Annak idején, e weblap tervezgetésekor, számításba vettem, milyen tengeri csaták lesznek azok, melyekről biztosan nem fogok írni. Egyrészt azért, mert még magyarul is bőven található róluk szakirodalom, mint például Trafalgárról, vagy Midwayről, másrészt pedig azért, mert olyan nagyszabású ütközetek voltak, melyek kellően részletes ismertetése meghaladja az én szerény képességeimet és lehetőségeimet. Ebbe az utóbbi kategóriába osztottam be például a skagerraki csatát, és Csuzimát is.
     Most, e beszámoló írása közben kezdem érezni, milyen igazam is volt, amikor ennyire tartottam a csuzimai anyagtól. A kétnapos ütközet, melyet sokan a XX. század nyitányának tartanak, valóban túlságosan nagy téma, melynek igazán jó megírása legalább kétszer ekkora terjedelmet és sokkal több időt igényelne. Viszont miután az előző cikkben már elszántam magam a Sárga-tengeri csata leírására, a téma lezárása megköveteli a csuzimai ütközet legalább vázlatos ismertetését is. Erre teszek most kísérletet.


Csuzima
1905

A Mikasa vezette japán csatasor az ütközet kezdetén.

Tartalom.

A Második Csendes-óceáni Hajóraj.

Az elátkozottak utazása.

A szemben álló erők.

A nappali ütközet. Május 27.

Az éjszakai harcok. Május 27-28.

A végjáték. Május 28.

A háború befejezése, és ami azután jött.

Okok és okozatok.

A Nyugat alkonya.

Forrásmunkák.

A Reval előtt, szemlére felsorakozott hajóraj.

A Második Csendes-óceáni Hajóraj.

    A vonatkozó szakirodalomban gyakran képezi találgatások tárgyát, mikor, hol, és kiben merült fel először a Távol-Keletre, a japánok által szorongatott Port Arthurba küldendő orosz flottaerősítés ötlete. Az ötletadónak gyakran magát a cárt, II. Miklóst gondolják, mások a flotta főparancsnokát, Alekszej Alexandrovics Romanov nagyherceget –a cár nagybátyját- tekintik a grandiózus terv szülőatyjának.
     Valójában azonban a Balti Flotta legerősebb hajóiból összeállított különítmény ötlete sokkal korábban megszületett, és igazából már a kezdetek kezdetén, vagyis Port Arthur 1897-es birtokbavételekor az volt az orosz flotta hivatalos stratégiai terve, hogy japán támadás esetén a Csendes-óceáni Hajóraj Port Arthuri bázisára támaszkodva passzív védekezésbe megy át, és csupán kisebb kitörésekkel zavarja a japán hadmozdulatokat, nagy flottaütközetet nem kezdeményez, és nem vállal. A Port Arthuri flotta feladata csupán az volt, hogy tartsa magát és a támaszpontot mindaddig, amíg erősítés nem érkezik a Balti-tengerről, mellyel az oroszok megszereznék azt a döntő számbeli fölényt, melynek birtokában aztán ellentámadásba mehettek volna át. Néhány héttel a japán támadás után, 1904 márciusának első felében, a cár titokban már ki is adta azt a rendeletet, melyben utasította a flotta vezérkarát, kezdjék el a Csendes-óceánra küldendő erősítés szervezési munkálatait. A végleges döntés az április 15-én, a cár részvételével megtartott értekezleten született meg, a nyilvánosság pedig április 30-án, a hivatalos parancs kihirdetésekor értesülhetett először a Második Csendes-óceáni Hajóraj felállításáról.
     Az eredeti elgondolások szerint a hajóraj júliusban indult, és a számítások szerint négy-öt hónap alatt, vagyis még az év vége előtt megérkezett volna Port Arthurba. Voltak azonban, akik még ezt is túl lassú tempónak találták. Makarov tengernagy rögtön a japán támadás után azt javasolta, erősítésként vasúton szállítsanak negyven szétszerelt torpedónaszádot Port Arthurba, és azonnal irányítsák át oda a Virenius tengernagy vezette Földközi-tengeri Hajórajt, az Oszljabja sorhajóval és két cirkálóval. Ők ráadásul éppen a Vörös-tengeren tartózkodtak, ahonnan néhány hét alatt elérhették volna Port Arthurt, ahová egyébként eredetileg is szánták őket. A főparancsnokság azonban elvetette Makarov javaslatait, és Virenius hajóit visszarendelték a Balti-tengerre, ahol rögtön beosztották őket az indulásra készülődő Második Hajóraj kötelékébe. Az oroszok nem pusztán a gigantomán reflexek miatt akartak mindenképpen nagy flottakötelékkel megjelenni a Távol-Keleten, hanem egész egyszerűen csak biztosra akartak menni.
     A szárazföldön valami ehhez hasonló eset történt egyébként 1849-ben is, amikor az oroszok számára nagy presztízsveszteséget jelentett a februárban Bem ellen küldött hétezer fős orosz segéderő csúfos veresége, és kiverése Erdélyből. Nem akarván a kudarcot megismételni, a cár a nyár folyamán az osztrákok által eredetileg kért 50-60 ezer ember helyett már egy 200 ezres intervenciós hadsereget küldött be az országba, és a biztonság kedvéért a határokon túl bevetésre készen várakozott még további 60 ezer orosz katona is. Az oroszok ezúttal is ugyanezt az elvet követték. Nem akarták elaprózni erőiket, hanem a további, tekintélyromboló kudarcok elkerülése végett olyan hatalmas flottával akartak felvonulni a japánok ellen, mely –a Csendes-óceáni Flottával együtt- olyan túlerőt képvisel, ami garantálja a sikert.
    

Ahogy az oroszok kezdetben elképzelték. Korabeli karikatúra egy orosz lapból.
Hamar, tulajdonképpen már a hajóraj felállítása előtt kiderült azonban, hogy ez a garancia nagyon is bizonytalan. A Távol-Keleten sokkal rosszabbul alakultak a fejlemények, mint ahogy azt korábban akár a legpesszimistábbak is várták. Hajó hajó után merült a hullámsírba, vagy került hosszú időre javításra a dokkokba. Napok alatt odaveszett a flotta nagy reménysége, Makarov altengernagy is. A szárazföldön, ha lehet, még rosszabbul alakult a helyzet, egyik vereség a másik után érte a folyamatosan hátráló orosz csapatokat.
     Nemcsak a flotta feladata, a japán hajóhad elpusztítása tűnt egyre keményebb diónak, hanem már az odavezető út is vesszőfutásnak ígérkezett. A sorozatban elszenvedett, megalázó vereségek mélypontra süllyesztették az orosz birodalom nagyhatalmi presztízsét, s a világ kezdte úgy érezni, a japánoknak, az angolokkal a hátuk mögött, talán mégis vannak esélyeik a sikerre. Mindez felbátorította az oroszok ellenfeleit, és elbizonytalanította a barátait. Az orosz hajórajnak szinte a fél világot meg kellett kerülnie, és utánpótlásának eleve hallatlanul bonyolult logisztikai feladatát tovább nehezítette, hogy útközben olyan országok kikötőiben vagy felségvizein kellett feltölteni az eredetileg rövidtávú bevetésekre tervezett hajók készleteit, melyek vagy nyíltan ellenségesek voltak az oroszokkal szemben, mint Anglia, vagy pedig nem merték egyértelműen támogatni őket, mint például Franciaország.
     Aligha meglepő tehát, hogy az új hajóraj parancsnoki tisztségére nem nagyon tolongtak a jelentkezők. Egy-egy jó állás körül korábban mindig tucatjával nyüzsögtek a szépreményű aspiránsok, de ezúttal mindenki lapított. Számításba jöhető jelöltként felmerült a Port Arthuri flotta nemrégiben kinevezett új parancsnoka, Szkridlov altengernagy, aki új állomáshelyére már be sem jutott, mivel azt még megérkezése előtt körülzárta a japán hadsereg. Szkridlov tehát jobb híján Vlagyivosztokban igyekezett kibontakoztatni tehetségét, ahol a még üzemképes három cirkálóra ekkor már négy tengernagy jutott. Ennek ellenére Szkridlov éppúgy pótolhatatlannak érezte magát Vlagyivosztokban, mint a másik jelölt, Grigorij Csuhnyin altengernagy, a Fekete-tengeri Flotta parancsnoka Odesszában. A korábbi távol-keleti főparancsnok, Alekszejev is udvariasan elhárította magától a megtiszteltetést, hogy az új hajóraj parancsnoka lehet.
     Miután mindenki igyekezett valaki másnak átpasszolni a megtisztelő feladatot, a labda végül egy rangban és –orosz mérce szerint- korban is viszonylag fiatal tiszt, az ekkor 55 éves Zinovij Petrovics Rozsgyesztvenszkij ellentengernagy kezében maradt.
Az Orjol vízrebocsátása.

    Az 1848 november 11-én született Rozsgyesztvenszkij 1873-ban végezte el a Mihajlovszkij Tüzérségi Akadémiát, s a Balti Flottánál töltött néhány év után 1876-ban a Fekete-tengerre vezényelték. Épp jókor érkezett meg ahhoz, hogy részt vehessen a következő évben kitört orosz-török háborúban. Kezdetben Makarov hajóján, a Konstantinon szolgált, és az egyik rúdtorpedókkal felszerelt bárka parancsnokaként részt vett a török kikötők elleni támadásokban is. Később a Vesta segédcirkálóra vezényelték át, melynek fedélzetén vett részt az 1877 július 11-ei constancai csatában. A Vesta a kikötő előtt találkozott össze a török Fehti-Bulend nevű páncélossal, mely azonnal üldözőbe vette a nála sokkal gyengébb orosz hajót. A Vesta súlyosan megrongálódott, legénységének közel harmada elesett, azonban ötórás tűzharc után sikeresen elmenekült a törökök elől, súlyos sérüléseket okozva ágyúival a Fehti-Bulendnek. Az oroszok győzelemként értékelték a csatát, melyről a Pétervárra küldött Rozsgyesztvenszkij, aki a csatában tanúsított bátorságáért megkapta a György Kereszt és a Vlagyimir Rend negyedik fokozatát, személyesen számolt be a cári családnak.
     Zinovij Petrovics Rozsgyesztvenszkij, ellentengernagyi díszben. A leendő flottaparancsnok karrierje azonban ezután parkolópályára került. Szókimondó és talpnyalásra kevéssé hajlamos természete miatt nem nagyon számíthatott magas pártfogókra, ugyanakkor viszont nem volt olyan kiemelkedően tehetséges sem, hogy képességei révén felhívja magára a figyelmet, és hogy nehéz természetét zsenije ellensúlyozza, mint például a nála néhány héttel fiatalabb Makarovnál. Néhány évig tanácsadóként tevékenykedett az ekkoriban megalakult bolgár haditengerészetnél, majd tengerészeti attasé volt a londoni orosz nagykövetségen. 1894-ben a Vlagyimir Monomah páncéloscirkáló kapitánya a Földközi-tengeri Hajórajnál, a nála fiatalabb, de ekkor már tengernagyi rangban levő Makarov parancsnoksága alatt. 1898-ban a Balti Flotta tüzérségi iskolájának parancsnokává nevezik ki. Ekkor még úgy nézett ki, a sorhajókapitányi rangban levő Rozsgyesztvenszkijre a szokásos tengerésztiszti karrier vár. Pályafutása végén megkapja majd az egyik sorhajó parancsnoki tisztét, majd néhány év múlva, nyugdíjba vonulása előtt, az ellentengernagyi rangot.
     1902 tavaszán azonban a szerencse végül rámosolygott hősünkre, és elérkezett végre számára is a nagy lehetőség a kiugrásra. A nagy alkalom képességeinek bizonyítására nem valamilyen tengeri ütközet során érkezett el, hanem a német császár, II. Vilmos oroszországi látogatásakor. A magas rangú vendég számára szervezett program egyik fénypontja volt, hogy unokatestvérével, II. Miklóssal közösen megtekintették a flotta egyik lőgyakorlatát. Rozsgyesztvenszkij, aki az akadémia iskolahajójaként működő ősöreg, 1878-ban épült, mindössze 90 méter hosszú kis Minyin cirkáló parancsnoka volt, elkápráztatta az előkelő nézősereget. A Minyin tüzérei letarolták az összes céltáblát, az elragadtatott cár pedig azonnal elrendelte, a parancsnokot az első adandó alkalommal léptessék elő ellentengernaggyá. Azt persze sem a cár, sem a császár nem tudta, hogy a produkciót természetesen jó előre elpróbálták és begyakorolták, így az inkább volt tekinthető afféle színházi előadásnak, mint igazi lőgyakorlatnak. Azonban a cár ettől kezdve meg volt róla győződve, hogy Rozsgyesztvenszkij a legkiválóbb tüzérségi szakértő a flottánál.
     1903-tól Rozsgyesztvenszkij a tengerészeti minisztérium vezérkari főnökének helyetteseként, tehát irodai beosztásban tevékenykedett. A flotta felszerelésének és ellátásának ügyeiben már ekkor sokszor szembesülhetett a mindent átható korrupcióval és nemtörődömséggel, s többször összerúgta a port a mindenható bürokratákkal.
     1904 május ötödikén a cár őt nevezte ki az alakuló Második Csendes-óceáni Hajóraj élére. A kinevezés talán Rozsgyesztvenszkijt is meglepetésként érte, hiszen a tengeren addig kizárólag hajóparancsnokként tevékenykedett, és még soha semmilyen köteléket nem irányított. Igazából senki se nagyon értette, miért pont őt választották ki erre a rendkívül fontos posztra, hiszen a cár személyes szimpátiáján kívül szinte semmi nem indokolta a kinevezését. Szerény véleményem szerint azonban az orosz vezetés igazából talán már ekkor sem annyira olyan embert keresett, aki képes lesz megnyerni a háborút, hanem inkább olyat, aki majd elviszi a vereség miatt a balhét. Rozsgyesztvenszkij, aki nem rendelkezett jó kapcsolatokkal, és befolyásos családtagokkal vagy barátokkal, megfelelő embernek tűnhetett. Ha győz, amire a józanabb elmék már 1904 nyarán se számítottak nagyon, a dicsőséget majd bezsebeli a flottavezetés, ha veszít, egy személyben övé a felelősség.
     Azt azért el kell ismerni, a tengernagy munkabírása rendkívüli volt. Napi 18-20 órát dolgozott, s egymaga irányította az épülőben levő hajókon folyó munkálatokat, a már útra kész hajók felszerelését, a legénység bevonultatását és elosztását. Egyik sem volt valami egyszerű feladat. A flotta fő ütőerejét képviselő négy Borogyino osztályú sorhajót már 1901-1902 során vízrebocsátották, felszerelésüket azonban még mindig nem fejezték be. Ez nem csupán a közismerten lassú orosz munkatempónak és a hanyagságnak, hanem a balszerencsének, illetve a forradalmár elemek szabotázsainak is betudható volt. Az arzenálban, ahol az épülő hajók részére szánt felszerelést tárolták, nagy tűz ütött ki, melyben odaveszett az anyag nagy része. A kikötőben álló Orjol páncéloson, melyre még nem szerelték fel az öv páncéllemezeit, valakik kiütötték a fadugókat, melyek a vízvonal alatt levő alsó öv lemezeinek felszerelésére szolgáló szegecsek nyílásait zárták el. Mire észrevették, mi történt, annyi víz ömlött ezeken keresztül a hajóba, hogy az a kikötő sekély vizében megfeneklett. Még később, a próbajáratokon, acéldarabokat találtak a csatahajó gépeinek csapágyaiban. Ha nem veszik észre őket időben, a gépek hosszas javításra szorultak volna, és a hajó kiesett volna a Távol-Keletre induló kötelékből. Az Orjol építése így is nagy késedelmet szenvedett a „balesetek” miatt, és a hajón még induláskor is dolgoztak a hajógyári munkások. Hasonló esetek egyébként szép számmal történtek a flotta többi hajóján is.
     Elég valószínű, hogy ezeket a szabotázsokat nem korabeli japán James Bondok, hanem az orosz flottának a cári rendszerrel vagy nemzetiségi –pl. lengyelek- vagy pedig ideológiai alapon szembenálló tengerészei okozták, akiknek csoportjait esetleg a japánok is megtámogatták némi készpénzzel. Ez is jelzi, milyen gyatra emberanyag állt Rozsgyesztvenszkij rendelkezésére. Miután Port Arthur megszállását követően a Csendes-óceán kapott prioritást a széttagolt orosz haditengerészeti erők közt, a flotta legjobb szakembereit már jóval korábban átvezényelték a Távol-Keletre, s a kapkodva felszerelt Második Csendes-óceáni Hajórajnak be kellett érnie a maradékkal, valamint a sebtében besorozott újoncokkal, illetve az önkéntesekkel. A flotta Balti-tengeren maradt állománya tele volt forradalmi propagandával telített tengerészekkel, akiknek a rendszer iránti elkötelezettsége erősen kérdéses volt, és többnyire semmit sem kívántak jobban, mint az orosz fegyveres erők vereségét, és a cári rendszer összeomlását. Az újoncok és önkéntesek kiképzésére nem volt már idő, ráadásul ezek nagyobbrészt tengert még sosem látott, analfabéta parasztgyerekek voltak, akiknek egy modern hadihajó gépi berendezéseinek kezelése hallatlan bonyolult feladatot jelentett. Nem jártak sokkal jobban a hamarjában bevonultatott tartalékosokkal sem, akik a flotta teljes emberállományának a harmadát alkották. Az ő ismereteik a gyors technológiai fejlődés következtében rendszerint már elavultaknak számítottak, és újra meg kellett tanulniuk mindent. Ahogy a Szuvorov első tüzértisztje jellemezte a flotta sorállományát: „Az egyik felének azért kell mindent elölről megtanítani, mert nem tud semmit, a másiknak meg azért, mert már elfelejtett mindent. És ha mégis emlékszik valamire, az már biztos elavult.”
     Az utolsó hajók állományát már ezekkel az emberekkel se tudták teljesen feltölteni, így aztán nem maradt más hátra, minthogy végső megoldásként a börtönökben található emberanyagból merítsenek. Az Orjol sorhajó állományának például nagyjából tíz százaléka a börtönökből, és a tengerészet büntetőszázadaiból került ki.
     Nem volt sokkal jobb a helyzet a tisztikarral sem, melyről a legkevésbé sem lehetett volna elmondani, hogy a flotta színe-javát képezi. Rozsgyesztvenszkij amennyire lehetett, megválogatta alárendeltjeit, de egyszerűen nem talált elegendő tehetséges és szakképzett embert a fontosabb posztokra. A tisztek nagy része szintén tartalékos volt, vagy sebtében léptették elő őket, alacsonyabb beosztásokból. Sokakat a kereskedelmi flottából vonultattak be. A tengernagy a néhány rátermett parancsnokot úgy tűnik szándékosan nem saját törzsébe gyűjtötte össze, hanem az egyes hajók parancsnoki állásaiba nevezte ki. A korábbi ütközetekből, Makarov és Wittheft halálából okulva alighanem arra gondolt, ha a zászlóshajót kilövik, odavész az egész törzskar is, jobb tehát ha a megfelelő tiszteket inkább szétosztja a hajók közt, s így a zászlóshajó esetleges pusztulása után nem tökfejek fogják átvenni a flotta irányítását. Elég egyértelműen erre a koncepcióra utal az a rendelkezése is, hogy a csatában a zászlóshajó esetleges kiesése után a vezetést a csatasor következő hajója vegye át. De persze hogy pontosan mi volt a tengernagy szándéka, azt biztosan nem lehet tudni, mivel soha senkivel nem közölte azt.
    

Cári látogatás a Szuvorovon.
Rozsgyesztvenszkij a kezdetektől fogva nyíltan kimutatta beosztott tisztjei iránti megvetését és lenézését, s nem titkolta, mit tart észbeli képességeik felől. Tisztjeinek válogatott gúnyneveket adott, még egyik legtehetségesebb tisztjét, Szerebrennyikovot, a Borogyino kapitányát is csak mint „agyalágyult nihilistát” emlegette. A beosztott parancsnokok közül Dimitrij von Fölkersam ellentengernagy a „Trágyazsák” nevet kapta, a cirkálók parancsnokáról, Oscar Enquist ellentengernagyról pedig kijelentette, „szellemiek dolgában maga a hatalmas, betöltetlen űr”. Természetesen a beosztott tisztek sem maradtak adósai, s a háta mögött a tengernagyot mindenki csak a „veszett kutya” néven emlegette.
     Törzsének egyik tagja, Klado fregattkapitány a következőket írta felettese vezetési módszereiről: „A hajóraj parancsnoka szemmel láthatóan nem bízott tisztjeiben és parancsnokaiban, és ezt olyan nyíltan kimutatta, hogy alárendeltjeinek nem lehettek kétségeik efelől. Bíztak ugyan benne, és nagy reményeket tápláltak iránta, de csak ösztönösen, homályos érzésekre alapozva, anélkül hogy sejtelmük lett volna intézkedéseinek célja és értelme felől. Féltek tőle, mint a tűztől, s kérlelhetetlen keménységének mindenki magán érezte a nyomását, de senki sem tudta, hogy a tengernagy parancsainak végrehajtásán kívül tulajdonképpen mi is a dolga a flotta szervezetében. Minden önállóság el volt fojtva. Valamennyien csak azt tanulták meg, hogy vakon engedelmeskedjenek.” Fedor Avelan altengernagy, tengerészeti miniszter, és Rozsgyesztvenszkij, néhány évvel a háború előtt.
     Novikov-Priboj egészen hasonlóan ír róla: „Az, aki nem ismerte eléggé Rozsgyesztvenszkijt, eleinte törhetetlen akaratú embernek és kiváló haditengerészeti szakembernek gondolta. Csak ilyen hajórajparancsnokkal lehet a kitűzött célt elérni, ezért megbocsátották zsarnokoskodását. Ám lassanként, ahogy a hajóraj előrehaladt útján, kiábrándultak belőle. Az a nyers hang, amelyet parancsaiban, jelzéseinél, a hajóparancsnokokkal és tisztekkel való személyes érintkezéseinél használt, aláásta tekintélyét. Az emberek meggyőződtek róla, hogy a durva érintkezési mód mögött korántsem rejlik mély és éles értelem vagy szervező képesség. Csak szertelen önhittségével volt magyarázható megvető magatartása alárendeltjeivel szemben.”
     Ezeket a véleményeket nagyrészt nyilván az a félelem táplálta, melyet a flotta teljes állománya a tengernagy iránt érzett. Rozsgyesztvenszkij a legkisebb hibát vagy rendetlenséget látva is azonnal ordított és üvöltött. Szokása volt, hogy dühében belevágta távcsövét a tengerbe, így indulás előtt a törzs egyik legfontosabb feladata volt, hogy gondoskodjanak róla, a Szuvorov megfelelő mennyiségű távcsövet vételezzen, ami elég lesz a hosszú útra. Ugyanakkor viszont Novikov véleményével ellentétben nem lehet elvitatni a tengernagytól a jó szervezőképességet, hiszen alapvetően neki köszönhető, hogy az orosz hivatalokra jellemző bürokratikus káoszt sikerült leküzdeni, a hajórajt felszerelni és hadrendbe állítani. Ez hallatlan nagy teljesítmény volt. A tengernagynak sikerült megakadályoznia a hadiszállítmányok szétlopását, a határidők betartására kényszerítenie a hadiszállítókat, és addig még nem látott munkatempóra ösztönöznie a hajógyárak munkásait. Csaknem mindent maga végzett, és mindent maga ellenőrzött. Egyrészt, mert nem nagyon talált olyan embereket, akiben megbízhatott volna, másrészt pedig mint a legtöbb tengernagy, így például Makarov is, valóban túlzottan hajlamos volt a centralizálásra, hogy mindent személyesen irányítson, és minden döntést maga hozzon meg.
     Abból a kevésből ítélve, amit terveiről tudunk, taktikusként sem lehetett olyan rossz, mint amilyennek rendszerint azóta is tartják. Eredeti szándéka az volt, hogy a flotta legmodernebb hajóival, a négy Borogyino osztályú páncélossal és az Oszljabjával, a lehető leghamarabb útnak indul Port Arthur felé, a lehető legrövidebb útvonalon. A Távol-Keletre érve a kínai Csifu (a mai Yantai) kikötőjében rendezi be támaszpontját, ahonnan kiindulva a Port Arthuri hajókkal közösen két tűz alá fogják a japán flottát, és kiűzik őket a Sárga-tengerről.
     Ez egy teljesen épkézláb elképzelés volt, és ha sikerül megvalósítani, a hajóraj legkésőbb decemberben megérkezett volna a Sárga-tengerre, vagyis még épp időben ahhoz, hogy felmentse az ostromlott kikötővárost. A Port Arthuri hajóraj romjaiban is komoly ütőerőt képviselt, s ha utánpótlást kapnak és egyesülnek Rozsgyesztvenszkij hajóival, alighanem döntő fölénybe kerültek volna a leharcolt japán hajókkal szemben, melyeknek ekkor már igencsak szükségük volt a nagyjavításra.
     Azonban ez a terv túl egyszerű volt a haditengerészet főparancsnokságának. Ők egy olyan nagyszabású flottafelvonulás mellett kardoskodtak, mellyel elkápráztathatják az egész világot. A Balti Flotta szinte minden úszóképes hajóját be akarták sorozni a Második Csendes-óceáni Hajóraj kötelékébe, tekintet nélkül azok állapotára és harci alkalmazhatóságára. Az orosz vezérkar úgy látszik komolyan hitt a „sok lúd disznót győz” elv gyakorlati alkalmazhatóságában, és abban, hogy a fegyveres erők ütőképességét a harceszközök felhalmozásával lehet legjobban növelni. Vagyis egy puska nem sokat ér egy ágyúval szemben, de száz puska –az elmélet szerint- már fölényben van. Ők minden kivénhedt bárkát rá akartak sózni Rozsgyesztvenszkijre, úgy gondolván, ha ilyen sok hajót eresztenek rá egyszerre Togo flottájára, azok már a puszta tömegükkel is elnyomják majd a japánokat. (Az oroszok által mindig is favorizált tömegharcászat tipikus példája.)
     A tengernagy maga komplett hülyeségnek tartotta ezt az elképzelést. Minden egyes alkalommal követelte a minél előbbi indulást, és kijelentette, a vezérkar által ráerőltetni óhajtott ócskavasakkal egyszerűen nem lesz hajlandó kifutni Libauból. Hosszas viták után végül kompromisszumos megoldás született. A vezérkar –egyelőre- lemondott a legelavultabb hajók besorolásáról Rozsgyesztvenszkij flottájába, viszont rásózták a nemrégiben modernizált Sziszoj Velikij és Navarin páncélosokat, illetve a Dmitrij Donszkoj és Admiral Nahimov páncéloscirkálókat. Ezeket a hajókat korszerű ágyúkkal szerelték fel, tehát valamelyes ütőerőt azért mégis képviseltek, viszont sebességük felújított gépeikkel sem volt több 14 csomónál, következésképpen lelassították az eredeti állapotában akár 17 csomóra is képes köteléket.
     Rozsgyesztvenszkij eredetileg júliusban szeretett volna indulni öt sorhajójával, míg a főparancsnokság következő év, azaz 1905 márciusában akarta indítani az általa elképzelt nagy flottát. Végül egy köztes időpontban, szeptember végében, azaz a mi időszámításunk szerint október elejében állapodtak meg. A kötelékhez csatolt újabb hajók miatt a hajóraj felkészítése amúgy is tovább tartott a tervezettnél, a júliusi dátumot tehát sehogy sem lehetett volna tartani.
    
A hajók, még a hazai partok előtt.
Hogy meggyorsítsa az előkészületeket, Rozsgyesztvenszkij leállíttatta a Borogyino osztály ötödik hajóján, a Szláván folyó munkálatokat, s a munkásokat és a hajónak szánt felszerelést a másik négy hajóra irányította át. Utólag ezt a döntést sokan hibának tartják, hiszen ha feszített tempóban dolgoznak tovább a Szláván, a hajó 1905 első hónapjaiban bevetésre alkalmas állapotba kerülhetett volna, és Nyebogatov kötelékével Rozsgyesztvenszkij után lehetett volna küldeni. Csakhogy 1904 nyarán még senki nem tudta, hogy fél évvel később felállításra kerül majd a Harmadik Csendes-óceáni Hajóraj, és azt sem lehetett előre tudni, hogy az út a tervezett négy-öt hónap helyett végül csaknem nyolc hónapig fog majd tartani. Az adott időpontban, és az adott helyzetet mérlegelve tehát ez a döntés biztosan helyes és jól megalapozott volt.
     A tengernagynak épp elég baja volt a másik négy hajóval is. Három műszakban éjjel-nappal dolgozva folyt a sorhajók felszerelése, de még így is bizonytalan volt, képesek e tartani egyáltalán még az októberi dátumot is. Ráadásul már ekkor kezdtek előjönni a hajók műszaki problémái. A Borogyinók a francia hajógyárban épült Cezarevics valamelyest átdolgozott tervei alapján készültek, azonban már orosz gyárakban.
     Ez nemcsak általános minőségromlást vont maga után, hanem azt is, hogy a nehezebb orosz gépek miatt a hajók már kezdetben 600 tonna túlsúlyt szedtek magukra. Ez önmagában még nem lett volna különösebben nagy baj, de a hajókat arra számítva építették, hogy azok az orosz érdekeltségekhez tartozó beltengereken fognak tevékenykedni. Vagyis nem számítottak hosszú távú bevetésekre, s a páncélosok raktárait csupán kétheti ellátmány befogadására méretezték. Ez a készlet egy ilyen hosszú útra, amikor mindig bizonytalan volt, hogy az utánpótlás megérkezik e időben, nem volt megnyugtató mennyiségű. A hajókat tehát a tervezettnél sokkal jobban túlterhelték, főleg az extra mennyiségű plusz szénkészletekkel. Miután a sorhajók belsejében nem volt elegendő hely ezek tárolására, a vízvonal feletti fedélzeteken, sőt a főfedélzeten raktározták el őket. Mindez tetemes többletsúlyt jelentett, ami a felső fedélzeteken összpontosult, s komoly stabilitási problémákat okozott. A túlsúly miatt ráadásul a hajók merülése is nagyjából egy méterrel megnőtt, aminek következtében a páncélöv néha teljesen a vízvonal alá merült, védtelenné téve a hajók oldalát a becsapódó lövedékekkel szemben. A túlsúly és a megnövekedett merülés emellett csökkentette a páncélosok sebességét, és az amúgy sem valami nagy tartalék felhajtóerejüket. Rozsgyesztvenszkij hetekig tanakodott a flotta mérnökeivel, hogyan lehetne a páncélosok riasztóan rossz stabilitását valahogy feljavítani, de a rendelkezésre álló idő már nem volt elég a hajók kellő mértékű átépítéséhez. Igyekeztek tehát ésszerűen elhelyezni a rakományt, amennyire lehetett, a hajók alsó fedélzetein, de mást nem nagyon tehettek.
     A hosszú út alatt a flotta utánpótlását is meg kellett oldani valahogy. A legnagyobb gond az üzemanyag, vagyis a szén biztosítása volt. A megbízást a pétervári Wachter&Co. cég kapta, azonban a többi orosz hajózási társasághoz hasonlóan nekik sem volt elegendő tapasztalatuk és kapacitásuk egy ilyen volumenű megbízatás megfelelő ellátáshoz. Így az orosz cég végül a német Hamburg-American Line társasággal, mint alvállalkozóval kötött szerződést a szénutánpótlásnak a hajóraj után való szállítására. Ez jó választásnak bizonyult, a német hajók később mindig óraműpontossággal jelentek meg az előre megbeszélt helyen és időben. Az élelmezéshez szükséges hús szállítására az odesszai Ginzburg cég kapott megbízást, míg a zöldségféléket helyben, az útba eső kikötőkben vásárolták meg.

A Borogyino osztályú sorhajók, egyelőre még az Orjol nélkül, egy dísszemlén.

    Augusztus 14-én Rozsgyesztvenszkij, végezve a szárazföldi előkészületekkel, átköltözött a Knyaz Szuvorov (Szuvorov herceg) sorhajóra, és felvonva zászlaját végre ténylegesen is átvette a hajóraj parancsnokságát. A flotta, egyelőre még az Orjol nélkül, augusztus 25-én futott ki először a tengerre, és kezdte meg a gyakorlatozást a Finn-öböl vizein. Az első gyakorlatok lesújtóan rossz eredménnyel zárultak. Nyilvánvalóvá vált, hogy a vadonatúj, teljesen jóformán még el sem készült hajók, és a kapkodva összeverbuvált, képzetlen és össze nem szokott legénység a legelemibb manőverekre sem képesek. Rozsgyesztvenszkij éjjel-nappal gyakorlatoztatta a legénységet, azonban sok ideje nem maradt még erre sem, ugyanis szeptemberben megindult a magas rangú vendégek és delegációk áradata.
     Először a cári család tette tiszteletét a Reval (a mai Tallin) kikötőjében horgonyzó flottánál, szeptember közepén. A gyakorlatozást természetesen félbeszakították, és helyette általános nagytakarítás kezdődött, hogy puccba vágják a hajókat a magas rangú vendégek tiszteletére. A cár több hajón is látogatást tett, s a flotta minden hajójának szentképet, a cárné pedig oltárterítőt adományozott.
     Alekszej Alexandrovics nagyherceg, flottaparancsnok. Ezután következtek a mindenféle nagyhercegek, tábornokok, miniszterek, és egyéb magas rangú személyiségek. A flotta élete úgyszólván szüntelen nagytakarításból állt, alig tudtak két fogadás közt kifutni a tengerre, gyakorlatozni. De a gyakorlatok is szinte kizárólag menetgyakorlatokból álltak. Lőgyakorlatokat nem tudtak tartani, mert lőszer volt ugyan a hajókon, húsz százalékkal több, mint az előírásos mennyiség, de miután ezek utánpótlása nem volt lehetséges, tartogatni kellett őket az ütközetre. Ráadásul gondolni kellett arra is, hogy a tüzelés miatt kopnak az ágyúcsövek, márpedig ezek cseréjére végképp nem volt lehetőség az út során. A japánoknak nem voltak ilyen gondjaik, ők ugyanis a lőgyakorlatokon űrméret alatti lövedékeket használtak, melyek nem vették nagyon igénybe a csöveket. Ezekből aztán, az orosz flotta érkezésére készülve, hatalmas mennyiséget lövöldöztek el a folyamatos hadgyakorlatokon és céllövészeteken. Az oroszok viszont nem rendelkeztek ilyen űrméret alatti lövedékekkel, tehát a gyakorlatokon is a standard lövedékeket kellett használniuk. A parancsnokság nem látott ebben sem különösebb problémát, úgy vélték, útközben tartanak majd néhány lövészetet, ahol ellövik a plusz húsz százalék lőszert, és ez elég lesz a flotta felkészülésére. Addig is muníció nélkül tartottak lőgyakorlatokat, vagyis a tüzérek lövedék nélkül gyakorolták az ágyúk betöltését, s a tűzparancs kiadásakor a lövést az jelentette, hogy valamelyikük hangosan elkiáltotta magát: „Bumm!”
     Az viszont valóban pozitív fejlemény volt, hogy az utolsó pillanatban megérkeztek az Angliából megrendelt Barr&Stround távolságmérők első példányai, melyeket azonnal be is építettek a flotta fő ütőerejét képviselő csatahajókra. (A később megérkezett távolságmérőket hajón küldték a flotta után.) Ezek a kor legkorszerűbb távolságmérői voltak, ugyanolyanok, mint amilyeneket a japán flotta hajóin is használtak.
     A probléma megint csak az volt, hogy miután közvetlenül az indulás előtt érkeztek meg, már nem volt idő arra, hogy begyakorolják ezek kezelését. A parancsnokság persze erre is csak rálegyintett, mondván, útközben lesz majd erre is elég idő.
     Az utolsó hajó, az Orjol, melynek fedélzetén még javában dolgoztak a hajógyári munkások, október másodikán csatlakozott a flottához. Rajta kívül még két másik hajó is hiányzott, az Oleg és az Izumrud cirkálók, melyek még mindig a hajógyárban vesztegeltek. Rozsgyesztvenszkij végül úgy döntött, nem vár tovább, és a cirkálók nélkül is el fog indulni. A hajókat pedig utasította, mihelyt felszerelésük befejeződik, azonnal induljanak utána.
     A vendégjárás lezárásaként október nyolcadikán ismét a cár tartott szemlét az immár indulásra kész hajóraj felett. A hajókon újra kezdődött a festés, mázolás, mosás és fedélzetsikálás. A cár, és kíséretében a haditengerészet teljes vezérkara, a kötelék valamennyi hajóját megszemlélte. Október 12-én a flotta áthajózott Libauba (a mai Liepaja, Litvániában), ahol befejezték a készletek feltöltését. Itt csatlakozott a hajórajhoz a sárga-tengeri harcok egyik veteránja, Vlagyimir Szemjonov kapitány, a Diana volt tisztje. A sárga-tengeri ütközet után Szemjonov hajója, a Diana cirkáló, Saigonba menekült, ahol a franciák internálták a hajót és annak legénységét. Szemjonov azonban megszökött, és álnéven, hamis útlevéllel visszatért Európába. Hazatérése után, mint a távol-keleti helyzet és a japán flotta jó ismerőjét, Rozsgyesztvenszkij törzskarába osztották be. Szemjonov nem egészen azt találta, amit várt. A flottában, melyhez csatlakozott, harci kedvnek, lelkesedésnek a nyomát sem találta. A tisztek kimerültek és idegesek voltak, a legénység kedvetlen és közömbös. Az egész flottát afféle „ha meg kell lenni, hát legyen meg” hangulat hatotta át. Ennek adott hangot a III. Sándor sorhajó parancsnoka, Nyikolaj Buhvosztov sorhajókapitány is, aki még szeptember elején, egy többé-kevésbé zártkörű rendezvényen, melyen néhány meghívott vendégen kívül főleg a tisztek családtagjai vettek részt, a következő, meglehetősen szokatlan pohárköszöntőt mondta: „Önök, akik csak nézők, azt hiszik, hogy itt minden a legnagyobb rendben van. Én azonban azt mondom Önöknek, korántsincs itt minden rendben. Győzelmet kívánnak nekünk. Mondanom sem kell, mi is azt kívánjuk. De mégsem fogunk győzni! Attól tartok, már útközben elveszítjük a hajóraj felét, s ha mégsem, akkor majd a japánok vernek meg minket. Flottájuk jobb, mint a miénk, és tengerészeik is kitűnőek. Egy dologért azonban jótállok. Meghalunk egy szálig, de meg nem adjuk magunkat!”
     Az indulás napja október 14-én érkezett el. A borongós őszi időben hatalmas tömeg gyűlt össze a kikötőben a hajóraj búcsúztatására, s az egész városban szóltak a harangok. Reggel kilenckor, az Almaz kiscirkáló vezetésével, először Oscar Enquist tengernagy köteléke hagyta el a kikötőt, a Szvetlana, Zsemcsug, Dmitrij Donszkoj cirkálókkal és néhány szállítóhajóval. Tíz órakor követték őket Fölkersam hajói, az Oszljabja, Sziszoj Velikij és Navarin páncélosok, az Admiral Nahimov cirkáló, és néhány kisebb hajó. Utánuk kellett volna következniük a flotta főerőinek, a négy Borogyino osztályú sorhajónak, a Knyaz Szuvorovnak, a Borogyinónak, az Imperator Alexander III.-nak (III. Sándor cár/uralkodó, a továbbiakban egyszerűen III. Sándor), és az Orjolnak. Nekik azonban várniuk kellett az indulással délután négy óráig, ugyanis a kikötő sekély bejáratán, melynek kimélyítése persze senkinek nem jutott eszébe, csak a dagállyal tudtak kihajózni. A tömeg üdvrivalgása közben aztán a két oszlopba sorolt kötelék kihajózott a kikötőből, majd az alkonyati sötétségben lassan eltűnt a láthatáron.

A flotta útvonala Csuzimáig.

Az elátkozottak utazása.

    A hazai partokat elhagyó flotta útja úgyszólván az első pillanattól kezdve túlzottan is eseménydúsra sikeredett. A hajókon állandóan különböző géphibák jelentkeztek, melyeket az oroszok a tőlük megszokott módon természetesen rögtön a gonosz külföldi ügynökök, illetve saját, anarchista/kommunista tengerészeik szabotázsának tudtak be. Valójában persze inkább az lett volna meglepő, ha mindez nem így történik. A vadonatúj hajók éppen hogy csak kikerültek a hajógyárakból, és Távol-Keletre vezető útjuk tulajdonképpen egyben a próbajáratuk is volt, hiszen nem volt már idő arra, hogy azokat a Balti-tengeren elvégezzék. Az orosz hajógyárak munkájának amúgy is gyenge minőségét tovább rontotta a kapkodás, nem csoda tehát, hogy a hajók gépei egymás után mondták fel a szolgálatot. Az utolsóként elkészült Orjol, melyen egészen az indulás pillanatáig dolgoztak a hajógyári munkások, kormányhiba miatt kénytelen volt kiválni a kötelékből, és horgonyt vetni, amíg a javításokat be nem fejezik.
     A tapasztalatlan és még össze nem szokott legénység is sok hibát vétett, az indulás utáni napokban több ütközés is történt.
     A flotta október 19-én, Dánia legészakibb pontján, a Kattegat északi bejáratánál, Skagen előtt vetett horgonyt, ahol szeneltek, és bevárták a lemaradt Orjolt. Rozsgyesztvenszkij, aki itt kapta kézhez az indulás napjától, október 14-étől hatályos altengernagyi kinevezését, két hajót visszaküldött Libauba. A Prozorlivij rombolót azért, mert gépei állandóan felmondták a szolgálatot, a Jermak jégtörőt pedig azért, mert forradalmi propagandától áthatott legénysége teljesen megbízhatatlan volt. Mikor a visszatérést elrendelő jelzéseire azok többszöri megismétlése után sem kapott választ, Rozsgyesztvenszkij éles gránátokkal lövetett a Jermak mögé, hogy a legénység végre észbe kapjon. A Prozorlivij egyébként néhány hét múlva a hátrahagyott cirkálókkal együtt másodszor is útnak indult, de ezúttal se jutott túl messzire, a gépek újabb meghibásodásai miatt megint vissza kellett fordulnia.
     A flotta huszadikán indult tovább Skagenből a francia partok felé. Először a rombolók indultak, délután háromkor, majd kisebb-nagyobb időközökkel követte őket a hat részre tagolt flotta többi köteléke is. Utolsóként ezúttal is a főerők, a Borogyino osztályú sorhajók indultak, este tízkor. Az egyes kötelékek egymástól függetlenül haladtak, az eredeti tervek szerint csak az afrikai Tangerben egyesült volna újra az egész flotta.
     A dogger banki incidensről készült rajz egy angol újságban. Már az indulásnál nagyon feszült volt a hangulat, ugyanis különböző forrásokból úgy értesültek, az Északi-tengeren japán torpedónaszádok támadása várható. Nem csupán megbízhatatlan matrózpletykák alapján feltételezték ezt, hanem az orosz titkosszolgálat is ilyen értelmű tájékoztatást küldött Rozsgyesztvenszkijnek. Skagen előtt egy Balti-tengerre visszatérő orosz teherhajó kapitánya is arról számolt be a tengernagynak, hogy az Északi-tengeren négy ismeretlen, felségjelzés nélküli torpedónaszád közelítette meg hajóját. Az orosz hadihajók emiatt állandó harckészültségben haladtak előre a ködös, párás időben. Az ideges, kimerült legénység jóformán aludni sem mert, annyira féltek a japán támadástól.
     Az orosz flotta főerői október 21-én értek a Dogger Bank közelébe. A zátony környéke az angol halászok kedvelt területe volt, és az orosz hajókon számítottak is azok felbukkanására. Nem sokkal este kilenc előtt, az Enquist ellentengernagynak a főerők előtt járó kötelékéről géphiba miatt elszakadt Kamcsatka műhelyhajó váratlanul azt jelentette, ismeretlen torpedónaszádok üldözik, majd valamivel később azt, hogy harcban áll az ellenséggel. A hajórajban erre teljes harckészültséget rendeltek el. Az idegességet tovább fokozta, hogy a távolban jelzőrakéták fényeit vették észre. Éjjel egy óra körül jobb felől ismeretlen hajókat vettek észre, melyek keresztezték a flotta haladási irányát. A fényszórókat bekapcsolva gyorsan megállapították, hogy ártalmatlan halászhajókról van csupán szó. Hogy ezután pontosan mi történt, máig nem egyértelmű. Az események orosz változata szerint a fényszórók által megvilágított halászhajók mögött hirtelen felségjelzés nélküli torpedónaszádokat vettek észre, melyekre rögtön tüzet nyitottak. A nemzetközi szakirodalomban elterjedtebb verzió szerint viszont az ideges és izgatott orosz tüzérek az ismeretlen hajók feltűnésekor egyszerűen pánikba estek, és mindenfelé lövöldözni kezdtek.
     Az első lövést a zászlóshajóról, a Szuvorovról adták le, nem teljesen világos, hogy parancsra, vagy pedig valamelyik tüzért elkapta a harctéri idegesség, és véletlenül vagy szándékosan elsütötte ágyúját.
     Akárhogy is történt, a lövést az egész hajóraj tűzmegnyitási parancsként értelmezte, és valamennyi hajó tüzet nyitott. A napok óta lappangó feszültség most hirtelen kicsapódott, és az orosz hajókon olyan káosz tört ki, mintha a legénység megtébolyodott volna. Novikov-Priboj érzékletesen írja le az eseményeket: „Olyan felfordulás, olyan képtelen zűrzavar támadt, mintha fergeteg tört volna a hajó belsejébe. Harsogtak a kürtösök, dübörögtek a dobosok, verték a harci riadót. A lövedékszállító síneken összeütköztek a taligák. … A fedélzeteken száz meg száz láb dobogott szünet nélkül. Emberek rohantak föl és le, összevissza szaladgáltak és kerengtek, mint falevél a forgószélben. … A lövegvezetők őrjöngve lövöldöztek célzás nélkül, találomra, bele a vakvilágba vagy a közelben felvillanó fényekre. Néha közvetlenül a hajó mellé, máskor meg oda, ahová a fényszóró világított, holott semmi sem volt ott. A lőszeradagoló nem várta meg, amíg az ágyú elsül, hanem máris nyomta be az új hüvelyt a csőfarrészbe. … Szinte úgy látszott, a páncélos úszó őrültekházává változott.”
     A pánikot tovább fokozta, hogy bal oldalt, a közelben váratlanul fényszórók gyulladtak ki, és megvilágították a páncélosokat, mire azok bal felé is tüzet nyitottak az ismeretlen hajókra. Azonban azok valójában Fölkersam ellentengernagy cirkálói voltak, az Auróra és a Dmitrij Donszkoj, melyek nem tudták, mi az ördög történik mellettük, és felgyújtották fényszóróikat, hogy lássák, mi zajlik a közelükben.
     Az egész lövöldözés mindössze 12 percig tartott. A Szuvorovon gyorsan azonosították saját cirkálóikat, és elrendelték a tüzelés beszüntetését. A nekihevült tüzéreket sok esetben erőszakkal kellett elrángatni az ágyúktól. A zászlóshajón állítólag maga a tengernagy is részt vett a rendcsinálásban és a megzavarodott tüzérek észhez térítésében, ami többnyire úgy zajlott le, hogy jó alaposan felpofozták őket. A sajnálatos eset egyébként ismét rávilágított az orosz tüzérség gyengeségeire. Ahhoz képest, hogy e rövid idő alatt több ezer lövést adtak le, tulajdonképpen meglehetősen szerény „eredményeket” értek el. Az Orjol ágyúiból például több mint 500 lövést adtak le, de nem értek el egyetlen találatot sem.
     A közelben fekvő angol Hull városáról „hulli incidens” néven elhíresült eset végeredménye egy elsüllyedt, és négy súlyosan megrongálódott halászhajó volt, melyek legénységéből ketten meghaltak, hatan megsebesültek. A halászhajók egyébként a tüzelés kezdetekor ahelyett, hogy menekülni próbáltak volna, inkább még közelebb mentek az orosz hajókhoz, hogy hálóikat és zsákmányukat megmentsék. A saját cirkálókra leadott lövésekből öt találta el az Aurórát, ahol két ember, egy tüzér és a hajó pópája, súlyosan megsebesült. Utóbbi, akinek a karját szakította le egy lövedék, később belehalt sérüléseibe.
     A Kamcsatkáról észlelt torpedónaszádokról egyébként utóbb kiderült, egy norvég halászflotta hajói voltak. Szerencsére a Kamcsatka ágyúi egyiket sem találták el, pedig több mint 300 lövést adtak le rájuk.
    

A Borogyino.
Az eset óriási felháborodást váltott ki Angliában, s világszerte gúny és megvetés tárgyává tette az orosz flottát. A sajtómunkások ezúttal is remekül összehangolt, egységes kórusként lármázták tele az egész világot az oroszok rémtetteivel, elmondva mindennek az orosz tengerészeket. A firkászok követelték az angol kormánytól, üzenjen hadat az oroszoknak, vagy legalábbis süllyesszék el Rozsgyesztvenszkij hajóit.
     Az angol hazai flotta és a földközi-tengeri flotta hajóit riadókészültségbe helyezték, a brit minisztertanács pedig soron kívüli ülésen foglalkozott az esettel.
     A független és pártatlan sajtómunkások természetesen ezúttal is jól tudták, merről fúj a szél, és honnan kapják a fizetésüket. Az általuk felszított hisztéria és oroszellenes hangulat remekül kezére játszott a japánokkal szövetségben álló angol kormánynak. Az eset következtében kirobbant, vagy talán inkább mesterségesen gerjesztett nemzetközi botrány egyrészt erkölcsileg tönkretette az orosz hajóhadat, másrészt pedig kiváló alkalom volt arra, hogy az erre való hivatkozással meghozott különböző szankciókkal megnehezítsék annak útját. Az eset kivizsgálásával megbízott, Párizsban ülésező nemzetközi bizottság végül nem tudta tisztázni, pontosan mi is történt, de azon kívül, hogy hatalmas összegű, 65 ezer fontos kártérítést fizettettek ki az oroszokkal a halászhajók tulajdonosainak, kötelezték őket arra is, hogy útközben nem zavarhatják a Japánba tartó hajóforgalmat sem. A kompromittált orosz hajórajt emellett a nemzetközi tengerjog rendelkezéseinek szigorú betartására kötelezték, vagyis többek között megtiltották a kikötőkben, vagy az egyes országok felségvizeinek hárommérföldes határán belül eső területeken való szénfelvételt. Az angol diplomácia erőteljes nyomást gyakorolt az érintett országokra, főleg az addig oroszbarát franciákra, hogy ezeket a rendelkezéseket szigorúan tartsák be. Megsértésük esetén pedig komoly szankciókkal fenyegetőztek. Vagyis az angolok ezúttal is ügyesen kihasználták az incidenst arra, hogy japán szövetségeseiket segítve lejárassák az orosz hajóhadat, és akadályozzák annak útját.
    
A flotta, még a hazai vizeken. Alul a képen látható hajók nevei olvashatók.
Hogy pontosan mi is történt, azóta sem sikerült tisztázni. Általában azt a feltevést fogadják el, mely szerint az orosz tüzérek pánikba estek, és az ártalmatlan halászhajókat ellenséges torpedónaszádoknak vélve tüzet nyitottak rájuk. Azonban az orosz hajók tisztjei egyértelműen azt állították, hogy a halászhajók mögött teljesen tisztán látták az ismeretlen torpedónaszádokat, és azokról pontos leírást is adtak. Minderről persze gondolhatjuk azt, hogy az oroszok teljesen érthető módon csupán a mundér becsületét igyekeztek védeni, csakhogy ezeket a torpedónaszádokat aznap este a közelben elhaladó semleges kereskedelmi hajókról is látták, sőt, még a kárvallott angol halászhajók legénysége is állította, torpedónaszádokat láttak a közelükben. Ők természetesen úgy vélték, ezek orosz naszádok voltak, és az angol sajtó jókora hűhót is csapott a beszámolók körül, melyek alapján azt állították, az orosz naszádok nem nyújtottak segítséget a sérült és süllyedő angol halászhajóknak. Csakhogy utóbb kiderült, az oroszok bizonyítani tudják, az ő előreküldött rombolóik, melyeket a halászok torpedónaszádoknak nézhettek volna, a kérdéses időpontban a szállítóhajókkal együtt már Cherbourg kikötőjében horgonyoztak, jó 200 mérföldre az eset színhelyétől. A sajtó ezután gyorsan ejtette a mentést elmulasztó orosz torpedónaszádokról szóló sztorit, és a továbbiakban a jótékony feledés homályába burkolták ezt a mozzanatot.
     Amit azért érdemes alaposabban is szemügyre venni. Mert nagyon jellemzőnek találom, hogy míg a dán és a norvég haditengerészet rögtön kijelentette, az ő naszádjaik nem tartózkodtak a közelben, azt senkinek eszébe sem jutott megkérdezni, vajon a kérdéses időpontban merre jártak az angol torpedónaszádok és rombolók? Az orosz kötelék ugyanis az angol partok közelében haladt el, és ilyenkor teljesen természetes dolog, hogy az érintett ország igyekszik szemmel tartani a felségterületei mellett elhaladó idegen hadihajókat. Ha szabad szerény véleményemnek hangot adnom, szerintem az oroszok talán az őket követő angol hadihajókat vették észre a halászhajók mögött. Azon se nagyon lehet csodálkozni, hogy japán hajóknak gondolták őket, hiszen a japán torpedónaszádok angol gyártmányúak voltak, küllemre gyakorlatilag ugyanolyanok, mint az azonos kategóriájú angol hajók. És miután az incidens nagyon is kapóra jött a derék briteknek, érthető módon eltussolták benne a saját részvételüket. (Persze az is igaz, hogy az oroszoknak is lehetett volna annyi eszük, hogy tudják, az Északi-tengeren a japánok csakis angol kikötőkből kiindulva tudnák támadni őket, márpedig hiába voltak szövetségesek, a látszatra mindig kínosan ügyelő britek semmiképp nem engedték volna meg, hogy a japánok az ő hazai kikötőiket használják hadműveleti bázisként.)
     Végezetül egyébként talán még érdemes egy amerikai szakértő, Fred Jones utóbb írott szavait is idézni: „Hogy az oroszok saját hajóikra tüzeltek, teljesen mellékes. A lényeg az, hogy azt hitték, megtámadták őket, és rögtön tüzet nyitottak, tekintet nélkül arra, van e valaki a közelben. Katonai szempontból nézve ez abszolút kifogástalan cselekedet volt. Tüzelni mindenre, ami gyanús - ez az egyetlen lehetséges parancs minden flottának, mely azt hiszi, torpedótámadás veszélyével áll szemben. A bizonyosságot bevárni annyit jelentene, mint önként kitenni magukat a pusztulás veszélyének. Ugyanígy több lenne egyszerű tévedésnél, ha az admirális, aki úgy véli, megtámadták, a helyszínen maradna, hogy ártatlanul bajba jutottakon segítsen. „
     Az orosz hajókon senki nem tudta, világszerte mekkora felhajtást csapott a sajtó a „hulli incidens” körül. A matrózok vidáman skandálták az újonnan szerzett versikét:

    „Skagen város csodát látott,
majd’ kilőttük a Jermákot.
Japán se volt, csak úgy látták,
szétlőttünk öt halászbárkát.”

