angol flottát. A három angol-holland háború a vitorlások korának legnagyobb tengeri háborúi voltak. Ütközeteikben nemritkán 100-150 csatahajó, és tízezernél is több ágyú vett részt.
Sajnálatos módon azonban a francia forradalom előtti Európa történelme mára már kezd kihullani a köztudatból, és lassan elmerül a feledésben.

Abraham Stock festménye. A korban szokásos módon a csata szinte minden fontosabb eseményét egy képen ábrázolta. Bal oldalt az elfogott Swiftsure, középen Ruyter zászlóshajója, jobb oldalon a zátonyra futott Royal Prince, elötte pedig az árbocait elvesztő Royal James látható.

A történelmi háttér.

Csaknem 80 évnyi háborúskodás után a ma Hollandia néven ismert Egyesült Németalföldi Tartományok (a hét tartomány egyike Holland) 1648-ban formálisan is elnyerték függetlenségüket –amely a gyakorlatban már 1609 óta létezett-, és elszakadtak a spanyol birodalomtól. Ez óriási fegyvertény volt. A hét kis törpeállam meghátrálásra kényszerítette a kor legnagyobb mammutbirodalmát, és kiűzte területéről a korszak legütőképesebbnek tartott hadseregét. A győzelemben kiemelkedő érdemei voltak a holland hajósoknak. Először még csak kalózokként zaklatták a spanyol hajókat, aztán küzdelmük szervezettebb lett, megjelentek a híres „tengeri koldusok”, s ezekből kialakult a holland flotta, amely 1607-ben Gibraltárnál már nyílt csatában szállt szembe egy spanyol hajóhaddal, és le is győzte azt.
A németalföldiek igazi tengerésznépek voltak. Létezésük nagymértékben a tengertől függött, a kereskedelemtől és a halászattól. Kedvező földrajzi elhelyezkedése, kikötőinek adottságai szinte predesztinálták Hollandiát, hogy közvetítői szerepet töltsön be az atlanti és a balti kereskedelem között, természetesen lefölözve annak hasznát. A hollandok lettek a világ fuvarosai, s a köztársaság több kereskedelmi hajó felett rendelkezett, mint a többi tengeri hatalom együttvéve. A nyugati országok számára Hollandia közvetítő kereskedelme nélkülözhetetlenné vált. Miközben elkeseredett harcokat vívtak a spanyolokkal, a holland kereskedők vidáman szállították az árut a nagy ellenfélnek, hogy aztán az ebből nyert hasznot részben éppen az ellenük folytatott harcba fektessék vissza. A spanyolok többször is megpróbálták a hollandokat kitiltani a kikötőikből, de rá kellett jönniük, hogy a holland kereskedők nélkül képtelenek fenntartani az összeköttetést a gyarmataikkal.
A holland hajók nemcsak árut szállítottak, gyarmatosítottak is. Részben még fel nem tárt területeket, részben pedig spanyol és portugál gyarmatokat foglaltak el maguknak, ami lehetővé tette, hogy gyakorlatilag a teljes fűszerkereskedelmet a kezükbe kaparintsák. A tengeri kereskedelemből származó nyereség aztán fellendítette a bizniszt a szárazföldön is. Nemcsak a tengeri és szárazföldi kereskedelem, hanem a pénzvilág súlypontja is Hollandiába került. A XVII. században az amszterdami bank azt jelentette, mint ma New Yorkban a Wall Streeet. Mindezek eredményeként a kis Hollandia Európa leggazdagabb országa lett. Feleslegesnek tűnik megemlíteni, hogy ezt a gazdagságot természetesen nagyrészt az ország politikai elitje, a régensek nyúlták le, de azért a polgárok és parasztok még így is sokkal nagyobb jólétben éltek, mint Európa többi részén. Mindehhez járult a szólási szabadság, és a vallási tolerancia, amely Európa legnagyobb tudósait és művészeit vonzotta az országba. A kép persze korántsem volt ilyen makulátlan. A tartományok egymás közti vetélkedései, és a holland elit véres belviszályai sokszor nagyobb veszélyt jelentettek az országra, mint a külső ellenség. Emellett a hollandok kapzsisága, és az, ahogy érdekeiket kíméletlenül és gátlástalanul érvényesítették, szintén sok ellenséget szerzett nekik. Mint szövetségesek sem voltak népszerűek. Ha érdekeik úgy kívánták, pillanatnyi habozás nélkül hagyták cserben szövetségeseiket, ha kellett, korábbi ellenségeik oldalára állva át. (Persze a többi nagyhatalom sem viselkedett másként, csak többet adtak a látszatra.) A függetlenség kivívása után a hollandoknak harcolniuk kellett kereskedelmi érdekeik érvényesítéséért, és meg kellett küzdeniük a hatalmukra és vagyonukra irigy szomszédaikkal is. Ezek a küzdelmek beleilleszkedtek az európai államok közti áttekinthetetlen katonai és politikai játszmák szövevényébe. A hollandok, jó politikusként, igyekeztek a maguk számára kihasználni a nagyhatalmak egymás elleni küzdelmeit, hol egyikkel, hol másikkal lépve szövetségre. A politikában gyorsabban változott a széljárás, mint a tengeren. Hollandia függetlenségi háborújában erősen támaszkodott Anglia segítségére, aminthogy az angolok is élvezték a holland támogatást a spanyol Armada ellen, ám Anglia nemsokára már a spanyolokat támogatta a hollandok ellen. Pár év múlva megint fordult a kocka, és most már angol-holland-francia szövetség mérte a végső csapást a spanyolokra, akikkel aztán Hollandia különbékét kötött, főleg azért, hogy megakadályozzák a franciákat abban, hogy túlnyerjék magukat, és megkaparintsák maguknak a Hollandiával szomszédos Spanyol Németalföldet. Ezután Anglia ismét a hollandok ellen fordult, akik a franciákkal szövetségben harcoltak ellenük az első két angol-holland háborúban, majd újra szembekerültek a franciákkal, ezúttal ismét angol szövetségben, ezután pedig a harmadik angol-holland háborúban a régi ősellenséggel, a spanyolokkal kellett szövetségre lépniük a közben létrejött angol-francia koalíció ellen. A század végén aztán megint fordul a politikai helyzet, és a hollandok ezúttal angol szövetségben harcolnak a franciák, majd újra a spanyolok ellen. Az ember egykettőre belezavarodik a politikai érdekszövetségek összevissza kavargó változásainak nyomon követésébe.


Az első angol-holland háború.

A hollandok 1639 október 21-én –Trafalgar napján- egyszer s mindenkorra leszámoltak spanyol ellenfeleikkel. A Downs mellett vívott csatában Maarten Tromp valószínűleg a vitorlások korának legátütőbb, legteljesebb győzelmét aratta. A második spanyol Armada 70 sorhajójából Tromp 56-ot elfogott, elsüllyesztett, vagy felgyújtott. Ezzel a csatával Spanyolország, mint tengeri nagyhatalom megszűnt létezni. A tengerek ura egy időre Hollandia lett. Miután úgy látszott, erre a hatalomra senki nem jelent komoly veszélyt, a holland admiralitások takarékossági okokból a flotta legnagyobb részét leszerelték, és a hajókat eladták. A hollandoknak pedig nem kellett volna messzire tekinteniük, hogy megtalálják új ellenségüket.
Hollandia és Anglia összecsapása valószínűleg elkerülhetetlen volt. A két, egymás mellett fekvő ország létezése ugyanazon fontos kereskedelmi útvonalaktól függött, s mindketten ellenőrzésük alatt kívánták tartani ezeket. A feltörekvő angol kereskedelmi és haditengerészet nagyobb részt kívánt magának a tengeri kereskedelemből, amit a hollandok féltékenyen őriztek maguknak. A hollandokkal ellentétben az angolok gyors ütemben fejlesztették saját haditengerészetüket. A kereskedelmi hajózásból származó nyereségre 15%-os adót vetettek ki, és az ebből befolyó összeget flottafejlesztésre fordították. Sikeresen biztosították Skóciában és Írországban harcoló seregeik utánpótlását, s 1650 szeptemberében súlyos vereséget mértek a Rupert herceget támogató Portugália flottájára. Cromwell tapasztalt tábornokait nevezte ki a flotta élére, akik ugyan a hajózáshoz nem sokat értettek, viszont öreg katonák lévén rövidesen olyan rendet és fegyelmet teremtettek a flottán belül, ami a korabeli, lényegében még mindig a kalózhagyományokra épülő haditengerészetek között merőben szokatlan volt. Emellett az angol hajók jóval nagyobbak és erősebbek voltak, mint a sekélyebb vizekre épült, kisebb merülésű és vízkiszorítású holland egységek. A legtöbb holland sorhajó az angol flottában csak fregatt besorolást kapott volna. Az első angol-holland háború idején az angol flottában 18 olyan hajó állt szolgálatban, amely nagyságban és tűzerőben felülmúlta a legerősebb holland hajót, a Brederodét.
A két ország közötti feszültséget tovább növelte, hogy a hollandok jelentős politikai és anyagi támogatást nyújtottak I. Károlynak, s emiatt Cromwell kezdettől úgy tekintett a hollandokra, mint ellenségekre, annak ellenére, hogy az egyik, éppen aktuális belviszály során Holland tartomány egy ideig még csatlakozását is felajánlotta a Commonwealth-ez. Mindazonáltal mindkét ország megpróbálta elkerülni a háborús konfliktust. 1651 márciusában egy nagy létszámú, 246 fős angol delegáció érkezett Hágába, hogy közvetítse Cromwell javaslatait a két ország közti ellentétek rendezésére. Az angol indítvány legalábbis meglepő volt. Nem kevesebbről tettek ajánlatot a hollandoknak, mint a világuralom megszerzéséről és megosztásáról. Eszerint holland érdekeltségben maradt volna Afrika és Ázsia, míg Amerika mindkét része angol fennhatóság alá került volna. A javaslat szerint a hollandoknak fegyveres segítséget kellett volna nyújtaniuk az angoloknak a spanyolokkal szemben, hogy elhódítsák tőlük amerikai gyarmataikat. A hollandok egyáltalán nem voltak elragadtatva a javaslattól. A britekkel ellentétben nekik eszük ágában sem volt birodalmat építeni. Ők csak egyvalamit akartak: profitot. Cromwell ötletében csak egy gigantomán, reális alap nélküli légvárat láttak, ami egy kétséges kimenetelű szárazföldi háborúba sodorta volna őket a déli tartományokat –a mai Belgiumot- még mindig birtokló Spanyolországgal, pusztán csak azért, hogy kikaparják az angoloknak a gesztenyét. A hollandok a tengeri kereskedelem szabadságát akarták, márpedig ez volt az egyetlen dolog, amibe az angolok semmiképp nem egyezhettek bele. A holland kereskedelmi monopóliumokkal szemben egyenlő feltételek mellett az angol kereskedelem képtelen lett volna állni a versenyt. Mintegy három hónapos „süketek párbeszéde” után az angol delegáció eredmény nélkül távozott.
A kudarc miatt felbőszült angol Parlament 1651 októberében kiadta a híres Navigation Act törvényt, melyben elrendelték, hogy angol kikötőkbe és angol gyarmatokra csak angol hajó szállíthat árut, illetve azon ország hajója, amelyből az áru származik. Ezzel akarták kiiktatni a holland közvetítő kereskedelmet. Ugyanakkor engedélyezték az angol hajóknak, hogy -megtorlásként a királypártiak támogatása miatt- francia, illetve francia árukat szállító semleges kereskedelmi hajókat foglaljanak el. Természetesen ezek a semleges kereskedelmi hajók túlnyomórészt hollandok voltak. A holland kereskedelmi hajók rövidesen százával estek zsákmányául az angol kalózoknak és hadihajóknak. Minderre válaszként a holland főparancsnokság elrendelte 150 kereskedelmi hajó felfegyverzését, és a flottába való besorolását. A háború talán még így is elkerülhető lett volna, hiszen valójában nem állt egyik fél érdekében sem, ám 1652 május 29-én súlyos fegyveres incidens történt a Csatornán. Cromwell, egy rég elfelejtett ősi rendeletet felélesztve, elrendelte, hogy minden, a Csatornán áthaladó hajó köteles tisztelgésül félárbocra engedni zászlaját, ha angol hajó közeleg. Tromp, aki konvojt kísért hazai kikötőbe, megtagadta ezt a tisztelgést Blake hajói előtt, mire az angolok tüzet nyitottak rá. Tromp két hajót elvesztett, de a konvojt sértetlenül sikerült célba juttatnia. A hollandok tettek még egy kísérletet a tárgyalásokra, de az angolok semmiben sem voltak hajlandók engedményeket tenni. 1652 július 10-én az angol Parlament hivatalosan is hadat üzent Hollandiának.
Kezdetben konvojháború bontakozott ki. Mindkét fél hadihajói nagy lelkesedéssel vadásztak az ellenfél kereskedelmi konvojaira, súlyos károkat okozva mindkét oldalon. Az első komolyabb tengeri ütközetre Plymouth előtt került sor, 1652 augusztus 26-án, mikor egy angol kötelék, Sir George Ayscue vezetésével, megpróbált elfogni egy De Ruyter által kísért holland konvojt. Ruyter visszaverte a támadást, és kikötőikbe kergette vissza az angol hajókat. Hazatérve Ayscue –jó angol szokás szerint- győzelmet jelentett, ám hamar kiderült, mi történt valójában, s leváltották beosztásából. A másik oldalon Maarten Trompot váltották le, egy kudarccal végződött támadásra hivatkozva –valójában inkább politikai okokból-, s helyére Witte de With altengernagyot nevezték ki. Ez rossz döntés volt. With október 08-án súlyos vereséget szenvedett a Temze torkolatában. Az angolok azt hitték, a hollandoknak végük. Ezért egy 20 hajóból álló különítményt a Földközi-tengerre küldtek, hogy megerősítsék ottani pozícióikat is. Blake parancsnoksága alatt mindössze 42 sorhajó maradt. A meggyengült angol erőket a hollandok decemberben, már újra Tromp parancsnoksága alatt, Dungenessnél megverték, majd a következő év márciusában, a leghorni csatában végeztek a Földközi-tengerre küldött angol hajókkal is. Győzelmeik után a hollandok ismét ellenőrzésük alá vonták a Csatornát, és az Északi-tengert, kikötőikbe szorítva be a briteket. Vert helyzetükben az angolok béketárgyalásokat kezdeményeztek, ami kedvező fogadtatásra talált a holland kormánynál is. A háborút azonban nem volt olyan egyszerű megállítani. Az angolok 1652-53 telén helyrehozták megtépázott flottájukat, és márciusban, a három napos portlandi csatában megverték a hollandokat, felszabadítva ezzel a Csatornán a hajózást. A győzelem hirtelen véget vetett az angol békevágynak. Most már a hollandok kértek békét, különösen azért, mert a gabbardi csatában ismét vereséget szenvedtek, és most a brit hajók vették blokád alá a holland partokat. Nemcsak a holland kereskedelmet fenyegette az összeomlás veszélye, hanem a városok élelmiszerellátását is, amely a külföldi szállításoktól függött. A béketárgyalások júniusban megkezdődtek, azonban a hollandok augusztusban tettek még egy kísérletet a katonai megoldásra. A schenevingeni csatában azonban ismét visszavonulásra kényszerültek, elesett a flotta legendás vezére, Maarten Tromp is. A schenevingeni csata azonban pirrhuszi győzelemnek bizonyult az angolok számára is. Olyan súlyos veszteségeket szenvedtek, hogy kénytelenek voltak felhagyni a holland partok blokádjával. Most már mindkét fél szabadulni igyekezett az egyre nagyobb összegeket felemésztő háború terhétől. Bár a béketárgyalások még hónapokig elhúzódtak, komolyabb harci tevékenységre már egyik oldalon sem került sor. Hosszas viták után, melyben a hollandok ismét elutasították az Angliával való egyesülést, Cromwell korábbi, a világot felosztó javaslatát, valamint a királypártiak kiadatására vonatkozó angol követelést, végül 1654 május 08-án aláírták a westminsteri békét. A hollandok kénytelenek voltak elfogadni a Navigation Act rendelkezéseit, bár később a gyakorlatban ezt nem tartották be. A szerződés titkos záradékában pedig kötelezettséget vállaltak arra, hogy az Orániai ház egyetlen tagját sem fogják a helytartói székbe emelni. A békeszerződés mindazonáltal nem oldotta meg a két ország kereskedelmi ellentéteit, s a verseny a két kereskedelmi és haditengerészet között tovább folytatódott.

