Postaláda.


Hetedik oldal Hatodik oldal Ötödik oldal Negyedik oldal Harmadik oldal Második oldal Első oldal

2015.10. 11.

     Szép napot!

Egyrészt sajnálattal hallom, hogy nem készül több cikk, viszont néhány hibára, inkonzisztenciára és fogalmi zavarra felhívnám a figyelmet a mértékegységek körül. Idéznék a Tirpitzes írásból:
"Áramfejlesztők.
    A csatahajó villamos energiaigényének kielégítéséről nyolc, egyenként 500Kw/h teljesítményű dízelgenerátor, valamint öt darab 690 Kw-os és egy 460 Kw-os turbógenerátor gondoskodott. …
     A generátorok összteljesítménye 220voltos feszültségnél 7.910 Kw/h volt, ami bőségesen elegendő volt a hajó gépeinek ellátására. Normális esetben a hajó energiaigénye 3.950 Kw/h volt, de ha minden rendszert teljes kapacitással működtettek, a maximális áramfelvétel akkor sem haladta meg az 5.920 Kw/h-t. "
Először is a teljesítmény mértékegysége a Watt, jele a nagy W, számítási módja: (elektromos) teljesítmény (P) = feszültség (U) * áram (I). Azaz 1 W(att) = 1 V(olt) * A(mper). Ez csak a teljesítményt mondja meg.
A kW/h a munka mértékegysége, aminek a definíciója adott időegység alatt (itt óra) leadott teljesítmény (Wh). A "kilo" SI prefix, kis k-val írjuk. A két fogalom nagyon nem ugyanaz. Tehát a generátorok teljesítményét kW-ban szokás megadni, nem pedig kW/h-ban.
Másik két fontos fogalom a feszültség és és az áram. A feszültség két pont közötti potenciálkülönbséget ad meg, az áram meg a nagyobb potenciáltól az alacsonyabb felé halad (gyakorlatilag mint a víz a csatornában, ha hasonlattal jellemezni kellene.) Ha áramfelvételről akarunk beszélni, akkor 220V-os feszültséget alapul véve 5920 kW teljesítmény mellett  P = U*I => I = P/U => I = 5920k/220V ~= 26909 A-t jelentene, de ez így ebben a formában értelmetlen lenne az egész hajóra nézve, illetve nehezen gondolom hogy egy feszültségen működött volna az összes rendszer a hajóban.
A második bekezdés helyesen így szólna:
"A generátorok összteljesítménye 7 910 kW volt, ami bőségesen elegendő volt a hajó gépeinek ellátására. Normális esetben a hajó teljesítmény felvétele 3 950 kW volt, de ha minden rendszert teljes kapacitással működtettek, a maximális teljesítmény felvétele akkor sem haladta meg az 5 920 kW-ot. ".
Ezen kívül szeretném megjegyezni, hogy magyarul a 7.910 az "7 910".

      Üdv,
S. Andor

     Az óvásnak nagyrészt helyt kell, hogy adjak. A kilowatt esetében mentségül azt hozhatom fel, hogy a későbbi cikkekben azt hiszem mindenhol a helyes formában írtam, vagyis kis k-val. A kW/h így utólag belegondolva nem is tudom, hogyan került bele a szövegekbe, sajnos mindenhová.
A 7.910 szerintem teljesen jól értelmezhető magyarul is, legalábbis eddig még senki nem reklamált miatta. Az éppen aktuális helyesírási szabályzatnak ugyan nem felel meg, de én már így szoktam meg.


2014.03.08.

     Tisztelt Horváth úr

     Legutóbbi cikke közzétevését is hasonlóan türelmetlenül vártam mint az előzőekét, ezért a végén írt "utószava" kissé elszomorított, de a töményen közölt indokai sajnálatos módon teljesen logikus lépéssé teszik hogy nem kíván tovább a honlapjára időt, munkát, pénzt áldozni. Ez úton szeretném önnek megköszönni mindazt, amit ezzel a honlappal tett. A cikkeinek olvasása számomra igen kellemes időtöltés volt (és még lesz is, mivel az utolsónak még csak az elején tartok) mely alatt sok hasznos és elgondolkodtató információhoz jutottam nem csak a hadihajók világáról, hanem az újkori történelemről is. Legutóbbi cikkeinek terjedelme már felér egy könyv tartalmával, és az a pár hónap, amely alatt ezeket megírta számomra óriási munkának tűnik. Szeretném megköszönni önnek ezt az önzetlen tettet.

     Tisztelettel
Koncz István


2014.03.11.

     Kedves Zoltán!

     Köszönöm a sok fáradtságot, amellyel megalkottad az acelmonstrum.host22.com/ oldalt, és megosztottad gondolataidat.
Nyitott ember vagyok az új gondolatokra, és ugyan sokat, de felületesen foglalkoztam a második világháború eseményeivel, ezért aztán sok szellemi örömöt okozott, ahogy gondolataid - amelyeket nem feltétlen tettem magamévá - új megvilágításba helyezték az eseményeket, új, izgalmas dimenziót adtak a látásomhoz.
Még egyszer köszönöm a fáradtságod, ha engem kérdezel, megérte!

     Üdvözlettel,
Gerencsér Zsolt


2014.06.08.

     Tisztelt Horváth Úr!

     Most olvastam el a Nelsonról szóló cikket. Ez is, mint mindegyik, fantasztikus volt. Nagyon elszomorodtam a végén, sajnálom, hogy nem tudja folytatni. Hivatásos hajósként imádok olvasni szakmába vágó témákat, a történelem pedig ugyancsak gyengém. Amit pedig Ön alkotott, ahhoz még csak hasonlót se láttam még sosem. Gratulálok hozzá, és remélem, azért csak folytatja majd egyszer talán.

     Tisztelettel:
Tóth Mihály


2014.06.09.

     Kedves Horváth Zoltán!

     Először is szeretnék gratulálni, ahhoz a lenyűgöző ismeretanyaghoz, amit hajózás témában megosztott az interneten. Mind minőségileg, mind mennyiségileg bámulatba ejtő. Jómagam elég semleges voltam hajó ügyileg, de az Ön olvasmányos cikkei hatására eléggé pozitív irányba tolódott el az ez irányú véleményem.
Maradok hű olvasója.

     Üdvözlettel:
Varga Gábor


2014.07.03.

     Tisztelt Uram!

     Szomorúan olvastam, hogy Ön abba akarja hagyni az oldala szerkesztését, a további cikkek írását. Én önző módon kérem, ne tegye.
Bár tudom, hogy nem jeleztem vissza, mégis a legtöbb cikkét elolvastam, illetve a hajósokat el is mentettem. Nagyon jó cikkek, bár Ön azt állítja, hogy laikus a témában, szerintem jó összefoglalók.
Annál is inkább, mert Magyarországon a világháború óta nem jelennek meg komoly haditengerészeti munkák. Természetesen kivétel a dunai Flotilla, illetve az OMM haditengerészete, de azon kívül más országokról, más csatákról nem jelent meg semmi - tudtommal. Ezért állítom, hogy az, amit ön összehozott, az hiánypótló mű. Nagy érték! Örülök, hogy elkészítette! Ön is legyen rá büszke!
Szóval biztatnám, folytassa. Ha nem, akkor megköszönöm azt, amit eddig írt, és amíg lehet, olvasom az eddigieket.

     Tisztelettel:
Tolnai Gergely

      Ezúton is köszönöm mindenkinek a fentiekhez hasonló emileket, melyek írói köszönetüket és elismerésüket fejezték ki eddigi munkásságomért, illetve bíztatnak a folytatásra. Igazán jól esik, ha az ember ilyen konkrét formában is láthatja, a végzett munka nem volt egészen hiábavaló, és nem csupán a pusztába kiáltozok. A félreértések elkerülése végett talán nem árt, ha itt ismét leírom, nem azért tettem jégre a lapot, mert nem kapok naponta hasonló emileket, és mert meg vagyok sértődve amiatt, hogy még nem tűzték a mellemre a kitüntetést. Mint már említettem, bár eléggé bosszantott a visszajelzések hiánya, de alapjában véve mégis a létbizonytalanság napjainkban nyilván mindenki számára ismerős szituációja késztetett arra, hogy egy ideig „komoly” dolgokkal foglalkozzak. Ezenkívül persze bele is fáradtam némileg az írogatásba, amit eredetileg saját szórakozásomra csináltam, de utóbbi időkben egyre gyakrabban éreztem úgy, nekem ez már nem szórakozás, hanem kelletlen, nemszeretem munkavégzés. Célszerűnek tűnt tehát egy hosszabb pihenőt tartani. A nekrológot eszerint talán még korai elmondani a lap felett, és ha még egy év múlva is meg lesz az állásom, vagy egy másik ehhez hasonló, akkor már bízhatok abban, hogy lesz módom –és talán kedvem is- a folytatásra.


