A peloponnézoszi háború idején, ie. 406-ban, az Arginuszai-szigeteknél, a szorongatott helyzetben levő Athén hajóhada tönkreverte a spártai flottát. Elesett a spártai fővezér, Kallikratidas is. A sarokba szorított Athén számára a váratlan győzelem új esélyt adott a háború megnyerésére. Ám a csata után hazatérő győztes hadvezéreket nem diadalmenettel fogadták. Azzal a váddal, hogy elmulasztották a csatában elesettek holttesteit felkutatni és eltemetni -ami igaz is volt, mivel a csata után vihar tört ki, ami lehetetlenné tette a mentést-, a nyolc hadvezért letartóztatták és egy rövid, mondvacsinált eljárás után közülük hatot kivégeztek. (A másik kettő megszökött.) Az egész ügy mögött természetesen a görög elit pártviszályai, és egymás közti leszámolásai álltak. A rátermett vezetők nélkül maradt athéni flotta a következő évben megsemmisítő vereséget szenvedett, és a háború újabb egy évre rá Athén teljes vereségével ért véget.
Hasonló eseteket, melyekben a párthoz tartozás vagy az uralkodó elithez fűződő kapcsolatok többet nyomtak a latban, mint a tehetség, vagy az ország érdeke, bőven lehetne még említeni, és nemcsak a hajózástörténetből. Akinek netán illúziói lennének az emberiség fejlődését illetőleg, annak figyelmébe ajánlanám a következő, a legújabb korból származó élettörténetet.


Frank Jack Fletcher
1885-1973

Pipafüst mögött.

Frank Jack Fletcher 1885 április 29-én született az Iowa állambeli Marshalltown városában, a polgárháborús veterán Thomas Fletcher, és egy német bevándorló, Alice Glick gyermekeként. Kiváló eredménnyel végezte el iskoláit, és 1902-ben felvették a Tengerészeti Akadémiára. Az Akadémiára való jelentkezésében nyilván a családi befolyás is nagy szerepet játszott, nagybátyja, Frank Friday Fletcher ugyanis szintén a tengerészetnél szolgált. Az idősebb Fletcher az Atlanti Flotta parancsnoka volt, a Kongresszusi Becsületrend tulajdonosa. A második világháborúban oly nagy hírnévre szert tett rombolóosztály névadó hajóját róla nevezték el.
Az ifjabb Fletcher 1906-ban végzett, és kétéves tengeri szolgálat után, 1908 februárjában kapta meg a zászlósi rangot. Pályafutása első éveit különböző csatahajókon szolgálva töltötte, ám meglepően hamar, már 1910-ben megkapta első parancsnoki beosztását a Dale rombolón. (Azért erre a gyors előmenetelre, a fiatal tiszt tehetségén kívül, nyilván jótékony hatással volt a befolyásos nagybácsi is.) 1912-ben a Chauncey romboló parancsnokává nevezték ki, majd ez év decemberében a Florida csatahajóra vezényelték át. A csatahajó fedélzetén vett részt 1914 áprilisában a mexikói Veracruz kikötőjének megszállásában, és az ott tartózkodó amerikai állampolgárok evakuálásában.
Az ekkor éppen aktuális mexikói „forradalom” idején az országban, elsősorban a partmenti településeken élő nagy számú amerikai állampolgár védelmében az Egyesült Államok kormánya számos hadihajót állomásoztatott a mexikói partok közelében. 1914 április 09-én a Tampico előtt állomásozó Dolphin ágyúnaszád egyik csónakja befutott a kikötőbe, hogy ott üzemanyagot vételezzenek a hajó számára az egyik raktárból. Egy félreértés következtében a mexikói katonák tüzet nyitottak az amerikai tengerészekre. A jelentéktelen incidens nem követelt áldozatokat, és a mexikói hatóságok rögtön bocsánatot kértek a tévedés miatt. Az USA kormánya azonban úgy ítélte meg, az eset jó ürügyet szolgáltat arra, hogy végre beavatkozhassanak a mexikói eseményekbe, megbuktassák az éppen hatalmon levő Victoriano Huerta tábornokot, és helyére vetélytársát, Venustiano Carranzát ültessék. Az eseményeket felgyorsította az a hír, hogy Huerta részére egy jelentős fegyverszállítmányt érkezik Veracruz kikötőjébe Németországból. Erre való hivatkozással Wilson elnök még a Kongresszus jóváhagyását sem várta meg, hanem maga adta ki a parancsot a támadás végrehajtására. Április 21-én az Atlanti Flotta 41 hadihajója jelent meg Veracruz előtt, Frank Friday Fletcher ellentengernagy parancsnoksága alatt. A hajók ágyúinak fedezete alatt tengerészgyalogosok szálltak partra, s három napig tartó utcai harcok után elfoglalták a kikötőt, a német fegyverszállítmányt pedig elkobozták. Huerta megbukott, s helyét rövidesen Carranza vette át.
Külön érdekessége az esetnek, hogy a harcok során tanúsított bátorságáért mindkét Fletcher megkapta a ritka megbecsülésnek számító Kongresszusi Becsületrendet! (Persze érdemes hozzátenni, hogy a sikeres hadművelet után a Kongresszus két kézzel szórta a kitüntetéseket. A Becsületrendet például több mint ötvenen kapták meg, s a rossz nyelvek szerint sorshúzással választották ki a kitüntetetteket.) Az ifjabbik Fletcher a térségből menekülő amerikai állampolgárok mentésénél tüntette ki magát. A Florida csatahajó tisztjeként a hajó egyik csónakjával csaknem harmincszor fordult a kikötő és a hajó között, s több mint 350 menekültet szállított az amerikai hajók fedélzetére, annak ellenére, hogy a mexikóiak folyamatosan lőtték őket a partról.
A nagybácsi, Frank Friday Fletcher. 1914 nyarán Fletchert az Atlanti Flotta törzskarához helyezték át, ahol segédtisztként szolgált, majd egy évet töltött el a Tengerészeti Akadémia előadójaként. Ezután 1917 szeptemberéig a Keasarge csatahajó tüzértisztje volt, majd a háború végéig különböző rombolók parancsnoki tisztségét töltötte be. Utóbbi minőségében részt vett az Európába irányuló csapatszállító konvojok védelmében, illetve az európai vizeken folytatott járőrözésekben. Tevékenységéért a háború után a Tengerészeti Kereszttel tüntették ki. Közben, 1917 februárjában Fletcher megnősült, elvette Martha Richardsot.
A háború utáni leépítések ellenére Fletcher pályafutása töretlenül folytatódott tovább. Különböző tisztségeket töltött be, s szárazföldön és tengeren, a vezérkarnál és a hajók parancsnoki hídján egyaránt kiválóan szerepelt. Szolgált mind az atlanti, mind a csendes-óceáni flottáknál. Egy ideig a cavitei tengeralattjáró támaszpont, majd a washingtoni Tengerészeti Hajógyár parancsnoka is volt. Fontos törzskari állásokat töltött be, majd 1936-1937-ben a Harmadik Csatahajó Kötelék zászlóshajójának, a New Mexico-nak a parancsnoka. 1939 szeptemberében, immár ellentengernagyi rangban, a Csendes-óceánra vezénylik, ahol 1941 decemberéig szinte valamennyi cirkáló-kötelék parancsnoki tisztségét ellátja egy ideig.