A három tengeri tábornok. Blake; Deane; Monck.

Útban a következő háború felé.

A hollandok tanultak a kudarcból, s a háború még véget sem ért, már be is indították új hajóépítő programjukat. Mindenekelőtt szakítani igyekeztek azzal a gyakorlattal, hogy egyszerűen csak felfegyverzett kereskedelmi hajókat használnak hadihajókként. Tromp korábban elutasított javaslatának megfelelően új flottájuk magvát 60 nagy sorhajóból kívánták felállítani, hivatásos haditengerészekkel, nem pedig felfegyverzett civilekkel felszerelve. Ezek a hajók ugyan még mindig kisebbek voltak, mint az angol flotta tíz legnagyobb hajója, de már a siker reményével vehették fel a harcot azokkal is. Pénzügyi okok miatt azonban a hajók megépítése meglehetősen vontatottan haladt, s 1665-ben többségük még mindig a hajógyárban épült. Az új háború kitörése aztán felgyorsította befejezésüket, s még további 20 egységet rendeltek meg melléjük. Ezzel szemben a népességre nagyobb, gazdaságilag viszont jóval elmaradottabb angolok mindössze 12 új hajó építését tudták csak finanszírozni ebben az időben.
Cromwell óvakodott attól, hogy újabb összetűzésbe keveredjen Hollandiával, s még azt is válasz nélkül hagyta, amikor a dán szövetségben harcoló hollandok a soundi csatában megverték az angolokkal szövetséges Svédország hajóhadát, meghiúsítva ezzel a svédek Dánia megszállására vonatkozó terveit. Az angolok ugyanis ekkor éppen Spanyolországgal álltak hadban, és tartottak attól, hogy a hollandok hátba támadják őket. A másik oldalon a hollandok szintén óvakodtak attól, hogy magukra haragítsák a briteket. Gondosan ügyeltek rá, hogy hajóik a Csatornán előírás szerint üdvözöljék az angol hajókat, a Navigation Act rendelkezéseinek betartására viszont már korántsem fordítottak ekkora figyelmet. Igaz, általában az angolok is szemet hunytak ennek megsértése fölött.
A restauráció után az angolok derűlátóvá és bizakodóvá váltak. A viszonylagos béke tíz éve után úgy érezték, kellően megerősödtek ahhoz, hogy végleg leszámoljanak a holland kereskedők monopóliumaival. A király sokáig békepárti volt, márcsak azért is, mert hatalmas összegekkel tartozott a hollandoknak. Ő viszont később a fiatal Orániai Vilmos miatt veszett össze a holland régensekkel, akik minden eszközzel igyekeztek távol tartani a hatalomtól II. Károly unokaöccsét. 1663-ban az ellentétek elsimulni látszottak, mikor XIV. Lajos bejelentette igényét a Habsburg kézen levő Dél Németalföldi Tartományokra, a mai Belgiumra. Anglia és Hollandia érdekeit ez a lépés egyformán súlyosan sértette, s ellentéteiket félredobva közösen léptek fel a francia hatalmi igényekkel szemben. A politikai helyzet azonban –mint már annyiszor- ezúttal is szélvészgyorsan megváltozott, amikor kegyencváltás történt az angol királyi udvarban. A hollandokkal rokonszenvező államminiszter, Lord Clarendon megbukott, és a helyébe régi ellensége, Lord Arlington lépett. Arlington a yorki herceggel, a későbbi II. Jakabbal együtt erőteljes kampányt kezdett a háború érdekében. Arlingtont a személyes becsvágy, és a hollandok iránti gyűlölete ösztönözte, Jakabnak pedig, aki a Királyi Afrika Társaság elnöke volt, a holland Nyugat Indiai Társaság birtokaira fájt a foga. Helyzetüket erősítette a hágai angol követ jelentése, melyben a követ úgy ítélte meg, a Hollandiát megosztó belviszály jó alkalmat nyújt a fegyveres leszámolásra. Arlington és Jakab, hogy hangulatilag is megalapozzák a háborút, egy egészen modern fegyverhez nyúltak, és propaganda hadjáratot kezdtek a sajtóban a hollandok ellen. Sorban jelentek meg a gyalázkodó, a hollandokat kegyetlen, barbár iszákosoknak ábrázoló pamfletek. Főleg az 1623-as batáviai incidens emlékét melegítették fel, amikor a Jáva elleni sikertelen angol támadás után a hollandok több angol kereskedőt nyilvánosan halálra kínoztak a helybeliek előtt, hogy ezzel is bizonyítsák a bennszülötteknek, ők a helyzet urai. Az eset óriási felháborodást keltett Angliában, és még évtizedek múlva is sikeresen lehetett felhasználni a hollandok elleni érzelmek gerjesztésére. Hogy provokálják a holland hajókat, az angol hajók nem viszonozták az üdvözlést a Csatornán. A holland admiralitások ugyan utasították a kapitányokat, hogy ne üljenek fel az ilyen provokációknak, de sok holland kapitány így sem hagyta megtorlatlanul a sértést. A háború kirobbanását azonban végül nem ezek az incidensek okozták, hanem a gyarmatokon kitört harcok. Jakab ugyanis a Királyi Afrika Társaság szolgálatában álló Robert Holmest azzal bízta meg, hogy foglalja el a holland gyarmatokat és kereskedelmi állomásokat Nyugat Afrikában, és ezzel egy időben az angolok megszállták az észak-amerikai holland területeket is. A guineai gyarmatok visszafoglalására a hollandok egy hajórajt küldtek ki, De Ruyter vezetése alatt. Közben az angol kalózok is súlyos károkat okoztak a holland hajóknak –állami támogatással a hátuk mögött. 1664 decemberében pedig egy angol hajóraj megtámadt egy holland kereskedelmi konvojt. A támadást ugyan visszaverték, de ezzel betelt a pohár a hollandok számára. 1665 januárjában engedélyezték, hogy a holland hajók tüzet nyissanak az angolokra, ha azok támadó szándékkal látszanak közeledni. Ezt a rendeletet használták cassus belliként az angolok, akik 1665 március 04-én végre hivatalosan is hadat üzentek Hollandiának. Szövetségesként megnyerték maguknak a münsteri német hercegséget, melynek csapatai a szárazföldön indítottak támadást a holland tartományok ellen.

A második angol-holland háború.

A háború, akárcsak az előző, a kereskedelmi konvojok ellen indított hajtóvadászatokkal kezdődött. Az első nagy csatára, amely aztán majdnem véget is vetett a háborúnak, 1665 június 13-án került sor Lowestoftnál. A csatában 212 hajó, és 9.411 ágyú vett részt. Az angol flottát a yorki herceg, a későbbi II. Jakab vezette. Ő irányította az elővédet, míg a derékhad Rupert herceg, az utóvéd pedig Edward Montague parancsnoksága alatt állt. A Jacob van Wassenaer Obdam vezette holland flottát, egészen unikális módon, nem kevesebb, mint hét hajórajra tagolták. A holland admiralitások ugyanis ragaszkodtak ahhoz, hogy mindegyikük egy saját hajórajt állítson ki. A politikai korrektség nevű, ma is roppant divatos elmebaj jegyében azzal tették teljessé az egyenlőséget, hogy a legtöbb hajót kiállító rotterdami és amszterdami admiralitások hajóinak egy részét szétosztották a kisebb admiralitások kisebb hajórajai között. Mindez nyilván igen előnyösen befolyásolta a flotta vezetésének egységét, és az irányítás áttekinthetőségét. Wassenaer maga az első hajóraj élén állt.
A lowestofti csata. Hendrik van Minderhout festménye. Bal oldalon a két zászlóshajó, a Royal Charles, és az Eendracht. A holland államminiszter, Johann de Witt, azzal az utasítással indította útnak a flottát, hogy kihasználva a számukra előnyös keleti szelet, egy közvetlen támadással rohanják le az angolokat. Mikor azonban június 11-én a hollandok Lowestoft-tól 40 mérföldre keletre megtalálták a brit flottát, Wassenaer támadás helyett olyan zavaros manőverezgetésbe kezdett, amely a mai napig zavart fejvakargatásra késztet minden hadtörténészt. A legvalószínűbb az a feltevés, mely szerint a saját hajóiban nem nagyon bízó Wassenaer a parancs ellenére a szél alatti pozícióba akart kerülni, amelyből kudarc esetén könnyen elmenekülhetett volna a csatából. (A XVIII. század során ezt a taktikát követték a franciák is.) Két nap után a szél végre nyugatira váltott, s a hollandok megközelítették az ellenséget. Wassenaer ekkor további manőverezésekbe kezdett. Ezek célja szintén máig rejtély. Később az angolok a csata előtti, érthetetlen viselkedése miatt Wassenaert a „foggy Obdam” névvel tisztelték meg. (A „foggy” ködöset, homályosat jelent, de ha nem akarunk finomkodni, fordíthatjuk egyszerűen úgy is, hogy lökött, vagy tökkelütött.)
Wassenaer taktikázásának a végeredménye az lett, hogy a holland flotta harcrendje teljesen szétesett. Az agresszívebb kapitányok előretolakodtak, a nagyszámú besorozott kereskedelmi hajó inkább igyekezett biztonságos távolságban maradni, a hajórajok egymásra torlódtak és összekeveredtek, a csatasor felbomlott. Az angol flotta, amely igyekezett követni a zavaros holland manővereket, szintén alaposan összekeveredett. Az egységes angol csatasor öt-hat részre szakadt szét, az utóvéd pedig leszakadt a főerőtől, és a hollandok alaposan megszorongatták őket, míg Rupert végül fel nem mentette a kék hajórajt. Az általános zűrzavar fölött végül a briteknek sikerült úrrá lenniük. Valamennyire sikerült helyreállítaniuk a csatasorukat, és egy erőteljes támadással kettészakították a holland flottát. Hogy megállítsák az angol előrenyomulást, a legerősebb holland hajók közelharcba kezdtek az angolokkal. A két zászlóshajó is órákig tartó tűzpárbajt vívott egymással, mindaddig, míg délután három körül az Eendracht váratlanul felrobbant. Wassenaer halála után a vezetést Egbert Cortenaer altengernagynak kellett volna átvennie, ő viszont csaknem ugyanekkor szintén halálos sebet kapott. Viszont mivel még nem halt meg, nem vonták be a zászlaját. A holland flotta így órákon át gyakorlatilag vezetés nélkül maradt, mivel mindenki a haldokló Cortenaer utasításaira várt. Néhány hajójuk már a zászlóshajó felrobbanása után menekülni kezdett, estére pedig teljessé vált a káosz. Az angolok széles rendet vágtak a menekülők között, és taroltak a gyújtóhajók is. Végül összesen 20 holland sorhajó veszett oda, nyolc másik pedig olyan súlyosan megsérült, hogy visszaérkezésük után törölni kellett őket a flotta állományából. (Később számos vicc született Angliában abból, hogy az egyetlen angol hajó, amely holland kézre került, a Great Charity nevet viselte. A „charity” szó ugyanis alamizsnát, könyöradományt is jelenthet.) A menekülést Tromp és Evertsen tengernagyok próbálták fedezni, akik egymástól függetlenül mindketten átvették a főparancsnokságot. A vereség még ennél is súlyosabb lehetett volna, ha Jakab nem állítja le idő előtt az üldözést. Valószínűleg az angolok egyszerűen nem fogták fel, mekkora győzelmet arattak, és azt hitték, a hollandok másnap folytatják a harcot. Jakab pedig erre számítva fontosabbnak tartotta a sérült hajók kijavítását, és a felbomlott angol harcrend helyreállítását, mint a további üldözést. Jakab más téren is elmulasztotta kihasználni a győzelmet. Nem vette blokád alá a holland kikötőket, így a rendkívül fontos Kelet-Indiai konvojok nem sokkal a csata után sértetlenül elérhették a hazai kikötőket. Nemcsak értékes árujukat juttatták ezzel célba, hanem így számos felfegyverezhető hajó és sok tapasztalt tengerész állt a holland admiralitások rendelkezésére, melyekkel pótolhatták a Lowestoftnál elszenvedett veszteségeket. Ezekért a mulasztásokért Jakabot, győzelme ellenére, leváltották beosztásából. Helyére két tapasztalt katona került, Monck és Rupert herceg, akik közösen, társparancsnokokként látták el a flotta vezetését. A két katona egymás régi ismerőse és barátja volt. Együtt harcoltak I. Károly seregében, s bár később különváltak útjaik, tiszteletet és barátságot éreztek egymás iránt, ami megkönnyítette együttműködésüket, és működőképessé tette a szokatlan társparancsnoki rendszert.
Hogy a háború terheit megosszák valakivel, az angolok szövetségi ajánlatot tettek Spanyolországnak. Azonban ezzel egészen más hatást értek el, mint amit vártak. Egy 1662-es szerződésben Franciaország kötelezte magát, hogy egy esetleges Anglia elleni háborúban a hollandok segítségére siet. Azonban mikor a háború tényleg kitört, a franciák nem siettek a segítséggel. A hirtelen békeszeretővé vált XIV. Lajos csak a tárgyalásos békéről prédikált a holland követeknek. A megkötendő spanyol-angol szövetség azonban vörös posztó volt a franciák szemében. Lajos már korábban tervbe vette a Spanyol Németalföld (Belgium) bekebelezését, s bár a holland és angol reakciók miatt erre nem keríthetett sort, a tervéről nem mondott le. Egy angol-spanyol koalíció azonban annyira megerősítette volna északi határai mentén a Habsburgokat –különösen Hollandia veresége esetén-, hogy ez a terve végleg megvalósíthatatlanná vált volna. Azonnal csapatokat vezényelt északra, a hollandok megsegítésére, és követeket küldött Londonba, akik meglehetősen ingerült hangnemben követelték a Hollandia elleni támadások beszüntetését. Az angolok számára kellemetlen meglepetés volt a váratlanul heves francia reakció, mivel egy francia-holland szövetség hátrányos lett volna Anglia számára. Most elővették a korábban félreállított Lord Clerendont, és békekövetként Hollandiába küldték. Az angolok már csak azt követelték a hollandoktól, helyezzék Orániai Vilmost a helytartói székbe, és kártérítésként fizessenek 200.000 fontot. Közvetlenül a lowestofti csata után, amely kis híján a padlóra küldte őket, a hollandok talán el is fogadták volna ezeket a feltételeket, azonban 1665-66 telén helyzetük lényegesen kedvezőbbre fordult. Januárban XIV. Lajos hadat üzent Angliának, s csatlakozott az angolellenes koalícióhoz III. Frigyes dán király is (döntését a hollandok jelentős mennyiségű készpénzzel tették könnyebbé). Sikerült rávenni a brandenburgiakat, hogy fenyegetésként csapatokat vonjanak össze a münsteri határon, így Anglia egyetlen szárazföldi szövetségese áprilisban békét kötött a hollandokkal.
Lowestoft után a flotta parancsnokává ideiglenesen Cornelis Trompot nevezték ki. A tengerésztisztek többsége –és főleg maga Tromp- azt várta, ezt a kinevezést hamarosan véglegesítik. Augusztus elején azonban megérkezett De Ruyter, és Tromp nagy csalódására ő kapta meg a flotta parancsnokságát. Az új parancsnok néhány kisebb, sikeres akcióval lelket öntött embereibe. A Lowestoftnál elszenvedett veszteségeket pedig gyorsan pótolták. A Kelet Indiai Társaság alkalmas hajóit a flotta kötelékébe sorozták be, és feszített tempóban dolgozva végre befejezték, és 1666 tavaszára szolgálatba állították az első 30 sorhajót, melyet még az 1653-as flottafejlesztési terv alapján kezdtek el építeni. Ezek a hajók nagyobbak és erősebbek voltak bármelyik korábbi holland sorhajónál.