2014.03.06.

     Kedves Zoltán!

     Már évek óta látogatom honlapját és olvasom el újra és újra cikkeit/írásait.
Múlt héten el sem hittem, hogy a Nelsonról szóló cikke, melyet már tűkön ülve vártam, már március legelején megjelent. A végszónál megrökönyödve olvastam, hogy már nem lesz új cikk az oldalon. Legalábbis nem a közeljövőben. Ezért írok most önnek.
Rám komoly hatással voltak az írásai. Imádtam szinte mindet. Természetesen nem értek egyet önnel mindenben, de ezzel szerintem nincs is semmi baj, hisz ahány ember annyi vélemény. Ismerőseim között is igyekeztem népszerűsíteni az oldalt, és ezzel el is értem némi sikert. A Kelet Népe című alfejezetét már számtalan barátomnak megmutattam, és meglepően sokan vélték benne felfedezni saját véleményüket (bár volt köztük, aki majdnem agyvérzést kapott tőle).
Negatívumot az oldalról nem nagyon tudok mondani. Talán csak a gyakori önismétlést, azonban az is csak annak tűnik fel, aki a legalább a cikkek felét elolvassa és szerintem annak sem zavaró. Az ”anglofób” és ”németmániás” jelzők, amikkel önt illették ... hát talán van benne valami, de egyáltalán nem olyan formában, ahogy azt a szemére vetették. Az angolokhoz és a történelemben elfoglalt szerepükhöz való ilyesfajta megközelítés nekem is nagyon új keletű volt, de megmondom őszintén, nagyon érdekes és izgalmas is. Elmondhatom, hogy amióta önt olvasom, én is máshogy állok pl. Churchillhez. Még ha az ön véleménye nem is lenne helyénvaló, akkor is elérte azt nálam, ami a történelemmel foglalkozók számára szerintem a legfontosabbnak kéne lennie, de erről gyakran elfeledkeznek: kérdéseket feltenni, megkérdőjelezni és elgondolkodni. Így indul minden érdemi vita, aminek a végén, jó esetben, új és új elméletek születnek, hamisak dőlnek, és megtanul az ember gondolkodni.
Jómagam is imádom a történelmet (amatőr szinten természetesen), és ha van valami, amit megtanultam belőle, az az, hogy folyamatosan változik a múltról alkotott véleményünk, és maguk a történelemkönyvek is. Soha nem fogom merni azt mondani, hogy erről a témáról én már mindent tudok, mert hazudnék. És aki mégis ezt mondja, annak nincs igaza. Nekem is volt egy véleményem például a csendes óceáni háborúról, ami mindig is a kedvenc témáim között volt. Mégis amit 10 évvel ezelőtt tudtam és gondoltam róla, mára szinte teljesen megváltozott. Nem utolsó sorban ebben önnek is nagy szerepe volt.
Egy szó, mint száz a Zoli Hajói nálam mindig is jelenteni fog valamit. Nem tudom, milyen visszajelzéseket kapott más olvasóktól, de azt szeretném, ha tudná, én mindig is lelkes látogatója voltam az oldalnak és leszek is. Remélem, idővel újra fogok olvasni valamit öntől, vagy ezen az oldalon vagy máshol. Akár más témákban is.

     Üdvözlettel,
Jobbágy Zoltán

     Örömmel olvastam levelét, ami azon ritka visszajelzések közé tartozik, melyek mutatják, legalább néhány embernél elértem eredeti célomat, amiért a lapot elkezdtem. Vagyis felkeltettem az érdeklődést a hajózástörténet iránt, és a történelmi közhelyek automatikus elfogadása helyett az adott kérdésről való tájékozódásra, gondolkozásra, és önálló ítéletalkotásra ösztönzök embereket. A hivatalos, és szerintem egyoldalúan elfogult történelemszemlélettel szemben is szerettem volna néhány alternatív felfogásra felhívni a figyelmet. Természetesen nem kell elfogadni mindent, amit írok, már csak azért sem, mert mint az talán a cikkekből is látható, menet közben nekem is sok mindenről változott a véleményem.
A gyakori ismétlések talán zavaróak annak, aki minden cikket elolvas, de miután azt feltételeztem, az olvasók többsége szelektál, és csak a számára érdekes írásokat olvassa –és valószínűleg ezeket sem az első betűtől az utolsóig-, szükségesnek tartottam ezeket.


2014.03.07.

     Tisztelt Horváth Zoltán!

     Régóta követem figyelemmel írásait, de eddig nem gondoltam arra, hogy felvegyem a kapcsolatot Önnel. Amiért most mégis megteszem, az az, hogy utolsó cikke végén tett egy megjegyzést, mely szerint nem publikál mostanában több cikket. Én a magam részéről bátorítani szeretném, ha van Önben energia, és van olyan terület, csata, tengernagy, hajó melyekről szívesen publikálna, tegye meg! Valamiért azt gondolom, eddig se azért írt elsősorban, hogy másoknak okozzon csak örömöt, hanem azért, mert Önt érdekelte egy téma, amit körüljárt, kutatómunkát végzett, majd a véleményét közzétette. Az, hogy ezek a témák másokat is érdekelnek, már csak hab a tortán.
Szóval én hiszem azt, hogy vagyunk többen úgy, hogy mintegy a háttérben maradva, de várjuk, figyelemmel kísérjük munkáit, mert hasonló érdeklődésünk van.
Én sok szempontból hasonlóan gondolkodok, mint Ön, ami lehet azért is van, mert egy generációhoz tartozunk (idén töltöm a 47.-ik évemet, agrármérnök vagyok, és már középiskolás korom óta megfertőződtem a hajózás utáni ismeretek lelkes kutatásával. És a makettezés területén is kipróbáltam magam, de olyan messzire nem jutottam, mint Ön.)
A Nelson csatahajós cikkét régóta vártam, mert érdekelt ezen hajók kialakulásának, és sorsának pontos története. És azt gondolom a korábbi írásaihoz hasonlóan remek munkát végzett. Remekül illeszkedik a "korszakalkotó" hadihajók "minisorozatába", illetve a brit hadihajókról szóló cikkek közé.
Szerintem érdekes lehetne egy kis tanulmány, a másik két német csatahajó(cirkáló?) párosról is(Scharnhorst, Gneisenau)… pl. mennyiben voltak leszármazottai az első világégés német csatacirkálóinak, mennyire voltak rokonságban a másik ikerpárossal (Bismarck, Tirpitz). Illetve némi esélylatolgatás, hogy mennyire volt jogos a féltésük a brit csatahajóktól. Mert szerintem a páncélzatuk, a hajószerkezetük semmivel sem volt rosszabb az ellenfeleiknél, a 28 cm-es lövegeik pedig bizonyos lőtávról igenis veszélyesek lehettek volna a britekre. (A csatacirkálóikra mindenképp) De ez csak természetesen az én véleményem, bármiről szívesen olvasok az oldalán, és ezzel kívánok sok sikert a továbbiakhoz, és mondok köszönetet az eddigi munkájáért.

     Üdvözlettel:
Farkas Endre

     Természetesen nagyon sok olyan téma van, amiről szívesen írnék még, hiszen a hajózás ötezer éves története gyakorlatilag kimeríthetetlen anyagot nyújt. Ha sor kerül az oldal újraindítására, elsősorban főleg az eddig hanyagolt kisebb hajókkal, cirkálókkal, rombolókkal, tengeralattjárókkal akarom folytatni, meg persze az anyahajókkal. Egyrészt a csatahajók történetét viszonylag jól -bár persze távolról sem teljesen- kimerítettem, másrészt meg, mint az talán a cikkekből is kiderül, kissé kiábrándultam a típusból. Persze vannak még csatahajók is, melyekről szeretnék majd egyszer írni, de a Scharnhorst történetesen nem tartozik közéjük. Egyrészt ezekről a hajókról írtam már néhány cikket a Haditechnikának, és a megállapodás értelmében a saját oldalamon nem foglalkozok velük. Másrészt meg a sikereik ellenére sem tartom őket túl nagyra, szerintem pénzkidobás volt őket megépíteni, és a németek többre mentek volna, ha helyettük inkább három-négy zsebcsatahajót építenek. Ha írok még német hajókról, azok a zsebcsatahajók lesznek, vagy a Bayern és a Von der Tann.
Maguk a hajók persze teljesen rendben voltak. Kiváló, a csatahajókkal majdnem egyenértékű páncélzatuk volt, és a 28 cm-es lövegek is nagyon ütőképesek voltak. A páncélátütő képességük gyakorlatilag ugyanolyan jó, vagy talán kicsit még jobb is volt, mint az angol 35 cm-eseknek, bár persze a gránát és a robbanótöltet kisebb tömege miatt a pusztító erejük azért jóval gyengébb volt. A Scharnhorst elsüllyesztésének a története pedig bizonyítja, hogy mint általában a német hadihajóknak, ezeknek is igen jó volt a túlélőképességük.