December hetedikén éppen a Negyedik Cirkáló Kötelék parancsnoka. Hajói nem tartózkodnak a kikötőben, két nappal korábban ugyanis gyakorlatra futottak ki, s a japán támadás idején éppen Oahutól délre tartózkodnak. Értesülve az eseményekről, észak felé indul, hogy felderítse, hol tartózkodnak a japán hajók. Az amerikaiaknál uralkodó fejetlenségre jellemző, hogy mikor egy amerikai felderítőgép észreveszi Fletcher hajóit, azokat japán egységekként azonosítja. A jelentett ellenséges erők ellen a szárazföldi parancsnokság erős bombázóköteléket küldött ki. Szerencsére a bombázók pilótáinak több eszük –vagy jobb szemük- volt, mint a felderítőgép személyzetének, s még a támadás megindítása előtt azonosították saját hajóikat. Fletcher cirkálói december tizedikén így sértetlenül térhettek vissza Pearl Harbourba.
Egy 1914-es kép a fiatal Fletcherről. December 11-én a japánok partraszállást kíséreltek meg Wake szigetén. A bátor és hatékony védelem az első támadást visszaverte, súlyos veszteségeket okozva a partraszálló erőknek. A Csendes-óceáni flotta parancsnoka, Husband E. Kimmel tengernagy úgy vélte, a sziget még megmenthető, s Wake felmentésére mozgósították a flotta szinte minden megmaradt hajóját. Kimmel úgy gondolta, a japán főerők a Pearl Harbouri támadás után néhány hétig, amíg visszatérnek kikötőikbe és feltöltik készleteiket, biztosan nem lesznek újra bevethetők, s ez alatt a Wake ellen vezényelt gyengébb japán hajórajt ki tudják ütni. A megmaradt egységeket a három anyahajó köré csoportosítva három különítményt, azaz Task Force-ot hoztak létre, melyeket most Wake felmentésére küldtek ki. Figyelemreméltó, hogy a tulajdonképpeni felmentő erőt Fletcher irányítására bízták, míg a nála rangban idősebb Brown és Halsey altengernagyok csoportjai csupán a fedezetet alkották volna. Először a Wilson Brown altengernagy irányítása alatt álló Task Force 11 futott ki, december 14-én. Az ő feladatuk az volt, hogy a Marshall-szigetek környékén állást foglalva délről fedezzék a hadműveletet. Fletcher köteléke, a Wake felé tartó Task Force 14, a Saratoga anyahajóval, december 16-án hagyta el Pearl Harbourt. Végül, december 19-én, William Halsey altengernagy Task Force 8 köteléke futott ki, hogy Midwaytől délre biztosítsák Fletcher hajóit. A terv ígéretesnek tűnt, és valószínűleg jó esély volt a sikerre, azonban a flotta vezetésében időközben bekövetkezett személyi változások keresztülhúzták az előzetes számításokat. December 17-én azonnali hatállyal leváltották Kimmelt, akire az amerikai kormánynak égetően nagy szüksége volt a Pearl Harbourért felelős bűnbak szerepkörében. (A politikusok és a kormány természetesen ezúttal is olyan ártatlanok voltak mindenben, mint a ma született bárány.) Helyette Nimitzet nevezték ki, ám amíg ő megérkezett, a flotta irányítását ideiglenesen a csatahajóflotta korábbi parancsnoka, a japán támadás után munka nélkül maradt William Pye altengernagy vette át. Csatahajóinak elvesztése alaposan megrendítette Pye önbizalmát és lelki egyensúlyát, s most váratlanul még a nyakába szakadt a Wake felmentésére indított hadművelet felelőssége is. Pye nem tudta, mit is csináljon. Miután csatahajóit már elvesztette, rettegett a gondolattól, hogy esetleg az anyahajói is ugyanerre a sorsra jutnak. Saját állásának ideiglenességével tisztában léve úgy gondolta, a felelősség legyen csak Nimitzé, ha megérkezik Washingtonból. Fletchert utasította, álljon meg Wake-től 400 mérföldre, és várja meg Brown altengernagy kötelékét, amelyet –az eredeti tervektől eltérően- arra utasított, hogy csatlakozzon Fletcherhez. Nyilván a Washingtonból érkező ellentmondásos hírek is összezavarták Pye-t. Először azt közölték vele, jobban tenné, ha erőt inkább a Wake-nél sokkal fontosabb Pearl Harbour védelmére tartogatná, aztán nem sokkal később megérkezett Roosevelt nyilatkozata, melyben az elnök kijelentette, Wake elvesztése nagyobb csapás lenne, mint a Pearl Harbouri vereség. Mindeközben megérkezek a felderítés hírei is arról, hogy a japánok anyahajókat vezényeltek Wake ellen. Valóban, kihasználva a töketlenkedő amerikaiak tétovázását, a japánok Wake közelébe irányították a Hiryu és a Soryu anyahajókat. Ezzel Kimmel eredeti terve, hogy felmentsék Wake-et, még mielőtt a japánok nagyobb erőket csoportosíthatnának át a szigethez, füstbe ment. Pye altengernagy összeomlott a felelősség súlya alatt, legalábbis a december 23-án Fletcher részére elküldött utasításáradat erre enged következtetni. Először arra utasította Fletchert, támadjon, majd valamivel később arra, hogy csak az ellátmányt szállító Tangier teherhajót küldje el a szigetre. Kis idő múlva egy újabb utasításban elrendelte, ürítsék ki Wake-et, majd félóra múlva lefújta az egész hadműveletet, és elrendelte a visszavonulást. Az egész felhajtásnak így végül csak annyi eredménye lett, hogy visszatérőben az eredetileg Wake-re szánt készleteket kirakták Midwayen, és a sziget védelmét a Saratoga néhány vadászgépével is megerősítették.
Nimitz december 31-én érkezett meg Pearl Harbourba. Nem csinált nagytakarítást, és az általános gyakorlattól eltérően nem is hozta magával kedvenc talpnyalóit, hanem átvette Kimmel vezérkarának tisztjeit, köztük régi ismerősét, Fletchert is, akit január elsejei hatállyal az újonnan létrehozott Task Force 17 élére nevezett ki. A kötelék a Yorktown anyahajóból, két cirkálóból, és négy rombolóból állt. Nimitz sikeresen birkózott meg a japán támadás és a korábbi főparancsnok idő előtti leváltása miatt keletkezett zűrzavarral, és eredményesen tért ki a főparancsnokság, illetve a kormány által követelt lehetetlen igények teljesítése elől is. Elutasította a Fülöp-szigetek felmentésére irányuló hadműveletnek még a gondolatát is, és ellenállt a gyors győzelmet sürgető politikusoknak. Lehetőségeit józanul felmérve, Nimitz úgy döntött egyelőre nem tehet mást, mint igyekszik tartani a Midway-Samoa vonalat, és biztosítja az Ausztráliával való összeköttetést. Februárban a Task Force 17 részt vett a Halsey által vezetett támadásban Marshall és a Gilbert-szigetek ellen, majd a hónap közepén Melbourne-be vezényelték, ahonnan kiindulva a hajók a Korall-tengeren, és a Salamon-szigetek környékén járőröztek, védve Ausztráliát egy japán támadás ellen. Márciusban Fletchert altengernaggyá léptették elő.