A két flotta.

Az angolok a IX.-ik századig, a normannokat legyőző Alfred király koráig vezetik vissza flottájuk eredetét. A mai értelemben vett, állandó haditengerészet alapjait azonban csak VIII. Henrik vetette meg. Henrik az angol uralkodók közül elsőként ismerte fel a tengeri hatalom jelentőségét, és azt, hogy Anglia milyen kedvező földrajzi helyzetben van ahhoz, hogy ezt kihasználva ellenőrzése alá vonja a Nyugat- és Észak-Európa partjai mentén húzódó főbb kereskedelmi útvonalakat. Uralkodása alatt tekintélyes méretű hadiflottát épített ki. Ekkor készültek el az első olyan hadihajók, amelyek már nem pusztán felfegyverzett kereskedelmi hajók, hanem kimondottan katonai célokra készült egységek voltak, melyek fő fegyverzete ekkor már a több ütegsorban elhelyezett nagyszámú ágyúból állt. Ilyen hajó volt a nevezetes Mary Rose, vagy a maga korában még híresebb Henry Grace a’ Dieu, azaz ismertebb nevén a Great Harry. Tulajdonképpen ezek voltak a világ első, modern értelemben vett csatahajói. Az angol tengeri harcászat rendelkezett néhány egyedi jellegzetességgel. A hajók fedélzetén az igazi irányítás nem a tengerészek, hanem a hajóra vezényelt katonák kezében volt. A tengerészek csak afféle fuvarosok voltak, s feladatuk az volt, hogy az ellenség közelébe vigyék a katonákat, akik aztán a harcot megvívták. Ez a megoldás eredményezett néhány katasztrófát, de ha sikerült megteremteni a megfelelő együttműködést a két kaszt között, az angolok hatékonyabban tudtak harcolni, mint bármely más nemzet hadiflottája. Jó példa erre a cromwelli haditengerészet, melynek élére Cromwell tapasztalt szárazföldi tábornokait állította, akik meglepően eredményesen szervezték újjá, s tették hatékonyabbá az angol flottát, és tevékenységükkel forradalmasították az egész tengeri hadviselést.
A holland flotta más alapokról indult. A mai Hollandia területén élő népek alapvetően a tengerből éltek, s az országot a tengeri kereskedelem és a halászat tartotta fent. A Csatornán átvezető nagy forgalmú kereskedelmi útvonalak mellett azonban kezdettől jelen voltak a legősibb tengeri mesterség, a kalózkodás képviselői is. A korabeli kalózok többnyire a halászok közül kerültek ki, akik szegényes keresetüket időnként egy kis fosztogatással egészítették ki. Mikor a XVI. század második felében kirobbant a németalföldi tartományok függetlenségi harca, a kalózok és az ország célja, azaz a spanyol hajók kirablása, azonossá vált. A kalózok, avagy ahogy ekkoriban nevezni kezdték őket, a tengeri koldusok, hirtelen szabadságharcosokká váltak. (Az elnevezés onnan ered, hogy mikor egy németalföldi küldöttség kereste fel az akkori spanyol kormányzót, Pármai Margitot, annak egyik udvarhölgye a küldöttség tagjait, azok szegényes ruházata miatt, gúnyosan koldusoknak titulálta. A függetlenségi mozgalom tagjai ettől fogva nevezték magukat koldusoknak, és a koldustarisznyát választották jelvényüknek. A szárazföldi csapatok az erdei koldusok nevet kapták.) A tengeri koldusok vezetését a spanyolok által otthonukból elüldözött németalföldi nemesek vették át, s egyre szervezettebb egységekké formálódtak. Korai vezetőik, mint Boisot, Trés-Long, Lumey de la Marche, Worms, mára már a holland népmesék figuráivá váltak. Valójában még ők is inkább csak kalózok voltak, akik, ha éppen nem volt a közelben spanyol hajó, különösebb habozás nélkül kirabolták a holland hajókat, és partmenti falvakat is. Idővel azonban egyre szervezettebbé, és ütőképesebbé váltak. Jelentős partmenti területeket hódítottak el –vagy szabadítottak fel- a spanyoloktól, s a XVII. század elején már szabályos tengeri ütközeteket vívtak a spanyol hadihajókkal, rendszerint meg is verve őket. Igazi hadiflottává azonban csak Piet Hein és Maarten Tromp parancsnoksága alatt váltak. A kalózokból és kereskedőkből lett haditengerészek fegyelme azonban ekkor sem állt túl magas fokon. Bátran harcoltak, de a nagy fegyelmet kívánó kötelékharcászatot nem igazán kedvelték. Eleinte ez nem is volt nagy gond. A spanyolok elleni tengeri ütközetek, mint például a downsi csata, rendszerint a régi forgatókönyv szerint zajlottak. Némi manőverezgetés után, melynek célja a szélirány szempontjából előnyösebb helyzet megszerzése volt, a két flotta egymásnak rontott, és lényegében hajó-hajó elleni párharcokkal döntötték el a csata sorsát. Gyökeresen megváltozott azonban a helyzet, mikor az első angol-holland háború idején a Cromwell által kinevezett „tengeri tábornokok” flottáival kerültek szembe.
Az angolok előszeretettel állítják azt, hogy ők találták fel a tengeri vonalharcászatot. Valójában a csatasor a nagy holland admirális, Maarten Tromp találmánya, s a spanyolokkal Dunkirk közelében vívott csatában alkalmazta először, 1639 szeptember 18-án. A holland flottában uralkodó fegyelmi viszonyok azonban nem kedveztek annak, hogy a csatasort hivatalos harcrenddé tegyék. A britek viszont hamar lekoppintották az ötletet, s a három tengeri tábornok –Blake, Deane, Monck- 1653 március 29-én kiadott történelmi jelentőségű parancsában a hajókat egymás mögé, csatasorba rendelték. Miután egyikük sem írta meg az emlékiratait, s stratégiai elképzeléseiket sem öntötték írásba, csak találgatni lehet, milyen megfontolások alapján döntöttek így. Valószínűleg az általuk a szárazföldi seregeknél már megszokott vonalharcászatot, s az ehhez szükséges szigorú fegyelmet és elvágólagos rendet kívánták meghonosítani a tengerészetnél is. Akárhogy is történt, a csatasor bevezetése az angolok javára fordította a már vesztésre álló háborút.
Az új vonalharcászat bevezetése jelentős változtatásokat tett szükségessé a flották harcrendjében. Miután a csatasort azonos erejű hajókból volt célszerű felállítani, a hajókat egységesíteni, és osztályokba sorolni kellett. A csatarend, amely addig a szárazföldi seregeknél megszokott módon jobbszárny, balszárny, közép felosztás alapján történt, most megváltozott. A flottát három hajórajra tagolták, melyeket színekkel jelöltek. A harcrend élén haladó raj volt a fehér hajóraj, középen a vörös, hátul pedig a kék hajóraj haladt. A flottaparancsnok rendszerint középen tartózkodott, és a vörös hajórajt irányította. Rangban második helyen a fehér raj parancsnoka állt. Nagy hajóhadak esetében a három hajórajt is még további három-három részre osztották fel. Időnként előfordult, hogy a flottát, valamilyen okból, négy részre tagolták. (Így tettek az angolok például a négy napos csata idején is.) Ebben az esetben a negyedik hajóraj a zöld jelzést viselte.
A hollandok számára a csatarendre való átállás korántsem bizonyult egyszerűnek. Még a csatasor feltalálójának, Maarten Trompnak a fia, Cornelis Tromp is nyíltan bírálta az új rendszert, és jobban szerette a hagyományos, frontális támadást. Nem nehéz tehát elképzelni, a holland flotta zömét alkotó, a haditengerészet kötelékébe ideiglenesen besorozott kereskedelmi kapitányok hogyan viszonyultak az új rendszerhez. Hozzáállásukat jól szemlélteti Van Haen, a későbbi tengernagy esete. A lowestofti csata legelején az angolok egyik hajója, a Great Charity, leszakadt a csatasorról. Ezt látva Van Haen habozás nélkül kivált hajójával a holland vonalból, megtámadta, és elfoglalta a Great Charityt. Ezután a maga részéről befejezettnek nyilvánította a csatát, és társait faképnél hagyva elégedetten hazavitorlázott a zsákmányával.
Az első angol-holland háború tanulságait levonva, a hollandok tettek erőfeszítéseket egy professzionális hadiflotta kiépítésére, de, főleg finanszírozási problémák miatt, ezek nem vezettek teljes sikerre. Az új hajóépítési programmal sikerült a flotta állományát az angolokéval egyenlő erejű, új sorhajókkal kiegészíteni, de a holland flotta –bár egyre csökkenő mértékben-, a továbbiakban is rá volt szorulva a felfegyverzett kereskedelmi hajókra. A hollandok még a második angol-holland háborúban sem mindig tudták a csatasort helyesen alkalmazni. Csak a harmadik háború idejére sikerült, elsősorban De Ruyter erőfeszítéseinek köszönhetően, elfogadottá tenni, és begyakorolni az új harceljárásokat.
A három angol-holland tengeri háborúban megszülettek a klasszikus vitorlás korszak hadihajói és harceljárásai, melyek a korszak hátralevő, csaknem 300 évében szinte alig változtak. Csupán két probléma maradt még nyitott, a tisztképzés és a megfelelő jelzőrendszer. A korban, és még sokáig utána is, a tisztek egy része társadalmi helyzetének, vagy összeköttetéseinek köszönhetően kinevezéssel került a flottához, gyakran rögtön magas rangban. Ezek az emberek többnyire azonban megmaradtak névleges, vagy szárazföldi beosztásokban. Mások, mint Nelson, alulról kezdték a szakmát, hajósinasként léptek először a hajók fedélzetére, és a szamárlétrát végigjárva tehetségük, szerencséjük, és –korántsem utolsósorban- összeköttetéseik alapján jutottak el később magas rangokig. Többnyire közülük kerültek ki a flották tényleges parancsnokai. Az egységes tengerésztisztképzést csak a XIX. század végére sikerült megoldani. A másik megoldatlan probléma a jelzőrendszerek kezdetleges állapota volt, amely roppant mértékben megnehezítette a harcoló flották irányítását, kézben tartását. Ez a probléma csak a XIX. század elején nyert először kielégítő megoldást, Sir Home Popham rendszerének bevezetésével.

Ruyter zászlóshajójának, a Zeven Provinciennek a modellje.

A parancsnokok.

