A dicsőséges június elseje, 1794.

Daniel Orme festménye. Bal oldalt Howe áll, középen az elesett Neville kapitányt emelik fel bajtársai, jobb oldalon pedig a Queen Charlotte fejsebet kapott kapitánya, Snape Douglas látható.

A francia haditengerészet születése.

A polgárháborúkkal és belviszályokkal teli XVI. század után a következő század első felében Franciaország elnyerte mai, végleges formáját. Kialakultak az ország lényegében máig fennálló határai, és létrejött az az erős, központi államhatalom, amely a főnemesek ellenállását felszámolva egységbe forrasztotta a gyakorlatban addig félig-meddig önálló hercegségeket. Erre a műre XIII. Lajos mindenható főminisztere, Richelieu bíboros tette fel a koronát. Az eredetileg katonai pályára készülő Richelieu olyan egyedülálló teljhatalom birtokosa volt, amelyről későbbi kollégái, mint például Bismarck, legfeljebb csak álmodozhattak. A király korlátlanul megbízott Richelieuben, és gyakorlatilag teljesen átengedte neki az államügyek intézését. Még a királyi család tagjai is hétrét görnyedtek a bíboros előtt, mert ha nem így tettek, azt hamarosan megbánták. Még a király anyja, Medici Mária, és öccse, Gaston is száműzetésbe kényszerültek, mikor ujjat merészeltek húzni Richelieuvel. A bíboros lényegében az abszolutista kormányzás megalapítója volt, aki az állam teljes centralizálására törekedett. Kitaposott úton járt, hiszen elődei, főleg IV. Henrik, már megvetették a rendszer alapjait. Richelieunek már csupán a legmakacsabbul ellenálló főurakat kellett eltakarítania az útból, és fel kellett számolnia a francia protestánsok, a hugenották különállását. A hugenották még 1598-ban, a IV. Henrik által aláírt nantesi ediktumban nyerték el –mai kifejezéssel élve- autonómiájukat. Idővel szinte egy teljesen önálló államot hoztak létre Franciaországon belül. Mintegy 200, kisebb nagyobb erőd volt a birtokukban, közülük a legnagyobb, La Rochelle, amely szinte afféle hugenotta fővárosként működött. Ahhoz, hogy felszámolják a hugenották függetlenségét, és területüket beolvasszák az állami irányítás alatt álló területek közé, el kellett foglalni La Rochelle-t. Ez nem ígérkezett könnyű feladatnak, mivel a város a tengerparton feküdt, s számíthatott az angolok segítségére is. Amellett a hugenották is számottevő hajóhaddal rendelkeztek, s rendszeresen zaklatták a királyi szolgálatban álló hajókat. Több hónapos ostrom után aztán La Rochelle-t végül úgy sikerült elfoglalni 1628-ban, hogy gátakkal és elsüllyesztett hajókkal elzárták a kikötő bejáratát az utánpótlást szállító angol hajók elől. Annak ellenére, hogy a sikert a szárazföldi hadsereg vívta ki, Richelieu felismerte, hogy hosszú távú céljai elérése érdekében szüksége van egy erős, ütőképes hajóhadra is. „A tenger uralma nélkül nem lehet sem a háborút megnyerni, sem pedig a békét kihasználni.”- mondta. Első lépésként már La Rochelle bevétele előtt, 1626-ban, öt nagy hajót vásárolt az akkor a világ vezető tengeri nagyhatalmának számító Hollandiától, majd ezeket lemásolva a francia kikötőkben is megkezdték a hadihajók építését. Richelieu kormányzása idején csaknem száz hadihajó és gálya épült a francia hajógyárakban, köztük a legnagyobb és leghíresebb, a 68 ágyús La Couronne volt. A Lourdis érseke által vezetett új flotta –általános meglepetésre- még néhány kisebb győzelmet is aratott a Provance partjait blokád alá vevő spanyol hajókkal szemben.
A francia flotta virágzása azonban kérészéletűnek bizonyult. Richelieu halála után a flottafejlesztés leállt, s a már elkészült egységek is hamar pusztulásnak indultak. (A La Couronne-t alig tíz évvel szolgálatba állítása után már kiselejtezték, és lebontották.) Nem mintha Richelieu utóda, Mazarin bíboros nem ismerte volna fel a tengeri hatalom jelentőségét, csak éppen neki nem volt meg a lehetősége arra, hogy elődjéhez hasonló fejlesztéseket hajtson végre. Richelieu és XIII. Lajos csaknem egyidőben haltak meg, s az új uralkodó, XIV. Lajos, ekkor még csak ötéves volt. A központi hatalom belső ellenzői, és Franciaország külső ellenségei egyaránt igyekeztek kihasználni a helyzetet. A spanyolok elleni háború lekötötte az ország erőforrásait, s talán még ennél is nagyobb károkat és pusztítást okozott a Fronde négyéves polgárháborúja, a nemesség utolsó nagy felkelése a központi kormányzás ellen. A francia hadügyek irányítói pedig, történelmük során először, de korántsem utoljára, szembesülhettek azzal a jól ismert ténnyel, hogy egy fenékkel nem lehet két lovat megülni. A mindenfelől támadott országnak erős, jól felszerelt szárazföldi hadsereget kellett fenntartania, ami a belső viszályoktól is gyötört ország anyagi lehetőségeit a végsőkig igénybe vette. Emellett a haditengerészet ügye elhanyagolható jelentőségű kérdés volt.
Jean-Baptiste Colbert. Claude Lefebvre festménye. Mazarin-nek végül sikerült úrrá lennie a helyzeten, és halála évében, 1660-ban, ismét egy erős, egységes államot hagyhatott örökül uralkodójára, az időközben felcseperedett XIV. Lajosra. A fiatal uralkodó a várakozásokkal ellentétben Mazarin halála után nem engedte ki a kezéből a gyeplőt, s maga vette kézbe az ország kormányzását. Mazarin-el megszűnt a nagy hatalmú bíborosok, a vörös eminenciások sora, s helyükbe a király bizalmas miniszterei, a szintén nagy hatalommal bíró, ám a király felé elszámolással tartozó, s neki alárendelt szürke eminenciások léptek, akik még csak nem is álmodhattak a Richelieu-éhez hasonló hatalomról. A szürke eminenciások legnagyobbika Jean Baptiste Colbert, a király pénzügyminisztere, a gazdasági és a pénzügyek irányítója volt. A modern gondolkodású Colbert átfogó reformokat vezetett be a francia gazdaságban, modernizálta és racionalista alapokra helyezte a gazdaságot, valamint az adó és a jogrendszert. Viszonylag kevéssé ismert, de Colbert egyéb pozíciói mellett a tengerészeti miniszter tisztségét is betöltötte. Hivatalba lépésekor, 1660-ban, siralmas állapotokat találhatott a flottánál, melynek hajóállományát alighanem viszonylag egyszerűen leltárba tudták venni. Ebben az évben a flotta mindösszesen nyolc használható sorhajóból (és tíz használhatatlanból), valamint négy szállítóhajóból, nyolc gyújtóhajóból, és hat gályából állt. A gyászos helyzetet Colbert nagy lendülettel igyekezett felszámolni. Óriási hajóépítő programot indított be, s tíz év alatt több mint száz hajó építését kezdték el. 1671-re már 194 hadihajó állt a francia haditengerészet kötelékében. Hasonló tempóban növekedett a kereskedelmi flotta is, melynek űrtartalma Colbert tevékenységének köszönhetően megnégyszereződött, s 20 ezer tonnáról 80 ezer tonnára növekedett. Nem feledkezett meg a flotta háttérintézményeiről sem. Tengerésziskolákat alapított, kibővítette a hajógyárakat, átépítette és megerősítette a fontosabb hadikikötőket. Hogy közvetlen összeköttetést teremtsenek az atlanti és a földközi-tengeri flotta között, hatalmas anyagi ráfordítással, és 12.000 ezer ember munkájával megépítették a Canal du Midi csatornát, amely a Földközi-tengeri Sete kikötőjét kötötte össze Toulouse-al és a Garonne folyóval, és ezen keresztül Bordeaux-val. Az 1681 május 21-én átadott csatorna gazdaságilag rendkívül nagy jelentőségűnek bizonyult, ám nagyobb hadihajók számára nem volt járható. Talán még a hajók építésénél is nehezebb feladatnak bizonyult azok legénységgel való ellátása, hiszen Franciaország utánpótlási bázisa ezen a téren sokkal kisebb volt, mint az angoloké vagy a hollandoké, ahol a lakosság nagy része valamilyen kapcsolatban állt a tengerrel és a hajózással. A megfelelő számú legénység biztosítása érdekében egy 1668-as törvény a tengermelléki területek minden férfilakosát kötelezte a tengeri hadiszolgálatra. A gályák meghajtásáról pedig úgy kívántak gondoskodni, hogy utasították a bíróságokat, minél több bűnözőt ítéljenek gályarabságra. Ennek köszönhetően a XVII. század végi Franciaországban egészen jelentéktelen bűncselekményekért is hosszú gályarabságot sóztak az elítéltek nyakába. Ha a legénységben hiány volt, hát még nagyobb hiány volt a képzett és hozzáértő tisztekben. Colbert ugyan már 1670-ben megalapította a tengerésztisztek egyesületét, a Garde de la Marine-t, ám ez természetesen csak hosszú távon hozhatott eredményeket. Nyilván nem meglepő, hogy az új flotta az általa megvívott első komolyabb ütközetekben, a hollandok ellen, meglehetősen gyenge teljesítményt mutatott. És az sem lehet meglepő, hogy a francia haditengerészet első nagy admirálisai azok közül kerültek ki, akik külföldi tengerészetekben, vagy az „állami kalózok”, a korzárok között szerezték meg tengerészismereteik javát.
A tengerészcsaládban született Abraham Duquesne például a kereskedelmi tengerészetnél töltötte pályafutása első éveit, majd a spanyolok ellen vívott tengeri harcokban elesett apja halálát megbosszulandó, 1636-ban csatlakozott a flottához, ahol hamarosan kitüntette magát a harcokban. A pangás éveiben elhagyta a haditengerészetet, és svéd szolgálatba állt, ahol rövidesen altengernagyi rangot kapott, és több vereséget mért a dán flottára. A Fronde idején saját pénzén szerelt fel egy hajórajt, mellyel a királypártiak oldalán harcolt. Szolgálataiért ellentengernagyi rangot, és nemesi birtokot kapott. Ezután a Földközi-tengeren harcolt a kalózok ellen, majd a harmadik angol-holland tengeri háború idején, immár mint altengernagy vett részt a solebayi ütközetben. Ezután visszatért a Földközi-tengerre, ahol váltakozó kimenetelű harcok után végül sikerült megsemmisítenie az ott tevékenykedő spanyol-holland flottát. Ezért a tettéért őrgrófi (marquis) címet kapott. Pályafutása végén aztán ismét a Földközi-tengeren, az észak-afrikai kalózállamok ellen vezetett támadásokat.
Anne Hilarion de Tourville a máltai gályákon kezdte meg pályafutását, és 25 évesen, 1667-ben lépett át a francia haditengerészet kötelékébe. Duquesne alatt szolgált, és 1690-ben nyerte el a tengernagyi rangot. A francia flotta az ő parancsnoksága alatt érte el történelmének legnagyobb győzelmét Beachy Headnél, az egyesült angol-holland flotta ellen, 1690-ben. Két évvel később, Barfleurnél, lényegében eldöntetlen ütközetet vívott a kétszeres túlerőben levő angol flottával, ám néhány nappal később, a kikötőkbe visszatért hajói súlyos veszteségeket szenvedtek az angolok támadásai következtében. Egy évvel később azonban, Lagosnál, sikerült újabb győzelmet aratnia az angolok ellen. Franciaország marsalljaként halt meg 1701-ben.
Jean Bart, eredeti nevén Jan Baert, egy halász fiaként született Dunkirkben. Fiatalon a holland flottában szolgált, majd mikor 1672-ben hazája és Hollandia hadba lépett egymással, visszatért Franciaországba. Nem lépett be a haditengerészet kötelékébe, hanem a dunkirki korzárok közé állt. Bart nemcsak magasságával (204 cm) tűnt ki a korzárok közül. Csak az általa elfogott hajók száma 386-ot tett ki, és ebben nincsenek benne az elsüllyesztett és felgyújtott hajók. 1689-ben, a király személyes kérésére, sorhajókapitányi rangban lépett át a haditengerészethez. Legnagyobb sikereit a holland flotta ellen aratta, mely felett kétszer is diadalmaskodott. Hogy a franciák mekkora becsben tartják Bart emlékét, azt jól mutatja, hogy a halála óta eltelt háromszáz évben eddig összesen 27 francia hadihajót kereszteltek az ő nevére.

A hanyatlás, és a "guerre de course".

Azonban míg Tourville 1690-ben 75 sorhajót vezetett harcba Beachy Headnél, négy évvel később Jean Bart már csak nyolc sorhajó felett rendelkezhetett. És ez nemcsak azért volt így, mert a szegény sorból származó Jean Bartra nem bíztak akkora hajóhadat, mint az arisztokrata Tourville-ra (bár nyilván ez is az egyik ok volt), hanem elsősorban inkább azért, mert időközben a francia flotta ismét látványos hanyatlásnak indult.
Ennek okát elsősorban a La Hoguei vereségben szokás keresni, pedig valójában ez jóval régebbi és jóval mélyebb okokra vezethető vissza. Igazság szerint már a La Hoguei katasztrofális veszteségek is nagyrészt annak köszönhetőek, hogy Colbert csak félmunkát végzett. Ez persze nem rajta múlott, hanem nagy ellenlábasán, a király hadügyminiszterén, Francois Michel Le Tellieren, Louvois márkiján.
Louvois kiváló szervező és jó katona volt, azonban hitvány ember és nagy intrikus. Állítólag a sok közül az egyik háborúba pusztán csak azért ugratta bele a királyt, hogy az a hadszíntérre távozzon, és ne vegye észre, hogy a versaillesi palota Louvois által felügyelt építkezése jelentős lemaradásban van az előzetes tervekhez képest. Colbert a belső stabilitásra és a gazdasági fejlődésre helyezte a hangsúlyt, s az ország expanzióját leginkább a tengeri kereskedelem és a gyarmatosítás útján képzelte el. Louvois ezzel szemben a szárazföldi hadsereget helyezte előtérbe, s igyekezett a királyt rábeszélni, országa határait szomszédai rovására igyekezzék kibővíteni. Valószínűleg nem volt nehéz dolga. XIV. Lajos teljesen komolyan és szó szerint gondolta, hogy „Az állam én vagyok.”, még ha ezt minden bizonnyal valójában nem is mondta így ki. Valószínűleg komolyan gondolta azt is, hogy a keresztényeknek egy királyuk, egy hitük, és egy törvényük kell, hogy legyen, s nyilvánvalóan úgy vélte, ez az egy király természetesen ő lenne. 1667-től kezdve Franciaország szinte folyamatosan háborúban állt, úgyszólván az egész Európával. Ezekben a háborúkban az ország szép katonai sikereket könyvelhetett el, melyek azonban szinte semmilyen területi nyereséggel nem jártak, az országot viszont gyakorlatilag államcsődbe vitték. Mikor a -ki tudja miért?- „Nagy” jelzővel megtisztelt Lajos 1715-ben meghalt, a halálhír hallatán országszerte hálaadó istentiszteleteket tartottak, a király koporsóját pedig csak katonai fedezettel lehetett a szitkozódó és kövekkel dobálódzó tömegen keresztül végső nyughelyére szállítani.
A hajóhad leépítését általában annak tulajdonítják, hogy a költségvetési pénzeket a szárazföldi háborúk nyelték el, és a flottának már nem jutott belőlük. Valójában azonban Colbert flottafejlesztése már az 1680-as években kifulladt, amikor pedig a gazdasági helyzet még kiegyensúlyozott volt. Ennek oka alapvetően Louvois aknamunkája volt, aki igyekezett ott keresztbe tenni Colbertnek, ahol csak tudott. Neki köszönhetően nem jutott elég pénz a kikötők megerősítésére, így amikor a barfleuri csata után a szétszóródott és sérült francia hajók visszavonultak, nem találtak a térségben olyan francia kikötőt, amely megfelelő védelmet nyújtott volna az angol hajók támadásai ellen. Louvois a szárazföldi hadseregbe soroztatta be a tengermelléki térség férfilakosságát, így részben ennek is köszönhetően a hadihajók fedélzetén soha nem volt megfelelő számú legénység. Folyamatosan nyírbálták a flotta költségvetését is, s Colbert halála után a flottafejlesztés gyakorlatilag leállt. Maga a király, XIV. Lajos, sem különösebben érdeklődött a tengerészet iránt. (Legendás víziszonya feltehetően annak köszönhető, hogy gyerekkorában kis híján belefulladt az egyik palota kerti tavába.)
Az 1692-es La Hoguei vereség csupán ürügyül szolgált arra, hogy a gyakorlatban addig is érvényben levő, a szárazföldi hadsereget elsőbbségét és a haditengerészet alárendelt helyzetét kimondó doktrínát hivatalossá tegyék. Az új tengeri stratégiát Sebastian de Vauban, a szárazföldi hadsereg tábornoka, és jeles hadmérnök határozta meg, „Mémoire sur la course” címmel közreadott értekezésében. Vauban már első mondataival egyértelművé tette, mit várhat tőle a haditengerészet: „Mindeddig az emberek túlzott fogalmat alkottak maguknak a hadiflotta értékéről...”-írta. A francia flotta új stratégiáját is Vauban -tehát egy szárazföldi tábornok!- határozta meg. Vauban úgy vélte, Franciaország alapvetően szárazföldi nagyhatalom, s alapvető érdekeltségei is az európai kontinensen vannak. Ebből következően erőforrásai javát a szárazföldi hadseregre kell fordítania, s haditengerészete emellett csupán másodlagos jelentőséggel bír. Miután pedig Franciaország nem tud olyan flottát felállítani, amely a siker reményében vehetné fel a harcot a britekkel a tengeri hatalom megszerzése érdekében, nem is szabad a meglevő hajókat egy reménytelen tengeri ütközetben kockára tenni. Mivel az ellenség hadiflottájának legyőzése nem lehet reális célkitűzés, értelemszerűen a kereskedelmi flottáját kell támadni, hogy ezzel megfosszák a számára nélkülözhetetlen tengeri utánpótlástól. Ezt a feladatot a kisebb hadihajók, és az állam által megbízott „magánvállalkozók”, a korzárok kalózhajói látták volna el, míg a flotta nagy hadihajóinak alapvetően csupán az volt a feladatuk, hogy afféle elrettentő erőként a kikötőkben állva, puszta jelenlétükkel lekössék az ellenfél flottájának egy részét, melyet így elvonnak a tengeri kereskedelem biztosításának feladatától. (Későbbi kifejezéssel élve ez volt a „fleet in being”, azaz a „létező flotta”, amely nem tevékenységével, hanem a puszta létezésével fenyegeti az ellenséget.) A sorhajókat ezen felül csupán egyes különleges feladatok elvégzésére használták, így például a saját konvojok védelmére, a szárazföldi csapatok támogatására, illetve az ellenséges partraszállási kísérletek elhárítására. Ez a stratégia később mint az úgynevezett „guerre de course” hadviselés vált ismertté. A franciák bő kétszáz éven át ezt a stratégiát követték, fogalmazzunk úgy, hogy mérsékelt sikerrel.
Az 1695-ben kihirdetett új irányelvek nem gyakoroltak közvetlen hatást az akkori eseményekre, ugyanis a tengeri hadműveleteket az elszenvedett veszteségek, és a flottát is sújtó pénzügyi válság miatt már egy évvel korábban leállították. Tourville már 1692-ben is csak hajóinak alig a felét tudta felszerelni és legénységgel ellátni, később pedig a flotta teljesen megbénult a háborúk és a mezőgazdasági válság okozta államcsőd következtében. A haditengerészetnek egyszerűen nem jutott pénz az államkasszából, s az új tengerészeti miniszter úgy próbált meg elegendő pénzt szerezni a még meglevő hajók puszta fenntartására, hogy a flotta hajóinak egy részét eladta, vagy bérbeadta. A rosszul, vagy egyáltalán nem fizetett tisztek és matrózok tömegével hagyták el a haditengerészetet, és a korzárhajókon, illetve a kereskedelmi flottánál igyekeztek elhelyezkedni. Mire XIV. Lajos meghalt, a flotta gyakorlatilag megszűnt létezni. A király halálának évében, 1715-ben, a francia haditengerészet összesen alig két tucat, nagyrészt a kikötőkben, leszerelve álló sorhajóból állt.
Vauban elgondolásai igazából csak később értek be, s a „guerre de course” egészen a XX. századig a francia haditengerészet hivatalos doktrínája maradt. A flotta sorhajói a későbbi háborúkban nagyrészt a kikötőkben álltak, mint „fleet in being”, s ha mégis kifutottak, azt néhány kivételtől eltekintve nem azért tették, hogy harcra kényszerítsék és legyőzzék az ellenséget -rendszerint az angolokat-, hanem azért, hogy a már említett különleges feladatokat végrehajtsák. Az ellenség flottájával vívott csatát szükséges rossznak tekintették, amit mindig valamilyen más cél elérése érdekében vívtak, nem pedig azért, hogy magát az ütközetet megnyerjék. A csatát csak végső esetben vállalták, s ekkor is igyekeztek olyan pozícióban elhelyezkedni -a szél alatti oldalon- amelyből gyorsan kereket oldhattak, ha a dolgok kezdtek rosszra fordulni. Ebből a pozícióból viszont nem lehetett a széllel szemben haladva támadni, így a franciák lényegében lemondtak a kezdeményezésről. A későbbi ütközetek aztán rendszerint valóban úgy zajlottak le, hogy a franciák szépen felsorakoztak a szél alatti oldalon, és türelmesen várták, hogy az angolok eldöntsék, mikor és hol támadják meg őket. Csatát nyerni ebből a kiindulóállásból nem lehetett, de nem is ez volt a céljuk. A cél rendszerint az volt, hogy az ütközettel bizonyos ideig lekössék az ellenség erőt, például azért, hogy ezzel fedezzék a saját konvojok útját -mint a dicsőséges június elsejei csatában-, vagy hogy megakadályozzák az ellenség partraszállását -mint a Chesepeake öbölnél vívott ütközetben-, s miután ezt teljesítették, kihasználták menekülésre kedvező helyzetüket és hajóik nagyobb gyorsaságát, s megléptek az angolok elől. Nem mondhatni, hogy ez a taktika teljesen sikertelen lett volna. Ütközetet ugyan nem nyertek vele, de az általuk elsődleges fontosságúnak tekintett célokat -konvojok célba juttatása, stb.- rendszerint sikerült elérniük, s nyílttengeri csatában nem is szenvedtek átütő vereséget, egészen Trafalgárig. (Nem számítva persze néhány partközelben megvívott csatában, mint a Quiberon öbölben, vagy Aboukirnál, elszenvedett súlyos vereséget. Ezekben az ütközetekben ugyanis a franciák, éppen a part közelsége miatt, nem tudtak elmenekülni, amikor forróvá vált a helyzet.) Ez a „siker” persze nagyrészt az ellenségnek is köszönhető volt. Az angol flottában a XVIII. század elejétől a vonalharcászat merev formalizmussá merevedett, s a lényegében az angol-holland háborúk idején, 1673-ban kiadott „Utasítások Őfelsége flottájának jobb elrendezésére hajózás, valamint harc közben” című szabályzat óta változatlan rendelkezések által szigorúan előírt, kötelező harcrend nem tette lehetővé sem az ellenséges vonalak áttörését vagy átkarolását, sem pedig az eredményes üldözést. Másrészt viszont a franciák, az általuk követett passzív taktikával, lényegében önként átengedték a tenger feletti uralmat a briteknek.
Maga a „guerre de course” pedig teljesen csődöt mondott. A kereskedelmi hajók ellen folytatott hadviselés, melyet a franciák a tengeri háború valódi eszközének tekintettek, nem hozta meg a várt eredményeket. Szó se róla, jókora károkat okoztak vele az angoloknak, ám a brit szigetek gazdaságának alapjait ezzel nem tudták megrendíteni. Maga Vauban arra számított, egy hatékony „guerre de course” majd három éven belül fegyverszünetre fogja kényszeríteni a szigetországot. Ám az angol kereskedőhajók hiába estek ezrével áldozatul a portyázó francia hajóknak, az áhított célnak, Britannia térdre kényszerítésének a közelébe sem jutottak. Ugyanakkor viszont a szerencsés portyázó hajók hatalmas zsákmánnyal tértek haza, s a vállalkozásokat finanszírozó nagypolgárok és arisztokraták hatalmas hasznot zsebelhettek be. Nem is szólva arról, hogy a „guerre de course” évszázadokra ellátta Franciaországot romantikus tengeri hősökkel, és izgalmas kalóztörténetekkel.
Érdekes a „guerre de course” utóélete is. A XIX. század végén az amerikai Mahan elhíresült könyvében, a „The Influence of Sea Power upon History”-ban, rámutatott arra, hogy, amint azt az elmúlt évszázadok tengeri háborúi bebizonyították, a „guerre de course” lényegében a vereség biztos receptje, és pusztán kereskedelmi hajók elsüllyesztésével nem lehet háborút nyerni. Az ellenség tengeren folytatott kereskedelmi tevékenységét csak egyetlen módon lehet meggátolni, a tengerek feletti uralom megszerzésével. Ez viszont csak az ellenséges flotta legyőzésével lehetséges. Mahan tézisei elég nyilvánvalóknak tűnnek, de akkoriban valamiért mégis a reveláció erejével hatottak. Könyve lelkes fogadtatásra talált minden tengerészetnél, s feltehetőleg szerepe volt abban is, hogy a XX. század elején a franciák szakítottak a portyázó hadviselés gondolatával.
Mahan leglelkesebb rajongói a németek voltak, akik lefordították és nagy példányszámban németül is kiadták a könyvét. Talán nem ártott volna, ha el is olvassák, ugyanis amit ezután a két világháborúban tettek, az pontosan az ellenkezője volt annak, amit Mahan a tengeri nagyhatalmak számára tanácsolt. A németek, lényegében a „guerre de course” hadviselés ötletét felmelegítve, tengeralattjáróikkal, cirkálóikkal és segédcirkálóikkal az angol kereskedelmi hajók elleni portyázó hadviselésbe kezdtek, hatalmas költséggel kiépített csatahajóflottájukat csupán kikötőben álló „fleet in being”-ként használva. Az eredmény gondolom jól ismert. Az már alighanem a pszichológia területére tartozik, hogy a második világháborúban a németek miért próbálkoztak ismét ugyanazzal a portyázó hadviseléssel, mellyel alig két évtizeddel korábban egyszer már tökéletes csődöt vallottak. Az újrázás sem sikerült jobban, pedig ezúttal tényleg mindent a portyázásnak rendeltek alá, és még a Bismarckot és a Tirpitzet – a világ akkor legnagyobb csatahajóit!- is arra szánták, hogy azokkal az ellenség kereskedelmi útvonalait támadják. Mahant azóta is sokan támadják és cáfolják, ám a történelmi tények elég egyértelműen azt mutatják, hogy igaza volt. Legalábbis az elmúlt évszázadokban mindig az ő felfogását követő flották diadalmaskodtak. De e kis kitérő után térjünk vissza a franciákhoz.