    Rozsgyesztvenszkij is sajnálatos, de nem túl jelentős balesetnek tekintette a történteket, melyről rögtön jegyzőkönyvet vetetett fel valamennyi érintett hajón. A flottát azonban esze ágában sem volt megállítani. A nemzetközi tengerjog szerint a legközelebbi alkalmas kikötőben meg kellett volna állnia, és jelentést tenni a hatóságoknak a történtekről, azonban ehelyett lassítás nélkül keresztülrobogott a La Manche csatornán, és az Atlanti-óceánra kijutva haladt tovább dél felé. Az eredeti útiterv szerint a flottának Brestben meg kellett volna állnia, hogy szeneljen és feltöltse készleteit, azonban a jó időre való tekintettel a tengernagy úgy döntött, haladnak tovább, és csak a spanyolországi Vigóban állnak meg először.
    

A Pobeda, az Oszljabja testvérhajója.
Az orosz flotta sorhajói október 26-án futottak be Vigóba. Az újságokból, és a rögtön a hajórajhoz utazó madridi orosz főkonzultól itt szembesülhettek először azzal, mekkora világbotrány kerekedett abból, hogy szétlőttek néhány angol halászhajót. Az érkező hajókat a spanyol kikötőparancsnok fogadta, aki közölte Rozsgyesztvenszkijjel, nemcsak a szenelést tiltja meg, hanem még azt is, hogy az orosz tengerészek partra szálljanak, és csupán 24 órás ott tartózkodást engedélyez az orosz hajóknak a spanyol területeken. A tengernagy erre minden sorhajó mellé odaállított egy szenesgőzöst, majd közölte a spanyol tiszttel, hajói állapota miatt öt napig szándékozik Vigóban maradni, követeli a madridi kormánytól a szénrakodás engedélyezését, és ha a spanyol hatóságok vagy fegyveres erők idő előtt távozásra akarják kényszeríteni, tűzparancsot fog adni hajóinak. Az angolok határozott tiltakozása ellenére a spanyol kormány végül 31-én megadta az engedélyt arra, hogy az orosz csatahajók Vigóban kiegészítsék élelmiszer és vízkészletüket, illetve berakodjanak hajónként 400 tonna szenet. A 400 tonnát természetesen senki nem vette komolyan, az oroszok annyi szenet rakodtak be, amennyit csak bírtak, majd következő nap, november elsején elhagyták a kikötőt.
     A halászhajókat ért orosz támadás miatti cirkusz elsimítása végett Vigóban három orosz tiszt elhagyta a hajórajt, hogy tanúként vegyen részt az eset kivizsgálásával megbízott nemzetközi vizsgálóbizottság ülésein. Suracsenko és Klado kapitányok, illetve Ralt főhadnagy magukkal vitték a hajókon felvett jegyzőkönyveket, melyekre támaszkodva próbálták bizonyítani, hogy valóban ismeretlen nemzetiségű torpedónaszádokat észleltek az orosz hajók útvonalán. A bizottság végül csak következő év márciusában jutott határozatra, mikor az egész ügy már senkit nem érdekelt. Megállapították, hogy nem lehet megállapítani, pontosan mi történt, de a helyszínen az orosz állításokkal ellentétben nem tartózkodtak torpedónaszádok, így bár a Rozsgyesztvenszkij által elrendelt tűzparancs katonai szempontból helyes volt, mégis tévedésnek tekinthető, melynek következményeiért a tengernagyot terheli a felelősség. (A határozat jegyzőkönyvét a bizottság orosz tagja természetesen nem írta alá.) Az oroszok kártérítést voltak kötelesek fizetni az érintett halászcégeknek, de összességében véve komolyabb következmények nélkül megúszták az esetet.
     Magas rangú vendég fogadása a Borogyinón. Egyébként a „hulli incidens” az orosz hajóraj nemzetközi megítélésben nem csupán negatív következményekkel járt. Amikor Rozsgyesztvenszkij Vigóban partra szállt, hogy tárgyaljon a helyi hatóságokkal, az összegyűlt tömeg tapssal és éljenzéssel fogadta. Az úgynevezett harmadik világ országai ugyanis, melyek közé akkor Spanyolország is tartozott, az angolokat ugyanúgy utálták, mint napjainkban az amerikaiakat. Az ő szemükben valóságos hőstettnek számított, hogy az oroszok belelőttek az angolokba.
     A britek felzaklatott kedélye azonban csak lassan csillapult. Már Vigóban feltűnt az orosz flotta mellett egy megfigyelésükre küldött angol cirkáló, melyhez a spanyol partokat elhagyva további négy cirkáló csatlakozott. Az angol hajók, mint afféle terelőkutyák keringtek az orosz hajóraj körül, egy percre sem tévesztve szem elől őket. A britek idegeit egyébként tovább borzolta Fölkersam tengernagy hajóraja is, mely a déli angol partokat választotta ki arra, hogy szénkészletét feltöltse. Fölkersamnak természetesen esze ágában sem volt, hogy az angoloktól erre engedélyt kérjen. Egyszerűen csak befutott a dungenessi öbölbe, és a német gőzösökről feltöltötte hajói szénraktárait. Mire az első angol őrhajók megjelentek, hogy tiltakozzanak, az oroszok már végeztek is, és a brit hadihajókat faképnél hagyva angolosan távoztak.
     A Vigóból távozó orosz hajók 14 csomós sebességgel robogtak délnek, Rozsgyesztvenszkij nyilván be akarta hozni a spanyol hatóságokkal folytatott ötnapos hercehurca okozta lemaradást. Az orosz hajók, az angol cirkálókkal a sarkukban, november negyedikén érkeztek meg a Gibraltári-szoros bejáratánál fekvő Tangerbe, ahol barátságos fogadtatásra találtak. A marokkói szultán teljes katonai tiszteletadással fogadta az orosz hajókat, akik borsot törtek az általa is gyűlölt angolok orra alá, tehát barátoknak tekintették őket. Gyorsan meg is üzente az orosz parancsnoknak, mindenben igénybe veheti kikötőit, nem fogják korlátozni semmiben. Az oroszok természetesen éltek is a lehetőséggel, és azonnal nekiálltak szenet rakodni, bár egy közben kitört vihar idő előtt félbeszakította a szénrakodást. Hogy a tengerészeket gyorsabb munkára ösztönözze, Rozsgyesztvenszkij komoly pénzjutalmat, 1500 rubelt tűzött ki annak a legénységnek, amely a leghamarabb végez a berakodással. A jutalmat a III. Sándor matrózai nyerték el.
     Az eredeti tervek szerint a hat részre osztott flottának Tangerben kellett volna újra egyesülnie. Itt csatlakozott hozzájuk az Orel kórházhajó, és a francia zászló alatt hajózó Esperance hűtőhajó, a flotta állományának szánt húskészletekkel. Nem egészen világos, mi volt Rozsgyesztvenszkij terve a továbbiakra nézve. Mivel a tengernagy szemmel láthatóan minden eszközzel arra törekedett, hogy minél gyorsabban Port Arthurba érjen, eredetileg feltehetően a többi hajóval együtt Tangerből a legrövidebb útvonalon, a Szuezi csatornán keresztül akart tovább menni a Távol-Kelet felé. Talán Vigóban, talán még korábban, mégis más elhatározásra jutott, és ismét kettéosztotta hajóraját. A rombolók és a szállítóhajók többsége a Szvetlana, Zsemcsug és Almaz cirkálókkal, valamint a Sziszoj Velikij és Navarin sorhajókkal Fölkersam ellentengernagy parancsnoksága alatt Szuez felé indult, míg maga Rozsgyesztvenszkij a négy Borogyinóval, a Tangerben hozzájuk csatlakozott Oszljabjával, illetve Enquist hajóival, az Admiral Nahimov, Dmitrij Donszkoj és Auróra cirkálókkal, meg néhány szállítóhajóval tovább haladt délre. Az új terv szerint a flottának Madagaszkár mellett, Saint-Marie szigeténél kellett volna ismét egyesülnie.
     Hogy miért jutott Rozsgyesztvenszkij erre az elhatározásra, nem tisztázott. A hivatalos indoklás szerint az orosz sorhajók merülése túl nagy volt ahhoz, hogy a Szuezi-csatornát használják. Ez azonban nyilvánvalóan hamis állítás, hiszen a Sziszoj Velikij és a Navarin merülése gyakorlatilag ugyanakkora volt, mint a Borogyino osztályú hajóké. A másik, valószínűbbnek tűnő indoklás szerint Rozsgyesztvenszkij tartott attól, hogy az ekkoriban jóformán angol beltengernek számító Földközi-tengeren és a Szuezi csatornán keresztülhaladva az angolok minden eszközt megragadnának, hogy késleltessék hajói útját, ráadásul a Szuezi csatornában és a Vörös-tengeren japán diverzánsakciókra és torpedónaszád támadásokra is számítottak. Mindezek alapján valószínűbbnek tűnik, hogy Rozsgyesztvenszkij talán mégiscsak Vigóban döntött az útvonal megváltoztatásáról, látva, hogy az angolok milyen ellenségesen viszonyulnak az oroszokhoz. Akárhogy is történt, a madagaszkári kitérő mindenképpen jókora kerülőt jelentett. Ha az oroszokon nem uralkodik el a japán aknáktól és torpedóktól való paranoiás félelem, akkor az egész flotta Szuezen megy keresztül, majd a Vörös-tengert elhagyva nem délnek, hanem keletnek fordulnak. Ebben az esetben december közepén Madagaszkár helyett Ceylon előtt vethettek volna horgonyt, és akár már január végén megérkezhettek volna a Sárga-tengerre. Egyébként eredetileg a japánok is úgy számolták, Rozsgyesztvenszkij flottája legkésőbb február elejére meg fog érkezni, ezért is volt nekik annyira sürgős Port Arthur elfoglalása.

A flotta az Atlanti-óceánon.

    A rombolók és a szállítóhajók már a főerők megérkezése előtt útnak indultak Tangerből Szuez felé, míg Fölkersam hajói november hatodikán hagyták el Tangert.
     Rozsgyesztvenszkij két nappal később szedte fel a horgonyt, és indult meg délre, Dakar irányába. Miután előzőleg mindenki arra számított, a főerők az előreküldött cirkálók nyomában szintén Szueznek tartanak majd, a váratlan hír eléggé meglepte a közvéleményt.
     Az orosz főerők két oszlopban haladva vágtak neki az Atlanti-óceánnak, és a menetrendszerűen jelentkező géphibák ellenére november 12-én befutottak Dakar kikötőjébe. Az angol cirkálók egyébként egészen a Kanári-szigetek magasságáig követték az orosz hajókat.
     Már napokkal azelőtt, hogy az orosz flotta egyáltalán megérkezett volna Dakarba, a párizsi angol nagykövet kormánya nevében határozottan felszólította a franciákat, ne engedjék meg az orosz hajóknak a kikötő használatát. Az igencsak határozott angol fellépés miatt megszeppent francia kabinet végül meghátrált, és utasította a dakari hatóságokat, az orosz hajók részére csak a hárommérföldes felségvizeken kívül engedje meg a szénfelvételt. A kikötőparancsnok mindezt közölte is Rozsgyesztvenszkijjel, de egyben virágnyelven azt is értésére adta, nincsenek olyan eszközei, mellyel megakadályozhatná az orosz hajókat a szén berakodásában. A tengernagy értett is a szóból, és utasította hajóit, kezdjék meg a rakodást a német szénszállítókról, melyek már ott várakoztak a kikötőben.
     A hajók legénysége, tisztek és matrózok egyaránt, a trópusi hőségben csaknem másfél napon át lapátolta a szenet, két műszakban éjjel-nappal dolgozva. Hogy micsoda pokoli munka volt ez, azt jól szemlélteti Szemjonov leírása: „Dakarban, mint a trópusokon általában, délelőtt tíz órától délután háromig minden élet szünetel. Egy 305 mm-es ágyú beemelése az épülő Borogyino lövegtornyába. Az emberek nem egyszerűen csak az árnyékba menekülnek az égető napsugarak elől, de még az árnyékban is igyekeznek lehetőleg minél kevesebbet mozogni. Ezt a szabályt tartják szem előtt még azok az emberek is, akik már aklimatizálódtak, és megszokták a dakari életet. Mi azonban nem tarthattunk ilyen sziesztát. … A legénység két turnusba volt osztva és éjjel-nappal dolgozott, teljes szélcsendben és olyan hőmérséklet mellett, amely még hajnalban sem volt alacsonyabb 26 foknál. A Szuvorov 29 órán át szakadatlanul szénporfelhőbe volt burkolva, melyen nappal a nap sugarai, éjjel pedig a lámpák fénye is alig tudott keresztülhatolni. Négereknél feketébben, csurgó verítékkel, kóccsomót tartva a fogak közt –ezeken át kellett lélegezni, hogy a szénpor ne jusson a tüdőbe- dolgoztak e pokolban a tisztek és a matrózok.” A keserves munka során sokan kaptak hőgutát és napszúrást, s egy haláleset is történt, az Oszljabja egyik tisztje szívrohamba halt bele. A dakari temetőben temették el, a francia helyőrség díszszázadának katonai tiszteletadása mellett.
     A dakari események világossá tették Rozsgyesztvenszkij számára, hogy az előzetes várakozásokkal ellentétben nem számíthat a francia gyarmati kikötők támogatására sem, bizonytalan tehát, hajói mikor és hol tudnak legközelebb üzemanyagot felvenni. Ezért aztán elrendelte, a hajók annyi szenet vegyenek fel, amennyit csak el tudnak raktározni. Nemcsak a páncélosok szénkamráit töltötték fel, hanem szénnel töltötték meg a torpedóvető csövek helyiségeit, az ütegfedélzetet, sok legénységi körletet, sőt, szenet tároltak a főfedélzeten, és szénnel töltötték meg a fedélzeten elhelyezett csónakokat is. Mindez azzal a következménnyel járt, hogy a hajók rettenetesen túlterhelve, csaknem 2000 tonna túlsúllyal futottak ki a tengerre. A bizonytalan utánpótlási lehetőségek ismertében ez valamennyire érthető, de igazság szerint a későbbiekben Rozsgyesztvenszkijnek valóságos mániájává vált a szénrakodás, mely gondolkodásában minden másnál fontosabbá vált. Állítólag még álmában is azt kiabálta: „Szenet! Szenet! Elrendelem, vegyenek fel még több szenet!” Ahogy Novikov írja: „Bálványunk lett a szén, s mindenünket feláldoztuk érte, erőnket, egészségünket, nyugalmunkat és kényelmünket. Csak rá gondoltunk, és csak rá pazaroltuk minden leleményünket. Fekete függönyként takarta el szemünk elől a fontosabb dolgokat, mintha nem is az lenne az elsődleges feladatunk, hogy harcoljunk, hanem az, hogy közelebb juttassuk a hajórajt a japán partokhoz.”
     A francia kormányzó nemcsak szemet hunyt az illegális szénrakodás felett, hanem még azt is megengedte, hogy a flotta az engedélyezettnél egy nappal tovább maradjon a kikötőben, hogy a hajókat letakarítsák, és a legénység valamelyest kipihenhesse magát. A hajóraj végül november 16-án vonta fel a horgonyt, és indult tovább dél felé.
     Az út alatt ismét jelentkeztek a szokásos géphibák. Különösen sok baj volt a Malaya teherhajóval, melynek gépei oly sokszor hibásodtak meg, hogy a hajót egy ideig vontatni is kellett. A flotta végül november 26-án érkezett meg a Gabon torkolatától délre fekvő Libreville városa elé. A megérkezés nem ment egészen simán, a tapasztalatlan tisztek ugyanis félrenavigálták a hajórajt, és a flottával túlmentek a kikötőn. Anélkül, hogy észrevették volna, átszelték még az egyenlítőt is, s csak ekkor vették észre, hogy eltévedtek. Az egyik hajót ki kellett küldeni az afrikai partokhoz, hogy a szárazföldi tájékozódási pontok alapján megállapítsák, egyáltalán hol is vannak? A flotta ezután visszafordult észak felé, ismét keresztezték az egyenlítőt, majd horgonyt vetettek az attól negyven kilométerrel északra fekvő Libreville előtt. Ezúttal a felségvizek határán kívül horgonyoztak le, s a pokoli hőségben ismét szenet rakodtak a német gőzösökről. Annak ellenére, hogy a flotta túl volt a három mérföldes felségvizeken, a helyi kormányzó tessék-lássék módon azért tiltakozott Rozsgyesztvenszkijnél. Tiltakozását természetesen nem vették figyelembe.
     A szenelés után a legénység egy része, jobbára persze a tisztek, kimenőt kaptak Libreville-be. Kihasználva a ritka alkalmat, hogy végre kirúghatnak a hámból, a Dmitrij Donszkoj három tisztje éjszaka is kiment a partra, holott ezt a tengernagy megtiltotta. Mikor erről tudomást szerzett, Rozsgyesztvenszkij letartóztatta a tiszteket, és hazaküldte őket Oroszországba, állítsák őket ott hadbíróság elé. Ettől az egy esettől eltekintve azonban nem történt más rendbontás. Bár mindenki tudta, hogy szinte a biztos halálba mennek, senki nem próbált meg dezertálni, sem ekkor, sem a későbbi megállók alatt.
     A hajóraj ezúttal sem sokáig tartózkodott a kikötőben, 28-án ismét útnak indultak. Rozsgyesztvenszkij, amennyire lehetett, igyekezett siettetni a hajóraj útját. A következő megállóra december hatodikán került sor, az angolai Great Fish öbölben, ahol már ott vártak rájuk a német szenesgőzösök. A lakatlan öböl portugál felségterület volt, Portugália pedig ekkor már tulajdonképpen évszázadok óta afféle angol hűbérállamnak volt tekinthető. Tudván, hogy a teljes brit birodalom ott áll az ő háta mögött, a már az öbölben várakozó portugál ágyúnaszád parancsnoka meglehetősen arrogáns hangnemben követelte az orosz flotta távozását, kijelentve, ha nem távoznak önként, erőszakot fog alkalmazni. Rozsgyesztvenszkij, amennyire tőle tellett, derűsen azt válaszolta, nagy érdeklődéssel várja a portugál naszád támadását, amely nyilván üdítő változatosságot fog jelenteni flottája egyhangú életében. A portugál parancsnok erre kissé elbizonytalanodhatott, és úgy döntött, inkább mégsem süllyeszti el az orosz flottát, hanem elhajózik segítségért és bátorításért a közeli Mossamedesbe, ahol egy angol cirkáló horgonyzott, szintén az oroszokra várva. Mire azonban az angolokkal együtt visszatértek, az oroszoknak már csak hűlt helyét találták.
    

A Cezarevics, már az első világháború idején, az angliai Portsmouthban. A háttérben balra a Victory látható.
Egy gyors szénfelvétel után a flotta már tovább is indult Német Délnyugat-Afrika, a mostani Namíbia felé. Útközben alaki és harcászati gyakorlatokat tartottak, meglehetősen gyatra eredménnyel. A flotta december 11-én érkezett meg Angra Pequena elé, a Lüderitz-öbölbe. A viharos tenger miatt azonban csak két nap múlva lehetett megkezdeni a szenelést, amelyet az időnként újra megerősödő vihar miatt többször is félbe kellett szakítani. A vihar több hajóban is kárt okozott, az Orjol elvesztette egyik horgonyát, az Oszljabja pedig összeütközött az egyik német gőzössel. A helyi német kormányzó egyébként egyáltalán nem tiltakozott az oroszok jelenléte ellen. Kijelentette, házából nem látni rá az öbölre, és neki nem muszáj tudnia, mi történik a dombok mögött.
     Az angolok viszont jól tudták, mi történik. Táviratban közölték Rozsgyesztvenszkijjel, hogy Durban környékén angol halászhajók tevékenykednek, és tegyen meg mindent, nehogy megismétlődjön a hulli eset.
     Rozsgyesztvenszkij erre visszatáviratozott, és tömören közölte: „Minden halászhajót, mely a hajóraj útjába áll vagy a hajókat megközelíti, könyörtelenül meg fogok semmisíteni!” Ezen a táviraton kívül a tengernagy kapott még egy, ennél sokkal riasztóbb hírt is. Nem a pétervári főhadiszállástól, hanem a fokvárosi újságokból értesült róla, hogy a japánok elfoglalták a Port Arthuri 203-as magaslatot, a nevezetes Magas-hegyet. Ismerve a kikötő elhelyezkedését, jól tudta, ez mit jelent. A japán szárazföldi tüzérség a dombról tűz alatt tudja tartani az egész kikötőt, ami gyakorlatilag az Első Csendes-óceáni Hajóraj végét jelenti.
     Bár a sietségnek már egyre kevesebb értelme volt, a tengernagy úgy döntött, lemond a mozambiki Delagoa-öbölben -a mai Maputo-öböl- tervezett következő szenelésről, és megállás nélkül egyenesen Madagaszkár felé veszi az irányt. Ez megint azzal járt, hogy a hajókat ismét roskadásig rakták szénnel. A hatalmas túlsúly miatt a páncélosok egészen az alsó 75 mm-es ütegsorig merültek a vízbe. A legénység számára az egyetlen vigasz csak az lehetett, hogy az egyenlítői övezetet elhagyva legalább a hőségtől nem kellett szenvedniük.
     A hajók december 17-én futottak ki, viharos időben hajózva 19-én megkerülték a Tű-fokot, és északra fordulva behajóztak az Indiai-óceánra. Már addig is rossz időjárási körülmények között hajóztak, ám mindez csupán kedélyes szellőnek bizonyult az elkövetkezendőkhöz képest. A flotta a viharairól hírhedt „Üvöltő Negyvenesek” övezetébe ért, mely ezúttal sem cáfolt rá hírnevére. December 21-én kilences erősségűvé fokozódó orkán tört rá a kilenc csomós sebességgel észak felé tartó hajórajra. A tomboló vihar által felvert hullámok magassága elérte a 14 méter is, s a hullámverésben a cirkálók dőlése néha elérte a 40 fokot, a csatahajóké pedig a húsz fokot. A túlterhelt hajók számára ez a végső határ volt, ekkora dőlésnél akár már fel is borulhattak volna. Csodával határos módon azonban mindegyikük túlélte az orkánt.
     Novikov visszaemlékezései szerint a vihar úgy dobálta a 14 ezer tonnás hajókat, mint a parafadugót. Az orkán tetőpontján az Orjol egyetlen perc alatt nyolcszor dőlt egyik oldaláról a másikra, s a hullámok ugyanezen idő alatt hatszor emelték fel háromemeletnyi magasságba, majd ejtették vissza a mélybe.
     A szállítóhajók még jobban megszenvedték a vihar tombolását. A Malaya gépei ismét felmondták a szolgálatot. A hajón felrobbant az egyik gőzvezeték, s a tehetetlenül hánykolódó gőzös leszakadt a köteléktől. A Rusz vontató Rozsgyesztvenszkij engedélyével szintén elhagyta a hajórajt, és a partok felé fordult, hogy kikerüljön a vihar centrumából. Egy időre géphibák lassították le a Kamcsatkát, és a zászlóshajót, a Szuvorovot is.
     A vihar ereje másnapra csökkent valamelyest, de a hajóraj még két napon át erős hullámzásban folytatta útját. Annyi pozitívuma azért volt a rossz időjárásnak, hogy a jelzett halászhajók eltűntek a flotta útjából, így nem került sor újabb összetűzésre az angolokkal.
     A hajóraj, melyhez közben a lemaradt Rusz is újra csatlakozott, december 29-én vetett horgonyt Madagaszkár partjai mellett, a Saint Marie sziget déli csúcsánál. Az Orel kórházhajó, mely korábban elvált a köteléktől, és tett egy kitérőt Fokvárosba, már itt várta őket. Az Orel semmilyen utasítást, vagy hírt nem kapott Pétervárról, ellenben hozta a legfrissebb fokvárosi újságokat, melyek beszámoltak a Port Arthuri flotta pusztulásáról, és arról, hogy a Balti-tengeren épp készülnek felállítani a Harmadik Csendes-óceáni Hajórajt, mely Nyebogatov ellentengernagy parancsnoksága alatt rövidesen útnak indul, hogy erősítésként csatlakozzon Rozsgyesztvenszkijhez.
     A hírek hallatán a Szuvorov parancsnoki hídján döbbent csönd támadt. Rozsgyesztvenszkij, aki akkor már kilenc napja nem hagyta el zászlóshajója parancsnoki hídját, szintén nem szólt egy szót sem. Szó nélkül lement a parancsnoki hídról, és bezárkózott a kabinjába.

A III. Sándor első lövegtornya és parancsnoki hídja.

    Mialatt Rozsgyesztvenszkij flottája Afrika megkerülésével vesződött, odahaza Péterváron különös események történtek, melyek egyik legfontosabb katalizátora Nyikolaj Klado másodosztályú kapitány -kb. fregattkapitány- volt. Kladót eredetileg Vlagyivosztokból vezényelték át a Balti-tengerre, hogy mint tapasztalt frontharcos, erősítse az induló Második Csendes-ócáni Hajóraj törzstiszti karát. Rejtély, miért pont Kladóra esett a választás, aki valójában irodai aktakukac volt, és a háborút addig a hadtáp egy vlagyivosztoki irodájából szemlélte. Különösebben említésre méltó szerepet ennél fogva nem is játszott Rozsgyesztvenszkij törzsében, egészen a hulli incidensig, mely után Klado egyike volt annak a három tisztnek, akik Vigóban partra szálltak, hogy az ügy kivizsgálásával megbízott párizsi bizottság ülésein tanúként szerepeljenek. Klado itt úgy is szerepelt, ahogy az elvárható volt, és maga is állította, valóban észleltek ismeretlen torpedónaszádokat az angol halászhajók mögött. Azonban még mielőtt Párizsba utazott volna, Klado visszatért Pétervárra, ahol a Novoje Vremja nevű újságban egy cikksorozatot közölt, melyben részletesen elemezte a Második Csendes-óceáni Hajóraj küldetésének esélyeit. Klado minden szépítés nélkül ismertette a publikummal a hajóraj tényleges erejét, és mellébeszélés nélkül kijelentette, a Port Arthuri flotta pusztulása után a hajórajnak önmagában nincs reális esélye a japánok elleni győzelemre. Klado azonban élt egy javaslattal is, s határozottan amellett volt, a még Balti-tengeren levő hadihajókat, életkorukra és állapotukra való tekintet nélkül, mind Rozsgyesztvenszkij után kell küldeni.
     Cikkeiben Klado tett néhány oldalvágást a kormányzat felé is, amiért lázítás vádjával néhány hétre börtönbe csukták, megszerezve ezzel neki a zseniális tengerészeti szakember mellett még a rendszer áldozata kitüntető címét is.
     A Harmadik Csendes-óceáni Hajóraj felállításának ötlete azonnal számos támogatót szerzett, és elég nagy valószínűséggel állítható, Klado cikke már eleve ezeknek a befolyásos személyiségeknek a sugallatára született. Egyrészt a már említett tömegharcászat elve diadalmaskodott itt a józan ész felett, másrészt pedig a hadiszállítók szereztek maguknak még egy zsíros üzletet. A háború már addig is remek üzletet jelentett a beszállítóknak, akik a hadsereg és haditengerészet részére leszállított legócskább áruikat is aranyáron mérték, a kormány pedig szó nélkül fizetett mindenért.
     Az új hajóraj felállítása és felszerelése ismét hatalmas bizniszt jelentett, következésképpen mindenki, aki számított, buzgón támogatta az ötletet, sőt, sokan javasolták egy negyedik hajóraj felállítását is.
     A harmadik hajóraj egyik leghatározottabb támogatója a Balti Flotta parancsnoka, Birilev altengernagy volt. Természetesen rögtön szárnyai alá vette a mindig jól helyezkedő Kladót, aki nem sokkal később meg is kapta sorhajókapitányi kinevezését. A lánglelkű hazafinak persze eszébe sem jutott, hogy visszatérjen a Második Csendes-óceáni Hajórajhoz, vagy hogy csatlakozzon a felszerelés alatt álló harmadikhoz. Egy ideig Birilev lieblingeként tevékenykedett, majd a Tengerészeti Akadémia tanára lett.
     Klado cikkeinek volt még más káros mellékhatása is. Az írások, melyekben a kapitány lesújtó képet festett a Második Csendes-óceáni Hajórajról és annak felszereltségéről, teljesen esélytelennek ítélve őket a japánokkal szemben, eljutottak a flottához, és aláásták a legénység amúgy sem túl fényes harci morálját. Valószínűleg nem véletlen, hogy Klado cikkeinek megjelenését követően kezdődtek el az első zavargások Rozsgyesztvenszkij hajóin. Egyébként mind Rozsgyesztvenszkij, mind pedig Fölkersam írt egy helyreigazító cikket, melyben reagáltak Klado vádjaira. A cikkeket egyetlen újság sem volt hajlandó leközölni.
     Ugyanekkor Klado írásai értékes információkkal szolgáltak a japánoknak. Hírszerzésük számára az egyik legfontosabb és leghasznosabb forrás amúgy is az orosz sajtó volt, mely teljesen nyíltan és részletesen taglalta az orosz haditerveket, illetve a fegyveres erők normális körülmények között titkosnak számító adatait. Klado cikkei, melyeket a japánok alaposan tanulmányoztak, szintén apró részletekbe menő alapossággal ismertették a flotta hajóit, s azok paramétereit, páncélzatukat, tűzerejüket, sebességüket.
     A Harmadik Csendes-óceáni Hajóraj Birilev altengernagy szorgos bábáskodása alatt viszonylag gyorsan felállt. Nagyrészt azokat a hajókat tartalmazta, melyeket már korábban is Rozsgyesztvenszkij nyakába akartak sózni, és a tengernagynak csak komoly küzdelem árán sikerült elérnie, hogy a kivénhedt teknők a Balti-tengeren maradjanak. Az új hajóraj főerejét az Imperator Nyikolaj I. (I. Miklós) sorhajó, valamint a három testvérhajó, az Admiral Aprakszin, Admiral Szenyavin, és az Admiral Usakov partvédő páncélos jelentette, emellett a flottához csatolták még a Vlagyimir Monomah páncéloscirkálót, valamint négy teherhajót és a Kostroma kórházhajót is. A hajóraj parancsnokságával -Birilev valahogy nem nagyon kapkodott utána- Nyikolaj Ivanovics Nyebogatov ellentengernagyot bízták meg. (Nyebogatov rendszeresen visszatérő jelzője az irodalomban, hogy „öreg”. Valójában fél évvel fiatalabb volt Rozsgyesztvenszkijnél.) A flotta végül február 15-én indult a Második Csendes-óceáni Hajóraj után, melyet utasítottak, hogy várja be őket.

Nyebogatov zászlóshajója, az I. Miklós.

    Többen megállapították már, hogy az egész orosz vállalkozás valójában nem is annyira Csuzimánál hiúsult meg, hanem már Madagaszkáron végleg csődbe jutott. Az orosz hajóraj pedig egészen odáig elég jó tempóban haladt. Afrika és fél Európa megkerülésével két és fél hónap alatt eljutottak Madagaszkárra, s ha útközben nem késlelteti őket a rossz idő és a kikötői hivatalnokok akadékoskodása, még javíthattak is volna ezen az időn. Rozsgyesztvenszkij eredeti terve az volt, hogy a Madagaszkár és a Saint Marie sziget közti tengerszorosban egyesül a már ott várakozó Fölkersam féle hajórajjal, aztán áthajóznak a sziget északi csücskénél fekvő Diego Suarez kikötőjébe. Ha időben megérkeznek, ott bevárja a Balti-tengeren hátrahagyott cirkálókat, melyek november 16-án indultak utána Libauból, illetve a Fekete-tengerről érkező három segédcirkálót. (Felfegyverzett kereskedelmi hajók, az Ural, a Terek, és a Kuban.) Fölkersam hajói rövidebb úton érkeztek, így a főerők megérkezése előtt már végezniük kellett volna a hajók karbantartásával, és a készletek feltöltésével.
     Rozsgyesztvenszkij tíz napot szándékozott Madagaszkáron tölteni, mely idő alatt az egyesült flotta megtartotta volna a lőgyakorlatokat, és a hajók feltöltötték volna raktáraikat. Ezután gyors menetben, a lassú egységeket hátrahagyva, öt hét alatt, legkésőbb február végén elérhették volna a Sárga-tengert. A tengernagy jól tudta, hogy a Port Arthurban állomásozó hajókra már nem számíthat, és a Magas-hegy elfoglalásával maga a kikötő is értéktelenné vált flottája számára, hiszen a hegyről a japán tüzérség a kikötő egész területét tűz alatt tarthatta. Így aztán, még abban az esetben is, ha Port Arthur nem esett volna el még megérkezése előtt, nem lehetett számára más úti cél, mint Vlagyivosztok. A sietségnek így látszólag már nem nagyon volt értelme, csakhogy Rozsgyesztvenszkij tudta azt is, hogy a japán flotta hajói, melyek nyolc hónapon át fenntartották Port Arthur blokádját, nyilván alapos karbantartásra szorulnak. A hajók nagyjavítása, a lövegek cseréje, a készletek feltöltése és a flotta átszervezése nyilván hosszú heteket vesz majd igénybe, és ha elég gyors, kis szerencsével még azelőtt megérkezhet a térségbe, hogy a japán flotta visszanyerné teljes harcképességét.
     Madagaszkárra megérkezve értesült arról, hogy az orosz kormány –az ő feje felett átnyúlva-, az angoloktól megijedt franciák rábeszélésére már megváltoztatta ezt a tervet, és a flotta gyülekezőhelyéül a sziget északnyugati partjainál fekvő Nossi Bé kikötőjét jelölte ki. Az apró kis település magán a horgonyzóhelyen kívül úgyszólván semmit nem tudott nyújtani a flottának. A kikötő nem volt felszerelve semmivel, nem voltak dokkok, raktárak, és nem volt sem szárazföldi, sem pedig távíró összeköttetése Diego Suarezzel.
     Az orosz flotta. Rozsgyesztvenszkij úgy döntött, ezúttal is figyelmen kívül hagyja a pétervári utasításokat, és a francia tiltakozásokat. Fölkersamot, aki a parancsnak engedelmeskedve már az ő megérkezése előtt horgonyt vetett Nossi Bénél, utasította, hajózzon át a Saint Marie szigethez, és ide rendelte a német szénszállítókat is. Csaknem egy heti várakozás után, január ötödikén érkezett meg Fölkersam levele, melyben közölte a főparancsnokkal, sem a segédcirkálók, sem a Balti-tengerről utánuk küldött cirkálók hollétéről nem tud, saját hajói pedig a hosszú út után komoly géphibákkal küszködnek, melyek kijavításába már belefogtak, és amik legalább még két hétig eltartanak. Ezzel egy időben értesültek Port Arthur elestéről is. (Természetesen nem a saját parancsnokságuktól, hanem ismét csak az újságokból.)
     Január hatodikán a dühöngő Rozsgyesztvenszkij kifutott flottájával, hogy Nossi Bébe áthajózva maga rázza gatyába a Fölkersam féle hajórajt. Ekkor kapott megint egy olyan hírt, ami ismét a gutaütés közeli állapotba hozta a tengernagyot. A közben hozzá megérkező rombolók ugyanis jelentették, hogy Diego Suarezben már kibójázták az orosz flotta számára a horgonyzóhelyet, a raktárakat feltöltötték, és a hajójavító műhelyek is felkészültek az orosz hajók fogadására. Vagyis a francia tiltakozás ezúttal is inkább csak formális volt, és ha az orosz kormány nem veszi olyan komolyan, flottája már régóta a jól felszerelt francia kikötőben horgonyozhatna, ahelyett hogy az isten háta mögötti Nossi Bében kelljen vesztegelniük.
     Madagaszkár északi csúcsát megkerülve az orosz főerők január nyolcadikán érkeztek meg Nossé Bé elé. (Az orosz időszámítás szerint január hetedikére eső karácsonyt a tengeren ünnepelték meg.)
     Rozsgyesztvenszkij nem ment be a kikötőbe, hanem a nyílt tengeren megállt, és magához rendelte Fölkersamot, hogy jó alaposan lehordja a sárga földig, majd hajóival együtt átmenjen Diego Suarezbe.
     Fölkersam helyett azonban csak egy küldönc jelent meg a zászlóshajón, aki közölte, a tengernagy agyvérzést kapott és szolgálatképtelen fekvőbeteg, a hajók gépeit pedig már szétszedték, azok tehát hetekig nem tudják elhagyni Nossi Bét. Rozsgyesztvenszkij tehát nem nagyon tehetett mást, behajózott ő is Nossi Bébe, és horgonyt vetett Fölkersam hajói mellett.
     Az állapotok, amiket talált, igencsak elriasztóak voltak. Fölkersam mindössze egy nappal a főerők előtt érkezett meg Madagaszkárra, holott sokkal rövidebb úton jöttek, és a várakozásokkal ellentétben, sem japán torpedónaszádok nem támadták meg őket, sem pedig az angol hatóságok sem akadékoskodtak velük, a Szuezi-csatornán való átkeléstől eltekintve. A már korábban is betegeskedő tengernagy azonban nem volt képes fenntartani a rendet a flottában. Hosszú kimenőket engedélyezett az útba eső kikötőkben, amit a tisztek és a legénység egyaránt arra használt ki, hogy minden lehetséges alkalommal jól berúgjanak a kikötői kocsmákban, tovább rombolva ezzel az orosz haditengerészet presztízsét. Ugyanez volt a helyzet Nossi Bében. Az orosz hajók legénysége gyakorlatilag szabadon járhatott ki a szárazföldre, ahol a közeli kis Hellville városa –nem az angol pokolról, hanem a francia Hell tengernagyról kapta a nevét- rövidesen szinte afféle kis vidéki Las Vegassá fejlődött. Egymás után nőttek ki a földből a kocsmák, játékbarlangok, kuplerájok, hogy az orosz tengerészeknek legyen hol elverniük a pénzüket. Nemcsak Madagaszkárról, hanem egész Kelet-Afrikából tódultak ide a kereskedők és a kurvák. Az idejében érkezők komoly vagyonokat kerestek az oroszokon.
     Rozsgyesztvenszkij, amennyire lehetséges volt, igyekezett rendet csinálni. Megérkezésétől fogva a tisztek és a legénység csak külön engedéllyel mehetett ki a partra, a haditörvényeket pedig kiterjesztette a kereskedelmi hajókra is, melyek legénysége a legjobban el volt kanászodva. Agyonlövetéssel fenyegetve a parancsmegtagadókat befejeztette a hajók napok óta húzódó szénfelvételét, és gyorsabb tempót diktált a gépek kijavítására. A legreménytelenebb eseteket, a notórius bűnözőket, a javíthatatlan alkoholistákat, és a súlyos betegeket az állandóan géphibákkal küszködő, s gyakorlatilag hasznavehetetlen Malaya és Gorcsakov teherhajókkal visszaküldte Oroszországba.
     Az Admiral Nahimov páncéloscirkálón zendülés tört ki, melyet azonban a tapasztalt hajóparancsnok, Rogyionov sorhajókapitány, még csirájában elfojtott. Rozsgyesztvenszkij hadbíróság elé állítatta a zendülőket, a bíróság által meghozott halálos ítéletekből azonban egyet sem hagyott jóvá. A hajókat éjjel-nappal gyakorlatoztatta. Minden éjjel riadót rendelt el, néha többször is, és gyakorolták a torpedótámadások elhárítását, nappal pedig menetgyakorlatokat tartottak. A hajókat ismét színültig megrakták szénnel, és január huszadikára tűzték ki az indulás új dátumát. Két nappal a tervezett indulás előtt azonban a Hamburg-American Line megbízott ügyintézője váratlanul közölte, a cég vezetésétől kapott utasítások szerint a német szénszállítók nem kísérhetik Madagaszkárnál tovább az orosz flottát.

A tisztek épp egy napfogyatkozást figyelnek az Oleg fedélzetén.

    Valószínűleg ez volt az a pont, ahol Rozsgyesztvenszkij feladta. Ez idáig minden eszközzel igyekezett minél jobban meggyorsítani a flotta útját. Sem magát, sem mást nem kímélve hajszolta előre embereit, nem törődve azok kimerültségével, a diplomáciai bonyodalmakkal, a betegségekkel és a viharokkal. Ettől kezdve viszont már szemmel láthatóan maga is csak húzta az időt. Nemcsak a győzelemben, hanem a Vlagyivosztokba való sikeres áttörés lehetőségében is elvesztette a bizalmát, és a sorozatos orosz vereségekről értesülve alighanem arra játszott, a háború talán befejeződik, még mielőtt flottája a hadműveleti területre érhetne.
     Újabb csapás volt számára, amikor megtudta, az orosz kormány már egy hónappal korábban tudta, a német szénszállítók nem fogják végig kísérni a hajórajt, csak éppen senki nem tartotta érdemesnek mindezt közölni a flottával is. A siralmas orosz kudarcok láttán, melyek földig rombolták az orosz fegyveres erők nemzetközi tekintélyét, a német társaság már nem bízott az orosz hadihajókban. A nemzetközi sajtóban keringő pletykák szerint a japán hadihajók az Indiai-óceánon, vagy az indonéz szigetek közelében meglepetésszerű támadásokat szándékoztak indítani az orosz flotta ellen, a németek pedig úgy gondolták, az oroszok nem lesznek képesek megvédeni az ő hajóikat, így nem is voltak hajlandók azokat a hadműveleti területek közelébe küldeni.
     A tárgyalásokkal megbízott német tisztviselő csak február közepén jelent meg a flottánál, ahol Rozsgyesztvenszkij olyan dühkitöréssel fogadta, ami igazolni látszott azt a sajtóban világszerte megjelent, és mindenki által hihetőnek tartott hírt, mely szerint az orosz parancsnok megőrült. Hosszas tárgyalások és táviratváltások után végül március nyolcadikán a németek belegyeztek, hogy négy gőzösük egészen Saigonig kísérje az orosz hadihajókat. A szénnel is volt némi gond, ugyanis az angolok állandó akadékoskodása miatt a német hajók kénytelenek voltak a sokkal rosszabb minőségű német szénből szállítani.
     Míg a német szénszállítások miatti hercehurca zajlott, a flotta megtartotta első éles lőgyakorlatait is. Idő volt rá, és várható volt a megígért utánpótlást szállító Irtis teherhajó érkezése, úgyhogy a tengernagy január 26-án elrendelte az első céllövészetet. Január 31-én, majd február elsején és hetedikén ezt megismételték. Mind a négy alkalommal ugyanazt a céltáblát tették ki, melyet az egész hajóraj lőtt, néha egészen közelről géppuskával is. Amikor azonban négy nap múlva a céltáblát felhúzták az Orjol fedélzetére, egyetlen karcolást sem találtak rajta. Az egyetlen találatot a zászlóshajó egyik 15 cm-es ágyúja érte el, a céltáblát vontató Dmitrij Donszkoj páncéloscirkálón.
     Az orosz tengerészek nem boldogultak az új Barr&Stround távolságmérőkkel sem, melyek kezelését részben nem volt idejük még elsajátítani, részben pedig egyszerűen nem rendelkeztek olyan szakmai ismeretekkel, ami a távolságmérők használatához szükséges lett volna. Ugyanazon céltábla távolságát az egyes távmérők esetenként akár több mint 3000 méter eltéréssel állapították meg.
     Nagyjából ugyanilyen kudarcot vallott a torpedólövészet is. A hét kilőtt torpedóból csupán három működött úgy-ahogy, a többi vagy bedöglött, vagy messze eltért a beállított iránytól. A menetgyakorlatok szintén elég siralmasra sikerültek, a hajók alig tudták tartani az alakzatot, a fordulások pedig rendszerint káoszba fulladtak. A hajókon elhelyezett német rádiókészülékek sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A dögnehéz, több mint hét tonnás készülékek a gyártó szerint akár 500 mérföldről is képesek lettek volna egymással kommunikálni, a valóságban azonban soha nem sikerült 65 mérföldnél nagyobb távolságról felvenni a kapcsolatot egymással, ráadásul állandóan meghibásodásokkal küszködtek. A kudarcokat és a tengernagy szidalmait megelégelve, a készülékeket üzemeltető német szakemberek februárban kiszálltak a hajókról, és hazautaztak.
     A siralmas eredmények láttán a hajórajban általánossá vált a fegyelem bomlása. Ezt csak tovább fokozták az otthoni forradalmi megmozdulásokról érkező hírek, és az, hogy februárban Rozsgyesztvenszkij is ágynak dőlt. A tengernagy idegzsábát, mások szerint idegösszeroppanást kapott, s így két hétig az a helyzet állt elő, hogy a hajórajt nem irányította senki, mivel mind a két flottaparancsnok fekvőbeteg volt.
     A tengernagy kérte felmentését, és maga helyett Csuhnyin altengernagyot javasolta a flotta élére, azonban kérését elutasították.
     A tengerészek ismét tömegesen tódultak ki a partra, ahol virágzott a szórakoztatóipar. Az oroszok szórták a pénzt, a madagaszkári bankok és pénzváltók pedig teljesen kiürültek, minden frankjukat beváltották rubelre. Az általános vígalomnak Rozsgyesztvenszkij felépülése vetett véget, aki ismét helyreállította a rendet a parton és a hajókon egyaránt.
     Február 14-én érkezett meg a flottához a Balti-tengerről késve indult cirkáló osztag, az Oleg és az Izumrud cirkáló, a Rion és a Dnyeper segédcirkáló, valamint a Gromkij és a Groznij rombolók. Végre a főparancsnokságról is érkezett valami hír, egy távirat melyben közölték vele, flottájának jelentősége Port Arthur eleste után csak még jobban felértékelődött, hiszen most kizárólag övé az a szép feladat, hogy a japán flottát tönkreverje, helyreállítsa az orosz tengeri uralmat a Sárga-tengeren, és ezzel elvágja a japán szárazföldi csapatok utánpótlási vonalait. Ha pedig ehhez nem érzi elég erősnek magát, küldenek utána még erősítést, csak szóljon nyugodtan. Rozsgyesztvenszkij, ezúttal egyeztetve tisztjeivel is, gyorsan visszatáviratozott, és tömören közölte, a tengeri uralom helyreállítására semmilyen esély nincs, az erősítésként utána küldött ócskavasak csak gyengítik a hajóraj harckészségét, a flotta egyetlen reális célja pedig csak az lehet, hogy Vlagyivosztokba áttörve zavarják a japánok tengeri kereskedelmét, illetve a Korea és Japán közti összeköttetést.
     A régóta várt Irtis csak egy hónap késéssel, március 11-én érkezett meg. Lőszert nem hozott egy darabot se, viszont a fülledt trópusi éghajlat alatt átpakolhattak róla a hajókra 12 ezer pár prémmel bélelt csizmát. A hajó ezenkívül hozott még szenet, amiből amúgy is volt bőven, valamint híreket az otthoni forradalomról, a pétervári Véres Vasárnapról, és a mukdeni vereségről.
     A hajók március 12-én ismét szeneltek, majd 16-án délután, a tervezett tíz nap helyett csaknem három hónapra nyúlt madagaszkári tartózkodás után a Második Csendes-óceáni Hajóraj felvonta a horgonyt, és kifutott a kikötőből.

A flotta elhagyja Nossi Bé kikötőjét.

    Rozsgyesztvenszkij, talán hogy ő is bosszantsa a főparancsnokságot, semmit nem közölt velük szándékait illetően. 45 hajójával kifutott az Indiai-óceánra és hosszú hetekre eltűnt, senki nem tudta merre jár. Azt persze tudták, hová készül, és a sajtóban rögtön megindult a találgatás, hol fog keresztülmenni az indonéz szigetek között. A legvalószínűbb lehetőségnek a Szumátra és Jáva közti Szunda-szoros tűnt, mely nemcsak a legrövidebb volt, hanem ez esett légvonalban legközelebb az orosz hajóraj kiindulási pontjához, Madagaszkár északi partjaihoz. Az eredeti tervekben is, melyek szerint utoljára a szumátrai partoknál kellett volna szenelniük, ez az útvonal szerepelt. Ezek után mindenkit meglepetésként ért, amikor Rozsgyesztvenszkij április ötödikén váratlanul megjelent a Malakkai-szoros északi bejáratánál.
     Az Indiai-óceánon átvezető út nem volt izgalmaktól mentes, de végül valamennyi hajó épségben megérkezett. A flotta útját a szokásos géphibák tették változatosabbá, s különösen sok baj volt a rombolók hajtóműveivel. Az erős hullámzásban a kis hajókat időnként vontatni kellett. A szénfelvételt a nyílt tengeren kellett megoldani. Ilyesmire korábban még nem volt példa, de az oroszok sikeresen vették ezt az akadályt is. A zsákokba lapátolt szenet jó időben a szénszállítók és a hadihajók fedélzete közé lefektetett létrákon, erősebb hullámzásban csónakokon szállították át a hajók raktáraiba. Mindez sok balesettel és néhány halálesettel is járt, de az eljárás végül sikeresnek bizonyult. Az orosz hajók ötször szeneltek menet közben, a nyílt tengeren, ami nagy szenzációt keltett, hiszen korábban ezt még senkinek nem sikerült megoldania. (És ezt a mutatványt később se ismételte meg senki.)
     A hajók útközben rendszeresen gyakorolták az alakzatba fejlődést, és újra kezdték a szokásos, lőszer nélküli lőgyakorlatokat is. A flotta lassan kezdett belerázódni a manőverezésbe, a hajók már többé-kevésbé képesek voltak harci alakzatba fejlődni, és egyszerűbb manővereket végrehajtani.
     Az angol újságok nagy kedvence. Togo, zászlóshajója parancsnoki hídján, viharban. Rozsgyesztvenszkij alighanem azért választotta a hosszú, keskeny és forgalmas Malakkai-szorost, mert megint úgy értesült, a Szunda-szorosban japán torpedónaszádok lesnek rájuk. Nem sokkal indulás előtt tájékoztatták arról is, hogy a holland kormány megtiltotta az oroszok számára a holland felségvizeken való szénfelvételt, így a tervezett szumátrai szenelés meghiúsult.
     A Malakkai-szoroson végigrobogó orosz hajók elől pánikszerűen menekültek a kereskedelmi és halászhajók, melyek jól emlékeztek a hulli incidensre. A tökéletes harci alakzatban vonuló flotta 45 hajója április nyolcadikán elhaladt Szingapúr előtt, ahol a rakpartok zsúfolva voltak a bámészkodókkal, majd a várost megkerülve befordult a Dél-Kínai-tengerre.
     A sikeres átkelés hatalmas szenzációt keltett, s világszerte ismét az orosz flottáról cikkeztek a lapok. Ezúttal azonban az újságok hangvétele szinte 180 fokos fordulatot vett. Míg korábban alig volt olyan degradáló jelző, melyet ne vágtak volna az oroszok fejéhez –talán csak a „csecsemőgyilkos” kivételével, amit meghagytak a németeknek-, most egyszerre elismerő hangon kezdtek beszélni a flottáról és parancsnokáról egyaránt. Némelyik újság le is írta: „Tévesen ítéltük meg őket.” Az orosz flotta hirtelen megint tényező lett, amit figyelembe kellett venni, és Rozsgyesztvenszkij igyekezett is ezt kihasználni.
     Szingapúrtól északra, megint a nyílt tengeren, a hajók ismét szenet vettek fel, majd április 12-én horgonyt vetettek a vietnami Cam Ranh-öböl előtt. (1979-től 2002-ig a szovjet/orosz haditengerészet egyik legfontosabb külföldi támaszpontja.) Madagaszkártól idáig a flotta 28 nap alatt 4.560 mérföldet tett meg kikötés nélkül, ami ismét kiváltotta a világ minden tengerészének elismerését. Rozsgyesztvenszkij még aznap újra szenelést rendelt el, és haditanácsot tartott. Úgy tűnt a tengernagy igyekszik kihasználni az átmeneti lelkesedést, ami a flotta legénységét a sikeres Indiai-óceáni átkelés után elfogta, és azonnal tovább indul Vlagyivosztok felé. Egy ilyen mozdulat nyilván meglepetésként érte volna a japánokat, akik, mint mindenki más, arra számítottak, a flotta Cam Ranh előtt fogja bevárni Nyebogatov hajóit, és csak azok érkezése után indulnak el.
     Az indulás azonban elmaradt. Ezt általában a Szentpétervárról érkező parancsoknak tudják be, melyek határozottan Nyebogatov flottájának bevárására utasították a tengernagyot. Frank Thiess, aki minden módon igyekszik mentegetni Rozsgyesztvenszkijt, és szinte megdicsőíti a tengernagyot -elég egyértelműen célozgat rá, hogy szerinte Rozsgyesztvenszkij még Makarovnál is jobb volt-, viszont egy egész kis freudista értekezést illeszt be könyvébe, melyben azt elemzi, apránként hogyan roppant össze lelkileg a tengernagy. Thiess a végső csapásnak, melytől Rozsgyesztvenszkijnél túlcsordult a pohár, azt tekinti, hogy Cam Ranh előtt derült ki, az addig a tengernagy kedvencének számító III. Sándoron rosszul becsülték fel a szénkészleteket, és a hajón a valóságban 400 tonnával kevesebb szén van, mint amit korábban jelentettek.
     A valóságban persze ez a 400 tonna hiány jelentéktelen volt, pár óra alatt pótolni lehetett volna a német szénszállítókról, aminthogy aztán tényleg pár óra alatt pótolták is. A Szentpétervárról érkező parancsokat pedig Rozsgyesztvenszkij már addig is csak akkor tartotta szem előtt, ha azok éppen neki is megfeleltek.
     Szerény véleményem szerint annak oka, hogy Rozsgyesztvenszkij nem indult tovább azonnal a Cam Ranh-öbölből egyszerűen csak az volt, hogy nem is akart tovább indulni. Alighogy megérkezett az indokínai partok elé, hosszú táviratot küldött Szentpétervárra, melyben ismét ecsetelte flottája siralmas állapotát, és az eléje tűzött feladatok teljesíthetetlenségét. A tengernagy azt javasolta, használják ki, hogy a sikeres út után az orosz flotta tekintélye ismét megerősödött, és a hajóhadat ne áldozzák fel értelmetlenül. Kezdjenek béketárgyalásokat az ellenséggel, melyeken a flottát ütőkártyaként használhatják fel a japánokkal szemben, akik annak valódi harckészségét túlbecsülve azt jóval nagyobb fenyegetésnek érzik, mint amekkorát valójában jelent. A javaslat úgyszólván szó szerint megegyezett azzal, melyet fél évvel korábban Port Arthur védelmének tényleges parancsnoka, Kondratyenko tábornok terjesztett a hadvezetés elé. (És amelyről Rozsgyesztvenszkij természetesen semmit sem tudott.)
     Emellett –ismét csak szerénységem véleménye szerint- a tengernagy tétovázásának másik oka az volt, amit Novikov egy másik eset kapcsán röviden imígyen fogalmazott meg: „Rozsgyesztvenszkij képtelen volt ilyen határozott cselekedetre.” A tengernagy azon emberek közé tartozott, akik mindig pontosan tudták, mit kellene tenniük, de képtelenek voltak valóban meg is tenni azt. A helyzet felismerésére és megoldására való elméleti tudás nem hiányzott belőle, de nélkülözte az annak végrehajtásához szükséges gyakorlati tudást és merészséget.
     Április 21-én Rozsgyesztvenszkij újabb táviratot kapott Szentpétervárról. Javaslataira semmilyen reagálás nem érkezett, ellenben közölték vele, várja be Nyebogatov kötelékét, majd a harcot lehetőleg kerülve törjön át flottájával Vlagyivosztokba, és ott adja át a parancsnokságot Birilev altengernagynak, aki a tengeri utazásnál kényelmesebb vasúton indult új állomáshelyére. Ez lényegében Rozsgyesztvenszkij leváltását jelentette, amit csak merőben technikai okok miatt nem tudtak azonnal végrehajtani. A táviratban egyben közölték, Vlagyivosztokban nincs se lőszer, se szén, se felszerelés a javítóműhelyeknek, úgyhogy a tengernagy vigye magával a szállítóhajókat is.
     Törzsének tisztjei szerint Rozsgyesztvenszkij „szörnyen felindult” amikor ezt a táviratot megkapta, és ezen egyáltalán nem lehet csodálkozni. A tengernagy azonban nem tudott tenni semmit, tehát a kivárásra rendezkedett be. A francia hatóságok azonban, a heves angol és japán tiltakozásoknak engedve, nem engedélyezték az orosz hajók számára, hogy azok a megengedett 24 órán túl is francia felségvizeken tartózkodjanak. A körzetben állomásozó francia tengerészeti erők parancsnoka, Jonquieres ellentengernagy rövidesen meg is jelent az orosz parancsnoknál, és udvariasan távozásra szólította fel.
     Rozsgyesztvenszkij erre kifutott a Cam Ranh-öbölből, gyakorlatozott egy kicsit, majd pár nappal később befutott a 40 mérfölddel északabbra fekvő Vang Phong-öbölbe. Pár napra rá Jonquieres ismét megjelent, és újból a francia felségvizek elhagyására szólította fel az oroszokat. Azok újra kifutottak, a francia tengernagy pedig jelentette Párizsba, hogy az orosz flotta ismeretlen céllal elhagyta a francia területeket. Az oroszok aztán következő nap megint visszatértek, majd négy napra rá, mikor Jonquieres újfent tiltakozott, újra kifutottak, hogy pár nap múlva már megint egy másik öbölben vessenek horgonyt.
     Ez így ment egészen május közepéig.
     Mindez természetesen roppant megalázó volt az oroszokra nézve, és az Indiai-óceán átkelése után átmenetileg megjavult morál rövidesen ismét mélypontra süllyedt. Az értelmetlen ide-oda hajókázás, a rossz ellátás, és az elviselhetetlen trópusi hőségben végzett nehéz fizikai munka a madagaszkárinál is mélyebbre süllyesztette az orosz tengerészek hangulatát. Az Orjolon egy kényszervágott beteg tehén miatt elterjedt a hír, döghússal akarják etetni a legénységet. Mikor aztán a hajón egy részeg matrózt fogdába zárattak, a feszült hangulat nyílt lázadásban tört ki, melyet csak a lecsukott matróz szabadon engedésével, és friss élelem beszerzésével sikerült a tiszteknek leszerelni.
     Május kilencedikén reggel a flotta, Jonquieres legújabb tiltakozásának engedelmeskedve, ismét kifutott a Vang Phong-öbölből. A hajók azonban ezúttal nem céltalanul lézengtek a tengeren. Egy nappal korábban ugyanis a flottának sikerült rádióérintkezésbe lépni Nyebogatov közelgő hajóival. A találkozásra tizedikén délután került sor a nyílt tengeren.
     Nyebogatov nem dőlt be a japán torpedónaszádokról keringő rémhíreknek, és hajóival amilyen gyorsan csak tudott, nyílegyenesen vágott keresztül a Földközi és Vörös-tengeren. Útközben tartott néhány hadgyakorlatot, melyeken ellőtték a szokásos mennyiség feletti lőszert. Rozsgyesztvenszkijhez hasonlóan ő is a Malakka-szoroson ment át, amivel ismét csak meglepte a világot. Végül remek teljesítményt nyújtva, mindössze 83 nap alatt tette meg a Libau és a Vang Phong-öböl közti hatalmas távolságot. A kivénhedt „vasfazekak” érkezését a flotta kitörő örömmel fogadta. Nyebogatov rögtön átment a Szuvorovra, ahol Rozsgyesztvenszkij, aki eredetileg pedig mindenképpen szerette volna lerázni magáról az „önelsüllyesztőket”, szintén elérzékenyülve fogadta kollégáját. Azonnal megbeszélést tartottak, melyen ismertette Nyebogatovval a helyzetet, és közölte vele azt is, hogy az ő esetleges kiesése után, Fölkersam betegsége miatt, Nyebogatov veszi át a flotta parancsnokságát.