A japánok már jó ideje készülődtek arra, hogy a Salamon-szigeteken előrenyomulva támaszpontokat szereznek a térségben, ahonnan ellenőrzésük alatt tudnák tartani az egész Korall-tengert. Erre a célra az egyetlen szóba jöhető hely az egymás mellett fekvő Guadalcanal és Tulagi szigete volt. Guadalcanal alkalmas volt egy nagy légibázis, Tulagi pedig egy tengerészeti támaszpont létrehozására. A hadműveletet összekapcsolták az Új-Guineai Port Moresby ellen tervezett partraszállással. Ezek eredményeképpen a japánok ellenőrzésük alá vonták volna Új-Guineát és a Korall-tengert, s ezzel gyakorlatilag bekerítették volna Ausztráliát, elvágva annak összeköttetési vonalait. A terv megvalósításához a japánoknak már elegendő hajójuk és katonájuk volt a térségben, ám hiányzott a légifedezet. A japán anyahajók ugyanis az Indiai-óceánon portyáztak, s csak április végén tudtak közülük kettőt kikülöníteni a Korall-tengerre. A hadműveletet a japánok április 30-án indították meg, s május 03-án szálltak partra Tulagin. A szövetségesek tudták, hogy az ellenség támadásra készül, s Fletcher támogatására rendelték az Aubrey Fitch ellentengernagy parancsnoksága alatt álló Task Force 11-et, a Lexington anyahajóval, valamint egy ausztrál cirkálóköteléket, John Gregory Crace ellentengernagy vezetésével. Fletcher éppen ezek csatlakozására várt, amikor megkapta a tulagi partraszállásról szóló híreket. Az amerikai tengernagy rövid tépelődés után arra a döntésre jutott, hogy nem várja be az erősítést, hanem a meglepetésszerű támadásra kedvező felhős, esős időt kihasználva azonnal támadást indít Tulagi ellen. Május negyedikén a Yorktown gépei három támadást indítottak a sziget ellen, jókora károkat okozva az éppen csak partraszállt japán erőknek. A Task Force 17 ezután gyorsan visszavonult, s másnap csatlakoztak hozzá Fitch és Crace hajói is.
Fletcher egész pályafutását rombolókon, cirkálókon, és csatahajókon töltötte, a repülőgépekhez és a légi hadviseléshez jóformán semmit nem értett, ezért az anyahajók légitámadásainak megszervezésével és irányításával kapcsolatos döntések meghozatalát átengedte Fitch ellentengernagynak. Miután az erősítés megérkezett, Fletcher észak felé indult hajóival, azt feltételezve, hogy a Port Moresby ellen induló japán főerők nyilván Rabaulból fognak kiindulni. Feltételezése helyesnek bizonyult. A Takagi altengernagy vezette erők magját a két legjobb japán anyahajó, a Zuikaku és a Shokaku képezte, míg egy harmadik, kisebb anyahajó, a Shoho, a partraszálló flotta közvetlen fedezetére volt kirendelve. A szembenálló felek május hetedikén szereztek tudomást egymás jelenlétéről, azonban egy sor felderítői tévedésnek köszönhetően aznap mindketten „mellélőttek”. A japánok Fletcher ellátóhajóját, a tévesen anyahajóként azonosított Neoshót, és kísérőrombolóját támadták, míg az amerikaiak a japán partraszállóflottát kísérő Shoho ellen indítottak támadást. Miközben sikeresen elpusztították ezeket a másodlagos jelentőségű célpontokat, a két anyahajóflotta alig hetven mérföldre haladt el egymás mellett, anélkül, hogy észrevették volna a másikat. Csak késő délután észlelték egymás jelenlétét. Az igazi csatára így másnap került sor, melynek során japán részről súlyosan megrongálódott és harcképtelenné vált a Shokaku, míg az amerikai oldalon mindkét anyahajó megsérült. A Yorktown egy bombatalálatot kapott, de a javítások után a hajó megőrizte harckészségét. A nagyobb, és nehézkesebben manőverező Lexington már komolyabb károkat szenvedett. Az anyahajót több torpedó és bombatalálat érte, ám egy ideig úgy tűnt, a hajó menthető. Kora délután azonban egy hatalmas belső robbanás, majd az utána keletkezett tüzek megpecsételték a hajó sorsát, melyet végül este nyolckor az amerikai rombolók torpedói küldtek a hullámsírba. Takagi lefújta a Port Moresby ellen tervezett hadműveletet, a partraszálló flotta hajóit pedig visszarendelte Rabaulba. Ő maga szintén Rabaul felé tartott, ám éjfél után, Yamamoto parancsának engedelmeskedve, újra megfordult, és egyetlen megmaradt anyahajójával visszaindult, hogy megpróbálja megsemmisíteni az amerikaiak megmaradt erőit. Fletcher egy éjszakai támadást tervezett, ám nemsokára ő is üzenetet kapott a főparancsnokától. Nimitz arra utasította, hogy ne vállaljon további kockázatot, és vonuljon vissza. További harcérintkezésre így a Korall-tengeren már nem került sor. Takagi még két napig kutatott az amerikaiak után, majd ő is visszavonult.
Az ütközet eredménye látszólag a japánok számára volt kedvezőbb. Elvesztettek ugyan ők is egy anyahajót, de a hatalmas, 36.000 tonnás Lexingtonnal szemben ez csak egy 12.000 tonnás könnyű egység volt. Azonban a csata eredményét nem lehet pusztán az elsüllyesztett tonnák alapján megítélni. A japánok partraszálló hadművelete meghiúsult, mint később kiderült, végérvényesen. A háború során ez volt az első olyan hadművelet, amelyet a japánok nem tudtak sikerre vinni. A súlyosan sérült Shokakut hónapokig javították, míg a Zuikaku repülői olyan súlyos veszteségeket szenvedtek, hogy a hajó teljes állományfeltöltésre szorult. A japánok összesen 121 repülőgépet vesztettek el. Így aztán a két anyahajó nem volt olyan állapotban, hogy a következő nagy japán hadműveletben, a Midway-szigetek elleni támadásban részt tudjanak venni, ami alighanem döntő hatást gyakorolt a későbbi eseményekre.

A midwayi csata utáni kitüntetésosztáson. Fletcher balról a második.