2014.03.08.

     Tisztelt Horváth Zoltán!

     Nagy rajongója vagyok munkásságodnak, amit úgy 2007 óta követek rendszeres figyelemmel. Most, hogy a Nelson tanulmány végén bejelentetted a lapzártát, részben az érdektelenségre hivatkozva, muszáj leírnom ezt-azt.
Először is azt, hogy bár az egész terület az érdektelenség posványában leledzik, az Acélmonstrum e területnek azért szilárd köve, és ha kevesen is, de annál lelkesebben olvassuk írásaidat. Persze ha nem értesítünk róla, akkor nem feltétlenül jut ez tudomásodra, ezért is éreztem, hogy írnom kell.
Másodszor, amit a szakterületeden létrehoztál, az egyedülálló és nagyon értékes. Nincs az Interneten magyar nyelven hasonlóan alapos és részletes haditechnikai-hadtörténeti oldal, mint a tiéd. Hozzáférhetőek ugyan itt-ott különféle színvonalas szakmai írások, ezek azonban általában olyannyira szakmaiak és szárazak, hogy az ember nemhogy nem élvezi olvasásukat, de sokszor nem is érti, miről szólnak. A másik végletet a jópofa stílusban megírt, rövidke cikkecskék jelentik, amik csak arra elegendőek, hogy felpiszkálják az ember kíváncsiságát, de alig tartalmaznak új adatokat, elemzéseket, csöppet sem mélyednek el a témákban. Három oldal van összesen, ahol magyar nyelven igényes, alapos írásokat lehet olvasni haditechnikai-hadtörténeti témákban: A Katpol.blog, a Töriblog, és az Acélmonstrum (Zoli hajói). Legalábbis én többet nem ismerek. Ez még annak tudatában is elszomorító, hogy az ilyen jellegű publikálás rengeteg kutatómunkát, szaktudást igényel. Szóval eddigi munkád igazi érték, remélem, nem fog eltűnni az Internetről!
Harmadszor, nem csak a kimerítő adatgyűjtés és rendszerezés terén végeztél maradandó munkát, hanem helyenként a történelmi eszmefuttatásaiddal is. Például egyik cikkedben kifejted, hogy a vasút megjelenése milyen forradalmi hatással volt az áruszállításra, és hogy ez milyen hatást gyakorolt a világ erőviszonyainak átrendeződésére a tengeri hatalmak (Anglia) áruszállítási monopóliumának megrendítésével. Ez olyan okfejtés, amivel én, szégyen és gyalázat, de nem találkoztam sem az általános-, sem a középiskolában, de még a főiskola történelem szakán sem! Pedig olyan alapvető, mint a szorzótábla, és mégis, így összeszedve nálad olvastam először! A XVII. századi holland-angol és egyéb konfliktusokról sem lelhető föl hasonló részletességű írás magyar nyelven a világhálón, de még a főiskolai történelemoktatásnak sem része olyan alapossággal, ahogyan írtál róla. Szóval le a kalappal munkád eme vetülete előtt is. Továbbá, nekem nagyon tetszik, hogy több helyen eljátszol a "Mi lett volna, ha...?" gondolatával, és felvázolod az események más lehetséges kifutását és végeredményét. Néhány dologban nem értek egyet a meglátásaiddal, de ezeket a véleményeidet is mindig örömmel olvastam, mert végre láthattam, hogy van még azért, aki használja az eszét és fantáziáját, és nem fél leírni, ami a nyelvére kívánkozik.
Végezetül néhány kérdést szeretnék föltenni csatahajó-ügyben.
1. Kezdetben általános volt, hogy a hajók főtüzérségét négy, vagy akár több, két-, vagy háromágyús lövegtoronyba telepítették. Később viszont, bár a hajók mérete egyre nőtt, számos, egyébként hagyományos elrendezésű osztálynál lecsökkentették a lövegtornyok számát háromra, sőt, a Richelieu-nél kettőre. Miért? Tudom, hogy "cserébe" nagyobb lövegekkel szerelték föl ezeket a tornyokat, de mégsem tűnik logikusnak, hogy 35 ezer tonna fölötti monstrumokat csupán három lövegtoronnyal lássanak el, míg a kisebbekre akár ötöt-hatot(!) is beépítettek (Wyoming, New York, Fuso). Ilyen komoly többletsúlyt jelentett a nagyobb (406 mm) kaliber? Vagy inkább arról van szó, hogy kellett a hátsó lövegtorony helye a repülőgépeknek és ezért áldoztak be egy tornyot? Az Iowa-n mindenesetre jókora placc látható hátul.
2. Milyen előnyei vannak a hosszú hajóorrnak? Írásaidat olvasva, a hosszú hajóorr hátrány, mert találat esetén sok vizet vehet föl, és nagy célpontot is kínál. A manőverezésre sem hiszem, hogy jó hatással van, akkor mégis, miért nyúlt meg ennyire az utolsó csatahajók orra? De kérdezhetem máshogy is: Volt valami hátránya a rövidebb orrnak, például a Bismarck esetében?
3. A felépítmény, elsősorban a torony magassága mennyire lényeges tényező? A Bismarck-é alig emelkedik ki a kémény előtt, míg a japán hajókon szinte felhőkarcolók magasodnak. Az angol hajókon nagy, tömbszerű tornyok kerültek beépítésre, az Iowa-n egy alacsony, hosszúkás egység mögött karcsú a torony, a Littorio-n pedig elég "vézna" az egész felépítmény. Miért ez a nagyfokú változatosság? Melyik az előnyösebb típus?
Várom válaszod, akár itt, akár a levelezési rovatodban és minden jót kívánok!