Az Admiral Szenyavin partvédő páncélos.

    A Harmadik Csendes-óceáni Hajóraj megérkezésével azonban többé nem volt már olyan kifogás, melybe kapaszkodva Rozsgyesztvenszkij tovább tudta volna húzni az időt. Egy újabb szenelés után, május 14-én, a flotta utoljára hagyta el az indokínai partokat, és végre megindult északnak, Vlagyivosztok felé. Az indulás alkalmából Rozsgyesztvenszkij kiadta 229-es számú napiparancsát, melyben ismét elismerését fejezte ki Nyebogatov hajóinak a remek menetteljesítményükért, s dicsérte saját tengerészei kitartását is. Emellett a következőket írta: „Eme egyesülés után nemcsak hogy kiegyenlítődtek az erőviszonyok köztünk és a japánok között, hanem a sorhajókat tekintve még fölénybe is kerültünk. A japánok hajói gyorsabbak, mi viszont nem akarunk megfutni előlük.” Elég valószínűtlen, hogy Rozsgyesztvenszkij mindezt komolyan gondolta, alighanem csak a legénységet akarta lelkesíteni. Nem nagy sikerrel, hiszen a matrózok éppen olyan jól tisztában voltak a valódi helyzettel, mint ő.
     Az eljövendő ütközetre készülve a tengernagy adott azért néhány gyakorlati tanácsot is, például felhívta a figyelmet az alapos célzás jelentőségére. „Nem szabad, hogy vaktában való gyors lövöldözésre ragadtassuk magunkat. Minden egyes lövedéknek meg kell figyelni a becsapódását, csak így számíthatunk sikerre.”
     Klado, aki a pétervári újságokban továbbra is buzgón osztotta az észt –bár az eszébe sem jutott, hogy visszatérjen a flottához- sokakkal egyetemben azt tanácsolta, a hajóraj ne is próbáljon eljutni Vlagyivosztokba, hanem inkább foglalja el valamelyik kínai vagy japán szigetet, és a vele hajózó szénszállítókra, kórház és műhelyhajókra támaszkodva ott építsen ki magának hadműveleti bázist, ahonnan támadhatja a japánok tengeri útvonalait. Az ötlet tulajdonképpen nem volt egészen légből kapott, induláskor még Rozsgyesztvenszkij is valami hasonlóra gondolt. Közben azonban a helyzet nagyban megváltozott.
     Az angolok, a tőlük megszokott virágnyelven fogalmazva bejelentették, hogy úgymond „átvették a kínai vizek semlegességének a védelmét”. Ami a gyakorlatban azt jelentette, a tehetetlen kínaiak helyett a hivatalosan amúgy semleges Royal Navy állja útját az oroszoknak, ha azok megközelítenék a kínai felségvizeket. Csifu, és a másik, támaszpontként javasolt hely, a kínai Csuszan-szigetek tehát kiestek, dehát ennek sok jelentősége már igazán nem volt, hiszen a legfelsőbb helyről, a cár aláírásával érkező parancs, melyet Rozsgyesztvenszkij sem hagyhatott figyelmen kívül, határozottan úgy szólt, a flotta törjön át Vlagyivosztokba. A kérdés tehát csak az lehetett, melyik úton?
     Elvileg három lehetséges útvonal jöhetett számításba. A legészakabbra eső a La Pérouse szoros, mely Szahalin és Hokkaido szigetét választotta el egymástól, aztán délebbre a Honshu és Hokkaido közti Tsugaru-szoros, végül a Koreát és Kyushut elválasztó Csuzima-szoros, mely a szoros közepén fekvő szigetről kapta a nevét. Rozsgyesztvenszkij a legrövidebb útvonalat, a Csuzima-szorost választotta, és az események utólagos ismeretében ezt a döntését sokan kritizálják, azt állítva, az előbbi két lehetőség jobb választás lett volna.
     Az Ural segédcirkáló. Ezeknek a bírálatoknak valószínűleg semmi alapjuk nincs. A szűk Tsugaru-szoros legkeskenyebb részén a hajózható útvonal szélessége mindössze hét mérföld volt, és mindkét oldalán nagy japán kikötők terültek el. Az áthaladás rajta nem volt lehetetlen, előző év nyarán a vlagyivosztoki cirkálók is ezen a szoroson keresztül törtek ki a Csendes-óceánra, majd az eredményes portya után ugyanitt tértek is vissza, méghozzá mindkétszer anélkül, hogy észrevették volna őket. Csakhogy ez olyan mutatvány volt, amit aligha lehetett volna még egyszer megismételni, különösen nem egy nagy flottával. Az eset ugyanis igen nagy szégyent jelentett a japánok számára, akik el voltak rá szánva, hogy ez még egyszer nem ismétlődhet meg. A szorost gondosan szemmel tartották, és teljesen reménytelen volt azon észrevétlenül áthaladni. A Togónak leadott riasztás után pedig a japán flotta, élve nagy sebességi fölényével, még jóval Vlagyivosztok előtt utolérhette volna az oroszokat. A szorosban ráadásul igen erős volt az ellenáramlás. A víz hat csomós sebességgel áramlott ki a Csendes-óceán felé, s árral szemben az orosz hajók csak igen lassan tudtak volna átvergődni a szoroson.
     A legtöbb támogatója utólag a La Pérouse-szorosnak van, azonban azt kell, hogy mondjam, sok félreértést gyorsan eloszlatna, ha az illetők egy pillantást vetnének a térképre. A La Pérouse-szoros rövid, és a legkeskenyebb részén is 22 mérföld széles, ráadásul az arrafelé igen gyakori köd is megkönnyítette volna a rajta való áthaladást. Csakhogy ugyanaz a köd, ami eltakarta volna az orosz hajókat, megnehezítette volna a navigációt is, ami adott helyzetben igen veszélyes lett volna, ugyanis a szoros tele van veszélyes zátonyokkal. Az orosz flottának a veszélyes vizeken való áthaladás nehezen megoldható problémát jelentett volna, különösen rossz látási viszonyok között, hiszen a flotta még tiszta időben is alig volt képes tartani az alakzatot.
     A legnagyobb baj azonban nem is ez, hanem az, hogy a szoros előtt 500 km-re ott húzódik a Kuril-szigetek láncolata, vagyis mielőtt még a La Pérouse-szorost egyáltalán elérték volna, a flottának át kellett volna haladnia még egy másik tengerszoroson, nagy valószínűséggel az Urup és Iturup között fekvő De Vries-szoroson is. A De Vries-szoros sem volt egy igazán barátságos hely, amit bizonyít az is, hogy a flotta által nem sokkal a csata előtt elfogott angol kereskedelmi hajót, az Oldhamiát, az orosz zsákmánylegénység ezen az úton kísérelte meg eljuttatni Vlagyivosztokba, ám a ködben a hajó már a szoros bejáratánál zátonyra futott. Mindezeken kívül pedig a La Pérouse-szorostól gyakorlatilag ugyanolyan messze volt délre Vlagyivosztok, mint a Csuzima-szorostól északra. Tehát akármelyik szorosban –La Pérouse vagy De Vries- is vették volna észre a japánok a flottát –és annak esélye, hogy a harmincegynéhány hajónak mindkettőn sikerül észrevétlenül átjutnia, úgyszólván nulla volt-, Togónak mindenképpen lett volna elég ideje így is ahhoz, hogy még jóval Vlagyivosztok elérése előtt elkapja őket.
     De egyáltalán, az orosz flotta hogyan is lehetett volna képes észrevétlenül megtenni azt a hatalmas távolságot, ami őket a La Pérouse-szorostól elválasztotta? Kelet felől egész Japánt meg kellett volna kerülniük, méghozzá elég forgalmas vizeken. És ha nem is veszik őket észre, Togónak csak feltűnt volna, hogy az oroszok nem jelentek meg a várt időben Csuzima környékén, és felderítői sem találják nyomát az ellenséges flottának a kínai vizeken. Ha mást nem is, de annyit biztos megtett volna, hogy fokozott éberséget rendel el az északi szorosoknál, melyek megfigyelését néhány odaküldött könnyű egységgel megerősíti, és maga is valamelyik északabbra eső kikötőbe húzódik flottájával.
     Hogy ezek az utólagos bölcsességek az északi szorosokon való áthaladásról mennyire „dilettáns fenegyerekségek” voltak, azt egyébként az is bizonyíthatja, hogy maga Togo sem vette őket komolyan. A biztonság kedvéért persze kidolgozták a haditerveket egy ilyen esetre is, de ezek megvalósulásával egy percig sem számoltak komolyan. Togo biztos volt benne, hogy Rozsgyesztvenszkij ott fogja megkísérelni az áttörést, ahol ő maga is tenné, vagyis a Csuzima-szoros keleti oldalán.
     A köd ugyanis, melyet a kávéházi Konrádok az északi szorosok oly nagy előnyének tartanak, állandó vendég volt Csuzimánál is. Ha az orosz hajóknak sikerült volna kifogniuk egy szeles, ködös időjárást, ugyanolyan könnyen átcsúszhattak volna Csuzimánál is, mint az északi szorosoknál. (Sőt, még könnyebben, mivel a szoros széles, mély, és zátonyoktól mentes volt.) Ha pedig már egyszer sikerült előnyt szerezniük, és a reggeli órákban áthaladniuk a Csuzima-sziget mellett, Togo aznap ugyan még utolérhette volna őket, de sötétedésig már nem lett volna elég ideje arra, hogy végezzen az orosz flottával. Másnap reggelre pedig a hajóraj már az orosz partok közelében járhatott volna. Ezen kívül pedig a Csuzima-szoroson átvezető út messze a legrövidebb volt, az összes lehetőség közül.
     Rozsgyesztvenszkij alighanem mindezek figyelembevételével döntött a Csuzima-szoros mellett. Döntéseinek okairól biztosat persze nem lehet tudni, hisz ezeket a tengernagy nem közölte még törzsének tisztjeivel sem, és később arra sem vette a fáradságot, hogy megírja memoárjait. Úgyszintén csak találgatni lehet, mi volt a csataterve. Valószínűleg egyszerűen csak az, hogy a ködben átcsúsznak a Csuzima-szoroson, aztán teljes gőzzel irány Vlagyivosztok, nem törődve azzal, hogy az időközben esetleg felzárkózó japán flotta hány hajót lő ki az orosz utóvédnél Nyebogatov ócska partvédőiből. Erre utalhat a tengernagy által az ütközet alatt kiadott egyetlen konkrét parancs is: „Irány északkelet, 23 fok!”
     A csata előtt Rozsgyesztvenszkij meglehetősen általános utasításokat adott csak ki, melyek lényege tulajdonképpen az volt, hogy a főerők kövessék a zászlóshajó mozdulatait, a többiek pedig a körülményekhez igazodva tevékenykedjenek önállóan. A flotta túlélő tisztjei utóbb elég egyöntetűen állították, az út során a tengernagy mindvégig arra törekedett, mindenki az ő utasításait figyelje és hajtsa végre, s elnyomta a hajóparancsnokok minden önálló kezdeményezését. Így aztán elég meghökkentő volt, hogy a csata előtti egyetlen utasítása az volt, hogy ne várjanak az ő utasításaira.

A Borogyino parancsnoki hídja.

    Miután az út végéhez közeledtek, és már nem kellett semleges országoknak udvarolni azért, hogy megengedjék kikötőikben a szénfelvételt, az oroszok úgy érezték, nem szükséges továbbra is betartaniuk azt az ígéretüket, mely szerint nem fogják zavarni a Japánba irányuló hajóforgalmat. Nem törődve a semleges zászlóval, több hajót is feltartóztattak és átvizsgáltak, a Japánnak petróleumot szállító angol Oldhamia gőzöst pedig lefoglalták. (Ez a gőzös futott zátonyra a De Vries-szorosban. Az Orel kórházhajóra szállított angol tengerészeket aztán később a japánok szabadították ki.) Tajvan környékén a flotta tett néhány cikk-cakkot, talán hogy a japánokat megtévesszék útirányuk felől. Tartottak néhány hadgyakorlatot is, a szokásos, harmatgyenge eredményekkel. Május 23-án pedig, ismét a nyílt tengeren, megint szeneltek, ezúttal utoljára.
     A tengernagy ezúttal is teletömette a hajókat szénnel, ami megint sokak kritikáját váltotta ki. A csatahajók annyira túl voltak terhelve, hogy a fő páncélöv teljesen a vízvonal alá merült, és az alsó ütegsor 75 mm-es ágyúit is bajosan lehetett használni, mert még gyenge hullámzásnál is állandóan becsapott a víz a lőréseken. A felső fedélzetekre összpontosuló túlsúly miatt a hajók stabilitása is drasztikusan leromlott. Rozsgyesztvenszkij védelmezői persze joggal hivatkoznak arra, hogy bár a Vlagyivosztokig hátralevő mintegy 1000 mérföldes útra a páncélosok normál szénkészlete is elég lett volna, különösen a szállítóhajók jelenléte miatti lassú köteléksebességnél, nem lehetett arra számítani, hogy minden a papírforma szerint fog menni. Ütközetben a hajók szénfogyasztása eleve magasabb, ráadásul alighanem kitérőmanővereket is kell tenni, ami meghosszabbítja az utat. Aztán számítani kell arra is, hogy a találatok, vízbetörések, illetve a hajón kitörő tüzek miatt a szénkészlet egy része odavész. És amit leginkább figyelembe kellett venni, hogy a sérülések, főleg a kémények ellövése miatt a hajók szénfogyasztása a normális sokszorosára növekedik, amint az a Sárga-tengeri csatában is történt. Ezek szerint tehát Rozsgyesztvenszkij a „melyik ujjamat harapjam meg” dilemmájával került szembe. Ha túlterheli a hajókat szénnel, lerontja stabilitásukat és gyengíti védelmüket, ha pedig a normál készletekkel indul csatába, azt kockáztatja, hogy a tüzelőanyag kifogyása miatt hajói egyszer csak ott rekednek a Japán-tenger közepén. A két rossz közül pedig a tengernagy az elsőt találta kisebbnek.
     Mindez persze valóban igaz, de ebben az esetben azért valószínűleg mégis Rozsgyesztvenszkij súlyos hibájáról van szó. A felső fedélzeteken, minden lehetséges helyen felhalmozott szenet harci körülmények között nem lehetett eljuttatni a szénkamrákba és a kazánházakba. Ehhez a teljes legénység munkájára lett volna szükség, márpedig nem nagyon remélhették, hogy a Csuzima és Vlagyivosztok közti úton, mely a legoptimistább esetben is vesszőfutásnak ígérkezett, erre sok lehetőségük lesz. A szanaszét felhalmozott szénhegyek harcban akadályozták a legénység munkáját, és nagyban fokozták a tűzveszélyt. Később valószínűleg nemcsak azért égtek úszó tábortűzként az orosz hajók, mert égett rajtuk a festék és a fa, hanem mert lángra kaphatott a felül tárolt szén is.
     A tengernagynak már korábban megszállott rögeszméjévé vált a szénkérdés, melyet mindennél fontosabbnak tartott. Csatahajóit gyakorlatilag szénszállító gőzösként használva, azokat Dakar óra minden egyes alkalommal roskadásig rakatta szénnel. Így, a csata előtt, alighanem okosabb lett volna, ha ezúttal valamilyen középutas megoldást választ, és mérsékelt mennyiségű plusz szenet rakat csak be. Ezt Csuzimáig, tehát még a csata előtt, elhasználták volna, és az onnan Vlagyivosztokig hátralevő 600 mérföldet már a normál szénkészlettel is meg tudták volna tenni, még a hajók sérülései esetén is. (A Borogyinók hatótávolsága tíz csomós sebességnél a standard, 787 tonnás szénkészlet mellett 2.370 mérföld volt. A csatába több mint 2000 tonna szénnel indultak.)
     De Rozsgyesztvenszkij nemcsak szénnel terhelte túl a hajókat, hanem minden készletből annyit rakatott be, amennyit csak be lehetett tuszkolni a fedélzetekre. Az élelmiszerkészlet persze nem jelentett számottevő többletsúlyt, annál inkább a kenőolaj, és a kazánok tápvízkészlete. Ezt általában figyelmen kívül hagyják, pedig az Orjol sorhajó 1700 tonnás túlterheléséből a vízfelesleg tett ki 350 tonnát, és hasonló lehetett a helyzet a többi sorhajón is. Az indokínai horgonyzás alatt például Rozsgyesztvenszkij utasította a Navarint, vegyen fel 300 tonna vizet. Mikor a páncélos parancsnoka tiltakozott emiatt, és kijelentette, a szénnel már amúgy is nagyon túlterhelt hajónak túl sok ez a mennyiség, Rozsgyesztvenszkij, dühében, hogy ellent mernek mondani neki, 400 tonna vizet vetetett fel a Navarinnal. Sok tiszt szerint a tengernagyot már pusztán azért hadbíróság elé lehetett volna állítani, hogy ennyire túlterhelte a hajókat.

A Zsemcsug kiscirkáló.

    A hajók május 25-én fejezték be a szenelést, amikor az idő kezdett rosszra fordulni. Mindez nagyon is kedvezőnek tűnt a tervezett áttöréshez. Nem sokkal korábban hat szállítóhajó, a Jaroszlavl, a Vlagyimir, a Kuronyija, a Voronyezs, a Livonyija és a Meteor, melyeket a tengernagy feleslegesnek ítélt, a közeli Sanghajba indult, a Rion és Dnyeper segédcirkálók kíséretében. A kapott utasítások szerint a két segédcirkálónak, miután biztonságba helyezték a szállítóhajókat, a továbbiakban önállóan kellett volna tevékenykedniük a Sárga-tengeren, a japán kereskedelmi hajózás ellen. A hatalmas, 9.500 illetve 12 ezer tonnás hajók viszonylag jól fel voltak fegyverezve, és sebességük is elérte a 20 csomót, tehát kiválóan megfeleltek erre a célra.
     A tengernagy két másik segédcirkálót, a 12 ezer tonnás, 20 csomós sebességre képes, nyolc 120 mm-es és nyolc 76 mm-es ágyúval felszerelt Riont, valamint a 9.460 tonnás, 19 csomós sebességű, hét 152 mm-es és négy 76 mm-es ágyúval rendelkező Dnyepert már három nappal korábban, május 22-én leválasztott a flottától, és Japán keleti partjai elé küldte őket, hogy ott zavarják az ellenség kereskedelmi hajózását. Rozsgyesztvenszkij abban is bízott, a segédcirkálók jelenléte miatt a japánok néhány hajót majd átirányítanak a térségbe a főerőktől, tehát valamelyest ezzel is gyengíti Togo flottáját.
     Ugyanezen a napon, május 25-én, hosszú betegeskedés után meghalt a flotta helyettes parancsnoka, Dimitrij von Fölkersam ellentengernagy. Rozsgyesztvenszkij, újabb hibát vétve, utasította az Oszljabja parancsnokát, hogy a hírt tartsa titokban, nehogy rontsák vele a legénység harci morálját. Még a tengernagy zászlaját sem vonták be. A hírt még a kötelékparancsnokokkal sem közölték, akik tehát így nem voltak tisztában a vezetés hierarchiája felől.
     Ezen a napon történt az is, hogy Rozsgyesztvenszkij északkeletre fordította a flottát, nyilvánvalóvá téve ezzel, hogy a Csuzima-szoroson akar áthajózni. (Addig ugyanis még ezt se közölte senkivel.) Ez egyben azt is jelentette, hogy minden számítás szerint 48 órán belül végre szembekerülnek a japán flotta főerőivel. A hadihajókon tehát készülődni kezdtek az ütközetre.


A korszerű orosz hadiflotta... A Dmitrij Donszkoj, itt még teljes vitorlázattal.

A szemben álló erők.

    Május 25-én éjszaka az orosz hajóhad alig öt csomós sebességgel vánszorgott a Csuzima-szoros felé. Senki nem értette, miért mennek ilyen lassan, mivel Rozsgyesztvenszkij senkivel nem tartotta szükségesnek közölni az okokat. Az ok pedig az volt, hogy hajtóműveinek meghibásodása miatt az Admiral Szenyavin nem volt képes ennél nagyobb sebességre, így amíg gépeit kijavították, a hajóhadnak hozzá kellett igazodnia. Mivel ezt a hajókon nem tudták, különböző találgatások születtek a lassúság oka felől, melyek máig élnek az irodalomban. A legelterjedtebb vélekedés szerint a tengernagy szándékosan késleltette a hajóhad útját, hogy ne május 13-án –az orosz időszámítás szerint-, hanem május 14-én kerüljön sor a csatára. A 13-assal szemben a 14-es már csak azért is szerencsés szám lett volna, mert ez a nap volt a cár koronázásának évfordulója.
     A következő nap ismét tápot adott ezeknek a pletykáknak, ugyanis 26-án –az orosz időszámítás szerint 13-án- a flotta szinte az egész napot azzal töltötte, hogy gyakorolták az alakzatba való felfejlődést, és az együttes manőverezést. A gyakorlatok a szokásos, gyatra eredménnyel jártak.
     Utólag ezért is sok kritika éri Rozsgyesztvenszkijt, miért nem haladt teljes gőzzel előre, hogy aztán a szoros legszűkebb részén éjszaka haladjon át. A magyarázat erre valószínűleg az, hogy a Csuzima-szoros túl hosszú ahhoz, hogy az orosz kötelék sebességével egyetlen éjszaka alatt végig lehessen robogni rajta. Rozsgyesztvenszkij választhatott, vagy a szoros első részén, vagy pedig a Csuzima-sziget utáni hátsó részén megy keresztül éjszaka. Teljesen ésszerű döntés volt, hogy az előbbi lehetőséget választotta. Ha siet, 26-án délután beér a szorosba, este elhalad a Csuzima-sziget mellett, és 27-én reggelre már kiér a Japán-tengerre. Ami így önmagában véve jól hangzik, csak éppen számításba kell venni, hogy ebben az esetben a japán felderítők már 26-án délelőtt, vagy kora délután észreveszik a flottát, követik, és folyamatosan jelentik annak helyzetét és irányát. És amikor a flotta az éjszakai sötétségben beér a szoros legszűkebb részébe, rávezetik az orosz hajókra a japán torpedónaszádokat. Togo egyébként erre is számított. Eredetileg úgy gondolta, az oroszok éjszaka próbálnak meg keresztülhajózni a szoroson, ahol aztán majd a Csuzima-szigeten állomásozó cirkálók, rombolók, és torpedónaszádok folyamatosan támadják őket. Szerencsés esetben neki másnap már csak annyi dolga lesz, hogy csatahajóival felszámolja az orosz flotta szétugrasztott maradványait.
     Rozsgyesztvenszkij azonban úgy döntött, inkább a szoros bejáratán megy keresztül éjszaka. Így mire hajóit észreveszik, azok már bent lesznek a szorosban, és azon a részen, ahol leginkább ki lennének téve a japán torpedónaszádok támadásának, nappal megy keresztül. Ha kis szerencséje van, a hajnali ködben még ezen a részen is keresztüljuthat mielőtt észreveszik, és akkor Togo loholhat utána, ha utol akarja érni.

Az orosz flotta menetalakzata Csuzima előtt.

    Az egész napos gyakorlatozgatások után tehát az orosz flotta csak május 26-án este fordult északkeleti irányba, és indult meg tíz csomós sebességgel a szoros felé. Az élen az Almaz és a Szvetlana kiscirkáló, valamint az Ural segédcirkáló haladt. A két kiscirkáló eredetileg egyébként nem is hadihajónak épült. A francia gyárban épült, 3.727 tonnás Szvetlana korábban az orosz haditengerészet főparancsnokának a jachtja volt. Bár valamelyes páncélzattal rendelkezett ugyan, építőinak eszükbe sem jutott, hogy a hajónak egyszer még csatában kell részt vennie. Fegyverzete néhány kisebb löveg mellett hat darab 152 mm-es ágyúból, valamint két 380 mm-es torpedóvető csőből állt. 21,6 csomós sebességével viszont elég gyors hajónak számított, így a felderítő osztagba osztották be.
     A Szvetlánához hasonló, de annál még gyengébb paraméterekkel rendelkezett az Almaz, mely eredetileg a távol-keleti helytartó, Alekszejev nagyherceg jachtjának épült. A 3.285 tonnás, 21 csomós sebességű hajó mindössze négy darab 76 mm-es ágyúval, és nyolc kis háromfontos löveggel volt felszerelve, harcértéke tehát még egy rombolónál is kisebb volt.
     Az osztag harmadik hajója, a német hajógyárban, eredetileg utasszállítónak épült Ural segédcirkáló, a maga 13.600 tonnájával félelmetes kinézetű óriás volt, de mindössze két 152 mm-es ágyúval, és 16 darab kiskaliberű gyorstüzelő löveggel volt felszerelve. Sebessége viszont elérhette a 20 csomót is. A hajó igen nagy teljesítményű rádiókészülékekkel volt felszerelve, melyek hatósugara elméletileg akár az 500-600 mérföldet is elérhette. A német gyártmányú készülékeknek azonban rengeteg konstrukciós hibájuk volt, és végül nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A gyakorlatban soha nem sikerült velük 65 mérföldnél nagyobb távolságról leadott rádiójeleket felfogni.
     Ez a három hajó haladt tehát a flotta élén. Hivatalosan felderítő osztagnak hívták őket, azonban most mindössze 800-1000 méterrel haladtak a flotta előtt, tehát gyakorlatilag semmilyen felderítő funkciót nem láthattak el. Rozsgyesztvenszkij valószínűleg nem akarta nagyon szétszórni hajóit, s abban bízhatott, minél kisebb területre koncentrálja a flottát, a japánok annál nehezebben fedezik fel őket. Tulajdonképpen nem is nagyon volt mit felderíteni, hiszen amúgy is jól tudták, merre van az ellenség.
     A flotta főerői nem sokkal a felderítő osztag hajói mögött, két oszlopban vonultak. A jobb oldali oszlopot Rozsgyesztvenszkij vezette zászlóshajóján, a Knyaz Szuvorovon, majd mögötte a III. Sándor, a Borogyino, és az Orjol következett. Valamennyien 14 ezer tonnás, első osztályú sorhajók voltak, melyek négy 305 mm-es, és 12 darab, a fedélzet szélén ikerlövegtornyokban beépített, 152 mm-es löveggel rendelkeztek. Sebességük a próbajáratokon elérte a 17,5 csomót, huzamosabb időn át pedig a 15 csomós köteléksebességet voltak képesek tartani, elvileg tehát ugyanolyan gyorsak voltak, mint a japán sorhajók. A hajók túlterhelése, illetve a vízi növényekkel és kagylókkal ellepett, Madagaszkár óta nem tisztított hajófenék miatt azonban most valószínűleg nem lettek volna képesek hosszabb ideig 13-14 csomónál gyorsabban haladni.
     Ez a négy, Borogyino osztályú sorhajó képezte az Első Osztagot, a flotta főerejét. A jobb oldali oszlopban mögöttük haladt a Második Osztag, melyet az 1901-ben szolgálatba állított Oszljabja, a Port Arthurnál odaveszett Pereszvet és Pobeda testvérhajója vezetett. A 12.680 tonnás, francia építésű hajó a 11 darab 152 mm-es löveg mellett főtüzérségként mindössze négy darab 254 mm-es löveggel volt felszerelve, és páncélzata is gyengébb volt, mint a Borogyinóké. Mindezt a hajó nagyobb sebessége ellensúlyozta volna, azonban a tervezett 19 csomó helyett az Oszljabja és testvérhajói végül csak a korántsem kiemelkedőnek számító18 csomót tudták elérni.
    

Az Oszljabja a Szuezi-csatornán, néhány hónappal a háború kitörése előtt.
Az Oszljabja mögött haladt a Második Osztag többi hajója, a Sziszoj Velikij és Navarin páncélosok, valamint az Admiral Nahimov páncéloscirkáló. A két 10.400 tonnás, 1896-ban szolgálatba állított másodosztályú páncélost a századforduló körül korszerűsítették. A Sziszoj Velikij megkapta a többi sorhajón is használt korszerű, 305 mm-es lövegeket, melyekből a szokásos módon négy darab, két ikerlövegtoronyban felszerelt ágyúval volt felszerelve. Másodlagos tüzérsége azonban mindössze hat darab 152 mm-es lövegből állt. A páncélos viszonylag gyors volt, elvileg elérhette a 15,7 csomós sebességet is. A gyakorlatban azonban sebessége inkább csak 14 csomó körül alakult, s kazánjai ráadásul nagyon sok szenet fogyasztottak.
     A Navarin, mely négyzet alakban elhelyezett négy kéményével egészen egyedülálló megjelenésű hadihajó volt, megtartotta régi 305 mm-es lövegeit, melyek lőtávolsága még a tíz kilométert sem érte el. Másodlagos tüzérsége nyolc új típusú, 152 mm-es ágyúból állt, és bár a korszerűsítés során kicserélték kazánjait, ez a hajó sem tudott többet 14 csomónál. A két páncélosnak azonban volt egy nagy előnye, mégpedig az, hogy az új hajókkal ellentétben összeszokott és gyakorlott legénység szolgált rajtuk.
     A sor végén haladó Admiral Nahimovot 1888-ban állították szolgálatba. A kivénhedt cirkálót eredetileg még három árboccal, és teljes vitorlázattal is felszerelték. A maga 8.500 tonnájával nagy hajónak számított, melynek fegyverzete nyolc 203 mm-es és tíz 152 mm-es lövegből állt. Gépeit korszerűsítették, ám ennek ellenére sem volt képes 14 csomós sebességnél többre.
     A Második Osztagot a flotta helyettes parancsnoka, Fölkersam ellentengernagy irányította, aki azonban két nappal a csata előtt meghalt. Rozsgyesztvenszkij sem a halálhírt nem közölte a flotta többi parancsnokával, sem pedig helyettesről nem gondoskodott. Az osztag irányítását elvileg az Oszljabja parancsnoka, Beer sorhajókapitány vette át -bár rajta kívül erről senki nem tudott-, aki azonban sem a csata előtt, sem a csata közben nem adott semmilyen utasítást a kötelék többi hajójának.
     A flotta bal oldali oszlopát Nyebogatov altengernagy vezette, az I. Miklós sorhajóval. Az 1892-ben szolgálatba állított, 9.670 tonnás hajót a századfordulón szintén modernizálták, ez azonban nem sokat javított harci képességein. A hajó csupán két, az orrban elhelyezett ikerlövegtoronyba beépített 305 mm-es löveggel rendelkezett. Ezek is a régi típusú, elavult lövegek voltak. A sorhajó fegyverzetét emellett még négy darab 229 mm-es, és nyolc 152 mm-es löveg alkotta. Sebessége elérhette a 15 csomót is.
     Az I. Miklós mögött haladt a három, 4.800 tonnás partvédő páncélos, az Admiral Aprakszin, az Admiral Szenyavin, és az Admiral Usakov. A négy –az Aprakszinnál csak három- 254 mm-es és négy 120 mm-es löveggel felszerelt hajók eredetileg kimondottan csak a Balti-tengerre készültek, a hasonló kategóriájú svéd partvédő páncélosok ellen. Nyílt tengeri szolgálatra elvileg alkalmatlanok voltak, és már az is nagy teljesítménynek számított részükről, hogy egyáltalán képesek voltak megtenni az utat.
     Nyebogatov hajói alkották a flotta Harmadik Osztagát. A bal oszlopban mögöttük haladtak Enquist cirkálói, az Oleg, az Auróra, a Dmitrij Donszkoj és a Vlagyimir Monomah. A 6.645 tonnás Oleg kétségtelenül az oroszok legjobb cirkálója volt. Sebessége elérhette a 23 csomót, fegyverzete 12 darab 152 mm-es, és ugyanennyi 76 mm-es ágyúból állt. Elvileg még új hajónak számított az 1903-ban szolgálatba állított Auróra, a Port Arthurnál elveszett Pallada, és a Saigonban internált Diana testvérhajója is, azonban a 6.700 tonnás hajó nem igazán számított kiemelkedő konstrukciónak. Sebessége papíron se volt több 19 csomónál, azonban a gyakorlatban nem nagyon tudott 18 csomónál többet. Fegyverzete nyolc 152 mm-es és 24 darab 76 mm-es lövegből állt.
     Enquist kötelékében, az Első Cirkáló Osztagban afféle kakukktojásnak számított a két testvérhajó, a Dmitrij Donszkoj és a Vlagyimir Monomah. Az 1885-ben szolgálatba állított cirkálók ekkor már teljesen elaggott hajóknak számítottak, bár a Donszkoj később egész jól szerepelt az ütközetben. Hat 152 mm-es, és hat 120 mm-es ágyújuk új volt, ám 15 csomós sebességükkel lelassították a többieket, és igazából senki nem értette, Rozsgyesztvenszkij miért pont ide sorolta be őket.
    
A Zsemcsug kiscirkáló rajza.
A két oszlopban haladó flotta mellett balról Izumrud cirkáló, valamint két romboló, Bujnij és a Bravij, jobbról pedig a Zsemcsug cirkáló, illetve a Bedovij és Bisztrij rombolók haladtak. A 3.100 tonnás Izumrud és Zsemcsug a háborúban korábban már nagy hírnevet szerzett Novik testvérhajói voltak, azzal a korántsem elhanyagolható különbséggel, hogy ezek már nem német, hanem orosz hajógyárakban készültek. Ennek megfelelően minőségük is elmaradt a Novikétól. Az Izumrudról például az építők egyszerűen „lefelejtették” a lengéscsillapító bordákat, így a cirkáló a legenyhébb hullámzásban is olyan hevesen dülöngélt jobbra-balra, hogy még a legvénebb tengeri medvék is tengeri betegek lettek tőle. A két cirkáló csupán hat 120 mm-es löveggel volt felfegyverezve, viszont sebességük elérhette a 24 csomót is.
     A két oszlopban haladó flotta mögött haladt a két vontató, a Rusz és a Szvir, három teherhajó, az Anadir, az Irtis, és a Korea, valamint a Kamcsatka műhelyhajó. A teherhajókat öt romboló kísérte, a Blesztyascsij, a Gromkij, a Groznij, a Bodrij, és a Bezuprecsnij. A flotta mind a kilenc vadonatúj rombolója a 350 tonnás, angol tervezésű Bojkij osztály hajója volt. A fő fegyverzetüket jelentő három, 457 mm-es torpedóvető csövön kívől mindegyikük egy 76 mm-es löveggel, és öt darab háromfontos -47 mm-es- gyorstüzelővel volt felszerelve. Sebességük elérhette a 26 csomót.
     Végül, valamelyest leszakadva a flottától, a két kórházhajó, az Orel és a Kosztroma zárta be a menetet.
     A tengernagy nem adott részletes, mindenre kiterjedő csatatervet beosztottainak, és nem is tartott értekezleteket, ahol a parancsnokokkal megvitatta volna, ütközetben milyen helyzetben hogyan viselkedjenek.
     Utóbb ezért is sokan kritizálták a flottaparancsnokot, pedig Rozsgyesztvenszkij valójában egyszerűen csak a pétervárról érkező parancsnoknak engedelmeskedett. Nem ismertette csatatervét beosztottaival, mivel ilyen nem volt neki. A parancs ugyanis úgy szólt, harc nélkül törjön át Vlagyivosztokba, csatát ne kezdeményezzen, és csak akkor vállaljon, ha az mindenképpen elkerülhetetlen. A terv tehát egyszerűen csak az lehetett, hogy a ködöt kihasználva lehetőleg észrevétlenül átcsúsznak a Csuzima-szoroson. Ha pedig mégis ütközetre kerülne sor, abban az orosz flotta célja nem az, hogy legyőzze az ellenséget, hanem hogy áttörjön Vlagyivosztok felé. A „csataterv” tehát alapvetően nagyjából ennyi lehetett: Fogunkat összeszorítva tartjuk a Vlagyivosztok felé vezető északkelet 23 fokos irányt, akárhogyan is lövöldözik az ellenség.
     A cirkálók feladata az volt, hogy védelmezzék a szállítóhajókat, és ebben a szerepkörükben önállóan tevékenykedhettek. A rombolók közül az Első Romboló Osztag négy hajója a cirkálók támogatására, a második a csatahajók mellé volt kirendelve. Utóbbiak feladata az volt, hogy a csatasor tűz alatt nem álló oldalán haladva az ütközetben továbbítsák a tengernagy jelzéseit, és az esetleg harcképtelenné váló zászlóshajókról kimentsék a kötelékparancsnokokat. Ezért megint sok kritika érte Rozsgyesztvenszkijt, mondván, támadó egységekből vöröskeresztes hajókká fokozta le rombolóit. Valójában persze a kilenc rombolónak nappali ütközetben esélye sem volt arra, hogy egyáltalán lőtávolságon belülre tudja megközelíteni a japán hadihajókat. Togónak majdnem ötven rombolója és torpedónaszádja volt, mégsem küldte őket nappali támadásra az orosz hajók ellen.

Az Asahi.

    A japánok egyáltalán nem becsülték le sem Rozsgyesztvenszkijt, sem a flottáját, s ezekben a napokban igen nagy volt a feszültség és az izgalom nemcsak Togo hajóin, hanem egész Japánban. Tisztában voltak vele, ha a flotta vereséget szenved, mégha nem is súlyosat, odalesz minden, amit a háborúban addig nagy áldozatok árán, kínkeservesen elértek. A Mandzsúriában harcoló szárazföldi hadsereg teljes egészében a tengeri szállításoktól függött. Ha az oroszoknak sikerült volna elvágni a Korea és Japán közti tengeri összeköttetést, az a hadsereg biztos vereségét jelentette volna.
     De még abban az esetben is, ha Togo ugyan taktikai győzelmet arat, de az orosz flotta főerőinek sikerül elérniük Vlagyivosztokot, jelenlétük Damoklész kardjaként függött volna Japán feje felett. A cél tehát nem egyszerűen a győzelem, hanem a lehetőleg minél teljesebb, átütő győzelem, optimális esetben az orosz flotta teljes megsemmisítése volt.
     Kato Tomasaburo ellentengernagy, Togo vezérkari főnöke, későbbi miniszterelnök. 1861-1923. Nem volt már szükség az óvatoskodásra, mint korábban, amikor a japánok nem mertek nagy kockázatot vállalni, mivel tudták, útban van feléjük a Balti-tengerről érkező orosz erősítés. Togo tudta, Japánnak csak egyetlen flottája van, és ha az megsemmisül, vagy akár csak nagy veszteségeket szenved a Port Arthur körüli harcokban, Rozsgyesztvenszkij megérkező flottájának az ölébe hull a Sárga-tenger feletti uralom.
     Most viszont a Port Arthurban állomásozó orosz flotta megsemmisült, és már csak egyetlen ellenfél maradt, a közeledő Balti Flotta. Ezen kívül az oroszoknak már nem voltak komoly tengeri erőik, leszámítva persze a Fekete-tengeri Flottát, amelyet azonban -a török kézen levő Boszporusz miatt, melyen a nemzetközi szerződések értelmében orosz hadihajók nem mehettek keresztül- nem lehetett kihozni a Fekete-tengerről.
     Tehát nem kellett tovább óvatoskodni. A japánok tudták, ezen az egy ütközeten múlik a háború sorsa, s ha ezt megnyerik, már nem számít, közben hány hajójuk pusztul el. A vezérkarnál az óvatosabb beállítottságú tiszteket agresszívabb társaik váltották fel. Togo vezérkari főnökét, az óvatoskodónak tartott Shimamura Hayaót, aki a Sárga-tengeri csatában lebeszélte Togót arról, hogy közelharcba bocsátkozzon az ellenséggel, az agresszívebb beállítottságú Kato Tomasaburu váltotta. (1922-1923 során Japán miniszterelnöke.) Hayaót felfelé buktatták, ellentengernagynak kinevezve az egyik cirkáló osztag parancsnoka lett.
     Mivel tartottak tőle, hogy Rozsgyesztvenszkij még az év elején, valamikor január-február során megérkezik, a flotta hajóit még Port Arthur eleste előtt, valamikor november-december tájékán visszarendelték az anyaországba, hogy elvégezzék rajtuk a régóta esedékes nagyjavításokat. A hajók ekkor már nyolc hónapja szakadatlan szolgálatban álltak, s szinte valamennyien szenvedtek kisebb-nagyobb sérüléseket, melyeket a koreai kikötőkben csak ideiglenes jelleggel hozhattak helyre. Meglehetősen megviseltek és elnyűttek voltak már a hajók gépei is, és ki kellett cserélni a használatban elkopott ágyúcsöveket is. Ezen kívül fel kellett tölteni a hajók készleteit, és amennyire lehetett, persze pihentetni kellett a legénységet is. (A Port Arthurnál elfogott orosz hajókat, néhány kisebb romboló kivételével, akárhogy igyekeztek is, nem tudták időben kijavítani ahhoz, hogy Csuzimánál bevethessék őket.)
     A tapasztalatokból okulva a gránátokból kiszerelték a túlságosan instabilnak bizonyuló simóza töltetet, és a hagyományos fekete lőporral töltötték meg a lövedékeket. Lecserélték a gránátok túlérzékeny gyújtóit is. Az ütközetben később gyakorlatilag kizárólag ezt az újfajta lövedéket, a csata előtt rendszeresített egységes (common) gránátot használták. A lövedék gyújtója becsapódáskor azonnal aktiválódott, így bár pusztító ereje igen nagy volt, páncélátütő képessége gyakorlatilag a nullával volt egyenlő.
     Togo február hatodikán vonta fel újból zászlaját a hajógyárból visszatért Mikasán. Miután szinte teljesen biztos volt benne, hogy az oroszok a Csuzima-szoroson fognak keresztülmenni, a nagyjavítások befejezése után a flotta fő erőit február 21-én a dél-koreai Mosampo-öbölbe, Kamimura páncéloscirkálóit pedig a közeli Chinkai-öbölbe vezényelte át. A nem a főerők közvetlen fedezetéhez tartozó cirkálókat és torpedónaszádokat, Dewa altengernagy parancsnoksága alatt, a Csuzima-szigeten fekvő Takeshiki kikötőjében vonták össze.
     Az Első Osztagot, a flotta főerőit, a négy megmaradt sorhajó, a Mikasa, az Asahi, a Fuji, és a Shikishima képezte. Valamennyien angol építésű, 15 ezer tonnás hajók voltak, négy 305 mm-es és tíz-tizennégy 152 mm-es löveggel felszerelve. Az Asahi javítása kissé elhúzódott, mivel a Sárga-tengeri csatában komoly szerkezeti károkat szenvedett hajót vissza kellett küldeni javításra a kurei gyárba. (A munkákat késleltette a hajót és tengerészeket ünneplő tömeg viharos lelkesedése is, amely egyszerűen nem hagyta a tengerészeket és a hajógyári munkásokat dolgozni.) A csatahajó csak a következő hónap során csatlakozhatott a flottához.
     Hogy kötelékét erősítse, Togo beállította a csatasorba két legújabb, olasz építésű páncéloscirkálóját, a Kasugát és a Nissint is. A 7.700 tonnás hajók viszonylag erős, nagy felületet védő páncélzattal rendelkeztek, a Kasuga pedig első lövegtornyában fel volt szerelve egy 254 mm-es löveggel is. A hátsó toronyban két 203 mm-es löveg volt beépítve, emellett a cirkáló még fel volt szerelve 14 darab 152 mm-es löveggel is. Ugyanilyen fegyverzete volt a Nissinnek is, csak itt az első lövegtoronyba is két 203 mm-es ágyút szereltek be.
     Dewa Shigeto altengernagy, a cirkálók parancsnoka. 1855-1930. A Kamimura altengernagy vezette Második Osztagot hat páncéloscirkáló alkotta. A 9.700 tonnás zászlóshajó, az Idzumo, és testvérhajója, az Iwate, angol gyárban épült, s 1901-ben álltak szolgálatba. Sebességük elérte a 20,7 csomót, és négy darab 203 mm-es, illetve 14 darab 152 mm-es ágyúval voltak felszerelve.
     Hasonló fegyverzettel rendelkezett a másik négy páncéloscirkáló, a francia építésű, 9.370 tonnás Adzuma, a német gyárban épült 9.650 tonnás Yakumo, és az angol gyártású, 9.700 tonnás Asama és Tokiwa is.
     Sebességük elérhette a 21 csomót is, de biztonsági okokból –és feltehetően valamilyen géphiba miatt- a maximális sebességet még előző évben 19 csomóban korlátozták. Bár a 203 mm-es ágyúk tűzereje elvileg jóval kisebb volt, mint a 305 mm-eseké, tűzgyorsaságuk négyszer akkora volt. Ezért a harcértéket tekintve Kamimura raját általában egyenrangúnak tekintették Togo kötelékével.
     A főerőket jelentő két kötelék mellé egy-egy cirkálóosztagot rendeltek támogatásukra. Togo rajához tartozott a Dewa altengernagy vezette Harmadik Cirkáló Osztag, melyhez négy hajó tartozott. Az ötezer tonnás, amerikai építésű Kasagi és Chitose két darab 203 mm-es és tíz 120 mm-es ágyúval volt felszerelve, míg a hazai gyárakban néhány hónappal korábban befejezett 3.000 tonnás Otawa és Niitaka fegyverzete nyolc 152 mm-es, és hat 120 mm-es lövegből állt. A cirkálók 21-22 csomós sebességre voltak képesek.
     Kamimura köteléke mellé az Uriu ellentengernagy parancsnoksága alatt álló Negyedik Osztag cirkálói voltak kirendelve. Az öreg, 1885-ben szolgálatba állított, angol építésű Naniwa és Takachiho az előző években komoly korszerűsítésen esett keresztül, fegyverzetüket is kicserélték az új 152 mm-es lövegekre, melyekből nyolcat hordoztak fedélzetükön. A kötelék másik két hajója, a japán gyárakban épült, 1902-ben szolgálatba állt Akashi és Tsushima, két 152 mm-es és hat 120 mm-es ágyúval volt felszerelve.
     A főerőkhöz tartozó öt romboló kötelékben összesen 21 darab, 240-375 tonnás romboló hajózott, köztük néhány előző évben Port Arthurnál zsákmányolt ex-orosz egység. Fegyverzetük egységesen két-két 457 mm-es torpedóvető csőből és néhány kiskaliberű gyorstüzelő lövegből állt, sebességük pedig elérte a 29-31 csomót. Az öt kötelékből három Togo osztaga, kettő pedig Kamimura hajói mellé volt rendelve. (A Negyedik Romboló Osztag parancsnoka Suzuki Kantaro volt, későbbi tengerészeti miniszter, majd Japán kétszeri miniszterelnöke.)
     A Togo vezetése alatt álló erőkön kívül a japánok a térségben vonták össze régi és korszerűtlen hajóikat is, melyek már túl elavultak voltak ahhoz, hogy a főerőkhöz sorolják be őket, de tartalékként, illetve partvédelmi erőként még jól jöhettek. A Kataoka altengernagy vezetése alatt álló, és egyébként szintén Togónak alárendelt Harmadik Osztag a Matsushima osztály három, 4.200 tonnás francia gyártású sorhajójából –mások szerint páncéloscirkálók-, illetve a kínaiaktól zsákmányolt Chin Yen páncélosból állt. A három francia hajó főtüzérségét csupán egyetlen, ekkorra már teljesen elavult 320 mm-es löveg alkotta, másodlagos tüzérségként pedig 12 darab 120 mm-es ágyúval szerelték fel őket. A hajdani kínai páncélos négy elavult, 305 mm-es löveggel, és négy új, 152 mm-es ágyúval rendelkezett.
     Kataoka kötelékéhez tartozott még hat régi, tíz-húsz éves cirkáló, két ágyúnaszád, és három osztagba elosztva összesen 27 darab kicsi, 80-200 tonnás, 356 mm-es torpedóvető csövekkel felszerelt torpedónaszád. Kataoka flottájának legfontosabb erőit azonban nem annyira ezek a kiérdemesült veteránok, hanem inkább a Kisegítő Osztag hét segédcirkálója jelentette. Ezek a viszonylag gyors, 120 mm-es ágyúkkal felszerelt, 3.800-6.400 tonnás hajók jelentették ugyanis a japán flotta távolsági felderítését, s Togo Masamichi ellentengernagy felderítéssel megbízott Hatodik Cirkáló Osztagának négy könnyűcirkálójával együtt folyamatosan járőröztek a Csuzima-szoros bejáratánál.


A Csuzima-szoros egy korabeli japán térképen. Jól láthatók a járőröző hajók számára kijelölt négyzetek.