A korall-tengeri ütközet jóformán még véget sem ért, az amerikaiaknak máris egy újabb fenyegetéssel kellett szembenézniük. A hírszerzés jelentései alapján az amerikaiak előtt világossá vált, hogy a japánok teljes flottájukat bevetve indultak meg a Midway-szigetek elfoglalására. Midway elvesztése megengedhetetlen volt az amerikaiak számára, mivel az ottani repülőtérről kiindulva a japánok közvetlenül tudták volna Pearl Harbourt bombázni. Nimitz ezért minden rendelkezésre álló erejét bevetette ellenük, s Fletcher kötelékét visszarendelték Pearl Harbourba. Gyorsan elvégezték a Yorktown ideiglenes javítását, majd a sebtében összefoltozott hajót a Task Force 16 két anyahajójával együtt Midway védelmére küldték. A három anyahajó parancsnokságát elvileg a rangidős Halsey altengernagynak kellett volna ellátnia, ő azonban egy bőrbetegség miatt betegállományba került. A Task Force 16 parancsnokságát így Raymond Ames Spruance ellentengernagy vette át, a főparancsnokság pedig Fletcher kezébe került.
Trafalgar és a Bismarck elsüllyesztése után alighanem Midway a harmadik legismertebb tengeri csata, melynek történetét nyilván szükségtelen újra elmesélni. Az ütközet valahogy Spruance nevéhez fűződik, pedig ő csak akkor vette át a parancsnokságot a zászlóshajóját, a Yorktownt elvesztő Fletchertől, miután a négyből már három japán anyahajót elsüllyesztettek. A negyedik japán anyahajót pedig szintén Fletcher felderítőgépei találták meg. Az ütközet megsemmisítő vereséggel zárult a japánok számára. Mind a négy nagy anyahajójukat elvesztették, szemben az egyetlen elsüllyedt amerikai anyahajóval. Midway jelentőségét aligha lehet túlértékelni. A japánok a csata előtt kétszeres fölényben voltak az anyahajók számát tekintve, míg a csata után az erőviszonyok kiegyenlítődtek. Odaveszett az anyahajókon szolgáló japán pilóták többsége, a Császári Haditengerészet elitje is. Külön kiemeli a győzelem értékét az a tény, hogy az amerikaiak nagy túlerővel szemben érték el azt.
Miután helyzetük stabilizálódott a Csendes-óceánon, és a japán fenyegetés mértéke is erősen lecsökkent, Nimitz úgy döntött, szakít a védekező stratégiával, és támadó hadműveletet indít a japánok ellen. Célpontként a nemrég megszállt Guadalcanal és Tulagi szigetét jelölték ki. Az amerikai partraszállásra augusztus 07-én került sor. A hadműveletet fedező amerikai anyahajókat ezúttal is Fletcher vezette. Miután a vártnál kisebb ellenállásba ütköző partraszállás rendben lezajlott, Fletcher, a kapott utasításoknak megfelelően, visszahúzódott, hogy anyahajóit kivonja a japán szárazföldi légierő, és a tengeralattjárók által veszélyeztetett térségből. Azonban a partraszálló flotta parancsnoka, Turner ellentengernagy, nem értesítette Fletchert arról, hogy a szállítóhajók nem végeztek időben a kirakodással. S miután az anyahajók távoztak, Turner is visszavonta hajóit, még mielőtt azok partra tudták volna tenni a rakományukat. Ennek következtében a tengerészgyalogosok a következő hetekben komoly ellátási zavarokkal küszködtek. Két nap múlva még nagyobb baj történt, amikor a szállítóhajók fedezetéhez tartozó, és Fletchertől függetlenül működő amerikai-ausztrál cirkálóköteléket augusztus 09-én éjszaka a Savo-szigetnél meglepték a Mikawa altengernagy vezette japán cirkálók és rombolók, s alig fél óra leforgása alatt, saját veszteség nélkül végeztek mind a négy szövetséges nehézcirkálóval. Két héttel később a japán haditengerészet főerői is támadásba lendültek. A japán ellentámadáshoz Yamamoto mind az öt megmaradt anyahajóját a térségbe vezényelte. A túlerő ellenére Fletcher támadott elsőnek, és elsüllyesztette hatodik anyahajóját is, a Ryujót. Az ezután következő zűrzavaros összecsapások során az amerikaiak súlyosan megrongálták a Chitose anyahajót is, míg részükről komoly sérüléseket szenvedett az Enterprise. A japánok hetven repülőgépet vesztettek, az amerikaiak húszat. A súlyos veszteségekre való tekintettel augusztus 25-én Yamamoto lefújta az akciót és elrendelte a visszavonulást. Fletcher harmadik csatáját is megnyerte, bár efeletti örömét nyilván némileg mérsékelte, hogy egy héttel később egy japán tengeralattjáró megtorpedózta a Saratogát, amelyet javításra haza kellett küldeni.
Nézzük át Fletcher eddigi tevékenységének mérlegét! A Japán Császári Haditengerészet tíz anyahajóval kezdte meg a háborút. A Fletcher irányítása alatt álló amerikai erők, mindvégig számottevő túlerővel szemben harcolva, nyolc hónap leforgása alatt ebből a tíz anyahajóból hatot elsüllyesztettek, kettőt súlyosan megrongáltak. Eközben ők maguk két anyahajót vesztettek. Ezek ismeretében nyilván úgy gondolnánk, hogy Fletcher odahaza akkora sztár lesz, mint annak idején Angliában Nelson. Megkapja a legmagasabb kitüntetéseket és a legmagasabb rangokat, elnökök szorongatják a kezét és veregetik a vállát, a háború végén a washingtoni diadalmenet élén halad, miközben fehér ruhás szüzek szórják eléje a virágokat, nem? Nem. Szeptemberben Frank Jack Fletcher altengernagyot leváltották beosztásából, majd novemberben kinevezték az Északi Körzet élére, Alaszkába. Soha többé nem irányított hadihajó kötelékeket.

Kongresszusi képviselőkkel Alaszkában.

Minek köszönhető ez a váratlan, és látszólag érthetetlen bukás?