     Üdvözlettel:
Mezei Gábor

     Sajnos igaz, hogy Magyarországon a hadtörténelem egész területe elhanyagolt pusztaság, ami különösen akkor elkeserítő, ha az ember ezt a közönyt összehasonlítja azzal pezsgéssel, ami a cseh, vagy a lengyel piacokat jellemzi. Újságok, könyvek, makettek sokasága, idehaza meg a nagy büdös semmi. Amikor vagy tíz éve először jutottam hozzá az internethez, abban a hiszemben álltam neki keresgélni, hogy nyilván egy csomó hadtörténeti weblapot fogok találni magyarul is. Természetesen semmit nem találtam, és akkor gondoltam arra, ha nincs ilyen, majd akkor én csinálok egyet. Sajnos a helyzet azóta se javult számottevően.
Külön nagyon örülök annak, hogy felfigyeltél a vasút elterjedésének hatásairól szóló néhány bekezdésre. Ez valóban nagyon fontos gondolat, és olyan nyilvánvaló, hogy majdnem kiszúrja az ember szemét, nyilván ezért nem veszi észre senki. Természetesen nem enyém a felfedezés dicsősége, a cikkben Padányi Viktor „Tér és történelem” című tanulmánya alapján írtam erről pár sort. Ez a tanulmány részben megtalálható Padányi „A nagy tragédia” című könyvében is, amit nem mulasztok el ajánlgatni minden érdeklődőnek. A könyv szerintem minden –egyébként elég szépszámú- tévedése, hibája, és elfogultsága ellenére is alapmunka a huszadik századi történelemmel ismerkedőknek. Padányi azonban olyan kijelentéseket is tesz, melyek nem összeegyeztethetők a Holokauszt kultusz dogmarendszerével, így aztán a hivatalos történetírás egész egyszerűen nem vesz róla tudomást. Emiatt Padányi életművét sajnos a neonáci és hungarista futóbolondok sajátították ki maguknak, pedig ennél sokkal többet érdemelne.
A cikkben található eszmefuttatások ritka kivételektől eltekintve szintén nem a sajátjaim, rendszerint mások véleményeit ismertetem, időnként kicsit továbbgondolva őket. A forrásmunkák általában fel vannak tüntetve a szövegben. Úgy érzem, a hivatalos történelemszemlélet a huszadik századi események dolgában nagyon egyoldalú és elfogult, ezért hasznosnak érzem, ha más, alternatív felfogásoknak is teret adunk, legalább ilyen formában. Természetesen nem kell egyetérteni, és elfogadni amit írok, már csak azért sem, mert mint az talán az írásokból is kiderül, az én véleményem is sok mindenről megváltozott időközben.
A csatahajók tervezésénél alapvetően a védettséget, a sebességet, és a tűzerőt kell egymással összhangba hozni. E három szempont között kell megteremteni az egyensúlyt. Ha az egyiket túlhangsúlyozzák, az csak valamelyik másik rovására mehet. Ha gyors hajót akarnak, annak a tüzérség vagy a páncélzat látja a kárát. A hajókon annyi, és olyan kaliberű löveg meg lövegtorony van, amit a tervezők által megfelelőnek tartott sebesség és védettség mellett rá tudnak tenni a hajóra. A Fusón hat lövegtorony van, és 305 mm-es páncélzat, de a sebessége csak 23 csomó, míg mondjuk a nagyjából ugyanakkora Kongón négy ugyanolyan lövegtorony van, csak 203 mm-es övpáncélzat, de a sebessége 27,5 csomó. Az Iowa elvileg elég hosszú volt ahhoz, hogy rárakjanak egy negyedik lövegtornyot is, de ehhez előrébb kellett volna csúsztatni az egész felépítményt és az első tornyokat, és meg kellett volna változtatni a hajótest alakját. Végeredményben egy öblösebb, kevésbé karcsú hajótestet kaptak volna, amin a negyedik torony miatt hosszabb a páncéllal védett rész, tehát a negyedik torony súlyán kívül is komoly pluszsúly került volna a hajóra. Ha nem akarjuk, hogy a nagyobb súly miatt túl nagy legyen a merülés, és kicsi a hajó oldalmagassága, növelni kell a vízkiszorítást, vagyis szélesebb, vagy hosszabb hajótest kell. Ha pedig nem elégszünk meg a 21 csomós sebességgel, a nagyobb méretű és nagyobb súlyú hajótesthez nagyobb teljesítményű hajtóművek kellenek, amik szintén nagyobb helyet foglalnak, és nehezebbek. És még lehetne tovább ragozni. Egy negyedik torony beépítése tehát olyan láncreakciót indítana el, aminek a végeredménye nagyjából a Montana lenne, amin ugye már eleve négy lövegtornyot akartak beépíteni.
A hosszú hajóorr szintén a nagy sebességgel függ össze, melynek eléréséhez a korábban, az első világháború idején használthoz képest hosszabb és karcsúbb, áramvonalasabb hajótestre volt szükség. Ezzel egy időben az volt a másik tendencia, hogy a páncéllal védendő részeket, vagyis a lövegtornyokat és a gépházakat, minél kisebb területre szorítsák össze, vagyis a lövegtornyok által behatárolt terület a hajó teljes hosszából kisebb területet foglalt el, mint korábban. A hosszú, áramvonalas orr részre egyébként sem lehetett lövegtornyokat építeni, mert a hajó ehhez itt túl keskeny volt, ami viszont jó hatással volt a sebességre. A rövid orr rész hátránya értelemszerűen az volt, hogy a hajótest gyorsan szélesedett, vagyis nagy volt az ellenállása. A hosszú orr ugyanekkor nagyon sebezhető volt, különösen hogy szinte egyáltalán nem páncélozták.
A parancsnoki tornyok az első világháború után híztak meg, amikor az árbockosarak már nem bírták el a tűzvezetés berendezéseit. Alapvetően kétféle koncepció volt, az egyiknél maga a parancsnoki híd nagyobb méretben ugyan, de megmaradt a korábbi magasságban, és csak a tűzvezető állásokat emelték meg mögöttük, amiket egy toronyszerű árboc tetejére raktak, mint a német vagy az amerikai csatahajókon. A másik változatnál, amit a Nelsonon használtak először, a parancsnoki hidat is megemelték. A német hajókon ugye van a parancsnoki híd, ami nem sokkal emelkedik a B lövegtorony teteje fölé, és mögötte egy torony, aminek a tetején vannak elhelyezve a tűzvezető állások. Az angol hajókon ezzel szemben egyetlen hatalmas tömbből áll az egész parancsnoki torony, aminek a tetején található a parancsnoki és a tengernagyi híd, mögöttük pedig, majdnem ugyanezen a szinten, csak egy kicsit megemelve, a tűzvezető állások. Ezt a megoldást vették át a japánok és a franciák is.
Az olaszok elrendezése eléggé egyedi, de összességében véve inkább az angol megoldást követi. A magasan elhelyezett parancsnoki hidat persze nem lehetett erősen páncélozni, mivel a magasan beépített súly lerontotta volna a hajók stabilitását. Végeredményben azt hiszem, az angol dizájn bizonyult jobbnak, nem azért, mert jobb kilátást biztosított, hanem mert elég helyet adott az egyre növekvő számú berendezéseknek, amik a hagyományos elrendezésű hidakon már nem nagyon fértek el. Radarok, rádiók, meg mindenféle elektronikus berendezések, amiknek a száma és mérete a háború idején indult robbanásszerű növekedésnek. Érdemes megnézni egy első világháborús, meg egy mai hadihajót. Egy első világháborús csatahajón, mondjuk a Szent Istvánon, a négy hatalmas lövegtorony dominál, a felépítmény egészen minimális. Egy modern hadihajón, mondjuk egy amerikai cirkálón, viszont fegyverzetet szinte alig látni, legfeljebb itt-ott néhány aprónak tűnő rakétaindítót, vagy gépágyút. A felépítmény viszont hatalmas, már-már aránytalanul nagy.

2014.03.13.

     Kedves Zoltán!