    A japán Egyesített Flotta február végétől kezdve intenzív gyakorlatozásba kezdett a Csuzima-szoros környékén. A flotta szinte folyamatosan gyakorlatozott, egyik lőgyakorlat a másikat érte. A lőszerrel nem volt gond, a japánok ugyanis űrméret alatti gránátokat használtak, melyek nem koptatták az ágyúk béléscsövét. A gyakorlatok intenzitására jellemző, hogy a Mikasa tüzérei egy hét alatt elhasználták azt a lőszermennyiséget, melyet békeidőkben egy év alatt lőttek volna ki a gyakorlatokon.
     A japánok emellett kísérleteztek néhány újítással is. Hogy azért valamennyire mégis spóroljanak a drága lövedékeken, a tüzérek kiképzésénél a világon elsőként használtak szimulátort. Kísérleteztek a központosított tűzvezetés bevezetésével is, ahol valamennyi löveg tüzelését, a kapitány által meghatározott célpontra, a parancsnoki hídon elhelyezett távolságmérőt kezelő tüzértiszt irányította volna.
     Úgyszintén próbálkoztak egy, a későbbi brit Dumaresq-hez hasonló analóg számítógép kifejlesztésével, mellyel meghatározhatták volna a célpont távolságának és irányának változását. A csatáig hátralevő időben azonban már egyik projektet sem sikerült megvalósítani.
     Bár a japán tüzérek sokkal jobban képzettek voltak, mint az oroszok, és a háború addigi ideje alatt komoly tapasztalatokat is szereztek, a lövészetek nem sikerültek úgy, ahogy várták. Az első lőgyakorlatok elég lehangoló eredménnyel jártak, pedig alig 3.000 méteres lőtávolságról tartották meg őket. A sorhajók közül egyedül a Shikishima tüzérei brillíroztak, a 305 mm-es ágyúkból leadott nyolc lövésükből hat talált, a 152 mm-es ágyúikból kilőtt 84 gránátból pedig 56 talált célba. A Mikasa 305 mm-es gránátjaiból öt talált célba, ugyanakkor viszont az Asahi és a Fuji csak az álló célpontot találta el kétszer. A 152 mm-es lövegek gyakorlatain a Mikasa 84 lövésből tizennégyszer, a Fuji pedig 60 lövésből 13-szor találta el a célpontot. A kis lőtávolságot figyelembe véve ezek elég gyatra eredmények voltak, bár az oroszok ujjongtak volna, ha ők is így lőnek.
    

A Mikasa.
A gyakorlatozás mellett a flotta tisztikara is igyekezett felkészülni a várható ütközetre. A Mikasa fedélzetén egymást érték a haditanácsok és értekezletek, melyeken a parancsnokok megvitattak minden elképzelhető szituációt, mellyel az eljövendő ütközetben szembe kerülhettek. Igyekeztek kiértékelni és hasznosítani a korábbi harcokban szerzett tapasztalatokat is, valamint okulni az elkövetett hibákból, melyek azért bőven akadtak. Togo öt lehetséges helyet és időpontot feltételezett, ahol és amikor az ütközetet valószínűleg meg fogják vívni, és részletes haditervet dolgozott ki mind az öt eshetőségre.
     Néhány törzstisztje felvetette az ötletet, hogy menjenek az oroszok elé, és még a kínai vizeken verjék meg őket, Togo azonban nem akart lemondani a hazai pálya előnyeiről. A hazai partok és kikötők közelében szándékozott felvenni a küzdelmet, ahol minden erejét összpontosíthatta, és igénybe vehette. Togo valóban komolyan vette az erőkoncentrációt, és a japán partokat gyakorlatilag védtelenül hagyva, teljes erejét a Csuzima-szoros környékén összpontosította. Semmi nyoma nincs annak, hogy akár egyetlen torpedónaszádot is kiküldött volna az oroszok elé. Rozsgyesztvenszkij flottája végig az egész úton a japán torpedónaszádoktól rettegett, és állandóan japán hadihajókat láttak mindenhol, az Északi-tengeren, Madagaszkárnál, az Indiai-óceánon, és Szingapúrnál. Semmi nyoma azonban annak, hogy a japánok valóban terveztek volna ilyen megelőző csapásokat. A felderítés gondosan szemmel tartotta az orosz hajók mozgását, de hadihajókat nem küldtek ki eléjük.
     Togo haditerve szerint a japán hajók igyekeztek T alakzatba fogni az orosz flotta élét, és elsősorban a zászlóshajókat akarták támadni. Kamimura köteléke önállóan tevékenykedett, nem kellett követniük Togo hajóit. Feladatuk az volt, hogy a főerők által támadott orosz hajókat vegyék tűz alá ők is, de másik irányból, olyan kereszttűz alá fogva így az oroszokat, melyből azok nem tudnak kimenekülni. A japán stratégia általában az volt, hogy teljes erejüket az ellenfél csatasorának egy meghatározott részére koncentrálják, és részenként semmisítsék meg az ellenséges erőket. (A japánok tehát ezúttal is Makarov jó tanítványainak bizonyultak, ugyanis az általuk követett stratégiából az ő hadászati elgondolásai visszhangzanak.) A cirkálók önállóan manőverezve támogatták a főerők két osztagát, megakadályozták az orosz torpedótámadásokat, illetve segítették saját rombolóik támadásait. Togo abban bízott, rombolóival és torpedónaszádjaival kezdheti meg az ütközetet, az éjszakai, illetve hajnali sötétségben megelőző csapást mérve a közeledő orosz flottára. Nappali ütközetben ezeket a hajókat nem lehetett a főerők ellen támadásra küldeni, s feladatuk elsősorban az volt, a sérült és köteléküktől lemaradt ellenséges hajókat támadják, s adják meg nekik a kegyelemdöfést. Nappali rombolótámadásokat Togo csak a legvégső esetben tervezett végrehajtani, akkor, ha a főerők nem járnak sikerrel, illetve ha az oroszok valahogy egérutat nyernek, és le kell őket lassítani, hogy a japán csatahajók utolérhessék azokat. Ezekre az esetekre a japánok a rombolók és torpedónaszádok egyidejű, tömeges támadását tervezték.
     Megakadályozandó, hogy a Vlagyivosztokban állomásozó hadihajók segítséget nyújtsanak a közeledő Második Csendes-óceáni Hajórajnak, és hogy ne kelljen a főerőktől hajókat elvonni a kikötő megfigyelésére és blokád alatt tartására, Kamimura hajói visszatértek Vlagyivosztok elé, és elaknásították a kikötő előtti vizeket. A Korszakov és az Aszkold szigetek közti 35 mérföldes sávban összesen 715 aknát raktak le. A nagy területű aknamező nem volt túl sűrűn telepítve, átlag száz méterre jutott egy akna. Ennek ellenére a Gromoboj páncéloscirkáló, melyen csak nemrég fejezték be az előző évben szerzett sérülések kijavítását, május 24-én ráfutott az egyik aknára, és ismét hosszú időre harcképtelenné vált. Vlagyivosztokban ezek után egyetlen harcképes cirkáló maradt csupán, a Rosszija.
    
Togo, és a japán flotta vezérkara.
A japánok számára legfontosabb most az volt, hogy időben észrevegyék a közeledő orosz hajókat. A Csuzima-szoros környékét gondosan négyzetekre osztották, és minden négyzetben folyamatosan járőröztek.
     Lehetetlennek tűnt, hogy az oroszok itt észrevétlenül átcsússzanak,Togo mégis aggódott, ugyanis az ellenséges flottát, melynek pozícióját nagyjából ismerték, legkésőbb 26-ára várták a Csuzima-szorosba. Togo tartott tőle, hogy az oroszok esetleg az utolsó pillanatban keletre fordulnak, és mégis a La Pérouse-szoroson mennek át. Már fontolgatta, hogy a flottájával egy északabbra fekvő kikötőbe vonul át, és elrendelte, hajóira vegyenek fel még több szenet, amikor értesült róla, hogy az orosz flottához tartozó teherhajók befutottak Sanghajba. Csak ekkor döntött úgy, hogy maradnak a Mosampo-öbölben.
     Togo úgy gondolta, a szénszállító hajók leválása után az orosz flotta csak a legrövidebb utat választhatja, mivel nem marad elég szénkészlete ahhoz, hogy a La Pérouse-szoroshoz vezető nagy kerülőt megtehessék. Valójában azonban az orosz kötelékben még több teherhajó maradt, melyek elvileg biztosíthatták volna a kerülőút szénszükségletét. Togo tehát téves információkból vont le helyes következtetést.
     Viszont ha Rozsgyesztvenszkij nem küldi Sanghajba felesleges hajóit, hanem magánál tartja őket, és pár napig még tovább húzza az időt, Togo alighanem otthagyta volna a Csuzima-szorost és északabbra megy flottájával, s ezzel szélesre tárja az oroszok előtt a kaput Vlagyivosztok felé. (Utólag persze mindenki valóságos tárháza a bölcsességnek.)


A nappali ütközet.
Május 27.

A rajz első látásra talán zavaros és nehezen áttekinthető, de valójában nagyon pontos és részletes képet ad a csata lefolyásáról.

    A május 26-ról 27-re virradó éjszaka a két oszlopban haladó orosz flotta zavartalanul haladt előre, és az éjszakai órákban beléptek a Korea és Kyushu közti Csuzima-szorosba. A szél négyes erősségű volt, a tenger pedig erősen hullámzott. A felhős időben nem látszott a Hold sem, így a tenger teljes sötétségbe borult, ráadásul az erősen párás idő néhány mérföldre csökkentette a látótávolságot. Ha az oroszok képesek lettek volna nagyobb sebességgel haladni, reggelre maguk mögött hagyhatták volna a szoros legszűkebb részét, és kis szerencsével faképnél hagyhatták volna Togót. A magukkal cipelt szállítóhajók miatt azonban a kötelék mindössze kilenc csomós sebességgel kullogott, és a virradat még a szoros első felében, a Csuzima-sziget előtt érte őket.
     A flottában viszonylag jó volt a hangulat. A hosszú, keserves út után végre hazai kikötők közelébe kerültek, és a flotta, rendeltetésének megfelelően, arra készült, hogy megütközzön a japánokkal. A tengerészek buzgón készültek az összecsapásra, amely végre értelmet adott az elmúlt nyolc hónapnak. A hajókon nagy volt a sürgés-forgás, a fából készült, nélkülözhető felszerelési tárgyakat a tűzveszély csökkentése érdekében szétszerelték és a hajó belsejébe szállították, vagy egyszerűen a tengerbe dobták. Mindazonáltal a fedélzeteket korántsem tisztították meg annyira, mint kellett volna. A csónakok, a felépítmények belső faborításai és berendezései nagyrészt a helyükön maradtak. A Borogyinók. A hajók kapitányai, az Orjolt kivéve, nem gondoskodtak ezek eltávolításáról, mégpedig egyszerűen csak azért, mert nem kaptak rá parancsot Rozsgyesztvenszkijtől.
     A fedélzeten levő műszereket, távolságmérőket, tájolókat, függőágyakkal és szeneszsákokkal vették körbe, hogy védjék őket a repeszektől. A raktárakból elővették, és készenlétbe helyezték a különböző gépek tartalék alkatrészeit, hogy sérülések és géphibák esetén kéznél legyenek. Javult a tisztek és a legénység közti, az orosz flottánál amúgy hagyományosan nagyon rossz viszony is. A tisztek jól tudták, ütközetben gyakran előfordul, hogy a különösen népszerűtlen tisztek valami véletlen folytán hátulról kapják a halálos lövést, melynek eredetét aztán utólag már képtelenség megállapítani. Így aztán amennyire tőlük tellett, igyekeztek emberségesen viselkedni és barátságosan beszélni a matrózokkal. Megszűntek a pofozások és a fenyítések is. A matrózok, a helyzet komolyságát átérezve, egyelőre szintén félretették sérelmeiket.
     Az éjszaka során a hajóraj elsötétítve haladt, csupán a helyzetjelzők égtek, azok is csökkentett fényerővel. Rozsgyesztvenszkij azonban nem gondolt arra, hogy a sor végén haladó két kórházhajót is ugyanerre utasítsa. A két hajó kapitánya így aztán alighanem úgy gondolta, ők tulajdonképpen nem tartoznak a flottához, tehát nekik nem a tengernagy általános utasításait, hanem a nemzetközi egyezményekben megszabott előírásokat kell követni. Az Orel és a Kosztroma teljes díszkivilágítással haladt, ahogy azt a nem harci egységek megkülönböztetése érdekében a nemzetközi jog előírta.
     Végül ez is lett a hajóraj veszte. A ködös, párás hajnali derengésben a flotta még jó darabig tovább haladhatott volna anélkül, hogy felfedeznék őket, azonban nem sokkal hajnali három óra előtt, az Ikishima-szigettől nyugatra, a térségben járőröző egyik japán segédcirkáló, a Shinano Maru őrszemei megpillantották az Orel árbocfényeit. A ködös időben a fényeken kívül semmit sem láttak, így közelebb mentek az ismeretlen hajóhoz, hogy azonosítsák azt. Először azt hitték, az orosz Dnyeper segédcirkálóval állnak szemben, s csak akkor sikerült az Orelt azonosítaniuk, miután fél öt táján egészen közel mentek az ismeretlen hajóhoz. A cirkáló kapitányának, Navigava fregattkapitánynak, nem kellett sokáig gondolkoznia, hogy rájöjjön, a kórházhajó nyilván az orosz flotta mögött halad, azoknak tehát valahol ott kell lenniük előtte. Hogy mennyire rosszak voltak a látási viszonyok, és hogy a kivilágított kórházhajók nélkül az oroszok milyen könnyen átcsúszhattak volna a szoroson, azt jól szemlélteti, hogy Navigava csak akkor vette észre az orosz hadihajókat, amikor észak felé tartva alig 1500 méter távolságra közelítette meg a jobb oldali oszlop hajóit. De igazából még ekkor is csak a füstoszlopokat, és a hajók körvonalait lehetett látni. A Shinano Maru azonnal elkanyarodott az ellenséges flottától, és hajnali négy óra negyvenöt perckor rádión jelentették a főparancsnokságnak az ellenség felbukkanását. Az orosz flottát a japánok –saját térképeik szerint- a 203-as négyzetben fedezték fel, amit különösen jó előjelnek éreztek, tekintve, hogy a Port Arthuri flotta végzetét is ez a szám jelentette, a 203-as magaslat, a nevezetes Magas-hegy elfoglalása.
     Az ismeretlen hajót az orosz hadihajókról is észrevették. A ködben azonosítani ugyan nem tudták, és rövidesen el is tűnt a szemük elől, azonban nem volt nehéz kitalálni, hogy japán felderítő lehetett. Ezt már csak onnan is tudni lehetett, hogy az ismeretlen hajó eltűnése után egyszerre életre kelt az éter. Az orosz rádiósok rögtön észrevették, hogy hirtelen megélénkült a japán rádióforgalmazás, és az ellenséges állomások már nem a szokásos módon hívogatják egymást –a kapcsolat ellenőrzése végett- hanem ugyanazokat a jelzéseket adják tovább egymásnak.
     Nyilvánvaló volt, hogy az ellenség felfedezte az orosz hajókat. Rozsgyesztvenszkij visszarendelte a kötelék éléről a felderítő osztag gyenge hajót, és hátraküldte őket a szállítóhajókhoz. A kötelék élére az Izumrud és a Zsemcsug állt be. Az Ural engedélyt kért, hogy nagyteljesítményű adóival zavarja a japán rádióforgalmazást, azonban a tengernagy erre nem adott engedélyt. Nem lehet tudni miért nem, Rozsgyesztvenszkij erről sem nyilatkozott soha. Thiess azzal igyekszik mentegetni kedvencét, hogy a rádiózással csak elárulták volna az orosz hajók pontos helyzetét, ráadásul az út során amúgy is kiderült, az Ural rádiókészülékei teljesen megbízhatatlanok. Csakhogy a japánok már amúgy is ismerték az orosz hajók helyzetét, és egy hatékony rádiózavarás éppen megakadályozta, vagy legalábbis késeltette volna, hogy azt a főparancsnokukkal is közöljék. Az Ural készülékei pedig valóban megbízhatatlanok és a hivatalosan magadott adatokhoz képest csekély hatótávolságúak voltak, csakhogy ekkor éppen működtek, különben nem kértek volna engedélyt azok használatára. Ebben az esetben a hatótávolság sem sokat számított, hiszen csupán néhány tucat mérföldnyi távolságban kellett volna megzavarni a japán adókat, amire képesek lettek volna. Az orosz rádiózavarás valószínűleg persze nem lett volna nagy befolyással a későbbi eseményekre, de akkor is egy lehetőség volt az ellenség megzavarására, amit hiba volt kihagyni.
     Togo öt óra után öt perccel kapta meg az orosz flotta felbukkanásáról szóló híreket. Ezt véve Kamimura hajói azonnal kifutottak, a főerők azonban csak negyed hétkor hagyták el a Mosampo-öblöt. (Maga Kamimura kis híján lemaradt az ütközetről, ugyanis éppen horgászni volt egy csónakkal, s csak az utolsó pillanatban sikerült elérnie saját kifutó hajóit.) Togo, az orosz hajók késése miatt aggódva, számolt azzal a lehetőséggel is, hogy az oroszok északra mennek, és a La Pérouse-szoroson át próbálják meg elérni Vlagyivosztokot. Ezért hajóira a biztonság kedvéért a normális készleten felüli mennyiségű szenet vételezett.
     Kataoka Shichiro altengernagy, a Harmadik Osztag parancsnoka. 1854-1920. Most, hogy az ellenség az ő támaszpontjai közelében tűnt fel, erre a plusz szénmennyiségre már nem volt szükség, és csak feleslegesen túlterhelték volna vele a hajókat, ezért a páncélosokról azt gyorsan visszalapátolták a mellettük álló teherhajókra, vagy egyszerűen a tengerbe szórták. Csak miután ezzel végeztek, futottak ki a tengerre, miközben a Mikasa tatfedélzetén felsorakozott zenekar a nemzeti himnuszt játszotta. Togo 14 csomós sebességgel indult a Csuzima-sziget északi csücske felé, hogy ott fogja el a szorosból kibukkanó orosz hajókat, számítása szerint nagyjából délután két óra tájban. A Shinano Maru jelzéseinek vétele után pedig rögtön cirkálókat irányított a térségbe, hogy azok az ő megérkezéséig is szemmel tartsák az orosz flottát, s folyamatosan jelentsék annak irányát és helyzetét.
     Az elsőnek befutó cirkáló, a Hatodik Osztagba tartozó Idzumi, nem sokkal hat óra előtt vette észre az egyik kórházhajót, majd egy órával később az orosz hadihajókat. Az eltelt időben az orosz flotta rendíthetetlen nyugalommal haladt előre. Rozsgyesztvenszkij meg sem próbálkozott azzal, hogy kihasználja, a japánok két órán át elvesztették szem elől. Ez alatt az idő alatt valami váratlan manőverrel, például azzal, hogy flottájával irányt vált, és a keleti csatorna helyett, ahol érkezését várták, áttér a Csuzima és Korea közti nyugati csatornába, megzavarhatta volna a japánokat. Vagy legalább Nyebogatov hajót átküldhette volna a szállítóhajókkal a nyugati csatornába, és amíg ő a keleti csatornánál lekötötte a japánok főerőit, ezek talán egérutat nyerhettek volna. Ráadásul távozásukkal Rozsgyesztvenszkij hajói is nagyobb sebességre lettek volna képesek, ami a későbbiekben komoly előnyt jelenthetett volna számukra. Ez a sok „volna” persze csak utólagos okoskodás, az azonban biztos, ez a teljesen passzív magatartás nem sok sikerrel kecsegtetett.
     Az Idzumi párhuzamos irányba tért az orosz flottával, és miután tájékozódott, jelentette Togónak az ellenséges flotta helyzetét, sebességét, és hogy az milyen alakzatban halad. A japánok nagy csodálkozására az oroszok sem a rádióadásaikat nem zavarták, sem cirkálókat nem küldtek ki ellenük, sem pedig a sorhajók nem nyitottak rájuk tüzet, holott lőtávolságon belül voltak. Közben kisütött a nap is, a köd pedig gyorsan feloszlott, s a reggeli órákban a látótávolság 11-12 kilométerre növekedett. Mindez lehetővé tette, hogy az Idzumi viszonylag nagy, kilenc kilométeres távolságról kövesse az orosz hajókat.
     Az Idzumi jelzései folytán Togo előtt végre világossá vált a helyzet. Úgy döntött, hajóival nyugat felől fog támadni. Így az orosz flotta és Vlagyivosztok közé áll hajóival, ráadásul az ellenség gyengébbik oszlopát támadhatta volna meg, és mintegy bemelegítésként elsöpörhette volna Nyebogatov hajóit, méghozzá úgy, hogy nem kellett számolnia a jobb oldali oszlop sorhajóinak választüzével, hiszen azok a bal oldali orosz hajók takarásában lettek volna. Az események azonban végül egészen másként alakultak, ugyanis az Idzumiról túlbecsülték az orosz kötelék sebességét, és azt jelentették Togónak, az ellenség 12 csomóval halad. Az oroszok a valóságban azonban csak kilenc csomóval cammogtak, és Togo –egészen hasonlóan a Sárga-tengeri csatához- végül túl korán ért oda, ahol az orosz hajók feltűnésére számított.
     Az Idzumi tovább követte az oroszokat, és folyamatosan adta jelentéseit azok irányáról, annak ellenére, hogy közben Togo Masamichi ellentengernagy, a könnyűcirkálók parancsnoka, visszatérésre, és a kötelékéhez való csatlakozásra szólította fel. Az Idzumi egészen addig haladt az oroszok mellett, amíg tíz óra után meg nem érkeztek Kataoka altengernagy Harmadik Osztagának hajói. Néhányan kritizálják Rozsgyesztvenszkijt, miért nem támadta meg a régi és lassú járatú japán hajókat, melyek nem tudtak volna elmenekülni a túlerőben levő oroszok elől. Még mielőtt Togo megérkezett volna, Kataoka hajóit meg lehetett volna semmisíteni. Azonban Rozsgyesztvenszkijnek parancsa volt arra, hogy kerülje a harcot, és csak végső esetben vállalja azt. Ezen kívül nyilván, teljesen érthető módon, nem akarta megbontani kötelékét egy bizonytalan kimenetelű, és nem sok haszonnal kecsegtető vállalkozás kedvéért, amikor minden percben várták az ellenség főerőinek érkezését. Kataoka hajói elavultabbak voltak még Nyebogatov múzeumhajóinál is, megsemmisítésük nem érte meg azt a kockázatot, hogy miközben velük vesződnek, Togo meglepetésszerűen csaphasson le az orosz hajók megbomlott harcrendjére.
     Nem sokkal később Kataoka hajói eltűntek a párás láthatáron, és helyettük ismét újabb japán hajók, Dewa altengernagy könnyűcirkálói vették át az orosz kötelék kíséretét. A Harmadik Cirkáló Osztag hajói, a Chitose, a Kasagi, a Niitaka és az Otawa, 9 ezer méter távolságból, bal felől figyelték az orosz hajókat, ám miután azok semmilyen módon nem próbálkoztak azzal, hogy elűzzék őket, egyre közelebb merészkedtek.

Az Asahi.

    Fél tizenegykor Rozsgyesztvenszkij elrendelte, a flotta fejlődjön fel egyetlen csatasorba. A bal oszlop hajói lassítottak, a jobb oszlop pedig 11 csomóra növelte sebességét, és Nyebogatov hajói elé vágott, majd azok előtt elhelyezkedve ismét felvették a kilenc csomós sebességet. A manőver egész jól sikerült, ami alighanem indokolatlan optimizmussal töltötte el Rozsgyesztvenszkijt hajóinak manőverező képességét illetően, mert később aztán újabb alakzatváltásokkal próbálkozott, amik viszont már korántsem sikerültek ilyen jól, és nagy bajba sodorták az orosz hajókat.
     Togo nem értesült arról, hogy az oroszok egy vonalba fejlődtek fel, ráadásul továbbra is azt hitte, az ellenség 12 csomós sebességgel közeledik. Így amikor a Csuzima-sziget északi csücskét megkerülve nem sokkal dél után megérkezett a keleti csatorna kijáratához, ahol az ellenség feltűnését várta, az orosz hajóknak nyomát sem találta. Arra gondolva, hogy az ellenség közelebb húzódott a japán partokhoz, Togo tovább haladt nyugat felé, hogy megkeresse őket.
     Az orosz csatasor harcban. Az orosz hajókon közben ünnepi istentiszteletet rendeltek el, megemlékezendő a cár koronázásának évfordulójáról. Az orosz flotta ekkor egyoszlopos harci alakzatban haladt előre. Az élen az Első Osztag négy sorhajója, a Szuvorovval az élen, mögöttük az Oszljabja vezetésével a Második Osztag hajói, majd Nyebogatov páncélosai. A sort az Oleg és az Auróra cirkálók zárták be. A csatasortól jobbra –Rozsgyesztvenszkij nyilván bal felől várta a japán támadást-, az Első Osztag hajói mellett elöl haladt a Zsemcsug és az Izumrud, valamint négy romboló. Hátul, Nyebogatov hajóitól jobbra mentek a szállítóhajók, s az őket fedező cirkálók és rombolók. A flotta végén a felderítő osztag korábban elöl haladó hajói, az Almaz, a Szvetlana és az Ural haladtak. A kötelék 12.20-kor, miután a legénység megebédelt, Rozsgyesztvenszkij utasítására északkeletnek fordult, egyenesen Vlagyivosztoknak, a 23 fokos irányba.
     A japán cirkálók továbbra is követték az orosz hajókat, bal felől, mintegy hétezer méteres távolságban. Rozsgyesztvenszkij továbbra sem adott tűzparancsot, azonban valamivel dél előtt az Orjol egyik ideges tüzére véletlenül elsütötte az egyik 152 mm-es ágyút. A lövésre –tulajdonképpen az ütközet első lövése- a hajóraj többi egységén úgy gondolták, a tengernagy nyilván kiadta a tűzparancsot, és ők is tüzelni kezdtek. A japánok viszonozták a tüzet, de miután négy cirkálójuk nem bonyolódhatott hosszú tűzharcba a teljes orosz flottával, növelték sebességüket, és balra fordulva egy időre eltűntek a ködös láthatár mögött. Az összecsapás alig tíz percig tartott, találatot egyik fél sem ért el.
     Nem sokkal ezután Rozsgyesztvenszkij ismét megváltoztatta a flotta elrendezését. Elrendelte, az Első és a Második Osztag hajói növeljék a sebességet 11 csomóra, és a zászlóshajót követve egymás után forduljanak 90 fokkal jobbra, kelet felé. Soha nem derült ki, Rozsgyesztvenszkij mit akart elérni ezzel a manőverrel. Thiess szerint attól tartott, a japánok úszóaknákat raknak le a flotta útvonalába, ezért akart az addigi nyomvonaltól keletnek kitérni. A fordulási parancs azonban csak a két első osztagnak szólt, a többi hajó haladt tovább az eredeti irányba. Mások szerint a jobb felől közeledő japán rombolókat akarta távolabbra kergetni, amihez viszont elég lett volna a Zsemcsugot és az Izumrudot kiküldenie. Egy újabb, valószínűbbnek tűnő feltevés szerint pedig a tengernagy a flotta legjobb hajóit arcvonalba akarta állítani. Mivel várható volt, hogy Togo hajói a szorosból kiérő orosz kötelék útirányát jobbról vagy balról keresztezni fogják, a T alakzat szárába fogva azokat, ez a –feltételezett- döntés teljesen ésszerűnek tűnik. Az arcvonalban, tehát egymás mellett, azonos irányban haladó hajókat egyetlen egyidejű fordulattal oszlopba lehet rendezni, méghozzá bármelyik irányba. Ha tehát Togo páncélosai feltűnnek az orosz flotta hajói előtt, azok egyetlen fordulattal az ellenséggel párhuzamos irányba tudtak volna állni, nem hagyva időt az ellenségnek, hogy érvényesítse a T alakzatból fakadó előnyöket. És mialatt a két flotta egymással párhuzamosan haladó főerői tűzharcot vívnak egymással, Nyebogatov hajói a szállítóhajókkal együtt talán át tudtak volna csúszni mögöttük Vlagyivosztok felé.
     De hogy végül is mi volt a tengernagy szándéka ezzel a fordulással, biztosan nem lehet tudni, és azt sem lehet tudni, miért változtatta meg végül elhatározását. Ugyanis alighogy a fordulást megkezdték, hatálytalanította a Második Osztagnak küldött előző jelzését, vagyis azok haladtak tovább az eredeti irányban. Az Első Osztag négy páncélosa egymás után jobbra fordult, majd a tengernagy ismét balra fordította őket. Azonban a várakozásokkal ellentétben nem egyidejű fordulatra adott utasítást, hanem egymás utánira. Vagyis az osztag hajói nem arcvonalba álltak, hanem oszlopba. A második fordulatnál támadt is némi zavar, ugyanis a Borogyino, melynek kapitánya alighanem szintén meg volt győződve róla, hogy a tengernagy arcvonalba akarja állítani a hajókat, a jelzés ellenére egyszerre fordult a zászlóshajóval.
     Thiess szerint viszont a zászlóshajót követő III. Sándor nézte el a jelzést, és nem a Szuvorovval egyszerre, hanem az után fordult meg, minek következtében az utána haladó két hajó, a Borogyino és az Orjol azt hitte, ők nézték el a jelzéseket, és szintén beálltak a zászlóshajó mögé. Hogy végül is pontosan mit akart Rozsgyesztvenszkij és ki követett el malőrt, nem derült ki egyértelműen. Novikov-Priboj azt állítja, az Orjol parancsnoki hídján, a keletkezett zűrzavart látva, a tisztek többször is ellenőrizték a zászlóshajó jelzésének megfejtését, és az egyértelműen egymás utáni fordulatról szólt.
     Akárhogy is történt, ezzel a manőverrel az orosz flotta ismét két oszlopba állt fel –nem számítva a jobb oldalt haladó cirkálókat és teherhajókat, amiket tekinthetünk egy harmadik oszlopnak is-, aminek ebben a formában semmi értelme nem volt. Ezt Rozsgyesztvenszkij is láthatta, ugyanis alighogy a flotta felállt az új alakzatba, ismét elrendelte az egysoros oszlop visszaállítását. (Ami amellett szól, hogy eredetileg talán mégis arcvonalba akarta állítani hajóit, és a többiek nézték el a jelzést. Vagy esetleg a Szuvorovról adták le tévesen.) Egy óra negyven perckor elrendelte, az Első Osztag hajói forduljanak 45 fokkal balra, 11 csomós sebességgel vágjanak a bal oszlop elé, és aztán jobbra 45 fokkal visszafordulva álljanak ismét a flotta élére. Még mielőtt azonban ezt a fordulatot elrendelte volna, egy óra huszonöt perckor, az orosz köteléktől jobbra elöl, 11 km-es távolságban váratlanul feltűntek a japán flotta főerői.
    

Az orosz csatasor.
Bár cirkálói folyamatosan követték az ellenséget, hiányos és pontatlan jelzéseik miatt Togo mégsem volt tisztában sem azok pontos helyzetével, sem pedig harcrendjével. Miután nem találta az oroszokat ott, ahol várta, hajóival először elment nyugat felé, aztán visszafordulva délnyugatra, majd délre kanyarodott. Az élen itt is a zászlóshajó, a Mikasa haladt, mögötte a Shikishima, a Fuji és az Asahi páncélosok, majd a két páncéloscirkáló, a Kasuga és a Nissin. Mintegy 800 méterrel mögöttük, tőlük kicsit jobbra Kamimura hat páncéloscirkálója követte őket. Elöl haladt a zászlóshajó, az Idzumo, mögötte az Adzuma, az Asama, a Tokiwa, a Yakumo, és végül az Iwate. Togo arra számított, az oroszok balra elől fognak feltűnni, ezért a kísérő cirkálók és rombolók jobb oldalt és hátul követték a menetet.
     A japánokat nemcsak a találkozás helye érte váratlanul, hanem az orosz kötelék elrendezése is. Togo eredetileg az oroszok bal oldalán akart felbukkanni, hogy egy gyors támadással elsöpörje Nyebogatov öreg hajóit, valamint hogy az oroszok és Vlagyivosztok közé álljon. Most viszont az ellenséges flotta jobb oldalán bukkant elő a ködből, a legerősebb orosz hadihajók előtt. Azt is látta, hogy a bal oszlopot nem Nyebogatov, hanem az Oszljabja vezeti. Öt perccel azután, hogy megpillantotta az ellenséget, Togo élesen jobbra fordult, hogy átvágjon az oroszok előtt, és átkerüljön az ellenséges kötelék bal oldalára, ahol a szelet is hátulról kapta. (Tüzeléskor így az ágyúk füstjét a szél elsodorta a hajóktól, nem pedig visszafújta rájuk.) Ugyanekkor elrendelte a harci riadót, majd öt perccel két óra előtt felvonatta zászlóshajója árbocára utóbb elhíresült, és nyilván Nelson trafalgári szignálja által ihletett jelzését: „A birodalom sorsa ettől az egyetlen csatától függ. Minden ember teljesítse kötelességét.”
     Az oroszoknál közben szintén elrendelték a harci riadót, és a páncélosok igyekeztek gyorsan visszaállni egysoros oszlopba. Az ellenség közelsége azonban alighanem megzavarhatta a kapitányokat, azok ugyanis idegeskedni kezdtek, és még ezt a viszonylag egyszerű manővert is csúnyán elrontották. A Szuvorov és a III. Sándor ismét elfoglalta helyét az oszlop élén, azonban rögtön ezután lelassítottak a kilenc csomós köteléksebességre, nem törődve azzal, hogy még két hajó, a Borogyino és az Orjol, akar mögöttük besorolni a harcrendbe. Az alakzaton kívül rekedt két páncélos kénytelen volt szintén lelassítani kilenc csomóra, nehogy nekimenjenek az előttük haladóknak. Az Oszljabja, hogy beengedje őket, még jobban lassított, majd egy időre teljesen megállt. Ami viszont azzal a következménnyel járt, hogy az őt követő hajók is kénytelenek voltak lelassítani, illetve megállni, miközben jobbra-balra kitértek az alakzatból, nehogy ráfussanak az előttük menőkre. Az orosz kötelék hátsó részén a csatasor felbomlott, s a hajók itt gyakorlatilag egy kupacba futottak össze, feltorlódtak, és szinte teljesen megálltak.
    
Togo és törzse a Mikasa hídján az ütközet előtt.
Eközben a 16 csomós sebességgel haladó japánok keresztben átvágtak az orosz hajók előtt, majd pár perccel két óra előtt egy újabb fordulattal délre kanyarodtak, az orosz hajókkal párhuzamos, de azokkal ellentétes irányba. Az oroszok azt hitték, Togo meg akarja kerülni őket, hogy aztán utánuk kanyarodva az amúgy is szétzilált utóvéd felől törje szét a csatasorukat. Azonban rögtön ezután Togo váratlanul olyan manővert hajtott végre, amire korábban senki nem gondolt. (Valószínűleg maga Togo sem.) Hirtelen visszakanyarodott észak felé, flottájának többi hajója pedig, egymás utáni fordulatot hajtva végre, követte a zászlóshajót. A jóval az orosz ágyúk lőtávolságán belül végrehajtott manőver roppant nagy kockázatot hordozott magában. Valamennyi hajó ugyanott fordult, tehát az orosz tüzéreknek csak ezt az egy pontot kellett belőniük, és végiglőhették az összes japán hajót. (Ahogy azt a háború első tengeri összecsapásában, Port Arthurnál tették.) A kötelék, miközben végrehajtotta a fordulatot, szétvált, ráadásul a fordulatot már végrehajtott hajók a többiek elé kerültek, megakadályozva őket a tüzelésben.
     Togo azonban nem akart előnyt adni az orosz hajóknak azzal, hogy az utóvédjük felől támad. Nyilván jól emlékezett a Sárga-tengeri csatára, ahol néhány balul sikerült japán manővert követően az orosz hajók a japánok elé kerültek, és azok csak több órás üldözés után tudták ismét lőtávolságra megközelíteni őket. Így viszont Togo megint az orosz hajók elé vághatott, és ezúttal balról-jobbra keresztezve azok útvonalát, a T alakzatba foghatta az ellenséges flotta élét. Mindezt elérhette volna egy egyidejű fordulattal is, csakhogy így leggyengébb hajói, a hátul haladó két páncéloscirkáló, a Kasuga és a Nissin került volna a kötelék élére, és nekik kellett volna elviselniük a legerősebb orosz hajók tüzelését. Jobb megoldás nem lévén, Togo tehát hirtelen elhatározásból, néhány perc alatt áttekintve a helyzetet és meghozva a döntést, megkockáztatta az egymás utáni fordulót.
     Utólag is sokat vitatkoznak rajta, mennyire volt ez kiszámított kockázat. A végeredmény ismeretében a legtöbb szakértő ünnepli a később „Togo forduló” névre keresztelt manővert, úgy vélve, a tengernagy ismét bátorságról, kezdeményezőkészségről és kockázatvállaló képességről tett bizonyságot, jól kiszámított kockázatot vállalt, és döntését nyilván az orosz flotta szerény harcértékének ismeretében hozta meg. Mások szerint viszont Togo megint kapkodva manőverezett, ahogy azt a Sárga-tengeri csatában is többször megtette, s a fordulat felelőtlen vakmerősködés volt, amely könnyen bajba sodorhatta volna a japánokat.
     Alighanem ezen a ponton éri a legtöbb kritika Rozsgyesztvenszkijt is, miért nem használta ki a lehetőséget, és rohanta le fordulatuk végrehajtása közben a japán hajókat? Ha öt legjobb páncélosával az ellenség felé fordul, és frontális támadást intéz ellenük, a legrosszabb esetben is szétzilálja azok alakzatát. Ezen kívül az oroszok így olyan szoros közelharcra kényszeríthették volna Togo hajóit, ahol a japánok számára már nem sokat számított volna a jobb távolságmérők és a jobban képzett tüzérek által jelentett előny.
     A bírálat azonban ezúttal sem állja meg a helyét. A kritikusok ugyanis megfeledkeznek arról az aprócska tényről, hogy a japán hajók fordulása közben az orosz flottában is éppen teljes volt a zűrzavar. A Borogyino és az Orjol még mindig nem tudott beállni a csatasorba, az Oszljabja teljesen megállt, az utána következő páncélosok pedig vagy szintén megálltak, vagy alig néhány csomós sebességgel vánszorogva éppen azon erőlködtek, hogy elkerüljék az összeütközést az előttük haladókkal. A mindössze 15 percig tartó japán manőver alatt ezeknek a hajóknak arra sem volt elég idejük, hogy ismét felgyorsítsanak menetsebességre. Az adott pillanatban tehát mindössze két orosz csatahajó lett volna képes megrohanni a japánokat, a Szuvorov és a III. Sándor. Ilyen körülmények között nyilvánvaló ostobaság lett volna egy ilyen akció. Aztán hogy Rozsgyesztvenszkij kedvezőbb feltételek esetén megkísérelt volna e egy ilyen manővert, azt persze nem lehet tudni.
     Valószínű, hogy nem, mivel az orosz flotta célja nem az volt, hogy legyőzze a japánokat, hanem az, hogy befusson Vlagyivosztokba. A cári parancs megtiltotta a tengernagynak, hogy bármilyen kockázatos akcióba bonyolódjon, s Rozsgyesztvenszkij ehhez is tartotta magát. Az ütközetet, miután sehogyan nem tudta elkerülni, kénytelen volt elvállalni, de maga nem kezdeményezett semmilyen akciót. Mindez megfelelt a kapott parancsnak, és az orosz haditengerészet szokásos gyakorlatának. Persze ahogy az már lenni szokott, végül itt is azok kerekedtek felül, akik kezdeményezőkészségről tettek tanúbizonyságot, és ismét bebizonyosodott Mahan tétele, mely szerint a tengeren a támadó fél van előnyben, illetve hogy az ellenséges vizek feletti uralom megszerzésének egyetlen módja az ellenséges flotta megsemmisítése, s a passzív, halogató taktika a vereség biztos receptje.

Az ütközet első perceinek vázlata, a nevezetes Togo fordulóval.

    Rozsgyesztvenszkij tehát nem támadt, de két óra nyolc perckor, 6.700 méteres távolságról, parancsot adott a tüzelés megkezdésére. A japán hajók még mindig fordultak, tehát az ellenség nem tudta teljes erővel viszonozni a tüzelést, s az oroszok tényleg jól ki is használták ezt a pár percet. A kapott utasításoknak megfelelően elsősorban az ellenség zászlóshajóját vették célba, azonban az orosz köteléktől hat és fél kilométerre, balra elől haladó japán hajók az oroszok hátsó hajói számára már túl messze voltak, a régi ágyúk lőtávolságán kívül. A kezdeményezőbb orosz parancsnokok közül néhányan, a saját felelősségükre, közelebbi japán hajókra helyezték át a tüzet, mások viszont buzgón lövöldöztek tovább a semmibe.
     Az elöl haladó orosz hajók tüzérsége viszont nagyon jó munkát végzett, s a csata első húsz-harminc percében úgy tűnt, az ütközet kimenetele nagyon is kétesélyes.
     Figyelmen kívül hagyva a tengernagy utasításait, melyek elrendelték, hogy a tüzéreknek minden lövés előtt gondosan célozniuk kell, és aztán megfigyelniük a lövedékek becsapódását, az orosz lövegkezelők az első perctől kezdve olyan gyorsan lőttek, ahogy csak bírtak. Ahhoz képest, hogy jóformán az összes tapasztalatuk kimerült a Madagaszkáron végrehajtott négy, elég siralmas eredménnyel végződő céllövészetben, most meglepő módon mégis pontos és jól vezetett tüzet zúdítottak a japán hajókra. Az első percekben az oroszok igazság szerint jobban lőttek, mint a japánok. Már az első sortűz lövedékei is csak alig húsz méterrel kerülték el a Mikasát, a második sortűz pedig már telibe talált. A csata első félórájának jelentőségét, és aztán az orosz tűzvezetés folyamatos szétesését jól szemlélteti, hogy az ütközet során a Mikasát összesen 32 találat érte, ebből 15 az első öt percben, majd további tíz a következő húsz percben.
     Egy gránát a Mikasa parancsnoki hídja mögött csapódott be, a légnyomás feldöntötte az ott álló tiszteket, egy repesz pedig szétzúzta a tájolót, amely mellett Togo állt. Feltápászkodó tisztjei aggódva keresték a tengernagyot, aki azonban egyetlen karcolás nélkül megúszta a robbanást, és még a légnyomás sem döntötte fel. Togo egy gyors mosollyal nyugtázta, hogy megint szerencséjük volt.
     Utóbb ezt a találatot szokták úgy emlegetni, hogy nem sokon múlott, hogy Szentpéterváron nem állítottak Rozsgyesztvenszkij oszlopot a Csuzima téren. Valójában azonban az ütközet kimenetelén aligha változtatott volna sokat, ha Togo elesik. A flotta vezetését valamelyik törzstisztje, esetleg Kamimura vagy Misu tengernagy vette volna át, valamennyien jó képességű, kiváló tisztek, akik képesek lettek volna levezényelni az ütközetet. A Rozsgyesztvenszkij oszlop igazából inkább azért nem épült meg, mert az orosz lövedékek igen gyenge pusztító erőt képviseltek. Kis tömegű és rossz hatásfokú robbanótöltetük nem volt képes igazán komoly károkat okozni a japán csatahajókban, így azok a sok találat ellenére is megőrizték harcképességüket. Ha az orosz gránátok is a japánokéhoz hasonló pusztító erőt képviselnek, alighanem az ütközet első félórájában több japán csatahajó és cirkáló is kénytelen lett volna kiállni a csatasorból. Ez billenthette volna a mérleg nyelvét az oroszok javára, nem pedig az, ha egy repesz fejbe találja Togót.
     Bár gyenge hatásfokúak voltak, azért az orosz lövedékek így is jól megropogtatták a japán páncélosokat, jobban, mint ahogy azt akkor és azóta gondolják. Egy orosz gránát kettétörte a Mikasa főárbocát, melynek felső része, a zászlóval együtt a tengerbe zuhant, úgyhogy az előárbocra kellett egy új lobogót felvonni. Egy másik gránát darabokra zúzta a hátsó parancsnoki hidat, egy harmadik pedig telibe találta az első 305 mm-es lövegtornyot. A gránát átütötte a torony páncélzatát, leterítette a bent tartózkodók nagy részét, és tönkretette a torony jobb oldali ágyúját.
     A többi japán páncélos sem úszta megsértetlenül az első félórát. Az Asahi és a Shikishima a közepes tüzérség több ágyúját is elvesztette, a Fujin pedig a hátsó 30,5-es tornyot találta el egy orosz gránát. A lövedék itt is átütötte a páncélt, a torony belsejében robbant, és berobbantotta az ott betöltésre váró lőszert is. A hatalmas detonáció egyszerűen leemelte a toronyról a nehéz páncéllemezből készült tetőt, mint lábasról a fedőt, és a tengerbe hajította. A torony személyzete elesett, a tüzet fogott kordit pedig azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a lángok eljutnak a torony alatt levő lőszerraktárig, és a Fuji felrobban, mint később Skagerraknál az angol csatacirkálók. A japánok szerencséjére azonban a robbanás széttépte a torony hidraulikájának csöveit is. A hidraulika nem olajjal, hanem vízzel működött, s a széttépett vezetékekből nagy nyomással kiáradó víz a kordit tüzet nagyrészt elfojtotta, a maradékot pedig a gyorsan helyszínre érkező tűzoltók már hamar eloltották. A torony egyik ágyúját egy óra elteltével sikerült újra üzemképessé tenni, s ez a löveg később drámai szerepet játszott az ütközetben.
    

A japán sorhajók csatasora.
Bár az orosz hajók azt a parancsot kapták, hogy a japán zászlóshajóra összpontosítsák tüzüket, az orosz csatasor hátul haladó hajóinak lövegei nem érték el a messze elől haladó Mikasát, így ezek főleg Kamimura páncéloscirkálóira tüzeltek. Alig húsz perccel a tűzmegnyitás után az Asama cirkáló kénytelen volt szétlőtt kormánnyal kiválni a csatasorból. Az Iwate egy 152 mm-es ágyúját vesztette el, Togo osztagának utolsó hajóján, a Nissinen pedig az első 203 mm-es lövegtornyot lőtték szét az orosz ágyúk. Mindezek érzékeny veszteségek voltak, azonban korántsem olyan súlyosak, melyek érdemben befolyásolták volna az ütközet kimenetelét.
     A japán tüzérek később léptek munkába, mint az oroszok, az első percekben nem is lőttek olyan jól, mint ellenfeleik, de aztán hamar bepótolták a kezdeti lemaradást, és ettől kezdve egyik csapás a másik után érte az orosz hadihajókat. Togo hajói két óra után tíz perccel fejezték be a fordulást, párhuzamos irányba fordultak az oroszokkal, és továbbra is 16 csomós sebességgel haladva enyhén konvergáló útvonalon igyekeztek ellenfelük elé vágni, hogy útirányukat keresztezve a T alakzat szárába fogják őket. Miután ismét csatasorba rendeződtek, Togo is kiadta a tűzparancsot. Hála az orosz újságoknak, a japánok nagyon jól tudták, az ellenséges flotta milyen kötelékekre oszlik, és mely hajók vezetik az egyes kötelékeket. A kapott utasításoknak megfelelően így a japán hajók tüze főleg az ellenséges flotta zászlóshajóira irányult. A Mikasa és az Asahi az orosz flotta zászlóshajóját, a Knyaz Szuvorovot lőtte, míg a Shikishima, a Fuji, a Kasuga és a Nissin az Oszljabját vette célba. Ugyancsak az Oszljabját vette célba Kamimura páncéloscirkálóinak többsége, míg a hátul haladó Iwate Nyebogatov hajójára, az I. Miklósra tüzelt.
     Az első sortüzek elkerülték az orosz hajókat, de aztán ahogy a japán tüzérek pontosították a lőelemeket, a lövedékek egyre közelebb és közelebb csapódtak be. Szemjonov így emlékszik vissza ezekre a percekre: „Az első gránátok elrepültek felettünk. A nagyobb lövedékek közül néhány, szabad szemmel is jól láthatóan, úgy bukfencezett felettünk, mint a levegőbe felhajított botok. … Aztán újabb gránátok jöttek, egyre közelebb és közelebb. Repeszek süvítettek a levegőben, és csapódtak neki a hajó oldalának és a felépítményeknek. Aztán, egész közel az első kéményhez, óriási füst, víz és lángoszlop emelkedett a magasba. A következő gránát a bal közép 15 cm-es torony oldalának vágódott, és mögöttem is rettenetes zörejek hallatszottak a hajó belsejéből. Füst és tűz tört elő a tiszti szállásról, miután egy lövedék a fedélzetet áttörve a kapitány kabinjába csapódott, és lángba borította a tisztek körletét.” Nem sokkal ezután egy újabb japán gránát csapódott be a parancsnoki híd közelében. Szemjonovot a légnyomás lesöpörte a hídról, és a fedélzetre röpítette. Csodával határos módon épségben megúszta a hatalmas zuhanást -puhára eshetett, mert elég kövér volt-, és épp időben tápászkodott fel ahhoz, hogy újra feldöntse néhány további találat, melyek a hajó középső részét érték. Szemjonov riadtan figyelte, mit művelnek a hajóval a japán lövedékek: „A felső fedélzet felépítményei és acéllemezei darabokra szakadtak, és a szanaszét repülő szilánkok sok embert sebeztek halálra. A vaslétrák feltekeredtek, a fedélzeti ágyúk leszakadtak talapzatukról. Ilyen pusztítást nem okozhatott maga a becsapódás, sem a repeszek, hanem csakis a robbanás ereje. A japán gránátok becsapódásakor különösen nagy hőmérsékletű, szinte folyékony lángnyelvek spricceltek mindenfelé. Megfigyeltem, hogy a robbanások után még az acéllemezek is égni kezdtek. Természetesen nem maga az acél kapott lángra, hanem a rajta levő festék. … Nemcsak hogy nem láttam ilyen bombázást korábban, de el sem tudtam képzelni ilyesmit. A gránátok olyan sűrűn potyogtak ránk, mint az esőcseppek.”
     Ami a japánok tűzgyorsaságát illeti, Szemjonov nyilván túloz. A Sárga-tengeri csatát viszonylag kényelmes állásból, az orosz csatasor harcban részt nem vevő oldalától négy kilométerre haladó Diana cirkálóról szemlélte végig, s nem élte át személyesen, milyen tűz zúdult az orosz csatahajókra. A legtöbb szakirodalomban a japán győzelem egyik kulcsfontosságú tényezőjeként említik, hogy a japánok gyorsabban lőttek mint az oroszok. Ez azonban nem igaz. Egy évvel korábban, a Sárga-tengeri csatában a japán hajók valóban gyorstüzeléssel verették az oroszokat, ami azzal járt, hogy sötétedésre szinte teljesen kifogytak a lőszerből, és kénytelenek voltak félbeszakítani az ütközetet. Az oroszok addigra szerencsére már verve voltak, viszont így lényegében zavartalanul visszavonulhattak Port Arthurba. Ami Togót különösen bosszantotta, hogy futni hagyták a sérült, és a köteléktől elszakadt orosz zászlóshajót, a Cezarevicset is. Elhatározva, hogy ez még egyszer nem ismétlődhet meg, a csata előtt, Rozsgyesztvenszkijhez hasonlóan, alapos célzásra utasította tüzéreit, és arra, takarékoskodjanak a lőszerrel. Orosz kollégájával ellentétben az ő parancsait alárendeltjei be is tartották.
    