Fletchernek alapvetően két nagy ellensége volt. Az első –a kevésbé veszélyes- Ernest Joseph King tengernagy, az Egyesült Államok flottájának akkori főparancsnoka. King jó képességű, ám ellentmondásos személyiségű vezető volt. Nyers modora, durva stílusa és túlzásba vitt szigora meglehetősen népszerűtlen tisztté tették. Beosztottjai utálták Kinget és féltek tőle, de az admirális nem örvendett nagy népszerűségnek a felsőbb vezetés köreiben sem. Elismerték képességeit, és valamelyest tisztelték, de nem szerették. A kortárs visszaemlékezések szerint a szövetséges vezetők közül talán csak Montgomeryt utálták még nála is jobban. Roosevelt így jellemezte Kinget: „Ő az a fickó, aki égő fáklyával borotvál.” King egyik nagy hibája volt, hogy személyes érzelmeit nem tudta, sőt, nem is akarta kirekeszteni a döntéshozatal folyamatából. Az önmagáról igen jó véleménnyel levő tengernagy teljes mértékben megbízott megérzéseiben és szubjektív véleményeiben. A számára ellenszenves tisztek ellen szabályos hajtóvadászatokat tartott, s alighanem több tiszt karrierjét törte ketté, mint –Rickoveren kívül- bármelyik más tengernagy. Fletcherrel szembeni ellenszenve feltehetően jóval a világháború előtti időkre nyúlik vissza. A két tiszt pályafutása többször is keresztezte egymást, így például mindketten résztvettek Veracruz 1914-es megszállásában, és az első világháború alatt mindketten az atlanti hadszíntéren szolgáltak. Valószínűnek tartom, hogy sok tiszt, köztük King is, már ekkor irigykedve és féltékenyen figyelte Fletcher gyors előmenetelét. Míg Fletcher négy évvel az akadémia elvégzése után, 25 évesen már megkapta első parancsnoki beosztását, addig King csupán 13 évi szolgálat után, 36 évesen kapta meg első rombolóját. Úgyszintén rossz ajánlólevél lehetett Fletcher számára, hogy közeli barátja volt a Csendes-óceáni flotta akkori parancsnokának, Kimmelnek, aki különösen rossz viszonyban állt Kinggel. Bár nevetségesen hangzik, de King még azt is felrótta Fletchernek, hogy az ő irányításával vívott Korall-tengeri csatában süllyedt el kedvenc hajója, a Lexington. A harmincas évek elején King két évig volt az anyahajó parancsnoka, majd később, már tengernagyként, egy ideig a Lexington volt a zászlóshajója is. Az anyahajó pusztulásáért szintén Fletchert tette felelőssé. Mindez azonban nem befolyásolta volna Fletcher megítélését az utókor szemében. King leválthatta és háttérbe szoríthatta őt, de arra már nem volt befolyása, a későbbi nemzedékek hogyan ítélik meg Fletcher tevékenységét. Sajnos azonban Fletchernek volt egy másik, jóval erősebb ellensége, akinek a tevékenysége azt eredményezte, hogy a tengernagy nemcsak a háború második felére került a süllyesztőbe, hanem ezután még jó fél évszázadon át ott is maradt.
A színes egyéniségű King tengernagy. Már a háború alatt felmerült az ötlet az US Navy vezetőiben, hogy a történelem legnagyobb tengeri háborújának krónikáját egy avatott szakemberrel meg kellene örökíttetni, még amíg frissek az élmények a csaták túlélőiben. A feladattal a jónevű történészt, Samuel Eliot Morisont bízták meg. Morison lenyűgöző munkát végzett. Monumentális műve ma is minden, a témával foglalkozó történész Szent Bibliája. Az Egyesült Államok haditengerészete úgyszintén Morison munkáját tekinti a történtek hivatalos értelmezésének, tehát az iskolákban máig az események Morison féle interpretációját tanítják. Egyetlen, a szakmai hírnevére valamit is adó történész sem engedhette meg magának, hogy az eseményekről alapvetően másként vélekedjen, mint Morison. A szakma álláspontja az, hogy Morison így írta, tehát így is volt. (A történetírás tele van ilyen szent tehenekkel.)
A történész, és egyáltalán minden tudós feladata az, hogy kutatásának tárgyát objektíven, minden személyes érzelmektől mentesen, elfogulatlanul szemlélje és vizsgálja. Azonban mint köztudott, a tudós is csak ember (néha túlságosan is az), és ez az objektivitás a legtöbb esetben bizony legalábbis hiányos. Hogy kezdetben Morison hogyan viszonyult Fletcherhez, nem tudni. A professzor a közismerten Halsey-rajongó Roosevelt fiatalkori barátja volt, megbízását pedig Kingtől kapta. Gyanítható tehát, hogy a Fletcherrel szembeni objektivitása már kezdetben megkérdőjelezhető volt. Fletcher pedig korántsem könnyítette meg a dolgát. A tengernagy nyilván jókora adag sértődöttséget hordozott magában mellőzése miatt, és nem óhajtott résztvenni Morison munkájában. Nemcsak arra nem lehetett rávenni, hogy háborús feljegyzéseit, és a nála levő dokumentumokat összegyűjtse, kiegészítse, és Morison rendelkezésére bocsássa, de mégcsak arra sem volt hajlandó, hogy egyáltalán szóba álljon Morisonnal! Magatartását valamennyire persze meg lehet érteni, de tulajdonképpen Fletcher ezzel maga alatt vágta a fát. Elkészült művében Morison igen lesújtó véleménnyel van Fletcher tevékenységéről, s ezt az értékelést az azóta megjelent történelmi könyvek nagy többsége is átveszi. Fletcher meglehetősen periférikus figura lett a történelemkönyvekben, s alakja teljesen a háttérbe szorul Nimitz, Halsey és Spruance mellett. De végülis mit kifogásolt King és Morison Fletcher tevékenységével kapcsolatban?
Úgyszólván mindent. King már a Wake felmentésére indított, zűrzavarba fulladt hadművelet kudarcáért is Fletchert hibáztatta. A balul sikerült esetről már írtam, s azt hiszem nyilvánvaló, hogy ebben Fletchernek semmilyen felelőssége nem volt. A kudarcért elsősorban a szerencsétlenkedő Pye tengernagy tehető felelőssé, valamint a kormány és a flotta felső vezetése, melyek elkövették azt a minősíthetetlen baklövést, hogy egy folyamatban levő hadművelet közepén váltották le a főparancsnokot, Kimmelt, méghozzá úgy, hogy nem gondoskodtak annak megfelelő pótlásáról. King azonban úgy vélte, Fletcherben kellett volna, hogy legyen annyi kurázsi, hogy Nelson módjára „a vak szeme elé tartja a távcsövet”, azaz nem engedelmeskedik Pye-nak, és a parancs ellenére folytatja a hadműveletet. Álláspontját sokan osztották a flottánál, mint például Halsey, aki a szokásos handabandázó stílusában még januárban is azt követelte, indítsák a flottát Wake felmentésére. Mindenestre az 1801-es koppenhágai csatával való párhuzam teljesen téves. Nelson egy már javában zajló ütközet közepén kapta meg a visszavonulást elrendelő parancsot, amit igazából akkor se nagyon tudott volna végrehajtani, ha akarta volna. Fletcher viszont még napokra volt Wake-től, mikor Pye ellentmondásos parancsai előbb lelassították, majd visszafordulásra kényszerítették. A parancsmegtagadást különben sem igazán támogatták az US Navy-ben, s nem valószínű, hogy ha Fletcher megteszi, King kitüntette volna érte.