A francia flotta a XVIII. században.

A francia haditengerészet nagyjából az 1730-as évekig kómában volt. Az ország gazdasági helyzete csak ekkorra rendeződött annyira, hogy ismét gondolni lehetett a haditengerészet fejlesztésére. Természetesen szó sem lehetett egy, a Colbertéhez hasonló tempójú flottaépítésről, de hajóhad állomány lassan ugyan, de ismét gyarapodásnak indult. A század közepére a francia haditengerészet, a maga 60 sorhajójával, ismét tényező lett, s a század során lezajlott háborúk tengeri csatáiban még néhány kisebb győzelmet is aratott, amelyeket viszont rendszerint súlyos vereségek követtek. Az 1756-os minorcai győzelem például annyira fellelkesítette a franciákat, hogy három évvel később már Anglia invázióját tervezgették. Az angolok azonban nem sok időt adtak a galloknak az ábrándozásra. Először a földközi-tengeri francia flottát verték meg Lagosnál, majd három hónappal később, 1759 novemberében, a Quiberon öbölben vívott nevezetes csatában az Edward Hawke vezette angol hajók egyszerűen nekihajtották a francia atlanti flotta hajóit a partmenti szikláknak. A franciák hét sorhajót vesztettek, az angolok kettőt. (Ezek szintén zátonyra futottak.) A kettős vereség kijózanító hatással volt a franciákra, akik a háború további részében kikötőikben húzták meg magukat.
Pierre Suffren. A francia flotta újbóli megdicsőülésére az amerikai Függetlenségi Háborúig kellett várni. Némileg túlzás lenne ugyan azt állítani, hogy Anglia tengeri dominanciája összeomlott, ahogy ezt némelyik könyvben olvasni lehet, de az tény, hogy az egyesült francia-spanyol-holland flotta jelentős számbeli fölénybe került az angolokkal szemben a hazai vizeken (legalábbis papíron), az amerikai partoknál és az Indiai-óceánon működő francia kötelékek pedig -a korábbi kudarcokhoz képest- meglepően eredményesen tevékenykedtek a britekkel szemben. Az amerikai partoknál működő, D’Estaing, Guichen, majd De Grasse vezette francia flotta számos értékes stratégiai győzelmet aratott az angolokkal szemben, biztosítva ezzel a felkelők támogatására érkező francia konvojok útját, és ugyanakkor sikeresen gátolták meg az angolokat abban, hogy hasonló támogatást nyújtsanak saját csapataiknak. A Saints szigeteknél vívott ütközetben De Grasse ugyan végül vereséget szenvedett, de a franciák addigra már elérték céljukat, az angolok pedig kénytelenek voltak beismerni kudarcukat, és elismerni az amerikai államok függetlenségét. A saintsi csatavesztés sem annak volt köszönhető, hogy De Grasse rosszul irányította volna hajóit, hanem az egyes beosztott parancsnokok önállótlanságának, illetve hozzá nem értésének. Amikor ugyanis az angolok -nem annyira holmi előre eltervezett, zseniális csataterv alapján, hanem inkább a körülmények kényszerítő hatásának engedve- áttörték a francia csatasort, a francia sorhajók, a zászlóshajó jelzéseit félreértelmezve, vagy azt tévesen leolvasva, ahelyett, hogy a körülzárt hajók segítségére siettek volna, beszüntették a harcot és visszavonultak. A malőrért De Grasse később főleg Bougainville-t, a neves utazót tette felelőssé, bár őt a haditörvényszék felmentette a vád alól. A két tiszt viszálykodása olyannyira elmérgesedett, hogy magánháborújuknak maga a király kellett, hogy véget vessen. Bougainville-t kitiltotta az udvarból, De Grasse-t pedig vidéki birtokára száműzte.
Hasonló problémái voltak a másik flottaparancsnoknak, az Indiai-óceánon működő Suffrennek is. Suffren nehéz körülmények között, támaszpont és utánpótlás nélkül öt nagyobb ütközetet vívott az angol Hughes tengernagy hajóival, és bár a franciák mindegyik ütközetben megtartották fölényüket, döntő győzelmet nem tudtak elérni, főleg a francia hajóparancsnokok szakmai hozzá nem értése miatt. Suffren maga messze kiemelkedett a XVIII. századbeli francia tengernagyok közül. (Mahan a század legjobb tengernagyának tartotta Suffrent.) Bátran a szemétdombra hajította Vauban előírásait, s a kezdeményezést mindvégig magánál tartva merész támadó taktikával lépett fel. Mindig közelharcra törekedett, s a merev vonalharcászattal szakítva több ízben is kísérletet tett az ellenfél csatasorának áttörésére, illetve átkarolására. Elképzelései azonban sorra meghiúsultak ügyetlen és gyáva kapitányainak kétbalkezességén, akiket semmi másra nem képeztek ki, és semmi másra nem is voltak alkalmasak, mint a csatasor kialakítására, és fenntartására. (A Dumas által „A királynő nyakéke” című regényben megörökített sztori is valóban megtörtént. Az egyik francia hajót, a 64 ágyús Sévere-t, az egyik ütközetben több angol hajó vette körül, mire kapitánya azonnal elrendelte a megadást. A hajó tisztjei azonban megtagadták az engedelmességet parancsnokuknak, és tovább folytatva a tüzelést kitartottak, amíg saját hajóik ki nem mentették a Sévere-t a bekerítésből.) Suffren egymás után váltotta le, és zavarta haza dilettáns kapitányait, de akiket helyettük kapott, rendszerint azokkal sem járt jobban.
Az európai vizeken tevékenykedő flotta parancsnokának, D’Orvilliersnek, más természetű gondjai voltak. Elsősorban az, hogy szövetségesként a nyakába sózták a spanyol flottát. Amilyen egetverő volt a spanyolok önérzete és arroganciája, olyan alacsony szinten állt a tisztjeik hozzáértése és szaktudása. (Már ha az esetükben egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről.) A pompás spanyol hajók messziről nyilván félelmetes látványt nyújtottak, ám valódi harcértékük, gyülevész legénységüknek köszönhetően, vajmi kevés volt. Szövetségesekként pedig gyakorlatilag a franciák nyakába kötött kőként működtek. (Nem először, és nem is utoljára.) D’Orvillier flottája emellett még súlyos létszámhiánnyal is küszködött, és meglehetősen szedett-vedett legénységgel volt kénytelen kifutni. Pedig a franciák, ismerve az angol flotta nehézségeit és felbuzdulva az egy évvel korábban, az ushanti csatában elért sikerüktől, nem kisebb célt tűztek ki maguk elé, mint Anglia invázióját. Azonban a spanyolok kényelmeskedése, és extra igényeiknek a teljesítése két teljes hónap késést okozott, minek következtében a franciák elszalasztották a kedvező időpontot. Mire nyár végén sikerült a szövetséges flottát összeszedni, és végre kifutni vele a tengerre, az időjárási viszonyok kedvezőtlenre fordultak, és a viharok elfújták a franciák terveit. Ráadásul mialatt hetekig vesztegeltek a spanyol kikötőkben, a spanyolokra várva, illetve velük alkudozva, járványok törtek ki a francia hajókon. Mikor szeptemberben feladták, és hazatértek a hazai kikötőkbe, több mint nyolcezer beteget szállítottak partra a hajók fedélzetéről. Viszont a kudarcot így rá lehetett fogni a himlőre, a skorbutra, és a spanyolokra.
Összességében véve a franciák roppant elégedettek voltak a flotta teljesítményével, és úgy érezték, végre revansot vettek a korábbi kudarcokért. A párizsi békekötésben Anglia megalázó béke elfogadására, és területekről való lemondásra kényszerült. A hazatérő tengerészeket nagy ovációval fogadták, és hősökként ünnepelték. A francia flotta visszaszerezte tekintélyét, ami egyben lehetővé tette egy, a korábbinál nagyobb, és gyorsabb tempójú flottafejlesztés beindítását is. Korábbi önmagához képest a francia haditengerészet valóban jó teljesítményt nyújtott, s úgy tűnt, jó esély van rá, hogy a flotta megszabaduljon végre a Vauban által ráhúzott kényszerzubbonytól. A helyzet azonban korántsem volt olyan rózsás, mint amilyennek a győzelem mámorában tűnt.

A Royal Navy történetének egyik leghíresebb hajója, a Bellerophon.

Először is, a francia sikerek valódi okát nagyrészt az angol oldalon kell keresni. Az angolok egyáltalán nem készültek fel megfelelően a háborúra, nem halmoztak fel készleteket, nem mozgósították időben erőiket, és soraikat erősen megosztotta a politikai okok miatt a flotta vezérkarában kitört viszálykodás, ami odáig vezetett, hogy a legjobb tengernagyok közül sokan, mint például Keppel és Howe, a háború ideje alatt nem vállaltak szolgálatot a tengerészet kötelékében. A megmaradt tengernagyok közül néhányan, mint például Rodney, vagy a Hood testvérek, szakmájuk igazi mesterei voltak, mások azonban, mint Hughes és Graves, nem bírtak szakítani a korábban beléjük sulykolt harcászati szabályzat dogmatikus előírásaival, és mereven ragaszkodtak az előírt csatarend betartásához. Ez sok esetben, mint például a sorsdöntő Chesepeake öbölbeli ütközetben, azt eredményezte, hogy a franciák a csatatér urai maradtak. Az angolok azonban sokat nyertek a vereségből, amely egyébként valójában egyáltalán nem volt olyan komoly, mint ahogy azt a franciák szerették volna elhitetni magukkal. Hibáikból tanulva átfogó reformok alá vették a haditengerészet szervezetét és szerkezetét egyaránt, és felülbírálták az elavult „Hajózási és harci utasítások” évszázados rendeleteit. A reformok egyik élharcosa Sir Richard Howe volt, aki nemcsak a flotta által használt jelzésrendszer helyett dolgozott ki egy korszerűbbet, hanem felülbírálta az elavult „Harci utasítások” intézkedéseit is. Howe-nak már fiatal tiszt korában vesszőparipája volt a flotta által használt jelzésrendszer modernizálása. A korabeli jelzésrendszer lényegében a „Harci utasítások” függeléke volt, és nem volt másra alkalmas, mint az abban szereplő utasítások kiadására. Howe ezzel szemben olyan numerikus alapú rendszert vezetett be, amely tíz jelzőzászló -a 0-tól 9-ig tartó számsor- segítségével elvileg összesen 9.999 -féle utasítást tudott továbbítani. (A gyakorlatban persze csak néhány százra volt szükség.) A rendszer egy francia tiszt által még az 1740-es években kidolgozott jelzésrendszeren alapult, melyet a francia flottánál nem vezettek be, ám az angolok felismerték a benne rejlő értékeket. Az angol admirális híres volt arról, hogy a jelzőkönyv egy példányát állandóan, mindenhol a zsebében tartotta. Howe jelzései lehetővé tették a tengeri ütközetek dinamikusabb irányítását, s már magukban foglalták az ellenséges csatasor áttörésére vonatkozó utasításokat is. Korábban a megfelelő jelzések hiánya miatt nem lehetett összetettebb, a „Harci utasítások” által megállapítottól eltérő hadmozdulatokat levezényelni, így ha a megkísérelt áttörés kudarcot vallott, a támadó flottában – a harcrend helyreállítására vonatkozó utasítások hiánya miatt- rendszerint olyan helyrehozhatatlan zűrzavar támadt, ami a támadó felet hozta hátrányos helyzetbe a szilárd harcrendben védekezővel szemben. (Ez történt Duquesne flottájával is a De Ruyterrel 1676-ban, Stromboli szigeténél vívott ütközetben.) Howe jelzésrendszere azonban lehetővé tette, hogy szakítsanak a merev formalista rendszerrel. Elképzelése szerint az áttörést akkor kell végrehajtani, amikor a saját csatasor az ellenség csatasora mellé ér. Ekkor a hajók az ellenség felé fordulnak, és áthaladnak a sorban az övékével megegyező helyzetet elfoglaló ellenséges hajó tatja mögött, majd annak a harcban addig részt nem vett oldalán közelharcot kezdeményeznek. Ezzel megakadályozzák az ellenséget a menekülésben, és az így kikényszerített közelharcban az angol hajók már érvényesíteni tudják tüzérségi fölényüket.
A britek gondoskodtak arról is, hogy egy esetleges következő háború ne „letolt gatyával”, azaz üres raktárakkal és kimerült készletekkel érje a tengerészetet. Az Admiralitás akkori Első Lordjának, Sir Charles Middletonnak -azaz Lord Barhamnak- köszönhetően a francia háborúk kezdetén a Royal Navy raktárai fel voltak töltve, s a hajógyárak és a felszereléseket gyártó üzemek is felkészültek a flotta hirtelen megnövekvő igényeinek kielégítésére. (Egyedül az emberhiány maradt megoldatlan probléma mind a tengerészeknél, mind a tengerészgyalogosoknál.) Mindezeknek az intézkedéseknek nagy szerepe volt abban, hogy a brit haditengerészet rögtön az ellenségeskedések kezdetén magához ragadta a kezdeményezést, fölénybe került, és azt a háború hátralevő idejében nemcsak megtartotta, hanem még egyre növelte is.
A franciák ezzel szemben afféle önelégült állapotba kerültek, és elégedetten üldögéltek babérjaikon. Nem voltak persze teljes tudatlanságban a flotta állapotát illetőleg, és számos reformintézkedést hoztak, azonban korántsem kezdtek olyan átfogó reformokba, amelyekre szükség lett volna, és amelyek meghozatalára a háború befejezése után lehetőség adódott volna. Ennek egyik oka a tengerészet tisztikara volt. A Garde de la Marine időközben ugyanis arisztokrata léhűtők zártkörű klubjává vált, ahová nem kasztbelinek szinte lehetetlen volt bejutnia. A felvétel úgyszólván egyetlen szempontja a jelölt megfelelő származása és jó kapcsolatai voltak. A merev kasztszellem szinte lehetetlenné tette a hajókon a hatékony fegyelem fenntartását. Elképzelhetetlen volt például, hogy egy hajó kapitánya megfenyítsen egy előkelő származású kadétot. A nem a Garde de la Marine köreiből kikerült „betolakodókat” kiközösítették, kiutálták. Természetesen a tisztikaron belül is dúlt a pozícióharc, az intrikák, egymást érték a párbajok. A tisztek szakmai tudása ugyanakkor meglehetősen alacsony szinten állt, mivel a szakmai képzést teljesen elhanyagolták. Gyakorlatilag csak a csatasor kialakítására képezték ki őket, kezdeményező készség és kockázatvállaló képesség nem sok szorult beléjük. A „fleet in being”-ként működő flotta rendszerint kikötőben álló hajóin sok tengerész szakmai tudást nem is lehetett szerezni. Az egyes kapitányok szakmai tehetetlenségére az imént már említettem néhány példát. Valószínűleg felesleges hozzátenni, hogy természetesen sem De Grasse, sem Suffen kapitányai nem kaptak érdemi büntetést hozzá nem értésük és gyávaságuk miatt. Talán az sem véletlen, hogy a flotta két legjobb tengernagya, De Grasse és Suffren, mindketten a máltai gályákon kezdték tengerész pályafutásukat, hasonlóan az előző század nagy alakjához, Tourville-hoz.
Nem sikerült megszabadulni Vauban szellemétől sem. A „guerre de course” továbbra is a flotta hivatalos stratégiája maradt, és ennek rendelték alá a taktikát is. A hajók a szél alatti pozíciót igyekeztek elfoglalni, ahonnan nagy távolságból vették fel a harcot az ellenséggel. A tüzérek számára pedig továbbra is az ellenséges hajó árbocait jelölték meg elsődleges célpontokként. A hajókat is ehhez a rossz taktikához igazodva tervezték és építették. Utólag sokat emlegetik, a francia hajók mennyivel jobbak voltak, mint az angolok. Ez utólagos propaganda, amellyel az angolok -rájuk jellemző módon- saját győzelmeik értékét kívánják még jobban kiemelni. Kétségtelen, hogy a francia hajók kiváló konstrukciók voltak, és amellett még rendkívül szépek is, harci egységekként azonban nem értek annyit, mint a britek hasonló kategóriájú hajói. Hogy miért, az talán érthető lesz, ha egy pillantást vetünk a 74 ágyús angol Bellerophon, és a szintén 74 ágyús francia Vengeur du Peuple (eredeti nevén Marseillois) adataira. A francia hajó hosszabb volt, nagyobb merülésű, és nehezebb fegyverzetet hordozott, mint angol társa, 1550 tonnás vízkiszorítása mégis csaknem száz tonnával volt kevesebb, mint az angol sorhajó 1643 tonnája. Ez annak volt köszönhető, hogy a Vengeur hajóteste lényegesen gyengébb szerkezetű volt, mint a Bellerophoné. A francia hajók építésénél ugyanis, a flotta által alkalmazott taktikának megfelelően, a sebesség volt az elsődleges szempont. A francia sorhajók feladatköre szinte megegyezett a XX. századbeli csatacirkálókéval, azaz lerohanni a gyengébbet, és elfutni az erősebb elől. Az előbbi célt szolgálták a hajók fedélzetére telepített 36 fontos ágyúk, az utóbbit pedig a karcsú, jól áramvonalazott hajótest, és a nagy vitorlafelület volt hivatott biztosítani. Ezzel szemben az angol hajók a szó szoros értelmében harcra készültek. Masszív, zömök, erős hajótestük teltebb volt, mint a francia hajóké, ami valamelyest kisebb sebességet eredményezett, viszont sérülésállóságuk jelentősen felülmúlta a francia hajókét, amint az a későbbi ütközetekben hamarosan nyilvánvalóvá vált. Ha az angoloknak sikerült sarokba szorítaniuk ellenfelüket, a hajó-hajó elleni párbajokban a francia sorhajónak rendszerint nem sok esélye maradt a brittel szemben, annak ellenére, hogy az utóbbiak rendszerint csak 32 fontos ágyúkkal voltak felszerelve. Az angol hajók tengerállósága is sokkal jobb volt, mint a franciáké, s nagyobb raktereiknek köszönhetően hosszabb utakat tudtak utánpótlás nélkül megtenni, mint a francia egységek.
A franciák nem tanultak a hajóhadak állandó ellátási zavaraiból sem. Még a hazai partok előtt tevékenykedő flottájuk is állandó utánpótláshiánnyal küszködött, nem volt sem elegendő élelem, sem lőszer, sem legénység. Ennek ellenére nem hoztak érdemi intézkedéseket az utánpótlás megszervezéséről és a tartalékkészletek feltöltéséről sem. (Ellentétben az angolokkal.) Az ellátási zavarok a napóleoni háborúkban is végigkísérték a francia haditengerészet tevékenységét.
Nem csak a logisztikára, hanem az egészségügyre sem fordítottak megfelelő figyelmet. Míg az angol hajókon sikerült megszervezni a kor mércéjével mérve kiváló egészségügyi ellátást, addig a francia hajókon szinte menetrendszerűen járványok törtek ki, ha néhány napnál hosszabb időtartamra hagyták el a kikötőt. (Ellenben az angol hajók személyzete rendszerint csak a trópusi vizeken szenvedett komolyabb veszteségeket a betegségektől.) Ennek oka egyrészt nyilván az lehetett, hogy a francia hajók, a „fleet in being” elvnek megfelelően, viszonylag ritkán futottak ki, és rendszerint akkor sem hosszabb időre, tehát az angolokkal ellentétben ők nem szembesültek azzal, milyen nehézségeket kell megoldani a hosszabb hajóutakon, és nem is tudtak erre felkészülni. Másrészt pedig a francia hajók fedélzetén uralkodó higiéniás állapotok is messze elmaradtak az angol hajókétól. William Hickey, az angol Kelet-Indiai Társaság tisztviselője, Suffren indiai-óceáni hadjárata idején vendégként megfordult mind az angol, mind pedig a francia zászlóshajón. Emlékirataiban elismerően nyilatkozik Hughes zászlóshajójának, a Superbnek a fedélzetén tapasztalt elvágólagos rendről és pedáns tisztaságról, ellenben leírja, mennyire megdöbbent, amikor a francia zászlóshajó, a Héros „leírhatatlanul piszkos” fedélzetére lépett. A máltai gályákon szocializálódott Suffrennek feltehetőleg nem volt valami kifinomult érzéke a higénia iránt, de a francia hajókon általában uralkodó állapotok nem sokban tértek el az övéitől. A piszok és rendetlenség pedig nyilván nagyban elősegítette a járványok kialakulását és elterjedését.