Orosz romboló és sorhajó.
Szemjonov, és nyomában szinte az egész szakirodalom, a japán lövedékek mindent elsöprő záporáról beszél, pedig a statisztika azt mutatja, a japán sorhajók átlagban nyolc-tíz percenként adtak le egy sortüzet.
     A japán flottánál három tüzelési módot határoztak meg, lassú, közepes, és gyorstüzelést. 27-én gyakorlatilag egész nap lassú tűzzel lőtték az oroszokat, alig néhány alkalommal fokozták a tűzgyorsaságot a közepes szintre, és mindössze két esetben alkalmazott egy rövid ideig gyorstüzelést az oroszok ellen néhány hajó. A japán tüzérségi fölény tehát nem a gyorsabb tüzelésben, hanem a pontosabb célzásban, és mindenekelőtt a sokkal jobb hatásfokú gránátokban rejlett, azonban ez sem egészen úgy, ahogy általában állítják.
     Rendszerint azt olvasni a csatáról szóló leírásokban, hogy a japán gránátok az igen nagy robbanóerejű simoza töltettel voltak felszerelve, és ez volt a japán győzelem egyik kulcsa. Valójában azonban a japánok Csuzimánál gyakorlatilag egyáltalán nem használtak simózával töltött lövedékeket, mivel az a korábbi tapasztalatok alapján túlságosan instabilnak bizonyult, és szinte nagyobb veszélyt jelentett a saját hajókra, mint az ellenségre. Így miután a japán hajók előző év végén dokkba álltak, a gránátokból kiszerelték a simóza töltetet, és a helyére hagyományos fekete lőport töltöttek. Ugyancsak kicserélték a korábban használt gyújtókat is, melyek szintén túl érzékenyek voltak. Csuzimánál szinte teljes egészében ezeket az új gyújtókkal felszerelt és fekete lőporral töltött lövedékeket, az egységes (common) gránátokat használták. Ami ezeket messze a hasonló orosz lövedékek fölé emelte az nem a töltet minősége volt -bár persze a japán fekete lőpor is jobb minőségű volt, mint az orosz-, hanem a mennyisége. Az oroszok által elsősorban használt 305 mm-es páncéltörő gránátok töltete ugyanis mindössze 5,3 kg volt, és még a nagy robbanóerejű (HE) repeszgránátjaik töltete is csupán 12,4 kg-ot tett ki. Ezzel szemben a hasonló kaliberű japán gránátok robbanótöltete 39 kg-ot nyomott, tehát még az orosz HE lövedékekkel szemben is több mint háromszoros fölényben volt. Hasonló volt a helyzet a 152 mm-es gránátoknál is, ahol az orosz HE lövedékek 2,7 kg-os töltetével szemben a japánoké 5,2 kg-ot nyomott.
     A japán gránátok gyújtója azonnali robbanásra volt állítva, vagyis a lövedékek páncélátütő képessége gyakorlatilag nulla volt. A gránátok már akkor is robbantak, ha egy bádoglemeznek nekiütődtek. A pusztítást tehát a nagy mennyiségű töltet robbanásának hatalmas ereje, az általa keltett légnyomás és a tűz okozták. A japán gránátok szétzúzták a hajók felépítményeit, tönkretették a fedélzeti műszereket, elsősorban a távolságmérőket, hatalmas tüzeket okoztak a felépítményben, kiugrasztották talapzatukból a lövegeket, de nem tudták áttörni az orosz hajók páncélzatát. Másik tulajdonságuk volt, hogy a becsapódást és a robbanást követően igen apró, szinte sörétméretű repeszekre szakadtak szét. A rengeteg kis repesz, mintha homokot szórtak volna szanaszét, minden apró nyílásba utat talált, megsebesítve a parancsnokokat, és megvakítva a távolságmérők kezelőit.
     A Nissin páncéloscirkáló. A japán hajók bőségesen el voltak látva a legkorszerűbb angol távolságmérőkkel, volt olyan sorhajó, melyre egy tucat ilyen készülék is fel volt szerelve. A japán tüzérek főleg kis és közepes lőtávolságokra voltak felkészülve, és a Barr&Stround távolságmérők is ezen a távolságon, nagyjából hétezer méteres lőtávolságig voltak megbízhatóak. Togo ezért is döntött úgy, hogy a Sárga-tengeri csatával ellentétben, ahol már 13 km-es távolságról tüzet nyitottak, és a csata nagyrészt 8 ezer méter feletti lőtávolságokon zajlott, most közelebb megy, hogy javítsa a találati arányt, és hogy a közepes kaliberű lövegek számára is hatásos tüzelést tegyen lehetővé. Ugyanez volt Rozsgyesztvenszkij szándéka is, aki megtiltotta, hogy hajói hatezer méter feletti távolságról tüzet nyissanak az ellenségre. (Bár aztán végül mégis ennél nagyobb lőtávolságról adta ki a tűzparancsot.)
     Az optikai távolságmérők ellenére a tűzvezetés legfontosabb eszköze mindkét oldalon a becsapódó lövedék által felvert vízoszlop volt. A távolságmérők nagyjából csak arra szolgáltak, hogy az első lövéseknél célra irányítsák az ágyúkat, a továbbiakban aztán már a felcsapódó vízoszlopok alapján korrigálták a lőelemeket. A tűzvezetés legfontosabb eszközei így a 152 mm-es lövegek voltak. Főleg ezeket használták a belövéshez, illetve kisebb távolságokon a 76 mm-es lövegeket. A japánok számára megkönnyítette a célzást az orosz hajók extravagáns festése is, azok ugyanis fekete hajótestükkel és kanárisárga kéményeikkel kiváló, jól látható célpontot nyújtottak a tüzérek számára, míg az egyszínű szürkére festett japán hajók beleolvadtak a tengerbe.
     Miután megtalálták a helyes lőtávolságot, a japán tüzérség fölénye már gyorsan érvényesült. Szemjonov, aki most saját bőrén tapasztalhatta a japán gránátok nagy robbanóerejét és hogy milyen jól céloznak a japán tüzérek, nyilván drámainak érezte a Szuvorov helyzetét, de valójában az orosz zászlóshajóra ekkor még csupán két japán sorhajó tüzelt, és azok is viszonylag lassú tempóban. Sokkal rosszabb volt a helyzet az Oszljabján, melyet két sorhajó mellett öt vagy hat páncéloscirkáló is tűz alatt tartott. A japán tüzérek számára megkönnyítette a célzást, hogy az orosz sorhajó kénytelen volt lelassítani, sőt egy rövid időre teljesen megállni, hogy a Borogyinót és az Orjolt beengedje maga elé a csatasorba.
     Nagyjából negyed háromra sikerült az utolsó kívül rekedt hajónak, az Orjolnak is újból elfoglalnia helyét a csatasorban. A sorhajó csak ekkor nyitott tüzet az ellenségre, ugyanis korábban az Oszljabja takarta előle a kilátást, az orosz tüzérek pedig a lőgyakorlatokon szerzett rossz tapasztalatok miatt nem mertek saját hajóik felett, illetve saját hajóik között átlőni. Most, miután hajói ismét többé-kevésbé egyetlen oszlopba sorakoztak fel, Rozsgyesztvenszkij irányváltásra adott parancsot, és mintegy húsz fokkal elfordult jobbra, kelet felé. Más választása nem nagyon volt, mivel a jóval gyorsabb japán sorhajók kezdték előzni, és az a veszély fenyegetett, hogy alakzata elé vágva a T szárába kerül, ahol a japánok valamennyi hajója teljes oldalsortüzeket tud leadni rá, míg ő csak az elöl haladó hajók elülső ágyúival tud válaszolni. Az irányváltással az orosz és a japán csatasor két, egymással nagyjából párhuzamos körívben haladt tovább, a japánok a külső ívben, az oroszok pedig a belsőben. A kezdeményezés teljesen a japánok kezében volt. Hajóik fölényes gyorsaságával élve ők határozták meg az ütközet helyét és idejét, a lőtávolságot, és szinte terelték az orosz flottát a számukra kedvező irányba, el Vlagyivosztoktól, a japán partok felé.
     Az orosz tüzérség kezdeti fölénye eddigre már teljesen elolvadt. A szél a közelben becsapódó gránátok által felvert vízpermetet és a hajók saját ágyúinak füstjét visszanyomta az orosz hajókra, bepárásítva és összekormozva a távolságmérők lencséit, valamint a lövegtornyok és parancsnoki állások periszkópjait. A becsapódó japán gránátok által okozott rázkódás elállította a távolságmérők optikáit, melyeket a repeszek is megrongáltak. A tüzérek a becsapódások alapján sem tudták pontosítani a lőelemeket. Az orosz páncéltörő gránátok gyújtói nem voltak olyan érzékenyek, mint a japán lövedékeké, és víznek csapódva egyáltalán nem léptek működésbe. (Páncélnak ütközve se mindig.) A tűzvezetés tehát nem támaszkodhatott a becsapódó lövedékek által felcsapott vízoszlopokra, melyek pontosan jelezték, milyen irányban kell állítani az irányzékon. A célt eltaláló lövedékek sem segítettek, ezek ugyanis viszonylag jó páncéltörő képességekkel rendelkeztek, és rendszerint a japán hajók páncélzatát átütve a hajó belsejében robbantak. Ez nagyban növelte pusztító erejüket, viszont mivel a robbanás a hajó belsejében történt, kívülről ebből szinte semmi nem látszott. Mindez aláásta az orosz tüzérek harci morálját is, akik nem észlelték saját találataikat, s azt hitték, eredménytelenül lövöldöznek, míg ellenben a japán lövedékek által a saját hajókban okozott hatalmas pusztítást nagyon is jól észrevették. Mindennek köszönhetően az orosz tűzvezetés az ütközet első félórája után teljesen szétesett. A távolságmérő berendezések elpusztultak, vagy hasznavehetetlenné váltak, kezelőik elestek vagy megsebesültek. A tüzérek a továbbiakban a lőréseken kitekintve, mondhatni szemmérték alapján becsülték meg a célpont helyzetét és irányát, képzelhetni, milyen eredményességgel. Sok esetben pedig minden célzás nélkül, találomra lövöldöztek bele a vakvilágba, akárcsak a hulli incidensnél.
     A képzett és fegyelmezett japán tüzérek viszont egyre pontosabban tüzeltek.

Állítólag hiteles fénykép az ütközetről. A háttérben jól kivehetők a tüzelő japán sorhajók.

    Az orosz hajókat immár egymás után érték a találatok. Mind az öt orosz sorhajó súlyos sérüléseket szenvedett, a Borogyino kormánysérülés miatt egy időre kénytelen volt a csatasorból is kiállni. Novikov-Priboj leírása jól érzékelteti a tetőpontjára ért ütközetet: „Az egyszer távoli, máskor egészen közeli lövések úgy dübörögtek, mintha az égbolt vasból volna és több mázsás kalapácsokkal vernék. A sok száz, ellenirányban haladó lövedék, melyek röptét az ember nem látta, de minden porcikájával érezte, vibráló süvítéssel hasította a levegőt. Elöl haladó hajóink körül súlyos acéleső zuhogott. A japán lövedékek még a vízbe csapódva is felrobbantak. A tenger tajtékozva hánykolódott, egyik pillanatról a másikra hatalmas, barnásfekete füsttel és lángokkal keveredett sivító vízoszlopok törtek elő belőle. Az embernek arra sem volt ideje, hogy magához térjen a levegő, a hajó, és az idegek szakadatlan remegése közben.”
     A japán tüzelést leginkább Fölkersam hajdani zászlóshajója, az Oszljabja szenvedte meg. Rozsgyesztvenszkij senkivel nem közölte, hogy a tengernagy két nappal korábban meghalt, s a páncéloson továbbra is ott lengett az ellentengernagyi lobogó, mágnesként vonzva ezzel magára a japán gránátokat. A sorhajó helyzetét tovább rontotta, hogy az ütközet elejére egy időre kénytelen volt teljesen megállni, nagyban megkönnyítve ezzel a japán tüzéreknek a célzást. A szinte teljesen álló hajó könnyű célpontot jelentett, s már az első japán gránátok célba találtak. Mivel a lövések balról és elölről érkeztek, leginkább az Oszljabja orr részét érték a találatok. A japán lövedékek feltépték a hajó alig páncélozott orrát, elszakították a horgonyláncot, a horgony pedig a tengerbe zuhant.
     A páncélos parancsnoka, Vlagyimir Beer sorhajókapitány tapasztalt tengerész volt, de ahhoz a régi iskolához tartozott, mely a hadihajó elsődleges erényének a rajta uralkodó elvágólagos rendet és tisztaságot, illetve a legénység jó megjelenését tartotta. Az Oszljabja tengerészeinek legfőbb foglalatossága az állandó takarításból, fedélzetsúrolásból, a szerelvények fényezéséből állt. Beer a legkisebb rendetlenséget és fegyelmezetlenséget is olyan drákói szigorral torolta meg, hogy a tengerészek csak úszó börtönnek nevezték az Oszljabját. Az ütközet kezdetén például Beer két elítélt matrózt előhozatott a fogdából, és az elülső 254 mm-es lövegtorony mellé állította őket, hogy büntetésként ott álljanak a csata végéig. Az első japán gránátok mindkét matrózt darabokra tépték.
     Ugyanakkor viszont Beer egyetlen parancsot sem adott ki a Második Osztag Fölkersam halála után az ő irányítása alá került hajóinak, és parancsnoki tevékenysége az Oszljabján is nagyjából kimerült abban, hogy a parancsnoki hídon cigarettázva passzívan figyelte, mi történik körülöttük.
     Látnivalóban nem volt hiány. Bár egy jó ideig a Shikishima és a Fuji lövegei is az Oszljabját vették célba, a sorhajót mégis főleg Kamimura páncéloscirkálóinak kisebb kaliberű, 152 és 203 mm-es ágyúi lőtték.
     A kisebb kaliber ellenére ezek a japán gránátok is rettenetes pusztítást végeztek az orosz hajón. Az Oszljabja építésénél elsősorban a sebességre, nem pedig a tűzerőre és védettségre helyezték a hangsúlyt, ennek megfelelően páncélzata jóval gyengébb volt a többi hajóénál, és kisebb területet is védett. A fő övpáncél a legvastagabb helyeken elérte a 229 mm-es vastagságot, de a hajó túlterhelése miatt ez teljesen a vízvonal alá merült. A felső páncélöv csupán 102 mm vastag volt, de még ez is csak a magas építésű hajó oldalának alig felét védte, efelett annak oldala teljesen páncélozatlan volt, eltekintve a közepes tüzérség ágyúi körüli, 51 mm vastag páncélzattól, ami viszont még a japán lövedékek számára sem jelenthetett akadályt. A hajó orr részén, mely leginkább ki volt téve a japán gránátok becsapódásának, a páncélzat legfeljebb 178 mm vastag volt, ez is csak az első lövegtoronyig védte a hajót, ráadásul a nagyobb merülés következtében ez is teljesen a vízvonal szintje alá került. A japán közepes tüzérség lövedékei tehát szinte akadálytalanul pusztíthatták az orosz páncélost.
    

Az égő Oszljabja.
A gránátok hatalmas lyukakat téptek az Oszljabja gyengén, vagy sehogyan sem páncélozott oldalába, nagy tüzeket okozva a felépítményben, melyek végül egyetlen hatalmas lángtengerré olvadtak össze. A hajó oldalán, a gyengén védett kazamatákban elhelyezett közepes lövegeket egymás után némították el a becsapódások. Az első 254 mm-es lövegtorony is mindössze három lövést tudott leadni, mielőtt egy találat el nem szakította a torony villamos hálózatának fővezetékét. Ezt ugyan hamar kijavították, ám alighogy ezzel végeztek, két újabb, nagy kaliberű lövedék csapódott be a toronyba. A japán gránátok a páncéllemezeket ugyan nem tudták átszakítani, de a hatalmas ütés következtében a torony kiugrott a görgőiből, s forgatószerkezete és az ágyúkat mozgató hidraulika végképp tönkrement. A hajó orrán becsapódó gránátok a páncélozatlan orr részen hatalmas lékeket szakítottak, melyeken át a víz egyre jobban elöntötte az orr részt. Víz alá került az első lőszerraktár, és a horgonylánc kamra is. Most már minden nyíláson dőlt be a víz, a lékeken, a betört ablakokon, az ágyúk lőrésein, a horgonyláncnyílásokon. A hajó orra teljesen a vízbe merült, egyre lassabban vánszorgott, és már alig engedelmeskedett a kormánynak.
     Hogy az egyre veszélyesebbé váló dőlést megpróbálják valamelyest korrigálni, ellenárasztással próbálkoztak, azonban a kárelhárítással megbízott tisztek vagy teljesen elvesztették a fejüket, vagy pedig eleve nem értették a szakmájukat. A balra megdőlt, és az orr részen erősen megsüllyedt hajón ugyanis értelemszerűen jobboldalt és hátul kellett volna rekeszeket elárasztani, ám ehelyett jobb oldalt, de elől árasztották el a 15 cm-es lövedékek lőszerraktárát. Ennek eredményeként a keresztirányú dőlést átmenetileg sikerült ugyan valamelyest mérsékelni, de a rosszul elvégzett ellenárasztástól az orr csak még mélyebbre süllyedt a vízbe.
     Tíz perccel három óra előtt az Oszljabja, mely immár teljesen harcképtelen volt, s egyetlen ágyúja sem működött, jobbra kivált a csatasorból, hogy megpróbáljon kikerülni a tűzvonalból. Messzire azonban nem jutottak. A japán ágyúk továbbra is folyamatosan lőtték az orosz páncélost, mely körül szinte forrt a tenger a becsapódó lövedékektől.
     A 102 mm-es felső páncélöv magasságába került vízvonalat érő japán lövedékek többnyire még ezt a viszonylag vékony páncélzatot sem voltak képesek átütni, ám a robbanások hatalmas ütése miatt a lemezek sok helyen megrepedtek, illetve a szegecsek elnyíródásával szétváltak az illesztéseik. Az így keletkezett réseken át szintén rengeteg víz került a hajóba, mely főleg a hajó oldalánál, a páncélfedélzet felett elhelyezett széntárolókat öntötte el. A kegyelemdöfés is itt érte a hajót. Baloldalt, nagyjából a parancsnoki híd alatt egymás után két, nagy kaliberű gránát csapódott be a hajóba. A hatalmas detonációk következtében az övpáncél egyik lemeze leszakadt a helyéről. Valami egészen különös balszerencsének köszönhetően nem sokkal ezután pontosan ugyanitt egy harmadik nagy kaliberű gránát is becsapódott a hajóba, és a levált páncéllemez helyén olyan hatalmas léket szakított az Oszljabja oldalába, melyen keresztül a túlélők visszaemlékezései szerint egy lovasszekér is át tudott volna hajtani. Az óriási lék eltömése teljesen reménytelen feladat volt, a víz megállíthatatlanul zúdult be rajta keresztül a hajó belsejébe. Az orr már teljesen víz alá került, a hajó kormányozhatatlanná vált, és egyre gyorsuló tempóban dőlt tovább balra. Beer még nem adta ki a hajó elhagyására a parancsot, de enélkül is mindenki tudta, hogy a hajónak vége. Szolgálati helyüket elhagyva a tengerészek fejvesztve igyekeztek kimenekülni a hajó belsejéből. A létrákon, szellőzőnyílásokon, lőréseken keresztül egymást taposva igyekeztek elhagyni a sorhajót, még mielőtt az felborult volna. A gépházakban dolgozók azonban pusztulásra voltak ítélve. A fedélzetre vezető nyílásokat ugyanis itt -elég érdekes megoldással- felülről zárták le, így azokat a gépházakból, alulról nem lehetett kinyitni. A matrózok, akiknek a feladata az lett volna, hogy baj esetén felnyissák ezeket a kijáratokat, pánikba estek, és társaikat cserben hagyva csak a saját bőrüket igyekeztek menteni.
     Az Oszljabja egyre erősebben dőlt balra, a fedélzetről pedig egymással összekeveredve csúsztak le és zuhantak vízbe a becsapódások által széttépett törmelékek, csónakok, fedélzeti felszerelések, és a közéjük keveredő emberek. A parancsnok, Beer kapitány nem hagyta el a parancsnoki hidat. A napellenző ponyva rudazatába kapaszkodva, majd a dőlés fokozódásával rajta lógva, ordítva vezényelt embereinek: „El a hajótól! A pokolba, ússzatok tovább, lehúz bennetek az örvény!”
     A páncélos aztán teljesen oldalra dőlt, ráfeküdt a vízre, és pár pillanatig így maradt, miközben a kéményekből még mindig áradt a füst, sokakat megfojtva a vízen úszók közül. A hajó aztán átfordult, és tíz perccel három óra után orral előre elmerült. A japán hajók, noha világosan látni lehetett, hogy a hajó már süllyed, az utolsó pillanatig lőtték tovább az Oszljabját, sőt, utána egy darabig a hajótörötteket, majd a mentésre érkező rombolókat is. A sorhajó 778 fős legénységéből a helyszínre érkező három romboló, a Bujnij, a Bravij és a Bisztrij, mintegy 270 embert mentett ki. A legenda szerint a süllyedéskor Fölkersam tengernagy leforrasztott érckoporsója kiszabadult a hajótestből, s egy matróz ebbe kapaszkodva tartotta magát fenn a vízen, amíg a rombolók ki nem halászták. (Persze lehet, hogy csak a Moby Dick ihlette a sztorit.) Az Oszljabja volt az első -és majdnem az utolsó-, modern építésű csatahajó, melyet tisztán ágyútűzzel süllyesztettek el.
    
A süllyedő Oszljabja.
Közben, ahogy a japán hajók lassan haladtak előre az orosz csatasor mentén, Togo osztagának hajói fokozatosan áthelyezték a tüzet az élen haladó négy orosz páncélosra, elsősorban a zászlóshajóra, a Knyaz Szuvorovra. Vaszilij Vasziljevics Ignatius sorhajókapitány, a Knyaz Szuvorov parancsnoka. 1854-1905. Ahogy a lőtávolság csökkent, a japán hajók fokozták a tüzelés gyorsaságát, lassú tüzelésről először normál tűzgyorsaságra váltottak át, majd amikor a két kötelék közti távolság ötezer méter alá csökkent, Togo, döntésre akarva vinni az ütközetet, egy időre még a gyorstüzelést is elrendelte, holott nem sokkal korábban pár percre kénytelenek voltak beszüntetni az ágyúzást, akkora volt már a füst.
     Ezen a távolságon már a 76 mm-es gyorstüzelő ágyúk is belekapcsolódtak a küzdelembe. Nagy károkat ugyan nem voltak képesek okozni az orosz páncélosokban, ám a részükről érkező gránátzápor szinte tisztára söpörte az orosz hajók fedélzetét, úgy, hogy oda úgyszólván lehetetlen volt kimenni, és ott dolgozni. Nemcsak a jelzőtisztek tevékenységét akadályozták meg ezzel, hanem a fedélzeten és a felépítményekben tomboló tüzeket oltani akaró tűzoltók munkáját is. A Szuvorov úgy égett, mint egy fáklya, a repeszek megölték és megsebesítették a tűzoltókat, szétszakították a tömlőket. A hajó fedélzetén a két 305 mm-es lövegtorony között minden lángokban állt. A hajórajnak sem lehetett utasításokat adni, mivel a rádiót már rég szétlőtték, a parancsnoki toronyból pedig senki nem mert kimenni a fedélzetre, ahol a japán gránátok rögtön elsöpörték a fedezékből kimerészkedőket. Egy nehézgránát derékba törte a főárbocot, egy másik pedig ledöntötte az elülső kéményt. A páncélos valamennyi távolságmérője tönkrement, és üzemképtelenné vált mindegyik 152 mm-es torony. A hátsó 305 mm-es lövegtornyot több nehézgránát találat is érte. Az egyik valószínűleg valamelyik lőrésbe csapott be, és a robbanás által okozott tűz begyújtotta a toronyban tárolt, betöltésre váró kivetőtölteteket. A hatalmas robbanás szinte szétvetette a lövegtornyot, a toronytető pedig, akár korábban a japán Fujin, lerepült a torony tetejéről, a levegőben átfordult, és a hátsó parancsnoki hídra zuhant vissza, szétzúzva azt az ott tartózkodókkal együtt.
     Számos találat érte a sorhajó parancsnoki hídját is. A japán gránátok apró repeszei az orosz páncélos túl nagyra méretezett megfigyelőnyílásain, és a torony hátsó bejáratán keresztül utat találtak a páncélozott irányítóállás belsejébe, és fél óra alatt sorban egymás után megölték vagy megsebesítették az ott tartózkodókat. Mindkét kormányos elesett, a páncélos parancsnoka, Ignatius sorhajókapitány pedig súlyos fejsebet kapott, és levitték a hajó kórházába. Három órára már csupán négy ember volt életben a Szuvorov eredetileg zsúfolt parancsnoki hídján, valamennyien kisebb-nagyobb sérülésekkel. Rozsgyesztvenszkij, törzstisztje, Clappier de Colomb fregattkapitány, Filippovszkij navigációs tiszt, és egy altiszt.
     Valamivel korábban, háromnegyed három körül Rozsgyesztvenszkij újabb fordulóra adott utasítást, s a flottával ismét jobbra kanyarodott. Mivel a japán hajóraj ekkor már az oroszok előtt járt, az orosz kötelék első hajói takarták a hátsók elől a célpontokat. A tengernagy a fordulással fel akarta zárkóztatni a lemaradt hajókat, hogy végre azok ágyúi is bele tudjanak szólni az ütközetbe. A hátul haladó hajók addig főleg a japán cirkálókra tüzeltek, főleg a korábban kormánysérülés miatt a japán kötelékből kivált Asamára, mely a kormányszerkezet kijavítása után igyekezett ismét felzárkózni a saját csatasorához. Ehhez viszont az orosz csatasor hajói mellett kellett elhajóznia, hátulról előzve őket, miközben azok persze folyamatosan lőtték a japán hajót. Mindez szabályos vesszőfutás volt az Asama számára, amely súlyos fedélzeti károkat szenvedett, de végül három óra után sikerült felzárkóznia Togo kötelékéhez. Az újabb fordulat után az orosz flotta már csaknem egy teljes félkört írt le eredeti irányához képest, és a keleti irányt is elhagyva majdnem délkeleti irányba fordultak.
     A Szuvorov parancsnoki hídján japán gránát robban, Rozsgyesztvenszkij megsebesül. Korabeli rajz. Két perccel azután, hogy a Szuvorov az új irányba fordult, egy valószínűleg 152 mm-es japán lövedék robbant a parancsnoki torony hátsó bejáratánál. A robbanás majdnem mindenkit megölt a torony belsejében, Rozsgyesztvenszkijnek pedig egy repesz fúródott a koponyájába. Ezzel egy időben, vagy rögtön utána, egy másik lövedék is eltalálta az orosz hajót, és elvágta a kormányvezetéket. A kormány jobbra beszorult, a Szuvorov pedig élesen jobbra kanyarodva kivált a csatasorból, akárcsak egy évvel korábban a Cezarevics a Sárga-tengeri csatában.
     A sorban következő hajó, a III. Sándor, először követte a zászlóshajót, ám hamar észrevették, hogy a Szuvorov irányíthatatlanná vált, és a vezetést átvéve visszafordultak az eredeti, keleti irányba. A Szuvorov közben csaknem egy teljes kört írt le, majd miután sikerült egyenesbe állítani a kormányt, a hajócsavarokkal próbálták meg irányítani a hajót. A hét fokkal balra dőlt, rommá lőtt páncélost sikerült is valahogy megfordítani, és bár hol jobbra, hol balra tért ki az irányból, a hajóraj után indultak vele, hogy megpróbáljanak újra csatlakozni a flottához.
     A Szuvorov parancsnoki hídjáról ekkor már magát a hajót sem lehetett irányítani, mert a becsapódó lövedékek elszakították az összes szócsövet és telefonvezetéket. A négy életben maradt ember megkísérelte elhagyni a hidat, ám azt mindenfelől körülvették a felépítményben tomboló tüzek. Csak lefelé lehetett távozni, a parancsnoki hidat a hajó belsejében levő központi irányítóállással összekötő páncélozott aknán át. Rozsgyesztvenszkij ekkor már igen súlyos állapotban volt, fejsebén kívül lábán is megsebesült, térdkalácsa, combcsontja és válla eltört. Ennek ellenére a többiek segítségével sikerült nagy nehezen leereszkednie a Szuvorov irányítóállásába, ahonnan sebeivel nem törődve ismét fel akart menni a fedélzetre. Valahogy sikerült is feljutnia az ütegfedélzetre, ott azonban egy újabb repesz átvágta jobb bokája felett az Achilles-inat. Az eszméletét vesztett tengernagyot végül a jobb középső 152 mm-es lövegtoronyba szállították, és egy lőszeresládára fektették.
     A flotta vezetését eközben az orosz csatasor második hajója, a III. Sándor vette át. Rozsgyesztvenszkij rendelkezéseinek megfelelően a flotta vezetését a zászlóshajó kilövése után a sorban következő hajó vette át, majd annak kilövése után a harmadik hajó, és így tovább. A parancsnokságot viszont a hátul haladó I. Miklóson tartózkodó Nyebogatovnak kellett volna átvenni, aki azonban nem tudta, mit csináljon.
     Rozsgyesztvenszkijjel egyetlen egyszer találkozott, az indokínai partok előtt, a két hajóraj egyesülésekor. Felettesével csupán általános kérdésekről beszéltek, az egyetlen konkrét utasítást sem adott neki. A Csuzimáig vezető út során, és a csata közben sem kapott semmilyen parancsot. Rozsgyesztvenszkij még arra sem vette a fáradtságot, hogy Fölkersam halálhírét közölje Nyebogatovval, bár azt már a Vang Fong-öbölben való csatlakozásakor megmondta neki, Fölkersam súlyos beteg, a továbbiakban rá nem számíthatnak, az ő kiesése után tehát a flottát Nyebogatovnak kell tovább vezetnie. Csakhogy mindezt jeleznie kellett volna Nyebogatovnak, aki ugyan látta, hogy a Szuvorov kiesik a csatasorból, azt viszont nem tudhatta, a tengernagy a hajón van e még, vagy már korábban sikerült átszállnia valamelyik másik sorhajóra. Miután nem kapott semmilyen jelzést sem a zászlóshajóról, sem a többi páncélosról, Nyebogatov ez utóbbi feltételezéshez tartotta magát, és nem adott utasításokat a hajórajnak. (Egyébként a sajtóban a csata után még évtizedekig élt az a fals értesülés, hogy a Szuvorov kilövése után Rozsgyesztvenszkij átszállt a Borogyinóra, és onnan még egy jó darabig irányította az ütközetet.)

A Szuvorov kiválik a csatasorból.

    Az Oszljabja elsüllyedése és a Szuvorov kiválása után a japánok teljes tűzerejüket a még megmaradt három Borogyino osztályú hajóra összpontosították. Kötelékük közben majdnem teljesen az orosz flotta elé vágott. Ezt akarta kihasználni a III. Sándor parancsnoka, Buhvosztov sorhajókapitány, akinek vezetésével az orosz flotta végre megtette első olyan hadmozdulatát, mellyel megkísérelték saját kezükbe ragadni a kezdeményezést.
     Nyikolaj Mihajlovics Buhvosztov sorhajókapitány, a III. Sándor parancsnoka. 1857-1905. A japánok addigra már teljesen megelőzték az orosz köteléket, majd délkeletre fordulva keresztben eléjük vágtak, s ezzel egyrészt végre sikerült a Togo által mindvégig erőltetett T alakzatba fogni az ellenséges hajókat, másrészt pedig tovább nyomták az oroszokat dél felé. A japánok úgy gondolták, hogy kikerüljenek szorongatott helyzetükből, az ellenség nyilván ismét a velük párhuzamos, délkeleti irányba fordul majd, tovább távolodva Vlagyivosztoktól. Buhvosztov azonban pont az ellenkezőjét csinálta. Kihasználva, hogy a japánok már teljesen az orosz kötelék elé futottak, nem sokkal három óra előtt egy éles kanyarral északra fordult, hogy átvágjon a japán kötelék utóvédje mögött. Ezzel ő fogta volna a T alakzatba a japánokat, méghozzá azok csatasorának gyengébbik része, a páncéloscirkálók felől, másrészt pedig ismét a Vlagyivosztok felé vezető irányba állította volna hajóit.
     Togo azonban rögtön reagált, valószínűleg mert számított egy ilyen lépésre. Azonnal egyidejű fordulót rendelt el hajóinak bal felé, majd tíz perccel később egy újabb balfordulóval ismét csatasorba állította őket, ezúttal azonban már ellentétes irányba, északnyugat felé. Most páncéloscirkálói, a Nissin és a Kasuga haladtak az élen. Kamimura Második Osztaga azonban nem követte a manővert, hanem haladt tovább az eredeti irányban. Nem tudni, Kamimura nem vette észre a jelzést, vagy fedezni akarta a főerők fordulását, vagy pedig egyszerűen csak nem akarta feladni igen kedvező pozícióját, melyben öt páncéloscirkálója úgy összpontosíthatta tüzét az oroszok első hajóira, hogy azok csak elülső ágyúikkal tudtak válaszolni. Akárhogyan is történt, Kamimura nem követett el parancsmegtagadást, hiszen osztaga, az éppen aktuális helyzethez igazodva, önállóan is tevékenykedhetett, s nem volt köteles mindig követni Togo manővereit. A japán páncéloscirkálók így még vagy tizenöt percen át haladtak tovább délkeletnek, és sebességüket 17 csomóra növelve csak akkor kanyarodtak vissza egy egymás utáni, 180 fokos fordulattal Togo után.
     Észlelve, hogy a japán főerők ellenirányba váltottak át, a III. Sándor még jobban balra fordult, egészen északnyugat felé, és egy rövid ideig csaknem párhuzamosan haladt tovább Togo páncélosaival, és ellenkező irányban Kamimura cirkálóival. Kamimura ezt látva fordult vissza északnyugat felé. A két csatahajóraj az ütközetnek ezekben a perceiben közelítette meg egymást a legjobban, s a lőtávolság egy rövid időre két kilométer alá csökkent. A mindent beborító füst azonban mindkét fél tüzérségének munkáját megnehezítette. Togo hajói egy időre abba is hagyták a tüzelést, és csak akkor kezdték újra, mikor három óra után ismét keresztezték az orosz hajóraj útvonalát. Kihasználva a két ellenséges hajóraj közti távolság csökkenését, mindkét fél próbálkozott torpedótámadásokkal is. Orosz részről a Zsemcsug, japán oldalról a Chihaya kiscirkáló kísérelte meg kilőni torpedóit az ellenség sorhajóira, azonban a heves elhárítótűzben egyikük sem tudott elég közel férkőzni az ellenséghez, s a kilőtt torpedók célt tévesztettek.
     A japán tüzérek ismét jól vezetett, pontos tüzet zúdítottak az ekkor már súlyosan sérült III. Sándorra, mely hogy kikerüljön a japán tüzérség csapásai alól, egy 180 fokos fordulattal délkeleti irányba kanyarodott. Ezzel mind Togo, mint pedig Kamimura hajóival ellentétes irányba fordult. A két flotta rövidesen szem elől tévesztette egymást, s beszüntették a tüzelést. Fél négy után az orosz hajók ismét északra fordultak, abban bízva, talán sikerül észrevétlenül elmenniük a japánok mögött. Az ellenséges kötelékek alig pár mérföld távolságra voltak csak egymástól, azonban a csatateret ekkor már több négyzetmérföldes körzetben teljesen beborította a lőporfüst, illetve a kéményekből és az égő hajókból áradó füstfelhő. A látótávolság minimálisra csökkent, és egy időre még Togo és Kamimura hajói is szem elől tévesztették egymást. Attól tartva, hogy az oroszok nagy ívben délre, majd nyugatra kanyarodva megpróbálják ismét elölről keresztezni az ő csatasorának útirányát, Togo háromnegyed négykor délnyugatnak fordult. Közben kijutottak a füstfelhőből, és látták, az ellenség nincs a várt helyen, tehát alighanem mégis balra kanyarodhattak, észak felé. Nem sokkal négy óra előtt Togo két egyidejű fordulóval, mely után újra a Mikasa került a raj élére, ismét 180 fokos fordulatot tett hajóival, és keletre, majd később északkeletre kanyarodott. Kamimura, akinek hajói közben szintén kikerültek a füstből, főparancsnoka manőverét látva újabb 180 fokos fordulatot tett, és először szintén keletnek, majd északkeletnek fordult, hogy rajával Togo hajói elé álljon be.
     Az orosz flotta még mindig nem volt meg, s Togo egy rövid ideig azt hitte, az ellenség feladta a harcot és visszavonult dél felé. Azonban a párás, füstös láthatáron ekkor feltűnt a japánok előtt az orosz flotta rommá lőtt zászlóshajója, a Szuvorov, mely a hajócsavarokkal kormányozva még mindig azon erőlködött, hogy felzárkózzon az észak felé tartó hajóraj mögé. Togo és Kamimura kelet felé haladó hajói azonnal tűz alá vették az orosz páncélost, sőt, mivel az alig két kilométer távolságra volt tőlük, a Mikasa, a Shikishima, és a Yakumo cirkáló torpedókat is kilőtt rá. Ezek ugyan nem találtak, a tizenkét japán hajó ágyúi azonban ismét rettenetes pusztítást vittek végbe a már amúgy is szinte ronccsá vált orosz hajóban. A páncélosnak kilőtték az elülső 305 mm-es lövegtornyát is, s most már csak néhány 75 mm-es löveg maradt rajta üzemképes. A Szuvorovnak ledőlt mindkét árboca és mindkét kéménye, a hajó felismerhetetlen romhalmazzá változott, az erősen balra dőlt, fáklyaként lángoló hajótestet pedig hatalmas robbanások rázták meg. Valószínűleg a harcképtelenné vált lövegtornyokban korábban felhalmozott lőszerek robbanhattak fel.
     A Szuvorov az újabb csapások ellenére továbbra is mozgásban maradt, s dél felé igyekezett kitérni az ellenség elől. Togo hajói könnyen végezhettek volna vele, azonban a tengernagy nem akarta tovább vesztegetni az időt a béna óriásra. Maga is rájött, hogy a Szuvorov nyilván saját erőihez próbált meg felzárkózni, azok tehát valahol előtte lehetnek, északkeleti irányban. A japán főerők két osztaga ebbe az irányba fordult, Togo pedig cirkálóira és rombolóira bízta, adják meg a kegyelemdöfést az ellenség zászlóshajójának.
     Nyikolaj Viktorovics Jung sorhajókapitány, az Orjol parancsnoka. 1855-1905 A Chihaya kiscirkáló, és a Negyedik Romboló Osztag négy hajója a következő egy órában folyamatosan támadta a tíz csomós sebességgel rendületlenül észak felé tartó Szuvorovot, melynek már csak néhány 76 mm-es ágyúja volt üzemképes állapotban. Az orosz páncélos ennek ellenére elszántan védekezett, lövegeivel megrongálta a japán cirkálót, és néhány rombolót is. Végül, miután öt óra körül a hat kilőtt torpedóból egy eltalálta a Szuvorovot, a japánok beszüntették a támadásokat, és Togo köteléke után indultak. Azonban ez a találat sem tudta megállítani a hallatlanul szívós orosz sorhajót, mely ezután is makacsul haladt tovább észak, északkelet felé.
     Togo és Kamimura hajói eközben nagyjából egymással párhuzamosan haladtak tovább északkeletre, az eltűnt orosz hajókat keresve. A lassan felszálló füstben végül pár perccel négy óra után észrevették a valóban észak felé tartó ellenséges hajókat, csaknem egyenesen előttük.
     A rövid szünetet az oroszok igyekeztek arra használni, hogy megtépázott hajóikat és szétzilált alakzatukat valamelyest helyrehozzák. A III. Sándor, melyre az elmúlt egy órában a japánok tüzelése irányult, súlyos sérüléseket szenvedett, de továbbra is vezette a hajórajt. A sorhajó orrának páncélozatlan részén a szemtanúk szerint egy óriási, hatméteres lyuk tátongott, szétrombolt felépítményei lángokban álltak, erősen balra dőlt, és ágyúinak többsége harcképtelenné vált. A másik két sorhajó, a Borogyino és az Orjol, szintén sok találatot kapott, de még viszonylag jól tartották magukat. A többi orosz hajó nem szenvedett komolyabb sérüléseket. A japánok mindenekelőtt a legerősebb ellenséges hajókkal akartak végezni, s Nyebogatov öreg konzervdobozaira nem sok lövedéket pazaroltak.
     Togo és Kamimura négy óra után három perccel, 4.900 méteres távolságból egyszerre nyitottak tüzet az ismét felbukkant orosz hajókra, és sebességüket 16 csomóra fokozva igyekeztek megint eléjük vágni.
     Gyakorlatilag megismétlődtek az egy órával korábban történtek. A sokkal gyorsabb japán hajók balról és hátulról előzték az orosz köteléket, miközben lassan közeledtek feléjük, egyre jobban nyomva őket kelet felé. A két kötelék közti távolság végül alig 1800 méterre csökkent, s a Mikasa még torpedókat is kilőtt az orosz hajók irányába, ezek azonban ismét célt tévesztettek. Az oroszok ezúttal is kénytelenek voltak engedni az erős nyomásnak, és lassan megint északkeletnek fordultak, majd fél öt felé, miközben a két ellenséges flotta közti távolság megint 2000 méter alá csökkent, teljesen keletnek kanyarodtak. Ebben az újabb összecsapásban a Sziszoj Velikij szenvedett komoly sérüléseket, s a hajó egy időre kénytelen volt kiállni a csatasorból is. Az Orjol szintén több találatot kapott, melyek közül az egyik a parancsnoki hidat érte. A páncélos parancsnoka, Jung sorhajókapitány súlyosan megsebesült, a hajó parancsnokságát az elsőtiszt, Konstantin Leopoldovics Svede fregattkapitány vette át.
     A japánok közben megint megelőzték az orosz köteléket. Háromnegyed öt előtt Togo, talán hogy elejét vegye annak, hogy az oroszok megint megpróbáljanak átvágni utóvédje mögött, ismét egyidejű fordulót rendelt el hajóinak. Az oroszok azonban ezúttal nem északnak, hanem délnek fordultak, és a füstben megint eltűntek a japánok szeme elől.
     Az ezután következő japán manőverek elég zavarosak voltak, és értelmük nem egészen világos. Togo nem nyugati, hanem keleti irányba rendezte újra kötelékét, s egy újabb egyidejű jobb-fordulóval délkeletre vezette flottáját. Ugyanebbe az irányba tartott a Togo köteléke előtt haladó Kamimura osztaga is. Úgy tűnik, a japánok valamilyen megfontolásból úgy vélték, az ellenség keletnek, a japán partok felé akar kitérni előlük.
     Az oroszok azonban egyenesen délnek tartottak, hogy miután rendezték flottájukat, ismét nekirugaszkodjanak a Vlagyivosztok felé vezető iránynak, rögeszmésen szem előtt tartva Rozsgyesztvenszkij utolsó -és tulajdonképpen egyetlen- kiadott parancsát: „Irány északkelet, 23 fok.”
     Kis szerencsével talán sikerült is volna legalább sötétedésig elkerülniük a japán főerőket, azonban dél felé haladva egyenesen belefutottak az ott zajló cirkálócsata közepébe.

Az Oleg cirkáló.

    Az ütközet kezdetén az orosz csatasor jobb oldalán, illetve mögötte haladó cirkálók és szállítóhajók kelet felé fordultak, hogy eltávolodjanak az egymással heves tűzharcot vívó csatahajóktól. A kötelék végén haladó két orosz kórházhajót rögtön az ütközet kezdetén feltartóztatta az Idzumi cirkáló. Oscar Adolfovics Enquist ellentengernagy, az orosz cirkálók parancsnoka. 1849-1912. Miután az Orel fedélzetén megtalálták az angol Oldhamia tengerészeit, a japánok mindkét hajót hadiegységnek nyilvánították, arra hivatkozva, hogy hadifoglyokat őriztek a fedélzetükön. A két kórházhajót lefoglalták, és hadizsákmányként japán kikötőkbe szállították.
     A cirkálóosztagot Oscar Adolfovics Enquist ellentengernagy vezette, tapasztalt tengerész, aki azonban addig leginkább tudományos expedíciókban való részvételeivel szerzett hírnevet magának, és tengernagyi beosztásában korábban a Fekete-tengeri Nyikolajev kikötőparancsnoka volt. A saját hiányosságainak tudatában levő tengernagy nagyon sokat adott zászlóshajója, az Oleg cirkáló parancsnokának, Leonyid Dobrotvorszkij sorhajókapitánynak a véleményére. Sokak szerint a cirkálók tényleges parancsnoka tulajdonképpen Dobrotvorszkij volt, aki valamennyi ügyben erős befolyással bírt Enquist-re.
     Akármelyikük is vezette az orosz cirkálókat, azok egész sikeresen tevékenykedtek, pedig hatalmas túlerővel kellett szembenézniük. Eleinte csak Dewa és Uriu cirkálói támadták az orosz hajókat, ám később a helyszínre érkeztek Kataoka régi páncélosai, majd Togo Masamichi cirkálói is. Mindössze négy orosz cirkáló, az Oleg, az Auróra, valamint a kiöregedett Dmitrij Donszkoj és Vlagyimir Monomah próbálta meg a támadó ellenséget távol tartani a szállítóhajóktól, melyek közvetlen fedezetét a felderítő osztag gyenge fegyverzetű hajói, a Szvetlana, az Almaz, és az Ural látták el, a Szvetlana parancsnokának, Szergej Pavlovics Schein sorhajókapitánynak a vezetésével. Az erőviszonyok gyors katasztrófával fenyegettek, ám az orosz cirkálóknak mégis sokáig sikerült visszaverni a japán támadásokat. Ez részben alighanem az erős hullámzásnak köszönhető, melyben az ide-oda hánykolódó cirkálók lövegei nem tudtak olyan pontosan célozni, mint a csatahajók ágyúi. Az ötezer méter alatti lőtávolságokon vívott harcban a japánok elsősorban itt is az új, ütőképes hajókra céloztak, az Olegre és az Aurórára, illetve a szállítóhajókat igyekeztek elsüllyeszteni. A többi, régebbi és gyengébb cirkálóra nem sok figyelmet fordítottak.
     Túlerejük ellenére a japánok nem sok sikert arattak. Több találatot is elértek az Olegen és az Aurórán, de azok sérüléseik ellenére továbbra is megőrizték harcképességüket. A szállítóhajók közül a japánoknak öt óráig csupán a Rusz vontatót sikerült elsüllyeszteniük, valamint megrongálták az Uralt és az Irtiszt. Súlyos sérüléseket szenvedett a Szvetlana is. Japán oldalon a Kasagi cirkáló szenvedett komolyabb sérüléseket, valamint súlyosan megrongálódott az Akashi cirkáló is, Kataoka egyik páncélosa, a Matsushima, pedig kormánysérülés miatt volt kénytelen kiválni a sorból, és a további harcokban aznap már nem is vett részt. Ugyancsak kormánysérülés miatt vált ki egy időre a japán kötelékből a Takachino cirkáló is.
     A harc során a csatarend teljesen felbomlott, mindkét oldalon. A hajók rendezetlen alakzatban, összevissza keringtek egymás körül, így aztán szinte lehetetlen utólag pontosan rekonstruálni a történéseket.
     Orosz oldalon a zűrzavart tovább növelte, hogy korábban senki nem gondolt arra, hogy a szállítóhajók is megkapják a hadihajók által használt jelzések kódkönyveit. Így aztán Enquist hiába próbált meg a teherhajóknak utasításokat adni, azok nem értették meg jelzéseit. Az orosz cirkálók és teherhajók egymást kerülgetve, összevissza kavarogva keringtek, s néhányszor majdnem összeütköztek. A kaotikus állapotok azonban a japánok számára is megnehezítették a célzást.
     Uriu Sotokichi ellentengernagy, a Negyedik Cirkáló Osztag parancsnoka. 1857-1937 Enquist hajói távolról igyekeztek követni a főerők mozgását, s fél négy után ők is észak felé fordultak. A füstben azonban nem látták, hogy közben a páncélosok visszafordultak dél felé. Pár perccel öt óra után aztán, pontosan Enquist és Dewa hajói között, a füstfelhőből váratlanul előbukkantak a dél felé tartó orosz sorhajók. Orosz szempontból épp a legjobbkor érkeztek, ugyanis a japán túlerő lassan kezdett érvényesülni Enquist osztaga felett. A páncélosok megjelenésével azonban hirtelen megváltoztak az erőviszonyok.
     A főerők addigra már meglehetősen szétszóródott hajói közül elsőként Nyebogatov partvédő páncélosai pillantották meg maguk előtt az ellenséget, s mintegy 4.800 méteres távolságból azonnal tüzet nyitottak Dewa és Uriu cirkálóira, melyek kelet felé fordultak, hogy kitérjenek a túlerő elől. A Naniwa cirkálót közben több találat érte, és kénytelen volt kiválni a kötelékből. Dewa zászlóshajója, a Kasagi cirkáló szintén harcképtelenné vált, és testvérhajója, a Chitose kíséretében kénytelen volt visszatérni Sasebóba. Az erős hullámzásban Dewa nem tudott átszállni másik hajóra, így köteléke parancsnokságát kénytelen volt átadni Uriu altengernagynak. Enquist cirkálói közben megkönnyebbülve igyekeztek saját páncélosaik felé, hogy ismét elfoglalják helyüket a kötelék végén.
     Eközben északkeleten Togo és Kamimura hajói hiába keresték az oroszokat. Kamimura nyugatra visszakanyarodva egy nagy kört írt le, ám semmit nem talált. Dél felől közben folyamatosan hallani lehetett a cirkálók ágyúzását. Nem sokkal öt óra után azonban Kamimura váratlanul nagy kaliberű ágyúk lövéseinek hangját hallotta meg a cirkálók felől. Nyebogatov hajói ekkor avatkoztak be a cirkálóütközetbe. Kamimura azonnal délnek fordult, és értesítette Togo mögötte, az oroszoktól 14 km távolságra haladó hajóit is, akik szintén ebbe az irányba fordultak.
     Negyedóra sem telt bele, és Kamimura megpillantotta maga előtt Nyebogatov hajóit, melyekre mintegy 7.500 méteres távolságról azonnal tüzet nyitott. Nyebogatov és Enquist hajói viszonozták a tüzet, miközben nagy ívben visszakanyarodtak észak felé, és igyekeztek rendezni szétzilált soraikat. A kötelék élén ekkor már a Borogyino haladt, a III. Sándor ugyanis sérülései miatt kénytelen volt kiválni a csatasorból, és a vezetést átadta testvérhajójának. Bár már teljesen szét volt lőve, a páncélos később a Sziszoj Velikij és a Navarin közé besorolva visszaállt a sorba, és igyekezett lépést tartani a többiekkel. Nem volt sokkal jobb állapotban a Borogyino sem, melynek már csak hátsó 305 mm-es lövegtornya működött. Súlyos sérüléseket szenvedett az Orjol, valamint a Sziszoj Velikij és a Navarin is, mely utóbbinak a parancsnoka, Viethinghoff sorhajókapitány is halálos sebet kapott. Nyebogatov hajói ellenben még viszonylag érintetlenek voltak.
     A füstben Togo majdnem megint túlszaladt az oroszokon, az utolsó pillanatban azonban észrevették a tőlük jobbra, északnyugat felé távolodó ellenséget, és egy éles kanyarral utánuk fordultak. Így aztán az a helyzet állt elő, hogy Kamimura hajói az orosz csatasor bal oldaláról, délnyugat felől, Togo hajó pedig jobbról, kelet felől fogták két tűz alá az orosz hajókat.
     Ennek ellenére az orosz hajóknak tulajdonképpen sikerült elérni céljukat. Lerázták az ellenséget, és észak felé haladva átkerültek Togo csatasorának bal oldalára, vagyis megnyílt előttük az út Vlagyivosztok felé. Mindennek azonban csak elméleti jelentősége volt, az oroszok ugyanis helyzeti előnyükből nem tudtak kihozni semmit. Hiába sikerült megint kimanőverezni Togót -ugyanúgy, mint a Sárga-tengeri csatában-, kis köteléksebességük ezúttal is teljesen kiszolgáltatottá tette az orosz hajókat az ellenséggel szemben. Togo gyorsított, és 15-16 csomós sebességgel haladva gyorsan utolérte a 9-10 csomóval cammogó oroszokat. Nem sokkal hat óra után Togo csatahajói kelet felől, 6.200 méteres távolságról ismét tüzet nyitottak az orosz hajókra, melyeket délnyugatról Kamimura cirkálói is tűz alatt tartottak.
     Nem sokkal korábban Togo hajói elhaladtak a már súlyosan sérült orosz Ural segédcirkáló mellett, mely a nagy füstben véletlenül pont a japán sorhajók elé manőverezte magát. A japánok leadtak néhány gyors sortüzet az alig két kilométeres távolságra levő orosz hajóra, melyre a Mikasa és a Shikishima még torpedókat is kilőtt. A Shikishima torpedói közül az egyik valószínűleg eltalálta az Uralt, mely pár perccel hat óra előtt elsüllyedt.
     Miközben az orosz kötelék észak felé fordult, az addig a cirkálók kíséretében haladó orosz Bujnij rombolóról észak felé egy megdőlt, és égő csatahajót vettek észre maguk előtt. A teljesen rommá lőtt hajót eleinte nem is tudták azonosítani, s csak mikor közelebb értek, jöttek rá, hogy az saját zászlóshajójuk, a Knyaz Szuvorov. A nehézkesen imbolygó hajó még mindig azon erőlködött, hogy csatlakozzon saját kötelékéhez. Azoktól messze elmaradva követték őket először északra, majd amikor észrevették, hogy flottájuk délre kanyarodott, ők is délnek fordultak. (Ha önállósítják magukat, és a rommá lőtt, katonai szempontból már teljesen hasznavehetetlen, és alighanem kijavíthatatlan ronccsal távolodni igyekeznek a csatatértől, akkor ha Vlagyivosztokot nem is, de a közeli szigeteket talán elérhették volna, és a legénység kimenekülhetett volna a szárazföldre.)
    

A lángokban álló Szuvorov.
A Bujnij parancsnoka, Nyikolaj Kolomejcev fregattkapitány, azonnal a Szuvorov felé vette az irányt, hogy kimentse a tengernagyot, és lehetőleg a sorhajó legénységét is, noha kis rombolója ekkor már zsúfolásig megtelt az Oszljabja 204 hajótöröttjével, akiket korábban a Bujnij mentett ki a vízből.
     A tengernagyot egy félig beszorult ajtón úgy kellett kirángatni a 15 cm-es lövegtoronyból, ahol addig tartózkodott. A fájdalomtól közben Rozsgyesztvenszkij megint elájult. Ekkor már sem a Szuvorovnak, sem a Bujnijnak nem volt ép csónakja, és sokáig nem tudták, a viharos tengeren hogyan lehetne átszállítani a sebesült és mozgásképtelen tengernagyot a rombolóra. Néhányan megpróbáltak a törmelékből egy tutajt összeeszkábálni, erre azonban már nyilvánvalóan nem maradt elég idő, mivel közben a japán cirkálók is lőni kezdték a Bujnijt. Az ájult tengernagyot végül egyszerűen átdobták a szorosan a Szuvorov mellé állt rombolóra. Törzskarának néhány tisztje, és a Szuvorov pár embere szintén átugrott a Bujnijra. Kolomejcev nem maradhatott tovább a páncélos mellett, közben ugyanis a japán cirkálók is belőtték magukat, s gránátjaik veszélyes közelségben csapódtak be a rombolóhoz, mely kisebb repeszsérüléseket is szenvedett. A Szuvorovot elhagyva a Bujnij igyekezett vissza a cirkálókhoz, miközben Rozsgyesztvenszkij vezérkari főnöke, Clappier de Colomb fregattkapitány parancsára a közelben elhaladó Bezuprecsnij rombolót utasították, közölje Nyebogatovval, hogy vegye át a flotta parancsnokságát.
    
A Szuvorov utolsó percei. Korabeli japán képeslap.
A Szuvorov percei ekkor már meg voltak számlálva. Látva, hogy flottájuk megint észak felé fordult, a páncélos is ebbe az irányba kanyarodott, azonban a lángoló roncs most pont az orosz és a japán csatasor közé került. Ahogy mellette elhaladtak, Togo hajói megint végiglőtték a szerencsétlen sorhajót, melyre még néhány orosz egység is tüzet nyitott, akik a felismerhetetlenségig szétrombolt hajót tévesen sérült japán páncélosként azonosították. Togo megint rombolóit utasította, végezzenek végre az orosz zászlóshajóval. Miután tehát a főerők maguk mögött hagyták a Szuvorovot, a Kataoka altengernagy kötelékéből kivált japán rombolók ismét támadásra indultak az ellenség hajdani zászlóshajójának maradványai ellen. Amíg lehetett, Nyebogatov hajói igyekeztek védeni a páncélost, távozásuk után azonban az már ki volt szolgáltatva az ellenségnek. A hajón ekkor már csak egyetlen 76 mm-es löveg volt működőképes, mellyel a Szuvorov egyetlen, még harcképes tisztje, Werner von Kurszel zászlós az utolsó pillanatig tovább lőtte a japán rombolókat. (Más források szerint ekkor már ez a löveg is elnémult, s az orosz tengerészek puskával lőtték a támadó japán hajókat.) Maga Kataoka tengernagy utóbb ezt írta a Szuvorov utolsó perceiről: „A páncélos már szinte nem is hasonlított egy hadihajóra. Belsejében tüzek tomboltak, s a gránátok által az oldalába vágott nyílásokon és az ágyúk lőrésein lángnyelvek csaptak ki. Fedélzeteit vastag fekete füst borította, s egész megjelenése leírhatatlanul szánalmas volt. Jobbra-balra kanyarogva próbált menekülni, miközben a tatrészen megmaradt két-három ágyújával továbbra is hősiesen védekezett.”
     A taton elhelyezkedő löveggel azonban csak hátrafelé lehetett tüzelni, a japán rombolók tehát egyszerűen megkerülték az ekkor már csak néhány csomóval vánszorgó hajót, és olyan irányból támadtak, ahonnan a Szuvorov már semmivel nem tudott védekezni. Este fél nyolc körül a négy romboló alig 300 méterre közelítette meg a hajót, ahonnan már jóformán el sem tudták volna téveszteni a célpontot. A kilőtt hét darab, 356 mm-es torpedóból három vagy négy találta el a Szuvorovot, majdnem egyszerre. Az orosz páncélos felől egy nagy robbanás hallatszott -valószínűleg valamelyik lőszerraktár robbant fel-, majd a füstbe és lángba burkolózott csatahajó balra felborult, és orral előre néhány perc alatt elmerült a vízben. Túlélők, a Bujnij által korábban kimentett húsz emberen kívül, nem voltak.
     A Szuvorovot elsüllyesztő japán rombolók parancsnoka, Tujimoto fregattkapitány jelentésében ezt írta az orosz páncélos utolsó perceiről: „A teljesen kiégett Szuvorov már sok támadást vert vissza. Gyakorlatilag egész flottánk tüzelt rá, és már csak egyetlen épségben maradt lövege volt a hajó hátsó részén. De e lövegből mégis tüzet nyitott, azzal az eltökélt szándékkal, hogy ameddig úszni bír, az utolsó pillanatig küzdeni fog. Végül aztán este hét óra körül rombolóink két támadása után elsüllyedt. ”
     Nem sokkal a zászlóshajó pusztulása előtt még egy orosz hajó merült el a hullámsírban, a Kamcsatka műhelyhajó, mely a maga négy, 47 mm-es kis ágyújával megpróbált segíteni a Szuvorovnak a torpedótámadások visszaverésében. A japán cirkálók lövedékei azonban gyorsan végeztek a bátor kis hajóval, mely negyed nyolc körül elsüllyedt.