Michiel Adriaenszoon de Ruyter
1607-1676

Eredeti nevén Michiel Adriaenszoon, csak felnőttként vette fel a De Ruyter nevet. Vlissingenben született 1607 március 24-én, egy fuvaros 11 gyermeke közül negyedikként. Az éles eszű, de meglehetősen önfejű és nehezen kezelhető gyereket szülei megpróbálták kiiskoláztatni, azonban a kis Michiel, akit már ekkor a tengerészélet vonzott, jobbára csak az iskola mellé járt. Így aztán a szülők inkább engedték, hogy tengerre szálljon. Hollandia legnagyobb tengerésze 11 éves korában, vitorlamester tanoncként kezdte meg pályafutását. Becsvágya, szorgalma és nyilvánvaló tehetsége hamar kiemelte a matrózsorból. Már 22 évesen megkapta első parancsnoki beosztását egy kereskedelmi hajón. Akkoriban ez nem volt egy békés foglalkozás. A kereskedelmi hajóknak nemcsak az elemekkel kellett megküzdeniük, hanem a kalózokkal, és az ellenséges országok hadihajóival is. Ruyter kivette a részét ezekből a harcokból is. Egy ízben spanyol kalózok fogságába esett, ahonnan sikerült megszöknie, és Franciaországon keresztül gyalog, koldulva hazatérnie. Kereskedelmi hajókon, és a bálnavadászoknál töltött évek után Ruyter hamarosan hajógazda lett, s saját hajójával, a 400 tonnás Salamandrával járta tovább a tengereket. 1641-ben az admiralitás bérbe vette Ruyter Salamandráját, melyet húsz másik hajóval együtt a spanyol uralom ellen fellázadt Portugália támogatására küldött. Az ekkor már nagy tekintélynek örvendő Ruyter ellentengernagyi rangban a hajóraj parancsnoka lett. Az expedíció nem sok sikert ért el, és miután Hollandia és Portugália összevesztek a gyarmatok megosztásán, Hollandia hamarosan visszahívta hajóit. Ruyter ezután folytatta kereskedelmi pályáját. 1652-re már számottevő vagyont halmozott fel, s úgy döntött, visszavonul a tengerről. A történelem azonban közbelépett, és az ekkor 45 éves De Ruyter pályafutása olyan fordulatot vett, amely a történelem nagy alakjai közé emelte a hajdani kereskedelmi kapitányt.
 Michiel Adriaenszoon de Ruyter, Ferdinand Bol festményén, mely röviddel a négy napos csata után készült róla. Ruyter az amszterdami admiralitástól a csata után kapott aranyhímzéses ruhát viseli. 1652 nyarán kitört ugyanis az első angol-holland háború, s ez a holland flotta gyors növekedését vonta maga után. Égető szükség támadt tapasztalt tisztekre, s Ruytert is felkérték, csatlakozzon a flottához. Az éppen „nyugdíjba” készülő Ruyter először visszautasította az ajánlatot, végül azonban hosszas rábeszélés után aláírta a szerződést - egyetlen útra. Ezzel az úttal azonban egy majdnem negyedszázadnyi katonai pályafutás kezdődött el.
Első győzelmét Plymouth előtt aratta, 1652 augusztus 26-án, mikor is sikerült visszavernie az angolok támadását, és sértetlenül hazai kikötőbe vezetnie a flottája által kísért konvojt. A holland flotta utóvédjének parancsnokaként vett részt 1653 mindhárom nagy tengeri csatájában, a portlandi, a gabbardi, és a schenevingeni csatákban. Schenevingennél a hollandok súlyos vereséget szenvedtek, elesett a flotta főparancsnoka, a legendás Maarten Tromp is. Ez a háború végét jelentette a hollandok számára, 1654 áprilisában kénytelenek voltak aláírni a holland hajózást háttérbe szorító westminsteri békét. Ruytert 1653 november 11-én altengernaggyá nevezték ki, és felajánlották számára a flotta főparancsnokságát. Ruyter ezt nem fogadta el, de a háború után is a flotta kötelékében maradt. A holland érdekek védelmében számos expedícióban vett részt Portugália és az arab kalózok ellen, s Jacob van Wassenaer Obdam helyetteseként sikeresen harcolt a Balti tengeren a svédek ellen, szövetségben a dánokkal. Felszabadította Danzigot, s elfoglalta Nyborg szigetét. III. Frigyes, dán király személyes barátja lett, s az dán lovagi címet adományozott neki.
1663-ban kiújultak az ellenségeskedések az angolokkal, egyelőre még hivatalos hadüzenet nélkül. De Ruyter 1664-ben visszafoglalta az angolok által az előző évben elfoglalt guineai holland gyarmatokat, majd az észak-amerikai angol telepek ellen intézett támadást. Távollétében, 1665 januárjában megtörtént a hivatalos hadüzenet is. A háború rosszul indult a hollandok számára. Június 13-án, a lowestofti csatában, a holland flotta katasztrofális vereséget szenvedett, elesett a főparancsnok, Wassenaer is.
De Ruyter augusztus 06-án érkezett vissza guineai útjáról, s a kikötőben ezrek gyűltek össze üdvözlésére, akik a lowestofti vereség után tőle várták a fordulatot a háborúban. Augusztus 11-én már ki is nevezték a holland flotta főparancsnokának. Először a flottát szedte rendbe, s biztosította a holland kereskedelmi konvojok útját. A következő év tavaszán aztán ismét a nyílt tengerre vezette flottáját, bízva benne, hogy sikerül revánsot vennie az előző évi vereségekért, és bosszút állhat Wasssenaer haláláért.
Elődjéhez, Maarten Tromphoz hasonlóan De Ruyter már életében legendává vált. Neve Európa szerte ismertté vált, rangokkal és kitüntetésekkel halmozták el, s számos külföldi tengerésztiszt kért engedélyt, hogy holland hajókon, Ruyter közelében teljesíthessen szolgálatot. Ellenfeleivel szemben, akik többnyire tapasztalt katonák voltak ugyan, de nem igazi tengerészek, Ruyter számára óriási előnyt biztosított tapasztalatokban gazdag tengerészmúltja. Taktikusként és manőverezésben verhetetlen volt. Rendkívül óvatos volt, de ha a szükség úgy hozta, nem rettent vissza a kockázatos döntések meghozatalától sem. Alacsony származású lévén nem kedvelte a tekintélyelvűséget, mégis képes volt kemény fegyelmet tartani. Nagy gondot fordított a felderítésre, és a logisztikára. Mélyen vallásos, fegyelmezett ember volt, senki sem látta indulatosnak. Személyisége mégis mindenkire hatással volt, a hollandok ugyanúgy csodálták és bálványozták, mint később az angolok Nelsont. Egy francia tiszt így emlékezett róla: „Soha nem láttam másmilyennek, mint egyenletesen nyugodt kedélyűnek. Mikor a győzelem már biztos volt, akkor is csak azt mondta, hogy csak a kegyelmes Isten adta ezt neki. Korábban úgy tűnt, a flottában támadt rendetlenség és a látott veszteségek szerencsétlenséget hoznak hazájára, de ő mindig beletörődött az Úr akaratába. Pátriárkai nyíltságából hiányzott minden fény és cicoma.
Ruyternak három házasságából négy gyermeke született. Egyik fia, Engel, később maga is a tengernagyi rangig jutott.

George Monck
1608-1670

1608 december 06-án született egy jó családból származó, de elszegényedett nemes, Sir Thomas Monk második fiaként, a Devonshire megyei Portheridgeben. Fiatalon menekülnie kellett otthonról, miután megverte a megye helyettes sheriffjét, aki –Monck szerint igazságtalanul- fogdába zárta apját. Hogy a felelősségrevonást elkerülje, az ilyenkor szokásos módon Monck katonának állt. Önkéntesként szolgált a cadizi expedícióban, 1628-ban, és kitüntette magát a Rhé szigeti csatában. Egy évvel később csatlakozott a spanyolok ellen harcoló holland sereghez, és mint kiváló vezető hamarosan nagy megbecsülésre tett szert. 1638-ban azonban kénytelen volt visszatérni Angliába, miután összeveszett Dordrecht város civil elöljáróságával. Odahaza alezredesként kapott beosztást a newporti ezredben. 1640-ben a skótok elleni háborúban ismét kitüntette magát, majd a következő évben, már ezredesi rangban, az ír lázadók ellen vezényelték. Rövid ideig betöltötte a dublini kormányzói tisztet is. Nemsokára azonban árulás vádjával letartóztatták, és Bristolban bebörtönözték. A bíróság előtt sikerült tisztáznia magát, s az ekkor kitörő polgárháborúban a király egy sereg vezetését bízta rá. 1644-ben azonban a parlamenti erők fogságába esett, s a következő két évet a Towerban töltötte.
1646-ban felkérték, csatlakozzon az ír felkelők ellen harcoló sereghez. Miután nem a király ellen kellett harcolnia, sok társához hasonlóan Monck is úgy érezte, ez a megbízás nem ellentétes a királynak tett esküjével. A fogságból kiszabadulva így ismét Írországba került, ahol régi barátja, Lord Lisle segédtisztje lett, majd Ulster tartomány kormányzójának nevezték ki. Egy ideig sikerült féken tartani a lázadást, de a király kivégzése után olyan sokan hagyták el a parlamenti sereget, hogy Monck végül kénytelen volt fegyverszünetet kötni a lázadókkal, bár jól tudta, hogy a parlament ezt nem fogja jóváhagyni. Bár seregének nagy része átállt a királypártiak oldalára, Monck hűséges maradt megbízóihoz, és visszatért Angliába. Ott hadbíróság elé állították, de –Monck várakozásainak megfelelően- végül felmentették, az írekkel kötött fegyverszünetet viszont nem fogadták el.
George Monck, Albemarle hercege. Sir Peter Lely festménye, 1665. Monck ezután a skót hadjáratban vett részt, s Cromwell távozása után egy ideig a sereg parancsnoki tisztét is betöltötte. 1652-ben betegsége miatt kénytelen volt visszatérni Angliába. Felépülése után kapta meg első tengeri beosztását. A híres „tengeri tábornokok” egyike lett, akik megreformálták az angol flottát. Tíz nappal azután, hogy első ízben szállt hadihajó fedélzetére, már részt is vett a portlandi csatában, három hónappal később pedig, a gabbardi csatában, Richard Deane halála után ő vette át a flotta irányítását. A schenevingeni győzelem, és a békekötés után visszatért a szárazföldre, és megnősült. Felesége, Anne Clarges, egy alacsony származású, és ahogy Pepys írta, „minden báj nélküli, lompos nő” volt, akit Monck látogatói sokszor a házvezetőnőjének néztek. Házasságából egy fia született.
1654-ben Monck leverte a skót lázadást, majd a következő öt évben a tartomány kormányzói tisztét töltötte be. A Cromwell halálát követő zűrzavarban először annak fiát akarta támogatni, de miután rájött, hogy a fiatal Cromwell képességei nem mérhetők apjáéhoz, inkább várakozó álláspontra helyezkedett. Mozdulatlanul várt Edinburghban, csapatait gondosan kézben tartva. Elutasította a királypártiak közeledését, de nem kötelezte el magát a Parlament mellett sem. Nemsokára Charles Fleetwood, és John Lambert vezetésével lázadás tört ki a Parlament ellen. Monckot is csatlakozásra szólították fel, ő azonban nagy meglepetésükre nemcsak elutasította ezt, hanem aktívan fellépett a lázadók ellen. Seregével végre kimozdult Skóciából, és átkelt a határon. Ami ezután történt, az szinte példa nélkül áll a történelemben, és bizonyítja Monck katonai és politikai zsenialitását. Egyetlen puskalövés nélkül szétverte Lambert seregét, úgy, hogy manőverezésével szétszakította azt, majd a kisebb részeket körülzárta, és vagy feloszlatta, vagy saját seregébe olvasztotta be. Elvágta ellenfele seregének utánpótlási vonalait, míg az ellátás és a zsold hiánya miatt az bomlani nem kezdett. Ezután Monck bevonult Londonba. Senki sem tudta, mi a szándéka. Titokban támogatásáról biztosította a royalistákat, másfelől viszont elutasította, hogy felesküdjön a Stuart házra. Nem szegült szembe nyíltan a Parlamenttel, de minden eszközzel igyekezett gyöngíteni azt. Végig szilárdan kézben tartotta a helyzetet, és végül sikerült elérnie, hogy a „hosszú Parlament” feloszlassa magát, és új parlamentet hívjanak össze. Ennek képviselőit aztán úgy válogatta meg, hogy a royalisták kerüljenek többségbe. Ezután kapcsolatba lépett Károllyal, aki a bredai egyezményben elfogadta Monck javaslatait és feltételeit. Az új parlament aztán 1660 május elsején megszavazta a monarchia visszaállítását. Ezzel sikerült elkerülni egy új, az előzőhöz hasonlóan véres polgárháborút.
II. Károly jól tudta, mit köszönhet Moncknak. Címekkel, rangokkal, és kiváltságokkal halmozta el. Monck bárója, Torrington earlje, és Albemarle hercege lett, valamint többek között a térdszalagrend lovagja, udvari főlovászmester, és a hadsereg főparancsnoka. A királytól 7000 fontos évjáradékot kapott, ami akkor óriási összegnek számított. Monck utolsó ténykedése a hadseregben az volt, hogy 1661-ben leverte a Thomas Venner vezette lázadást. Ezután közreműködött a sereg feloszlatásában, melyre immár nem volt többé szükség.
1665-ben, a nagy londoni pestisjárvány után a város kormányzói tisztét töltötte be, majd ismét tengerre szállt. A yorki herceg leváltása után társparancsnokokként Monck és Rupert herceg vették át a flotta irányítását. Monck, ezúttal már mint Albemarle herceg, 1666 április 23-án csatlakozott ismét a flottához.