A francia hajóépítészet egyik leghíresebb mesterműve, a 120 ágyús L'Ocean. A június elsejei csatában a francia flotta zászlóshajója, Montagne néven.

A forradalmi idők.

Az amerikai függetlenségi háború a franciák számára jelentős erkölcsi nyereséget hozott, anyagilag viszont a vállalkozás rendkívül veszteséges volt. Sokak szerint ez a háború adta meg a kegyelemdöfést a francia pénzügyeknek és a gazdaságnak, s vezetett el a forradalomhoz. A háború azonban nemcsak anyagilag rendítette meg Franciaországot. XVI. Lajos hazatérő alattvalói ugyanis kellemetlen szuvenírokat hoztak haza magukkal Amerikából. A Függetlenségi Nyilatkozatot, és az amerikai alkotmányt. La Fayette például két táblát akasztott ki szobájában. Az egyiken a Függetlenségi Nyilatkozatban foglalt emberi jogok voltak olvashatóak, míg a másik tábla teljesen üres volt, a következő felirattal: „A franciák emberi jogai.” A felvilágosodás tanai és az amerikai minta eszmeileg jól megalapozták a francia forradalmat. A forradalmak azonban, az idealisták nagy bánatára, nem ideológiai okok miatt szoktak kitörni.
Franciaország igazából soha nem kecmergett ki teljesen abból a csődből, amelybe a valamiért Nagynak nevezett XIV. Lajos vitte bele. A különböző kormányzatok egy évszázada görgették maguk előtt a gondokat, anélkül, hogy azok megoldására valamilyen érdemi intézkedést hoztak volna. Érdekes módon az utókor által nem sokra becsült XVI. Lajos jól látta a helyzet súlyosságát, és uralkodása kezdeti éveitől fogva próbálkozott annak megoldásával. Az általa kinevezett főtanácsadók, Turgot, Necker, Calonne, Brienne, azonban sorra megbuktak a főnemesség elszánt ellenállásán. A szükséges reformok ugyanis alapvetően a papság és a nemesi réteg előjogainak felszámolásán alapultak volna, ami érthetően nem nagy lelkesedést váltott ki az érintettekből. Lajos uralkodásának 15 éve alatt minden reformkísérlet megbukott, illetve csak még nagyobb zűrzavart okozott. Hogy reformjainak biztosabb támaszt találjon, a király utóbb végzetesnek bizonyuló lépésre szánta el magát, és 175 év óta először összehívta a rendi gyűlést.
A francia forradalom eseményei nyilván jól ismertek. Tanultunk a Rendi Gyűlés kudarcáról, a Nemzetgyűlés megalakulásáról, majd a kitörő forradalomról, és a zsarnokság jelképének számító Bastille bevételéről, stb. (A Bastille egyébként ekkor már tényleg csak jelkép volt. A lényegében már használaton kívüli erőd semmilyen katonai jelentőséggel nem bírt, és a benyomuló tömeg mindösszesen hét kiszabadítandó rabot talált csak bent. Négy pénzhamisítót, egy gyilkost, és két elmebeteget.) Hogy az események később milyen radikális fordulatot vesznek, azt kezdetben még nem lehetett előre látni. Az erényekben oly dús Robespierre polgártárs például nem sokkal korábban még a királyt éltető röpiratokat írt. A helyzet azonban, nem kis részben a király ügyetlen és ostoba lépéseinek hatására, gyorsan radikalizálódott, és 1792-ben kikiáltották a köztársaságot.


A haditengerészet kezdetben elkerülte a buzgó forradalmárok figyelmét. Az igazi bomlás nagyjából 1792-ben kezdődött, amikor a köztársaság kikiáltása után sok tiszt megtagadta az eskütételt a kormányra, és kilépett a szolgálatból. Nagy részük később emigrált. Ők voltak a szerencsések. Még ebben az évben hivatalosan is feloszlatták a régi tisztikart, és helyette új testületet állítottak fel, amelyben még szép számmal voltak a régi gárdából is, de a létszámhiány kitöltésére sok tisztet vettek át a kereskedelmi tengerészettől is, és ekkor kezdődött meg sok, korábban alacsony rangú tisztként, altisztként, vagy éppen matrózként szolgáló tengerész gyors karrierje. A bresti flotta későbbi parancsnoka, Louis-Thomas Villaret-Joyeuse, például a forradalom kitörésekor még csak hadnagy volt, két beosztott tengernagya pedig alhadnagy. A szakmailag sok esetben erősen megkérdőjelezhető tudású, újsütetű főtisztek nem mindig voltak igazán jó hatással a flotta ütőképességére. Tovább nehezítette a helyzetet a matrózok „öntudatra ébredése”. A forradalmi szövegeken, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatán, és a „Szabadság, egyenlőség, testvériség!” jelszaván kiokosodott tengerészek rövidesen feltették maguknak a tulajdonképpen logikus kérdést, ha „minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad” és ha „mindent szabad, ami másnak nem árt”, akkor ugyan milyen alapon kell nekik az amúgy sem túlzottan kedvelt tisztek parancsainak engedelmeskedniük? Szerte a flottában matróztanácsok alakultak a hajókon, amelyek megvitatták, és alkalmasint felülbírálták a kapott parancsokat, melyekből csak azokat hajtották végre, amelyeket a matróztanács is jóváhagyott, imigyen érvényesítve a népfelség elvét. A tisztek rövidesen azt vették észre, hogy már nem parancsokat osztogatnak, hanem kérésekkel fordulnak a matróz polgártársakhoz, amelyeket azok pillanatnyi hangulatuktól függően vagy végrehajtottak, vagy nem. Ugyanakkor viszont a felelősség továbbra is teljes egészében a tisztek nyakán maradt. A matróztanácsok ahhoz is jogot vindikáltak maguknak, hogy a népszerűtlen tiszteket leváltsák, és a helyükbe nekik tetszőket nevezzenek ki. Ilyen körülmények között a fegyelem a flottában hamarosan a nullára csökkent, a haditengerészet organizációja gyakorlatilag szétesett, a vezetés megbénult. A bresti flotta zászlóshajója például egy ízben azért vesztette el vitorlázata nagy részét, mert sem a hajó kapitánya, sem a flotta tengernagya nem tudta rábeszélni a matrózokat, hogy a viharos időben másszanak fel az árbocokra a vitorlákat kurtítani.
A saját eszméiktől megkótyagosodott jakobinus buzgalmároknak az erények ápolása és a nép boldogítása mellett nem maradt idejük olyan jelentéktelen apróságokra, mint a gazdaság és a mezőgazdaság. Az országban kitörő és egyre súlyosbodó gazdasági válság rövidesen a flottánál is éreztette hatását. A tengerészek amúgy sem valami fényes ellátása még tovább romlott, hiány volt élelmiszerben, lőszerben, felszerelésben egyaránt. Az ellátás hiányosságai és az elmaradt fizetések miatt 1793-ban zendülések sora robbant ki a flottánál. Erre már Párizsban is felfigyeltek, és amikor a Morard de Galles altengernagy parancsnoksága alatt álló bresti flotta 1793 őszén a legénység lázadása miatt kénytelen volt útját félbeszakítani, és visszatérni Brestbe, a parton már ott várta őket a Konvent által a rendcsinálással megbízott jakobinus kommandó, élén Jean Bon Saint-André-val, a kereskedelmi tengerészet hajdani kapitányával és volt pappal.

A zavaros forradalmi idők e különös figurájának életútja megér pár mondatot. A szegény sorból származó, 1749-ben született Saint-Andre 1766-ban lépett a kereskedelmi tengerészet kötelékébe, és gyors karriert befutva hamarosan a kapitányi rangig jutott. 1771-ben azonban hajótörést szenvedett, és kis híján odaveszett a hajójával együtt. Valószínűleg ennek az élménynek a hatására szakított a tengerészettel, és miután elvégezte a teológiát, evangélikus lelkészként szolgált Castres, majd Montauban községekben. Pályafutása némileg váratlan fordulatot vett, amikor a forradalom után Saint-Andre átnyergelt a politikai pályára, és Lot megye küldötteként a Konvent tagja lett. Itt a szélsőséges hegypártiak közé állt, megszavazta a király kivégzését, és tiltakozott a börtönökben, 1792 szeptemberében elkövetett tömeggyilkosságok tetteseinek megbüntetése ellen. A buzgó forradalmárrá avanzsált Saint-Andre pályafutása gyorsan emelkedett, rövidesen a Jóléti Bizottság tagja lett, majd egy ideig a szárazföldi hadsereg egyik népbiztosaként tevékenykedett.
Mikor 1793-ban a haditengerészetnél is válságos helyzet alakult ki, Saint-Andre kapta a feladatot -feltehetőleg tengerészmúltja miatt-, hogy rendet teremtsen az atlanti flottánál. A népbiztos nagy lendülettel látott munkához. Bár a zendülésben részt vevő matrózok közül is sokan hűvösre kerültek, Saint-Andre alapvetően természetesen az arisztokrata származású tiszteket tartotta felelősnek a történtekért. Mindenekelőtt a flotta visszatérésekor azonnal letartóztatta, és börtönbe záratta De Galles altengernagyot, és két helyettesét, Lelarge és Landais ellentengernagyokat. Követte őket a dutyiba Kerguelen altengernagy, a bresti kikötő parancsnoka is. Nemcsak a tengernagyok kerültek börtönbe, százával tartóztatták le vagy rúgták ki a tengerészettől a tiszteket és az altiszteket is. A kikötőkben kifüggesztették az ott szolgáló tisztek névsorát, és bárki feljelenthetett közülük bárkit, akit azzal gyanúsított, hogy nem szolgálja elég odaadással a forradalmi Franciaországot. A flottából néhány hónap alatt eltűnt gyakorlatilag az összes, a régi időkből örökölt tiszt. Sokakat lecsuktak, vagy lenyakaztak, másokat elbocsátottak a szolgálatból, de sokan voltak, akik a körülményeket látva önként távoztak. A tiszti állomány háromnegyede esett a tisztogatások áldozatául. Helyükre nagyrészt korábban alacsony rangban levő, és most sebtében előléptetett tisztek, altisztek, kereskedelmi tengerészek, illetve a hajózáshoz semmit nem értő, de politikailag megbízható, elvhű és buzgó forradalmárok kerültek. A flotta újonnan kinevezett parancsnoka, Villaret-Joyeuse ellentengernagy, például három évvel korábban még csak sorhajóhadnagy volt a királyi haditengerészetnél. Saint-Andre feloszlatta a tengerész tüzérek testületét is, amelyet szintén nem talált politikailag megbízhatónak, a tüzérek állományát pedig a tisztogatások ugyancsak megtizedelték. A hiány pótlására ugyan még abban az évben egy új tüzériskolát alapítottak, ám ezzel nem tudták pótolni a veszteségeket. Hogy a hiányokat valamelyest pótolják, sok tüzért vezényeltek a hajókra a szárazföldi seregtől, és hasonló módon, a hadsereg hajókra vezényelt katonáival igyekeztek a tengerészek erősen megritkult sorait is feltölteni. Nagy számban vezényeltek a hajókra az ország belső területein frissen besorozott, tengert addig sokszor még nem is látott újoncokat is.
Mindazonáltal igazságtalanság volna Saint-Andreval szemben, ha azt állítanánk, csak kárt okozott a haditengerészetnél. Nemcsak az új tüzériskolát szervezte meg, hanem hatalmas összegeket harcolt ki a flotta fenntartására és fejlesztésére, eredményesen szervezte újjá az atlanti kikötők védelmét, és meglehetős sikerrel igyekezett –főleg a népszerű és nagy példányszámban megjelenő párizsi lapba, a Le Moniteurba írt közkedvelt cikkeivel- népszerűbbé tenni a flottát mind a közvélemény, mind a politikai elit szemében. Intézkedései később hasznosaknak bizonyultak, a kezdeti időkben azonban úgyszólván a nullára csökkentették az amúgy is lezüllött flotta harcértékét.
Ráadásul éppen a legrosszabbkor. 1793-ban ugyanis Anglia, amely a francia katonai sikerek miatt az európai hatalmi egyensúly felborulásától tartott, megszervezte a Franciaország elleni első koalíciót, és maga is hadat üzent a franciáknak. A britek számára létfontosságú volt az európai szárazföldi hatalmak közti egyensúly megőrzése. Ha ugyanis valamelyikük domináns helyzetbe került volna, azzal az illető nagyhatalom szárazföldi fenyegetettsége annyira lecsökkent volna, hogy ezután erőforrásai javát tengeri haderejének fejlesztésére fordíthatta, amivel veszélybe sodorta volna Nagy-Britannia tengeri uralmát. Saját, jól felfogott érdekeiknél fogva a britek ezért következetesen igyekeztek –rendszerint Oroszországgal összefogva- megakadályozni minden, Európa egyesítésére irányuló törekvést. (Egészen a XX. század végéig, amikor a brit tengeri uralom semmivé vált, és már az angol érdekek is az egyesítés mellett szóltak. Így végre megvalósulhatott az egységes (?) Európa. Csak éppen most már minek?) Az angolok szárazföldi csapatokat küldtek a hollandok megsegítésére, s a francia kikötők előtt hamarosan megjelentek a brit hadihajók. Az első nagyobb tengeri hadműveletre a Földközi-tengeren került sor, ahol az angolok, szövetségeseikkel és a királypárti francia csapatok támogatásával elfoglalták a térség legfontosabb francia hadikikötőjét, Toulont. Rövid idő múlva azonban a franciák, nem utolsósorban egy fiatal francia tüzértisztnek, Bonaparte Napóleonnak köszönhetően, kiverték őket onnan. Az angolok számára csak annyi pozitív eredménye volt a vállalkozásnak, hogy a flotta sikeresen végrehajtotta az evakuálást, és távozás közben sikerült felgyújtani és lerombolni az ottani francia raktárak és hajógyárak nagy részét.

A L'Ocean modellje, a párizsi tengerészeti múzeumban.

Az előzmények.

Az ellenségektől körülvett Franciaország vezetői radikális intézkedések sorozatával próbáltak meg talpon maradni ellenségeikkel szemben. Kihirdették az általános hadkötelezettséget, befagyasztották az árakat, és gyakorlatilag minden hatalmat a Robespierre vezette Közjóléti Bizottság kezébe összpontosítottak. Robespierrék sorban leszámoltak az ellenzéki csoportokkal, és drasztikus eszközökkel fojtottak el minden tiltakozást. Sok munkájuk volt, mert intézkedéseik, különösen az általános hadkötelezettség bevezetése, és a kényszersorozások, országos elégedetlenséget keltettek. Az országban gyakorlatilag polgárháború zajlott, a 83 megyéből 60-ban törtek ki lázadások, és különösen heves harcok dúltak Bretagne és Vendée tartományokban, valamint Lyon környékén. A mindkét fél részéről középkori kegyetlenséggel folytatott harcok feldúlták a vidéket, és a kedvezőtlen időjárással együtt tönkretették a termést. Miután a meglevő készleteket nagyrészt a hadsereg ellátására fordították, éhínség tört ki, és a jakobinus vezetők attól tartottak, ez ellenük fordíthatja a még lojális országrészeket, mindenekelőtt a fővárost, Párizst is.
Miután a gabonaellátást hazai forrásból nem lehetett megoldani, csakis külföldi országból lehetett az utánpótlást beszerezni. A megoldás kézenfekvő volt. A szárazföldön mindenfelől ellenségekkel körülvett Franciaország csakis a tenger felől várhatott segítséget, az egyetlen erre alkalmas és hajlandó országtól, az Egyesült Államoktól. Az amerikaiak lekötelezettnek érezték magukat a franciák irányában, a függetlenségi háborúban nekik nyújtott segítség miatt, és most készséggel álltak a rendelkezésükre. (A baráti viszony nem tartott sokáig. Az amerikaiak néhány éven belül szembekerültek a franciákkal, és 1798-1800 között szabályos, ám hivatalos hadüzenet nélküli tengeri háborút vívtak velük. Ez volt az úgynevezett Quazi War, vagy Half War.) De nemcsak az amerikai mezőgazdaság rendelkezett nagy gabonakészletekkel, hanem jelentős mennyiséget várhattak az észak-amerikai francia területekről, Louisianából is. A konvoj 117 szállítóhajója, melyek szállítmánya, a 20.000 tonna gabona, létfontosságú volt Franciaország -és nem utolsósorban a politikai elit- túléléséhez, Norfolkban gyülekezett. Átkelésük biztosítása a Brestben és Rochefortban állomásozó francia atlanti flotta hajóinak feladata volt.
Az angolok természetesen figyelemmel tartották az indulásra készülődő konvojt. Jól tudták, milyen jelentőséggel bír annak szállítmánya, és természetesen igyekeztek megakadályozni annak célba jutását. Tudták, körülbelül mikor indul a konvoj, és nagyjából ismerték annak útvonalát is. Tisztában voltak azzal is, a konvojt a francia flotta főerői fogják védelmezni. A várható nagy ütközetre készülve a britek a flotta színe-javát gyűjtötték össze a Torbay előtti vizeken. 34 sorhajó sorakozott itt fel, fedélzetükön a Royal Navy krémjével, és a tengernagyok impozáns gyülekezetével. Itt volt szinte mindenki, aki számított, Hood, Graves, Pasley, Caldwell, és maga a főparancsnok, Sir Richard Howe. A flotta ilyen nagyszabású összpontosítása nem véletlenül emlékeztette a kortársakat a régi, nagy időkre, az angol-holland tengeri háborúk korára. Nemcsak az angolok tekintettek feszült várakozással a várható flottaütközet elé, hanem minden más európai tengerészet is érdeklődve figyelte az eseményeket. A készülő csatát olyan várakozás előzte meg, mint amilyen az első világháború elején a várható nagy dreadnought ütközetet.


A konvoj 1794 április 02-án futott ki Norfolkból, és 11-én, még a Chesapeake öbölben, csatlakozott hozzájuk Pierre Vanstabel ellentengernagy két sorhajóból és három fregattból álló hajóraja, mely a konvoj közvetlen fedezetét látta el. A tervek szerint a francia partok felé közeledve Vanstabelhez kellett csatlakoznia Joseph-Marie Nielly ellentengernagy öt sorhajójának is, melyek május hatodikán hagyták el Rochefort kikötőjét. Az angol flotta főerőinek távoltartása a bresti flotta 25 sorhajójára várt, melyek Louis-Thomas Villaret-Joyeuse ellentengernagy parancsnoksága alatt álltak.
Az angolok 34 sorhajója elvileg jókora fölényben volt a 25 francia sorhajóval szemben, azonban Howe nemsokára flottája megosztására kényszerült. Egy Angliából induló, fontos konvoj védelmére nyolc sorhajót és néhány fregattot kellett kikülönítenie, George Montagu ellentengernagy parancsnoksága alatt. A kötelék azt a parancsot kapta, a Finisterre fokig kísérje a konvojt, majd Montagu hat sorhajóval cirkáljon a 45-ik és 47-ik szélességi fok között, arra az eshetőségre készen, ha a francia konvoj netán kitérőt tesz dél felé. Az angol konvoj további útját pedig két sorhajó biztosítsa, Peter Rainer parancsnoksága alatt. Howe maga a főerőkkel május másodikán futott ki Portsmouthból. Miután a felderítésre küldött hajók megállapították, hogy a francia flotta még mindig Brestben tartózkodik, Howe nyugatra fordult, és a 48-ik szélességi fok magasságában cirkálva várta a konvoj felbukkanását. Beosztottai közül többen azt tanácsolták, a flotta maradjon Brest előtt, és ott várja meg a franciák kifutását, hogy aztán a kikötő előtt csatára kényszerítsék őket. Howe azonban úgy döntött, először elfogja a konvojt, majd a nyílt tengeren, ahol a franciák nem menekülhetnek a hazai partok védelme alá, veszi fel a harcot a bresti flottával. Kétheti eredménytelen kutatás után visszatért Brest környékére, ahol felderítői rövidesen jelentették, hogy a kikötő üres. Howe erre megfordult, és a franciák után indult nyugat felé, az Atlanti-óceán vizeire.