A nappali ütközet vázlata.

    A két ellenséges flotta főerői eközben továbbra is elszánt tűzharcot vívtak egymással. Az orosz hajók és Togo köteléke egymással párhuzamosan haladtak északkelet felé, ám a japánok nagyobb sebességük révén ismét kezdték előzni az oroszokat. Közben Kamimura a füstben megint szem elől tévesztette az ellenséget. Fél hét után végül északnyugatra fordult, hogy az oroszok mögött átvágva ismét csatlakozzon Togo osztagához. Fél órával később Kamimura hajói az orosz kötelék mögött bukkantak elő a füstből, és pillantották meg maguk előtt az ellenség hátul haladó hajóit, melyekre 7.300 méter távolságról azonnal tüzet is nyitottak.
     Pjotr Szerebrennyikov sorhajókapitány, a Borogyino parancsnoka. 1853-1905. Időközben a Bezuprecsnij romboló megközelített az I. Miklóst, és átadták Clappier de Colomb üzenetét, mely szerint Rozsgyesztvenszkij megsebesült, és Nyebogatovnak kell átvennie a flotta parancsnokságát. Egyben közölték vele Rozsgyesztvenszkij utolsó parancsát, mely ugyanaz volt, mint az első: „Irány északkelet 23 fok.”
     Nyebogatov felvonatta a flottaparancsnoki lobogót, majd Rozsgyesztvenszkij utasításának megfelelően zászlójelzésekkel közölte a hajókkal az új irányt: „Északkelet 23 fok.” Ezután a tengernagy gyorsított, és kötelékével balról előzni kezdte az addig elöl haladó hajókat, hogy a vezetést átvéve a flotta élére álljon. Az orosz flotta ekkor gyakorlatilag négy oszlopban haladt előre. Jobbról, az ellenség felől a három Borogyino osztályú sorhajó haladt, a Borogyino, az Orjol, és mögöttük jócskán lemaradva a III. Sándor. Mellettük balról Nyebogatov hajói próbálták előzni őket, az élen az I. Miklóssal, mögötte pedig az Admiral Szenyavin, Admiral Aprakszin, és Admiral Usakov partvédő páncélosokkal. Tőlük balra, kissé lemaradva haladt a sérült Sziszoj Velikij, a Navarin, és az Admiral Nahimov. Még hátrább, dél felé pedig Enquist cirkálói, és a néhány megmaradt szállítóhajó igyekezett lépést tartani a flottával.
     Togo, és a mögötte messze lemaradt Kamimura most is az ellenséges flotta legerősebb hajóira összpontosította tüzelését. Togo az orosz élhajót, a Borogyinót lövette, s időnként, amikor a füst eltakarta szeme elől a páncélost, áthelyezték a tüzelést az Orjolra. Kamimura hajói a hátul haladó III. Sándorra, és az Admiral Nahimovra tüzeltek.
     Az oroszok tőlük telhetően igyekeztek viszonozni a tüzet, de már erejük végén jártak. A három megmaradt Borogyino osztályú páncélost a japánok már teljesen rommá lőtték. A fáklyaként égő Borogyino első 305 mm-es lövegtornyát már kilőtték, de hátsó tornya és a 152 mm-es lövegek többsége még működött, s ezekből makacsul lőtték tovább a japán hajókat. A páncélos parancsnoka, Szerebrennyikov kapitány már az ütközet korábbi szakaszában kidőlt a sorból. Egy a parancsnoki toronyba csapódó japán lövedék repeszei sebesítették meg, a robbanás pedig leszakította jobb kézfejét. A parancsnokságot Makarov első tiszt vette át, azonban eddigre már ő is elesett. A hajó egyetlen túlélőjének elmondása szerint ekkor már a csatahajó valamennyi tisztje elesett vagy megsebesült, a Borogyinót, és mögötte a flotta többi egységét, több tucat kapitányával és két tengernagyával együtt, altisztek és matrózok vezették. Alighanem ugyanez történt korábban a III. Sándoron is. A sorban második Orjol a többiekhez képest még viszonylag jó állapotban volt, bár már legalább ötven találatot kapott. Az elülső lövegtorony bal oldali ágyújának csövét egy japán nehézgránát találta el, s a robbanás egyszerűen kettétörte az ágyúcsövet. A leszakadt darab a parancsnoki hídra zuhant vissza, ahol több embert megölt. Az Orjolon szintén tüzek tomboltak, de megmaradt három 305 mm-es lövege rendületlenül tüzelt tovább, bár már alig volt hozzájuk lőszer.
     A legrosszabb állapotban a III. Sándor volt, amely szinte teljesen harcképtelenül igyekezett tartani helyét a kötelékben. Az erősen megdőlt hajó orra szinte teljesen a vízbe merült, s lángokban álló, szétrombolt felépítményeivel majdnem olyan borzalmas látványt nyújtott, mint a Szuvorov. A páncélosnak ekkor már csak néhány közepes kaliberű lövege tüzelt szórványosan a japánok felé.
     Misu Sotaro ellentengernagy, az Első Osztag helyettes parancsnoka. 1855-1921 A vég már nem is váratott sokáig magára. Kamimura hajói az orosz kötelék mögött bukkantak elő újra a füstből és a ködből, s azonnal tüzet nyitottak annak két hátsó hajójára, a III. Sándorra és a Nahimovra. A japán cirkálók elsőként becsapódó 203 mm-es gránátjai elegek voltak ahhoz, hogy megadják a kegyelemdöfést a III. Sándornak, mely már amúgy is alig tudta fenntartani magát a vízen. Nem sokkal este hét után a páncélos hirtelen élesen balra fordult, és kivált a sorból. Alighanem a hajó kormányműve mondhatta fel a szolgálatot, mert a III. Sándor folytatta a kanyarodást, egyre jobban megdőlt, végül –a szemtanúk elmondása szerint- nagy robajjal felborult. Az egész olyan gyorsan történt, hogy a hajó legtöbb tengerészének esélye sem volt arra, hogy elhagyja a páncélost. A közelben elhaladó hajók szerint mintegy 50-60 ember úszott a felborult sorhajó körül, mely még mintegy harminc percen át a víz felszínén maradt. Az Izumrud megpróbálta kimenteni a túlélőket, azonban ahogy a felborult roncshoz próbált közeledni, Kamimura cirkálói tüzet nyitottak rá, és vissza kellett vonulnia. Mentésre tehát nem volt mód, a nemsokára leszálló éjszaka pedig végképp megpecsételte a túlélők sorsát. Buhvosztov kapitánynak az indulás előtt elhangzott szavai –„Meghalunk egy szálig, de meg nem adjuk magunkat!”- prófétainak bizonyultak. A III. Sándor 867 fős legénységéből egyetlen ember sem maradt életben.
     A főerők eközben rendületlenül folytatták tovább a tűzharcot. A japán tüzelés pontossága csökkent, ugyanis a nyugat felől, az orosz kötelék mögött lemenő nap fénye elvakította a japán tüzéreket. Az oroszok viszont megtáltosodtak, s az ütközetnek ebben az utolsó szakaszában majdnem olyan jól lőttek, mint korábban a csata első félórájában. A japán hajók ismét egymás után kapták a találatokat, s főleg a Mikasa, a Shikishima, és a Nissin körül csapkodtak az orosz lövedékek. Az oroszok kilőtték a Nissin utolsó 203 mm-es ágyúját is. A páncéloscirkáló főtüzérsége teljesen elpusztult, a hajó néhány megmaradt 152 mm-es ágyújával tüzelt tovább. Egy másik, a parancsnoki híd közelében becsapódó orosz gránát leterítette Togo helyettesének, Misu ellentengernagynak a törzskarát. Sok tiszt meghalt, maga Misu súlyosan megsebesült, s bal szemére megvakult.
     A Nissinen megsebesült tisztek közt volt egy fiatal zászlós, a sasebói bordélyházak egyik legszorgalmasabb törzsvendége, Takano Isoroku is, akinek bal kezén a mutató és középső ujját tépte le egy repesz. A szegény, ámde ősi szamurájcsaládból származó, korán elárvult tehetséges fiatal tisztet tíz évvel később a szintén patinás -és gazdag- nagaokai Yamamoto család adaptálta, hogy legyen aki tovább viszi a fiúutód nélküli család nevét. Ez igen jó választás volt, ugyanis a továbbiakban Yamamoto Isoroku néven tevékenykedő tiszt később alighanem örökre beírta a Yamamoto nevet a történetírás lapjaira.
     A Mikasa és a Shikishima, egy orosz gránáttól vagy saját lövedékének idő előtti robbanásától, elvesztette egy-egy 305 mm-es ágyúját. Mindezek a veszteségek azonban már nem befolyásolhatták a csata kimenetelét, s a rossz minőségű, gyenge robbanótöltettel felszerelt orosz gránátok képtelenek voltak igazán súlyos károkat okozni a japán hajókban. Ezt bizonyítja az a találat is, mely kis szerencsével Kamimura zászlóshajójának, az Idzumónak a végzetét is okozhatta volna. A páncéloscirkálót a Sziszoj Velikij egyik 305 mm-es gránátja találta el, mely átütötte a hajó páncélzatát, és a kazánházba csapódott be, azonban nem robbant fel.
     Ez egyáltalán nem számított egyedülálló esetnek, mivel a Csuzimánál célba talált orosz nehézgránátok harmada nem robbant fel. Ez nem pusztán a lövedékek rossz minőségének volt köszönhető, hiszen egy évvel korábban a Sárga-tengeren a 16 célba talált 305 mm-es orosz gránátból csak kettő döglött be. A hosszú út alatt nyolc hónapon át raktárban heverő gránátok gyújtószerkezete minden bizonnyal egyszerűen berozsdásodott, ezért volt Csuzimánál ilyen magas a befulladt orosz lövedékek aránya.

Süllyedő orosz hajó.

    A japán kötelék közben már megint megelőzte a kilenc csomóval cammogó orosz hajókat, s Togo, a leszálló éjszakára való tekintettel úgy döntött, aznapra ideje befejezni a harcot. 19.20-kor elrendelte a tüzelés beszüntetését, s hajóit északnak fordítva távolodni kezdett az ellenségtől.
     Bár már megkapta a tengernagy tűzszünetet elrendelő parancsát, a Fuji kapitánya mégis úgy döntött, már betöltött gránátjait azért még kilövi az ellenségre. Így aztán fordulás közben leadott még egy utolsó sortüzet a Borogyinóra. A Fuji utolsó lövése, melyet a korábban egy orosz gránát által szétrombolt hátsó lövegtorony üzemképessé tett ágyújából adtak le, telibe találta az orosz sorhajót. A gránát feltehetőleg az egyik jobb oldali 152 mm-es lövegtoronyba csapódott be, berobbantotta annak lőszerraktárát, s aztán a robbanás valószínűleg átterjedt a 305 mm-es lőszerraktárra is. A Borogyinót hatalmas robbanások rázták meg, lángnyelvek csaptak a magasba, aztán a páncélos hirtelen felborult, és gyorsan elmerült a hullámokban, miközben még mindkét hajtóműve működött. Az egész pillanatok alatt zajlott le, a többi hajóról megdermedve, döbbenten figyelő orosz tengerészek szeme előtt, akik a felborult hajótest körül csupán mintegy harminc túlélőt láttak úszni a vízben. Mentésre azonban ezúttal sem volt lehetőség. A Borogyino 866 fős legénységéből végül csupán egyetlen matróz maradt életben, akit másnap egy japán torpedónaszád halászott ki a tengerből. (A Borogyino elsüllyesztésének ez a drámai leírása elég színpadiasan hangzik, de több, komolynak tekinthető könyv így írja le a történteket. Novikov-Priboj szerint viszont a Borogyino már nem sokkal a tüzelés beszüntetése előtt elsüllyedt, s a japán hajók az Orjolra adták le utolsó sortüzeiket. )
     A Borogyino elsüllyesztésével a nappali ütközet véget ért. A csata lényegében eldőlt. Az oroszok öt legerősebb páncélosa közül az Oszljabja már az ütközet elején elpusztult, a négy Borogyino osztályú sorhajóból pedig az ütközet utolsó félórájában hármat küldtek a tenger fenekére a japán gránátok és torpedók. A negyedik, az Orjol, azonban még a kötelékben úszott –azt, hogy lőszere szinte teljesen elfogyott, a japánok nem tudhatták- és viszonylagos épségben voltak még Nyebogatov és Enquist hajói is. Ez a flotta ugyan már nem volt egyenrangú ellenfele a japánoknak, azonban a papírforma szerint még mindig komoly ütőerőt képviselt. Togo másnapra további kemény harcokat várt, s hogy saját dolgát megkönnyítse, elhatározta, éjszakai torpedótámadásokkal tizedeli meg az orosz hajókat, hogy aztán másnap egy újabb ágyúcsatában leszámoljon a maradékkal. A „tüzet szüntess” jelzés leadásával egyidejűleg küldött egy másik jelzést is rombolóinak és torpedónaszádjainak, mellyel elrendelte az orosz hajók elleni torpedótámadások megindítását.

A Nissin cirkáló fedélzete az ütközet után.

Az éjszakai harcok.
Május 27-28.

    Nem sokkal a Borogyino elsüllyesztése után az I. Miklósnak végre sikerült megelőzni az Orjolt, és a flotta élére állnia. Nyebogatov ezzel végre ténylegesen is átvette a flotta maradéka felett a parancsnokságot.
     A japán sorhajók és páncéloscirkálók ugyan beszüntették a tüzelést, és eltűntek a lassan sötétségbe boruló északkeleti láthatáron, ám helyettük mások folytatták az orosz flotta hajóinak tizedelését. A tüzelés beszüntetésével egy időben Togo parancsot adott harminc rombolójának és torpedónaszádjának, folytassák az ellenség üldözését, és indítsanak éjszakai torpedótámadásokat az orosz hajók ellen. Az időjárás kedvezőtlen volt, mivel az erős hullámverés nemcsak a kis hajók haladását gátolta, hanem megnehezítette a célzást, és eltérítette útjukból a torpedókat. A kedvezőtlen időre való tekintettel –és a korábbi tapasztalatokból okulva- a japán hajók azt a parancsot kapták, csak 500 méter alatti távolságokon indítsák torpedóikat. Ez még az éjszakai támadásoknál is öngyilkos vállalkozásnak tűnt.
     Egy japán torpedónaszád kilövése az éjszakai harcokban. Korabeli grafika Az alkonyi napfényben az orosz hajókról jól lehetett látni a kelet felől közeledő japán rombolókat, melyek számára a lemenő nap remekül megvilágította a nyugati láthatáron haladó orosz egységeket. Hogy húzza az időt a sötétség beálltáig, Nyebogatov este nyolckor a rombolókkal ellentétes irányba, délkeletre fordult, majd félóra múlva egy újabb éles kanyarral visszafordult északnak, Vlagyivosztok felé, és sebességét az elérhető maximumra, 13 csomóra növelte. A tengernagy, Rozsgyesztvenszkijhez hasonlóan, nem adott semmilyen taktikai utasítást hajóinak, egyszerűen csak ő is megismételte az egyetlen parancsot, melyet Rozsgyesztvenszkij az ütközetben kiadott: „Irány északkelet, 23 fok.” Nyebogatov nem is próbálkozott azzal, hogy az ellenség megtévesztése végett tegyen egy kerülőt a koreai vagy a japán partok felé, hanem a legtöbb orosz parancsnokhoz hasonlóan ő is szemellenzős söröslóként tartotta a főparancsnok által korábban megjelölt irányt. Annyit azért megtett, hogy elrendelte, a hajók ne használják fényszóróikat, és ne is tüzeljenek a támadó naszádokra, mert ezzel csak elárulják helyzetüket az ellenségnek. A torpedótámadások elhárítása a cirkálók és rombolók feladata.
     A japán rombolók még a sötétség beállta előtt két támadást intéztek az orosz hajók ellen, melyek azonban visszaverték mindkét rohamot, anélkül hogy bármilyen veszteséget szenvedtek volna. A meglehetősen összevissza támadó japán rombolók ezúttal sem szerepeltek valami fényesen, több hajó súlyos károkat szenvedett, két romboló pedig összeütközött. Az orosz kötelék ezután eltűnt a szemük elől a leszálló éjszakában.
     Nyebogatov a sötétség beállta után északnak fordulva 13 csomóra gyorsított, és egyetlen parancsnoki intézkedéseként elrendelte, a legénység vételezzen meleg ruhát, és vacsorázzon meg. A tengerészek harcálláspontjaikon fogyasztották el a kiosztott konzerveket –meleg ételre gondolni se lehetett-, melyeket a szanaszét heverő repeszdarabokkal feszegettek fel.
     A tengernagy által elrendelt köteléksebességet azonban az ütközetben megsérült hajók, a Sziszoj Velikj, a Navarin, és az Admiral Usakov nem tudták tartani, és hamarosan leszakadtak a kötelékről. A nappali ütközetben mindhárom hajó súlyos vízvonal alatti találatokat kapott, és az elárasztott rekeszek miatt megsüllyedt orr rész lelassította őket. Rövidesen elvesztették szemük elől az elől haladó hajókat.
     Nyebogatov nem volt tekintettel a lemaradókra, mivel a lehető leggyorsabban ki akart jutni a Japán-tengerre, abban bízva, ott sikerül majd ismét összegyűjtenie szétszóródott hajóit, és eltűnnie üldözői elől. A lemaradó hajóknak nem adott semmilyen utasítást, rájuk bízta, csináljanak, amit akarnak.
     Ha tartják magukat a tengernagy teljes elsötétítést elrendelő utasításához, talán a lemaradt hajók is épségben átvészelik az éjszakát, azonban csupán az Admiral Usakov tartotta be a tengernagy rendelkezéseit. Miután elvesztették az érintkezést a többiekkel, a Sziszoj Velikij és a Navarin a fényszórók bekapcsolásával próbált meg tájékozódni, amivel azonban csak magukra vonták a japán torpedónaszádok figyelmét. A kötelék végén haladó Admiral Nahimov páncéloscirkáló még tovább fokozta a bajt, ugyanis a támadó hajókat a fényszóróival próbálta meg szétkergetni. A japán rombolók és torpedónaszádok támadásai a továbbiakban főleg erre a három hajóra koncentrálódtak. Este 11-kor a Navarin kapott először találatot, a hajó tatrészén, majd a Sziszoj Velikijt is torpedótalálat érte, mely nagy vízbetörést okozott a hajó tatján, és letépte a kormánylapátot. A páncélost korábban a japán gránátok már súlyosan megrongálták, s ez a mostani sérülés végképp megpecsételte a sorsát. A vízbetörést nem lehetett megállítani, a sorhajó lassan, de biztosan süllyedt. Nyilvánvaló volt, hogy Vlagyivosztok elérésére semmi remény nincs, s hogy legalább a legénység életét megmentse, a páncélos parancsnoka, Mihail Oszerov sorhajókapitány, hajójával visszafordult délnek, hogy a Csuzima-sziget északi csücskénél partra szállítsa a legénységet, és aztán elsüllyessze a hajót.
     Az Admiral Nahimov az orrán kapott torpedótalálatot, amely hatalmas léket szakított az öreg cirkáló testébe, melyen keresztül a víz, a rosszul záródó vízzáró ajtóknak köszönhetően, az egész orr részt elárasztotta. Víz alá kerültek az első lőszerraktárak és áramfejlesztők is. A lékre később sikerült lékponyvát húzni, de a vízbetörést még így is csak azzal sikerült megszüntetni, hogy a cirkálót hátramenetbe fordították. A megsüllyedt orr miatt azonban a hajócsavarok félig kiemelkedtek a vízből. A Nahimov legfeljebb három csomós sebességgel volt képes hátrafelé vánszorogni, és alig engedelmeskedett a kormánynak. A parancsnok még így is csak a tisztek hosszas rábeszélésre egyezett bele, hogy az északkelet 23 fokos iránytól eltérve a koreai partok felé fordítsák a hajót, abban a –meglehetősen balga- reményben, hogy ott sikerül elvégezni az öreg cirkálón a javításokat, és aztán folytathatják az utat Vlagyivosztok felé. Okulva a történtekből, a cirkálón ezúttal már minden fényt kioltottak, és sikerült is eltűnniük a japán torpedónaszádok elől.
     A japán támadások ezután főleg a sérült Navarinra koncentrálódtak, mely körül prédára leső héjaként keringtek a japán rombolók és torpedónaszádok. A japánok minden irányból támadták a páncélost, mely elszántan védekezett. A rombolók nemcsak torpedókkal támadták a Navarint, hanem még fedélzeti lövegeikből is ágyúzták, valószínűleg nem is annyira azért, mert azt remélték, sikerülhet komoly sérüléseket okozni az ellenségnek, hanem azért, hogy megvilágítsák az üldözött hajót. A Navarin hosszú ideig tartotta magát, és pontos tüzeléssel zavarta távolabb a támadó ellenséget, azonban éjfél után két órakor a hajót újabb találat érte, jobb oldalt, középen. A kazánházakat elöntötte a víz, az áramszolgáltatás megszűnt.
     A dőlés ekkor már olyan nagy volt, hogy az ágyúkat nem lehetett a támadó japán hajókra irányítani. Azok ki is használták ezt, s további két torpedótalálattal végeztek az öreg páncélossal, mely nem sokkal hajnali fél három előtt felborult és elsüllyedt. A japán hajók meg sem kísérelték a hajótöröttek kimentését, hanem a Navarin elsüllyedése után azonnal távoztak, és távozóban néhány naszádról géppuskával még megsorozták a vízben úszó hajótörötteket. Nem vette fel a még életben levő orosz tengerészeket az a japán romboló sem, mely másnap reggel közvetlenül mellettük haladt el. A Navarin 690 emberéből végül mindössze négy tengerész maradt életben. Egyiküket másnap, késő délután egy japán romboló, három társát pedig egy angol teherhajó mentette ki a tengerből.
    

A Navarin páncélos.
Míg a japán rombolók főleg a három lemaradt orosz hajóra összpontosították támadásaik erejét, Nyebogatov páncélosai viszonylag zavartalanul maguk mögött hagyták a veszélyeztetett körzetet. A teljes elsötétítéssel haladó hajókat csak néhány japán egység fedezte fel, ezek torpedóit azonban az oroszoknak sikerült kikerülniük.
     A hirtelen kitérő manőverek eléggé igénybe vették a sorban második Orjolt, ahol a hajóban esett súlyos károk és vízbetörések miatt a súlypont olyan magasra került, hogy a tisztek számításai szerint a sorhajó nyolc fokos dőlésnél már felborult volna. Az Orjol nem tudott olyan kis ívben fordulni, mint a sértetlen I. Miklós, és a sötétben többször is szem elől tévesztette a zászlóshajót, de minden alkalommal sikerült szerencsésen visszatalálnia a kötelékhez. A fordulások során az Orjol dőlése néhányszor elérte a kritikus nyolc fokot, de a minden ízében remegő hajónak végül mindig sikerült visszaegyenesednie.
     Nyebogatov kötelékének éjfél után sikerült eltűnnie a japán torpedónaszádok elől, melyek szem elől tévesztették az ellenséget. A hajók a tőlük telhető legnagyobb sebességgel, 13 csomóval haladtak észak felé, miközben a legénység keményen dolgozott az ütközetben szerzett sérülések kijavításán. A legsúlyosabban megsérült Orjolon még a sötétség beállta előtt sikerült eloltani a tüzeket, az éjszaka során pedig betömték a hajótesten tátongó lékeket, és kiszivattyúzták a hajótestbe ömlött víz nagy részét. Hajnalra jelentősen sikerült növelni a páncélos stabilitását, és kijavították a hátsó 30,5-es lövegtornyot is, melyet a nappali ütközet utolsó perceiben egy japán gránát tett üzemképtelenné.
     Hajnalban kiderült, hogy mindössze öt hajó maradt a kötelékben. Az I. Miklóst az Orjol, az Admiral Aprakszin és az Admiral Szenyavin páncélosok mellett csupán a kis Izumrud cirkálónak sikerült követnie.
     Nyebogatov abban bízott, a nappali órákban majd előkerülnek a lemaradt hajók, vagy legalábbis azok egy része. A tengernagy különösen Enquist ellentengernagy cirkálókötelékének és a rombolóknak az előkerülésében bízott. Az pedig mindenképpen bizakodással és optimizmussal töltötte el, hogy a hajnali világosságban teljesen üres volt körülöttük a tenger. A japán hajók eltűntek, még csak egy füstoszlop sem látszott a láthatáron. Az oroszok megújuló reménnyel robogtak tovább az ekkor már csak 500 km távolságra levő Vlagyivosztok felé.

A szétlőtt Orjol a csata után.

    A kapott utasítások értelmében az éjszakai harcban az Oscar Enquist ellentengernagy parancsnoksága alatt álló cirkálóknak és a rombolóknak a feladata lett volna a sorhajók védelme, az ellenséges rombolók és torpedónaszádok elűzése. A nappali ütközet utolsó szakaszában a cirkálók és a megmaradt szállítóhajók a szokásos módon a csatasor harcban részt nem vevő oldalán, azaz bal felől haladtak, és követték a főerők mozdulatait. Mikor Nyebogatov hajói este nyolckor délnek fordultak, a cirkálók is ebbe az irányba kanyarodtak, és főerőik elé kerültek. Azonban amikor Nyebogatov fél óra múlva visszakanyarodott északnak, a cirkálók nem követték, hanem haladtak tovább déli irányba. Azóta is találgatják, vajon mi késztethette Enquistet arra, hogy cserbenhagyja a sorhajókat, és megfutamodjon a csatatérről.
     Ha szabad szerény véleményemnek hangot adnom, szerintem sem cserbenhagyásról, sem megfutamodásról nem volt szó. A délnek fordulással Enquist egyszerűen csak követte Nyebogatov manőverét, és valószínűleg azt hitte, a tengernagy feladta a harcot, és a Vlagyivosztokba való áttörést reménytelennek találva visszafordul délnek, valamelyik semleges kikötő felé. Ahol gyorsan elvégezhetik a sérült hajók javítását, a készletek feltöltését, és aztán esetleg újból nekirugaszkodhatnak a Vlagyivosztok felé vezető útnak. (Maga Enquist később így is járt el.) Ebben a hitben Enquist megindult dél felé a cirkálókkal, hogy tisztára söpörje a páncélosok előtt az utat. A gyorsan leszálló éjszakában nem vették észre időben, hogy a Nyebogatov kötelék visszafordult északra, és szem elől tévesztették a főerőket. Az éjszaka során Enquist háromszor próbált meg visszafordulni északnak, Vlagyivosztok felé, hogy csatlakozzon Nyebogatovhoz, azonban mindháromszor japán cirkálókba és rombolókba ütközött. A tengernagy gondjait tetézte, hogy az Auróra egyik árbocrúdja egy gránáttalálat következtében letörött, és egyenesen belezuhant a hajó egyik kéményébe, ahol, fából lévén, tüzet fogott. A cirkáló úgy festett, mintha egy nagy fáklyát erősítettek volna a kémény tetejére. A legénység sehogyan sem tudta a kéményből kirángatni a rudat, és a tüzet eloltani sem lehetett, mivel a tűzoltótömlők vízsugara nem ért el a kémény tetejéig. Az Auróra olyan volt, mint egy kivilágított céltábla, ideális célpont a japán rombolók számára, melyek természetesen igyekeztek is kihasználni az alkalmat, és egész éjszaka támadták a hajót. A cirkáló legénysége 17 torpedót számolt meg, amit az éjszaka során kilőttek rájuk, ám szerencsére sikerült valamennyit kikerülniük. (Vagyis nem sokon múlott, hogy ma nem egy másik hajó áll a Néva torkolatában.) A tűz éjfél után egy órával végül magától kialudt, a japánok pedig a sötétben szem elől tévesztették Enquist hajóit.
     A tengernagy még korábban, éjfél előtt úgy döntött, feladja az áttörési kísérleteket, és dél felé vonul vissza, abban bízva, hogy Nyebogatov is hasonlóképpen cselekszik. Úgy vélem, akár Enquist, akár Dobrotvorszkij hozta meg, ez egy abszolút ésszerű döntés volt, mely a helyzet reális értékelésén alapult. Elég nyilvánvaló volt, hogy a Vlagyivosztokba való eljutás teljesen reménytelen, és mihelyt kivilágosodik, a japánok ismét nekiesnek az orosz flottának, mely legerősebb hajóit elvesztve teljesen kiszolgáltatott helyzetben volt velük szemben. A vak is láthatta, hogy az oroszok teljes vereséget szenvedtek, és a legokosabb, amit a parancsnok tehet, hogy a romokból igyekszik megmenteni, ami még menthető. Nyebogatov azonban, a legtöbb orosz parancsnokhoz hasonlóan, egyetlen katonai erénnyel rendelkezett, a kapott parancsok betű szerint végrehajtásával. Azt a parancsot kapta, tartsa az északkeleti irányt, tehát semmi mással nem törődve északnak fordította hajóit, és a megadott iránytól egyetlen fokkal sem eltérve nyílegyenesen haladt előre.
     Hajnalhasadtával így Nyebogatovhoz hasonlóan Enquist is egyedül találta magát a tengeren, csak éppen nem Csuzimától északra, hanem délre. Az éjszaka során az Oleg csaknem mindvégig 18 csomós sebességgel haladt, miközben éles kitérőmanővereket hajtott végre, hogy elkerülje a japán rombolók torpedóit. Csupán két másik cirkáló tudott a zászlóshajó nyomában maradni, az Auróra, és a Zsemcsug, a kötelék összes többi hajója lemaradt, és a zászlóshajót elvesztve önállóan próbált meg valahogy kijutni a Csuzima-szorosból.
    

A Dmitrij Donszkoj, teljes lobogódíszben.
A két öreg páncéloscirkáló, a Dmitrij Donszkoj és a Vlagyimir Monomah még papíron sem tudott többet 16 csomónál, a gyakorlatban pedig inkább 14 csomó körül volt a végsebességük. Nem sokkal a sötétség beállta után egyaránt elől tévesztették Enquist dél felé haladó, és Nyebogatov korábban északra forduló hajóit. A Donszkojon sebtében tiszti gyűlést tartottak, ahol némi vitatkozás után úgy döntöttek, visszafordulnak az északi irányba, és megpróbálják elérni Vlagyivosztokot. A cirkáló teljesen elsötétítve haladt, és bár a japán torpedónaszádok többször is feltűntek a közelében, nem vették észre az orosz hajót.
     A Donszkoj testvérhajója, a Vlagyimir Monomah, már nem volt ilyen szerencsés. Enquistet szem elől tévesztve ez a hajó is visszafordult északnak, és sikeresen visszaverte a japán torpedónaszádok első támadásait. A sötétség beállta után nem sokkal egy újabb torpedónaszádot vettek észre a hajóról, melyre rögtön tüzet nyitottak. Csak ekkor derült ki, hogy az ismeretlen hajó saját rombolójuk, a Gromkij, mely a félreértés tisztázása után besorolt a cirkáló mögé. Fél tíz körül megint ismeretlen rombolókat vettek észre, melyek fényjelzéseket adtak le, mikor a cirkáló lövegei tüzet nyitottak rájuk. Mivel nem sokkal korábban csaknem saját hajójukat találták el, a cirkálói tüzérei most elbizonytalanodtak, és beszüntették a tüzelést. Az ismeretlen hajók azonban valójában japán rombolók voltak, melyek kihasználták a Monomah tüzéreinek tétovázását, és lőtávolságra megközelítve a hajót, kilőtték rá torpedóikat. Az öreg hajót jobb oldalt, középen találta telibe az egyik torpedó, olyan hatalmas léket szakítva a hajótestbe, hogy azt a lékponyvával sem tudták teljesen elzárni. A cirkáló a koreai partok felé fordult, hogy legalább a legénységet meg tudják menteni. A japán hajók közben folyamatosan támadták a hajót, mely azonban a Gromkij segítségével sikeresen visszaverte a további támadásokat.
     Ivan Ivanovics Csagin fregattkapitány, az Almaz parancsnoka. 1860-1912. Hajnalra a japán torpedónaszádok támadásai megszűntek, a Monomah fedélzetéről pedig megpillantották a Csuzima-sziget északi csúcsát. Közben már a cirkáló kazánházait is kezdte elönteni a víz, a dőlés pedig elérte a 14 fokot. A cirkáló parancsnoka, Vlagyimir Popov sorhajókapitány –bár Novikov szerint a tehetetlen Popov helyett az elsőtiszt, Nyikolaj Nozikov hozott meg minden fontosabb döntést a hajón- a sziget felé fordította a cirkálót, hogy utolsó erejükkel megpróbálják elérni a partokat. A Gromkijt pedig Popov útjára bocsátotta, kísérelje meg önállóan az áttörést Vlagyivosztok felé.
     A Szvetlana kiscirkáló elvileg elég gyors lett volna, hogy lépést tartson Enquist hajóival, ám a nappali ütközet során egy eltévedt nehézgránát eltalálta a hajó orrát, és a vízbetörés miatt a cirkáló most legfeljebb 15 csomós sebességgel tudott haladni. A zászlóshajót szem elől tévesztve a Szvetlana is visszafordult észak felé, hogy az éjszaka hozzá csatlakozó Bisztrij rombolóval együtt kíséreljen meg eljutni Vlagyivosztokba.
     Az utolsó cirkáló –pontosabban felfegyverezett jacht-, a kis Almaz, egészen más utakra tért. A hajó parancsnoka, Ivan Ivanovics Csagin fregattkapitány, az orosz parancsnokok között ritka kivételként merte a saját fejét is használni, és a sötétedés kezdetekor önállósította magát. Mikor este nyolckor Nyebogatov és Enquist egyaránt délre fordultak, ő északra kanyarodott hajójával, majd nagy ívben keletre fordulva egészen a japán partok közelébe ment, és ott fordult ismét északnak, Vlagyivosztok felé. Elsötétítve haladt, és hajnalra már túl volt szinte minden veszélyen, mivel a japánoknak eszükbe sem jutott, hogy saját partjaik közelében keresgéljenek orosz hadihajókat.
     Két romboló szintén délre tartott. A Blesztyascsij a nappali ütközetben két eltévedt lövedéktől súlyosan megrongálódott, parancsnoka, Samov fregattkapitány is elesett. A sérült hajó, melynek csavarjai a lesüllyedt orr rész miatt félig kiálltak a vízből, nem tudott lépést tartani a cirkálókkal, és este lemaradt a köteléktől. A romboló tisztjei úgy döntöttek, továbbra is dél felé tartanak, és megpróbálják elérni Sanghajt. Éjfél felé csatlakozott hozzájuk a Bodrij romboló, mely a sötétségben szintén szem elől tévesztette Enquist cirkálóit. Kora hajnalban a Blesztyascsij gépei végképp felmondták a szolgálatot, s miután a legénységet átszállították a Bodrijra, sorsára hagyták a süllyedő hajót.
     A Bezuprecsnij, a Bedovij, a Bujnij –fedélzetén Rozsgyesztvenszkijjel-, és Groznij rombolók szintén északnak, Vlagyivosztok felé tartottak, valamennyien külön-külön, egymástól és Nyebogatovtól elszakadva. Mindannyian viszonylagos épségben átvészelték a nappali ütközetet, csupán a Bujnij szenvedett komolyabb sérüléseket. A rombolón, melynek fedélzete zsúfolásig megtelt az Oszljabjáról és a Szuvorovról kimentett több mint 220 emberrel, a gépek kezdték felmondani a szolgálatot, és kifogyófélben volt a szén is. A hajó továbbra is észak felé tartott, majd mikor hajnal felé megpillantották a láthatáron a Dmitrij Donszkojt, elhatározták, az embereket átszállítják a cirkálóra, aztán elsüllyesztik a rombolót.
     Az utolsó romboló, a Bravij, fedélzetén az Oszljabjáról kimentett több mint 50 emberrel, ugyancsak Vlagyivosztok felé tartott, de parancsnokának szintén volt annyi sütnivalója, hogy nem követte mereven a főparancsnok által korábban megadott északkeleti irányt, hanem nagy ívben kitért keletnek, a japán partok felé. A romboló csaknem ugyanazon az útvonalon haladt, mint az Almaz, és hajnalra ő is túljutott a veszélyes övezeten.
     A szállítóhajók közül az Irtis este szintén a japán partok felé fordult, hasonló irányba, mint az Almaz és a Bravij, de egészen más célból. A súlyosan megrongálódott hajó lassan, de megállíthatatlanul süllyedt, s parancsnoka úgy döntött, megpróbálja elérni a japán partokat, hogy ott partra futtassa a gőzöst. Az Anadir -fedélzetén az Uralról megmentett 300 emberrel-, a Korea, és a Szvir a hajórajtól elszakadva önállóan tartottak Sanghaj felé.

Az egyik orosz romboló, a Bujnij.

    A szakirodalom hajlamos arra, hogy az éjszakai japán torpedótámadásokat, pusztán a statisztikai adatok alapján, eredménytelennek minősítse. Valóban, a térségben összesen 21 japán romboló és 32 torpedónaszád tartózkodott, melyek közül 14 meg sem találta az ellenséget. A többiek meglehetősen rendezetlenül, sokszor egymást is zavarva támadtak, s a kilőtt 87 torpedóból legfeljebb hat vagy hét talált célba. A japánok az éjszakai támadások során szenvedték el első -és utolsó- hajóveszteségeiket is. Az orosz hajók tüzérsége két támadó torpedónaszádot elsüllyesztett, egy harmadik pedig egy túl élesre sikerült fordulóban felborult. Ezen kívül –nem számítva az ütközések során keletkező károkat- hét másik hajót súlyosan megrongáltak az orosz lövedékek. A japán rombolókon és naszádokon az éjszaka során összesen 32 tengerész vesztette életét, és 86-an megsebesültek.
     A puszta statisztikai adatok tehát nem mutatnak valami fényes sikert, azonban mindezek ellenére a támadások mégis elérték céljukat. A rombolók és torpedónaszádok egy orosz páncélost elsüllyesztettek, egy másik páncélosnak és két páncéloscirkálónak pedig végzetes sérüléseket okoztak. Utóbbiak mindegyike kénytelen volt kiválni a kötelékből, és tulajdonképpen másnap reggel mindhárom hajó az éjszaka elszenvedett torpedósérülések következtében süllyedt el.
     A torpedótámadások, és az azok elkerülésére tett kitérőmanőverek következtében mind Nyebogatov, mind pedig Enquist osztaga teljesen szétesett. A két zászlóshajó mellett csupán néhány hajó maradt, a többiek szanaszét szóródva igyekeztek önállóan eljutni Vlagyivosztokba, illetve menekültek visszafelé, semleges kikötőkbe. Az orosz flotta az éjszaka során darabjaira hullott szét, s a japánoknak másnap már nem kellett mást tenniük, mint egyenként felcsipegetni a kisebb kötelékben, vagy magányosan Vlagyivosztok felé igyekvő hajókat, melyek azzal is megkönnyítették az ellenség dolgát, hogy majdnem valamennyien ugyanazon az útvonalon próbálták meg elérni a célkikötőt.

Az I. Miklós, már japán zászló alatt.

A végjáték.
Május 28.

    Május 27-én napnyugtakor az orosz hajóhad, pusztán a számszerű adatokat nézve, még mindig hatalmas és ütőképes erőnek számított. A nappali ütközetben csupán négy hadihajó veszett oda, és néhány másik súlyosabban megrongálódott. Maga Togo is arra számított, következő nap az előzőhöz hasonló, kemény ütközetben kell majd leszámolnia az ellenséges flotta maradék erőivel.
     A győzelmet illetően azonban neki sem voltak kételyei. Az oroszok „csupán” négy hajót vesztettek ugyan, azonban ez a négy hajó a flotta tulajdonképpen egyetlen, igazán ütőképes ereje volt. A többi egység, a gyakorlatilag harcképtelen Orjolt és a súlyosan sérült Sziszoj Velikijt kivéve, a japán flotta fő csapásmérő erejéből egyetlen hajónak sem lehetett egyenrangú ellenfele. Kötelékben hajózva és egymást támogatva azonban –jó vezetés mellett- okozhattak volna még kellemetlen meglepetéseket a japánoknak.
     Az éjszakai torpedótámadások azonban az oroszok minden reményét semmivé tették. Hajnalra az orosz flotta ismét elvesztette egy nagy hadihajóját, három másik egység pedig végzetes sérüléseket szenvedett. A flotta darabokra hullott szét, hajói magányosan vagy kisebb kötelékben igyekeztek menekülni, ki merre tudott. A japánoknak már nem volt más dolguk, minthogy egyenként levadásszák a szétszóródott ellenséges hajókat.

A szétszóródott orosz flotta maradványainak felszámolása.

    1905 május 28-án kora hajnalban a farral előre vánszorgó Admiral Nahimov páncéloscirkálóról megpillantották maguk előtt a Csuzima-sziget hegyeit. A hajó eredetileg a koreai partokat célozta meg, azonban navigációs hibák miatt elvétette az irányt, és végül a sziget északi partjainál kötött ki. Igazából már mindegy is volt, hol vannak, a hajó ugyanis menthetetlen állapotban volt, kijavítására nem volt semmi remény. A partokat megközelítve a cirkáló megállt, és megkezdték a csónakok lebocsátását. Mikor a láthatáron feltűnt a japán Shiranui romboló és a Sado Maru segédcirkáló, a Nahimov parancsnoka, Rogyionov sorhajókapitány, elrendelte a hajó felrobbantásának előkészítését. A lőszerraktárakban elhelyezett robbanótölteteket az egyik mentőcsónakból hozták volna működésbe, a parancsnoki hídon álló Rogyionov jelzésére, aki hajójával együtt akart elmerülni.
     Mikor a Nahimov közelébe ért, a Shiranui zászlójelzésekkel szólította fel megadásra az orosz hajót, gondosan hozzátéve, hogy különben nem fogja kimenteni az orosz tengerészeket. Hogy időt nyerjen, Rogyionov azt felelte, nem látja jól a jelzéseket, majd miután az utolsó ember is elhagyta a cirkálót, jelt adott a hajó felrobbantására. A robbanótöltetek azonban nem léptek működésbe, ugyanis a hajóról utolsóként távozó villanyszerelők, tudván, hogy a cirkáló percei amúgy is meg vannak számlálva, szétkapcsolták a vezetékeket.
     Mialatt a Sado Maru felszedte a hajótörötteket, a Shiranui csónakja a Nahimov mellé állt, és néhány japán tengerész az orosz cirkáló fedélzetére kapaszkodott. Ők is hamar meggyőződtek róla, hogy az ellenséges hajónak már csak percei vannak hátra, ezért miután felvonták a cirkáló tatjára a japán lobogót, elhagyták a süllyedő hajót. Annak fedélzetén azonban még ott volt Rogyionov parancsnok és a vele tartó navigációs tiszt, akik a parancsnoki hídon meghúzódva figyelték a japánokat. Miután azok eltávoztak, előbújtak, letépték a zászlórúdról a japán lobogót, majd utolsóként ők is elhagyták a süllyedő hajót. Nem sokkal ezután az Admiral Nahimov oldalára dőlt, majd reggel nyolc körül elsüllyedt. (A neten keringő mendemondák szerint a cirkáló fedélzetén mintegy másfél millió akkori font –egy Borogyino osztályú sorhajó ára- értékű arany és platina szállítmány tartott Vlagyivosztokba, ami a hajóval együtt merült a tenger fenekére.)
    

Az Admiral Nahimov.
Miután felszedték az öreg cirkáló hajótörötteit, a Shiranui és a Sado Maru rögtön északra indultak, ugyanis egy újabb orosz hajó tűnt fel előttük a láthatáron.
     A Vlagyimir Monomah páncéloscirkáló szintén a koreai partokat akarta elérni, de valahogy ez a hajó is a Csuzima-sziget északi partjainál kötött ki. A cirkáló gépházait félig már elöntötte a víz, s a dőlés olyan nagy volt, hogy a jobb hajócsavar majdnem teljesen kiemelkedett a vízből és a levegőben forgott. Napkeltekor megpillantották a szintén a sziget felé közelítő Sziszoj Velikijt, azonban hamar kiderült, nem számíthatnak a páncélos segítségére, az ugyanis fényjelzésekkel kérte a cirkálót, vegye fel a legénységét. A Monomah rövid válaszát gyakran idézik a könyvekben: „Magam is süllyedek.”
     Eközben három japán segédcirkáló és egy romboló tűnt fel a közelben, melyek figyelmét azonban a nagyobbik hajó vonta magára, s így a Monomah tovább tudott haladni a sziget partjai felé. A Sziszoj Velikij parancsnoka, Mihail Ozerov sorhajókapitány segítséget kért a japán hajóktól, majd mikor azok megadásra szólították fel, belegyezett a kapitulációba, jól tudván, hogy hajója rövidesen úgyis elsüllyed. A páncélos fedélzetére lépő japánok felvonták lobogójukat az orosz hajóra, azonban annak árbocáról a beszorult kötelek miatt nem tudták bevonni az orosz zászlót. A segédcirkálók, miután felvették a Sziszojt elhagyó orosz tengerészeket, megpróbálták a sorhajót vontába venni, hogy a közeli szigeten partra futtassák, és így megmentsék a maguk számára. A hajó azonban már gyorsan süllyedt, s megmentésére nem volt idő. Reggel kilenc órakor a Sziszoj Velikij, árbocán az orosz és a japán zászlóval, felborult, és mintegy három mérföldre a sziget partjaitól elsüllyedt.
     A Vlagyimir Monomah eközben szintén megközelített a szigetet, majd megállt, és megkezdte a csónakok lebocsátását. A cirkálót addig kísérő Gromkij rombolót a Monomah kapitánya útjára bocsátotta, próbálja meg önállóan elérni Vlagyivosztokot. A Gromkij északra fordult, s rövidesen eltűnt a láthatáron. A Sado Maru és a Mandzsu Maru segédcirkáló közben megközelített az orosz cirkálót, és leadott rá néhány lövést, amire azonban az már nem felelt. A hajó néhány tisztje ugyan tüzet akart nyitni, Popov kapitány azonban ezt megtiltotta. Ami abszolút helyes döntés volt, hiszen a süllyedő hajó már semmilyen kárt nem tudott volna okozni az ellenségben, s csak azt érték volna el, hogy a japán választűz vérfürdőt rendez a cirkálót éppen elhagyó tengerészek között. A japán hajók felszedték az orosz tengerészeket, majd miután meggyőződtek róla, hogy a vén cirkáló menthetetlen állapotban van, sorsára hagyták a süllyedő hajót, mely nem sokkal dél után elmerült a hullámok közt.

A Sziszoj Velikij.

    Május 28-án reggelre az újdonsült flottaparancsnok, Nyikolaj Ivanovics Nyebogatov ellentengernagy vezetése alatt mindössze öt hajó maradt. A zászlóshajót, az I. Miklóst csupán a rommá lőtt Orjol, valamint a csekély harcértékű Admiral Aprakszin és Admiral Szenyavin követte, valamint az Izumrud kiscirkáló. A flotta összes többi hajója eltűnt az éjszakában. Nyebogatov azonban még mindig nem látta tragikusnak a helyzetet. Úgy gondolta, hajói nem lehetnek messze, hiszen valamennyien megkapták a követendő irányt, a nevezetes északkelet 23 fokot. Ezt az irányt tartotta ő is egész este, tehát ha a többi hajó követte utasítását, valahol a közelben lehetnek azok is. Úgy tervezte, a délelőtti órákban az Izumrud segítségével majd összegyűjti a flotta szétszóródott hajóit, és együtt mennek tovább Vlagyivosztok felé.
     Nehéz lenne megmondani, a tengernagy mire alapozta ezt az optimista elképzelést. Ha ezt így valóban komolyan gondolta, csak egyetlen dologra számíthatott, arra, hogy a japánok befejezettnek tekintik az ütközetet, és nem üldözik tovább a túlélő hajókat.
     Ez a reménykedés azonban teljesen megalapozatlan volt. Togo, a többi japán tengernagyhoz hasonlóan, angol iskolákban tanulta a mesterséget, ahol mindenekelőtt természetesen a nelsoni hagyományokat sulykolták beléjük, melyek egyik alapvetése volt, hogy az ellenséget nem egyszerűen csak le kell győzni, hanem törekedni kell azok erőinek minél teljesebb megsemmisítésére. Mindez összhangban volt a japán szamurájszellemmel is. Togo kedvenc és gondosan tanulmányozott tengeri csatája a trafalgári ütközet volt, és nyilván jól ismerte Nelson híres mondását is. A brit tengernagy egyszer megjegyezte, ha egy ütközetben elfogná és elpusztítaná az ellenség tíz hajóját, de a tizenegyedik elmenekülne, noha mód lett volna annak megsemmisítésére is, akkor ezt az ütközetet ő nem tekintené győzelemnek.
     Ennek megfelelően a japán tengernagynak esze ágában sem volt, hogy visszatérjen Sasebóba magát ünnepeltetni. Az éjszaka során hajóival északnak, majd északnyugatnak fordult, átvágott az orosz flotta nyomdokvonalán, és ismét átkerült azok bal oldalára, hogy megint közéjük és Vlagyivosztok közé tudjon állni. Az éjszaka kijavították a hajókban esett károkat, s rendezték kissé szétzilálódott harcrendjüket.
     Togo még pirkadat előtt szétküldte cirkálóit, kutassák fel a menekülő ellenséget. Sokat nem kellett keresgélniük, hiszen nagyjából tudták, hol lehetnek az orosz hajók. Azok ugyanis már előző nap se nagyon csináltak mást, mint hogy makacs elszántsággal újra és újra azon erőlködtek, hogy hajóikkal az egyenesen Vlagyivosztok felé vezető irányba forduljanak.
     Az irodalom hajlamos arra, hogy az orosz hajóknak ezt a görcsös erőlködését a „hősies” jelzővel illesse, ám a magam részéről inkább az „esztelen” kifejezést találnám megfelelőnek rá. Hogy pontosabban fogalmazzak, az oroszok csatában tanúsított viselkedése valóban hősies volt, ám a cél, melynek elérése érdekében elkövették mindezt, abszolút őrültség volt. A nappali ütközet gyakorlatilag ugyanannak a három hadmozdulatnak a többszöri megismétlődéséből állt. Az orosz hajók a Rozsgyesztvenszkij által megadott északkelet 23 fokos irányba fordultak, mire a japánok sebességi fölényükkel élve az orosz kötelék elé vágtak, és annak első hajóit heves tűz alá véve igyekeztek kelet felé nyomni az ellenséget. Az ellenség nyomásának engedve az oroszok hajók kitértek a tűzcsapás elől, ám mihelyt a gyors japán hajók túlfutottak rajtuk, ismét északi irányba fordultak. Mire a japánok újra eléjük vágtak, megint kelet felé nyomták őket, és így tovább. Az orosz hajók erőlködése oly mértékig értelmetlen volt, hogy arra nehéz bármilyen racionális magyarázatot találni. Nyilván azért, mert nem is volt rá semmilyen racionális magyarázat. A főparancsnok kiadta az utasítást, a beosztott parancsnokok, akiket gyerekkoruktól fogva feltétlen engedelmeskedésre neveltek, pedig gondolkodás nélkül végrehajtották azt. Nem foglalkoztak azzal, hogy a több mint másfélszeres japán sebességi fölény és a fölényes japán tűzerő értelmetlenné tesz minden menekülési és áttörési kísérletet észak felé. A romhalmazzá lőtt, alig pár csomós sebességgel vánszorgó Szuvorov önerőből alighanem még a koreai partokat sem tudta volna már elérni, de ennek ellenére a hajón még életben levő tisztek még ezt az úszó roncsot is makacsul próbálták a Vlagyivosztok felé vezető irányba fordítani. A torpedótalálattól sérült Admiral Nahimovot, mely farral előre, három csomós sebességgel tudott csak vánszorogni, parancsnoka először szintén Vlagyivosztok felé irányította, és csak azért fordult végül tisztjei javaslatára nagy nehezen a koreai partok felé, hogy ott kijavítsák a hajót, és utána majd ismét észak felé induljanak. Ezt a magatartást lehet éppenséggel hősiesnek is nevezni, én azonban körülbelül annyira tartom annak, mint a nevezetes lovasrohamokat a tankok ellen.
     Togo az ellenség képességeinek és gondolkodásának ismeretében nyilván úgy gondolta, az oroszok most is ugyanígy járnak el, és mihelyt lehetőségük adódik rá, megint északkeleti irányba fordulnak. Cirkálóival tehát elsősorban a tőle jobbra, északkeletre eső területeket pásztáztatta át. Nem csalódtak, valóban nem kellett sokáig keresgélniük.
    