Rupert herceg
1619-1682

A korszak egyik legszínesebb egyénisége. Ha kétszáz évvel később születik, valószínűleg napjainkban tucatnyi filmet készítettek volna kalandos életéről, ám a feledés homályába süllyedt XVII. század fiaként ma már alig van jelen a történelemkönyvekben.
V. Frigyes, pfalzi választófejedelem és I. Károly nővére, Elizabeth Stuart harmadik fiaként született Prágában, 1619 december 17-én. Apját a Habsburg birodalomtól elszakadni kívánó cseh rendek királlyá választották, ám királysága rövid életűnek bizonyult, s néhány hónap után már menekülniük is kellett a Habsburgok seregei elől. A család Hollandiába került, ahol Rupert a gyermekéveit töltötte. Korán kitűnt rendkívüli intelligenciájával. Már gyermekként elsajátította az összes fontosabb európai nyelvet, és a művészetek és tudományok terén is kiváló tanulónak bizonyult. Különösen tehetséges volt a matematikában. Önfejűsége és lobbanékony természete miatt a családban „Ördög Róbert”-nek becézték.
Igazi elhivatottságot azonban a katonai pálya iránt érzett. Fiatalon kezdte meg katonai pályafutását, 14 évesen már részt vett a rheinbergi csatában. Testvéreivel együtt előbb Orániai Vilmos testőrségében, majd később a skót seregben szolgált. 1638 októberében, a vlothoi csatában osztrák fogságba esett, és miután elutasította, hogy áttérjen katolikus hitre, Linzben raboskodott. Hogy valamivel elfoglalja magát, művészeti és katonai szakkönyveket tanulmányozott – és elcsábította a linzi kormányzó lányát. Az angol király közbenjárására azzal a feltétellel bocsátották szabadon 1641-ben, hogy megesküdött rá, soha többé nem fog fegyvert a Német Római Birodalom ellen.
Éppen ebben az évben tört ki az angol polgárháború, s Rupert, bátyjával, Maurice-al együtt, felajánlotta szolgálatait unokatestvérének, I. Károlynak. Károly 1642-ben a királypártiak lovasságának vezetésével bízta meg. Rupert karizmatikus egyénisége itt is érvényesült, katonái rajongtak érte. Ugyanakkor arroganciája, és az a kiváltsága, hogy független parancsnok volt, aki csak a királynak tartozott engedelmességgel, sok irigyet és ellenséget szerzett neki. A királypárti sereg kezdeti győzelmei főleg Rupertnak köszönhetők, bár az edgehilli csatában egy meggondolatlan lovassági támadása majdnem a sereg vereségét okozta.
Rupert herceg. Sir Peter Lely festménye. Edgehill után gyors lovassági támadást akart indítani London ellen, mellyel el tudta volna foglalni a fővárost, még mielőtt a parlamenti sereg visszatérhetett volna oda. Károly azonban úgy döntött, inkább lassabban, de egész seregével vonul London ellen. Mire odaértek, a város védelmét már megerősítették, és a királypártiak elveszítették legnagyobb esélyüket a háború megnyerésére. A küzdelem azonban még nem dőlt el, s Rupert további győzelmeket aratott. 1643-ban elfoglalta Bristolt, majd 1644-ben felmentette az ostromlott Newarkot. 1644 novemberében tábornokká nevezték ki.
Rupert hírneve egyre nagyobb lett. Vakmerősége miatt csak az „Őrült lovas”-ként emlegették, a köztársasági katonák pedig természetfeletti lényként, az ördög cimborájaként féltek tőle. Legendájához tartozott hatalmas fekete uszkárja, Boye, akit rendszeresen a csatákba is magával vitt. A derék eb nemegyszer a közelharcból is kivette a részét, s a parlamenti katonák között, akik rettegtek tőle, afféle „sátán kutyája” hírnevet szerzett.
1645 májusában Rupert még elfoglalta Leicestert, de egy hónappal később súlyos vereséget szenvedett Nasebynál. Ezután levonta a következtetést: a háborút a királypártiak elvesztették. Sürgette Károlyt, hogy egyezzen ki a Parlamenttel. Károly azonban még mindig hitt abban, hogy a háború megnyerhető, s Rupert csak annyit ért el, hogy a király bizalma megrendült benne. Ebben a király környezetének néhány tagja is szerepet játszott, akik Rupert tekintélyére és befolyására féltékenyen igyekeztek őt befeketíteni I. Károly előtt, egyebek közt azzal vádolva, hogy magának igyekszik megszerezni az angol koronát. Mikor 1645 szeptemberében Rupert kénytelen volt feladni Bristolt, a király elbocsátotta a szolgálatból. Rupert hadbírósági tárgyalást követelt maga ellen, amely fel is mentette őt a vádak alól, a polgárháború további részében azonban már nem kapott beosztást. 1646-ban a Parlament mind őt, mind pedig bátyját száműzte Angliából.
Rupert Franciaországba távozott, és a francia seregben részt vett a spanyolok elleni hadjáratban, 1647-ben. Itt súlyos fejsebet kapott, és kénytelen volt visszatérni Párizsba, ahol rövid ideig a walesi herceg udvarában élt. Itt főleg azzal töltötte idejét, hogy sorban párbajra hívta ki régi ellenségeit, I. Károly hajdani tanácsadóit, akik szerinte a királypártiak vereségét okozták.
1648-ban Rupert első ízben szállt tengerre. Az angol flotta átállt hajóival, francia szövetségben harcolt a köztársaságiak ellen, az angol kereskedelmi hajókat támadva. Az így szerzett zsákmányt a még harcoló királypártiak támogatására fordították. 1649 nyarán, a Robert Blake-től elszenvedett vereség után, azonban kénytelen volt Portugáliába menekülni, ahonnan a király, IV. János támogatását élvezve tovább folytatta magánháborúját a Commonwealth ellen. Válaszként Blake blokád alá vette Lisszabont, ahol Rupert hajói tartózkodtak. A túlerőben levő angol flotta ellen Rupert nem vállalhatott csatát, de a blokádot kijátszva sikerült elmenekülnie, és hajóival tovább folytatta az angol, és a velük szövetséges spanyol hajók fosztogatását, ezúttal a Földközi-tengeren, valamint Nyugat –Afrika és az Azori-szigetek környékén. Angliában kalóznak minősítették, és vérdíjat tűztek ki a fejére. Egyebek közt éppen Rupert támadásai késztették arra a londoni admiralitást, hogy kidolgozza és bevezesse a kereskedelmi konvojok rendszerét.
1652-ben Barbadosra hajózott, mivel úgy tudta, ott még a királypártiak vannak hatalmon, s menedéket találhat a szigeten. Azonban mire odaért, Barbados már behódolt a köztársaságiaknak. Még ez év szeptemberében egy viharban Rupert két hajója odaveszett, és ezek egyikén testvére, Maurice is meghalt. Szeretett bátyjának elvesztése miatt Rupert összeroppant. Feladta a Commonwealth ellen folytatott magánháborúját, s betegen és kiábrándulva tért vissza Európába. A walesi herceg, a későbbi II. Károly párizsi udvarában meleg fogadtatásban részesült, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a kincsek és a vagyon, melyet Ruperttől vártak, nem létezik. Az intrikus légkört megelégelve Rupert hamarosan elhagyta Párizst, és idősebbik bátyjához, Charles Louishoz költözött, ám rövidesen vele is összeveszett az örökségük miatt. Rupert a következő hét évet teljes visszavonultságban, ismeretlen helyen töltötte. Csak a restauráció után tért vissza Angliába, s állt II. Károly szolgálatába. A király, feledve korábbi nézeteltéréseiket, magas tisztségeket adományozott neki, többek között Cumberland grófja és Holderness earlje, s a Királyi Államtanács tagja lett. 1665-ben a flotta társparancsnoki tisztét kapta meg, Monckal együtt. Rupert élénken érdeklődött a tudomány iránt is. Idősebb korában főleg tudományos kutatásokkal töltötte idejét, bár katonai múltjától ekkor sem tudott teljesen elszakadni. Többek közt egy újfajta lőport és egy új fémötvözetet hozott létre.
Soha nem nősült meg, de együtt élt a kor legnevesebb angol színésznőjével, Margaret Hughes-al, akitől Ruperta névre keresztelt lánya született. Egy korábbi viszonyából született egy fia is, akit Dudley névre kereszteltek. Dudley önkéntesként szolgált Buda 1686-os ostrománál, és itt is halt hősi halált, a július 13-ai sikertelen ostrom során.
Rupert volt a Hudson Bay Társaság első kormányzója is, mely kanadai szőrmével kereskedett. Kanadában több terület, illetve helység viseli ma is Rupert nevét.
Rupert egyik nővérének, Sophiának a fia később I. György néven Anglia királya lett.


A csata.
1666 június 01-04.

1666 tavaszán Ruyter abban bízva vezényelhette tengerre új erőre kapott flottáját, hogy revánsot vehet Lowestoftért. Május végén az angol flotta is kifutott a tengerre. Az angolok tudtak a holland flotta erőteljes fejlesztéséről, s elhatározták, döntő csapást mérnek a hollandokra, még mielőtt azok túlságosan is megerősödnének. Az Admiralitás azonban olyan jelentést kapott, hogy egy erős francia hajóraj közeledik, amely Dunkirk közelében csatlakozni akar a hollandokhoz. Hogy ezt megakadályozzák, Rupert herceget 24 hajóval a La Manche csatornába vezényelték, hogy lekösse a franciákat amíg Monck a maga 56 hajójával végez a holland főerőkkel. Igaz, az angolok úgy tudták, a hollandok új sorhajóik zömét még nem szerelték fel teljesen, de az alapvető erőkoncentráció mellőzésével az Admiralitás így is súlyos hibát vétett, ami annál is érthetetlenebb, mivel 1652-ben, az első angol-holland háború idején egyszer már elkövették ezt. Pedig amit a Whitehall tengernagyai nem értettek meg, azt az egyszerű matrózok is jól felfogták. „A tengerészek között semmi mást nem lehet hallani, csak a panaszkodást amiatt, hogy a flottát megosztották, és Rupert herceget elküldték.” - írta a flotta egyik tisztje. Ráadásul, mint később kiderült, a holland partok felé tartó szövetséges francia hajóraj nem is létezett, s a francia flotta zöme továbbra is a Földközi tengeren tartózkodott.
A hollandok is tudomást szereztek az angol flotta megosztásáról, és De Ruyter azonnal megindult 86 hajójával az angol partok felé, hogy csatára kényszerítse, és megverje a meggyengült brit flottát. Zászlóját a vadonatúj, 80 ágyús De Zeven Provincienre húzta fel. A keleti szél azonban északnyugatira váltott, és megerősödött. Hogy a szél ne hajtsa őket vissza a hazai kikötőkbe, a hollandok horgonyt vetettek Dunkirk (Dunkerque) közelében.

Első nap.

Az angol flotta ekkor már szintén a tengeren volt. Az előhadat George Ayscue fehér köteléke alkotta, őt követte a Monck vezette zöm, a sort pedig Thomas Allin kék hajóraja zárta. A felderítéssel megbízott könnyű egységek rövidesen észrevették a horgonyon álló holland hajókat, és értesítették saját flottájukat. Mikor a jelentés Monck tudomására jutott, ő azonnal a támadás mellett határozott. A számára kedvező szélben, hajóit csatasorba állítva, pillanatnyi habozás nélkül megindult a nagy számbeli fölényben levő hollandok felé. (Pusztán csak a hajók száma nem tükrözi teljesen az erőviszonyokat. Az angol hajók nemcsak nagyobbak voltak, hanem több, és nagyobb kaliberű ágyúval voltak felszerelve, mint a hollandok.) Monck üzenetet küldött Rupertnak is, hogy csatlakozzon hozzá a zöld hajórajjal. Abban bízott, egy meglepetésszerű támadással sikerül a holland utóvédet leválasztani a flotta zömétől, és túlerővel megsemmisíteni, még mielőtt a holland flotta többi része rendezi sorait, és az ellenszélben haladva felzárkózik a megtámadott utóvédhez. A merész döntést gyors kivitelezés követte, amely kis híján sikerrel járt. Azonban az erős szélben az angol hajók, bárhogy dühöngött is Monck, képtelenek voltak szabályos csatasort kialakítani, a hullámzás miatt pedig nem tudták használni az alsó ütegsorok lövegeit. Mindez jelentősen legyengítette a támadás erejét, amely azonban még így is sikerrel járhatott volna, ha a hollandokat teljesen váratlanul éri. A holland őrszemek azonban nem aludtak, és még éppen időben riasztották a flottát. Így mire az angol támadás kibontakozott, a holland flotta már mozgásban volt.
A britek teljes erejükkel a Cornelis Tromp vezette holland utóvéd ellen támadtak. Tromp nem vesztegette az időt a horgonyok felhúzásával, és a csatasor kialakításával. Azonnal elvágatta a horgonyköteleket, és hajóit a jól bevált holland taktika szerint a közeli francia partok felé irányította, abban bízva, hogy a nagyobb merülésű angol hajók nem merik a partmenti zátonyok közé követni őket. Ruyter szintén elvágatta a horgonyköteleket, és Tromp segítségére sietett, azonban széllel szemben kellett haladnia, s így jó ideig eltartott, mire sikerült felzárkóznia. Tromp számítása azonban bevált, az angolok nem merték követni a partmenti vizekre. Az egyre sekélyebb víz miatt aggódva Monck félbeszakította az üldözést, és a közeledő holland főerők ellen fordult. Ezt látva Tromp is megfordult, és az angol utóvéd után eredt. Fordulás közben azonban hajója, a Liefde, összeütközött egy másik holland sorhajóval, a Groot Hollandiával. Ennek láttán Sir William Berkeley altengernagy, hajójával, a Swiftsure-al kivált a brit kötelékből, és megtámadta a két, sérült holland hajót. Ekkor két újabb holland sorhajó sietett nehéz helyzetben levő parancsnokuk segítségére, s közrefogva a Swiftsure-t, láncos golyókkal szétszaggatták annak kötélzetét. A fiatal, mindössze 27 éves Berkeley tehetetlenül dühöngött a hajóján, s kardját rázva ordítozott az ellenséges hajók felé, szidva a gyáva hollandokat, akik nem mernek a fedélzetére jönni. A hollandok azonban rövidesen megtették Berkeleynek ezt a szívességet is. Miután mozgásképtelenné tették a Swiftsure-t, megrohanták azt. Berkeley, a megadást elutasítva, emberei élén hősiesen harcolt, nemsokára azonban súlyos sebet kapott a nyakán egy muskétagolyótól. Akkor látták utoljára, amikor eltűnt a tiszti kabinok felé vezető lejáróban. Később holtan találtak rá a saját kabinjában, az asztalon kiterítve, tetőtől talpig vérrel borítva. A Royal Navy legendáriumában máig előkelő helyet foglal el a hős Sir William Berkeley esete, aki hősiesen harcolt a túlerővel szemben, majd, hogy a megadás gyalázatát elkerülje, kabinjába zárkózott, és ott öngyilkosságot követett el. A hollandok némileg másként emlékeznek az esetre. Ők, valószínűleg az elfogott legénység vallomásai alapján, úgy tudják, mikor Berkeley eltűnt a fedélzetről, nem a kabinjába vonult vissza, hanem lerohant a lőportárba, és megpróbálta felrobbantani a hajót. Legénységét azonban nem fűtötte a vágy a hősi halál után, és miután őrjöngő parancsnokukat másként nem tudták megfékezni, elvágták annak torkát. Ezután, nyilván a megtorlástól félve, a kabinjába vitték a holttestet, és azt híresztelték, Berkeley maga követett el ilyen szokatlan módon öngyilkosságot, hogy ne kelljen magát megadnia a hollandoknak. Ennek a verziónak a valószerűségét bizonyítja, hogy később majdnem történt még egy ugyanilyen eset az angoloknál.
A Swiftsure szorult helyzetét látva több másik brit hajó sietett Berkeley segítségére. Vesztükre. Ádáz közelharc után a Seven Oaks és a Loyal George szintén a hollandok kezére került, a Rainbowt pedig elvágták a flottától, és a hajó kénytelen volt a semleges Ostende kikötőjébe menekülni. Azonban a hollandok is elkövettek egy súlyos hibát azzal, hogy nem kevesebb, mint 12 hajó indult a Rainbow üldözésére, s emiatt ezek hosszú időre elszakadtak a flottától, pont akkor vonva ki magukat a harcból, amikor a legnagyobb szükség lett volna rájuk.
Lieve Pietersz Verschuier festménye. Az utóvédnél zajló összecsapások közben a két flotta főerői csatasorba rendeződve heves tűz alatt tartották egymást. A hollandok közelharcra törekedtek, nem tudták azonban, hogy a britek egy új csodafegyverrel rendelkeznek. Ez egy újfajta gyújtólövedék volt, egy üreges, gyúlékony anyaggal megtöltött bronzgolyó, melyet az angolok most nagy sikerrel vetettek be. Két holland sorhajó esett az új lövedék áldozatául, nagy lelkesedést váltva ki a britek, és nagy rémületet a hollandok között. A hollandok szerencséjére azonban az állandóan spórolásra kényszerülő angolok, a lövedék magas előállítási költsége miatt, erősen korlátozott készletekkel rendelkeztek ezekből, és ezt már a csata első napján ellövöldözték.
A heves tűzpárbaj egészen a sötétedés beálltáig tartott. Alkonyatkor aztán a két flotta, a korban szokásos módon, beszüntette a harcot, és visszavonult. Közben az egyik angol hajó, a Henry, fedélzetén Harman ellentengernaggyal, túl közel sodródott a holland vonalakhoz, és váratlanul gyújtóhajók támadták meg. Az első gyújtóhajót sikerült ellökni a hajó oldalától, közben azonban egy másiknak sikerült az angol hajót lángra lobbantania. Hamarosan tüzet fogtak a vitorlák is. A hajó lelkésze rémülten kérdezte Harmant, hogyan meneküljenek, mire az, jellegzetes angol akasztófahumorral azt felelte, egy jó lelkész bármikor le tud ugrani a fedélzetről. Harman nem kis megdöbbenésére a pánikba esett egyházfi azonnal követte a „tanácsot”, és a tengerbe vetette magát. Példáját követte a legénység csaknem harmada. Valamennyien vízbe fulladtak. Harman kivont karddal rohant emberei közé, és azzal fenyegetőzött, keresztülszúr mindenkit, aki a legkisebb hajlandóságot is mutatja a hajó elhagyására. Végül sikerült megfékeznie a pánikot, a legénységet a tűz oltására kényszerítve. Közben megérkeztek a holland hajók és támadást indítottak a Henry ellen. Az angol hajó két árbocát ellőtték, az egyik vitorlarúd Harmanra esett, és eltörte a lábát. A holland elővéd parancsnoka, Jan Evertsen megadásra szólította fel az angolokat. „Még nincs itt az ideje.” -válaszolta udvariasan Harman. A megismétlődő holland támadások dacára az angoloknak végül sikerült eloltaniuk a tüzet, és a sötétben valahogy elszakadtak az ellenségtől, miközben egy gyújtóhajót elsüllyesztettek. (Harman hősies küzdelmét az angolok helyenként azzal próbálják –teljesen feleslegesen- még jobban kifényezni, hogy azt állítják, a Henry egyik utolsó lövése megölte Evertsent. Ez persze nem igaz. Evertsen két hónappal később, a Szent Jakab napi csatában esett el.)
Monck merész támadása végül is nem hozta meg a várt eredményt. A meglepetés nem sikerült teljes mértékben, és az erős szél és hullámzás is akadályozta a hajókat abban, hogy kifejtsék teljes erejüket. Az angolok azonban így is nagyon lelkesek voltak. Valójában nem sok okuk volt rá. Saját veszteségeik felülmúlták a hollandokét, és a nap végére Moncknak csupán 44 bevethető hajója maradt. Azonban míg a két felgyújtott holland sorhajó látványos pusztulása az egész angol csatasorból jól látható volt, addig azt senki sem látta, mi történt az utóvéd hajóival. Moncknak a csata egész ideje alatt végig fogalma sem volt róla, hová tűnt a Swiftsure-al és a többi hajóval Berkeley. Úgy gondolta, nyilván leszakadtak a kötelékről, és végig azt fontolgatta, milyen látványos módon büntesse meg Berkeleyt, ha előkerül. A 12 angol hajóval szemben a hollandok mindössze hetet vesztettek. Kettő elsüllyedt, öt másik pedig olyan súlyosan megsérült, hogy haza kellett küldeni őket. A lélektani előny azonban az angolok oldalán volt. Ők léptek fel támadóan, és okozták az első veszteséget az ellenségnek. Az angol flotta harci szelleme az első nap végén töretlen volt, míg a meglepett hollandok még alig tértek magukhoz.