Brest kikötője 1794-ben. Jean Francois Hue festménye.
Villaret-Joyeuse május 16-án, a kora esti órákban futott ki Brestből, 25 sorhajóval, valamint 15 fregattal és korvettel. A zászlóshajó, a 120 ágyús Montagne (a híres hajó eredeti nevén bizonyára ismertebb, ez volt a L'Ocean) egy kellemetlen vendéget szállított a fedélzetén, magát a nagy hatalmú népbiztost, Saint-Andrét, aki tisztában volt vele, hogy nemcsak további karrierje, de alighanem az élete is a konvoj megérkezésétől függ, ezért maga is a flottával tartott. A komisszár figyelmeztette a hajók tisztjeit és legénységét, személyesen fogja figyelemmel kísérni, ki milyen buzgalommal fogja teljesíteni a nemzet iránti kötelezettségét, és nem hagyott kétséget afelől sem, mi vár arra, akit nem talál elég lelkesnek. A flotta tényleges irányítása így aztán gyakorlatilag Saint-Andre kezében volt, és Villaret-Joyeuse egyetlen parancsot sem adhatott ki a népbiztos jóváhagyása nélkül. A kifutás után három nappal már csaknem sor is került az ütközetre, 17-én éjszaka ugyanis a sűrű ködben a francia és az angol flotta közvetlenül egymás mellett hajózott el, annyira közel egymáshoz, hogy a francia hajókon még hallották is az angol hajókról érkező hangokat.
Mindeközben Nielly hajói május 18-án végre megtalálták a konvojt, és csatlakoztak annak védelméhez. A következő napon a franciák belefutottak egy angol-holland kereskedelmi konvojba, melynek 19 hajóját elfogták. Hasonló sikerrel járt Montagu angol hajóraja is, amely a biscayai öböl déli részén cirkált, ők tíz francia kereskedelmi hajót zsákmányoltak egy arra haladó konvojból. Még nagyobb jelentőséggel bírt, hogy elfogták Nielly rajának egyik korvettjét, a Marie Guitont, melynek legénységétől fontos információkat szereztek a francia kötelékek erejéről és útirányáról. Montagu a 32 ágyús Venus fregattot küldte Howehoz a megszerzett információkkal. Az angol főerők azonban közben maguk is rájöttek, merre kell keresniük a franciákat. 21-én ugyanis Howe hajói belefutottak a franciák által két nappal korábban zsákmányolt kereskedelmi hajókba, melyeket azok zsákmánylegénységgel ellátva útnak indítottak a hazai kikötők felé. Az angolok most az elfogott hajókból tízet visszaszereztek, ám nem akartak vesződni velük, ezért Howe utasítására felgyújtották azokat, a kiszabadított kereskedelmi tengerészeket pedig -nyilván azok nem nagy örömére- a flotta hajóira sorozták be. Az elfogott francia tengerészektől szerzett értesülések alapján azonban Howe végre pontos információkhoz jutott a francia kötelékek tartózkodásáról. Május 25-én a helyzet még egyértelműbbé vált, az angolok ugyanis észrevették a Nielly kötelékéről leszakadt Audacieux sorhajót és kísérőhajóit, melyek saját főerőikhez igyekeztek csatlakozni. A gyors francia hajó hamar lerázta a briteket, akik csak egy korvettet és két brigget tudtak elfogni, ám a sorhajó útiránya világosan jelezte, merre tartózkodhatnak a francia főerők. Ezt az irányt követve a britek hosszú kutatása végre eredménnyel járt, s végül előbb találták meg Villaret-Joyeuse flottáját, mint az általuk követett Audacieux. Május 28-án, reggel fél hét körül, az északi szélesség 47 ° 34 '-én, és a nyugati hosszúság 13 ° 39 '-án a Queen Charlotte árbockosarában ülő megfigyelő, Edward Codrington hadnagy -a későbbi tengernagy- tíz mérföldes távolságban végre megpillantotta a francia flottát.

A parancsnokok.

Sir Richard Howe
1726-1799

Richard Howe 1726 március 08-án született Londonban, egy előkelő és befolyásos, a királyi házzal rokonságban levő család második fiaként. Apja Emanuel Scrope Howe, Írország peerje és Barbados kormányzója, anyja pedig I. György király unokahúgának és egyben szeretőjének, Kielmansegg bárónőnek a lánya, Charlotte volt. Howe az előkelő osztály sarjai részéréről szokásos módon Etonban végezte tanulmányait, és 13 évesen lépett a tengerészet kötelékébe. Szolgálatát az 50 ágyús Severn fedélzetén kezdte meg. A hajó 1740-ben részt vett Anson nevezetes világkörüli útján, azonban a Horn foknál egy viharban megrongálódott, és visszafordulásra kényszerült. Howe 1742-ben a Burford fedélzetén, a Karib-tengeren harcolt a franciák és a spanyolok ellen, és ebben az évben kapta meg alhadnagyi kinevezését is. Az 1745-ös jakobita felkelés idején a Baltimore szlúp parancsnokaként az Északi-tengeren tevékenykedett, ahol egy francia kalózokkal vívott összecsapásban súlyos fejsebet kapott. Sir Richard Howe. John Singleton Copley festménye.1746-ban a 24 ágyús Triton fregatt, majd 1748-ban a 80 ágyús Cornwall parancsnokává nevezik ki. A Cornwall fedélzetén vesz részt az 1748-as havannai csatában, a spanyolok ellen. A következő években a hazai vizeken, illetve Afrika nyugati partjai előtt tevékenykedik. A hétéves háború kitörésekor a 64 ágyús Dunkirk parancsnoka, és Edward Boscawen flottájának kötelékében az észak-amerikai vizeken teljesít szolgálatot. A háború első lövéseit a Dunkirk adta le, amikor összecsapott a 60 ágyús francia Alcide-al, melyet megadásra kényszerített. A háború további részében Howe a hazai vizeken, a Csatorna flottában teljesített szolgálatot, és számos, a francia partok elleni akcióban vett részt. Különösen kitüntette magát a nevezetes Quiberon öbölbeli ütközetben, melyben Hawke flottájának élhajóját, a 64 ágyús Magnamme-t vezette. Miután bátyja elesett az amerikai hadszíntéren, a család legidősebb férfitagjaként Howe örökölte a Howe viscountja, és Írország peerje címeket. A háború után Dartmouth képviselőjeként a parlament, majd a Lordok Házának a tagja lett. 1763 és 1765 között az Admiralitás Tanácsának a tagja, majd 1770-ig a flotta kincstárosa. Tisztének lejártakor ellentengernaggyá, majd 1775-ben altengernaggyá léptetik elő. A következő évben kinevezik az észak-amerikai körzet parancsnokának.
Howe családja révén jól ismerte Benjamin Franklint, és kezdetben szimpatizált a gyarmatiakkal, részben ennek is köszönhette kinevezését. Testvérével, a szárazföldi hadseregben tábornokként szolgáló William Howe-al együtt komoly erőfeszítéseket tettek az ellentétek békés elsimítására, törekvéseik azonban a két szemben álló fél vezetőinek, George Washingtonnak és Lord Northnak a merev, kompromisszumképtelen magatartása miatt kudarcot vallottak. Az eredménytelenség miatt elkeseredett, és az őt ért kritikák miatt megsértődött Howe 1778-ban beadta lemondását. Még sikeresen megakadályozta a D’Estaing vezette francia flotta partraszállási kísérletét, majd miután kinevezett utódja, John Byron megérkezett, visszatért Angliába. Odahaza politikai ellenfelei és a sajtó hevesen támadták, és többek közt azzal vádolták meg, hogy az amerikai felkelők pártjára állva szabotálta a brit hadműveleteket. Howe egészen 1782-ig, legfőbb ellenfele, Lord North bukásáig visszavonult, és nem vállalt el semmilyen tisztséget sem a közéletben, sem a tengerészetnél. 1782-ben tért vissza a flottához, ahol rögtön fontos feladattal bízták meg, az ostromlott Gibraltár részére utánpótlást szállító konvoj célbajutását kellett biztosítania. A hadművelet meglehetősen kockázatosnak ígérkezett, mivel az egyesült francia-spanyol flotta 46 sorhajójával szemben az angolok mindössze 33-at tudtak felvonultatni, ráadásul ezeket sem tudták megfelelően felszerelni és ellátni. Howe azonban ügyesen kihasználta ellenfeleinek tapasztalatlanságát, és sikerült a konvojt célba juttatnia. A háború befejezése után Howe 1788-ig az Admiralitás Első Lordjának tisztségét töltötte be. A háború utáni nehéz gazdasági helyzetben ez nem volt egy irigylésre méltó pozíció, s ebbéli minőségében Howe számos ellenséget szerzett magának a háború utáni leépítések miatt kényszerűen elbocsátott és nyugalmazott tisztek körében.
A forradalmi Franciaországgal vívott első háború kitörésekor Howe a Csatorna flotta parancsnoka. Népszerű és a matrózok körében közkedvelt parancsnok, akit sötét bőrszíne miatt csak Black Dick, azaz Fekete Dick néven emlegettek. Howe nagy szerepet játszott a Royal Navy modernizálásában, az általa kialakított új, korszerű jelzésrendszer bevezetésével, és az elavult taktikai utasítások felülbírálásával.

Howe 1758-ban nősült, Mary Hartopot, a hadsereg egy ezredesének a lányát vette el. Házasságából két lánya született.

Louis Thomas Villaret de Joyeuse
1750-1812

Louis Thomas Villaret de Joyeuse 1750 (más források szerint 1747) május 29-én született Auchban, kisnemesi család sarjaként.Louis Thomas Villaret de Joyeuse. Jean-Baptiste Paulin Guérin festménye. Eredetileg a királyi csendőrség kötelékébe jelentkezett, ám innen távozásra kényszerült, miután egy párbajban megölte egyik társát. Mivel a tengerészeti akadémiára nem vették fel, önkéntesként csatlakozott a flottához, 1768-ban. Ezzel az indulással természetesen nem futhatott be fényes karriert a királyi haditengerészetnél. Az 1770-es években még csak mint az Atalante fregatt vitorlamestere teljesített szolgálatot. Karrierjének az amerikai Függetlenségi Háború adott lökést, melyben az Indiai-óceánon szolgált, Suffren flottájában. Rátermettségével hamarosan felhívta magára a figyelmet, s különösen kitüntette magát a pondicherry-i ütközetben. Addig parlagon heverő karrierje gyorsan ívelt felfelé, s a cuddalorei ütközet után Suffren, nem törődve Villaret de Joyeuse alacsony rangjával, a 38 ágyús Bellone fregatt parancsnokává nevezte ki, majd később a 64 ágyús Le Brilliant első tisztje lett. 1782-ben Suffren fontos küldetéssel bízta meg. A Madras kikötőjét blokád alatt tartó francia hajókat kellett figyelmeztetnie az angolok közeledésére. A 28 ágyús Naiade fregattal sikerült az angol hajókat kijátszania, azonban Madras közelében a 64 ágyús angol Spectre sarokba szorította. Ötórás elkeseredett küzdelem után a rommá lőtt Naiade végül kénytelen volt bevonni zászlaját. Az angolok olyan nagyra becsülték a franciák hősiességét, hogy az elfogott tiszteknek megengedték, hogy megtartsák kardjukat. A vereség ellenére Villaret de Joyeuse végül mégis teljesítette küldetését. Az ágyúdörgés ugyanis elhallatszott egészen a Madrast blokád alatt tartó francia hajókig, és riasztotta azokat, így idejében el tudtak menekülni a közeledő angol flotta elől. Villaret de Joyeuse 1783-ban szabadult az angol fogságból, s hazatérve megkapta a Szent Lajos Rend nagykeresztjét, és sorhajóhadnaggyá léptették elő. Ezután a forradalom kitöréséig a lorienti kikötőben teljesített szolgálatot.
Számos tiszttársával –köztük saját bátyjával- ellentétben Villaret de Joyeuse nem emigrált a forradalom kitörése után. 1791-ben, a Prudente fregatt parancsnoka, s hajójával csapatokat szállít Santo-Domingora. Nem sokkal megérkezése után tör ki a haiti rabszolgafelkelés, melynek leverésében tevékeny részt vállal. 1792 márciusában letette az esküt az új, köztársasági kormányra, és sok társához hasonlóan ő is elhagyta nevéből a nemesi származását jelző „de” szócskát. Villaret-Joyeuse jó érzékkel használta ki a kedvező lehetőségeket, és gyorsan emelkedett a ranglétrán. Még ebben az évben sorhajókapitánnyá, és a 74 ágyús Trajan parancsnokává nevezték ki. A következő évben már egy kisebb köteléket vezényelt, amely Vendée partjai előtt cirkálva próbálta megakadályozni, hogy az angolok a tenger felől utánpótlást szállítsanak a felkelőknek. Az 1793 őszi zendülések idején Villaret-Joyeuse azon kevés hajóparancsnokok közé tartozott, akiknek sikerült hajóikon megőrizni a rendet és a fegyelmet. Miután sikerült elnyernie a mindenható népbiztos, Jean Bon Saint-Andre bizalmát is, a következő év elején ellentengernaggyá léptették elő, és kinevezték a bresti flotta parancsnokává.

A csata.

A két ellenséges flotta a sorhajók számát tekintve azonos erejű volt. A találkozás pillanatában, 1794 május 28-án reggel, mindkét részről 26 sorhajó foglalt helyet a csatasorban. Angol részről a 100 ágyús Queen Charlotte ( a zászlóshajó), Royal Sovereign és Royal George, a 98 ágyús Barfleur, Impregnable, Queen és Glory, a 80 ágyús Gibraltar és Caesar, a 74 ágyús Bellerophon, Thunderer, Tremendous, Marlborough, Majestic, Russell, Ramillies, Orion, Invincible, Leviathan, Defence, Alfred, Montagu, Brunswick, Culloden, Valiant, és Audacious. Sorhajóik mellett az angolok számíthattak még a 38 ágyús Phaeton és Latona, a 32 ágyús Niger, Southampton, Venus, és Aquilion, illetve a 28 ágyús Pegasus fregattokra, és még néhány kisebb hajóra. (A Pegasus fedélzetén vett részt a csatában egy híres személyiség, Nicholas Pocock, a neves tengerészfestő is.) Ezeken kívül a briteknek volt még egy hajójuk, a 44 ágyús Charon, melyet azonban Howe leválasztott a kötelékről, és akkoriban meglehetősen szokatlan módon kórházhajónak nevezett ki. Az, hogy éppen az alvilági révészről elnevezett hajót választották ki erre a szerepre, élénk derültséget keltett az angol hajórajon belül.
A francia flotta zászlóshajója a hatalmas, 120 ágyús Montagne volt, ezen felül a francia kötelékben foglalt helyet a 110 ágyús Republicain, Terrible, és Revolutionnaire, a 80 ágyús Juste, Jacobin, Scipion, és Indomptable, a 74 ágyús Neptune, Jemmappes, Entreprenant, Northumberland, Vengeur du Peuple, Achille, Tyrannicide, Convention, Gasparin, Tourville, Mucius, Impetueux, America, Eole, Pelletier, Patriote, Mont Blanc, és a Montagnard. Ezeken kívül a franciáknak volt még két hajójuk, a Scevola és a Brutus, melyek eredetileg szintén 74 ágyúsak voltak, ám felső fedélzetüket lebontva ágyúik számát 50-re csökkentették, és a fregattok közé sorolták be őket. A két volt sorhajó, melyek tűzereje minden ellenséges fregattét felülmúlta, most is a fregattok között foglalt helyet. A francia fregattok között volt még a 40 ágyús His, a 36 ágyús Danae és Felicite, valamint a 32 ágyús Tamise. Ezen kívül még néhány kisebb hajó is a franciák rendelkezésére állt.

Május 28.

A kora reggel a láthatáron feltűnő, ismeretlen hajókhoz a Pasley ellentengernagy vezette raj négy 74 ágyús hajója (a Russell, Thunderer, Marlborough, és a zászlóshajó, a Bellerophon) volt a legközelebb, s ők most igyekeztek megközelíteni az ismeretlen hajókat, hogy azonosítsák őket. A franciák szintén az angolok felé tartottak, ugyanis először csak Pasley hajóit észlelték, s Villaret-Joyeuse arra gondolt, túlerejét érvényesítve egy gyors támadással lerohanja az angol köteléket. Tíz óra felé azonban jelentették neki, hogy az ismeretlen hajók mögött nagy erejű, a franciák becslése szerint mintegy 30 sorhajóból álló kötelék, nyilvánvalóan az angol flotta főereje, közeledik feléjük. Miután feladata a konvoj védelme volt, Villaret-Joyeuse nem akart felesleges és kockázatos ütközetbe bonyolódni a franciák feltételezése szerint túlerőben levő angolokkal. Ezért aztán, kihasználva a szél szempontjából előnyös helyzetét, észak felé fordult a hajóival, hogy az angolokat maga után csalogatva minél tovább lekösse, és minél jobban eltávolítsa őket a konvoj közeléből. Ugyanakkor két fregattját délre küldte, hogy figyelmeztessék a veszélyre a konvojt, és utasítást küldött Vanstabel ellentengernagynak, hogy térjenek ki dél felé.
Az ütközet helye. Eközben az angol hajók csatasorba fejlődtek fel, és 11 óra körül Howe engedélyezte, hogy a hajókon elfogyasszák az ebédet. Ebből mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a tengernagy még aznap ütközetre számít. Az azonos irányba, északnyugat felé haladó két hajóhad között azonban nem akart csökkenni a távolság, és láthatólag a franciáknak eszük ágában sem volt, hogy lassítsanak és bevárják a mögöttük loholó angolokat. Fél kettő körül végül Howe utasította Pasley ellentengernagynak a flotta élén haladó kötelékét, támadják meg a francia flotta utóvédjét. Howe abban bízott, sikerülhet néhány hajót leválasztani a francia csatasorból, és ha ezek védelmében Villaret-Joyeuse visszafordul, harcra kényszeríthetik őket. Az angolok élhajója, a Russell, ekkor körülbelül egy mérföldre haladt a francia kötelék utolsó hajójától. Minden vitorláját felhúzva fél háromra a Russellnek sikerült annyira megközelítenie a francia hajókat, hogy nagy távolságból tüzet nyithatott rájuk. Öt órára felzárkózott az angol elővéd többi hajója is, és heves tűzharcba bonyolódtak a francia harcrend végén haladó hajókkal, elsősorban a lassú, és az ügyetlen legénység által elkövetett vitorlakezelési hibák miatt lemaradt 110 ágyús Revolutionnaire-al. A francia hajó főleg Pasley zászlóshajójával, a Bellerophonnal vívott tűzpárbajt. Egyórás küzdelem után végül annyira megrongálta az angol hajó árbocozatát, hogy az kénytelen volt félbeszakítani a harcot, és visszavonulni. Helyére az Audacious állt be, míg a Leviathan a francia utóvéd többi hajóját igyekezett megakadályozni abban, hogy szorongatott társuk segítségére siessenek. A sérült Bellerophon már nem tudott aznap újra csatlakozni a harcolókhoz, a Russell és a Thunderer pedig közben összeütköztek, és szintén lemaradtak. A Revolutionnare és az Audacious egészen a sötétség beálltáig heves tűzpárbajt vívott egymással, melyben a két hajó kölcsönösen harcképtelenné lőtte egymást. Mindkét sorhajó súlyos sérüléseket szenvedett, és elvesztette árbocait. Utóbb az angolok azt állították, a francia hajó sötétedés előtt bevonta zászlaját, és megadta magát, ám a franciák ezt cáfolták, mondván, csupán ellőtték a Revolutionnare lobogórúdját. A két mozgásképtelenné vált, magatehetetlenül sodródó sorhajó az éjszaka sötétjében leszakadt a kötelékétől.

Május 29.