Az Izumrud kiscirkáló.
Nyebogatov ugyanúgy járt el, mint a többi orosz parancsnok. Mihelyt megszűntek az ellenséges támadások, északkelet felé fordult hajóival, és a már emlegetett szemellenzős sörösló módjára mereven tartotta az északkelet 23 fokos irányt, anélkül hogy bármilyen kitérő manőverrel megpróbálkozott volna. Hajnalban ugyan öt hajójával egyedül találta magát a tengeren, de meglehetett az a vigasza, hogy a japán hajók se mutatkoztak. Ezen felbuzdulva javában tervezgette a flotta újraegyesítését. E balga reményeknek azonban a japánok gyorsan véget vetettek. Fél hét előtt az orosz hajóraj mögött, bal felől feltűntek a láthatáron Kataoka altengernagy Harmadik Osztagának könnyűcirkálói. Nyebogatov egyidejű fordulatot rendelt el balra, és az ellenség felé indult, mely azonban sebességi fölényével élve gyorsan kitért az orosz hajók elől, melyek ezután ismét visszafordultak északkeleti irányba. A cirkálók rádión rögtön jelentették az ellenség pontos helyzetét és irányát, s valamennyi japán kötelék a megadott irányba fordult. Az orosz hajók körül egymás után bukkantak elő a reggeli párából a japán cirkálók, majd tíz óra felé jobbra elől feltűntek Togo és Kamimura hajói is.
     Az I. Miklós parancsnoki hídján Nyebogatov idegesen fel-alá járkálva figyelte, hogyan keríti be hajóit az ellenség. Az Izumrud engedélyt kért rá, hogy kitörhessen Vlagyivosztok felé, még mielőtt a japánok teljesen bekerítik őket, a tengernagy azonban elutasította a kérést, és megint kiadta az egyetlen parancsot, melyet az orosz flottában ismertek: „Irány északkelet, 23 fok.” Maga is láthatta pedig, hogy nincs menekvés, hiszen öt hajóját az ellenség 27 sorhajója és cirkálója vette körül. Tisztjei hallották, ahogy ezt mormogja maga elé: „Ezt jól elszúrtuk.” Nem derült ki, hogy Rozsgyesztvenszkijre gondolt e, vagy magára.
     Nyikolaj Ivanovics Nyebogatov ellentengernagy, a Harmadik Csendes-óceáni Hajóraj parancsnoka. 1849-1922. 10 óra 34 perckor Togo kiadta a tűzparancsot. Elsőként a Kasuga nyitott tüzet, majd rövidesen a többi japán sorhajó és páncéloscirkáló ágyúi is megszólaltak. A két flotta közt a távolság ekkor mintegy 9.100 méter volt. Togo tudta, hogy a csatát már megnyerte, és nem akarta a végjátékban feleslegesen kockáztatni hajói épségét, ezért az előző napi ütközettel szemben most nagy lőtávolságban kívánt maradni. A nagy távolság ellenére a japán hajók harmadik sortüze már el is találta az orosz zászlóshajót. Az oroszok a japánokról látszólag tudomást sem véve, teljesen nyugodtan haladtak tovább, s ágyúik nem viszonozták a tüzet. Aztán alig pár perccel a tüzelés megkezdése után váratlanul bevonták zászlaikat, és feltűnt árbocaikon a megadást jelző fehér lobogó.
     A megadás körülményeit illetően a vonatkozó irodalom nem teljesen egységes. Thiess szerint Nyebogatov teljesen a saját szakállára, illetve tisztjei, s főleg az I. Miklós parancsnokának tiltakozása ellenére, parancsszóval rendelte el a megadást. Novikov-Priboj sokkal hitelesebbnek tűnő beszámolója szerint viszont éppen a zászlóshajó parancsnoka, Vlagyimir Szmirnov sorhajókapitány volt az első, aki a tengernagynak javasolta a kapitulációt. Nyebogatov haditanácsot hívott össze, ahol a szabályzatnak megfelelően a legalacsonyabb rangú tisztek véleményét is kikérték a megadással kapcsolatban, s alig néhányan voltak, akik ellenezték azt. A tisztek még javában vitatkoztak, s a tengernagy még ki sem adta a parancsot a kapitulációra, amikor valaki már fel is vonta a hajó árbocára a megadást jelentő jelzőzászlókat, amiket egyébként a japánok vagy nem vettek észre, vagy nem törődtek vele. Mikor az ellenséges hajók elkezdték a tüzelést, a tengernagy megkérdezte a hajó tüzértisztjét, viszonozhatják e már a tüzet. Azt a választ kapta, a japánok az orosz ágyúk lőtávolságán kívülről tüzelnek. Nyebogatov erre végképp összeomlott, sapkáját földhöz vágta, és tehetetlen dühében sírva toporzékolt rajta. Aztán mihelyt összeszedte magát, elrendelte, vonják fel a fehér zászlót.
     Az I. Miklós ágyúi valójában elérték volna a japánokat, azok ugyanis éppen a régi 305 mm-es lövegek hatótávolságán belül álltak. A hajó tüzértisztje, mondjuk úgy, nyilván meg akarta könnyíteni Nyebogatov számára a döntést. Ami egyébként alighanem a tengernagy csuzimai tevékenységének leginkább megalapozott és legésszerűbb elhatározása volt. A romantikus hajlamokkal megáldott történetírók, mint például Thiess, persze eléggé neheztelnek Nyebogatovra, amiért megfosztotta őket attól az örömtől, hogy újabb drámai leírásokat adhassanak még néhány orosz hajó pusztulásáról, és újabb cikornyás szóvirágokkal lelkendezzenek az orosz tengerészek „hősies” küzdelmén és halálán. Ettől eltekintve azonban a további ellenállásnak már semmilyen más értelme nem lett volna. Az I. Miklósnál és a két partvédő páncélosnál még egy jó páncéloscirkáló is nagyobb harcértéket képviselt, a szétlőtt Orjol 305 mm-es lövegeihez pedig összesen három darab gránát maradt. Egyébként utóbb, a hadbírósági tárgyaláson maga Rozsgyesztvenszkij is teljes mellszélességgel kiállt Nyebogatov mellett, hogy valódi meggyőződésből vagy csak szolidaritásból, az persze más kérdés.
     Az egyetlen, amit esetleg Nyebogatov még megtehetett volna, hogy elrendeli a hajók elhagyását, és a fenékszelepek megnyitását. A haditanácson ez a lehetőség is szóba került, de elvetették, ugyanis menekülni nem volt mivel. A csónakok és mentőövek többségét előző nap szétlőtték, az orosz tengerészeknek pedig alig harmada tudott csak úszni. A hajókat pedig a japánok előbb lőtték volna szét, minthogy saját legénységük azokat el tudta volna hagyni, és aztán elsüllyeszteni.
     Thiess szerint az orosz hajók tisztjei és matrózai –valamennyi megannyi görög hérosz…- többnyire harcolni akartak, és csak a beléjük nevelt kötelességtudat késztette őket az engedelmességre. Ahogy a tudós szerző írja: „A tüzérek közül némelyek gyerekként bőgtek. Erejük kiapadt. Nem Togo törte meg őket, hanem Nyebogatov. A japánok lőhetnek, nekik pedig hallgatva meg kell adniuk magukat. … Néhány zászlós odaszalad az ütegekhez, lőnek és meghalnak! Inkább meghalni zendülőként, semmint gyáván megadni magát!... És az öregebb tisztek megérintik a fiatalok karját, és halkan azt mondják: „Vége. Nézzétek csak, ott fent…” és az I. Miklósra mutatnak. Az árbocra ahol azelőtt az András lobogó lengett, lassan Japán nap lobogója kúszik fel.
     Valami nagy gyengeség és határtalan szégyenkezés tölti el őket. Leülnek a fedélzetre és már fel sem tekintenek ha a japán gránátok lecsapnak.”

     Novikov-Priboj mint rendesen, ezúttal is sokkal megbízhatóbb forrásnak tűnik. Az ő leírása szerint a tisztek nagy többsége egyetértett a megadással. A matrózok ugyan nem tapsolták meg Nyebogatovot, de többnyire szintén megkönnyebbültek, hogy a harc véget ért. Akadt ugyan néhány forrófejű, akiket erőszakkal kellett elrángatni az ágyúktól, de egyáltalán nem ez volt a jellemző. Az Orjol 15 cm-es lövegei leadtak két lövést, de ez volt minden ellenállás, amit az orosz hajóraj tanúsított.
     A japánok azonban a fehér zászló ellenére is tovább tüzeltek. Az orosz hajók előző nap tanúsított elszánt küzdelme után Togo egyszerűen nem hitte el, hogy most ellenállás nélkül megadják magukat. Azt hitte, valamilyen hadicselről lehet szó, és tovább lövetett rájuk. Mikor egyik tisztje bátortalanul megkérdezte, nem e kellene beszüntetni a tüzelést, azt felelte, csak akkor, ha az oroszok meg is állnak.
     Az oroszok rövidesen megtették ezt is. Látva, hogy a japánok a kitűzött fehér zászló –pontosabban a kórházból felhozott lepedő- ellenére tovább lövik őket, Nyebogatov megállította hajóit, és felvonatta rájuk a japán lobogót.
     Nyebogatov elhagyja az I. Miklóst, hogy az érte küldött japán csónakkal átmenjen a Mikasára. Korabeli grafika. A japán hajók azonban tovább lőtték az orosz egységeket. Togo mozdulatlanul állt a Mikasa parancsnoki hídján, és olyan rezzenéstelen arccal meredt az orosz hajókra, mintha hipnotizálták volna. Tisztjei meghökkenve bámulták. Újabb tíz perc után végül vezérkari főnöke, Kato ellentengernagy odalépett hozzá, és halkan azt mondta neki: „Tengernagy úr! Amit Ön tesz, az ellenkezik a busido szellemével!” Togo erre összerezzent, kezével végigsimított homlokán, mintha mély álomból ébredt volna, majd végre elrendelte a tüzelés beszüntetését.
     Az orosz hajókon közben felbomlott a rend. A matrózok, tudván, hogy a harcnak vége, megtagadták az engedelmeskedést a tiszteknek. A legtöbb hajón a tengerészek feltörték az alkoholraktárakat. A részeg matrózok az Internacionálét énekelték, kifosztották az élelmiszerraktárakat, és megverték a különösen népszerűtlen tiszteket.
     Az Izumrud cirkáló először szintén felvonta a fehér zászlót, ám a hajó parancsnoka, Vaszilij Fersen fregattkapitány ezzel csak időt akart nyerni. Miután a japánok beszüntették a tüzelést, hirtelen bevonta a megadást jelző zászlókat, és hajóját kelet felé fordította, ahol két japán hajóraj között nagy hézag tátongott. Teljes gőzzel haladva az Izumrud, melyről a súly csökkentése érdekében tengerbe dobták a jobb oldali horgonyt, átcsúszott a japán hajók között, és a bekerítésből kitörve Vlagyivosztok felé fordult. A késve reagáló japánok két cirkálót küldtek az Izumrud után, azonban már nem tudták utolérni a 24 csomós sebességgel száguldó hajót, mely rövidesen eltűnt üldözői elől.
     Eközben egy Mikasáról küldött csónak állt az I. Miklós mellé, hogy Nyebogatovot átszállítsa a japán zászlóshajóra, aláríni a megadási okmányokat. A díszegyenruhába öltözött tengernagy indulás előtt összehívta az I. Miklós legénységét, és rövid beszédben ismertette velük a megadás okait, és egyben magára vállalta azért a felelősséget: „Tudjátok meg, nem gyávaságból tettem, nem a haláltól való félelem vezet. Sokat éltem már a földön, nem félek a haláltól. Magamra vállalom a gyalázatot, ítéljenek el érte. Vállalom a halálbüntetést is. De nem akarom, hogy ti, fiatalok elpusztuljatok. Rátok vár, hogy egyszer majd visszaszerezzétek az orosz haditengerészet dicsőségét és becsületét. Ezeken a hajókon több mint 2.400 ember szolgál, akiknek élete többet ér, mint az enyém. A menekülésre többé nincs szemernyi esély se. Kötelességemnek tartom, hogy megmentsem életeteket, még ha szégyenbe is kerülök emiatt. Nekem nemsokára le kell majd vetnem ezt az egyenruhát, ti azonban becsülettel fogjátok viselni a magatokét.”
     A még mindig harckészültségben álló Mikasán Togo, aki még mindig nem hitte el teljesen, hogy az oroszok valóban megadták magukat, fagyos udvariassággal fogadta Nyebogatovot. A tiszti szalonban aláírták a megadásról szóló okmányokat, majd pezsgőt ittak a harcok befejezésének örömére. Togo belegyezett, hogy az orosz tisztek a fogságban megtarthassák kardjukat, és személyes tárgyaikat, valamint hogy azok, akik írásban kötelezettséget vállalnak arra, hogy a háborúban nem fognak többet a japánok ellen harcolni, hazatérhetnek Oroszországba. Ez utóbbi kedvezménnyel viszont később nem tudtak élni, ugyanis a cár, akit rendkívül felbőszített a négy páncélos megadása, nem engedte meg azok tisztjeinek a hazatérést, és minden további vizsgálat nélkül megfosztotta őket rangjuktól. Ahogy Novikov megjegyzi, ez volt a cár egyetlen határozott intézkedése a háború egész ideje alatt. (A későbbi hadbírósági tárgyalásokon a tisztek többsége egyébként visszakapta rangját.)
     A japánok az elfogott hajók legénységének nagy részét saját egységeikre szállították át, majd a hajókra zsákmánylegénységet raktak, és Sasebóba vitték őket. Útközben azonban az Orjolt különválasztották, és az Asahi páncélos, valamint az Asama cirkáló szoros őrizete mellett külön szállították Maidzuru kikötőjébe. Hogy pontosan mi történt az Orjolon, nem egészen világos. Thiess arról ír, hogy néhány tiszt megpróbált bejutni a lőszerraktárba, hogy felrobbantsa a hajót, ám a japánok elfogták, és másnap a maradék legénység előtt a tatfedélzeten főbe lőtték őket. Ami éppen nem volt jogellenes, bár a győzelem után a japánokban lehetett volna annyi nagyvonalúság, hogy megkegyelmeznek nekik.
     Már ha ugyan valóban megtörtént az eset. Novikov ugyanis semmiféle tiszti zendülésről nem tud, szerinte az egyik hajógépész nyitotta ki a bal oldali fenékszelepeket, ám a japánok még idejében felfedezték mi történt, és ellenárasztással korrigálták a dőlést, majd kiszivattyúzták az elárasztott rekeszeket, és elzárták a szelepeket. Novikov verziója, bár ő maga ekkor már nem tartózkodott az Orjolon, megint valószerűbbnek tűnik, mint Thiessé. A japánok az elfogott tiszteket átszállították saját hajóikra, az Orjolon csak a súlyos sebesültek maradtak. Emellett a hajó lőszerraktárai ekkor már szinte teljesen üresek voltak, és ezen kívül természetesen a japánok is szigorúan őrizték azokat.
     Egy tiszt egyébként valóban meghalt az Orjolon, a páncélos kapitánya, Nyikolaj Viktorovics Jung, aki az előző nap szerzett súlyos sebeibe halt bele. Május 30-án reggel a japánok teljes katonai tiszteletadás mellett, az Orjol új parancsnokának, Nakahava fregattkapitánynak a jelenlétében temették a tengerbe.

Japán őrök az elfogott I. Miklós parancsnoki hídján.

    Nyebogatov megadásával azonban még mindig nem értek véget a harcok. A közelben még több orosz hajó igyekezett Vlagyivosztok felé, az elmeháborodottak makacs kitartásával tartva az északkelet 23 fokos irányt.
     A Szvetlana kiscirkáló előző nap súlyos találatot kapott az orrán, melynek következtében sebessége 15 csomóra csökkent, és leszakadt Enquist kötelékéről. A cirkáló parancsnoka, Szergej Pavlovics Schein sorhajókapitány, aki korábban a felderítő osztag megbízott parancsnoka is volt, hajójának állapota ellenére úgy döntött, a korábban kapott parancsokhoz tartja magát, és visszafordult északnak, Vlagyivosztok felé. Az éjszaka hozzá csatlakozott Bisztrij rombolóval együtt reggelre kijutottak a Csuzima-szorosból, ám nemsokára ellenséges hajók tűntek fel a láthatáron, és üldözőbe vették őket.
     Scheinben azért volt annyi józanság, hogy nem ragaszkodott tovább a vlagyivosztoki irányhoz, hanem, tudatában lévén annak, hogy a Szvetlana sorsa megpecsételődött, a koreai partok felé fordult, hogy legalább a legénységet biztonságba juttassák. A sebtében megtartott haditanácson a tisztek úgy döntöttek, ha nem sikerül elérni a partokat, addig harcolnak, amíg tart a lőszer, aztán pedig elsüllyesztik a hajót. Az Otawa és a Niitaka cirkáló, valamint a Murakumo romboló közben lőtávolságra közelítette meg a menekülő cirkálót, melynek a gépek túlterhelésével sem sikerült 16 csomónál nagyobb sebességet elérnie, és tüzet nyitottak rá. A Szvetlana viszonozta a tüzelést, és találatokat ért el az Otawán, ám az ellenség túlereje gyorsan érvényesült. Egy japán gránát szétrombolta a cirkáló középső kazánházát, egy másik pedig elszakította a bal oldali hajtómű gőzvezetékét, s a cirkáló nemsokára megállt. Az orosz hajó lőszerkészlete előző nap már majdnem teljesen elfogyott, a tüzérek most ellőtték a maradékot is a japán hajókra, sőt, kilőtték rájuk még a vaktöltényeket is.
     Másfél órás tűzharc után a cirkáló fedélzete romhalmazzá vált, ledőlt mindkét árboc, és a hátsó kémény. Miután a lőszer teljesen elfogyott, Schein kapitány kiadta a parancsot a hajó elhagyására. A Niitaka cirkáló és a Murakumo romboló közben a Bisztrijt vette üldözőbe, a süllyedő Szvetlánát az Otawa lőtte tovább. A japánok ezúttal sem udvariaskodtak. Bár az orosz cirkáló teljesen harc és mozgásképtelen volt, folyamatosan tüzeltek rá, mindaddig, amíg az fél tizenkettő előtt nem sokkal el nem merült. Schein kapitány és a hajó elsőtisztje már a cirkáló elhagyása közben esett el. Az Otawa ezután a hajótörötteken átgázolva mentés nélkül elhagyta a helyszínt. A történészek utóbb azzal mentegetik a japánokat, hogy azok parancsot kaptak a főerőkhöz való csatlakozásra, ezért nem vesztegethették tovább az idejüket a mentésre. Ezt persze meg lehetne érteni, de annyira azért nem lehetett sürgős a dolguk, hogy pont ott kelljen teljes sebességgel elhaladniuk, ahol a hajótörött orosz tengerészek többsége úszott. Az Otawa keresztülhajtott rajtuk, miközben a fedélzetén álló japán tengerészek hangos „Banzájt” üvöltöttek. A Szvetlana életben maradt hajótöröttjeit végül a kora délutáni órákban mentette ki a helyszínre küldött America Maru teherhajó.
    

A Szvetlana kiscirkáló.
Kihasználva, hogy a japán hajók a Szvetlánával vannak elfoglalva, a cirkálót kísérő Bisztrij romboló elmenekülhetett volna előlük, azonban a romboló szénkészlete szinte teljesen kifogyott. Amennyire tőle tellett, a Bisztrij igyekezett segíteni a Szvetlánának, tüzet nyitott a japán hajókra, s kilőtte torpedóit az őt üldöző Niitaka cirkálóra, azonban azok nem találtak célba. A romboló maga is a koreai partok felé igyekezett menekülni, hogy ott a legénység partra szálljon, és aztán felrobbantsák a hajót. Dél körül a hajónak végül sikerült is elérni a partot, és felfutott az egyik zátonyra. A parancsnok, Otto Ottovics Richter hadnagy, ezután a sebesülteket és a korábban az Oszljabjáról kimentett tíz embert csónakon kivitette a partra, majd a többieknek is elrendelte a hajó elhagyását, s élesítette az időzített robbanótölteteket. Az időközben a helyszínre érkezett Niitaka és Murakomo közben srapnellel lőtte a menekülő orosz tengerészeket. A töltetek végül negyed egykor léptek működésbe, és a robbanás darabokra tépte a zátonyon ülő Bisztrijt.
     Még korábban, a reggeli órákban elsüllyedt egy másik orosz romboló, a Joszif Matuszevics fregattkapitány parancsnoksága alatt álló Bezuprecsnij is. A romboló a kora reggeli órákban balszerencséjére egyenesen belefutott a Chitose cirkálóba és az Ariake rombolóba, melyeket alighanem saját hajókkal téveszthetett össze. A nagy túlerőben levő japánok rövid harc után elsüllyesztették az orosz rombolót. A japánok ezúttal sem vesztegették az idejüket mentésre, s a Bezuprecsnijről végül senki nem maradt életben.
     A Gromkij romboló reggelig kitartott a süllyedő Vlagyimir Monomah mellett, majd mikor az elérte a Csuzima-szigetet, északnak fordult, hogy önállóan próbáljon meg eljutni Vlagyivosztokba. A hajót három japán romboló vette üldözőbe, a Gromkijnak azonban hosszú harc után sikerült lerázni őket. Közben azonban a japánok riasztották a közelben tartózkodó saját egységeiket, és az eredetileg a Vlagyimir Monomah üldözésére induló japán Shiranui rombolónak sikerült a Gromkij elé vágnia. A két hajó hosszú tűzpárbajt folytatott egymással. A Gromkij súlyos sérüléseket okozott a japán hajónak, melyet majdnem sikerült megtorpedóznia, ám közben ő is súlyos sérüléseket szenvedett, sebessége 12 csomóra csökkent. Közben megérkezett a 63. számú japán torpedónaszád is, mely a Shiraniuval együtt két tűz alá vette a Gromkijt. Az orosz hajó megpróbálta felöklelni a japán rombolót, azonban kis sebessége miatt az könnyen ki tudott térni előle. A csaknem kétórás tűzharc után a Gromkijon egyetlen működőképes löveg maradt csupán, de ezzel és a puskákkal az oroszok az utolsó percig tüzeltek a japán hajókra. A romboló parancsnoka, Georgij Fjodorovics Kern fregattkapitány az utolsó percekben, miután elrendelte a fenékszelepek megnyitását, maga is elesett. A Gromkij 73 fős legénységéből 52-en elestek vagy megsebesültek, az életben maradtakat a szintén súlyosan megrongálódott Shiranui vette fel.
    
Az Admiral Usakov.
Az Admiral Usakov partvédő páncélost előző nap gránáttalálatok érték az orrán, s az elárasztott rekeszek miatt a hajó orra megsüllyedt, sebessége lecsökkent. Az elsötétítve haladó hajó elkerülte a japán torpedótámadásokat, ám az éjszaka elszakadt Nyebogatov kötelékétől. Az Usakov a tőle telhető legnagyobb sebességgel igyekezett a megadott északkeleti irányba, abban reménykedve, sikerül utolérnie Nyebogatov hajóit. A délelőtti órákban a japán hajók többször is az Usakov látótávolságán belül kerültek, azonban nem sokat törődtek a kis parti páncélossal, hanem igyekeztek tovább északra, ahol éppen folyt Nyebogatov kötelékének bekerítése. A japánok csak az orosz főerők megadása, és az elfogott hajók biztosítása után küldtek ki két páncéloscirkálót, hogy végezzenek az utolsó orosz sorhajóval is. A Kamimura osztagáról levált Iwate és Yakumo cirkálókat délután négy óra körül észlelték az Usakov őrszemei. Az orosz hajó parancsnoka, Vlagyimir Nyikolajevics Mikluho-Maklaj sorhajókapitány, tisztjeivel egyetértésben úgy döntött, felveszik a harcot, és tüzelnek, amíg a lőszerükből futja, utána pedig elsüllyesztik a hajót. Az Usakov nyugat felé próbált kitérni a japánok elől, azonban a két, nála sokkal gyorsabb páncéloscirkáló gyorsan közeledett. Öt óra után a két cirkáló lőtávolságon belülre ért, és zászlójelzésekkel megadásra szólították fel az orosz hajót. Az Usakov parancsnoki hídján a jelzőtiszt lassan betűzgette a japán jelzéseket: „Javasoljuk, hogy adják meg magukat…” Mire Mikluho-Maklaj nyugodtan közbeszólt.: „A jelzés többi részét nem kell megfejteni. Tüzet nyiss!”
     Vlagyimir Nyikolajevics Mikluho-Maklaj sorhajókapitány, az Admiral Usakov parancsnoka. 1853-1905. Az irodalomban, például Novikovnál, gyakran olvasható állítás, hogy az Usakov vesztét ágyúinak kis lőtávolsága okozta, ugyanis a két japán cirkáló olyan távolságról lőtte az orosz hajót, ahová annak lövedékei nem értek el. Valójában azonban az Usakov négy régi, 254 mm-es ágyúja lőtávolság terén felvette a versenyt a japán 203 mm-esekkel, tűzgyorsaságban azonban nem. A japán ágyúk négyszer olyan gyorsan lőttek, mint az oroszok, ezen kívül kétszer annyi volt belőlük. Ráadásul rögtön az ütközet kezdetén elromlott az orosz hajó elülső lövegtornyának forgatószerkezete. A tornyot ettől kezdve kézi erővel kellett működtetni, ami roppant körülményes és lassú művelet volt, ráadásul sokat rontott a célzás pontosságán is. Az első lövegtorony az ütközet alatt csak néhány lövést tudott leadni, tehát gyakorlatilag csupán két darab 254 mm-es löveg állt szemben a japánok nyolc 203 mm-es ágyújával. Az ütközet kimenetele ennek megfelelően egyetlen percig sem lehetett kétséges. A japán hajóknak alig félóra kellett csupán, hogy rommá lőjék az Usakovot.
     Este hat órakor Mikluho-Maklaj elrendelte a tüzelés beszüntetését, és kiadta a parancsot a hajó elhagyására. A gépészek kinyitották a fenékszelepeket, a legénység pedig a fedélzetre tódulva menekülni igyekezett. A mentőcsónakok már tönkrementek, az úszni nem tudók matracokba, a vízen úszó ládákba, fatörmelékekbe kapaszkodva igyekeztek fenntartani magukat a vízen. Fél hétkor az Usakov felborult, és elmerült a hullámok közt. A két japán cirkáló végig tüzelt a süllyedő orosz hajóra, sőt, utána még egy jó darabig a vízen úszó hajótörötteket is tovább ágyúzták. Csak két óra múlva fogtak hozzá a mentéshez, amikor a sebesültek többsége, köztük Mikluho-Maklaj kapitány is, már életét vesztette.
     Ekkorra már egyetlen hajó maradt csak az orosz flottából, mely még mindig harcolt. A Dmitrij Donszkoj a nappali ütközetben csupán jelentéktelen sérüléseket szenvedett, és épségben megúszta az éjszakai torpedótámadásokat is. Kis sebessége miatt viszont hamar leszakadt Enquist kötelékéről, és a magára maradt cirkáló végül szintén visszafordult északnak, hogy az utolsó parancshoz tartva magát megkísérelje elérni Vlagyivosztokot. Hajnalban két orosz romboló csatlakozott a Donszkojhoz, a Bedovij és a Groznij. A kora reggeli órákban egy harmadik romboló is feltűnt a láthatáron, a Bujnij, fedélzetén a sebesült Rozsgyesztvenszkijjel, valamint a Szuvorovról és Oszljabjáról kimentett tengerészekkel. A romboló gépei ekkor már az utolsókat rúgták, s parancsnoka, Nyikolaj Kolomejcev fregattkapitány elhatározta, a tengernagyot és a Bujnij legénységét átszállítja a Donszkojra, aztán elsüllyeszti üzemképtelen hajóját. Rozsgyesztvenszkijt végül saját kérésére a Bedovij rombolóra szállították át, mely a Groznij kíséretében elindult Vlagyivosztok felé. A Dmitrij Donszkoj felvette a Bujnij legénységét, mely távozás előtt robbanótölteteket helyezett el a romboló lőszerraktáraiban, melyek azonban nem léptek működésbe.A cirkálónak így ágyútűzzel kellett elsüllyeszteni a rombolót, azonban annak ellenére, hogy a Bujnij mindössze 300 méterre állt a Donszkojtól, a tüzéreknek csak a hatodik lövéssel sikerült eltalálniuk azt.
     Ivan Nyikolajevics Lebegyev sorhajókapitány, a Dmitrij Donszkoj parancsnoka. 1850-1905. A messzire hallatszó ágyúdörgés azonban felkeltette a közelben tartózkodó japán hajók figyelmét is. A kora délutáni órákban összesen hat japán cirkáló és három romboló vette üldözőbe az öreg orosz cirkálót, melynek parancsnoka, Ivan Nyikolajevics Lebegyev sorhajókapitány, tisztában volt vele, hogy mi vár rájuk, és hajóját északnyugat felé fordítva a Dazselet-sziget -mai nevén Ulleungdo- partjai felé igyekezett, egyben elrendelte, készítsék elő a cirkáló felrobbantását. A legkedvezőbb helyzetben a Szvetlánát nem sokkal korábban elsüllyesztő két japán cirkáló, az Otawa és a Niitaka volt, melyek a riasztást megkapva nyugat felől közeledve keresztezték a Donszkoj útirányát. Az orosz cirkáló a tőle telhető legnagyobb sebességgel igyekezett a sziget felé, s hogy a kazánok hőtermelését fokozzák, még a kenőolajból is öntöttek a tűzre. A japán hajók azonban az orosz fűtők minden igyekezete ellenére is sokkal gyorsabbak voltak, s az összecsapást csak elodázni lehetett, kitérni előle nem. Az oroszoknak így is sikerült majdnem sötétedésig húzni az időt. Már fél hét volt, mikor az Otawa és a Niitaka végre lőtávolságra közelítette meg a Donszkojt, és 7.300 méteres távolságról tüzet nyitottak. Az orosz cirkáló viszonozta a tüzet, és gyakori irányváltásokkal igyekezett megnehezíteni a japán tüzérek dolgát. Nemsokára azonban Uriu tengernagy négy cirkálója is elég közel került ahhoz, hogy tüzet nyithasson, s jobb felől vették tűz alá az orosz hajót, mely így kereszttűzbe került. A cirkálót ettől kezdve egymás után érték a találatok, azonban viszonylag vastag páncélzata jó védelmet nyújtott számára a 15 cm-es és kisebb kaliberű japán lövedékekkel szemben. A fedélzeten persze ezúttal is jókora pusztítást végeztek a japán lövedékek, hatalmas lyukakat vágtak a páncélozatlan hajótestbe, szétzúzták a csónakokat, kilyuggatták a kéményeket, nagy tüzeket okoztak a felépítményben és a felső fedélzeteken. Telitalálatot kapott a cirkáló parancsnoki hídja is, Lebegyev kapitány súlyosan megsebesült, a Donszkoj parancsnokságát Blohin elsőtiszt vette át.
     Az orosz tüzérek azonban, noha a lőgyakorlatokon mindig rendkívül pocsékul lőttek, és nem sokkal korábban 300 méterről se voltak képesek eltalálni a mozdulatlan Bujnijt, most egész hatékonyan tüzeltek. Találatokat értek el az Otawán és a Naniwán is, mely utóbbi a sérülések kijavítása miatt egy időre kénytelen volt kiválni kötelékéből. A japán cirkálók tűzfölénye azonban leküzdhetetlen volt, s a Donszkoj fedélzetén egymás után némultak el az ágyúk. Külön problémát jelentett az Oszljabja több mint 200 hajótöröttje, akiket korábban a Bujnijról szintén átvettek a cirkálóra. Ők egy hajótörést már túléltek, és most, amikor úgy tűnt, a japánok ezt a hajót is elsüllyesztik alattuk, a megviselt idegrendszerű emberek közt kitört a pánik. A cirkáló tengerészeit elsöpörve kitörtek a Donszkoj fedélzetére, és csak a szokásos „karhatalmi” eszközök bevetésével sikerült megfékezni őket. A cirkáló matrózai pofonokkal és ütlegekkel igyekeztek észhez téríteni megvadult bajtársaikat, s a tűzoltótömlők vízsugarával és lövésekkel kergették vissza őket a fedélzet alá. Több ember is meghalt, mire sikerült a rendet helyreállítani a hajón.
     A sötétség beállta után a japán cirkálók visszavonultak. A Dmitrij Donszkoj visszaverte még a rombolók támadásait is, majd végre sikerült horgonyt vetniük a Dazselet-sziget keleti partjainál. Éjszaka az épen maradt csónakokon először az Oszljabja tengerészeit szállították partra, hogy minél előbb megszabaduljanak tőlük. Aztán kivitték a sebesülteket, köztük a hajó parancsnokát, Lebegyev sorhajókapitányt, aki öt nappal később belehalt sebeibe. A hajnalban utolsóként távozók kinyitották a cirkáló fenékszelepeit, s mire a japán hajók reggel ismét megjelentek, a Dmitrij Donszkoj már a tenger fenekére süllyedt. Az orosz cirkáló legénysége másnap megadta magát a Kasuga cirkálóról partra szálló különítménynek.

A süllyedő Admiral Usakov.

    A Dmitrij Donszkoj pusztulásával a csuzimai ütközet tulajdonképpen véget ért. A május 28-ai harcok a borítékolható végeredménnyel zárultak. A japánok minden hajót lemészároltak, amely görcsösen ragaszkodva Rozsgyesztvenszkij utolsóként kiadott parancsához az északkelet 23 fokos irányt tartva próbált eljutni Vlagyivosztokba. Közülük egyetlen hajónak sikerült elérnie az orosz partokat, de csak azért, hogy ott saját legénységének kezétől pusztuljon el.
     Az Izumrud cirkálónak sikerült kitörnie a Nyebogatov kötelékét körülvevő japán gyűrűből, és sikerült az üldöző hajókat is leráznia. A hajó az ütközetben csupán jelentéktelen sérüléseket szenvedett, és saját eszközökkel menet közben sikerült kijavítani az egyik elpattant gőzvezetéket is. Azonban a cirkáló parancsnoka, a skót származású Fersen fregattkapitány –neve a MacPherson név „oroszított” változata- a csatateret maga mögött hagyva elvesztette idegei felett az uralmat. (Tulajdonképpen az ilyesmi nem számít ritka esetnek. Az ütközetben felgyűlt és visszafojtott feszültség néha akkor tör ki az emberből, amikor a közvetlen veszély már elmúlt.) Abbéli félelmében, hogy a japánok elaknásították a Vlagyivosztok előtti vizeket –aminthogy így is volt- és hajókat küldtek a kikötő elé, hogy a menekülő orosz egységeket levadásszák –ez viszont nem volt igaz- a kikötő helyett a tőle északra fekvő Szent-Vlagyimir öbölbe vezette a hajót. Az ideges és kapkodó Fersen azonban az öböl bejáratánál zátonyra futtatta hajóját, melyről sehogyan nem tudtak elszabadulni. Az immár teljesen bepánikolt, és minden percben japán támadást váró Fersen ahelyett, hogy megvárta volna a dagályt, vagy rádión segítséget kért volna Vlagyivosztokból, elrendelte a legénység partra szállítását, és a cirkáló felrobbantását. Május 29-én, a hajnali órákban a lőszerraktárak felrobbantása darabokra tépte a zátonyon ülő Izumrud testét.
    

A felrobbantott Izumrud roncsai.
Néhány másik hajó nagyobb szerencsével járt, de mielőtt őket sorra vennénk, említsünk meg egy különös kis közjátékot, mely a maga tragikomikus módján jól szemlélteti, hogy az oroszoknál Thiess szavai szerint: „… önfeláldozó vitézség és gyáva összeomlás egyidejűleg és ugyanabból a talajból tud kinőni”.
     Miután a mozgásképtelenné vált Bujnijról átvették Rozsgyesztvenszkijt és törzsének tisztjeit, a Bedovij a Groznij romboló kíséretében északnyugat felé tartott, Vlagyivosztoknak. Mindkét romboló teljesen ép és sértetlen volt, elegendő szénnel rendelkeztek, ennek ellenére mindössze 12 csomós sebességgel bandukoltak, ahogy a Bedovijról a csodálkozó Groznij kérdésére jelezték, „szénmegtakarítás” végett. Alighogy a tengernagyot átszállították a rombolóra, egyik tisztje máris az iránt érdeklődött, van e a Bedovijon fehér zászló. A törzstisztek rögtön közölték is a romboló parancsnokával, Nyikolaj Vasziljevics Baranov fregattkapitánnyal, a tengernagy életének megmentése érdekében harc nélkül meg kell adniuk magukat, ha japán hajókkal találkoznának. Korábban ugyanerre próbálták meg rávenni a Bujnij kapitányát is, Kolomejcev azonban a tengerbe vágta a markába nyomott fehér lepedőt. Baranov sokkal megértőbbnek és együttműködőbbnek mutatkozott, s rögtön készenlétbe helyezett egy fehér asztalterítőt.
     A körülmények ismeretében elég valószínűnek tűnik az a szinte minden könyvben elfogadott feltételezés, hogy a törzstisztek egyáltalán nem csak végső esetben, ha a menekülésre már nincs semmi esély, akarták megadni magukat, hanem egyáltalán meg sem próbáltak menekülni, s szemmel láthatóan szinte keresték az alkalmat, hogy megadhassák magukat a japánoknak. Ennek értelme viszont nem teljesen világos. Az irodalomban általában az olvasható, a tisztek a csatavesztés miatti felelősségre vonást akarták elkerülni, ami viszont elég értelmetlennek tűnik, hiszen a hadifogsággal ezt csak ideig-óráig odázhatták el. Ráadásul a hadbíróság a tisztes vereségnél sokkal súlyosabban ítéli meg a gyáva megadást, tehát ezzel szinte csak maguk alatt vágták a fát. A magam részéről tehát akár még azt is lehetségesnek tartom, a túlzottan szervilis alattvalók tényleg csak Rozsgyesztvenszkij életét próbálták menteni.
     Az se világos, mindebben milyen szerepe volt magának Rozsgyesztvenszkijnek. A tengernagy súlyos sebesülten, magatehetetlenül feküdt a Bedovij parancsnoki kajütjében. Állapotát a Dmitrij Donszkoj egyik orvosa, akit átküldtek a tengernagy mellé, életveszélyesnek ítélte meg. A seblázban fekvő, egyebek mellett súlyos koponyasérülést is szenvedett tengernagy ritkán tért magához, és akkor se volt mindig teljesen tisztában vele, mi történik körülötte. Tisztjei utóbb azt állították, minden intézkedésüket Rozsgyesztvenszkij jóváhagyásával hozták meg, míg a tengernagy utóbb azt mondta, nem emlékszik semmire.
     Akármi is történt, a Bedovij a nap folyamán végig 12 csomós sebességgel ballagott északnyugat felé a japán hajóktól hemzsegő vizeken, és még akkor sem gyorsított, amikor délután három óra felé két ellenséges romboló tűnt fel mögöttük. Ekkor különös játék kezdődött. A parancsnoki hídról először arra utasították a gépészeket, fejlesszenek több gőzt, hogy gyorsabban haladhassanak, majd pár perc múlva visszavonták ezt az utasítást. A mázlisták. A Groznij legénysége Vlagyivosztokban. Ez aztán még többször megismétlődött. Az orosz hajóknál kétszer gyorsabban haladó japán rombolók gyorsan utolérték a két orosz hajót, és tüzet nyitottak rájuk. A Groznij először a Bedovij mögé helyezkedett, hogy védje azt a japán támadástól, majd mikor látta, hogy a Bedovijon felvonták a fehér zászlót, teljes sebességre gyorsított, és az egyik japán rombolóval a nyomában gyorsan eltűnt az északi láthatáron.
     A Bedovijon a tisztek közben megtiltották a tüzéreknek, hogy viszonozzák a japán lövéseket, az árbocra pedig, állítólag ezúttal is Rozsgyesztvenszkij beleegyezésével, felvonták a fehér zászlót. Az orosz hajót a japán Sazanami romboló vette vontába, majd másnap átadta az Akashi cirkálónak. A Bedovij és rajta Rozsgyesztvenszkij, május 30-án reggel érkezett meg Sasebóba, ahol ekkor már ott álltak Nyebogatov elfogott hajói is.
     A Groznij közben hosszú tűzharc után végül lerázta az őt üldöző Kagero rombolót, és súlyosan megrongálta azt, miközben maga is szenvedett sérüléseket. Május 29-én este, miután a kazánokra dobtak mindent, ami éghető volt a hajón, sikerült elérniük a Vlagyivosztoktól délkeletre fekvő Aszkold-szigetet. Innen rádión kértek segítséget a kikötőtől, ahonnan másnap szenet küldtek a hajónak, mely 30-án este befutott Vlagyivosztokba.
     Ugyanez sikerült egy másik orosz rombolónak, a Bravijnak is, mely keletnek, a japán partok felé tett egy kitérőt. A súlyos géphibákkal küszködő hajón a sárga kéményeket átfestették feketére –ez rajtuk kívül senkinek nem jutott eszébe- és megkurtították a főárbocot, hogy messziről japán hajónak látszódjanak. A Bravijon is minden a kazánokra került, ami éghető volt, ám 65 mérfölddel Vlagyivosztok előtt, a nyílt tengeren, így is elfogyott minden tüzelőanyag. A Bravij szintén rádión kért és kapott segítséget, s miután ők is szenet kaptak, május 30-án reggel szerencsésen befutottak Vlagyivosztokba.
     Elsőként azonban nem ez a két romboló, hanem az Almaz kiscirkáló érkezett meg a kikötőbe. Ironikus, hogy pont az orosz flotta leggyengébb harcértékű egysége volt az első, amelyik befutott a célkikötőbe. (Egyébként annak idején Libauból is az Almaz futott ki elsőként.) A mindössze négy darab 76 mm-es, és nyolc darab 47 mm-es ágyúval felszerelt hajdani jachtot igazából nem is harcoló egységnek szánták, hanem Rozsgyesztvenszkij parancsnoki hajójának, melyről az út során sokkal kényelmesebb körülmények között tudta volna vezetni a hajórajt, mint a nélküle is zsúfolt Szuvorovról. A tengernagy azonban úgy döntött, nem él a lehetőséggel, és inkább egy harci egységről vezeti flottáját. (Ami nyilván egy gesztus volt a flotta személyzete felé, ugyanakkor nem volt egy igazán ésszerű döntés.)
     Csagin fregattkapitány vezetése alatt az Almaz szintén egy nagy kitérőt tett kelet felé, és majdnem ugyanazt az útvonalat futotta be, mint a Bravij, de valamivel a romboló előtt haladt, és május 29-én reggel elsőként érte el Vlagyivosztokot.
     A május 27-én reggel Csuzimát elérő 38 orosz hajóból mindössze ez a három érte el célkikötőjét.

Az Almaz kiscirkáló.

    A dél felé menekülő hajók közül a Korea és a Szvir teherhajók Sanghajba mentek, ahol internálták őket. Az Anadir, fedélzetén az Ural 300 túlélőjével, ugyanazon az útvonalon, melyen érkeztek, vagyis Madagaszkár érintésével, visszatért a Balti-tengerre. A súlyosan sérült Irtiszt legénysége a japán partoknál zátonyra futtatta, majd felrobbantotta.
     A Bodrij romboló, fedélzetén a Blesztyascsij tengerészeivel, szintén Sanghaj felé igyekezett, ám útközben heves viharba kerültek. Az erős szembeszélben a romboló gyakorlatilag tapodtat sem tudott előre haladni, és kazánjai közben felélték a szénkészletet. A hajó szükségvitorlákkal próbálta meg elérni a kínai partokat, miközben a koplaló tengerészek még a kazánok tápvízkészletét is megitták. Szerencséjükre néhány nap múlva találkoztak az angol Qualin tehergőzössel, mely vontatókötélre vette a Bodrijt, és Sanghajba vontatta, ahol a rombolót leszerelték, legénységét internálták.
     (Thiess szerint egyébként a Bodrijon lázadás tört ki, és a matrózok felvonták a vörös zászlót. Novikov, aki nagyon élethű leírást ad a tehetetlenül sodródó Bodrijon uralkodó állapotokról, azonban semmi ilyesmiről nem tud, pedig minden bizonnyal nagy élvezettel ecsetelné a forradalmi eseményeket, ha azok valóban megtörténtek volna. Véleményem szerint Thiess valószínűleg összekeveri a történteket egy későbbi, 1907 októberi eseménnyel, amikor a Bodrij legénysége valóban fellázadt, és megölte a romboló akkori parancsnokát, Kuros fregattkapitányt.)
     Május 29-ére az egyetlen ütőképes tengeri erő, mellyel Oroszország a távol-keleti vizeken még rendelkezett, Oscar Enquist ellentengernagy három cirkálója volt, melyek tíz csomós sebességgel lassan haladtak dél felé, találgatva, vajon a többi orosz hajó hol lehet. Enquist előző nap átszállt az Olegról az Aurórára, ahol a parancsnok, Jevgenyij Jegorjev sorhajókapitány elesett, az első tiszt pedig súlyosan megsebesült. A tengernagy most átvette a cirkáló parancsnokságát is. (És ezen kívül talán Dobrotvorszkij gyámkodásától is igyekezett szabadulni.)
     A délelőtti órákban a cirkálók találkoztak a Sanghajba tartó Szvir tehergőzössel, melyet Enquist utasított, Sanghajból majd vigyen egy rakomány szenet Manilába, ahová a cirkálók tartottak. A tengernagy úgy gondolta, az angol befolyás alatt álló kínai kikötőben nem engedélyeznék hajóinak a hosszabb ott tartózkodást, és a sérülések kijavítását, viszont az amerikai fennhatóság alatt álló Manilában barátságosabban fogadják majd őket. Az orosz cirkálók június harmadikán este futottak be Manilába, ahol az amerikaiak ugyan valóban barátságosan fogadták őket, viszont 24 óránál tovább ők sem engedélyezték az orosz hadihajóknak az ott tartózkodást. Enquist mindenféle trükkel igyekezett húzni az időt, hogy be tudja fejezni a sérült hajók legszükségesebb javításait, és fel tudja tölteni a szénkészleteket. Miután ezekkel végzett, újra meg akarta kísérelni a Vlagyivosztokba való áttörést, ezúttal azonban már a La Pérouse-szoroson keresztül. Még mielőtt azonban ismét útnak indulhatott volna, Szentpétervárról újabb parancs érkezett, mely elrendelte, a cirkálók maradjanak Manilában. A cár úgy gondolta, már így is éppen elég hajóját vesztette el, és igazán nincs már semmi jelentősége annak, hogy a megmaradt három cirkáló eljut e Vlagyivosztokba, vagy sem. Vagyis értelmetlen a semmiért kockáztatni őket.
     Enquist magatartása sokak rosszallását váltja ki, gyávasággal, és a csatatérről való megfutamodással vádolva a tengernagyot. Azonban mint már korábban írtam, Enquist jóhiszeműen fordult délnek, úgy gondolván, a flotta többi része is ezt az irányt fogja követni, ami egyébként valóban teljesen logikus lépés lett volna. A flotta többi része azonban kis idő múlva visszafordult északra, hogy a legszebb orosz hagyományok szerint fejjel rohanjon a falnak. Enquistet nem fűtötték hasonló ambíciók, így mikor többszöri próbálkozásra sem sikerült észak felé észrevétlenül áthajózniuk a Csuzima-szoroson, inkább délnek fordult vissza. Ha tovább halad északnak, jó eséllyel ugyanarra a sorsa jutott volna, mint a többi orosz hajó. Legfeljebb a gyors kis Zsemcsugnak sikerülhetett volna kereket oldania, a sérült Oleg és az Auróra szinte bizonyosan a japán cirkálók könnyű zsákmányává vált volna. A történetírók persze imádják a „Zrínyi kirohanása” -féle öngyilkos vállalkozásokat, és nem nagyon díjazzák az Enquisthez hasonló száraz racionalistákat. Még Novikov is kötelességmulasztással és megfutamodással vádolja Enquistet. Ugyanakkor pár oldallal odébb meg Nyebogatovot marasztalja el, azért, mert mereven ragaszkodott a Rozsgyesztvenszkij által megadott északkeleti irányhoz, holott Novikov szerint vissza kellett volna fordulnia délre, és Sanghajba befutva internáltatnia kellett volna a nappali ütközetet túlélő hajókat. Vagyis Nyebogatov hibázott, amikor északra ment, Enquist meg hibázott, amikor délre ment. Ezen tessék kiigazodni.
     Enquist szerintem abszolút helyesen döntött, amikor a főerőktől elszakadva nem erőltette tovább az áttörést, hanem délnek fordult, s három cirkálóját így megmentette a cári haditengerészet számára. A Novikov által is javasolt módon ugyanezt megtehette volna Nyebogatov és a többi orosz parancsnok is, ők azonban a historikusok nagy örömére inkább bravúrosan lemészároltatták magukat.
     Enquist egyébként maga sem volt egy valóban józan és racionális elme, s igazából inkább a körülmények kényszerének, nem pedig a józan belátásnak engedelmeskedve fordult déli irányba. Élete végéig kínozta a lelkiismeret-furdalás emiatt, bár utóbb a hadbírósági tárgyaláson nem marasztalták el érte, sőt, néhány évvel később, nyugdíjba vonulásakor megkapta altengernagyi előléptetését is.


A tárgyalódelegációk a portsmouthi tárgyalóasztal mellett.

A háború befejezése, és ami azután jött.

    A győzelem hírét a japán közvélemény nagy megkönnyebbüléssel, és kitörő örömmel fogadta. Az események szerte a világon igen nagy érdeklődést váltottak ki, s haditengerészeti elemzők hada vetette rá magát az ütközetről befutó hírekre, hogy kielemezzék és hasznosítsák a csata tapasztalatait. Az érdeklődés teljesen érthető volt, hiszen száz éve, Trafalgár óta nem vívtak a világ tengerein ilyen méretű flottaütközetet, és nem arattak hasonló jelentőségű győzelmet.
     A japán siker elsöprő volt. A 38 orosz hajóból három ért el Vlagyivosztokba, egy visszatért a Balti-tengerre, hat másik –köztük két szállítóhajó- semleges kikötőben internáltatta magát. Az összes többi elpusztult, vagy japán kézre került. Az orosz flotta emberállományának vesztesége gyakorlatilag 100%-os volt. Elesett mintegy 4.500 tengerész, hadifogságba került 6.100, semleges kikötőben internáltak 1800-at.
     Ezzel szemben a japánok összesen három torpedónaszádot vesztettek, valamint a hivatalos adatok szerint elesett 116, és megsebesült 550 tengerészük. Ezek az adatok persze kissé kozmetikázottaknak tűnnek, az oroszok például nagyjából 700 főre teszik az ütközetben elesett japánok számát, ami reálisabb adatnak tűnik. Akárhogy is, ilyen megalázó, egyoldalú vereség még nem érte a cári haditengerészetet.
     Csuzimánál semmivé vált Oroszország tengeri hatalma. 1904 elején az orosz haditengerészet a világ harmadik legnagyobb flottájával rendelkezett, 1905 nyarára azonban a japánok úgy leamortizálták őket, hogy visszaestek a nyolcadik helyre. A Csendes-óceáni Flotta teljesen megsemmisült, valamennyi hajója elpusztult, japán kézre került, vagy semleges kikötőben internálták a háború végéig. A Balti Flottának Csuzima után egyetlen korszerű sorhajója maradt, a nyár végére elkészült Szlava. A Fekete-tengeri Flotta erős és ütőképes haderő volt, de nem lehetett kihozni a Fekete-tengerről. Ráadásul az év során a forradalmi megmozdulások olyannyira teret nyertek a flotta hajóin, hogy egy időre az egész Fekete-tengeri Flottát leszerelték, a tengerészeket szabadságolták, és csak az év vége felé állították néhány hajóját újra szolgálatba, a többi flottától átvezényelt, megbízható tengerészekkel a fedélzetükön.
    

A javítás alatt álló hajdani Retvizan a dokkban, már japán jelzésekkel.
Japán megszerezte az abszolút ellenőrzést a távol-keleti vizek felett, s hogy ezt demonstrálják, júniusban egy kombinált tengeri-szárazföldi hadművelettel partra szálltak Szahalinon, és megszállták a szigetet. Az oroszoknak a térségben nem maradt más hadihajójuk, mint a Vlagyivosztokban állomásozó Rosszija páncéloscirkáló, az Almaz és a két romboló, meg egy tucat kis torpedónaszád.
     A japánok most már akadálytalanul szállíthatták az utánpótlást a Mandzsúriában harcoló csapatokhoz. Velük szemben ugyan csaknem félmillió orosz katona állt még, azonban ezek teljesen megbízhatatlan, rosszul felszerelt alakulatok voltak, melyek harci morálját az elszenvedett vereségek és a forradalmi propaganda gyakorlatilag nullára redukálták. A szárazföldi erők újonnan kinevezett parancsnoka, Linevics tábornok júniusban meg is táviratozta a cárnak, nem egy hadsereg szolgál a kezei alatt, hanem félmillió rongyos és éhező zendülő. Utánpótlás pedig továbbra sem érkezett, ugyanis a transzszibériai vasútvonal teljes hosszában a felkelők és sztrájkolók kezére került. Ebben a helyzetben a japánok előtt ott állt a lehetőség, hogy előrenyomuljanak Harbin felé, s a várost elfoglalva elvágják a transzszibériai vasútvonalat, majd a szahalini akciót megismételve egy újabb kombinált tengeri-szárazföldi hadművelettel elfoglalják Vlagyivosztokot. Japán erőtartalékai ugyan szintén a végét járták, ám egy ilyen hadművelet megvalósításához azért lett volna még elég erejük.
     Azonban ekkor vált ismét nyilvánvalóvá, valójában kik azok, akik a háttérből a világpolitikát ténylegesen irányítják. Japán angol gyárakban építtette meg csatahajóit, melyek tisztjeit angol iskolákban képezték ki. A háborúhoz szükséges anyagi erőforrásokat is nagyrészt angol kölcsönökből fedezték, s Anglia biztosított Japán számára megfelelő diplomáciai hátteret, mely garantálta, hogy egyetlen európai ország sem meri majd nyíltan támogatni az oroszokat. Az angolok azonban az oroszok távol-keleti terjeszkedését akarták megállítani, nem pedig a japán terjeszkedést elősegíteni. Most, hogy Oroszország már verve volt, a britek megálljt intettek a japánoknak, akiknek további előrenyomulása már az ő érdekeiket is sértette volna. Az angolok mint rendesen, ezúttal is az úgynevezett hatalmi egyensúlyt tartották kívánatosnak, vagyis nem akarták túlzottan meggyengíteni Oroszországot, sem pedig túlzottan megerősíteni Japánt. A két szembenálló ország továbbra is semlegesítette egymást, így a későbbiekben is ki lehetett játszani őket egymás ellen, ha a mindenható brit érdekek úgy kívánták volna.
     A Csuzima sziget, egy orosz hajó fedélzetéről nézve. Az angolok tehát közölték a japánokkal, ne számítsanak újabb kölcsönökre, és egyben barátilag megsúgták szövetségesüknek, ideje lenne békét kötni. A japánok ekkor még teljesen tisztában voltak a nagyhatalmak sakktábláján elfoglalt valódi helyzetükkel, és országuk tényleges lehetőségeivel, s különösebb ellenkezés nélkül elfogadták a közvetítőként jelentkező amerikai elnök, Theodor Roosevelt javaslatát, hogy semleges területen, az Egyesült Államokban kezdjenek béketárgyalásokat az oroszokkal.
     A szerepek persze előre ki voltak osztva. Angliának és az Egyesült Államoknak egyaránt érdekében állt Oroszország távol-keleti terjeszkedésének megállítása, s mindketten teljes mellszélességgel támogatták Japán oroszellenes politikáját. Az angolok nyíltan, az amerikaiak inkább a háttérből. Még a háború kezdete előtt megegyeztek, a megfelelő időpontban, még mielőtt bármelyik fél kezdené túlnyerni magát, az amerikai elnök, mint egy semleges állam jóindulatú, a világbékéért aggódó vezetője, békefelhívást fog közzé tenni. Ezt a britek is támogatni fogják, vagyis nem lehet majd figyelmen kívül hagyni azt. A jól időzített kis akció valóban sikerrel járt, ráadásul Rooseveltnek hozott még egy béke Nobel díjat is.
     A béketárgyalások júliusban kezdődtek el az amerikai Portsmouthban. Az oroszok ismét elővették a korábban politikai süllyesztőbe került Szergej von Wittét, aki annak idején a háború egyik legnagyobb ellenzője volt, és megbízták a tárgyalódelegáció vezetésével.
     Az oroszok úgy viselkedtek, mintha ők nyerték volna meg a háborút. A korábban tőlük megszokott beképzelt és arrogáns stílussal kapásból elutasítottak minden japán követelést, és amikor a tárgyalások holtpontra jutottak, ismét mozgósítást rendeltek el az országban, amelyet egyébként szinte teljesen megbénítottak a forradalmi megmozdulások. (A korabeli magyar vicclap, a Borsszem Jankó ekkoriban közölt egy karikatúrát, melyen a betegágyban fekvő cár látható, körülötte a gondterhelt orvosokkal, akik megállapítják: „A sárga veszedelmet biztosan túléli, de a vöröset…”) A japánok aligha ijedtek meg az orosz mozgósítástól, de az angol támogatás hiányában a háborút egy percig sem folytathatták tovább, tehát mindenáron békét kellett kötniük.
     A szeptember ötödikén aláírt békeszerződés végül alig vett el valamit az oroszoktól, bár Port Arthur és Dalnyij persze odalett. A japánok ezen kívül megkapták Koreát, mely már addig is az övék volt -bár ténylegesen csak 1910-ben annektálták, lemondatva a császárt-, valamint Szahalin déli felét, ami már szintén az övék volt. Továbbá halászati jogokat nyertek az orosz partok mentén, ami úgyszintén csak a már amúgy is fennálló állapotokat ratifikálta. Ezenkívül, ami alighanem a legnagyobb eredmény volt, sikerült kiszorítani az oroszokat Mandzsúriából is. A területek japán befolyás, az ottani vasútvonalak pedig japán ellenőrzés alá kerültek. Ugyanakkor viszont a japánok egyetlen kopejkát sem tudtak hadisarcként kivasalni az oroszokból, csupán a hadifoglyok ellátásának kölcsönös megtérítését sikerült elfogadtatniuk. (A portsmouthi békeszerződés rendelkezéseit 1925-ben a szovjet kormány is elismerte.)
     A hadsereg és a flotta diadalaitól mámoros japán közvéleményt a békeszerződés szinte sokkolta. Az elért győzelmekhez, és az értük hozott óriási áldozatokhoz képest ezek az eredmények több mint szerények voltak. A japán városokban hatalmas tüntetések zajlottak, és utcai zavargások törtek ki, Tokióban a hatóságok egy időre kénytelenek voltak kihirdetni az ostromállapotot is. Végül a császárnak is be kellett avatkoznia az eseményekbe, aki egy nyilatkozat kibocsátásával igyekezett megnyugtatni alattvalóit.
     A háború kézzelfogható eredményei valóban szerények voltak. Japán nem gyarapodott igazán nagy területekkel, és nem zsebelhetett be gazdag hadizsákmányt sem a legyőzött ellenségtől. Az azonban vitathatatlanná vált, hogy az ország a világ vezető nagyhatalmainak sorába lépett, és az ázsiai országok közt vezető helyet szerzett magának. Egyelőre ez volt a fontos, és az ország vezetői mindezt fel is ismerték. Azt is felismerték, hogy a sikert legalább annyira köszönhetik az angol támogatásnak, illetve Oroszország belső gyengeségének, mint saját maguknak, és teljesen tisztában voltak azzal is, a látszattal ellentétben valójában milyen vékony is volt a győzelmet a vereségtől elválasztó vonal. Az angol-japán szövetségi szerződést tehát megújították, s még vagy két évtizeden át fenntartották.