King erősen kritizálta Fletcher Korall-tengeri tevékenységét is. Már április végén, egy San Franciscoi megbeszélésen kifejezte elégedetlenségét Nimitznek. Úgy vélte, Flecher túlságosan passzív magatartást tanúsít, és hiányzik belőle a harci szellem. A simulékony Nimitz mint mindig, ezúttal is egyetértett főnökével, de figyelmeztette, Fletchert nincs kivel leváltani, és különben is, mielőtt ítélkeznének róla, meg kellene várni, hogy fog viselkedni a várható japán támadáskor. Miután visszatért Pearl Harbourba, rögtön értesitette Fletchert King kritikájáról. Fletcher egy vállvonással elintézte a dolgot. Főnöke ellenszenve nyilván nem volt ismeretlen előtte. A térségben ekkor még néhány jelentéktelen japán támaszpont volt csak, tehát nem volt mit támadni a környéken, Fletcher pedig úgy gondolta, nem fogja egyetlen anyahajóját kockáztatni értéktelen célpontok elleni támadásokkal, pusztán csak azért, hogy kedvében járjon a főnökének, és címlaptémákat gyártson a győzelmekre éhes sajtónak. Erre ott volt Halsey. A japán támaszpontok elleni támadással Fletcher semmilyen érdemi eredményt nem tudott volna elérni, ugyanakkor viszont felfedte volna az ellenség előtt erői nagyságát és helyzetét, s kitette volna hajóit a szárazföldön állomásozó japán gépek támadásának. Fölöslegesen kockáztatott volna a semmiért. Várható volt, hogy a japánok nagy erőkkel fognak támadást indítani a térségben, s Fletcher erre az alkalomra várt. Elgondolását egyébként maga Nimitz is támogatta.
A májusi csata végeredménye nem volt teljesen egyértelmű. A japánok ugyan letettek a Port Moresby elleni hadműveletről és elvesztették első anyahajójukat, de az amerikaiak is elvesztették King szeretett Lexingtonját. King ismét dühöngött, mivel szerinte Fletcher futni hagyta a japánokat, és utasította Nimitzet, szigorúan vonja felelősségre Fletchert. Nimitz ezúttal is buzgón helyeselt, és aztán természetesen nem tett semmit. Nimitz sokkal reálisabban értékelte a helyzetet, mint a Fletcher iránt érzett ellenszenvétől elvakult főnöke. Az amerikaiak első ízben kerültek szembe a tengeren a japán anyahajókkal, és az eredmény korántsem volt rossz. Megállították a japán előnyomulást, és súlyos károkat okoztak az ellenségnek. A Lexington elvesztése legalább annyira volt köszönhető az amerikai kárelhárítás gyakorlatlanságának, mint a japán bombáknak. A tény az, hogy az amerikaiaknak első ízben sikerült valódi győzelmet elérniük. Minden visszhang nélkül. A hátország Halsey propagandaakcióitól volt hangos, főleg a nemrég lezajlott Doolittle támadástól. (Amit egyébként maga Doolittle közvetlenül a támadás után még siralmas kudarcnak értékelt, és biztos volt benne, hogy hazatérve hadbíróság elé állítják miatta. Utólag a támadás legnagyobb eredményének azt tartják, hogy kiprovokálta a Midway elleni japán támadást. Valójában azonban a támadás ekkor már eldöntött tény volt, s Doolittle akciója legfeljebb csak meggyorsította az előkészületeket, és elhallgattatta a terv ellenzőit.) Kingnek az az elvárása, hogy Fletchernek teljesen meg kellett volna semmisítenie a japánok erőit, arról tanúskodik, hogy az amerikai főparancsnok nem volt tisztában a kialakult helyzettel, és az amerikaiakra általában jellemző módon mélyen lebecsülte a japánokat. A faji felsőbbrendűség tudatától áthatott amerikaiak Pearl Harbourra úgy tekintettek, mint véletlen balesetre, amit alapvetően csupán néhány ember mulasztása idézett elő. A szövetséges vezetők közül pedig sokan meg voltak győződve róla, hogy a támadást nem is a "sárga majmok", hanem titokban Japánba szállított német gépek és pilóták hajtották végre.
A Saratoga fedélzetén, közvetlenül a tengernagy távozása előtt készült kép. A midwayi csata olyan nagy diadal volt, hogy azt gondolhatnánk, itt aztán semmiben nem lehet hibáztatni Fletchert. Valóban nem, úgyhogy az ütközetben elért sikert lazán Spruancenak tulajdonították. A csata előtt természetesen teljes volt a hírzárlat, a csata után pedig az újságírók azt látták, hogy a visszatérő anyahajók Spruance parancsnoksága alatt állnak. Következésképpen úgy gondolták, a csatában is ő vezette azokat. Nem árt ha leszögezzük, Midwaynél az amerikai erők főparancsnoka Fletcher volt! Spruance csak az ütközet végén vette át a főparancsnokságot, amikor három japán anyahajót már kiütöttek, és a negyediket is Fletcher repülői találták meg Spruancenak. A csatában a Fletcher vezette Yorktown csoport repülői sokkal összehangoltabban és szervezettebben tevékenykedtek, mint a másik két anyahajó gépei, melyek tevékenységét a teljes összevisszaság jellemezte. (Ezt utóbb maga Spruance állította.) A Hornet gépei nagyrészt meg sem találták a célpontokat, az Enterprise repülőinek támadása pedig teljes káoszba fulladt. A kötelékek egymástól elszakadva, minden összhang nélkül, összevissza támadtak, miközben nagyon homályos elképzelésekkel rendelkeztek csak az ellenség helyzetéről. Ezzel szemben a Yorktown repülői összehangolt támadást indítottak, alapos felderítés után, tehát pontosan tudták, hol tartózkodik az ellenség, és nem kóvályogtak összevissza, mint a másik két anyahajó pilótái. (Úgy vélem érdemes kiemelni, hogy míg a Yorktown már hosszú ideje Fletcher irányítása alatt állt, addig az Enterprise és a Hornet tisztjei Halsey nevelései voltak.) A történelemkönyvekben Midway kapcsán Fletchert rendszerint csak egész mellékesen említik meg, s azon kívül, hogy ott volt, mást alig mondanak róla. Holott a két admirális, Fletcher és Spruance, előre megbeszélt taktika alapján, összehangoltan tevékenykedett. Utóbb nem győzik dicsérni Spruance-ot, amiért a nappali sikerek után éjszakára óvatosan visszavonult, elkerülve ezzel, hogy belefusson az éjszakai harcra törekvő japánok csapdájába. Valójában Spruance-hoz hasonlóan Fletcher is ugyanúgy visszavonult kelet felé, anélkül, hogy egyeztetett volna a másik tengernaggyal. Ez is bizonyítja, hogy a Midwaynél alkalmazott taktika nem kizárólag Spruance zsenialitását dicséri. Azt közösen dolgozták ki Fletcherrel és Nimitz-el. Csak éppen amíg Spruance visszavonulásait bölcs megfontoltságnak és óvatosságnak minősítik, addig Fletcher visszavonulásait gyávaságnak.