Az Audacious legénysége egész éjszaka keményen dolgozott, hogy kijavítsák hajójukat, melyet hajnalra sikerült is valamennyire ismét manőverképessé tenni. Éppen az utolsó pillanatban, ugyanis napkeltekor vitorlákat vettek észre a láthatáron, melyekről hamar kiderült, hogy francia sorhajók. Az Audaciousnak sikerült idejében eltűnni a francia hajók útjából, és a párás időnek köszönhetően azok hamar szem elől tévesztették az angol sorhajót. Az Audacious által észlelt hajók Nielly ellentengernagy addig a konvoj kíséretében haladó sorhajói voltak, melyek megkapták Villaret-Joyeuse üzenetét az angol flotta feltűnéséről. A konvoj kitért dél felé, Nielly pedig a hajók védelmét Vanstabelre hagyva, öt sorhajójával Villaret-Joyeuse segítségére sietett. Egyik sorhajója, a 74 ágyús Audicieux, azonban korábban elszakadt tőle, és némi szerencsével nála hamarabb, már aznap hajnalban megtalálta Villaret-Joyeuse főerőit. A francia tengernagy egy fregatt kíséretében azonnal vissza is küldte, azzal a feladattal, hogy keresse meg a leszakadt Revolutionnare-t. A mozgásképtelenül sodródó francia háromfedélzetest azonban előző napi ellenfele, az Audacious találta meg először. Annak ellenére, hogy saját hajója is súlyosan sérült volt, Parker kapitány úgy gondolta, megpróbálja lerohanni láthatólag nála is rosszabb állapotban levő ellenfelét. Az angol hajó már két mérföldre megközelítette a Revolutionnare-t, és éppen a harcra készülődött, amikor váratlanul felbukkant az Audacioux. Új, sértetlen ellenfelét észlelve Parker kapitány azonnal irányt váltott, és menekülni igyekezett. A francia hajó megpróbált lecsapni sérült névrokonára, ám a rossz látási viszonyok között annak ismét sikerült eltűnnie a franciák elől. Az Audicioux ekkor visszafordult a sérült háromfedélzetes felé. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a mozgás és harcképtelen Revolutionnare sérüléseit a tengeren nem lehet kijavítani, így az Audacioux vontatókötélre vette a hajót, és azt végül sikerült is bevontatnia Rochefortba.
Az Audacious további útja izgalmasabb volt, ugyanis az angol sorhajó nem sokkal később újabb francia hajókba, a szintén a Revolutionnare-t kereső, eredetileg Nielly kötelékébe tartozó Bellone fregattba és két korvettbe botlott. A korvettek ágyúi nyilvánvalóan hatástalanok voltak a sorhajóval szemben, ezért a két hajó hamar el is szakadt angol ellenfelétől, és folytatta útját. A 18 fontos ágyúkkal felszerelt Bellone kapitánya azonban úgy vélhette, van keresnivalója a sérült angol hajó körül, és az Audicious tatja mögé húzódva igyekezett olyan helyzetbe kerülni, hogy szétlőhesse ellenfele kormánylapátját. Az angol hajó azonban, a leszálló sűrű ködöt kihasználva végül ismét lerázta ellenfelét, és a hazai partok felé fordulva június 03-án horgonyt vetett Plymouthban.

A két főerő az éjszaka során északkeletre tartott, egymástól mintegy hat mérföldes távolságban. A feltámadó szélben, és a viharos tengeren a franciák könnyen kereket oldhattak volna az éjszakában, Villaret-Joyeuse azonban igyekezett az angolokat minél messzebbre eltávolítani a konvoj közeléből. Hajóinak valamennyi jelzőfényét felgyújtva rázta a vörös posztót az angolok orra előtt, és csalogatta őket maga után észak felé. A franciák szándékaira sokan rájöttek az angolok közül is. Alexander Hood, a fiatalabbik Hood testvér, az utóvéd parancsnoka, már az éjszaka során javasolta, abba kellene hagyni a francia sorhajók kergetését, és helyette délkeletnek fordulva megkeresni a konvojt. A franciák ebben az esetben, hajóikat megvédendő, kénytelenek lennének megtenni azt a szívességet az angoloknak, hogy ők támadnak. Howe azonban makacsul tartotta tovább az irányt északnyugat felé, a francia flotta után. Hajnalban aztán általános támadást indított, ismét azzal a szándékkal, hogy a francia utóvéd néhány hajóját elvágja a főerőktől. A viharos tengeren azonban az angol hajók megint nem tudták utolérni a franciákat, és -reggel nyolc óra tájban- nem a francia utóvéd előtt, hanem a mögött vágtak át a franciák nyomvonalán, és nyitottak tüzet a hátul haladó hajók tatjára. Villaret-Joyeuse azonnal felismerte, hogy a szerencsétlen angol manőver kiváló lehetőséget nyújt számára, hogy elvegye a szelet a britek elől. Hajóinak fordulót vezényelt, balra átvágott az angolok előtt, és mire azok észbekaptak, a két flotta helyet cserélt egymással. Továbbra is egymással párhuzamosan haladtak északnyugati irányban, de most a francia flotta helyezkedett el a nyugati, szél felőli oldalon, az angolok pedig a keleti, szél alatti oldalra kerültek.
Az angolok a francia manőver miatt ugyan most nagyjából egy vonalba kerültek a francia csatasorral, ám a hátrányos szélalatti oldalra kerülve nem tudták a két csatasor közti távolságot csökkenteni. Csupán a két flotta élhajói tudták hatásos lőtávolságra megközelíteni egymást. Francia részről a 74 ágyús élhajó, az elszántan védekező Montagnard, amelyre a brit csatasor első öt hajója is tüzelt, viselte a küzdelem fő terhét. Az angol Invincible megpróbált az ellenség csatasora elé vágni, hogy feltartóztassa őket -mint később a Szent Vince foknál Nelson a spanyolokat-, ám a kedvezőtlen szélirány miatt a próbálkozás kudarcot vallott.
Auguste Mayer litográfiája Az angolok elszántan igyekeztek lefaragni a két csatasor közti távolságból, és lassan sikerült is csökkenteniük azt. Dél körül már elég közel voltak ahhoz, hogy a csatasor egész hosszában tüzet nyithassanak a franciákra. A nagy távolságból vívott tűzharc azonban a franciáknak kedvezett, és tüzérségük egyre nagyobb károkat okozott az angol hajókon. Howe végül elvesztette türelmét, és kedvezőtlen pozíciójára való tekintet nélkül elhatározta, megkísérli az áttörést, s leadta az ezt elrendelő jelzéseket. A brit hajóhadban kitört a káosz. Howe, ellentétben a későbbi nagy parancsnokokkal, például Nelsonnal, nem beszélte meg előzetesen kapitányaival a teendőket, hanem egyszerűen csak kiadta a parancsokat, és várta, hogy végrehajtsák őket. Az áttörés ugyan elméletben már elfogadott manőver volt, azonban a gyakorlatban azt még nem alkalmazták, s a tisztek, akiknek a formalista vonalharcászatot sulykolták a fejükbe, meglehetősen bizonytalanok voltak abban, pontosan mi is a követendő eljárás ebben az esetben. Kimondottan kedvezőtlenek voltak a körülmények is. Az áttörés feltétele volt, hogy a támadó flotta a szél felőli oldalon helyezkedjen el, hogy az áttöréshez szükséges lendületet meg tudják szerezni. Most azonban az angolok a szél alatti oldalról támadtak, kedvezőtlen szélirányból, és erős hullámzásban. A szél ráadásul feléjük hajtotta a füstöt, és a sűrű füst miatt sok hajó rosszul olvasta le, vagy éppenséggel egyáltalán nem látta a zászlóshajó jelzéseit. Az élhajó, a kontármódon vezetett Caesar, képtelen volt szélnek fordulni, és a vitorlakezelési hibák miatt egy időre teljesen megállt, miközben saját vonalának nyolc hajója is megelőzte. Még nagyobb baj volt, hogy természetesen a franciák is kihasználták a helyzetet, és minden hajó amely elhaladt mellette, végiglőtte a tehetetlenül imbolygó angol sorhajót, amely súlyos károkat szenvedett.
Míg az angol elővédnél senki még csak meg sem próbálta az áttörés végrehajtását, az utóvéd elszántabban harcolt, bár sok sikert ők sem értek el. A Russell és a Valiant a Caesarhoz hasonló módon elügyetlenkedték a fordulatot, és végül a francia csatasornak a közelébe sem kerültek. A Queen némi tétovázás után megkísérelt áttörni a francia vonalon, azonban az ellenség jól irányzott tüzelése meggátolta ebben. Mivel rajának többi hajója nem követte, a magára maradt Queen több francia hajóval került egyedül szembe, akik alaposan helybenhagyták az angol sorhajót, melynek végül alig sikerült visszavergődnie saját társaihoz. Halálos sebet kapott a hajó kapitánya, William Hutt is, akinek egy ágyúgolyó letépte az egyik lábát. Valamivel nagyobb sikerrel járt az utóvéd parancsnoka, Alexander Hood, aki zászlóshajójával, a Royal George-al és a mögötte haladó Invincible-el sikeresen végrehajtották a fordulatot, és megközelítették a francia csatasort. Áttörni ugyan ők sem tudtak, de nekik legalább sikerült közelharcba bocsátkozniuk a francia hajókkal. Kis híján sikerült leválasztaniuk a főerőktől a Tyrannicide és Indomptable sorhajókat, csakhogy ezt látva több francia hajó sietett társaik segítségére, köztük a fregattá átminősített 50 ágyús Brutus és Scevola is. A szorult helyzetbe került Invincible gyújtólövedékek alkalmazásával igyekezett távol tartani a túlerőbe került francia hajókat, azonban a nagy kapkodásban az angol tüzérek nagyobb tüzet okoztak saját hajójukon, mint az ellenségén. A hátul kialakult zűrzavart látva Howe visszafordult, és a francia csatasorral ellentétes irányba haladva a francia utóvéd felé tartott, azzal a szándékkal, hogy elvágja azt a főerőtől. Szándékát azonban társai nem értették meg, s csak a Bellerophon és a Leviathan követte. Howe hajójának, a Queen Charlotte-nak végül sikerült az áttörés, a francia vonal hátulról hatodik hajójának, a 74 ágyús Eole-nak a tatja mögött. A Bellerophon hátulról a harmadik hajó, a 110 ágyús Terrible előtt vágta át a francia vonalat. A Leviathan viszont nem járt sikerrel. A hajó a francia Tyrannicide előtt kísérelte meg az áttörést, de közben ellőtték a kormányát, és az áttörés helyett összeütközött a francia hajóval. Az angol hajót egyik oldalról a Tyrannicide, a másik oldalról az Indomptable vette tűz alá. Az eseményeket látva csatlakozott a támadáshoz az eddig tisztes távolságot tartó Orion és Barfleur is, s ezzel az utóvédnél nyomasztóvá vált az angol fölény. Két hajót, a Tyrannicide-et és az Indomptable-ot sikerült elszigetelni, és a minden irányból ellenséggel körülvett francia sorhajók sorsa megpecsételődni látszott. Ennek ellenére ebben a pillanatban a francia flotta helyzete lényegesen kedvezőbb volt, mint az angoloké, s a britek szinte tálcán kínálták fel ellenségüknek a győzelmet. Míg ugyanis a francia csatasor lényegében érintetlen maradt, addig az angol harcrend szinte teljesen szétesett. Az elővéd hajói vagy nem vették észre, vagy figyelmen kívül hagyták Howe áttörésre vonatkozó parancsát, és tovább haladtak előre, a franciákkal párhuzamos irányban. Az angol derékhad szétszóródott, az utóvéd pedig leragadt a két körülzárt francia sorhajó körül. Ha a franciák veszni hagyják két lemaradt hajójukat, és haladnak tovább addigi irányukban, azzal még tovább húzzák maguk után az angol elővéd hajóit, ami a brit harcrend teljes szétesését eredményezte volna, s ezután a saját harcrendjüket megőrző franciák, előnyös, széloldali helyzetüket kihasználva, részenként verhették volna szét az angol flottát.
A franciák azonban ezúttal sem azért szálltak harcba, hogy megverjék az ellenséget. Százéves hagyományainak megfelelően a francia flotta ezúttal is másodlagos célnak tekintette az ellenséges flotta legyőzését, s az elsődleges szempont ez alkalommal a gabonaszállító konvoj védelme volt. A konvoj biztonságának gondolata a franciák gondolkozásának középpontjában állt, és elhomályosított minden más megfontolást. Ezért aztán Villaret-Joyeuse semmilyen kockázatot nem mert vállalni, és fontosabbnak tartotta, hogy saját flottája erejét megőrizve folytassa a halogató, időhúzó taktikázást, mint hogy kihasználja az ellenfele által elkövetett hibákat, és vereséget mérjen rá. (Hozzá kell persze tenni, hogy nem lehet biztosan tudni, a flotta közvetlen irányításába milyen mértékben szólt bele a Konvent komisszárja, Saint-Andre. Az biztos, hogy Villaret-Joyeuse semmilyen parancsot nem adhatott ki az ő jóváhagyása nélkül, és sokan azt feltételezik, a flotta által követett passzív magatartás inkább neki, nem pedig Villaret-Joyeusenak köszönhető. Sem Villaret-Joyeuse, sem pedig Saint-Andre nem tért ki jelentésében arra, hogyan és milyen mértékben osztották meg a csatában a parancsnoki feladatköröket, a törzskar mellettük szolgáló tisztjei pedig később szinte valamennyien elestek, így erről ők sem tudtak beszámolni.) Ezért aztán Villaret-Joyeuse, veszni hagyva kedvező pozícióját, fordulatot vezényelt, és flottájával az utóvéd bajba került hajóinak segítségére sietett. Hajóhadával az angol kötelékről elszakadt, sérült sorhajókat támadta meg, a Queent és az Invincible-t. A franciák közeledő csatasorát látva az angolok otthagyták a két körülzárt francia sorhajót, és saját, összevissza kóválygó hajóikat igyekeztek ismét harcrendbe állítani. Mintegy fél tucat hajójukkal sikerült csatasort kialakítaniuk, és kimenteni szorult helyzetükből a támadás alatt álló két egységüket. Ezalatt viszont a Tyrannicide és az Indomptable is kimenekült a tűzvonalból, és sikerült visszavergődniük saját flottájukhoz.
Délután öt órakor elhallgattak az ágyúk. A két flotta eltávolodott egymástól, s szétszóródott hajóik összegyűjtésével, és sebeik nyalogatásával voltak elfoglalva. Az angolok visszaszerezték a széloldali pozíciót, de ezen felül más eredményt nem nagyon tudtak felmutatni. Az áttörési kísérlet gyalázatosan sikerült, és olyan zűrzavart eredményezett, amit kihasználva egy elszántabb és magabiztosabb ellenség könnyen súlyos vereséget mérhetett volna az angolokra. Mindez részben éppen Howe hibája volt, aki elmulasztotta kapitányaival részletesen ismertetni a taktikáját, és az áttörésre olyan körülmények között adta ki a parancsot, amik igazából eleve lehetetlenné tették azt. Számos angol hajó kapitánya ráadásul nagyfokú szakmai alkalmatlanságról tett tanúbizonyságot, és nemcsak a zászlóshajó jelzéseit voltak képtelenek helyesen értelmezni, hanem hajójukat sem tudták megfelelően irányítani. Francia részről több hajó súlyosan megrongálódott, és elvesztették a széloldali pozíciót (amit a franciák valószínűleg nem éreztek nagy veszteségnek), ám a flotta egészének harcképessége nem rendült meg. Továbbra is észak felé tartottak, el a konvojtól, maguk után húzva az angol flottát, amelyet immár második napja tartottak fel sikeresen. Meglepő módon a franciák jobban manővereztek mint az angolok, és bár a nap folyamán az ő soraikban is nagy kavarodás keletkezett, harcrendjüket jobban meg tudták őrizni, mint a britek. Az már más kérdés, hogy ebből nem tudtak előnyt szerezni. A francia hajók bátran és elszántan harcoltak, és nem is egészen eredménytelenül, sok angol hajónak szereztek súlyos sérüléseket.
A flotta élén haladó Montagnard az összecsapás kezdeti szakaszában egyedül tartóztatta fel az angol flotta öt első hajójának támadását, és súlyos sérüléseket szenvedett. A hajó kormányszerkezete és árbocozata is megrongálódott, és amikor Villaret-Joyeuse fordulót vezényelt, hogy felmentse az utóvéd körülzárt hajóit, a Montagnard nem tudta követni a manővert. A hajó kormányozhatatlanná vált, és eredeti irányában haladva tovább hamarosan eltűnt a láthatáron. Miután a csata aznapra véget ért, Villaret-Joyeuse a His fregattot küldte a Montagnard keresésére, amely nemsokára meg is találta az elveszett sorhajót, ám a közben leszálló ködben nem találtak vissza a flottához, így helyette inkább délnek indultak, hogy csatlakozzanak a konvojhoz. A veszteséget azonban a franciák hamarosan pótolni tudták. Cornice ellentengernagy rocheforti kötelékének egy eltévedt hajója, a Honore Ganteaume parancsnoksága alatt álló 74 ágyús Un Trente May ugyanis este, a leszálló ködben véletlenül beleszaladt Villaret-Joyeuse flottájába, és csatlakozásával helyreállt az eredeti létszám.

Angol tengerészgyalogosok ütközetben.
Május 30.

Az éjszaka során az angoloknak sikerült összeszedniük 25 sorhajójukat, és kijavítaniuk a hajóikban esett sérüléseket. A tényleges harcokban az angol hajók alig fele vett csak részt, s ezek közül komolyabb sérüléseket szenvedett a Queen, az Invincible, a Royal George, és a Caesar. A sebesülteket átszállították a Charonra, és helyettük a fregattok legénységéből vezényeltek át embereket a sorhajókra. Úgyszintén a fregattok tartották szemmel a francia hajókat, bár a két éberen őrködő 50 ágyús miatt túl közel nem merészkedtek hozzájuk. A britek biztosak voltak benne, hogy több ellenséges hajót sikerült felgyújtaniuk, és legalább két-három francia sorhajó elvesztésével számoltak. Ugyanakkor ők viszont csak az első napon megsérült, és hazai kikötők felé indult Audacioust vesztették el. Most még a legsúlyosabban megsérült Queent is ki tudták javítani, és biztosak voltak benne, hogy a következő napon számbeli fölényben szállhatnak szembe a francia hajókkal.
A franciák ezúttal sem tettek még csak kísérletet sem arra, hogy a ködben eltűnjenek a britek elől. Feladatuknak megfelelően tovább csalogatták maguk után az angolokat észak felé, minél messzebb a konvoj útvonalától.
30-án hajnalban Howe két oszlopba rendezte flottáját, és megindult a rossz látási viszonyok között csak homályosan látható francia hajók felé. Közben azonban az Invincible újra mozgásképtelenné vált, mivel az erős szélben a hajó sebtében kijavított árbocai nem bírták a szél nyomását, és ismét megrongálódtak. A sorhajót a fregattoknak kellett vontába venniük. A Caesar is jelezte, hogy gondjai vannak az előző nap megsérült árbocaival, és nem tud lépést tartani a flottával. Addigra azonban már világossá vált, hogy az aznapra tervezett támadás elmarad, mivel sűrű köd ereszkedett le, és a két flotta szem elől tévesztette egymást. Így aztán az angolok ezt a napot is a sérült hajók javítására fordíthatták.
Hasonló tevékenységgel voltak elfoglalva a franciák is. Számos hajójuk rongálódott meg az előző napi ütközetben, és ezek kijavítása éppen elég feladatot adott a gyakorlatlan legénységnek. Az Indomptable sérülései olyan súlyosak voltak, hogy a hajót a tengeren nem tudták kijavítani. Viszont ha hazaküldik, egy másik, sértetlen sorhajót kell a kíséretére kikülöníteni, ami két hajóval tovább gyengítette volna a hajóhad erejét. Villaret-Joyeuse gondjai azonban megoldódtak, amikor Nielly ellentengernagy köteléke, amely már két napja kereste a főerőket, éppen most, a sűrű ködben találta meg őket. A 80 ágyús Sans Pareil, valamint a 74 ágyús Trajan, és Temeraire csatlakozásával lehetővé vált, hogy a hasznavehetetlen Indomptable-t hazaküldjék, a 74 ágyús Mont Blanc kíséretével.
A sűrű ködben egyébként, mint utóbb kiderült, egy Lisszabonból Írország felé tartó angol kereskedelmi hajó egyenesen átvitorlázott a francia flottán, anélkül, hogy bármelyik hajóról is észrevették volna egymást. Az esetben az az érdekesség, hogy az angol hajón utazott Howe kisebbik lánya is.
A francia flotta eddig öt hajót vesztett. A sérült Revolutionnare-t és az Indomptable-t haza kellett küldeni, a Montagnard pedig leszakadt a kötelékről és nem talált vissza. A Mont Blancot és a Nielly kötelékébe tartozó Audacioux-ot pedig a sérült hajók kíséretére kellett elkülöníteni. Ugyanakkor viszont Nielly többi hajójának, és az Un Trente May-nek a csatlakozásával a létszám kiegészült, és a francia csatasorban ugyanúgy 26 sorhajó foglalt helyet, mint az ütközet elején. A franciák tehát az addigi fejleményekkel elégedetten, nyugodtan várták az elkövetkezendő eseményeket.

Május 31.

Reggelre a köd felszakadozott, és az angolok a francia hajók keresésére indultak. Kilenc óra körül észre is vették a kissé eltávolodott francia hajóhadat. Nem kis meglepetésükre az angolok, akik Nielly hajóinak megérkezését nem vették észre, a francia vonalban továbbra is 26 sorhajót számoltak meg, amelyek ráadásul teljesen épnek és sértetlennek tűntek. Az éjszaka folyamán az angol flotta rendje ismét felbomlott, és a szétszóródott hajók összegyűjtése egészen délutánig eltartott. Már fél négy volt, mikor Howe végre ismét felvonhatta az árbocra az „Ellenséget megközelíteni” jelzést. Azonban ez ismét lassabban ment, mint gondolták. Az erős hullámzás lelassította az angol hajókat, a franciák pedig kihasználták erre alkalmas szél alatti helyzetüket, és az angoloktól elfordulva igyekeztek az ellenséget távol tartani maguktól. Délután öt órakor a két flotta közti távolság még mindig öt mérföld volt. Miután Howe nem akart egy kockázatos éjszakai ütközetbe bocsátkozni, este hétkor lefújta a hadműveletet és másnapra halasztotta az ütközetet. Ez meglehetősen bátor döntés volt, hiszen a francia hajók az éjszaka leple alatt bármikor eltűnhettek volna üldözőik elől. Howe azonban bízott benne, hogy a franciákat, akik láthatólag arra törekedtek, hogy minél messzebbre csalogassák maguk után az angolokat, továbbra is ez a cél fogja vezérelni, és nem szakítják meg a harcérintkezést. Amellett a két nappal korábbi, meglehetősen kedvezőtlen tapasztalatok miatt Howe bizalma megrendült a kapitányaiban. Úgy vélte, ha azok még egy nappali ütközetet is képesek voltak zűrzavarba fullasztani, egy éjszakai ütközetben, amikor a zászlóshajó jelzései végképp nem láthatóak, olyan káosz alakulhatna ki, amely súlyos következményekkel járhatna a vártnál bátrabb és ügyesebb ellenséggel szemben.
A franciák ekkor immár négy napja látták el eredményesen elsődleges feladatukat. Sikerrel kötötték le az angol flotta főerőit, egyre messzebb csalogatva őket maguk után, ki az Atlanti-óceán nyílt vizeire, s egyre jobban eltávolítva azokat a Franciaország túlélése számára oly fontos konvoj hajóitól.

Június 01.