Második nap.

Az éjszakát mindkét flottában a hajók sérüléseinek javítgatásával töltötték, miközben a vezérkarok terveket készítettek a csata második napjára. Monck úgy vélte, egy erőteljes támadással kicsikarhatja a döntést, és végezhet a holland erőkkel. Hajnalban északnyugatra fordult, és megindult a hollandok felé. Ruyter azonban kitalálta ellenfele szándékát, és északkelet felé tartva keresztezte az angolok útvonalát. A harc reggel 7 óra körül újra kezdődött. A hollandok előnyös pozíciójukból kiindulva T alakzatba fogták a brit flotta élét, és súlyos károkat okoztak nekik. Három angol sorhajó olyan súlyosan megsérült, hogy vissza kellett küldeni őket a kikötőkbe. Ezután mindkét flotta megszakította egy időre a harctevékenységet, és rövid időre visszavonultak, hogy rendezzék soraikat, és kijavítsák a hajók sérüléseit. Ezután De Ruyter észak felől ismét megtámadta az angolokat. Amikor azonban éppen elérte a brit vonalakat, nagy megdöbbenésére azt vette észre, hogy Tromp köteléke valahogy leszakadt, és az angol csatasor túlsó oldalára került. Az önfejű és beképzelt Tromp hajlamos volt semmibe venni a kapott utasításokat, ezúttal azonban valószínűleg nem erről volt szó. A zászlóshajóról leadott jelzéseket ugyanis a hátul haladó Tromp hajóiról a csata füstje és zűrzavara miatt közvetlenül nem lehetett látni, így azokat a sorban haladó hajók megismételték, s így jutottak el az utóvédig. Minden valószínűség szerint az történt, hogy valamelyik közvetítő hajó hibásan ismételte meg a zászlóshajó jelzéseit, s Tromp emiatt téves irányt követett. Monck természetesen igyekezett kihasználni a helyzetet, s megsemmisíteni az elszigetelődött holland hajókat. De Ruyter ezt nem tűrhette. Félbeszakította az angol csatasor elleni általános támadást, s a környezetében levő hajókkal áttörte az angol vonalakat. Majd miután kivágta a bekerítésből Tromp hajóit, a holland tengernagy megfordult, és ezúttal széllel szemben haladva másodszor is áttörte az angol csatasort, és visszatért a főerőkhöz. A második áttörés során De Ruyter, aki hajlamos volt a hiúságra –akárcsak később Nelson-, örvendezve hívta fel tisztjei figyelmét arra, hogy zászlóshajója közeledtére az angolok rögtön kitértek az útjából. (Ezt nemcsak Ruyter látta így. A későbbi csatákban is gyakran feljegyezték, hogy az angol, és főleg a francia hajók igyekeztek messze elkerülni a félelmetes hírű holland admirális hajóját.)
Miután a holland hajórajok ismét egyesültek, Tromp, aki ekkor már a negyedik hajóra húzta fel zászlaját, átlátogatott De Ruyterhez, hogy megköszönje neki a mentőakciót. Mindkét tengernagy rossz hangulatban volt. Mikor Tromp felkapaszkodott a zászlóshajó fedélzetére, annak legénysége éljenezni kezdett. De Ruyter azonban rögtön lehűtötte a hangulatot, komoran megjegyezve: „Ez nem az öröm ideje, hanem inkább a könnyeké!” A hollandok valóban nem voltak jó helyzetben. Kimentették ugyan a bekerítésből utóvédjüket, de közben saját, nehezen kialakított harcrendjük ismét felbomlott, elvesztették előnyös, szél felőli pozíciójukat, az angoloknak pedig nem sikerült komolyabb veszteségeket okozniuk. Mindeközben a Liefde elsüllyedt, a Spieghel pedig olyan súlyosan megrongálódott, hogy a látszólag süllyedőfélben levő sorhajót legénysége elhagyta. (Szerencséjükre nem gyújtották fel a hajót, mert a Spieghel később mégsem süllyedt el, s a csata után sikerült hazavontatni, és kijavítani.) Négy másik hajó harcképtelenné vált és haza kellett küldeni őket, egy ötödiket pedig az elfogott angol hajók őrzésére kellett elkülöníteni. Elesett Frederick Stachouwer ellentengernagy is. Ugyanakkor viszont a sikeres mentőakció, és az angol vonalak kétszeri áttörése morálisan nagyon jó hatással volt a holland hajók legénységére, és jelentősen fokozta a harci kedvet.
George Ayscue ellentengernagy közben észrevette, hogy De Ruyter és Tromp ugyanazon a hajón tartózkodik. Merész elhatározással gyors támadást indított a holland zászlóshajó ellen, megpróbálva azt elszigetelni és elfogni. Szándékát azonban nem közölte társaival, így támadását a többi angol hajó nem támogatta, s Ayscue a végén örülhetett, hogy sikerült ép bőrrel visszavergődnie saját erőihez.
A nap során a két flotta még háromszor csapott össze. Ezek az összecsapások a szokásos forgatókönyv szerint zajlottak. A két flotta csatasora egymást megközelítve heves tűzpárbajba bonyolódott, miközben a lehetőség szerint manőverezve megpróbálták előnyös pozíciójukat megtartani, illetve azt megszerezni, majd mindkét fél visszavonult egy időre, hogy soraikat rendezzék, és hajóikat, amennyire lehet, kijavítsák. Ezután újra egymásnak rontottak. A második összecsapás során a De Zeven Provincien súlyosan megrongálódott, és De Ruyter kihátrált a harcból, hogy hajóját megjavítsák. Utólag ezért néhányan gyávasággal vádolták meg. Valójában De Ruyter szigorú, írásos parancsot kapott az admiralitástól, melyben arra utasították, hogy mindenképpen kerülje el a lowestofti csatában történtek megismétlődését, mikoris a zászlóshajó pusztulása miatt összeomlott a holland flotta vezetése. A harmadik összecsapást így Aert Jansen van Nes altengernagy irányította. Ez eredményezte a nap során a leghevesebb harcot. A hollandok visszaszerezték előnyös pozíciójukat, és heves tűzharcba bonyolódtak az angolokkal. A brit hajók szörnyű károkat szenvedtek. A Loyal Subject kénytelen volt a hazai partok felé fordulni. A hajó olyan súlyosan megsérült, hogy kísérletet sem tettek a kijavítására, s a kikötőbe visszaérkezve rögtön törölték a flotta állományából. Egy másik angol sorhajó, a Black Eagle, még felhúzta a segélykérő jelzést, aztán a hajó egész egyszerűen darabjaira hullott szét, még mielőtt bárki is a segítségére tudott volna sietni.
Délután háromkor váratlanul 12 holland sorhajó tűnt fel a láthatáron, és csatlakozott a holland flottához. Az angolokat szinte sokkolta a látvány. Korábban az angol hírszerzés ugyanis azt jelentette, hogy a hollandok stratégiai tartalékként egy erős negyedik hajórajt akarnak felállítani. Monck most azt hitte, ezek a hajók ennek a hajórajnak az előőrsei. De Ruyter korábban valóban négy részre akarta tagolni a flottát, de éppen a csata előtt a többi tengernagy rábeszélte, hogy maradjanak meg a szokásos hármas felosztásnál. A most feltűnt hajók azok az egységek voltak, melyek a csata első napján, a Rainbowt üldözve elszakadtak a főerőktől.
Monck gyors létszámellenőrzést tartott, hogy megállapítsa, egyáltalán hány harcképes hajója is maradt. Mikor kiderült, hogy csak 29, és Rupert még mindig nem volt sehol, Monck elrendelte a visszavonulást. Négy órakor a teljes angol flotta délnyugatnak fordult, és megindult a hazai partok felé. A sérülései miatt lemaradó St. Pault az éjszaka során a hollandok elfogták.
A második nap tehát egyértelmű holland sikert hozott. Az angol flotta visszavonulásra kényszerült, harcrendje azonban egyáltalán nem tört meg. Az ekkor éppen Hollandiával szövetséges franciák egyik tisztje, De Guiche gróf, megfigyelőként De Ruyter zászlóshajóján tartózkodott, s később csodálattal emlékezett vissza az angolok fegyelmezett, szigorúan zárt harcrendjére. „Semmi sem hasonlítható az angol flotta csodálatos harcrendjéhez a tengeren." –írta- "Úgy harcolnak, mint a lovasság, amely a parancsoknak megfelelően cselekszik… ellenben a hollandok úgy küzdenek, mint az olyan lovasság, melynek századai nélkülözik a központi irányítást, és egymástól elkülönülten, összhang nélkül rohamoznak.” A zárt harcrend, és a szigorú fegyelem olyan dolgok voltak, melyeket a hollandoknak még meg kellett tanulniuk.

Harmadik nap.