     Magyarország történelmét ismerve nem csoda, hogy ilyen kiábrándító állapotok uralkodnak a szakma (történelem, hadtörténelem, haditechnika) berkeiben. Az érdeklődők többsége érzelmileg erősen elfogult, és hamar beáll egy-egy prekoncepcionált alapon szerveződő szekérvár mögé - erről sajnos a Postaláda rovatodban is meg lehet győződni. Nálunk a kezdetektől minden kérdés vad indulatokat gerjeszt. Honnan származik a magyarság? Hun, summér, finnugor gyökerektől? Szent István megmentő volt, vagy áruló? Nem sok európai nép rendelkezik ilyen skizofrén (módon értelmezett) történelmi kezdetekkel! Legalább 300 éve semmiben nincs semmiféle konszenzus, egyetértés, közmegállapodás, sőt, a politika egyre gátlástalanabbul szítja az ellentéteket, nemzeti ünnepeken éppúgy, mint évfordulókon, vagy csak a közbeszédben.
Szóval szerintem ezért pang a "szakma" kis hazánkban. A lengyeleknél vagy a cseheknél sokkal egyszerűbb a képlet, nem frusztrálja őket ennyi történelmi kérdőjel. Vagy ott vannak a szlovákok, akik rezzenéstelen arccal kitalálják maguknak a történelmüket, melyben Csák Mátétól Skultéty Lászlón át Herman Ottóig minden jó arc szlovák. És százával öltöznek be középkori vitézeknek meg lövöldöznek minden második lőtéren MP40-essel, élvezik és nem tépelődnek a történelmen. Nekünk sajnos sorsunk ez a mindenféle értelemben megnyilvánuló szétszakítottság, ez az egymással való sokféle szembenállás. De ha mindez nem veszi el az ember kedvét, és elmélyed egy témában, amiben idővel szakértővé válik, majd lelombozza az, ha fáradságos kutatási eredményeit idővel közzéteszi. Akkor szembesülhet azzal, hogy mindez szinte senkit nem érdekel, illetve azzal, hogy akit meg igen, annak jó eséllyel már megvannak a maga hitregei elképzelései a témáról, és a történész már meg is kapja a megfelelő címkét arról, hogy náci-e, avagy balliberális, netán csak hülye. Szerintem ez az oka annak is, hogy a mai magyar történelmi publikációk többnyire csak a száraz tények kimutatására törekszenek és nagyon óvatosak a következtetések levonásában.
Meglátásom szerint a magyar történelem Mátyás halála és Mohács között indult el kedvezőtlen irányba és maradt is abban, a mai napig. Ez, ama 30-40 évben szerintem alapvetően a "mi" hibánkból történt, és nem külső erők behatása nyomán. Gőgös elbizakodottság, kicsinyesség, belső megosztottság, bűnös mulasztások, az erőviszonyok félreismerése, stb. Valóban önáltatás csak a külső hatalmakra fogni "balsorsunkat", és még nagyobb önáltatás az állítani, hogy "mi állítottuk meg" a törököt.
A török kiűzése után, mai szemmel nézve, valóban hasznosabb lett volna a Habsburgokkal kiegyezni, illetve nekik behódolni, mivel velük gyors(abb)an modernizálódhattunk volna, de érthető a velük szembeni ellenállás is, mivel a felszabadított területeken meglehetősen önkényesen, erőszakosan, hódítóként viselkedtek, és egyáltalán nem a modernizáció követeiként. Ezért aztán érthető a kuruc ellenállás, és az, hogy végül maradt a megegyezés, kiegyezés, 1711-ben is, meg 1867-ben is. Ez persze jelentősen lassította a Nyugathoz való felzárkózást, a polgárosodást, a modernizációt, ami a fölgyorsult, iparosult XX. század elejére komoly problémákat, a társadalom torlódását, nemzetiségi ellentéteket szült.
Nem kesergésből mondom, szerintem az elmúlt száz év magyar történelme objektív szemmel nézve is siralmas. A szomszédokéval összevetve is. Az első felvonást tekintve szintén nem annyira mások, mint inkább magunk miatt. 1918 végén, 1919 elején nem az Antant, hanem Budapest fegyverezte le a magyar hadsereget. Nem annyira az ellenség foglalta el a területeket, mint inkább mi adtuk fel azokat. Ennyi kapitális baklövésnek nem csoda, hogy Trianon lett a jutalma. Kegyetlen dolog, de szerintem alapvetően magunknak köszönhetjük és kevésbé a külső erőknek. A világpolitika sodrában mostanra már valóban csak egy csónak vagyunk, de az akkor is rajtunk múlik, hogy ebben a csónakban hogyan, milyen irányba menjenek a dolgok.
Ami a hajókat illeti, szerintem hibás irányba mozdult el a fejlesztés, amikor a sebesség növelését tűzték ki célul. Azt hiszem, itt a legnagyobb bakot a németek lőtték, amikor a Bismarck-osztályt az erős páncélzat és fegyverzet megtartása mellett 30 csomós sebesség elérésére tervezték. Mert mi egy csatahajó fő feladata? Az ellenséges csatahajók legyőzése, ehhez pedig tűzerő és páncélzat szükséges. Az ellenséges csatahajókat aligha kell utolérni, hiszen ha azok menekülőre fogják, máris alkalmatlanokká váltak, mint csatahajók, hiszen nem mernek az ellenséggel szembeszállni. Azt gondolom, jobban jártak volna a németek, ha a Bismarck-osztályú gyors óriások helyett inkább kisebb, lassabb, de erős páncélzatú és erősebb tüzérségű hajókat építenek, és ha azokat hajlandóak is harcba vetni. Ugyanakkora vízkiszorítással így akár három hajójuk lehetett volna, 380-as helyett akár 406-os lövegekkel és szintén erős páncélzattal. Azt hiszem, az olaszoknak is helyesebb lett volna ilyen elvek szerint építkezniük, hiszen az angolokkal ellentétben nekik nem hogy nem kellett az egész bolygót keresztbe-kasul áthajózniuk, de még csak az óceánra se kellett kimerészkedniük. A Földközi-tenger közepén ülve szerintem teljesen szükségtelen volt a 30 csomós sebesség elérése, de gondolom, ez is afféle megalománia volt; legyünk ebben is a legjobbak! A nagy sebesség nagyobb gépeket, több tüzelőanyagot igényel, hosszú, sérülékeny orral jár (vagy még nagyobb gépigénnyel), és rovására megy vagy a tűzerőnek, vagy a védettségnek, netán mindkettőnek, ha csak nem olyan kolosszusokat építünk, amik már nem csak a dokkokba, de még a kisebb tengerekbe sem férnek be. Jelen ismereteim alapján úgy gondolom, hogy a csatahajók evolúciójának csúcsán a Tennessee- és a Colorado-osztály hajói állnak. Ha a 30-as évek végén nekem kellett volna megtervezni akármelyik haditengerészet korszerű csatahajóját, én ezeket vettem volna alapul. Valamivel még a Bismarck-énál is erősebb hagyományos páncélzattal, négy ikerlövegtoronyban 406 mm-es vagy akár erősebb tüzérséggel sem lett volna sokkal több egy ilyen hajó 40 ezer tonnánál, de azt gondolom, hatékonyabb lett volna csatahajónak, mint a nagy sebesség elérésére hivatott fejlesztések végeredményei.
A hajók tornyaival kapcsolatban így már érthetőbb a helyzet. Elnézegetve a Bayern és a Bismarck felépítményét, valóban szemmel látható a felépítmény gyarapodása, legalább 50-60%-kal. Még egy kérdés a német hajókkal kapcsolatban: Mindkettő (Bayern, Bismarck) parancsnoki hídjának felső részén látható egy-egy két oldalra messzire kinyúló, hosszú erkélyszerűség. Ennek mi volt a rendeltetése? Némelyik képen egyébként nincs is fönt sem a Bismarck-on, sem a Tirpitz-en. És még egy utolsó részletkérdés: Mi az a nagy, óraszerű számlap a régi, amerikai csatahajók tornyának fölső részén, aminek a "mutatója" minden képen 10-est mutat?