Fletcher bukását közvetlenül a Guadalcanal körül vívott harcok okozták. Az első vádpont, amit itt felhoztak ellene, az volt, hogy a partraszállás után támogatás nélkül hagyta a szárazföldi csapatokat. Csakhogy Fletcher feladata nem az volt, hogy a tengerészgyalogságot támogassa, hanem hogy elhárítsa a japán haditengerészet fő erőinek várható ellentámadását. A partraszállás gyakorlatilag nem ütközött ellenállásba, s a tengerészgyalogosok már az első nap elfoglalták a fő célpontnak számító repülőteret. Ezután Fletcher gyorsan visszavonult anyahajóival, hogy azokat kivonja a térségben állomásozó japán légierő hatósugarából, és a tengeralattjárók útvonalából. Hogy döntése mennyire helyes volt, az már a következő napokban megmutatkozott, amikor a japán bombázók több támadást hajtottak végre a szigetek közelében levő hajók ellen, és közülük többet elsüllyesztettek. Ha Fletcher itt tartja anyahajóit, nyilván azok léptek volna elő a japán bombázók fő célpontjává. A partraszálló flotta közvetlen fedezetét különben is Turner ellentengernagy 20 cirkálója és rombolója látta el. Ez az erő bőven elegendőnek tűnt a feladatra. Azt már nem lehetett előre kiszámítani, hogy Turner hajói augusztus 08-án éjjel katasztrofális vereséget szenvedtek a japán Mikawa altengernagy cirkálóitól, mire Turner valamennyi szállítóhajót visszavonta Guadalcanaltól, még mielőtt azok ki tudták volna rakodni a rakományukat. A következő hetekben a tengerészgyalogosok zsákmányolt japán rizsen éltek. Turner ellentengernagy King embere volt, tehát szóba sem kerülhetett a felelősségrevonása. A vereségért Fletchert tették felelőssé, aki "megszökött" az anyahajóival, nem nyújtott segítséget Turner hajóinak, és nem üldözte a visszavonuló ellenséget. Valójában mint már említettem, Fletcher a parancsnak megfelelően cselekedett, amikor a partraszállás után hátravonta hajóit, és nem tette ki őket felesleges kockázatnak. Miután a csata idején mintegy 300 mérföldre tartózkodott Guadalcanaltól, ha akart sem tudott volna segíteni Turnernek, és értelemszerűen Mikawa visszavonuló hajóit sem tudta üldözőbe venni. A tengernagy feladata a japán hadtengerészet anyahajóinak megállítása volt, amit meg is tett augusztus végén, mikor Yamamoto szinte teljes megmaradt flottáját délre vezényelte, hogy kiszorítsák a térségből az amerikai erőket. A japánok öt anyahajóval, négy csatahajóval, 16 cirkálóval és 30 rombolóval vonultak fel Fletcher három anyahajója, egy csatahajója, két cirkálója és 18 rombolója ellen. Az amerikai tengernagy tehát mint mindig, ezúttal is nagy túlerővel állt szemben, és mint mindig, ezúttal is győzött. A Salamon-szigeteknél megvívott csata végén Yamamoto visszavonult, miután elvesztette egy újabb anyahajóját. A haditengerészet főokosai keményen kritizálták Fletchert, amiért harmadik anyahajóját nem sokkal az ütközet előtt hátraküldte tankolni, így az nem vehetett részt a csatában. Szinte nem is számított, hogy Fletcher két anyahajóval is győzött. Mint eddigi sikerei után mindig, a tengernagyon most is azt kérték számon, miért nem győzött még jobban? Ahogy később Fletcher keserű iróniával említette: "A csata után egyszerre érkezett meg Nimitz gratulációja a nagyszerű győzelemért, és King letolása a vereségért." A tengernagy valóban nagy gondot fordított arra, hogy hajói lehetőleg mindig tele üzemanyagtartályokkal álljanak készen egy esetleg megvívandó ütközetre. Másoknál ez erénynek számít, Fletchernél a túlzott aggályoskodás jelének. A tengeren való utántöltés technikája ekkoriban még elég kezdetleges volt az US Navyben, s csak később, mikor átvették az angol eljárást és az angol tömlőket, vált minden körülmények között használhatóvá. Fletcher a később általánosan elterjedt rotációs technikát használta az utántöltésnél, tehát egyszerre mindig csak egy anyahajója volt feltöltésen, majd mikor az visszatért a flottához, egy másikat vezényeltek vissza a támaszpontra. A háromból két anyahajó így mindig teljes harckészültségben állhatott.
A csata után Fletchert arra utasították, ezúttal maradjon Guadalcanal közelben, és nyújtson közvetlen fedezetet a tengerészgyalogosoknak. Pontosan ez volt az, amit Fletcher korábban igyekezett elkerülni, és nemsokára ismét bebizonyosodott, ezúttal is neki volt igaza. A kapott parancs olyan területen marasztalta az amerikai hajókat, melyről közismert volt, hogy a japán tengeralattjárók kedvenc vadászterülete. A körzetet később az amerikai tengerészek Torpedó Csomópontnak keresztelték el. Augusztus 31-én Fletcher zászlóshajóját, a Saratogát megtorpedózta a japán I-26 tengeralattjáró. Magától értetődik, hogy természetesen ezért is Fletchert tették felelőssé, aki a torpedótámadás során könnyebben megsebesült. A rövid betegállomány után már nem is tért vissza a flottához, hanem megalázó szárazföldi beosztásokba került. Helyette Kinkaid vette át a térségben tartózkodó tengerészeti erők parancsnokságát, majd októberberben megérkezett végre a tengerek nagyszerű és csodálatos amerikai hőse, Halsey, a Bika! Halsey tevékenysége az október végén, a Santa Cruz szigetek közelében megvívott csatában csúcsosodott ki. Ez volt az egyetlen anyahajóütközet, melyet a japánok tisztán és egyértelműen megnyertek. A Fletcher távozása utáni két hónap mérlege röviden: az amerikaiak két anyahajót elvesztettek, a harmadik harcképtelenné vált, miközben az ellenség egyetlen hajót sem vesztett. Nagyrészt Halsey tevékenységének köszönhetően november elején az Egyesült Államoknak egyetlen harcképes anyahajója sem volt a Csendes-óceánon! Ép ésszel nyilván azt gondolnánk, hogy ezek után Halseyt elküldik Alaszkába, Fletchert pedig visszahelyezik a flottához. De nem. A flotta vezetése és a közvélemény hangosan ünnepelte Halseyt, a harcos tengernagyot, aki végre szakított tutyimutyi elődje óvatoskodásával, merész támadó taktikával lépett fel, és -úgymond- helyrehozta azt, amit Fletcher elrontott!