A harmadik napon a csata, ahogy mondani szokták, „lassú tűzön” folytatódott tovább. Az angolok, sérült hajóikat körülvéve és védelmezve, lassan hátráltak a hazai partok felé. Három mozgásképtelen sorhajót, melyek hátráltatták a flotta visszavonulását, Monck utasítására az angolok felgyújtottak. A hollandok De Ruyter távollétében nem mertek megkockáztatni egy általános támadást, ezért, még mindig Van Nes parancsnoksága alatt, széles arcvonalba fejlődve követték az angolokat, abban bízva, hogy elkaphatnak néhány lemaradó hajót. A délelőtt kisebb összetűzésekkel telt. A hollandok időnként meg-megközelítették az angol hajókat, s rövid tűzharcokkal provokálták őket, reménykedve abban, hogy sikerülhet néhány hajót leválasztani a főerőkről. A britek azonban nem dőltek be nekik, és harcrendjüket megőrizve folytatták a visszavonulást. Kora délután aztán bekövetkezett az, amire az angolok már három napja vártak. A láthatáron végre feltűntek Rupert hajói. „Vasárnap, délután egy óra körül észrevettük a herceg felénk tartó kötelékét." –írta egy tiszt a Royal Charlesról-" A hajóinkról felszálló örömkiáltások láthatóan összezavarták hollandokat, akiknek a hajói, melyek már majdnem lőtávolságon belülre jöttek, most hirtelen megfordultak, és gyorsan visszavitorláztak flottájuk fő erőihez.
Rupert képtelen volt előbb csatlakozni, ugyanis egészen Wight szigetéig elvitorlázott, mivel francia hajókat jelentettek a térségből. Valójában egyetlen francia hajó sem volt a közelben, s Rupert bizonyára dührohamot kapott volna, ha megtudja, hogy miközben ő 24 sorhajójával a vadkacsákat kergeti Wight körül, aközben Monck élet-halál harcot vív a hollandokkal. Monck üzenete, melyet az a csata első napján elküldött, nem ért el hozzá. Mikor a londoni Admiralitáson megtudták, hogy a flotta harcban áll a hollandokkal, ők is azonnal kiadták a Rupert visszahívását elrendelő parancsot. Ezt ellenjegyzésre elküldték Lord Arlingtonnak. Arlington azonban éppen aludt, és senki sem merte felébreszteni. A parancsot végül soha nem továbbították. Rupert felderítő hajói azonban meghallották az ágyúdörgést Dover felől, és Rupertnak nem esett nehezére, hogy kitalálja, mi történt. Saját felelősségére irányt váltott, és visszafordult, hogy csatlakozzon kollégájához.
Monck bizonyára óriási megkönnyebbülést érzett, amikor a felmentő sereget megpillantotta a láthatáron. Feltehetően ezért követte el azt a hibát, hogy tisztjei tiltakozása ellenére arra adott utasítást, hogy a flotta tartson egyenesen a zöld hajóraj felé. Ezzel az iránnyal ugyanis Monck a rossz hírű Galloper zátonyok fölé vitte a flottáját, méghozzá apály idején. A következmények nem is várattak sokáig magukra. Először a Royal Catherine futott zátonyra, majd Monck zászlóshajója, a Royal Charles. Egy ideig úgy látszott, nem is tudnak levergődni a homokpadról. Egy, a Royal Charleson szolgáló fiatal önkéntes, John Sheffield -aki később nagy karriert futott be- észrevette, hogy Monck megtölt egy kis pisztolyt, és a zsebébe teszi. Mivel korábban többször is hallották Monckot arról beszélni, hogy soha nem hagyja magát fogságba ejteni, kézenfekvőnek tűnt a következtetés, a főparancsnok nyilván arra készül, hogy végső esetben magával együtt a levegőbe röpítse a hajóját. „Így aztán" –írta visszaemlékezéseiben Sheffield-," Mr. Savill és én … a zendülők elszántságával elhatároztuk, hogy kidobjuk őt a fedélzetről, ha észrevesszük, hogy le akar menni a lőportárba.” Az eset valószínűsíti a holland változat igazát Sir William Berkeley haláláról. A korabeli katonák bátran és elszántan harcoltak, de távol állt tőlük a fanatizmus.
A két hajót társaik végül idejében le tudták vontatni a zátonyról. A Prince Royal azonban már nem volt ilyen szerencsés. Sir George Ayscue zászlóshajója, az angol flotta egyik legnagyobb és legszebb hajója szintén zátonyra futott. Azonban a hajó, amely eredetileg az elővéd zászlóshajója volt, most az utóvédben haladt, és túl közel volt a hollandokhoz ahhoz, hogy társai meg mertek volna kockáztatni egy mentőakciót. Ayscue kérlelte embereit, hogy tartsanak ki, amíg a dagály leviszi a hajót a zátonyról, de amikor néhány holland gyújtóhajó megközelítette a Prince Royalt, a legénység pánikba esett. Egy Lambeth nevű tiszt bevonta a hajó zászlaját, és Ayscue nem tehetett mást, megadta magát a Goudán közelítő Trompnak. Ez volt az első, és egyben utolsó eset a történelemben, amikor egy ilyen magas rangú brit admirális a tengeren esett fogságba.
A Prince Royal elfogása. Willem van de Velde festménye. Ruyter korábban világosan megparancsolta, hogy az elfogott angol hajókat gyújtsák fel, mivel nem akart még több hajót ezek őrzésére kikülöníteni. Tromp ezúttal nem mert ellenszegülni, márcsak azért sem, mert korábban a parancs ellenére már több elfogott hajót hazaküldött. A Prince Royalt tehát kiürítették, és felgyújtották. Tromp később nyíltan kifejezte elégedetlenségét –a hatalmas angol hajóért nagy összegű zsákmánypénz ütötte volna a markát-, és még 1681-ben is próbálkozott kártérítési igényével az amszterdami admiralitásnál.
Van Nes megpróbálta megakadályozni a két angol flotta egyesülését, ám miközben támadásra sorakoztatta fel hajóit, megérkezett De Ruyter, és leállította az akciót. Ruyter úgy vélte, aznap már túl késő van egy mindent eldöntő támadáshoz, s fontosabbnak tartotta, hogy a következő napra erőt gyűjtsön, és megőrizze előnyös, szél felőli pozícióját. A két angol flotta így háborítatlanul egyesült.
Sötétedés után az angolok parancsnoki értekezletet tartottak, hogy eldöntsék, mit tegyenek. A flotta súlyos helyzetben volt. Monck hajói leharcolt állapotban voltak, a legénység kimerült, a hajók megrongálódtak, a lőpor és a lövedék egyaránt kifogyóban volt. Rupert erői azonban még érintetlenek voltak, a herceg pedig elszánt és harcrakész, mint mindig. Persze két olyan kaliberű embernél, mint Monck és Rupert, aligha lehetett kétséges, hogy a döntés a harc folytatása lesz. A britek abban bíztak, hogy a holland flotta legalább olyan rossz állapotban van, mint az övék, s a frissen beérkezett erősítéssel sikerülhet a kimerült ellenséget felmorzsolni.
Az angolokkal egy időben a hollandok is haditanácsot tartottak. Ennek eredménye sem lehetett kétséges. Ruyter elhatározta, hogy másnap reggel egy mindent eldöntő, frontális támadást indít az angolok ellen. Tisztjeit és a legénységet azzal próbálta lelkesíteni, hogy kijelentette, a következő nap az egész háború kimenetelére döntő hatással lesz. Így aztán a negyedik nap hajnalán mindkét flotta megindult egymás felé, azzal az elhatározással, hogy döntésre viszik a küzdelmet.

Negyedik nap.

A negyedik nap hajnalán tehát a Rupert erőivel megerősödött angolok ismét támadásba lendültek, és elszántan megindultak északnyugatra, a holland flotta felé. Ugyanekkor azonban a hollandok szintén egy erőteljes támadást indítottak, azzal a szándékkal, hogy előnyös, szélfelőli pozíciójukat kihasználva lerohanják a briteket. A végeredmény tehát az lett, hogy a két flotta frontálisan egymásnak rontott. A kedvezőtlen helyzetből megindított angol támadás hamar lendületét vesztette. A hollandok megállították a brit előrenyomulást, majd több helyen is áttörték az angol csatasort. Sir Christopher Myngs ellentengernagy, a hajdani kalóz, aki Ayscue fogságba esése után átvette az angol elővéd parancsnokságát, súlyos sebet kapott a vállán egy muskétagolyótól. Még sikerült a csata után partot érnie, de útban London felé belehalt sérüléseibe.
Az elszánt küzdelem órákon át tartott. Úgy látszott, az angolok döntő vereséget szenvednek. A hollandoknak sikerült a brit flotta harcrendjét széttörni, s a hajókat egymástól elszigetelt csoportokra bontani. Monck és Rupert flottája, mely csak az előző nap egyesült, most ismét szétszakadt. Rupert hajóit De Ruyter elvágta a főerőktől, és dél felé nyomta őket, Monck pedig Tromp és Van Nes hajóraja közé szorult. Monck többször is megpróbált áttörni délnek, Rupert felé, de a hollandok mindannyiszor útját állták, és megakadályozták, hogy kitörjön a bekerítésből. Ekkor Monck, felhasználva a csatában beállt rövid szünetet, átcsoportosította hajóit, és a hollandokat meglepve északnak fordult. Észak felől Tromp állt, a holland utóvéd hajóival. Ők szenvedték el a csata során a legnagyobb veszteségeket a holland hajórajok közül, s most az angoloknak egy lendületes támadással sikerült megfutamítaniuk Tromp leharcolt erőit, felgyújtva azok egyik hajóját. Ezt látva Van Nes is meghátrált. A Rupertet üldöző De Ruyter a távolból is jól látta mi történik mögötte. A holland admirálist még senki sem látta ilyen idegesnek, mint most ezekben a pillanatokban. Attól tartott, hogy a győzelem, melyet már biztosnak érzett, most, az utolsó pillanatban kicsúszik a kezéből. Ezért félbeszakította az angol zöld kötelék üldözését, és visszafordult északnak, hogy hátba támadja Monckot. Mikor meglátta, hogy a holland hajók megfordulnak, Rupertnak természetesen ugyanez az ötlet jutott eszébe. Ő is újra megfordította hajóit, és Ruyter után eredt, abban bízva, hogy ezúttal ő és Monck foghatja két tűz közé a hollandokat. Hogy ezt elkerülje, Ruyter kénytelen volt ismét Rupert ellen fordulni. Az ekkor kialakuló összecsapás heves volt, de gyorsan végetért. Néhány jól sikerült lövés elvitte Rupert zászlóshajójának, a Royal Jamesnek fő és tatárbocát, mire a teljes zöld kötelék dél felé fordult, és elhagyta a csatateret, a mozgásképtelen zászlóshajót védelmezve és tolva. Most már semmi nem akadályozhatta meg Ruytert abban, hogy megtámadja Monck hajóit. A súlyos károkat szenvedett brit főerő pedig nem tehetett mást, mint hogy megkezdte a visszavonulást, s a hazai partok felé vette az irányt.
Az angol flotta közel került az összeomláshoz. A hajók lőszerkészlete szinte teljesen kifogyott, a legénység pedig a végkimerülés határán állt. A hollandok négy angol sorhajót elfogtak, a többiek szinte mind súlyosan megrongálódtak. A híres Sovereign of the Seas is teljesen mozgás és harcképtelenné vált, legénységének nagy része meghalt, vagy megsebesült. Hasonló állapotban volt Monck zászlóshajója, a Royal Charles is. A hollandok valamivel jobb helyzetben voltak. Több hajójuk maradt hadrafogható állapotban, és még rendelkeztek némi lőszertartalékkal is, köszönhetően hajóik nagyobb lőporkamráinak, kisebb ágyúiknak, valamint annak, hogy tüzéreik nem voltak olyan gyakorlottak, mint az angolok, és lassabban tüzeltek. Mindazonáltal a holland flotta is súlyos károkat szenvedett, s mikor az angol hajók bemenekültek egy váratlanul leszálló ködfelhőbe, De Ruyter úgy döntött, megelégszik az elért sikerekkel, és leállítja az üldözést. Saját hajói állapotán kívül Ruytert, mint az naplójából kiderül, főleg az angol zátonyok aggasztották, emellett a mélyen vallásos admirális a hirtelen leszálló ködben isteni jelet látott, mely szerint: „Az Úr csupán az ellenség büszkeségét akarja megalázni, de megóvja őket a teljes pusztulástól.

Pieter Cornelis van Soest festménye.

A csata ezzel végetért, de erről az angolok még nem tudtak. Kihasználva a köd, majd a leszálló éjszaka védelmét, lázasan javítgatták hajóikat, és készültek a másnapi harcra, amely semmi jót nem ígért számukra. Ahogy a Royal Charles egyik tisztje írta: „Az éjszaka során kijavítottuk a kötélzetünket, de a tábornok (Monck) köteléke majdnem teljesen elhasználta a lőpor és lövedék készletét, így lehetetlen volt a harc folytatása. A hollandok az éjszaka folyamán leszakadtak rólunk, lévén ugyanolyan képtelenek a harcra, mint mi, és veszteségeik kétségtelenül legalább olyan nagyok voltak, mint a miénkek.” A hollandok vesztesége azonban korántsem volt olyan nagy, mint azt a britek gondolták. De Ruyter mindössze négy hajót vesztett, ellenben az angolok tizenhetet. (Nyolc elsüllyedt, kilencet a hollandok elfogtak.) Az angol emberveszteség is hatalmas volt, mintegy ötezer halott és sebesült, valamint csaknem háromezer fogságba esett tengerész. (Összehasonlításképpen: a napóleoni háborúk legvéresebb tengeri csatájában, a trafalgariban, az angolok összesen 450 halottat, és 1100 sebesültet vesztettek.) Hazatérve azonban az angolok győzelmet jelentettek, arra hivatkozva, hogy a hollandok vonultak vissza először. Monck tisztjei is meglehetősen furcsa értelmezését adták a történteknek, mikor azt állították, amikor a hollandok félbeszakították az ő üldözésüket, akkor tulajdonképpen vissavonultak, de Rupert tisztjei még erre is rátettek egy lapáttal. Ők egyenesen azt állították, amikor De Ruyter megfutamította őket, és Monck flottája ellen indult, akkor tulajdonképpen szintén visszavonult, tehát ők nyerték meg a csatát.
A hollandokat nem érdekelte különösebben, hogyan vélekednek az angolok. Bár nem sikerült döntő vereséget mérniük ellenfelükre, mégis roppant elégedettek voltak. Lowestofthoz képest a flotta általános teljesítménye látványos javulást mutatott. Kisebb hajóik és képzetlenebb legénységük ellenére egyenrangú félként vették fel a harcot a britekkel, a szerencse, és az ellenfelük által elkövetett hibák pedig az ő javukra billentették a csata mérlegét. Az angol vereség maga nem volt súlyos. A háború sorsára nem is maga a csatavesztés volt komoly hatással, hanem annak pénzügyi következményei. Az elveszett hajók pótlásán kívül több tucat súlyosan sérült hajót kellett gyorsan kijavítani, és újra felszerelni. Gondoskodni kellett a legénység pótlásáról is. Mindezek hatalmas többletterheket jelentettek az amúgy is rogyadozó angol költségvetésnek, s ez később nagymértékben hozzájárult az angol államkassza kimerüléséhez, amely aztán a háború befejezésére kényszerítette a briteket. A négy napos csata stratégiailag tehát még fontosabb győzelemnek bizonyult a hollandok számára, mint taktikailag.
Ez a csata volt De Ruyter önálló parancsnokként elért első nagy győzelme. A holland admirális azonban nem mutatott különösebb lelkesedést, és nem szállt el a sikertől. Jellemét jól tükrözi a hajóján tartózkodó francia megfigyelő, De Guiche gróf élménybeszámolója. A győztes csata másnapján, kora reggel, a megrökönyödött francia arisztokrata láthatta, ahogy De Ruyter sajátkezűleg kitakarítja és kisöpri a kabinját, majd megeteti a csirkéit.


A háború további eseményei.