     Válaszod előre is köszönöm, üdvözlettel:
Mezei Gábor

     A magyar történelmet én egyáltalán nem érzem olyan borzasztónak. Ha körülnézünk a környéken, szerintem a többiek se nagyon jártak sokkal jobban, talán Románia kivételével, aki bizonyos szempontból a térség nagy nyertese, de más szempontból meg az ő történetük se egy igazi diadalmenet. A magyarokra nagyon jellemző a nárcizmus, amit egyrészt úgy élnek ki, hogy állandóan a tükör előtt páváskodva csodálják magukat, mennyire nagyszerűek és különlegesek, másrészt meg az úgynevezett negatív nárcizmusban élvezkednek, vagyis állandóan nyavalyognak, hogy minket sújt legtöbbet a balsors, meg mink vagyunk a legszerencsétlenebbek. A himnuszunk tökéletes lenyomata a fajtánkra jellemző gondolkodásnak. Egyrészt a mondabeli régi dicsőség felemlegetése, másrészt folyamatos nyavalygás a minket sújtó balsors miatt, harmadszor meg fohászkodás az Úristenhez, hogy húzzon már ki minket a bajból.
Magyarország hanyatló pályára állásának kezdetét elég jól ki lehet jelölni Mátyás halálával, de hogy utána immár fél évezrede tartósan meg is maradtunk ezen a hanyatló pályán, és a régi idők nagyságát még nyomokban sem sikerült visszaállítanunk, az egy sereg balszerencsés szituációnak, meg persze a saját hülyeségünknek köszönhető. Az, hogy a törökökkel a hátukban a magyar főurak nem tudták elfogadni a mégiscsak valamiféle stabil háttérrel rendelkező, és az országnak külső támaszt biztosítani tudó Habsburgokat, hanem ehelyett megint egymásnak estek, az végtelenül szánalmas, egyúttal a mindenkori magyar elitet mélyen jellemző momentum. Az országot tehát nem a törökök szakították szét, hanem a magyar belháború. A Budát elfoglaló török sereget a Szapolyai párti főurak hívták be. A másik tragédia, hogy a törökök elleni harcban, majd két évszázaddal később a poroszok, még később a franciák elleni háborúkban a Habsburg uralkodóknak szükségük volt a magyar rendek támogatására, és ezért a támogatásért cserébe meghagyták az ő feudális, némileg keleti stílusú rendi berendezkedésüket. Ellentétben mondjuk Csehországgal, ahol a cseh rendek ellenállását már a XVII. század elején felszámolták, a nyugati kultúrkörhöz csatolva ezzel az országot. Ez Magyarországon sajnos nem történt meg. A feudális rendszer konzerválódása máig meghatározza az ország jellegét, amihez még hozzáadódik a fél évszázados orosz megszállás, ami még az amúgy is meglevő keleti vonásokat is felerősítette. A magyarság mentalitása a mindenféle felmérések szerint leginkább a keleti népek, ukránok és oroszok hozzáállásával rokonítható. Ezt a vonalat erősíti az elmúlt négy év szerintem végtelenül kártékony –egyben nagyon tipikusan magyar- kormányzása is.
Trianont én nem tartom akkora tragédiának, mint amekkora jajveszékelés van körülötte. Ennek a megtörténte szükségszerűség volt, járhattunk volna akár ennél rosszabbul is. Persze jobban is, és mindettől függetlenül a történtek elég gyalázatosak voltak. De ha megnézzük a nemzetiségi térképet, láthatjuk, hogy viszonylag elég jól körberajzolták a magyarlakta területeket, nagyobb összefüggő magyar terület csak a Felvidéken került idegen kézre, nyilván azért, hogy mezőgazdasági területeket adjanak Csehszlovákiának. Meg persze kisebb darabokat itt-ott lecsippentettek a környező államok javára, és a vitás területek is rendszerint nekik jutottak. Székelyföld meg évszázadok óta önálló egység, ami nincs közvetlen összeköttetésben a központi magyar területekkel, tehát eleve menthetetlen volt.
Horthy egyáltalán nem a legrosszabb választás volt, de akárki csinált volna itt akármit, mindenképpen ugyanoda lyukadtunk volna ki, a német, majd az orosz megszálláshoz, ugyanúgy, ahogy az a két világháború közti korszak cseh „mintademokráciájával” is történt. Kádár megint a sok rossz lehetőség közül a kisebbik rossz volt, bár szerintem az ő esetében éppen ez volt a baj, ugyanis képes volt megkedveltetni a magyarokkal a rendszert. Ilyesmi Jugoszlávián kívül sehol máshol nem történt a keleti blokkban. A többi országban megmaradt a rendszerrel szembeni ellenérzés, a magyarok viszont behódoltak. Így tehát míg mások minden visszásság ellenére alapvetően mégiscsak pozitív változásnak érezték a saját rendszerváltozásukat, addig a magyarok úgy emlékeznek vissza az ezt megelőző időkre, mint az elveszett paradicsomra. A jelenlegi rezsim ezt a nosztalgiát használta ki, és erre építette fel saját magát. Az elmúlt négy év hihetetlen gazemberségei és kormányzati ostobaságai ellenére alapvetően azért tudja megőrizni a népszerűségét, mert azt teszi, amire a magyarok 25 éve vágyakoznak, visszacsinálja a Kádár rendszert. A többiek csetlenek-botlanak ugyan, de mégis arra törekszenek, hogy valahogy megpróbáljanak csatlakozni a Nyugathoz, míg mi láthatólag alig várjuk, hogy végre megszabaduljunk az Uniótól. A többiek, még Ukrajna is, kézzel-lábbal kapálózva igyekeznek kimenekülni az oroszok baráti öleléséből, mi meg önként járulunk hozzájuk kézcsókra.
A történelmi kérdések körüli indulatok részben talán éppen annak köszönhetőek, hogy igen-igen jó véleménnyel vagyunk önmagunkról, viszont a történelmi tények ezt a ragyogó önképet egyáltalán nem támasztják alá. A sikertelenségünkre tehát úgy próbálunk igazolást találni, hogy a történelmi tényeket addig csűrjük-csavarjuk, amíg azok nem látszanak bizonyítani azt, hogy bajaink oka a külső és belső ellenségben található, nem a mi hibáinkban, és rossz hozzáállásunkban. Ez a népszerű történelem, a „mi állítottuk meg a törököt és a tatárt” -féle történelem, a „hátba döftek és elárultak minket” történelem, a Tenkes kapitánya történelme. Ezzel szemben áll a hivatalos történelem, aminek a száraz dokumentarista stílusa szerintem nem pusztán a történészek óvatosságának, hanem a múlt rendszerben beléjük sulykolt dialektikus és történelmi materializmusnak köszönhető, mely szerint a történelem ugyanolyan egzakt tudomány, mint a matematika. Vagyis a történelem száraz tényekből, okokból és okozatokból áll, és majdnem ugyanolyan mechanikus folyamat, mint az atomok ütközése a fizikában. Az óvatosság inkább az utolsó száz évről szóló történetírást jellemzi, ahol nagyon kell vigyázni arra, hogy a hivatalos államvallás dogmarendszerével ne kerüljenek összetűzésbe. Nemrég még Romsics Ignácot is leantiszemitázták, többek közt azért, mert úgy vélték, közömbös hangon beszél a holokausztról, vagyis nem elég lelkes hitvalló.
A csatahajók sebességének növekedése a fejlődés magától értetődő következménye volt. Az új, a korábbiaknál sokkal nagyobb teljesítményű kazánok és turbinák lehetővé tették a teljesítmény nagymértékű növelését, és ezzel a lehetőséggel természetesen éltek is. Az ellenség legyőzéséhez elsősorban az kell, hogy megtaláljuk és csatára kényszerítsük, ami elég nehéz, ha az jóval gyorsabb, mint mi. Az angolok régi csatahajói éppen ezért nem tudták a sokkal gyorsabb olasz és német csatahajókat elfogni, azok ugyanis könnyedén kitértek a harc elől, illetve ha mégis vállalták az összecsapást, mindig gyorsan elszakadtak az ellenségtől, ha nehéz helyzetbe kerültek. Az ütközetben is igen komoly helyzeti előnyt jelentett a sebességi fölény, mint például Csuzimánál, ahol a japánok köteléksebessége majdnem kétszer akkora volt, mint az oroszoké. (15 csomó, vs. 9 csomó) A japánok szinte körbetáncolták a tehetetlenségre ítélt oroszokat, és végig ők irányították az összecsapást. A sebesség különösen fontos ott, ahol túlerőben levő ellenfélre lehet számítani. A németek és az olaszok eleve ilyen helyzetekre készültek. Mire mentek volna a németek, ha építenek három lassú csatahajót, és 21 csomós sebességgel nagy büszkén felvonulnak velük az Észak-Atlanti óceánon? Még ha kötelékben vonulnak is fel, ami a németekre nem volt jellemző, az angolok akkor is gyorsan össze tudták volna vonni ellenük a maguk öt-hat csatahajóját, ami a térségben általában állomásozott, és amiket rendszerint két anyahajó, és több tucat cirkáló meg romboló támogathatott volna. A németek teljesen kiszolgáltatott helyzetben lettek volna velük szemben. Az alacsony sebesség mellesleg rontotta a manőverezőképességet is, ami a torpedók kerülgetésénél szintén nagy hátrányt jelenthetett volna. A sebesség mindenkinek fontos volt, a németek és az olaszok számára azért, hogy ki tudjanak térni a túlerő elől, az angolok számára meg azért, hogy az ellenség ne tudja ezt megtenni.
Persze amennyiben nem a csatahajókat tekintjük a tengeri háború elsődleges fegyvereinek, a helyzet némileg más, és a sebesség tényleg kevésbé fontos kérdés. (Abból a szempontból viszont nem, hogy a hajók lépést tudjanak tartani a flotta többi egységével, főleg az anyahajókkal.) A csatahajók feladta itt nem a döntő ütközet megvívása, hanem hogy az anyahajók által biztosított légifedezet ernyője alatt meghúzódva főleg az ellenség parti állásait támadják, biztosítsák a flotta visszavonulását, meg elsüllyesszék az ellenség sérült hajóit. Ebben a szerepben a Tennessee és a Colorado osztály jól teljesített.
A kategória továbbfejlődésének irányvonalát szerintem talán a háború utáni orosz tervek jelölik ki. Nem a Sztálin terveztette 80 ezer tonnás monstrumok, hanem a 35-45 ezer tonnás „kis csatahajók”. Ezek nagyon gyors, csatacirkáló jellegű hajók lettek volna, csak néhány nehézlöveggel felszerelve, amiket viszont már radarral láttak el. Kötelékekben tevékenykedve, azok parancsnoki hajójaként szerintem jó hasznát vették volna nekik.
A német hajók parancsnoki hídján oldalra kinyúló erkély a hajók könnyebb irányítását szolgálta, amikor azok a szűk német csatornákon haladtak át. Használaton kívül ezeket behajtották a híd oldala mellé. Lehet találni olyan képeket is, ahol ezek csak az egyik oldalon vannak kihajtva.
Annak idején én is sokat tűnődtem rajta, mik azok az órák az amerikai hajókon, és miért jeleznek mindig delet. Nekem is jó ideig eltartott, mire rájöttem a megoldásra. Ezek az úgynevezett távolságjelző órák (range clock), amik az ellenség távolságát jelzik. A módszert az angolok vezették be a skagerraki csata után, ahol a füst és a pára miatt az angol csatahajók többsége egyáltalán nem is látta az ellenséget. Az árbocok tetején elhelyezett számlapokkal azok a hajók, melyekről látták az ellenséges hajókat, jelezhették a többieknek azok távolságát. Az óralapon két mutató volt, egy rövid kék, és egy hosszú vörös. A kék a tízezer yardokat, a vörös az ezer yardokat jelezte, vagyis ha a kék az egyesen, a vörös meg az ötösön állt, akkor 15 ezer yard volt a jelzett távolság. Ha a kék nullán, a vörös meg nyolcason, akkor meg nyolcezer yard. Ezt kiegészítette az a számskála, amit egy vagy több lövegtorony alsó részére festettek fel, és ami mutatta, a tornyot milyen szögben fordították el a nyugalmi állapothoz képest. Ezeket az értékeket távcsővel leolvasva a hátul haladó hajók is valamelyes fogalmat alkothattak az ellenség irányáról és távolságáról, még ha nem is látták őket. Pontos tűzvezetést persze ez az eljárás nem tett lehetővé. A módszert egyébként az angolok és a franciák is használták.