1794 június elsején kora reggel az északnyugat felé tartó angol flotta az északi szélesség 47 ° 48 '-én és a nyugati hosszúság 18 ° 30 '-én helyezkedett el. A tenger csendes volt, mérsékelt északnyugati szél fújt, és a szél alatti oldalon jól láthatóan ott volt a francia flotta, mintegy hat mérföldes távolságban. Howe felzárkóztatta hajóit, majd hat óra után az addig északi irányba haladó angol hajók megindultak a francia hajóhad felé. Az angol tengernagy azt tervezte, hogy ismét megkísérli a francia vonalak áttörését, hogy közelharcba bocsátkozzon az ellenséges hajókkal. Hét órakor elrendelte a reggelit, és 08.15-kor minden vitorlát felhúzva a francia hajók felé vették az irányt. Az angol harcrend élén a 80 ágyús Caesar haladt, míg az elővéd parancsnokának, Thomas Graves altengernagynak a zászlóshajója, a 100 ágyús Royal Sovereign az ötödik volt a sorban. A derékhad Howe parancsnoksága alatt állt, akinek zászlóshajója, a 100 ágyús Queen Charlotte, tizennegyedik helyet foglalta el a sorban, míg az utóvéd parancsnokának, Alexander Hood altengernagynak a zászlóshajója, a 100 ágyús Royal George, hátulról a negyedik helyen állt. A fregattok a csatasor végén, a szél felőli oldalon helyezkedtek el. Mindhárom zászlóshajó jelzéseinek továbbításával egy fregattot bíztak meg, így a Pegasusnak Howe, a Nigernek Graves, az Aquilionnak pedig Hood jelzéseit kellett megismételniük, és továbbítaniuk azon hajók felé, amelyek a zászlóshajók jelzéseit közvetlenül nem látták.
Villaret-Joyeuse is elrendelte a harcvonal kialakítását, arra számítva, az angolok majd a hagyományos módon fogják felvenni a küzdelmet. A 74 ágyús Trajan vezette francia csatasor elővédjét Francois Bouvet ellentengernagy vezette, zászlóshajója, a 110 ágyús Terrible fedélzetéről, amely az ötödik volt a sorban. A derékhad Villaret-Joyeuse parancsnoksága alatt állt, akinek zászlóshajója, a 120 ágyús Montagne, a csatasor tizennegyedik hajója volt. Az utóvéd parancsnokságát a frissen megérkezett Nielly ellentengernagy vette át, aki a 110 ágyús Republicaint választotta zászlóshajójának, amely a csatasor hátulról harmadik helyét foglalta el. A fregattok itt is a harcrend végén, a szél alatti oldalon foglaltak helyet. Közülük a Tamaise a zászlóshajó üzeneteit továbbító jelzőállomásként működött a csata során.
Howe elgondolása szerint minden hajónak át kellett volna törnie az ellenség csatasorán, annál az ellenséges hajónál, mely az ellenséges vonalban a saját helyzetének megfelelő pozíciót tölt be, majd a szél alatti oldalon az ellenséges hajó mellé kellett volna állnia, megakadályozva annak menekülését. Az áttörést elvileg minden hajónak egyszerre kellett volna végrehajtania, márpedig Howe hajói közül sok lemaradozott, annak ellenére, hogy a tengernagy egymás után adta le nekik a jelzéseket, nagyobb sebességre nógatva őket. Ismét fennállt a veszélye annak, hogy a láthatólag nem kellően összehangolt és begyakorolt manőver újból káoszba fullad, ám Howe ismét el volt szánva rá, hogy végrehajtja az áttörést. Mikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a franciák nem térnek ki a harc elől, a Queen Charlotte legénysége merőben szokatlan, ritka jelenségnek lehetett szemtanúja: Howe mosolygott. A hír, hogy Fekete Dicket mosolyogni látták, futótűzként terjedt a hajón, és mindenki jó előjelnek vette azt. A tengernagy leadatta a közelharcot elrendelő jelzést, aztán, ahogy Codrington utóbb leírta: „A körülötte állók felé fordult, összecsukta kis jelzőkönyvét, melyet mindig magánál hordott, és azt mondta: És most uraim nincs több könyv, nincs több jelzés. Ügyelek rá, hogy a Queen Charlotte megtegye a kötelességét a francia admirálissal szemben. Nem várom el a hajóktól, hogy ütközzenek az ellenséggel, de minél közelebb kerülnek egymáshoz a vitorlarudak végei, annál hamarabb lesz vége a csatának.”

A Queen Charlotte és a Montagne küzdelme, Philip James de Loutherbourg festményén.

Az első lövéseket a francia hajók adták le a közeledő angolokra, 09.24-kor. A nagy távolságból leadott első sortüzek célpontja főleg a Defence volt, amelyet harcias kapitánya, a legénység által csak „Szomorú Jimmy”-nek hívott James Gambier, túl gyorsan hajtott előre, és társai elé vágott. Nemsokára a két csatasor teljes hosszában megindult a tűzharc. Howe látta, hogy megismételt utasításai ellenére sok hajója továbbra is nagy távolságot tart az ellenséges vonaltól, ezért felvonatta az általános üldözést elrendelő jelzést, és elhatározta, hogy ismét saját hajójával fog példát mutatni. A francia zászlóshajó mögött akart áttörni, ám miközben kiszemelt ellenfele felé tartott, a Vengeur du Peuple heves tüzet zúdított az angol hajóra. Hogy a zászlóshajó támadását fedezze, a mögötte haladó Brunswick a Queen Charlotte elé vágott, és megtámadta a Vengeurt. Ezzel szabad utat nyitott a Queen Charlotte-nak, bár manőverével egy ideig annak útjában állt, és zavarta a tüzelésben. A Brunswick nem sokkal korábban kapott Howe-tól megrovást, mert a tengernagy úgy vélte, a hajó túlságosan lomhán manőverezik. A becsületében megsértett parancsnok, John Harvey, valószínűleg bizonyítani akart, és ezért szánta rá magát erre a veszélyes mozdulatra. Howe most maga mögött hagyta a Vengeurt, majd a sorban következő francia hajó, az Achille mellett elhaladva rövid, de heves tűzharcot vívott azzal, mely mindkét hajón komoly károkat okozott. A francia csatasor mellett továbbhaladva az angol zászlóshajó végül a Jacobin mellé ért, és Howe elhatározta, a Jacobin és a Montagne között fog áttörni. A Brunswick, amely időközben levált a Vengeurról, és követte a zászlóshajót, a Jacobin és az Achille között próbálta ugyanezt tenni. Az Achille kapitánya, Jean-Noel La Villegris, azonban kitalálta az angolok szándékát, és hajójával szorosan felzárkózott a Jacobin tatja mögé. Látva, hogy az áttörés itt lehetetlen, Harvey kapitány lecsúsztatta hajóját az Achille mellett, és mögötte próbált meg átvágni a francia csatasoron. Amikor látta, az angolok mire készülnek, a Vengeur parancsnoka, Renaudin kapitány bátran nekirontott a brit hajónak, és ismét megakadályozta azt az áttörés végrehajtásában. A Vengeur a Brunswick elé vágott, és közvetlen közelről heves tűzharcba kezdett vele. A két hajó olyan közel volt egymáshoz, hogy az angol hajó bal oldali horgonya beleakadt a francia sorhajó előárbocának csarnakköteleibe. A fedélzetmester engedélyt kért Harvey kapitánytól, hogy elvágják a horgonykötelet, és ezzel szétválasszák egymástól a hajókat. „Nem! Megfogtuk, és meg is fogjuk tartani!” – felelte Harvey, aki ezután utasította a legénységet, csáklyázzák meg a francia hajót, hogy biztosan lehetetlenné tegyék annak menekülését. Velük egyidőben a franciák ugyanezt tették. Ezzel hosszú, makacs és véres közelharc kezdődött a két hajó között, miközben mindketten szélnek fordultak, és kiestek a csatasorból.
Eközben a Queen Charlotte áthaladt a Montagne tatja mögött, és a szél alatti oldalról, alig pisztolylövésnyi távolságról tüzet nyitott annak tatjára. A sortüzek a hajó sérülékeny tatját szétzúzva végigsöpörtek a francia sorhajó fedélzetein, óriási pusztítást okozva a hajóban és a legénységben egyaránt. A hajó tatja olyan lett, mint valami mészárszék, az itt tartózkodó tisztek valamennyien meghaltak, vagy súlyosan megsebesültek. Életét vesztette a hajó kapitánya, Jean-Francois Vignot is. Maga Villaret-Joyeuse azonban a csodával határos módon karcolás nélkül úszta meg a mészárlást, és életben maradt a valódi főparancsnok, Jean Bon Saint-Andre is. A Konvent különleges megbízottja csupán a kezén szenvedett kisebb sérülést, s erre hivatkozva most elhagyta a tatfedélzetet, és lement a kötözőhelyre. A népbiztos a csata hátralevő idejében többé elő sem került, s a továbbiakban egészen a harcok befejezéséig élénk érdeklődéssel tanulmányozta a hajófenék életét.
Az angol támadás a francia csatasor ellen. A két flotta élén eközben szintén heves harcok dúltak. Az angolok élhajója, a Caesar, a franciák első hajóját, a Trajant szemelte ki ellenfelének. Molloy kapitánynak azonban esze ágában sem volt az áttörést megkísérelni. Úgy vélte, egy ilyen manőver roppant kockázatnak tenné ki a hajóját, amelyet a francia vonal túlsó oldalára kerülve az ellenség könnyen elszigetelhet a saját flottájától. Ezért a Caesar nagy távolságból nyitott tüzet, és ezt a távolságot meg is tartotta. Mindez azzal járt, hogy az angol hajó szinte semmilyen kárt nem tudott okozni ellenfelében, ugyanakkor viszont a francia vonalaktól tartott nagy távolság lehetővé tette, hogy a Trajan mögött haladó hajók is tűz alá vegyék a Caesart. Miután a korabeli fedélzeti ágyúk irányzékát csak kis szögben lehetett oldalra állítani, közvetlen lőtávolságon csupán a vele párhuzamosan haladó hajóra tüzelhettek az ágyúkból. Nagy távolságokon viszont már lehetővé vált, hogy több, egymás mögött haladó hajó is ugyanarra az ellenséges hajóra irányítsa tüzét. Ez a hajó most a Caesar volt, amelynek rövidesen ellőtték a kormányát. A mozgásképtelenné vált sorhajó most ugyanabba a helyzetbe jutott, mint két nappal korábban, s ezúttal is minden, mellette elhaladó francia hajó végiglőtte az angol sorhajót. Mire a súlyosan sérült Caesart sikerült újra mozgásképessé tenni, a csata már véget ért. A hajó 14 halottat és 52 sebesültet vesztett, hét ágyúja tönkrement, a hajótesten pedig később 64 golyóütötte lyukat számoltak össze. Mindeközben pedig az angol hajó a legcsekélyebb kárt sem volt képes okozni az ellenségnek.
A Caesar viselkedésével éles ellentétben állt a mögötte haladó Bellerophoné, amelyet Pasley ellentengernagy ezúttal is a harc sűrűjébe vezetett, közelharcba bocsátkozva a francia harcrend második hajójával, az Eole-al. A Leviathan a harmadik francia hajót, az America-t szemelte ki, és bocsátkozott vele hosszú közelharcba. Az America első lövését leadó ágyú felrobbant, és megölte teljes kezelőszemélyzetét, rossz előjelként a franciák számára. A Russell szintén az ellenséges sorban vele azonos, negyedik helyen álló hajót, a Temeraire-t támadta. Rövid tűzharc után a franciáknak egy szerencsés lövéssel sikerült ellőniük a Russell elősudár árbocát, minek következtében az angol hajó kötélzete megereszkedett. Ezt látva Morel, a Temeraire kapitánya, megpróbálta hajóját lecsúsztatva lerázni az ellenséget, a Russell azonban még követni tudta a manővert, és szorosan a francia hajó nyomában maradt. Az elővéd két parancsnoka, Graves és Bouvet egymást támadták háromfedélzeteseikkel, tisztes távolságot tartva egymástól. Rövid tűzharc után azonban Graves súlyos sebet kapott, és le kellett vinni a fedélzetről. A Graves kényszerű távozásával szabad kezet kapott angol kapitány, Henry Nichols, ezután közelebb nyomult az ellenséghez, és a rossz kezdés után eredményesebb harcot folytatott azzal. Az áttörést azonban itt egyik sorhajó sem hajtotta végre.
A Royal Sovereign mögött haladó Marlborough kapitánya, George Cranfield Berkeley, viszont egyike volt azon kevés angol parancsnoknak, akik engedelmeskedtek Howe áttörésre vonatkozó utasításainak, és azt szó szerint végrehajtották. Az Impetueux mögött áthaladva közvetlen közelről vették tűz alá azt, és az angol karronádok lövései súlyos károkat okoztak a francia hajóban. A Defence úgyszintén mintaszerűen hajtotta végre a kapott parancsokat, s a Mucius és a Tourville között tört át. A Defence támadása kinyomta a Muciust a csatasorból, amely ezáltal az Impetueux-ot támadó Marlborough szél felőli oldalára került, és így az angol hajó két tűz közé szorult. A Defence és a Marlborough helyzete rövidesen még rosszabbá vált, ugyanis a sorban utánuk következő öt hajó, az Impregnable, a Tremendous, a Barfleur, a Culloden és a Gibraltar nem követte őket. A hajók meg sem közelítették a francia vonalakat, hanem a Caesarhoz hasonlóan nagy távolságban maradtak, és onnan tüzeltek –meglehetősen csekély eredménnyel- a francia hajókra. Passzivitásuk részben talán annak is köszönhető volt, hogy a Barfleuron levő Bowyer ellentengernagyot az első lövések egyike súlyosan megsebesítette, és nem tudta irányítani a rajt. Tétlenségük lehetővé tette, hogy az ellenfél nélkül maradt francia hajók az áttörést végrehajtó két angol sorhajó ellen forduljanak, nehéz helyzetbe hozva azokat. A Gibraltar mögött haladó Invincible ugyan megközelítette a francia hajókat, és közelharcba bocsátkozott a Juste-el, azonban a korábban már megsérült angol hajó nem tudta tartani a lépést a franciákkal, így a Juste hamar lerázta ellenfelét, és azt maga mögött hagyva csatlakozott a Defence és a Marlborough ellen harcolókhoz.
Az angol harcrend hátsó részén a Brunswick mögött haladó Valiant az Achille-vel bocsátkozott harcba, s rövid tűzharc után ellőtte a francia hajó tatárbocát. A ledőlő árboc nagyrészt szétszakította a főárboc kötélzetét is, így annak vitorlái is kezelhetetlenné váltak. Az Orion és a Queen a francia Patriote és Northumberland sorhajókkal kerültek szembe, melyekhez nemsokára csatlakozott a Jemappes is. Miután a Queen kapitánya a 29-ei összecsapás során súlyos sebet kapott, a továbbiakban a hajó irányítását maga Gardner ellentengernagy vette át. Ő ideges természetéről, és állandóan túlzásba vitt óvatoskodásáról volt híres a Royal Navyben, és nem sokat vártak tőle. Most azonban, mindenki számára meglepő módon, az ütközet ideje alatt végig az egyik legelszántabb harcosnak bizonyult. A Queen először a Northumberland-el került szembe, majd a Jemappes-al folytatott közelharcot. A Queen a korábbi összecsapások során már megrongálódott, s a Jemappes tüzérei most kidöntötték sérült árbocait, újra mozgásképtelenné téve az angol sorhajót, bár közben a francia hajó is súlyos sérüléseket szenvedett. A John Thomas Duckworth vezette Orion először a Patriote-al vívott rövid tűzharcot, majd a Queen által már megrongált Northumberlanddal került szembe, és rövid időn belül annak mindhárom árbocát ellőtte. A francia hajó kiesett a csatasorból, és magatehetetlenül sodródott tovább. A Patriote kivált a francia sorból, és igyekezett minél távolabb kerülni a támadó angol hajóktól. Lucadore kapitányt nem a gyávaság késztette erre, hanem az, hogy a hajón kitört járványnak köszönhetően legénysége nagyobbik része nem volt hadrafogható állapotban, és még ahhoz sem volt elég embere, hogy a hajó egyik oldalának ütegeit kezelni tudják.
A Queen mögött haladó Ramillies egyáltalán nem intézett támadást a francia csatasor ellen, hanem útját folytatva előre vitorlázott. A hajó kapitánya, Henry Harvey, nem a harc alól akart kibújni, hanem a testvére, John Harvey hajójának, a Brunswicknak a keresésére indult, hogy azzal együtt vegye fel a küzdelmet a franciákkal. Fegyelmi szempontból ez a magatartás legalábbis vitatható, ám a közhiedelemmel ellentétben kimondottan szentimentális angolok később Harvey kapitány érdemének tudták be azt, különösen, hogy akciója végül eredményesen végződött. A Ramillies mögött haladó hajókból három, az Alfred, a Majestic és a Thunderer, óvatosan távol maradtak a franciáktól, és csak nagy távolságból tüzeltek rájuk. A Royal George előtt haladó Montagu heves közelharcba bonyolódott a Neptune-al, amely azonban hamarosan véget ért, amikor az angol hajó kapitányát, James Montagut széttépte egy francia lövedék (a névhasonlóság nem véletlen, az angol tiszt, Georges Montagu ellentengernagy öccse, maga kérte kinevezését az őséről, az 1672-es solebayi csatában elesett admirálisról elnevezett hajó élére). A megrongált kötélzetű angol hajó, melyen a parancsnokságot Donelly elsőtiszt vette át, ezután eltávolodott ellenfelétől, és a későbbi harcokban már nem sok szerepet vállalt. A flotta két leglassúbb hajója, a Royal George és a Glory sikeresen végrehajtotta az áttörést. A Royal George-on Hood a Nielly altengernagy zászlóshajója, a Republicain, és a Sans Pareil közti rést nézte ki magának, és mindkét hajóval heves közelharcba bocsátkozott, különösen súlyos károkat okozva Nielly zászlóshajójában. A Glory ugyanekkor a Scipion tatja mögött tört át, majd a szél alatti oldalról közelharcba bocsátkozott a francia hajóval.