A győzelmen fellelkesülve a holland főminiszter, Johann de Witt, elhatározta, hogy döntő csapást mér az angolokra. Ebből a célból elővette egyik régóta dédelgetett tervét: partraszállni a Medway torkolatában, az angol flotta fő bázisánál, és elpusztítani a javítás alatt álló hajókat. Hasonló tervek már az első angol-holland háború idején is felmerültek a holland politikusok és tengernagyok fejében, de megvalósításukra végül nem került sor. Most a helyzet alkalmasnak látszott a terv végrehajtására. 1659-ben, a Balti tengeren, a holland flotta már számos partraszálló hadműveletet sikeresen lebonyolított a dán szigeteken, és ezután a holland hadvezetés kiemelt jelentőséget tulajdonított a hasonló akcióknak. 1665-ben, a világon elsőként, a holland haditengerészetben bevezették a tengerészgyalogság intézményét. Most az új fegyvernem 2700 katonáját szállásolták be tíz, erre a célra átalakított hajóba, és indították volna útnak az angol partok felé. A rossz időjárás miatt azonban a hadműveletet kénytelenek voltak elnapolni. További gondot jelentett, hogy a szövetséges francia flotta, melynek megérkezését már a négy napos csata idején várták, továbbra sem jelent meg. (És később sem.) De Ruyter végül lefújta a partraszálló hadműveletet, és már csupán abból a célból futott ki flottájával július végén, hogy blokád alá vegye a Temze torkolatát. Egy újabb vihar azonban ismét visszaverte a holland flottát a hazai partok elé, és végül csak augusztus harmadikán tudtak ismét elindulni. Mindezek a késedelmek elég időt adtak a briteknek ahhoz, hogy összeszedjék magukat, és augusztus elsején ők is kifutottak a tengerre.
Augusztus negyedikén hajnalban a 88 sorhajóból álló holland flotta North Foreland közelében találkozott a Rupert vezette, 89 hajóból álló brit hajóhaddal. A csata előtti manőverezések, majd egy váratlanul beállt, több órás szélcsend következtében azonban a holland flotta elővédjének harcrendje felbomlott. Mikor aztán a szél –az angolok számára kedvező irányból- ismét fújni kezdett, a brit elővéd és a derékhad egy része csatasort alkotott, és gyorsan lerohanták a holland elővédet, még mielőtt azok rendezni tudták volna soraikat. A holland derékhad a kedvezőtlen szél és tengeráramlás miatt képtelen volt a fehér hajóraj segítségére sietni, s De Ruyternek zászlóshajója fedélzetén állva tehetetlenül kellett végignéznie, hogyan verik szét az angolok az elővédjét. Elesett az elővéd mindhárom tengernagya, Evertsen, Coenders, és De Vries is. Az elővéd szétszórása után Rupert a holland zöm ellen indult. Monck, aki elkísérte Rupertet, azt jósolta, a hollandok leadnak két sortüzet, aztán elfutnak. Csalódnia kellett. Megmaradt hajóival Ruyter hosszú tűzharcba bocsátkozott az angolokkal, hogy fedezze az elővéd ronccsá lőtt egységeinek a menekülését. Az angol zászlóshajó, a Royal Charles is olyan súlyosan megrongálódott, hogy Rupertnak át kellett szállnia a Royal Jamesre. Eközben a holland utóvéd parancsnoka, Cornelis Tromp, elhatározta, megmutatja a szerencsétlenkedő elővédnek és derékhadnak, hogyan kell harcolni. Nyugatnak fordult, elvágta a főerőktől a Jeremy Smith által vezetett angol utóvédet, majd heves tűzharcban megfutamította azt. Ezek után üldözőbe vette az angol hajókat, és csapot-papot hátrahagyva sorsukra hagyta a nehéz helyzetben levő derékhad hajóit.
Másnap, augusztus ötödikén reggel, De Ruyter reménytelennek látszó helyzetben találta magát. Negyven megmaradt hajóját, melyek közül mindössze nyolc maradt teljesen harcképes állapotban, nyugat felől, félkörívben több mint ötven angol hajó vette körül. Az erős keleti szélben a holland hajók képtelenek voltak a hazai partok felé menekülni, az utóvédnek pedig nyoma veszett. Némileg Tromp mentségére szól, hogy az éjszaka során olyan jelentést kapott, De Ruyter szétverte az angol flottát. Így aztán Tromp, aki egészen az angol partokig kergette ellenfelét, ráérős nyugalommal haladt visszafelé, a győzelmet ünnepelve és jól berúgva. Hajnalban azonban a győztes holland hajóhad helyett csak a flotta egyik hajójának roncsait találta meg, mögötte pedig váratlanul angol hajók tűntek fel. A részeg Tromp erre pánikba esett, és flottájával gyorsan visszamenekült Flushing kikötőjébe.
Eközben a magára hagyott De Ruyter már a halálra gondolt. Teljes tengernagyi díszben állt hajója tatfedélzetén, céltáblául kínálva magát az angol ágyúknak, melyek lövedékei azonban rendre elkerülték őt. Mikor Van Nes tengernagy, Ruyter egyik legközelebbi barátja, tanácskozásra átlátogatott a De Zeven Provincienre, a tengernagy arról beszélt neki, szégyenében legszívesebben meghalna. „Én is" –felelte Van Nes-," de az ember soha nem akkor hal meg, amikor ő akarja.” Néhány pillanattal azután, hogy a két tengernagy elhagyta De Ruyter kabinját, egy angol ágyúgolyó csapódott be oda, és szétzúzta az asztalt, ami mellett az előbb ők ketten üldögéltek.
Azonban a helyzet kezdett a hollandok javára változni. Az erős keleti szél, amely lehetetlenné tette a menekülésüket, az angolokat is megakadályozta abban, hogy lerohanják a hollandokat. Így csak messziről tudták bombázni a hajóikat, mellyel jókora károkat okoztak, de elpusztítani nem tudták őket. Az előző nap szétszórt holland hajók közül sokan előkerültek, és most csatlakoztak a flottához. Délután végre a szél is megfordult. Ezt kihasználva a magára talált De Ruyter azonnal a holland partok felé vette az irányt. Miközben a néhány, még harcképes hajóval Banckert altengernagy fedezte a flotta visszavonulását, Ruyter egy váratlan húzással bevitte hajóit a veszélyes schooneveldi zátonyok közé. Arra számított, a mélyjáratú angol hajók ide nem merik követni. Így is történt. (Az angolok ettől fogva hívták ezt a helyet De Ruyter odújának.) Az úgynevezett Szent Jakab napi csata ezzel végetért. A hollandok végül mindössze két hajót vesztettek, az angolok csak egyet. A vereség azonban hatalmas személyi veszteségekkel járt a hollandok számára. Sok hajójuk szenvedett súlyos sérüléseket, s ezek fedélzetén legalább 1200 ember veszett oda. (Más források ötezer főre teszik a veszteséget.) A politikai következmények legalább ilyen súlyosak voltak, főleg Tromp számára. Mikor a csata után jelentéstételre átlátogatott De Ruyter hajójára, nem azt a mindig nyugodt, jóindulatú tengernagyot találta ott, akit addig ismert. De Ruyter a sárga földig lehordta Trompot, és a kíséretében levő Sweers és Van Zaan tengernagyokat, majd elzavarta őket, kijelentve, hogy soha többé ne merjék a lábukat a fedélzetére tenni. De Tromp nem úszta meg ennyivel. Hadbíróság elé állították, amely vétkesnek találta, súlyos pénzbüntetésre ítélte, és elbocsátotta a tengerészet kötelékéből. Ügye megosztotta a közvéleményt. Tromp az Orániai párt egyik vezető alakja volt, és sokan úgy vélték, az ítélet nem annyira katonai, mint inkább politikai megfontolások alapján született. Ebben kétségtelenül volt némi igazság, de Tromp bőven megérdemelte a büntetést, még akkor is, ha helytelen egy személyben csak őt felelőssé tenni a csatavesztésért. Párthívei mindazonáltal fel voltak háborodva az ítélet miatt. (Néhány évvel később Tromp egyik lelkes híve megpróbálta saját háza kapujában leszúrni De Ruytert.) Tromp csak 1672-ben, az Orániai párt hatalomra kerülésével tért vissza a flotta kötelékébe, s III. Vilmos határozott követelésére kibékültek De Ruyterral. Hogy ez a kibékülés mennyire volt őszinte, nem lehet tudni, mindenestre együttműködésük ezután zökkenőmentesnek bizonyult.
A medwayi rajtaütés. A Royal Charles elfoglalása. A hollandokra továbbra is rájárt a rúd. Mialatt a flotta hajói harcképtelenül álltak a hajójavító műhelyekben, egy Sir Robert Holmes vezette angol kötelék a Vlie torkolatában 150 holland kereskedelmi hajót pusztított el, s kirabolta és felgyújtotta Terschelling városát.
Egy hónap múlva a gyorsan kijavított holland flotta már ismét tengerre szállt, abban bízva, hogy kiköszörülhetik a tekintélyükön esett csorbát. Nagyobb csatára azonban nem került sor, csupán egy kisebb csetepatéra. Ennek során azonban De Ruytert egy különös sérülés érte. Véletlenül belélegezte egy gyújtózsinór még izzó darabkáját, amely égési sérülést okozott a torkán. A seb elfertőződött, s De Ruyter hónapokig az ágyat nyomta.
Eközben a háború, valamint a nagy pestisjárvány és a londoni tűzvész költségei tönkrevágták az angol költségvetést. II. Károly újabb békeajánlatában már megelégedett volna egy kisebb összegű kártérítéssel, valamint az India és a Paulu szigetek feletti rendelkezéssel. Orániai Vilmos hatalmi igényeiről már nem esett szó. A béketárgyalások mögött, a háttérben azonban Károly új megoldást keresett. Titokban tárgyalásokat kezdett Franciaországgal egy Hollandia elleni szövetségről. Cserébe felajánlotta a franciáknak, hogy támogatja őket Spanyol Németalföld megszerzésében. XIV. Lajos vevő volt az ötletre. Franciaország papíron ugyan éppen Hollandia szövetségese volt, de a francia támogatás jószerével kimerült a bíztató üzenetek küldésében. A titkos francia-angol tárgyalások jól alakultak, s a francia szövetségre számító II. Károly igyekezett késleltetni az ugyanekkor a hollandokkal folytatott bredai béketárgyalásokat. A hollandok nem tudtak a francia-angol közeledésről, de minden okuk megvolt arra, hogy ne bízzanak meg ellenfelük békevágyában. Mikor De Witt megtudta, hogy a pénzügyi csődben levő britek leszerelték sorhajóikat, úgy döntött, végre itt az idő régi terve, a medwayi rajtaütés megvalósítására. De Ruyter éppen időben épült fel ahhoz, hogy levezényelje az akciót.
A medwayi rajtaütés története eléggé ismert. A hollandok egészen Chatamig felvitorláztak a Temzén, s közben tizenöt angol sorhajót pusztítottak el. A brit flotta zászlóshajóját, a Royal Charlest elfogták, és hadizsákmányként hazavontatták. Négyezer holland tengerészgyalogos szállt partra, s pusztította a parti erődöket, és a kikötői létesítményeket. Az ágyúdörgést jól lehetett hallani Londonban is, ahol inváziótól tartottak, és pánik tört ki. A sikeres akció után egy Van Nes vezette holland hajóraj a Temze torkolatában maradt, míg a flotta zömével De Ruyter benyomult a La Manche csatornába, és blokád alá vette az ottani angol kikötőket. A medwayi rajtaütés egy csapásra véget vetett az angol-francia tárgyalásoknak, II. Károly terveinek, és a háborúnak is. Az elhúzódó háború és a kudarcok miatti elkeseredés forradalmi hangulatot teremtett Angliában. II. Károly érezte, hogy erősen inog alatta a trón, s ha nem akart apja sorsára jutni, be kellett fejeznie a háborút.
1667 július 31-én aláírták bredai békeszerződést, melyben Anglia ugyan megtarthatta az elhódított észak-amerikai holland gyarmatokat (ezeket akkoriban elég értéktelennek tekintették), viszont minden más hódításukat vissza kellett adniuk Hollandiának, és enyhítették a Navigation Act rendelkezéseit is. Hollandia tengeri hatalma megdicsőülni látszott, s országszerte ujjongtak az emberek a győzelem miatt. Johann de Witt uralma is sziklaszilárdnak, és megingathatatlannak tűnt. Valójában azonban a hollandok túlnyerték, és túlértékelték magukat. De Witt úgy látszik nem ismerte fel, hogy Hollandia nem tud egyszerre mindkét szomszédos nagyhatalom ellen hadat viselni, egyiket mindig fel kell használniuk a másik ellen. Márpedig most egyszerre mindkét nagyhatalmat, a megalázott Angliát, és a Spanyol Németalföldre éhes Franciaországot is maguk ellen fordították. Kettejük szövetsége öt év múlva, a harmadik angol-holland háborúban, a De Witt testvérek bukásához és halálához, s kis híján Hollandia pusztulásához vezetett.


Epilógus.

De Ruyter szobra szülővárosában, Vlissingenben.

George Monck katonai pályafutása a második angol-holland háborúval véget ért. A nagy londoni tűzvész után sikerrel látta el a város kormányzását, és jelentős része volt abban, hogy a romba dőlt főváros élete viszonylag hamar normalizálódott. Utolsó katonai szolgálatát a medwayi rajtaütés idején teljesítette. Bár ekkor már beteg volt, Chatambe sietett, és megkísérelte megszervezni a város védelmét, hogy meggátolja a további holland előrenyomulást. Ezek után már gyakorlatilag csak a magánéletének élt, bár hivatalosan még ellátta a kincstár Első Főbiztosi tisztét. 1670 január harmadikán halt meg, vízkórban.
Rupert herceg karrierje még nem ért véget. A harmadik angol-holland háborúban is jelentős szerepet játszott, a két schooneveldi és a texeli csatákban ő vezette az egyesült angol-francia hajóhadat. 1673-tól 1679-es visszavonulásáig az admiralitás első lordja volt. Életének utolsó éveit főleg tudományos kutatásokkal töltötte. A Royal Society egyik alapító tagja volt. 1682 november 29-én hunyt el londoni házában.
De Ruyterre ennél drámaibb vég várt. Az idős admirális a harmadik angol-holland háború idején jutott el pályafutása csúcsára, mikor a nagy túlerőben levő angol-francia flottával szemben négy fontos stratégiai győzelmet aratott Solebaynál, Schooneveldnél és Texelnél, melyekkel megmentette Hollandiát az ellenséges partraszállástól, és a katonai összeomlástól. A kudarcok miatt Anglia különbékét kötött Hollandiával. A háború a franciák ellen folytatódott tovább, ezúttal spanyol szövetségben. A spanyolok holland flottatámogatást kértek a Földközi tengeren, és a holland admiralitások 15 hajót küldtek segítségükre. Máig rejtély, a kis hajóhad élére miért kellett a legjobb tengernagyot, a holland flotta főparancsnokát, De Ruytert állítani. A spanyolok természetesen őt szerették volna a flotta élén látni -minden ország, amely Hollandiától segítséget kért, azt követelte, hogy a segélyhad parancsnoka De Ruyter legyen-, de kérésüket a hollandok nyugodtan figyelmen kívül hagyhatták volna. A legvalószínűbb magyarázat az, hogy legutóbbi győzelmei után az admirális tekintélye és népszerűsége olyan nyomasztóan nagyra nőtt a féltékeny politikusok szemében, hogy szerettek volna megszabadulni tőle. (A politikusok sohasem szerették a náluk is nagyobb, pártfüggetlen sztárokat.) Ruyter Szicília közelében még egy utolsó győzelmet aratott a francia flotta felett, ám 1676 április 22-én, az Augusta közelében vívott ütközetben az öreg tengernagynak, aki addigi csatáiban egy karcolást sem szenvedett, egy ágyúgolyó szétzúzta mindkét lábszárát. De Ruyter hat nappal később, a sérülés következtében fellépő seblázba halt bele Szirakuza kikötőjében, zászlóshajója, az Eendracht fedélzetén. Holttestét hazaszállították Hollandiába. Bár Hollandia és Franciaország ekkor még hadban állt egymással, XIV. Lajos elrendelte, hogy adjanak le díszsortüzeket minden francia kikötőben, amely előtt a De Ruyter holttestét szállító hajó elhalad. Ruytert Amszterdamban, a Nieuwe Kerk templomban temették el. A holland flotta mindenkori zászlóshajója azóta is az ő nevét viseli.


Vissza.