A Csendes-óceán urai. Balról az első Nimitz, a harmadik Fletcher, a negyedik Spruance

A kritikusok előszeretettel feledkeznek meg arról is, hogy Fletcher olyasmit csinált, amit előtte még senki soha. Egy anyahajó köteléket vezényelt egy másik anyahajó kötelék ellen. Erre az esetre nem léteztek előre kigondolt harcászati doktrínák, mindent ott helyben kellett kitalálni és rögtönözni. (Ez a tény nagymértékben magyarázhatja az amerikai tengernagy óvatosságát.) Az anyahajókra korábban mint fontos kisegítő egységekre tekintettek, amelyek elvégzik a csatahajók számára a felderítést, biztosítják azok légifedezetét, és esetleg megelőző csapást mérnek az ellenfél hajóira. Az első angol-holland tengeri háborútól a második világháborúig, tehát nagyjából 300 éven át, a tengeri ütközetek többé-kevésbé ugyanúgy zajlottak le. Az egymással párhuzamosan, libasorban haladó csatahajók addig lőtték egymást, amíg az egyik fél meghátrálásra nem kényszerült. A tengeralattjárók, a radarok, és a repülőgépek megjelenése azonban használhatatlanná tette a régi, jól bevált receptet. Fletchernek egy szinte teljesen új helyzetben kellett megoldásokat találnia, és helytállnia. Ez végül kiválóan sikerült neki, ami annál is figyelemreméltóbb, mivel a tengernagy korábban soha nem szolgált anyahajókon, és a repüléshez jóformán semmit sem értett.
A tengeri ütközet komplexitása, és az ütközet területének nagysága is minden korábbi elképzelést felülmúló mértékben megnövekedett. Az ellenfél rendszerint nemcsak a látótávolságon, hanem még a radarok hatósugarán is túl volt, s a tengernagyoknak a pilóták felettébb kétes megbizhatóságú beszámolói alapján kellett döntéseiket meghozniuk. A tengeri csata Fletcher szerint sötétben való tapogatózás volt, vagy ahogy később mondta: "Az emberek a csata után sokat beszélnek arról, milyen előre elhatározott, tudatos döntésekkel sikerült céljaikat elérniük. Valójában azonban ez mindig egy sereg pokoli, bizonytalan tapogatózással jár."
Lundstrom könyvének címlapja. A háború elején a tengernagy meglehetősen szűkös anyagi erőforrásokkal kellett, hogy gazdálkodjon, és soha nem rendelkezett háromnál több anyahajóval. Ezzel szemben utódai Saipannál és Leyténél a kivérzett japánok ellen 15, illetve 17 anyahajót vihettek harcba, nem számítva a partraszálló erők közvetlen támogatását ellátó több tucat kísérőanyahajót. Fletcher viszont minden esetben számottevő túlerőben levő ellenség ellen harcolt, és ért el győzelmeket. Nyolc hónap alatt megtörte a Császári Haditengerészet gerincét, olyan csapást mérve rá, melyet az többé nem tudott kiheverni.

Még Morison bebetonozott tekintélyének ismeretében is nehezen érthető, hogyan lehetséges az, hogy Fletcher csaknem ötven éven át úgy szerepelt a történetírásban, mint afféle jelentéktelen háttérfigura, akinek a tevékenysége elhanyagolható a Csendes-óceáni háború történetében. Míg Halsey teljesen jelentéktelen rajtaütéseit és csatáit a hátországban ujjongva ünnepelték, addig a Korall-tengeri, a midwayi és a Salamon-szigeteki csatákat jóformán észre sem vették. A sajtó által megvezetett civilek részéről ez a tájékozatlanság valamelyest érthető, de Morison és a többi történész elfogultsága nehezen magyarázható. Jó ötven évnek kellett eltelnie, mire megszületett az első olyan történelmi munka, amely egyértelműen megállapítja Fletcher érdemeit, és szorgalmazza a tengernagy rehabilitálását. Stephen D. Regan "In Bitter Tempest: The Biography of Admiral Frank Jack Fletcher" című munkája 1994-ben jelent meg, s komoly visszhangot keltett szakmai körökben, csakúgy mint John Lundstrom "Black Shoe Carrier Admiral: Frank Jack Fletcher at Coral Sea, Midway, and Guadalcanal" című, 2006-ban megjelent könyve.
Hogy Fletcher rehabilitálása sikerülni fog e, erősen kétséges. Regant és Lundstromot a Morisont megkérdőjelezhetetlennek tekintő ortodox történészek -vagyis a történészek nagy többsége- természetesen erősen támadják. Az mindenestre örvendetes, hogy az utóbbi időkben Fletchernek is kialakult egy rajongói köre, bár ők legalább annyira elfogultak, mint Halsey hívei. Előszeretettel állítják azt, ha Fletcher a posztján marad, a következő nyolc hónapban újabb hat anyahajót süllyeszt el, és 1943 végére véget vetett volna a Csendes-óceáni háborúnak. Ez ugyan meglehetős túlzás, az azonban tény, Fletcher 1942 augusztusában aratott utolsó győzelme után amerikai tengernagy csaknem két évig nem süllyesztett el japán anyahajót, és bár később sokkal jobb körülmények között és sokkal nagyobb erők élén harcoltak, Fletcher teljesítményét -hat anyahajó- senkinek sem sikerült utolérnie.


Miután kirúgták a flottától - elméletileg nem, de gyakorlatilag végülis ez történt - Fletcher még megkapta a Kiváló Szolgálatért érdemérmet -nyilván keserű gúnynak érezte-, majd 1942 novemberétől a Tizenharmadik Tengerészeti Körzet parancsnoka lett. Ez az Egyesült Államok északnyugati partvidékét jelenti, seattlei főhadiszállással. Egy évvel később kinevezték az Északi Erők főparancsnokává. A beosztás gyakorlatilag az Alaszkában állomásozó, nem túl jelentős tengeri erők és az ottani szigeteken telepített légierő parancsnoki állását jelentette. Az itt állomásozó egységek a Kurili-szigeteket támadták, és ellenőrizték a térség hajóforgalmát, ami különösen a Szovjetunió számára szállított segélyszállítmányok miatt volt fontos. Fletcher lelkiismeretesen és alaposan látta el ezt a munkáját is, bár gyanítható, sok örömét nem lelte benne. 1945 szeptemberében a Honshu-szigeteki Mutsu öbölben fogadta a japán Északi Flotta megadását, és Japán északi területeinek megszállását irányította. Érdemes felidézni a japán fegyverletételkor a katonáihoz intézett szavait: "Emlékezzünk a nankingi vérfürdőre, a Pearl Harbouri árulásra, a bataani halálmenetre, fegyvertársaink meggyilkolására, megkínzására és éhhalálára, de ne utánozzuk a japánok viselkedését. Megmutattuk a japánoknak és a világnak fegyvereink fölényét. Most meg kell mutatnunk az igazság és a tisztesség azon értékeinek fölényét is, amelyekért harcoltunk."
A háború után Fletcher megkapta a tengernagyi (Full Admiral) rangot, és a flotta vezetőségében töltött be különböző adminisztratív állásokat. 1947-ben vonult nyugdíjba, és haláláig visszavonultan élt a család Maryland állambeli birtokán, Arabyban.
Frank Jack Fletcher a bethesdai Tengerészeti Kórházban hunyt el 1973 április 25-én, négy nappal a 88-ik születésnapja előtt.

A tengernagy sírja az arlingtoni katonai temetőben.

Vissza.