A Queen Charlotte ideális helyzetbe került a Montagne-al szemben, és jól irányzott sortüzekkel verette annak tatját. Közben azonban megjelent a Jacobin, amely szerette volna megakadályozni az angol zászlóshajó teljes áttörését, és a Queen Charlotte elé vágott. A francia hajó ideális pozícióba került angol ellenfelével szemben, azonban nem sokáig volt képes megtartani azt. A hatalmas, 100 ágyús angol hajó közeledése, és fenyegetően a 80 ágyús Jacobin fölé tornyosuló orrtőkéje elbizonytalanította Gassin kapitányt, a Jacobin parancsnokát, aki azt hitte, a Queen Charlotte le akarja gázolni őket. Ezért elfordult az angol hajótól, és távolodni kezdett a Montagne-tól. Valójában az angol zászlóshajó tatfedélzetén a tisztek a csata füstjében észre sem vették a Jacobint, ám a hajó orrából annál inkább látta a franciákat a hajó fedélzetmestere, James Bowen. Saját kezdeményezésére, a vitorlákkal manőverezve, balra fordította a hajót, amely így a Montagne és a Jacobin közé ékelődött, méghozzá úgy, hogy mindkét francia hajót a tatjuk felől lőhette végig. A Jacobin szerencsétlen manővere a következő negyedórában több mint 100 halottba és 200 sebesültbe került a franciáknak. Közben viszont a Montagne tüzérei is súlyos károkat okoztak a brit hajó árbocozatában, így aztán, kihasználva ellenfelük lelassulását, a két sérült francia hajónak sikerült lerázni a brit zászlóshajót. Miközben a nehézkesen mozgó Jacobin igyekezett maga mögött hagyni a nyomában haladó brit hajót, annak túlsó oldalán váratlanul feltűnt egy másik francia sorhajó, a Juste. Kiváló alkalom kínálkozott arra, hogy a két francia sorhajó két oldalról vegye tűz alá, és rohanják le a sérült angol zászlóshajót, amely társai támogatása nélkül, egyedül állt szemben velük. A franciák azonban elmulasztottak élni a lehetőséggel. A Jacobint csak a menekülés foglalkoztatta, és hamarosan sikerült is eltűnnie az angolok elől. A másik oldalon a Juste bátran megtámadta a brit zászlóshajót, és szerzett neki néhány kellemetlen percet. Elesett az angol hajón szolgáló tengerészgyalogosok parancsnoka, Neville kapitány is. Ám nemsokára megjelent a Juste korábbi ellenfele, az Invincible, és felmentette a szorongatott Queen Charlotte-ot, a tatja felől támadva meg a francia hajót.
Mindeközben a Brunswick és a Vengeur a nap legdrámaibb, és később méltán elhíresült párbaját vívta. A két hajó kölcsönösen megcsáklyázta egymást, és szó szerint karnyújtásnyi távolságról vívtak elszánt közelharcot. A hajók annyira közel volt egymáshoz, hogy a Brunswick alsó ütegsorán az ágyúablakokat fedő táblákat fel sem lehetett nyitni, mert azok beleütköztek a francia hajó oldalába. Az angol tüzérek nem jöttek zavarba, s egyszerűen keresztüllőtték az ágyúablaktáblákat. Az angol hajó kezdetben súlyos sérüléseket szenvedett a francia 36 fontos ütegektől, ám a brit tüzérek hamarosan harcképtelenné tették azokat, hatalmas lyukakat lőve a francia sorhajó oldalába. Ugyanakkor viszont a francia lövészek tisztára seperték a Brunswick fedélzetét, majd megrohanták az angol hajót. Sikerült is befészkelniük magukat az orr részen, a hajó galionján, és az angol tengerészgyalogosok sem tudták kiverni őket onnan. Eltávolításukat végül az angol tüzérek oldották meg, akik –saját hajójukat ezúttal sem kímélve- a sorhajó előbástyáján elhelyezett karronádok csövét lefelé fordították, és az előbástya elülső keresztfalát átlőve szétlőtték a Brunswick galionját, a rajta levő franciákkal együtt. John Harvey, a Brunswick kapitánya. Gilbert Stuart festménye.11 óra tájban az angol hajóról újabb ellenség feltűnését észlelték. A füstfelhőből előbukkanó francia sorhajó fedélzete tele volt emberekkel, ezért az angolok azt hitték, a hajó a lerohanásukra készülődik. Valójában ez a hajó a francia Achille volt, amelynek legénysége azonban egyáltalán nem a harci vágytól fűtve tolongott a fedélzeten, hanem a korábban a Valiant által megrongált kötélzetet igyekeztek kijavítani, hogy újra mozgásképessé tegyék a hajót. A sűrű füstben véletlenül keveredtek a Brunswick közelébe, melynek tüzérei heves tűzzel fogadták az újabb, veszélyesnek látszó ellenfelet. Tüzelésük hamar eredménnyel is járt, s alig néhány sortűz elé volt ahhoz, hogy kidöntsék az Achille már amúgy is sérült árbocait. Az árbocok, a rajtuk levő vitorlákkal együtt, rádőltek a hajó oldalára, s eltakarva a kilátást a tüzérek elől szinte harcképtelenné tették a sorhajót. A Brunswick ezután végigkartácsolta az Achille fedélzetét, s a magatehetetlen francia hajó nemsokára zászlaját bevonva megadta magát. A Brunswick másik oldalán viszont a Vengeur makacsul kitartott. Alsó ütegsorai már szinte teljesen elhallgattak, s a vízbetörés kezdett aggasztó méreteket ölteni, viszont a fedélzeti ágyúk és a lövészek szinte teljesen átvették a hatalmat az angol hajó fedélzetén, melyet majdnem teljesen megtisztítottak a britektől. Ebbe az ütközetbe avatkozott bele az ekkor érkező Ramillies, melynek kapitánya hosszas keresgélés után végre megtalálta bátyja hajóját.
A katonai segítség időben érkezett, a testvéri viszont elkésett. Harvey kapitány már összecsapás elején súlyos sebet kapott, de nem hagyta el hajója tatfedélzetét, s tovább irányította az összecsapást. Most, nagyjából a Ramillies megérkezésével egyidőben másodszor is megsebesült, ezúttal egy ágyúgolyó becsapódása által kiszakított faszilánktól. Alighogy magához tért, és kiadta újabb parancsait, egy harmadik, utóbb végzetesnek bizonyuló sérülés érte, egy ágyúgolyó leszakította a jobb karját. Most már kénytelen volt átadni a parancsnokságot az első tisztnek, Edward Cracraftnak, és levitette magát a fedélzetről. Cracraft eltávolodott a Vengeurtól, és átadta a terepet a Ramilliesnek, de azért messziről tovább lőtte a francia hajót. A sértetlen Ramillies megjelenésével az erőviszonyok végképp a britek oldalára billentek, s a Vengeur nem tarthatott ki sokáig új ellenfelével szemben. A Ramillies közelharcba kezdett a francia sorhajóval, pusztító ágyútűzzel árasztva el azt. Délután egy órára az ekkor már szemmel láthatólag süllyedő Vengeur teljesen harcképtelenné vált, és bevonta zászlaját. A Ramillies ezután a magát korábban már megadó Achille felé indult, hogy megszállja a francia hajót, amelynek legénysége időközben szükségárbocot állított fel, és ennek segítségével megkísérelt elmenekülni. Négy órára azonban a Ramillies utolérte, és most már ténylegesen is elfoglalta a francia sorhajót.
Eközben a súlyosan sérült Brunswick legénysége keményen dolgozott azon, hogy mozgásképessé tegyék a hajót, mivel a közelben fenyegető látvány tűnt fel. Nem messze a Brunswicktól ugyanis kezdett újra kialakulni a francia csatasor. Villaret-Joyeuse a zászlóshajó köré gyűjtötte szétszóródott hajóit, és egy új csatasort kezdett kialakítani belőlük. A Brunswick igyekezett minél messzebb kerülni a francia vonaltól, és miután a hajó nem tudott csatlakozni a saját kötelékéhez, megindult a hazai kikötők felé. A Brunswick 44 halottat és 114 sebesültet vesztett, 23 ágyúja tönkrement, kötélzete és valamennyi árboca megrongálódott, s a hajótest is súlyos sérüléseket szenvedett. A súlyosan sérült hajónak később mégis sikerült épségben elérnie Plymouthot. Útban hazafelé a Brunswick elhaladt a mozgásképtelen Jemappes mellett, a francia hajóról azonban jelezték, hogy korábban már megadták magukat, így az angol hajó folytatta útját. Ez később hibának bizonyult, ugyanis a Jemappes nem sokkal ezután csatlakozott az újra felállt francia csatasorhoz, és sikerült visszavergődnie a hazai kikötőbe.

A Brunswick küzdelme a Vengeurral és az Achille-el. Nicholas Pocock festménye.

Közben az elővéd hajói közt is elkeseredett küzdelem zajlott. A Bellerophon három órán át vívott közelharcot két francia sorhajóval, az Eole-al és a Trajannal. Pasley ellentengernagy közben súlyos sebet kapott, egy ágyúgolyó elvitte az egyik lábát. Az admirálist levitték a fedélzet alá, a harcot pedig William Johnstone Hope kapitány vezette tovább. Az angolok sikeresen akadályozták meg a franciákat abban, hogy túlerejüket érvényesítve lerohanják a hajót, és végül dél körül a két francia sorhajó félbeszakította a harcot, és angol ellenfelüktől elfordulva távolodni kezdtek parancsnokuk, Villaret-Joyeuse újra csatasorba álló hajói felé. A Bellerophon árbocozata olyan súlyosan megsérült, hogy a hajó szinte teljesen mozgásképtelenné vált, s a közelben tartózkodó Latona fregattól kellett segítséget kérnie. A Latona vontába vette a Bellerophont, és közben messziről megeresztett néhány sortüzet a távolodó francia sorhajók tatja felé. Útban Villaret-Joyeuse felé a Trajan és az Eole kis kitérőt tett délnek, hogy a Leviathan által erősen szorongatott társuk, az America segítségére siessenek. A felmentő roham nem volt valami sikeres, ugyanis első sortüzük éppen az Americát találta el, jókora lyukat ütve a hajó oldalába. A Leviathan tüzérei is kitettek magukért, s nem sokkal ezután egy jól irányzott sortüzük elvitte a francia hajó két árbocát. Csatlakozott a Leviathanhoz a Russell is, amely sérült árbocai miatt nem tudta követni korábbi ellenfelét, a Témeraire-t. Az America legénységének kétharmada ekkorra már meghalt vagy megsebesült, de L'Héritiers kapitány makacsul kitartott, és nem volt hajlandó bevonni a hajó zászlaját.
Az elővéd két zászlóshajója közben még mindig egymással viaskodott. A Terrible súlyos károkat szenvedett, s elvesztette elő és tatárbocát. A sérült francia hajó többször is megpróbált elszakadni ellenfelétől, de nem járt sikerrel. Viszont az angolok mindig kihasználták az alkalmat, hogy sebezhető tatja felől megsorozzák ellenfelüket, amikor az távolodni próbálva elfordult a Royal Sovereigntől. Bouvet ellentengernagy segítségére Villaret-Joyeuse sietett, zászlóshajójával, a Montagne-al és a Jacobinnal. Ők ketten lekötötték a Royal Sovereignt, amíg a Terrible visszavonult, majd követték azt.
A Marlborough szintén két francia hajóval, a Muciussal és az Impetueux-al állt harcban. A Mucius a sűrű füstben véletlenül botlott bele az egymással viaskodó hajókba, és bravúrosan sikerült mindkét sorhajóval összeütköznie. Az angol hajó súlyosan megsérült, két árbocát elvesztette, bár közben ő is ellőtte az Impetueux árbocait. Berkeley kapitány súlyosan megsebesült, és kénytelen volt átadni a parancsnokságot az elsőtisztnek, John Monktonnak. Hosszú tűzharc után végül a Mucius feladta a küzdelmet, és visszavonult. A teljesen mozgásképtelenné vált, és magatehetetlenül sodródó Impetueux ezzel kilátástalan helyzetbe került. A francia hajó könnyű zsákmánya lehetett volna a Marlboroughnak, ám a súlyosan sérült brit sorhajó szintén mozgásképtelenné vált. Monkton az Aquilion fregattot hívta segítségül mozgásképtelen hajójának vontatására. A közelben tartózkodott az angol Phaeton fregatt is, amelynek kapitánya, Bentinck, nem tudott ellenállni a kísértésnek, és tüzet nyitott a magatehetetlen Impetueuxra. A franciák ezt felháborítónak tartották, mivel akkoriban az volt az általánosan elfogadott íratlan szabály, hogy a kisebb fregattok nem provokálják a nagy sorhajókat. Az Impetueux tüzet nyitott a fregattra, és a rövid összecsapásban súlyosan megrongálta azt.

Az utóvédnél gyakorlatilag csupán két angol hajó állt harcban a franciákkal, s itt különösen véres küzdelem dúlt. Hood zászlóshajója, a Royal George, a francia parancsnok, Nielly zászlóshajója, a Republicain és a Sans Pareil ellen harcolt, s ágyúi egymás után döntötték ki az utóbbi árbocait. A Glory a Scipionnal vívott hosszú közelharcot, melynek végére a francia hajó, amely 64 halottat, és 151 sebesültet vesztett, teljesen mozgás és harcképtelenné vált, s kénytelen volt megadni magát. Ezután a Glory a Royal George segítségére sietett, s azzal együtt két tűz közé fogta a Sans Pareilt, amely rövidesen szintén megadásra kényszerült.

Az angol zászlóshajó, a Queen Charlotte eközben az Invincible-el együtt a francia Juste-re tüzelt, és ellőtték annak mindhárom árbocát. A lőporfüst azonban olyan sűrűvé vált, hogy az angolok szem elő vesztették a francia hajót, amelyen szükségárbocot állítottak fel, és így próbáltak meg elmenekülni a biztos vereség elől. Ezalatt a Gibraltar, amely eddig igyekezett minél távolabb tartani magát a harctól, óvatosan közelebb nyomult, és nagy távolságból találomra beleeresztett néhány sortüzet a brit zászlóshajó körül gomolygó sűrű lőporfüst felhőbe. Az angolok pechjére ezek a lövések éppen saját zászlóshajójukat, a Queen Charlotte-ot találták el, súlyosan megsebesítve annak kapitányát, Sir Andrew Snape Douglast. Közben az angol zászlóshajóról ismét észrevették a mellettük elhaladó Juste-öt, ám a még mindig sűrű füstben hasonló festése miatt összetévesztették azt az Invincible-el, és nem lőttek rá. A két angol hajó figyelmét különben is egy új ellenség megérkezése vonta el. Az utóvédnél zajló összecsapásból errefelé tartó Republicain ért Howe zászlóshajójának a közelébe. Nielly hajója először a Gibraltarral, majd az Invincible-el váltott néhány sortüzet, majd nem sokkal később egy harmadik angol hajó, a Defence került az útjába. A Defence bátran felvette a küzdelmet, ám hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a 74 ágyús angol hajó nincsen egy súlycsoportban a 110 ágyús francia háromfedélzetessel. A Republicain tüzérei súlyos károkat okoztak az angol hajóban, és ellőtték annak előárbocát. Szorongatott helyzetében a Defence zászlójelzésekkel kért segítséget. A jelzéseket viszont a francia hajóról úgy értelmezték, hogy a Defence megadta magát, és beszüntették a tüzelést. Ezt kihasználva a Phaeton fregattnak sikerült az angol sorhajót kivontatnia a tűzvonalból. Mindeközben az Invincible korábbi ellenfele, a Juste után eredt, és hamarosan sikerült is utolérnie a francia hajót, amely képtelen volt a további ellenállásra. A Juste halálos sebet kapott parancsnoka, Blavet kapitány, levonszolta magát a fedélzetről, és megpróbálta felrobbantani a hajót. Ezt az utolsó pillanatban a Juste-öt megszálló angol legénység parancsnokának, Henry Blackwoodnak, az Invincible elsőtisztjének sikerült megakadályoznia.
Eközben Nielly kiváló helyzetben találta magát a Republicainnal, több sérült, félig-meddig mozgás és harcképtelen angol hajó között, melyek könnyű zsákmányai lehettek volna a hatalmas francia háromfedélzetesnek. A lassan oszladozó lőporfüstben azonban Nielly ekkor vette észre, hogy a főparancsnok, Villaret-Joyeuse felvonta a gyülekezést elrendelő jelzést, és a harcot félbeszakítva feléje indult.

A Defence a június elsejei csatában. Nicholas Pocock festménye.

Howe figyelmét sem kerülte el a franciák készülődése. A felszakadozó lőporfüstben az angol parancsnok szeme elé megdöbbentő látvány tárult. Míg saját hajói minden rend nélkül szanaszét szóródva néhány körülzárt francia hajót igyekeztek megadásra kényszeríteni, vagy éppen céltalanul kóvályogtak szerteszét, addig észak felől az elképedt angolok tizenkét, tökéletes csatasorba felállt francia sorhajót láthattak közeledni. Howe azonnal felvonta az árbocra a gyülekezőt elrendelő jelzést, és saját hajójával a súlyosan megrongálódott Queen segítségére sietett, amely veszélyes közelségben volt a francia csatasorhoz. Rövid tűzharc után sikerült is biztonságba helyezni az angol hajót.
Az utóvédnél ekkorra már lényegében befejeződtek a harcok, és Hood hajói azonnal megindultak főparancsnokuk felé. Az elővédnél a Leviathan éppen az America megrohanására készült, amikor megkapták a gyülekezőt elrendelő jelzést. Az angol parancsnok, Lord Hugh Seymour, kelletlenül félbeszakította a harcot, és megindult a többiek felé. Az America azonban nem kerülhette el sorsát, röviddel ezután ugyanis a Temeraire-tól elszakadó Russell útjába került. Payne kapitány nem sokat teketóriázott, azonnal megrohanta a magatehetetlen francia hajót, és rövid harc után végre sikerült megadásra kényszerítenie azt. Ezután zsákmánylegénységet hagyva a francia sorhajón folytatta útját Howe gyülekező hajói felé. Az America számára azonban ezzel még mindig nem ért véget a csata. Röviddel ezután ugyanis egy újabb angol hajó, a Royal Sovereign keresztezte az útját. Nem tudva, hogy a hajó már brit kézen van, Nichols kapitány leadatott egy sortüzet az Americára, és megadásra szólította fel azt. Nichols nem jött zavarba, mikor kiderült, hogy a hajót a Russell már elfoglalta. A legszebb angol kalózhagyományokat felidéző módon a Russell legénységét lezavarta a francia hajóról, és arra a saját zsákmánylegénységét küldte át. A Russell hoppon maradt emberei csónakba ültek, és megindultak saját hajójuk felé. Útközben azonban meglátták a mozgás és harcképtelenül sodródó Impetueux-ot, és csónakjukkal a francia sorhajó mellé állva megadásra szólították fel azt. Talán ők is meglepődtek rajta, hogy a franciák engedelmeskedtek a felszólításnak, és megadták magukat az angol csónaknak.
Negyed kettő körül elhallgatott az utolsó ágyú is.

A kicsit nehezen áttekinthető rajzon az ütközet lefolyása látható.

Az angolok aggódva figyelték a közeledő francia csatasort, és kapkodva igyekeztek saját harcvonalukat helyreállítani. Villaret-Joyeuse szemében azonban saját helyzete korántsem tűnt olyan előnyösnek, mint ahogy azt az angolok gondolták. Jól látta, hogy legalább tíz hajója angol kézre került, vagy harcképtelenné vált, s megmaradt egységei is többnyire komoly károkat szenvedtek. Az angol hajóktól elszenvedett pusztító ágyútűz pedig a még viszonylagos épségben maradt francia hajók harci moráljára sem hatott valami ösztönzően. Mindennek a tetejében, észlelve az ágyúk elhallgatását, előkerült a Montagne mélyéről a közutálatnak örvendő népbiztos, Saint-Andre is. Miután a Queen elfogására tett kísérlete kudarcot vallott, Villaret-Joyeuse végigvonult a csatatéren, és igyekezett összeszedni hátramaradt, mozgásképtelenné vált hajóit. Sikerült is begyűjtenie a Scipiont, a Muciust, és a Jemappes-ot, s csatlakozott hozzá a Republicain és a Terrible is. Ugyanakkor viszont hat másik sorhajója, a Sans Pareil, a Northumberland, a Juste, az Achille, az Impetueux, és az America, menthetetlenül angol kézre került.
Egy hetedik francia hajó pedig, a Vengeur du Peuple, ekkor még mindig vívta a maga harcát, de már nem az angol ágyúk, hanem a tenger ellen. A Brunswick közvetlen közelről tüzelő ágyúi hatalmas lyukakat ütöttek a hajótestbe, és ezeken át a víz feltartozhatatlanul ömlött be a hajóba. Az emberek egész délután küzdöttek, hogy hajójukat a víz színén tudják tartani, ám erőfeszítéseiket nem koronázta siker, s a Vengeur egyre mélyebbre merült a vízbe. Két angol kutter, valamint az Alfred és Culloden csónakjai több mint 400 embert mentettek ki a francia hajóról, ám még így is sok halott és mozgásképtelen sebesült maradt a fedélzeten, akik a hajóval együtt merültek el, mikor az a kora esti órákban elsüllyedt. A fából készült vitorlások korában, melyek leginkább a tűz áldozatául szoktak esni, szokatlan vég volt ez egy hajó számára. Lehet, a franciák éppen ezért alábecsülték a veszélyt, és nem hozták meg időben a szükséges ellenintézkedéseket.
Nagyjából a Vengeur elmerülésével egy időben a francia flotta megmaradt 19 sorhajója eltűnt a párás, lassan sötétedő láthatáron az angolok szeme elől. Villaret-Joyeuse a Konvent népbiztosának, Saint-Andrenak a jóváhagyásával -mások szerint az utasítására- elhagyta a csatateret. A francia parancsnok ezúttal is bizonyította rátermettségét és ügyességét. Megmaradt hajóit csatarendbe állítva, rendezetten sikerült visszavonulnia, több sérült hajóját kiragadva az angolok kezéből. Ha a franciák kicsit gyakorlottabbak és merészebbek, akár még az ütközet sorsát is megfordíthatták volna, ha újra felállt csatasorukkal támadást indítanak a teljesen szétszóródott angol hajók ellen. Azonban a franciák -a száz éves, rossz beidegződésektől nem tudván megszabadulni- nem azért indultak csatába, hogy legyőzzék az ellenséget, hanem azért, hogy eltereljék a figyelmet a konvojról. Villaret-Joyeuse -vagy Saint-Andre- pedig úgy érezte, megtették amit meg lehetett tenni, és ideje befejezni a játszmát. A francia fél veszteségeire vonatkozólag csak becsült adatok ismertek. A legóvatosabb becslések szerint is a franciák legalább 1000 halottat és 2200 sebesültet vesztettek, de más források 1500 halottat és 3500 sebesültet említenek. Ezen kívül még 2.700 francia tengerész angol fogságba esett. Sokan közülük képzett és tapasztalt tengerészek, akiknek az elvesztése súlyos veszteség volt a terror által amúgy is megtizedelt francia tengerészet számára.

Ahogy a franciák elképzelték... A Vengeur hősiesen elsüllyed, éljenző legénységével együtt.

Angol részről utóbb sokan kritizálták Howe-ot azért, hogy -úgymond- futni hagyta a franciákat. Valójában azonban sem Howe, sem a flottája nem volt abban az állapotban, hogy folytatni tudták volna az ütközetet. A 69 éves admirális, aki akkor már négy napja szinte semmit nem aludt, az ütközet végére teljesen kimerült, és a vezetést törzstisztjének, Sir Roger Curtisnek átadva levonult a kabinjába. A flotta, amely 290 halottat és 858 sebesültet vesztett, szintén meglehetősen lepusztult állapotban volt. A Brunswick eltűnt szem elől, s Howe és törzsének tisztjei azt hitték, a franciák elfogták, és elvontatták a sorhajót. Négy másik sorhajót a franciák annyira szétlőttek, hogy azok azonnali javításra szorultak, de ezen felül is számos másik hajó szenvedett komoly sérüléseket, hat sorhajót pedig az elfogott ellenséges hajók őrzésére kellett elkülöníteni. Gondoskodni kellett a csaknem ezer sebesültről, és a 2.700 elfogott franciáról is. Amellett Howe nyilván számításba vette azt is, hogy flottájának kapitányai korántsem teljesítettek valami fényesen. Végső soron mind a május 29-ei, mind a június elsejei áttörés káoszba fulladt, ami egy képzettebb és elszántabb ellenféllel szemben alighanem katasztrofális következményekkel járt volna a britekre nézve. Az angol kapitányok rendszeresen, és szinte következetesen figyelmen kívül hagyták Howe utasításait, a hajók közötti kohézió és koordináció finoman fogalmazva is erősen hiányos volt, és Howe tökéletesített jelzésrendszere ellenére a kommunikáció sem működött. Mindezek olyan kellemetlen tapasztalatok voltak, amelyek Howe-ot nyilván nagyfokú óvatosságra ösztönözték.
A francia flottát megverték, és a csatatér elhagyására kényszerítették, most a konvoj keresésére kellett volna indulniuk. Az angol parancsnok azonban, törzsének tisztjeivel teljes egyetértésben, és alighanem a fent vázolt megfontolások alapján, másként döntött, s miután sikerült megtépázott flottáját összeszedni, és a hajókon a legszükségesebb javításokat elvégezni, június másodikán a brit hajóhad megindult vissza, a hazai kikötők felé. Voltak egyébként, akik utóbb úgy vélekedtek, az angolok lovagiasságból hagyták futni a megvert ellenséget. Ez az elképzelés nyilvánvalóan minden alapot nélkülöz. A britek nem érezték magukkal egyenrangú ellenfélnek a franciákat (bár nehéz volna megmondani, történelmük során a britek tartottak e egyáltalán valakit magukkal egyenrangú ellenfélnek). Az angol tisztek tudtak a francia flottában lezajlott tisztogatásokról, s a legtöbb, rendszerint mélyen vallásos angol parancsnok úgy érezte, a megmaradt francia tisztek, akik a csőcselék által kormányzott istentelen köztársaságot szolgálják, egyáltalán nem úriemberek és tiszteletet érdemlő ellenfelek.
Az angol flotta 15 hajója, a zsákmányolt francia hajókkal együtt, június 13-án érkezett meg a Portsmouth előtti Spitheadbe, míg kilenc másik hajó ugyanezen a napon futott be Plymouthba. A francia konvojt még csak észre sem vették egyik hajóról sem.