     (A nem "szakmai", tehát nem tengerészeti témák talán nem érdeklik különösebben a lap olvasóit, de ezúttal mégis bennhagytam őket a szövegben, mert úgy véltem, érdekes, és talán tanulságos kitekintés lehet a tágabban értelmezett történelem területére.)


2014.07.11.

     Kedves Zoltán!

     Cikkeit olvasgatva a német témánál mindig visszatérő ez a Nathan Okun név. Én vagy kb. 10 évvel ezelőtt találkoztam munkájával, ahol a második világháborús csatahajókat osztályozta. Megdöbbentő volt, hogy a németek húzták mindig a rövidebbet. Én mint szárazföldi ezen kicsit kiakadtam, elgondolkoztam. Az Óriások csatája és egyéb angol munkák elolvasása után nem értem, hogy a Bismarck miért lett így lehúzva? Vagy csak utólag démonizálták az angolok, hogy mekkora ellenséget győztek le? Mert hát ugye Normandiában is az amerikaiak mai napig ezt teszik a német 352. gyaloghadosztállyal, mely megfürösztötte őket Omahánál, pedig nem voltak különleges alakulat.
De, hogy mennyire gyakorolt hatást Okun "akna" unkássága, az főleg amerikai cikkeken visszaköszön. " A II. világháborús német csatahajók semmi újat nem hoztak, a Baden osztály nagyobb változatai." Hát itt vettem egy nagy levegőt. Talán ha kicsit szerényebben fogalmazott volna, hogy ezek a hajók nem küzdöttek egymás ellen csatákban, ha meg is tették, akkor pl. a Bismarck alig kutatható, mert mélyen van... De mindegy. Nálam a cikkeiben Ön helyretette ezt a kérdést. Sajnos azt, hogy melyik történész véleménye kerüljön a köztudatban, mai napig a politika határozza meg. Így van ez nálunk is, és még a "szabadság földjén" is. A német haditengerészet nem győzhet, még a háború utáni cikkekben sem. Bár szerintem Okun véleményét sokan nem osztják. De sajnos ő folyik a csapból is. Nekem továbbra is a legmeggyőzőbb érv Jütland és a német hadihajók sérülésállósága. A Lützow, a Seydlitz (lövedék mágnes) és társaik. Ez a meredek röppályás baromság nekem is gyanús volt, mert a korabeli hajók ágyúit nem lehetett olyan szögben irányozni. "Taracklövésre" képtelenek voltak.
Remélem, azért nem örökre hagyja abba az írást. Nekem mint "hobbitengerésznek" sok örömöt okozott vele és sokat tanultam írásaiból. Főleg a Csuzima és a Sárga-tenger cikkeit olvastam többször. Legfőképp a Borodino-k és a többi "rút kiskacsa" miatt.

      Üdvözlettel:
Szarka Levente

     Okun tipikus amerikai, aki úgy véli, az amerikai haditechnika überelhetetlen és mindenható. Ha nem írta volna meg a cikkeit, valaki más hozakodott volna elő hasonló írásokkal, hiszen amit ő képvisel, az tulajdonképpen a hivatalos álláspont. Ami engem nagyon irritál, az a fickó nagyképűsége, meg a németek iránti nyilvánvaló rosszindulata, és negatív elfogultsága. Különösen bosszant, hogy a szerintem többnyire nagyon kérdőjeles elméletei és állításai néhány hét múlva már sokszor mint tények köszönnek vissza a hadihajós oldalakon, meg a Wikipédián.
A tanulmányaiban rendszerint egy csomó matematikai képletbe csomagolva adja el az állításait, és a szakszerűségnek ez a látszata nyilván sokakat lenyűgöz. Cáfolni igazából én se tudom, amit mond. Közel harminc évvel az iskolák után matematikai tudásom nagyjából az alapvető műveletek elvégzésére redukálódott, műszaki ismereteim meg alapszinten vannak. Okun számításait és levezetéseit én követni sem tudom, nemhogy ellenőrizni és cáfolni. Egyszerűen csak minden lehetséges alakalommal igyekszek hangot adni azon véleménynek, hogy Okun elméletei és a történeti tények igen kevés egyezést mutatnak egymással. (Az meg nekem maga a tömény abszurd, hogy hetven évvel a történtek után a korabeli fényképekre és kárjelentésekre alapozva akarja kiszámítani, hogy szerinte valójában milyen lövedékek találták el a South Dakotát, és hány találat érte az elsüllyedt Kirishimát.)
Az all or nothing szisztéma iránti nem szűnő csodálata alapvetően szintén az amerikai haditechnika nagyszerűsége előtti leborulás, hiszen ennek modern változatát ők találták ki, és alkalmazták először. Okun és az ő prófétái számára ez a létező legjobb páncélelrendezés, hiszen az amerikai hajók eszerint épültek, tehát csakis tökéletes lehet. A német hajók ócsárlása már csak mellékvonal, de azért nagy élvezettel űzik ezt is. Maga a Mester is, de még inkább az ő követői. Nemcsak a Nelson cikkben említett tanulmány tömény gyalázat, hanem több más cikküket olvastam, amitől az egekbe szállt a vérnyomásom.
Hogy Okunnak nagy hatása van, az szerintem egyrészt épp annak köszönhető, hogy a történeti részt illetően a hivatalos álláspontot képviseli, másrészt meg a matematikai bűvészmutatványai nyilván sok valódi történészt is lenyűgöznek, és elhiszik, hogy ezek mögött tényleg átható szakmai tudás van. Most éppen egy francia csatahajókról szóló könyvet olvasok, és mélyen elszomorított, hogy még Robert Dumas is Okunra hivatkozik, mint megfellebbezhetetlen szaktekintélyre.


2014.07.26.

     Kedves Zoli!

     Több cikket is olvastam már az oldaladról, nagyon tetszettek, a stílusuk igen szórakoztató volt és a hajókról rengeteg érdekes derült ki.
A Dreadnought-cikk végén írod hogy szerinted van egy értelmes fölső mérethatára a csatahajóknak (a tankokhoz hasonlítás pluszpont). Nem gondoltam bele még soha, de teljesen jogos. Minél inkább belegondolok, annál inkább! Nézegettem a navalweapons-on a hajóágyúk adatait, és például nem egyenes arányban nő a lőtáv és a lövedéksúly az űrmérettel. Viszont én kicsit följebb húznám meg a határt, ágyúban és hajóban is. Az előbbi véleményre az a megfontolás vezetett, hogy a szárazföldi csapatok támogatása, parti építmények rombolása feladatuk. Itt meg nem árt a nagyobb.
Persze minden ilyen határ önkényes, de nekem "csak" a 400mm fölötti ágyúk tűnnek túlzásnak. Méretben talán a washingtoni szerződésben megszabott 35.000 tonna, vagy ha hozzászámoljuk, hogy úgyis túllépik, 30.000 is elég. Állítom ezt annak ellenére, hogy a Bismarck-osztály nagy kedvencem... Nehézágyúk számában még inkább egyetértek, 8-9 elegendő. Az ennél több fölösleges, bár készült hajó 7 toronnyal is. Terv szinten talán 16db (4x4) volt a csúcs... Csúcshülye aki ezt a rengeteget egy hajóra zsúfolta, tán még a vitorlásoknál ragadt le, ahol 140 volt a rekord, amennyire tudom.
Amit a csatacirkálókról írtál szintén jogos - a legtöbb ide kategorizált hajó inkább "gyors csatahajó". Valóban a zsebcsatahajókra illik ez a kategória. Viszont belegondolva "kissé" meglepő hogy ilyen hajókat szinte senki sem épített, a 3 német egység kivételével. A 4. - már sokkal nagyobb - hajót éppencsak elkezdték. Pedig ezek hasznosabbak lettek volna mint a Bismarck-osztály, vagy különösen az elkezdett, befejezetlen-befejezhetetlen H-39 (bármennyire is lenyűgöző lett volna). És itt jöhetne a Graf Zeppelin kérdése is...
Még egy dolog jutott eszembe: a repülőgép-anyahajó vs. repülőgéphordozó elnevezés kérdése. Ha reálisan nézzük, csupán egyetlenegy repülőgéphordozó épült: a Shinano. Az csupán szállította a gépeket, mozgó javítóbázis volt, alkatrészekre szedett tartalék-gépekkel...