A zsákmányolt francia hajók közül a Sans Pareil, a Juste, és az America még hosszú ideig szolgált tovább a Royal Navy kötelékeiben. Az Achille és a Northumberland olyan súlyosan megrongálódott, hogy javíthatatlannak minősítették, és lebontották őket. Az Impetueux javítás közben a hajógyárban kigyulladt és leégett.

Az elfogott ellenséges hajókat az angolok mindig gondosan tanulmányozták. A képen látható rajz angol kikötőben készült, az elfogott Achille-ről.

A francia flotta hazatérése, és a csata utóélete.

Az angol főerők hazatértek ugyan, ám a francia konvoj még nem jutott túl minden veszélyen.
Georges Montagu hajóraja május 30-án ért vissza Plymouthba, erősítésért és további utasításokért. Június harmadikán befutott a kikötőbe a 29-ei összecsapás során súlyosan megsérült Audacious, és hírül hozta, hogy az angol és a francia flotta találkozott egymással. Másnap Montagu úgy döntött, nem vár tovább az Admiralitás utasításaira, és ismét kifutott, tíz sorhajóval és két fregattal. Ushant felé indult, arra számítva, hogy a konvoj és Howe egyaránt oda tartanak. Az angolok négy nap múlva érkeztek meg Ushanthoz, ahol belefutottak Pierre Francois Cornice ellentengernagy rocheforti hajórajába, melynek nyolc sorhajója az Ushant előtti vizeken járőrözött, a konvojt, és Villaret-Joyeuse visszatérő hajóit várva. A túlerő elől a francia hajók a Bertheaume-öbölbe menekültek.
Montagu az öböl előtt foglalt állást, és arra készült, hogy másnap megrohanja a franciákat. Kilencedikén hajnalban azonban nyugat felől vitorlák tűntek fel a láthatáron. Az angolok először azt hitték, ezek Howe hajói, ám nagy meglepetésükre az észlelt hajók a francia főerő egységei voltak. A 19 hajóból ugyan négy-öt egység láthatóan harcképtelen állapotban volt, a többiek azonban sértetlennek tűntek.
Az angol lapokban a csatáról elsőként megjelent tudósítás, a londoni Gazette címlapján. A meglepetés nem volt kisebb a francia oldalon sem. Villaret-Joyeuse meg volt győződve róla, hogy csapdába szaladt, és a háta mögött nemsokára feltűnnek Howe hajói is, harapófogóba szorítva a francia flottát. Mint utóbb Villaret-Joyeuse elmondta: ”Hajóim elborzasztó állapotban voltak, s az alsó fedélzetek tele voltak betegekkel és sebesültekkel. A legutolsó dolog, amit csak kívánhattam, egy újabb ütközet volt.”
Mikor Cornice ellentengernagy észrevette, hogy az angolok túlsó oldalán feltűnnek saját főerői, kifutott az öbölből. Montagu, aki ezzel két tűz közé került, és miután Howe hajóinak nyoma sem volt, azt hitte, a főerők vereséget szenvedtek, nem tehetett mást, mint hogy hajóinak minden vitorláját felvonva igyekezett kimenekülni a veszélyesnek vélt helyzetből. Az angolok megfutamodását látva Villaret-Joyeuse harci kedve is megjött, és feledve hajói „elborzasztó állapotát”, a britek után eredve egészen sötétedésig üldözte azokat. Persze nem azért, mert tényleg meg akart ütközni az angolokkal, hanem azért, hogy észak felé kergetve eltávolítsa őket a közeledő konvoj útjából. Miután egyesült Cornice rajával, június 11-én visszatért a francia partokhoz, ahol partra szállították a sebesülteket és a betegeket.
A Vanstabel hajói által kísért konvoj 13-án tűnt fel a láthatáron, épségben és sértetlenül. Az átkelés során csupán egyetlen hajót vesztettek el egy viharban. Villaret-Joyeuse flottája a konvojjal együtt futott be Brest kikötőjébe, ahol a már régóta koplaló lakosság óriási ünnepléssel fogadta őket.

Az angolok szintén ünnepeltek. Június 26-án a teljes királyi család látogatást tett Howe zászlóshajóján, ahol III. György arany nyaklánccal tüntette ki a tengernagyot, és lovaggá ütötte. A flotta tisztjeire is záporoztak a kitüntetések. Graves altengernagy Írország peer-je lett, Hood pedig Bridport lordja, míg Bowyer, Gardner, és Pasley ellentengernagyok bárói rangot kaptak. A csata után minden elsőtiszt megkapta a kapitányi kinevezését. A Queen Charlotte fedélzetmestere, James Bowen, a Montagne és a Jacobin elleni harcban végrehajtott manőveréért tiszti rangot kapott.
Voltak, akik számára az elismerés már csak puszthumusz érkezhetett. James Montagu, a Montagu parancsnoka, már az ütközetben életét vesztette, a Brunswick kapitánya, John Harvey és a Queen kapitánya, William Hutt, pedig mindketten június 30-án haltak bele a csatában szerzett sérüléseikbe. Mind a hárman emléktáblát kaptak a Westminster apátságban.
Persze nem mindenki sütkérezhetett a dicsőségben. Howe jelentésében nagyon elmarasztalóan említette meg a Caesar kapitányának, Anthony Jason Pye Molloynak a tevékenységét. Molloy hadbírósági tárgyalást kért maga ellen, abban bízva, az majd kedvezőbb ítéletet mond a csatában betöltött szerepéről. Valószínűleg ezt rosszul tette. Míg más angol parancsnokok, akik szintén elszabotálták Howe parancsainak végrehajtását, és hajóikat távol tartották a harctól, lényegében felelősségre vonás nélkül megúszták a dolgot, addig Molloyt a saját maga által kért hadbírósági tárgyalás alaposan eláztatta. A bíróság azt ugyan elismerte, hogy Molloy kapitány nem vétkes a gyávaság bűnében, ám megállapították, hogy hajóját nem irányította megfelelően, megkérdőjelezték szakmai alkalmasságát, és felmentették parancsnoki beosztásából. Ez gyakorlatilag Molloy karrierjének végét jelentette.
Mások sem örültek. III. György elhatározta, hogy a csata emlékére az abban részt vett admirálisokat és kapitányokat egy arany medállal tünteti ki. Az aranyláncon lógó medált a kor egyik divatos művésze, az olasz származású Thomas Pingo tervezte. (A későbbiekben aztán szokássá vált, hogy a nagyobb csaták után az abban résztvevő főtisztek egy ilyen medált kaptak emlékül.) Bár a király eredeti elgondolása szerint minden tengernagy és kapitány megkapta volna a medált, az Admiralitás úgy döntött, azt csak az arra érdemeseknek osztják ki, és felkérték Howe-ot, állítson össze egy listát a kitüntetendőkről. Howe határozottan elutasította a felkérést, mondván, nem akar különbséget tenni a kapitányai között. Az Admiralitás azonban nem állt el szándékától. Így aztán fogták Howe-nak a csatáról írt jelentését, és a medált azoknak a kapitányoknak ítélték oda, akiket jelentésében Howe külön is, elismerően megemlített.
Ahogy az várható volt, azok a tisztek, akik nem kapták meg a medált, mélyen megsértve érezték magukat, és emiatt komoly viszálykodások robbantak ki a tisztikaron belül. (Már Freud Zsigmond is megmondta, hogy a legmélyebb gyűlölködéseket jelentéktelen kis narcisztikus sérelmek okozzák.) Caldwell ellentengernagy dühében kilépett a tengerészet kötelékéből, és a későbbiekben sem fogadott el semmilyen kitüntetést. Később még a saját tengernagyi előléptetéséről szóló okmányt sem volt hajlandó átvenni. Cuthbert Collingwood, a Barfleur kapitánya, szintén tajtékzott dühében, hogy tengernagya, George Bowyer, aki szinte a csata első percében súlyos sebet kapott, és a továbbiakban nem vett részt az ütközetben, megkapta a kitüntetést, ő pedig nem. Collingwood többször is megesküdött rá, hogy nem fog semmilyen kitüntetést elfogadni, amíg meg nem kapja a szerinte jól kiérdemelt medálját. Szavának is állt, és egészen 1797-ig visszautasított minden elismerést, mikor is a Szent Vince foki csatáért kapott medáljával együtt megkapta a június elsejeit is.

A nevezetes medál. A képen látható darab Alexander Hoodé volt

Francia oldalon úgyszintén nagy ünnepségek zajlottak. Az egyenlőség jelszavának jegyében itt ugyan nem osztogathattak rangokat és címeket, de számos tisztet előléptettek. Villaret-Joyeuse altengernagyi rangot kapott. A flotta tisztjei diadalmenetben vonultak Brestből Párizsba, az amerikai gabonával együtt, s éppen időben érkeztek meg ahhoz, hogy tanúi legyenek Robespierrék bukásának és kivégzésének. Saint-Andre figyelemreméltó rugalmassággal vészelte át párttársai bukását és kivégzését, s az éppen aktuális politikai fuvallatokat mindig jó érzékel fogva a vitorlájába, pályafutása hátralevő részében is fontos politikai tisztségeket töltött be. A csata után írt jelentésében, és a Le Moniteurba írt cikkeiben egyébként a flotta teljesítményét az egekig magasztalta, külön kiemelve saját helytállását, és Villaret-Joyeuse érdemeit. Cserébe a flotta tisztjei közül senki nem firtatta, mit keresett a népbiztos az ütközet ideje alatt a hajófenékben. Saint-Andre igazi antik hősi eposzt faragott a Vengeur du Peuple harcából. Leírása szerint a hajó hősies küzdelmével egymaga fedezte a flotta visszavonulását, majd a megadást elutasítva a teljes legénység elmerült a sorhajóval, a Marseillest énekelve és a trikolórt lobogtatva. (Volt is aztán meglepetés, amikor a Vengeur legénysége hazatért a hadifogságból.) Állítólag egyébként valóban láttak néhány franciát, akik a hajó elmerülésekor annak orrán álltak, és a francia trikolórt lobogtatták, s hazafias jelszavakat kiabáltak. Bár a hajót kiürítették, a fedélzeten sokan maradtak, akik vagy mozdíthatatlan sebesültek, vagy mozdíthatatlan részegek voltak. Ugyanis mikor nyilvánvalóvá vált, hogy az ütközet és a hajó egyaránt elveszett, a Vengeuron felbomlott a fegyelem, s a legénység feltörte a borraktárt. Az angolok nem tudták rögtön megszállni a magát megadó hajót, mivel sokáig lekötötte őket a többi francia hajó elleni harc. Mire délután négy körül megérkeztek a Vengeurra, sokan olyan merevrészegre itták magukat, hogy nem lehetett őket levonszolni a süllyedő hajóról. Lehet, ezek közül józanodtak ki később néhányan annyira, hogy -talán észre sem véve, hogy éppen süllyed alattuk a hajó- kiálltak a hajó orrába a briteket ingerelni. (A vesztes hajók legénységének ilyetén lerészegedése egyébként nem számít különösebb ritkaságnak a tengerészetek történetében. A Royal Navyben például elhíresült az a jelentés, melyet az 1941-es matapani ütközet után az elsüllyesztett olasz hajók legénységét kimentő egyik romboló, a Jewis parancsnoka adott le: „A foglyok közül hat tökrészeg, tizenöt könnyebben megsebesült, egy altiszt pedig aranyeret kapott.”)

Míg a hivatalos álláspont szerint a kisebb taktikai kudarc ellenére nagy stratégiai győzelmet arattak, addig sok francia tiszt élesen bírálta a flotta teljesítményét. Leginkább a rövid fogságából ekkortájt szabaduló Kerguelen altengernagy bírálta Villaret-Joyeuse-ot, aki Kerguelen szerint súlyos hibát követett el, amikor június elsején nem támadta meg újra felállt csatasorával a szétszóródott briteket. Kerguelen szerint ha így tesznek, a taktikai győzelmet is megszerezhették volna. Azonban a flotta és politikai vezetés egyaránt elégedett volt, és úgy vélték, a húszezer tonna gabona megért hét sorhajót. Kerguelent pedig amúgy sem vették túl komolyan. (Az altengernagy hírhedt figurája volt a korabeli Franciaországnak. Yves de Kerguelen-Trémarec XV. Lajos egyik kedvelt kegyence volt, de emellett tehetséges tengerész is. 1772-ben azt a megbízást kapta királyától, vezessen expedíciót a déli tengerekre. A korabeli földrajztudósok szerint ugyanis ahhoz, hogy a földgolyóbis egyensúlyban legyen, egy nagy kiterjedésű kontinensnek kellett volna léteznie annak déli részén. Cook kapitány egyik legfontosabb feladata szintén ennek a földrésznek a keresése volt. Kerguelen felfedezte a ma róla elnevezett szigetcsoportot, majd dél felé haladva messziről megpillantotta az Antarktisz partjait is. Ez önmagában is elég nagy dicsőség lett volna, azonban a becsvágyó francia nem elégedett meg ezzel, és hazatérve ódákat zengett az általa felfedezett, Francia-Ausztráliának elkeresztelt földek mesés gazdagságáról, kellemes éghajlatáról, és termékeny földjeiről. Nagyobb sikert aratott, mint várta. A király egy újabb expedíció vezetésével bízta meg, melynek ezúttal már az lett volna a célja, hogy Franciaország nevében birtokba vegyék ezeket a mesés földeket. Kerguelen meghökkent, de aztán lesz ami lesz alapon elvállalta a felkérést, abban bízva, hátha tényleg meg fogja találni a déli kontinenst. Az újabb expedíció Brestből indult, 1774-ben, három hajóval és azok fedélzetén a reménybeli telepesek százaival. A továbbiak könnyen kitalálhatók. A franciák akárhogy is keresték, nem találták Francia-Ausztráliát, csak a jeges, lakhatatlan Antarktiszt. A csalódott legénység és a telepesek végül fellázadtak, és hazatérésre kényszerítették Kerguelent. Óriási botrány tört ki, s Franciaországon röhögött egész Európa. A hazatérő Kerguelent azonnal letartóztatták, és először halálra, majd húsz év börtönre ítélték. Jó kapcsolatainak köszönhetően ugyan már néhány év múlva szabadult, de egyszer s mindenkorra kompromittálta magát a felsőbb körökben. Később ennek is hasznát vette, ugyanis a forradalom kitörése után a rendszer áldozataként tudta eladni magát, s arisztokrata származása ellenére magas rangot kapott a haditengerészetnél.)

A kortársak számára meglehetősen nagy gondot jelentett, hogyan is nevezzék el az ütközetet. Miután a tengeri csatákat általában a partoktól nem túl nagy távolságra vívták meg, az ütközeteket rendszerint a legközelebbi szárazföldről nevezték el. A június elsejei csata viszont mintegy 400 mérföld távolságra zajlott a legközelebbi partoktól. Sokan a harmadik ushanti csataként emlegették az ütközetet, az elnevezés azonban nem terjedt el, hiszen Ushant több száz mérföld távolságra volt a csata helyétől. Az atlanti csata elnevezést pedig a kortársak nyilván túl semmitmondónak érezték, így aztán egyszerűen csak a csata napja napjáról keresztelték el az ütközetet mindkét oldalon. Az angolok a gregorián naptár szerint június elsejei ütközetként emlegették a csatát, és ehhez az elnevezéshez hamarosan elválaszthatatlanul hozzáfűződött a „dicsőséges” jelző is. Így lett a csatából a „Dicsőséges Június Elseje”. (Azaz „Glorious First of June”.) A franciák az éppen érvényben levő forradalmi naptár alapján az ütközetet Prairial 13-i csatának (Bataille du 13 prairial ) nevezték el, és bár a forradalmi naptár alig néhány év után kiment a divatból, az elnevezés francia részről máig használatban van.


Epilógus.

A veszteségek ellenére tehát a franciák úgy érezték, sikert értek el a Royal Navyvel szemben, és hogy ezt a sikert még jobban elmélyítsék, a Konvent vezetői „zseniális” tervvel álltak elő. Úgy gondolták, briliáns ötlet lesz, ha a forradalmi francia flotta a téli hónapokban indít támadást az angol kereskedelmi hajózás ellen, amikor a dekadens britek saját hadihajóikat a kikötőkben tartják. Utasításukra Villaret-Joyeuse, aki hiába tiltakozott az őrült ötlet ellen, 1794 karácsonyán kénytelen volt kifutni Brestből a hajóival, melyek közül soknak teljesen még ki sem javították a június elsejei csatában szerzett sérüléseit. A vállalkozás biztatóan indult, a Republicain (a hajdani Royal Louis) már a bresti kikötő bejáratánál zátonyra futott, és bár a legénység nagy többségének sikerült kivergődnie a közeli partra, a hajót pár nap múlva egy vihar összetörte. A következő hetekben a viharos tengerrel és a hajókon a szokásos módon kitörő járványokkal viaskodó flotta ért el bizonyos sikereket, s összesen 70 angol kereskedelmi hajót zsákmányoltak vagy süllyesztettek el. A január végi viharok azonban pontot tettek a vállalkozás végére. A Neptune léket kapott, s a hajót kénytelenek voltak partra futtatni, ahol a legénység nagyobb részének sikerült ugyan kimenekülni a szárazföldre, de a sorhajót a vihar darabokra törte. A Neuf Thermidor ( a korábbi Jacobin) január 29-én süllyedt el egy viharban, csaknem teljes legénységével együtt. Ugyanez a vihar a következő napon a Scipionnal és a Superb-el végzett, a Conventiont pedig annyira megrongálta, hogy a hajót be kellett vontatni Lorient kikötőjébe. Számos másik hajó is súlyos sérüléseket szenvedett el a viharban, amely csaknem akkora károkat okozott a francia flottának, mint korábban az angol ágyúk.
A flotta újabb veszteségeket szenvedett fél évvel később a Groix szigeteknél, amikor Villaret-Joyeuse 12 sorhajóból álló flottája beleütközött Hood 14 sorhajóból álló kötelékébe. A rövid ütközet során számos francia sorhajó egyszerűen kivált a csatasorból, és elvitorlázott Brest felé, nem törődve a főparancsnok, Villaret-Joyeuse jelzéseivel. A francia flotta itt újabb három hajót vesztett. Villaret-Joyeuse nem sokkal később, tiltakozásként a flottánál uralkodó viszonyok miatt, lemondott. Ezután a politikai karrierrel próbálkozott, de szerencséjére viszonylag hamar kiszabadult a börtönből. 1801-ben visszatért a haditengerészet kötelékébe, s még ebben az évben egy 12 sorhajóból álló flotta parancsnokaként utánpótlást szállított a Karib-tengeri francia szigetekre. A következő évben kinevezték Martinique kormányzójának, s ezt a tisztséget egészen a sziget 1809-es angol megszállásáig betöltötte. A sziget elvesztése miatti első dühében Napóleon először haditörvényszék elé akarta állítani Villaret-Joyeuse-ot, később azonban megbocsátott neki, és Velence kormányzójává nevezte ki. Villaret-Joyeuse 1811 tavaszától egészen 1812 július 24-én bekövetkezett haláláig ezt a tisztséget látta el. Az admirálisait általában nem sokra tartó Napóleon azzal is kifejezte megbecsülését Villaret-Joyeuse iránt, hogy a nevét felvésette a párizsi Diadalívre.

Howe pályafutása lényegében véget ért az ütközet után, bár a király kérésére még 1797-ig ellátta a Csatorna flotta parancsnokságát. Ebben az évben személyes tekintélyét és a tengerészek közötti népszerűségét kihasználva eredményesen működött közre a spitheadi zendülés felszámolásában. 1799 augusztus 05-én hunyt el.

Egy újabb kép a L'Ocean-ról.

A brit hadművelet eredeti célja az volt, hogy elvágják Franciaországot az amerikai utánpótlástól. Akárhogy is nézzük, ez nem sikerült. Míg a franciák a stratégiai szempontokat a taktikai szempontok fölé helyezve sorra elmulasztották a kedvező lehetőségeket egy taktikai győzelem kivívására, addig a briteknél pont fordított volt a helyzet. A taktikai győzelem lehetősége elhomályosította a stratégiai megfontolásokat, és a francia flotta elleni, egyébként nem túl sok jelentőséggel bíró győzelem lehetősége elterelte az angolok figyelmét az eredeti célponttól, a konvojtól. A franciák pontosan ezt akarták elérni, és ez sikerült is nekik.
Maga a csata nagyjából olyan győzelem volt Howe számára, amilyenről az mindig álmodott, s ő és emberei egyaránt nagy diadalként értékelték a történteket. Hat francia sorhajó került angol kézre, egy pedig elsüllyedt. Angol oldalon 12, francia részről 15 sorhajó szenvedett súlyosabb sérüléseket. A csatának mindazonáltal mindmáig túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítanak. Az angolok természetesen óriási hűhót csaptak a háborúban elért első nagy tengeri győzelmük körül, és a kiváló brit PR munka máig folyamatosan nagy sikerként és hatalmas győzelemként adja el a június elsejei csatát, nem sok figyelmet fordítva az angol oldalon fellépő problémákra. Az, hogy Howe sikere morálisan annyira megerősítette az angol flottát, hogy az megalapozta a későbbi győzelmeket, felszínes és téves elgondolás. Angol részről az ütközet igazi jelentősége talán csak az volt, hogy rávilágított a Royal Navy szervezeti és technikai hiányosságaira, melyeket aztán a következő években kitartó munkával sikerült felszámolni, s ha valami, hát ez teremtette meg a későbbi sikerek alapját. A francia és a brit haditengerészet közti erőviszonyokon a csata szinte semmit nem változtatott, sem anyagi, sem morális értelemben. A francia tengerészet harci morálja ép maradt, mármint annyira, amennyire azt a forradalom eseményei épségben hagyták. A csata utáni átmeneti depressziónak hamar véget vetett a lelkes ünneplés, mellyel a francia lakosság a hazatérő hajókat fogadta. Az események legnagyobb történelmi jelentősége tehát alighanem az volt, hogy az olyannyira fontos konvoj elérte célját. A franciák tehát nem teljesen alaptalanul ünneplik az ütközetet maguk is győzelemként.


Vissza.