     L.Péter

     Hogy mekkora is lett volna a csatahajók ésszerű, gazdaságos felső mérethatára, azon nyilván lehet vitatkozni, és a kérdés egyértelműen aligha dönthető el. Jelenleg úgy gondolom, dreadnoughtokat építeni és üzemben tartani igazából csak azoknak az országoknak érte volna meg -talán-, amelyek egyrészt gazdaságilag elég erősek voltak ahhoz, hogy ilyesmit megengedhessenek maguknak, másrészt pedig függtek annyira a tengeri szállításoktól, hogy mindenképpen életbevágó volt számukra egy erős haditengerészet fenntartása. Végeredményben szerintem csupán három ilyen ország volt, Anglia, az USA, és a velük nyilván nem egy súlycsoportba eső Japán. Németország és Oroszország gazdaságilag megengedhette magának a nagy csatahajók építését, a gyakorlatban viszont nem volt rájuk semmi szükségük, és nem is vették nekik semmi hasznukat, amint az a későbbiekben ki is derült. Franciaország, Olaszország, és a Monarchia, a kisebb államokról nem is beszélve, a fenti két követelmény egyikének sem felelt meg. Nekik, és a németeknek meg az oroszoknak, talán célszerűbb lett volna a régi típusú, "kis" csatahajók építését folytatni, a kor követelményeinek megfelelő korszerűsítéseket végrehajtva rajtuk. A Radetzky osztály szerintem majdnem ilyen volt. Csak a 24 cm-es szárnytornyokat kellett volna 15 cm-esekre cserélni, a 10 cm-es kazamatás tüzérséget elhagyni, a felszabaduló súlyt pedig a sebesség növelésére -legalább 23 csomó-, és a páncélzat modernizálására, főleg a jobb torpedóvédelemre fordítani. A dreadnoughtokra költött pénzt pedig inkább a partvédelemre, a rombolókra, torpedónaszádokra, tengeralattjárókra költeni. Ha meg mindenáron nagy hajókat akartak, célszerűbb lett volna inkább néhány csatacirkálót építeni. Ezekkel lehetett volna nagyképűsködni a még kisebb haditengerészetek előtt, és lehetett volna védeni a saját, és támadni az ellenséges hajózási útvonalakat, illetve a kikötőket és a parti erődöket. A nagy haditengerészetekkel úgysem tudták volna állni a versenyt, és hogy az övékéhez hasonló nagy csatahajókból megépítsenek néhányat, az erőforrások olyan értelmetlen elpocsékolása lett volna, mint a Bismarck és a Tirpitz megépítése.
Zsebcsatahajók, vagy ahhoz hasonlók építését tervezték az angolok, a franciák, a spanyolok, és az olaszok is. Végül aztán elsodorta őket is a nagy méretek bűvölete, akár az első világháború előtt. Ha a szomszédnak 25 ezer tonnás csatahajója van, akkor nekünk legyen 30 ezer tonnás, ha 30 ezer tonnás hajója van, akkor nekünk 35 ezer tonnás kell, és így tovább. A németek is csak muszájból építették őket, mert nagyobbat nem engedtek nekik. Mihelyt a korlátozásokat enyhítették, azonnal abbahagyták a sorozatot. Szerintem nagy hiba volt. A Scharnhorst osztály később viszonylag sikeresnek bizonyult ugyan, de amire használták őket, arra a zsebcsatahajók is tökéletesen megfeleltek volna. A két csatahajó helyett építhettek volna három növelt és erősített, 20 ezer tonna körüli zsebcsatahajót. (Ez is volt az eredeti terv.) A Bismarck osztályt esetleg megépíthették volna erődemonstrációnak, reprezentálni, meg fleet in being-nek, de a sorozatot folytatni a H osztállyal már teljesen értelmetlen volt.
Anyahajók kellettek volna nekik, egy erős haditengerészeti légierő, sok tengeralattjáró, meg nagy hatótávolságú, az óceánon is bevethető romboló. Nagyjából ugyanúgy, mint az olaszoknak, franciáknak, és oroszoknak. Az egyik olasz tengernagy, persze már csak a háború után, meg is jegyezte, a flottafejlesztés során elkövetett legnagyobb hibájuk az volt, hogy a nagy haditengerészetek között akartak utolsók lenni, ahelyett, hogy a kis haditengerészetek között lettek volna az elsők. Vagyis néhány nagy csatahajó megépítésre fordították erejük javát, és emiatt elhanyagolták a flotta többi részét. Az első világháború után pedig már elég sokan látták, hogy a csatahajók nem azok az abszolút, mindent eldöntő fegyverek, amiknek korábban gondolták őket. A csatahajó csupán egy típus a többi mellett, és fontosságát tekintve nem áll felette az anyahajóknak, tengeralattjáróknak, rombolóknak. Lehet építeni csatahajókat, de csak akkor, ha ez nem megy a hajóhad többi alkotóelemének a rovására. Márpedig a költségek és a szükségletek figyelembevételével szerintem csak az említett három ország engedhette meg magának azt a luxust, hogy a flottáját csatahajó-kötelékekkel is kibővítse.
Terv szinten egyébként a legtöbb ágyúval úgy tudom a Tillmann -féle csatahajókat szerelték fel, amelyek négy darab hatágyús lövegtoronyban 24 darab 406 mm-es löveget hordoztak volna. 80 ezer tonnás vízkiszorítás mellett. Tiszta agyrém.
A hordozó elnevezés mellett szerintem egyetlen érv van csupán, az, hogy a típus angol megfelelőjének szó szerinti fordítása ez. Szemantikailag sokkal jobb és kifejezőbb az anyahajó, ami a magyarban szerintem sokkal pontosabban visszaadja a típus rendeltetését. A Shinano egyébként megint a józan ész hajótörésének egyik szép példája, ugyanúgy, mint az Ise és a Hyuga, vagy a Mogami átépítése. Rengeteg pénz, időt, energiát és nyersanyagot fordítottak rá, aztán az egésznek nem vették semmi hasznát, mert eleve teljesen értelmetlen és hibás volt az egész koncepció. Amit már akkor is láthatott volna mindenki, akinek egy kis esze van.

2014.08.05.

     Kedves Zoltán!

     A Shinano-t én is különösen ostoba ötletnek tartom. Annyira, hogy szerintem még az is jobb lett volna, ha csatahajóként fejezik be. Nem tudom, hogy találhattak ki ilyet, de ez az angol rakétafegyverek (UP és társai) szintje.
Az anyahajó-elnevezés kérdésében meg teljesen egyetértek.
A nagyobb méretű "zsebcsatahajó"-ról meg azt olvastam, hogy egynek le is fektették a gerincét 1934-ben.
A Nelson-cikkben írtakkal nem egészen értek egyet - tudomásom szerint a Bismarck-osztály elbírt volna 40,6 cm-es ágyúkat is, olvasmányaim szerint eredetileg ilyet terveztek rá, csak épp nem lett kész időre. Az elkészült lövegeket partvédelemre használták.
Sajnálattal olvastam a Nelson-cikk végén, hogy parkolópályára tetted az oldalt. Kár, mert nagyon jó! Remélem, a helyzet változni fog és gyarapszanak az írások (kár, hogy nem vagyok jó író, különben a zsebcsatahajókról írnék egy cikket...)

     L.Péter

     A Shinano egy nagyon jó, és nagyon erős anyahajó lehetett volna, ha annak építik meg. Szerintem igen nagy hasznát vehették volna, bár persze 1945 előtt nem nagyon készülhettek volna el vele, akkor meg már úgyis mindegy volt minden. Így viszont valóban teljesen értelmetlen volt az egész átépítés, és máig nem értem, mi értelme volt lényegében raktár és műhelyhajóként befejezni. Hogy a második vonalban állva pumpálja majd a repülőgépeket az első vonalban harcoló anyahajók veszteségeinek pótlására, ez nekem nagyon bizarr és életképtelen elképzelésnek tűnik.
A Bismarckot eredetileg 35 cm-es ágyúkkal tervezték, és csak Hitler határozott kérésére döntöttek végül a 38 cm-es kaliber mellett, ami 1500 tonnával megnövelte az eredetileg tervezett vízkiszorítást. 40 cm-es ágyúkról szó sem volt, és a későbbi átfegyverzés sem merült fel soha. A hajó csak egy komolyabb átépítést követően bírta volna el ezt a kalibert, ami megint legalább 1500 tonnás plusz súlyt jelentett volna. A 406 mm-es ágyút kimondottan a H osztály részére tervezték, és csak 1942-re készültek el vele. A zsebcsatahajókból két növelt méretűnek az építését kezdték el 1934-ben, de az építést még abban az évben le is állították, igazából még a londoni tengerészeti egyezmény előtt, és inkább hagyományos csatahajók építésébe fogtak.


Hetedik oldal Hatodik oldal Ötödik oldal Negyedik oldal Harmadik oldal Második oldal Első oldal

Vissza.