Togo és Nogi diadalmas visszatérése Tokióba, a háború befejezése után.

    A háború befejezése után a hadsereg és a flotta vezetői óriási diadalünnep keretében tértek vissza Tokióba, ahol jelentést tettek a császárnak. A császári kihallgatáson kopott, szakadt tábori egyenruhájában megjelenő Nogi tábornok szemmel látható megrendültséggel olvasta fel jelentését –egyes források szerint sírva fakadt a császár előtt-, és arra kérte Meiji császárt, engedélyezze számára az öngyilkosságot. A császár arra kérte Nogit, várja meg, amíg ő is távozik az élők sorából. Togo és felesége házuk kertjében Végül így is történt. Nogi 1912 szeptemberében, a császár temetése utáni napon feleségével együtt rituális öngyilkosságot, magyarul harakirit követett el.
     Addig is azonban Togóval együtt átvette a trónörökös, a későbbi Hirohito nevelésének irányítását. (Tanítványuktól egyébként egyikük sem volt túlságosan elragadtatva.) A tábornok, akit elesett katonáinak és két fiának emléke egész hátralevő életében gyötört, buzgón igyekezett megörökíteni az elesett hősök emlékét, és támogatni azok hozzátartozóit. Számos emlékművet állíttatott fel, és több alapítványt hozott létre a veteránok támogatására.
     Togo még a háború befejezése előtt megkapta a tengernagyi (full admiral) rangot, és hullottak rá a kitüntetések. Ha valamennyit kitűzte, azok teljesen beborították díszegyenruháját. Haláláig a legfelsőbb japán haditanács tagja maradt, de a nyilvános politizálástól következetesen tartózkodott. Soha senkinek nem sikerült belőle kihúzni, mi a véleménye a húszas évék végétől egyre erősödő, és élete vége felé Japánt teljesen hatalmába kerítő nacionalista-militarista irányzatról. A számára felkínált palotát elutasítva élete végéig abban a szerény faházban élt, melybe 1882-ben, esküvőjét követően költözött. Hosszú szenvedés után 1934-ben hunyt el, gégerákban. (A temetésére küldött amerikai delegációt szállító Augusta cirkálót Chester W. Nimitz sorhajókapitány vezette.)
     Togo zászlóshajója, a Mikasa, néhány nappal a békeszerződés aláírása után, szeptember 11-én, a sasebói kikötőben felrobbant, és elsüllyedt. Legénységéből 339 ember vesztette életét. A korabeli japán köznyelv szerint a hajó öngyilkosságot követett el a békeszerződés miatti szégyenében, ám a katasztrófát valószínűleg inkább a matrózok egyik rosszul sikerült illegális szeszfőzése, pontosabban az ennek következtében keletkezett tűz okozta. (Állítólag 37 évvel később hasonló okok miatt robbant fel a Mutsu csatahajó is.) A súlyosan sérült hajót kiemelték, és egy év múlva sikerült ismét szolgálatba állítani. A washingtoni konferenciát követően az ekkor már amúgy is elavult sorhajót kiselejtezték, és a konzerválási munkák elvégzése után 1926 november 12-én emlékhajóként állították ki a yokusakai kikötőben, ahol mai napig is látható.
     A második világháború után az amerikaiak, a legyőzött ellenséget még jobban megalázandó, a hajót leszerelték, és a tengerészgyalogosok számára alakítottak ki benne szórakozóhelyet, magyarul kuplerájt. 1945 után ugyancsak bezáratták a háború áldozatainak tiszteletére emelt szentélyt és múzeumot is. A megszállók nyilvános autodafékon égették el a régi történelemkönyveket, s a békeharc jegyében íródott újakban Togóról és a japán győzelmekről szinte szó sem esett. Az orosz nagykövet többször is határozottan követelte a világbékére oly nagy veszélyt jelentő japán militarizmust megtestesítő Mikasa lebontását, és végül csak akkor hagyott fel ezekkel a követelésekkel, mikor személyesen is meglátogatta a hajót. A Mikasa ekkor már olyan rossz állapotban volt, hogy az oroszok megnyugodtak, ez a romhalmaz egy-két éven belül magától is szét fog esni.
     Az ötvenes évek második felében, a Japánra nehezedő nyomás enyhülésével, egyre erősödő civil mozgalom indult meg a Mikasa megmentése érdekében. (Nagyjából ez volt az az idő, amikor az amerikaiak felismerték, Németország és Japán nagyobb hasznot hajt számukra szövetségesként, mint legyőzött és elnyomott ellenségként, s a békefeltételeken enyhítve, jóváhagyták a két ország szolid újrafelfegyverzését is.) A végül közadakozásból helyreállított Mikasát 1961-ben, a csuzimai csata 56-ik évfordulóján adták át újra a nagyközönségnek. Ez alkalomból üdvözlő táviratot küldött Chester W. Nimitz is, aki magát Togo mély tisztelőjének és tanítványának nevezte. Hat évvel később, ismét közadakozásból, a tengernagy szobrát is felállították hajdani zászlóshajója előtt.

A betonba öntött Mikasa Yokusaka kikötőjében.

    A háborúból hazatérő orosz tiszteket nem fogadták diadalmenettel. A hadifogságból hazatérő veteránokat a moszkvai pályaudvaron fúvószenekar helyett katonai kordon, amögött pedig egy égő, puskaropogástól hangos város fogadta. Oroszország többi nagyvárosához hasonlóan Moszkvában is egyik felkelés a másik után tört ki, s mihelyt a karhatalomnak –a maga meglehetősen brutális eszközeivel- az egyik kerületben sikerült helyreállítani a rendet, már a másikban törtek ki zavargások. Sztrájkok és felkelések bénították meg az egész országot, s hosszú hónapokba tellett, mire úgy-ahogy ismét normalizálódott az élet Oroszországban.
     Ilyen körülmények között a frontról hazatérő katonák nem sok figyelemben részesültek, ünneplésben pedig egyáltalán nem. A megbízhatóbb alakulatokat visszavezényelték kaszárnyáikba, a kevésbé megbízhatóakat és a tartalékosokat pedig gyorsan leszerelték és szélnek eresztették. A cár elrendelte, az ostromlott Port Arthurban szolgáló katonáknak minden ott eltöltött hónapot egy évként számítsanak be a hadiszolgálatba, ugyanúgy, ahogy fél évszázaddal korábban, a krími háború idején Szevasztopolban szolgáló katonák esetében tették.
     A hazatérő Stösselt a nemzetközi és az orosz sajtó egyaránt hősként ünnepelte, s hullottak rá a hazai és külföldi kitüntetések. Miután azonban a háború végén hazatértek a Port Arthurban alatta szolgáló tisztek és katonák is, a közvélemény részletes és alapos beszámolókat kapott a tábornok viselt dolgairól, és a „Port Arthuri hősköltemény” addig nem publikus részleteiről is. Stössel nimbusza gyorsan hanyatlani kezdett, és 1907 utolsó hónapjaiban végül hadbíróság elé állították. Hajdanai beosztottjai készségesen vállalták a tanúskodást a vád oldalán, s vallomásaik alapján 1908 februárjában a bíróság Stösselt golyó általi halálra ítélte. A cár az ítéletet rögtön tíz évi várfogságra enyhítette, de a tábornok –aki rangját egyébként megtarthatta- ebből is csak alig egy évet húzott le. 1909 május 19-én, a cár születésnapján, megkegyelmeztek neki, és szabadlábra bocsátották. Addig sem lehetett valami szigorú őrizetben, ugyanis esténként gyakran lehetett látni a szentpétervári utcákon Stössel hintóját, amikor a „nehéz vasban” ülő tábornok családjával együtt kikocsikázott az operába. A tábornok ezután magas nyugdíjából vidáman éldegélt 1915-ben bekövetkezett haláláig. Az őt övező dicsfény külföldön egyébként még hosszú ideig ragyogott, s a tényekről nem lévén tisztában, a nemzetközi sajtó az ellene folytatott eljárást a bűnbakot kereső orosz kormányzat bosszúhadjáratának tekintette.
     A volt távol-keleti helytartót, Alekszejev nagyherceget, lemondása után először kinevezték a moszkvai tartomány kormányzójának, azonban a szokásos gyakorlattal ellentétben a tartományban állomásozó hadtestek parancsnokságát nem kapta meg, ami már a kegyvesztettség első jele volt. 1908-ban nyugdíjazták, majd még abban az évben őt is bíróság elé állították, súlyos korrupciós vádakkal. Következő év januárjában kizárták a hadseregből, súlyos pénzbírságra, és egyévi börtönre ítélték. A börtönbüntetésből természetesen semmit sem kellett leülnie, ugyanis nem sokkal az ítélethozatal után, a cár születésnapján, ő is kegyelmet kapott, még mielőtt a büntetés letöltését egyáltalán megkezdte volna. A továbbiakban teljes visszavonultságban élő herceg 1918-ban halt meg.
     Felmentése után Kuropatkin, aki szerencsésen elkerülte a felelősségre vonást, a politikai és társadalmi élettől visszavonulva töltötte a következő éveket, emlékiratait írogatva. Az első világháború idején ismét magas pozíciókat töltött be a hadseregben, de ugyanolyan sikertelenül tevékenykedett, mint tíz évvel korábban, s végül ismét menesztették. Szerencsésen átvészelte a bolsevik puccsot is. Egy időre ugyan letartóztatták, de megúszta a tarkónlövést és a gulágot is. Hamarosan kiszabadult, és 1923-ban bekövetkezett haláláig népiskolai tanítóként dolgozott.
     Nyikolaj von Essen, a Novik, majd a Szevasztopol parancsnoka, hazatérve megkapta az ellentengernagyi rangot, s a ranglétrán gyorsan emelkedve az első világháború kezdetén a Balti Flotta parancsnoka volt. 1915-ben tüdőgyulladás végzett vele. A Port Arthuri flotta utolsó parancsnoka, Robert Wiren tengernagy, a kronstadti kikötő parancsnoka, és a sziget kormányzója lett. 1917 februárjában a fellázadt matrózok sok más tiszttel együtt Kronstadt főterén verték agyon.

Kondratyenko tábornok temetése Szentpéterváron, 1905 novemberében.

    A Csuzimánál fogságba esett tengerészek 1906-ban térhettek vissza hazájukba. A fogságban eltöltött hónapokat beszámították a rendes katonai szolgálatuk idejébe, s utólag megkapták az érte járó zsoldot is. Nyebogatovot, és a magukat megadó hajók tisztjeit azonnal hadbíróság elé állították. Nyebogatov a megadásért magára vállalta a teljes felelősséget, ám elszántan védekezett, miközben a külföldi újságokban keményen támadta a felelőtlen és korrupt hadseregvezetést és kormányzatot. Végül golyó általi halálra ítélték őt is, és magukat megadó többi hajó parancsnokát is. Az ítéleteket a cár 16 év várfogságra változtatta, s aztán 1909-ben, a cár születésnapján, a többiekkel együtt Nyebogatov és társai is kegyelmet kaptak. Nyebogatov hajóinak magasabb rangú tisztjei néhány hónap börtönt kaptak, a többieket felmentették.
     Togo Rozsgyesztvenszkij betegágyánál a sasebói kórházban. Az Orjol sorhajó tisztjeivel a bíróság kivételt tett, ugyanis bizonyítva látván az Orjol teljes harcképtelenségét, valamennyiüket felmentették.
     Rozsgyesztvenszkij alaposan megdolgoztatta a japán orvosokat. Koponya, váll, térdkalács és combcsont törésein kívül háta és mindkét lába égési sérülésekkel volt tele, s tucatnyi repeszt kellett kioperálni a testéből. Ezek közül az egyik nagyobb repesz a koponyájába fúródott, s még az agykéreg felületét is megsértette, szerencsére komolyabb következmények nélkül. A tengernagy szívóssága még orvosait is meglepte, súlyos, életveszélyes sérüléseiből nem várt gyorsasággal gyógyult fel, bár rettentően lefogyott, és teljesen megőszült. A japánok egyébként felajánlották Rozsgyesztvenszkijnek is, becsületszóra hazatérhet Oroszországba, ha írásban vállalja, hogy a háborúban nem fog többet fegyvert Japán ellen. A tengernagy visszautasította az orra elé dugott okmány aláírását. (A fogságban emellett nem ivott, és amikor felajánlották neki, kikapcsolódásként látogathatja a helyi gésákat, szintén nem állt kötélnek.)
     A sasebói kórházban fekvő orosz tengernagyot Togo is meglátogatta. A két tengernagy persze valószínűleg nem nézett mélyen egymás szemébe, és nem fedezték fel egymásban a rokonlelket és a jóbarátot, ahogy azt a könnyeivel küszködő Thiess a maga zsibbasztó stílusában leírja. A merőben formális udvariassági látogatás alig pár percig tartott. Togo pár mondatban arról elmélkedett, hogy a vereség óhatatlanul része a katona életének, és ha megtettük kötelességünket, nincs ok a szégyenkezésre. Rozsgyesztvenszkij pedig kijelentette, ilyen nagyszerű ellenféllel szemben nem szégyen vereséget szenvedni. A két tengernagy ezután kezet fogott, és soha többé nem látták egymást. (Szinte teljesen biztos, hogy az a pletyka sem igaz, mely szerint Togót az ifjú Takano Isoroku zászlós, a későbbi Yamamotó kísérte el a kórházlátogatásra.)
     Rozsgyesztvenszkij további pályafutásának megítélése szintén elég ellentmondásos. Novikov szerint a hazafelé vezető úton, még Japán partjainál, a csuzimai túlélőket szállító gőzösön az orosz tengerészek fellázadtak, és követelték a tengernagy eltávolítását a hajóról. Thiess szerint viszont a tengernagy útja hazafelé valóságos diadalmenet volt, minden vasútállomáson ünneplő tömegek fogadták, a sztrájkolók pedig szabad utat biztosítottak az őt szállító szerelvénynek. (A sebesültszállító vonatokat egyébként többnyire tényleg átengedték.) Az biztos, hogy Moszkvába megérkezve egyetlen lélek sem várta Rozsgyesztvenszkijt a pályaudvaron.
     Hogy végül ki és miért állította hadbíróság elé, az sem egyértelmű. Az egyik verzió szerint a cár továbbra is bizalmával tüntette ki a tengernagyot, és csak a közvélemény nyomására állították hadbíróság elé. A másik verzió ennek nagyjából az ellentéte, eszerint a közvélemény a kegyvesztett tengernagy mellett volt, és a cári rendszer áldozatának tekintette azt. Bíróság elé állítása a kormányban és az admiralitáson levő ellenfelei intrikáinak volt köszönhető. Egy harmadik változat szerint meg a tengernagy maga kérte saját maga ellen a hadbírósági eljárást, hogy tisztázhassa magát az őt ért vádak alól.
     Ez utóbbi verzió tűnik a legvalószínűtlenebbnek, ugyanis a tengernagy egyáltalán nem védekezett olyan lendületesen, mint Nyebogatov és társai. A bíróság kérdéseire vagy rövid tőmondatokban válaszolt, vagy pedig hallgatott. Nem állt szóba az újságírókkal sem. (A legtöbb írás szerint ez a sértett gőg megnyilvánulása volt, míg Thiess szerint persze mindez egy megsebzett, nemes lélek hallgatása volt a méltatlan vádakra.) Röviden magára vállalta a vereségért a teljes felelősséget, s helyeselte Nyebogatov eljárását is. Ugyanakkor viszont következetesen tagadta, hogy a Bedovij megadásához bármi köze lett volna. Végül felmentették, ám a flottánál beosztást többé nem kapott. Hátralevő éveit a kegyvesztetteknek kijáró teljes társadalmi elszigeteltségben, a katonai, politikai és társadalmi elit által kiközösítve töltötte. Néhány barátján kívül senki nem érintkezett vele, lakását alig hagyta el. 1910 január 14-én –az orosz naptár szerint 1909 szilveszterén- otthonában érte a hirtelen halál, tüdőembólia végzett vele.
     Törzskarának túlélő tisztjei vele együtt kerültek bíróság elé. Három tisztet, Clappier de Colomb fregattkapitányt, vezérkari főnököt, Filippovszkij sorhajókapitányt, a navigációs tisztet, és Leontyev hadnagyot elbocsátották a szolgálatból, a többieket felmentették. A Bedovij kapitányát, Baranov fregattkapitányt, szintén kirúgták a haditengerészet kötelékéből.
     Szemjonovot, aki szintén súlyos sebesülten került a Bedovij fedélzetére, a hadbíróság szintén felmentette. A flottához már nem tért vissza, hátralevő éveiben a csata krónikásaként tevékenykedve több cikket, könyvet írt az ütközetről, köztük a legnevezetesebbet, a világszerte nagy sikert aratott Rasplatát. (Elszámolás.) Ő írta meg Makarov tengernagy első életrajzát is. 1910 áprilisában a csatában szerezett sebei következtében hunyt el, fiatalon, 43 éves korában.

A csata másik túlélője. A Néván lehorgonyzott Auróra cirkáló.

    A teljesen leamortizálódott orosz flotta újjáépítése kicsit váratott magára, amíg a vesztes háború, a sztrájkok és a forradalmi megmozdulások miatt lerongyolódott költségvetés magához nem tért a megrázkódtatások után. Hivatalosan 1907-ben indult be az új flottaépítési program, amely azonban elég nyögvenyelősen kezdődött, és igazából csak az első világháború előtt kapott lendületet, hogy aztán a kitörő háború ismét semmivé tegye az orosz ambíciókat. Kezdetben úgy nézett ki, a flotta újjáépítésének motorja, és egyben a haditengerészet „erős embere” Birilev altengernagy lesz, azonban rövid tündöklés után ő is eltűnt a süllyesztőben. Kedvence, Klado sorhajókapitány ezúttal is kiváló szaglóérzékről tett tanúbizonyságot, és most is sikerült még időben elhagynia a süllyedő hajót. Biztonságos, nyugalmas, és jól fizető állást szerezve magának a Tengerészeti Akadémia tanára lett.
     Csuzima után alig néhány év alatt gyakorlatilag az orosz haditengerészet teljes vezérkara lecserélődött, és a változások többnyire nem is voltak előnytelenek. A harcokban magukat kitüntető tisztek, mint Essen, Wiren, Kolcsak, Sensznovics, gyors ütemben indultak meg felfelé a ranglétrán, s vezető szerepet játszottak az orosz flotta újjáépítésében, és aztán az első világháború idején a vezetésében is. Ha több idejük marad, talán valóban igazi, élvonalbeli haditengerészetté tudják tenni az orosz flottát, azonban az első világháború véget vetett a flottaépítésnek. A tervekből a Balti-tengeren csupán az első négy, a Fekete-tengeren pedig az első három dreadnought megépítése valósult meg, ezeket is már a háború alatt fejezték be. A szerencsétlen háború, majd a forradalom aztán nagyon hosszú időre véget vetett az orosz haditengerészetnek, és Oroszországnak egyaránt.
     Japán ezúttal is szerencsésebb, és főleg ügyesebb volt. Tizenkét nappal a csuzimai csata előtt egy teljesen új felépítésű csatahajó gerincét fektették le a kurei hajógyárban. Ez volt a Satsuma, az első, teljesen japán építésű csatahajó, mely azonban nem ezzel tűnt volna ki a korabeli hadihajók közül. A tervek szerint ugyanis a Satsuma a sorhajók addig standard fegyverzetének számító négy darab 305 mm-es lövege helyett négy kettes, és négy egyes lövegtoronyban összesen 12 darab 305 mm-es löveggel lett volna felszerelve. Ily módon ez lett volna az első „all big gun battleship”, ha a japánok el tudnak készülni vele. Az angolok azonban megint meghúzták a gyeplőt, és az újabb kölcsönök megtagadásával a nehéz anyagi helyzetbe került japán haditengerészetet arra késztették, hogy a Satsumát végül többé-kevésbé hagyományos sorhajóként fejezzék be, elöl-hátul egy-egy 305 mm-es ikertoronnyal. A szárnytornyokba végül 12 darab 254 mm-es löveg került. (Sokan egyébként így is dreadnoughtnak tekintik a hajót.) Az anyagi nehézségek miatt ráadásul a hajó építése is nagyon elhúzódott, így az öt hónappal később elkezdett angol Dreadnoughtot végül sokkal hamarabb szolgálatba állították.
     Ezt követően azonban a japán hajógyárak teljes gőzre kapcsoltak, és ontani kezdték az új típusú csatahajókat. Az első világháború idejére a japán gyárakban már olyan hajók készültek, melyek az addig etalonnak számító brit egységeket is felülmúlták. Japán jó érzékkel igyekezett nem túlságosan belekeveredni az első világháborúba, melyek végén ismét komoly területi nyereségeket könyvelhetett el, megszerezve a Csendes-óceáni és kínai német gyarmatok nagy részét.
     A szédítő sikerek azonban elfeledtették a japánokkal, honnan indultak. Togo, és a generációjába tartozó tisztek és politikusok alapélménye az volt, hogy fiatal szamurájként végignézhették, hogy alázzák meg hazájukat, és zúzzák szét erődítményeit az európai hadihajók ágyúi. Tisztában voltak az erőviszonyokkal, és jól tudták, sikereikben milyen döntő tényező volt a masszív angol támogatás, és a szerencsés politikai –főleg az orosz belpolitikai- helyzet. Azonban a fiatal generáció, mely a szakadatlan japán győzelmek légkörében nőtt fel, hajlamos volt rá, hogy a sikereket kizárólag a japán katona valóban hallatlanul magas harci moráljának és kitartásának, illetve a Japánt a Távol-Kelet feletti uralomra predesztináló isteni elrendelésnek tulajdonítsa. A siker legfőbb tényezőjét saját magukban megtaláló japán tisztek és politikusok a következő évtizedekben egyre nagyobb befolyásra tettek szert, és végül hatalomra jutva, 35 évvel később belevitték Japánt egy újabb nagy háborúba, melyben az orosz-japán háború sikerét akarták megismételni, ám annak külpolitikai megalapozása, és egy erős szövetséges nagyhatalom támogatása nélkül.

A hajdani Orjol japán zászló alatt, immár Iwami néven. Jól megfigyelhető, a japánok milyen átépítésekkel igyekeztek javítani a hajó stabilitásán.

Okok és okozatok.

    Az orosz-japán háború tengeri ütközetei nagy érdeklődést váltottak ki a világ minden haditengerészeténél. Tanulmányok tucatjai születtek világszerte, melyekben a szakértők igyekeztek levonni az ütközet tapasztalatait.
     Elég egyértelmű volt, hogy fontos a sebesség további növelése, hiszen a gyorsabb fél élvez szinte minden taktikai előnyt. Ő határozza meg az ütközet helyét és idejét, és az ütközetben elfoglalt pozícióját. A harcban részt vevő köteléket kívánatos -bár a gyakorlatban nem mindig lehetséges- többé-kevésbé azonos tűzerejű és sebességű hajókból összeállítani, hiszen egyetlen lassú, gyenge egység is lerontja az egész hajóhad teljesítményét. Tovább kell növelni a tüzelés pontosságát, részben a korszerűbb tűzvezető eszközökkel, részben pedig a tűzvezetés központosításával.
     Mindezeken kívül általában úgy gondolják, a csuzimai ütközet megerősítette azon vélekedés helytállóságát, mely szerint a jövendő tengeri ütközeteket nagy távolságról fogják megvívni, és azokban a nagy kaliberű hajóágyúké lesz a döntő, sőt, szinte a kizárólagos szerep. Ez azonban nem egészen így van. A csuzimai csatát valójában egyáltalán nem nagy távolságokról vívták meg. Gyakorlatilag az egész ütközet hatezer méter alatti távolságokon zajlott, és a két flotta néhányszor alig több mint 1500 méterre közelítette meg egymást, olyan közelre, hogy a sorhajók még torpedókat is lőttek ki egymásra. Ráadásul a csatadöntő tényező nem a harminc és feles hajóágyú volt, hanem a közepes kaliberű, 152-203 mm-es japán lövegek. A japánok ugyanis mindössze 16 darab 305 mm-es löveggel rendelkeztek, ezek közül is három odalett a csata közben. Az orosz hajókat alapvetően a sokkal nagyobb számban jelenlevő, és jóval gyorsabban tüzelő közepes kaliberű ágyúk puhították meg.
     Mindezek alapján sok tengerészeti szakértő vélte úgy, a közepes kaliberű lövegek jelentőségét az ütközet csak tovább növelte, a nehézágyúkét pedig csökkentette. A Dreadnought -amit eredetileg Fisher is csak 254 mm-es ágyúkkal akart felszerelni- nem mindenhol talált rögtön követőkre. A franciák például még egy jó darabig építgették tovább a klasszikus sorhajóikat, és csak öt évvel később, 1910-ben fektették le első dreadnoughtjuk gerincét, amikor már ők sem hagyhatták figyelmen kívül az uralkodó nemzetközi trendet. (De például a Monarchia flottájában is sokan ellenezték a dreadnought építést, többek közt a későbbi flottaparancsnok, Anton Haus, aki még 1908-ban is amellett kardoskodott, „all big gun battleship” helyett inkább a francia Dantonhoz hasonló hajót kellene építeni, a szárnytornyokban elhelyezett közepes lövegekkel.)
     A csuzimai csata olyannyira lenyűgözte a korabeli szakértőket, hogy teljesen megfeledkeztek az egy évvel korábbi, kevésbé látványos Sárga-tengeri ütközetről, amelyet a csuzimaival pont ellentétes módon, igen nagy távolságokról vívtak meg. Míg Csuzimánál -néhány rövid intervallumtól eltekintve- szinte sehol nem mentek hatezer méter fölé, addig a Sárga-tengeren szinte sehol nem mentek hatezer méter alá. Az ütközetet igen nagy, 13 ezer méter feletti távolságról nyitották meg, ahol a közepes kaliberű ágyúk teljesen hatástalanok voltak. Mint később kiderült, ez volt a jövő útja, nem a csuzimai.
     Ami a legkülönösebb, hogy a háború tapasztalatainak levonásakor az aknák és torpedók szerepének növekedését, és az általuk jelentett veszélyt úgyszólván teljesen figyelmen kívül hagyták. Az ágyúdörgéstől megrészegült szakértők egyáltalán nem figyeltek fel arra, hogy míg a modern csatahajók több tucat gránáttalálatot képesek elviselni és túlélni, addig egyetlen torpedó vagy akna is könnyen a pusztulásukat okozhatja. Az angolok és az amerikaiak feltehetően nyílt tengeri hadviselésre készülődtek, és úgy vélhették, miután nagy mélységben nem lehet aknát telepíteni, az ő hajóiknak, melyek nem fognak partközelben tevékenykedni, nem kell ilyen veszélyekkel számolniuk. A torpedók jelentette veszélyről pedig szintén úgy gondolták, nyugodt lélekkel figyelmen kívül lehet hagyni, hiszen a tapasztalatok azt bizonyították, a rombolók és torpedónaszádok nappal képtelenek megközelíteni a sorhajókat, éjszaka pedig a jól szervezett védelem szintén képes különösebb gond nélkül távol tartani őket. A korabeli torpedók egyébként is nagyon megbízhatatlanok és kis hatótávolságúak voltak, ráadásul lassúak is, tehát könnyen ki lehetett kerülni őket. A vízvonal alatti védelem elhanyagolása azonban később az egyik legnagyobb hibának bizonyult, melyet az orosz-japán háború és az első világháború közti időszakban a tengerészeti stratégák és a hajóépítők elkövettek.
     Lett volna mit elemezni az európai szárazföldi hadseregek tisztjeinek is, ők azonban nem mutattak túl nagy érdeklődést a történtek iránt. (Az európai kút fenekéről már akkoriban se nagyon láttunk ki. Fél évszázaddal korábban, a XIX. század egyik legnagyobb katonai géniuszának, a porosz Helmut von Moltke tábornoknak tanácsolta egyik jóakarója, hogy érdemes volna tanulmányoznia az éppen zajló amerikai polgárháború ütközeteinek lefolyását. Mire Moltke fagyosan megjegyezte, nem különösebben érdekli, a bennszülöttek hogyan kergetik egymást a dzsungelben.) Pedig ha kicsit nagyobb figyelmet tanúsítanak az események iránt, jóval hamarabb megtanulhatták volna azt, amit tíz évvel később az európai harctereken súlyos véráldozatokkal kellett megtanulniuk.
     A japán katona egyik legfontosabb fegyvere az ásó volt, melyet rendszeresített felszerelésként mindenhová magukkal cipeltek, s még a támadó csapatok is használták a beásási taktikát. A lövészárokharc általános volt, a japánok nemcsak a Port Arthuri ostromnál, hanem a hosszú, gyakran több hétig tartó ütközetek alatt is lövészárkokat ástak. (A csaták hosszú időtartama szintén az első világháborút előlegezte meg.) Úgyszintén több figyelmet érdemelt volna géppuska elterjedt használata, melyet a japánok elsöprő sikerrel használtak a tömegben támadó orosz csapatok ellen. Az első világháború kezdetekor azonban az angol hadseregben például még mindig csupán két géppuskát rendszeresítettek zászlóaljanként. A háború végén 43-at.
     De sok minden más mellett több figyelmet érdemelt volna a japánoknak az úttörő szokása is, hogy a kordivattal ellentétben sem a csatákat nem szakították félbe éjszakára, sem az előrenyomulásukat nem állították meg. A katonák akkor pihentek, amikor tudtak.
     Egyszóval az orosz-japán háború ezen a téren is a XX. század igazi kezdetét jelentette, s ízelítőt adott abból, ami a továbbiakban a világra várt.

A Mikasa rajza.

    És nem csak a fegyveres erők stratégiai és taktikai újdonságait jelezte előre. A magyarul „Admirálisok” címmel megjelent könyvben található, Togóról szóló tanulmányában Stuart Kirby a következő sorokkal hökkenti meg az olvasót: „Az 1904-1905-ös háború jellege és hangneme általában megkapóan lovagias volt, néha már érzelgősségbe csapott át ... Igazán döbbenetes, ha ennek a kornak a lovagi szellemét szembeállítjuk azzal a vadállati kegyetlenséggel, amit a második világháborúban tanúsítottak a japánok Bataantól egészen a Kwai folyóig. Togo bizonyára nem tűrt volna el ilyesmit. Ha akkor még él, meglehet, harakirit követett volna el tiltakozásképpen.” Hivatalból muszáj olyan jóindulatúnak lennem, hogy feltételezzem, Kirby valóban olyan jámbor lélek, hogy mindezt komolyan is gondolja. A valóság azonban ennél sajnos sokkal kiábrándítóbb. A japánok bizony ekkor is ugyanolyan kíméletlenek voltak, mint negyven évvel később. A szárazföldön tüzet nyitottak a sebesültszállítókra, a tengeri ütközetekben pedig rendszeresen legéppuskázták a hajótörötteket, illetve közéjük hajtottak hajóikkal. (Amint arra Csuzimánál is számos példa akad.) Ugyanakkor viszont tényleg el kell ismerni, a fogságba esettekkel korrektül bántak.
     A kínai és koreai lakosság körében viszont ugyanolyan vérfürdőket rendeztek, mint tíz évvel korábban, vagy harminc évvel későbben. Vagyis az oroszokkal szemben nem annyira a humanitárius megfontolások fogták vissza őket, hanem inkább a negatív külföldi reakciótól való félelem. Miután a nemzetközi közvélemény nagyobb része a japánok mellett állt -többnyire egyszerűen csak a „small is beauty” megfontolásból- vigyázniuk kellett arra, hogy ezt a jóindulatot, különösen az angolokét, ne veszítsék el. A kínai parasztok tömeges lenyakazása nem nagyon érdekelt senkit, de ha a japánok nekiálltak volna orosz hadifoglyokat, vagyis fehér embereket mészárolgatni, arra már felhördült volna a sajtó.
     Ezt a féket negyven évvel később már nem kellett figyelembe venniük. Az angolok és amerikaiak már ellenségek voltak, a németeket pedig morális megfontolások éppúgy nem érdekelték, mint a japánokat. Még a látszat kedvéért sem. Persze nem kell azt gondolni, a japánok valami különlegesen vadállati hajlamokkal rendelkeztek. Nem gonoszak voltak, hanem egyszerűen csak ugyanúgy semmibe vették az egyes individuum életét és jogait, mint valamennyi ázsiai társadalom. Adott esetben, amint arra jó néhány példa is van, a kínaiak se jártak volna el különbül mint a japánok, és például a vietnami hadifogolytábor is ugyanolyan fogalom, mint a japán. Európai mércével mérve Togo, és a legtöbb japán tiszt, a harctéren kegyetlen és könyörtelen ember volt.
     A japán katona igazából nem változott, nagyjából 1905-ben is ugyanolyan volt, mint 1945-ben. Csak éppen míg 1905-ben angolszász szövetségben harcolt az ellenséggel szemben, addig 1945-ben az ellenséggel szövetségben harcolt az angolszászokkal szemben. Így aztán ugyanaz a japán katona, aki 1905-ben még „kemény szamuráj harcos”, az 1945-ben már „emberevő vadállat”.

Oroszbarát kínaiak kivégzése Mukdennél.

    A csuzimai csata száz éve kimeríthetetlen témát kínál a tengerészeti szakíróknak. A legfőbb kérdés, mely körül máig zajlik a vita, persze az, minek volt köszönhető ez az átütő japán győzelem, és miért volt az ilyen egyoldalú. Alapvetően természetesen két dologra szokás visszavezetni az orosz vereség okait, a hadvezetés tehetségtelenségére, illetve a harci eszközök, azaz a hadihajók és a hajóágyúk nem megfelelő minőségére. Hogy ez utóbbi kérdéshez hozzá tudjunk szólni, talán nem árt először kicsit közelebbről is megismerkedni a Borogyino osztályú sorhajókkal, melyek Rozsgyesztvenszkij flottájának gerincét képezték, és amelyek ebből kifolyólag a legtöbbet bírált orosz hadihajók közé tartoznak.
     Az öt sorhajó az 1882-ben elkezdett hatalmas flottaépítési program utolsóként befejezett egysége volt. Az orosz hajógyárak leterheltsége miatt, hogy a flottaépítés a tervezett tempóban haladhasson előre, a haditengerészet, az akkoriban általános gyakorlatot követve, külföldi gyárakban is rendelt hadihajókat. Ezek közé tartozott a francia Jauréguiberry sorhajó tervei alapján Toulonban készült Cezarevics is, mely annyira elnyerte a flottavezetés tetszését, hogy terveit lemásolva még három, hasonló sorhajót rendeltek meg, ezúttal azonban már orosz gyáraktól. A francia minta alapján a terveket a haditengerészet tervezőirodájának vezetője, Dmitrij Szkvortcov készítette el, alig három hét alatt. A tervek módosításai után az első három egységet 1899 tavaszán rendelték meg. A Borogyino az Admiralty hajógyárban, a III. Sándor Baltic Művek gyárában, az Orjol pedig a Galernij hajógyárban épült. A Borogyino építési munkái 1899 júliusában indultak.
     Következő évben újabb két hajót rendeltek meg, a későbbi Szuvorovot és a Szlávát, melyek gerincfektetésére 1901 augusztusában, illetve 1902 nyarán került sor. Még később, már az 1903-as flottaépítési program keretein belül, újabb nyolc hajóra adtak le rendelést, ezek azonban már nagymértékben módosított, növelt változatok voltak, az Andrej Pervozannij osztály egységei. Ezek közül azonban már csak az első kettő készült el, azok is csak 1910-ben, ugyanis a háború tapasztalatai alapján többször is áttervezték őket. A tervezett többi hajó megépítésének már nem volt értelme, a közben megjelent dreadnoughtok ugyanis elavulttá tették az osztályt.
     A Borogyino osztályú hajók, és a mintaként szolgáló Cezarevics, magukon viselték a korabeli francia hajóépítés minden jellegzetességét, és bár alapvetően a Jauréguiberry sorhajó tervei alapján készültek, leginkább alighanem a St. Louis osztályú francia sorhajókra hasonlítottak.
    

Az egyik mintakép, a francia St.Louis sorhajó.
A 121 méter hosszú, 23,2 méter széles, 7,9 méter merülésű sorhajók tervezett vízkiszorítása 13.510 tonna lett volna, azonban az orosz gyárakban készült, a franciához képest nehezebb gépek miatt a tényleges vízkiszorítás végül 14.200 tonna körül alakult. Természetesen a túlsúly miatt a hajók merülése is megnőtt, 7,9 méter helyett 8,24 méterre. A páncélosok meghajtásáról két darab háromhengeres gőzgép gondoskodott –néhány forrás négyhengeres gépekről ír-, melyek számára húsz Belleville típusú kazán termelte a gőzt. A hajók 15.800 Le teljesítmény mellett 17,6 csomós sebességre voltak képesek. A sorhajók darabonként 1,8 millió akkori fontba kerültek, majdnem pontosan kétszer annyiba, mint a Mikasa, melyért a japán kormány 880 ezer fontot fizetett ki az angol hajógyáraknak.
     A páncélosok az akkoriban nagyon divatos, és főleg a franciák által preferált „tumblehome” testtel készült, melynek jellegzetessége volt, hogy a vízvonal szélességéhez képest a főfedélzet erősen összeszűkült, körte alakú keresztmetszetet adva az ilyen hajóknak. Ezzel súlyt takarítottak meg, mivel a keskenyebb felső szintek könnyebbek voltak, és fedélzet páncélzatán is spóroltak. Emellett úgy gondolták, a befelé döntött hajótestről nagyobb valószínűséggel csapódnak le az ellenséges gránátok, és a felső szinteken elért súlymegtakarítás jót tesz a hajó stabilitásának is, ugyanis lejjebb viszi a hajó súlypontját. Előremutató kezdeményes volt a franciák/oroszok részéről, hogy a közepes kaliberű lövegeket is önálló ikertornyokban építették be, azonban ez a megoldás még hosszú ideig nem talált követőre, és később ők is visszatértek a hagyományos, kazamatás elrendezéshez.
    
A Borogyino metszetrajza a parancsnoki hídnál. Jól látható a körte alakú hajótest, és a két első, 15 cm-es lövegtorony.
A hajókat már építés közben is üldözte a balszerencse. (Meg az oroszok hagyományos nemtörődömsége és hanyagsága.) Építésüket a késedelmes szállításokon kívül balesetek sora is késleltette, a beépítésre váró felszerelés nagy része pedig odaveszett a raktárakban kiütött tűzvészben, s újra kellett gyártani őket. A III. Sándor vízrebocsátásakor a sólyát fedő tetőről –a kemény téli időjárás miatt az orosz gyárak sólyái fedettek voltak- a hajóra zuhant a cári lobogó és a címer, több embert halálra sebezve. Nem sokkal később, miközben átvontatták a felszerelését végző mólóhoz, a hajófenék lemezeinek rossz minőségben elkészített illesztései komolyan megrongálódtak. Az Orjol, felszerelése közben, valószínűleg szabotázs miatt, elsüllyedt a kikötő mólója mellett. Szerencsére a sekély vízben fenékre ült hajót gyorsan ki tudták emelni, ám a baleset nagyban késleltette a páncélos elkészültét.
     Elsőként a III. Sándort bocsátották vízre, 1901 augusztus másodikán, majd szeptember nyolcadikán a Borogyino vízrebocsátása is megtörtént. Az Orjol vízrebocsátására 1902 július 19-én, a Szuvorovéra december 25-én, a Szláváéra pedig 1903 július 29-én került sor. A munkák azonban továbbra is az oroszoktól megszokott lassúsággal haladtak, és az orosz-japán háború kezdetekor még egyik hajó sem volt készen.
     Az első három sorhajó próbajáratai csak 1904 nyarán kezdődtek el. Az első komoly konstrukciós hibára, a gyenge stabilitásra rögtön fény derült, egy éles fordulóban ugyanis a III. Sándor majdnem felborult. A kormánylapátok kitérítési szögét korlátozni kellett. (Jó tíz évvel később gyakorlatilag ugyanez történt az o-m Szent Istvánnal is.)
     Ettől a balesettől, és a Borogyino később kijavított géphibáitól eltekintve a hajók alapvetően jól szerepeltek. A sokat emlegetett, 630 tonna körüli túlsúly, melyet a hajók alapvetően a francia gyártmányoknál jóval nehezebb orosz gépek és kazánok miatt szedtek magukra, valójában nem bírt sok jelentőséggel. Ez általános jelenség volt minden haditengerészetnél. Túlsúlyosak voltak az angol gyárakban épülő japán hajók is, a Mikasa súlytöbblete például 780 tonna volt, az eredeti tervekhez képest. Önmagában ez a stabilitást sem rontotta le, hiszen a többletsúly nagyrészt a hajó mélyén fekvő gépek miatt keletkezett, tehát igazából csak lejjebb vitte a hajó súlypontját. A rossz stabilitást nem annyira ez a túlsúly, hanem inkább a túlméretezett felépítmények, és a magasra helyezett lövegtornyok okozták. A képeken és rajzokon jól látni, hogy az amúgy is magas építésű hajók –a japán hajók főfedélzete jóval alacsonyabban volt- közepe szinte felpúposodik a magas felépítmény miatt. Az elfogott Orjolon a japánok később úgy orvosolták a stabilitási problémákat, hogy ezeket a középső felépítményeket visszabontották, és a közepes tüzérség lövegtornyait is lejjebb helyezték, a tatfedélzet szintjére, egyúttal csökkentve az ágyúk számát is. (A kaliberét pedig növelve. A japánok egy-egy 203 mm-es ágyút helyeztek mindegyik szárnytoronyba.) A magas építés miatti rossz stabilitás egyébként valamennyi francia építésű hajóra jellemző volt.
     A túlsúly miatti mélyebb merülés még a sebességet sem csökkentette számottevően. A tervezettnél 30 cm-el nagyobb merülés ellenére a sorhajók a próbajáratokon kivétel nélkül elérték a tervezett 17,5 csomós sebességet. A legnagyobb sebességet az Orjolon mérték, mely a futópróbákon elérte a 17,8 csomót.
     A harminc centis merülésnövekedés miatt a fő páncélöv valamivel lejjebb került, azonban még ez sem jelentett különösebb problémát. Normális körülmények között a fő páncélöv 1,4 méterrel ért a vízvonal fölé, s ezt a nagyobb merülés nagyjából egy méterre csökkentette, ami még mindig elfogadható érték. A japán hajók fő páncélöve általában szintén nagyjából egy méterrel ért a vízvonal fölé. A Borogyinók mindössze 194 mm vastag páncélöve vékonyabb volt, mint a Cezarevics, vagy a japán sorhajók általában 229 mm-es páncélzata, viszont nagyobb területet védett azokénál. Az orosz hajók páncélzata ráadásul cementált Krupp lemezekből készült, míg a japán hajók, a Mikasa kivételével, a régi és gyengébb, Harvey féle homogén lemezeket kapták. Az orosz hajók páncélvédettsége tehát igazság szerint erősebb volt, mint a legtöbb japán páncélosé.
    
A Borogyino és az Asahi páncélelrendezése. Jól látható, az orosz hajó páncélöve nagyobb területet védett.
De ha minden ilyen szép és jó volt, akkor miért tartja magát az orosz hajók hatalmas túlsúlyáról, és rendkívül rossz stabilitásáról szóló legenda? Azért, mert tulajdonképpen mindez igaz, csak éppen nem valamiféle, a hajókba kezdettől fogva beépített konstrukciós hibáknak, hanem az orosz hadvezetés ostoba rendelkezéseinek köszönhetőek.
     A Borogyinókat nem hosszú óceáni utakra, hanem az orosz érdekeltségekbe tartozó beltengereken végrehajtott rövidtávú bevetésekre tervezték. A hajók készletei legfeljebb két hétre voltak elegendőek, hatótávolságuk pedig a normál, 787 tonnás szénkészletekkel 2.370 mérföld volt, tíz csomós sebesség mellett. (A Mikasa hatótávolsága a maga 700 tonnás standard szénkészletével tíz csomó mellett majdnem háromszor ekkora volt, 7 ezer mérföld.) Az oroszok ráadásul nem rendelkeztek olyan kikötőhálózattal, mint az angolok, és szövetségeseik sem voltak túl megbízhatóak. Biztosra akarván menni, nehogy kifogyó szénnel a hajók ott maradjanak valahol az egyik tenger közepén, az orosz flottavezetés már induláskor úgy telepakolta a hajókat, hogy azok szinte roskadoztak a túlsúly alatt. A Libauból való kifutáskor a Borogyinók még a tényleges, 14.200 tonnás vízkiszorításukhoz képest is újabb ezer tonnával voltak túlterhelve. A hajókra úgyszólván mindenből az előírt készletek többszörösét rakodták be.
     A normál 787 tonnás szénkészleteken kívül, a tartalék szénkamrákat is feltöltve, a hajók maximum 1235 tonna szenet szállíthattak, mellyel hatótávolságuk elérte a 3.200 mérföldet. A parancsnokság azonban még ezt is kevésnek találta, és pluszban még több száz tonna szenet rakatott be a hajókra. Kifutáskor a Borogyinók vízkiszorítása meghaladta a 15.200 tonnát, merülésük pedig 8,9 méterre nőtt. A sorhajók metacentrikus magassága (GM), mely eredetileg 1,22 méter volt, is drasztikusan lecsökkent, 0,76 méterre!
     Azonban még ezt sem pusztán csak maga a túlsúly okozta, hanem az, hogy ez a súly a felső fedélzeteken összpontosult. A magas súlypont és a gyenge stabilitás minden korabeli hadihajó gyenge pontja volt, azon egyszerű oknál fogva, hogy a szenet nem lehetett a hajófenékben tárolni, mint később az olajat. Az ekkor még viszonylag kisméretű, 110-130 méter hosszú csatahajók szénkamráinak nagyrészt csak a felső, vízvonal feletti fedélzeteken jutott hely, ami eleve magasra tette a súlypontot. Az orosz hajók 1,22 méteres GMje nem valami fényes, de nem is olyan nagyon rossz érték. (A jóval nagyobb és korszerűbb Szent Istvánnál például ennél alig magasabb, 1,34 méter volt a GM, vagy éppen a második világháborús Littorio osztálynál meg 1,6 méter.) Az orosz hajókon ezen kívül még sok száz tonna szenet és felszerelést rakodtak be a páncélosokra, mivel nem volt máshol hely, a felső szintekre, vagy éppen a főfedélzetre. Ezért tolódott el annyira a súlypont, és így sikerült produkálni a 76 cm-es GMet, ami viszont már valóban katasztrofálisan rossz érték.
     Rozsgyesztvenszkij minderre még rátett egy lapáttal, amikor hajóit később még ennél is jobban túlterhelte. A tengernagynak rögeszméjévé vált a szénkérdés, és annyi szenet lapátoltatott be, amennyit csak el tudtak helyezni. A matrózok a szénen aludtak, mert még a lakóhelyiségeket is megtöltötték vele. Szén került a fürdőkbe és a mosodákba, a torpedóvető helyiségekbe, a kormányszerkezet kamrájába, zsákokban tárolták a szenet a főfedélzeten, sőt, még a csónakokat is telerakták vele. Az alsó ütegsorban elhelyezett 75 mm-es ágyúk használhatatlanok voltak, mivel a felhalmozott szén miatt egyszerűen nem lehetett hozzájuk férni.
     A legnagyobb túlterheléssel valószínűleg a Madagaszkár előtti utolsó, a Lüderitz-öbölben történt szenelés után futottak ki a hajók. Vízkiszorításuk ekkor csaknem elérte a 17 ezer tonnát, vagyis több mint 2.500 tonna túlsúlyt rakodtak rájuk, melynek következtében merülésük meghaladta a 9,5 métert! Ennek annyi előnye volt, hogy a nagyobb merülés miatt a mélyre süllyedt hajók kevésbé voltak hajlamosak a dülöngélésre. Valószínűleg csak ez mentette meg őket attól, hogy az Indiai-óceánon kitört viharban valamennyien felboruljanak.
     Csuzimánál a hajók valószínűleg nem voltak ennyire túlterhelve –mert a korábban felvett szén egy részét már elhasználták, mire a szoroshoz értek-, de a Borogyinók körülbelül 1500-1700 tonna túlsúllyal voltak még itt is megterhelve. Thiessen kívül mindenki Rozsgyesztvenszkij legnagyobb baklövésének tartja a hajók ilyen túlterhelését. Csuzimától alig hatszáz mérföld Vlagyivosztok, a hajók 1235 tonnás maximális szénkészletével -3.000 mérföld hatótávolság-, még ellőtt kéményekkel is el kellett volna érniük. A magukkal cipelt teherhajók miatt ráadásul az orosz sorhajók ütközetben sem tudtak gyorsabban menni tíz csomónál, ami éppen a Borogyinók gazdaságos sebessége volt.
     Rozsgyesztvenszkij persze remélte, talán sikerül a ködben észrevétlenül átcsúsznia a szoroson, és harcra egyáltalán nem kerül sor. Ebben az esetben viszont egyáltalán nem lett volna szükség a plusz szénre. A normál 3 tonna/óra szénfogyasztás mellett a hajók még a standard 700 tonnás készlettel is kényelmesen beérhettek volna Vlagyivosztokba. Ha viszont harcra kerül sor, a plusz szén nem előny, hanem súlyos hátrány, ami harci egységként nagyban csökkentette a hajók értékét. A megnőtt merülés miatt nemcsak a sebesség csökken –ami a kilenc csomós köteléksebesség mellett igazából nem számított-, hanem a vízszint alá kerül a fő páncélöv. És az ütközetben talán ez okozta a legnagyobb bajt. A vízvonal körül becsapódó japán gránátok így nem a hajó legerősebb, 190 mm vastag, kiváló Krupp acélból készült páncélzatát találták el, hanem a jóval gyengébb, 76-152 mm vastag felső páncélövet. A japán gránátok ugyan még ezt sem tudták egyszer sem átütni, a robbanások hatalmas ütése miatt azonban az illesztéseknél a lemezek sokszor szétváltak, illetve eltörtek. A betörő víz ráadásul nem a mélyen ülő hajó alsó részeibe zúdult be, hanem a páncélfedélzeten levő széntárolókba, és az ütegfedélzetre.
    
A Borogyino metszete a főbordánál. A feketével satírozott részek a széntárolók. A normál készleten felüli szénmennyiséget rendszerint a felettük levő fedélzeteken tárolták.
A csatáról szóló könyvekben gyakran ecsetelik, milyen heroikus harcot folytattak a hajók kárelhárító brigádjai a hajók mélyén, a lékek betömésénél, azonban a valóságban a hajófenéken a kárelhárításnak úgyszólván semmi dolga nem volt, hacsak torpedótalálatot nem kapott a hajó. A japán gránátok a vízbe csapódva azonnal felrobbantak, tehát a vízvonal alatt semmilyen sérülést nem okozhattak az orosz hajóknak, melyek pusztulását a vízvonalon keletkezett lékek okozták. Az Oszljabja végzetét okozó hatalmas lék, amit egy levált páncéllemez helyén becsapódó japán gránát szakított a hajótestbe, szintén a vízvonalon volt, félig a víz felett.
     Ezeken keresztül a víz főleg a széntárolókat öntötte el, ahol a szén úgy szívta magába a vizet, mint a szivacs. Tovább súlyosbította a helyzetet a felépítményben tomboló tüzeket oltó tűzoltók tevékenysége. Az általuk felhasznált víz ugyanis szintén a hajó belsejébe folyt vissza. A hajófenék úgyszólván száraz volt, ám a 75 mm-es lövegek szintjén, az ütegfedélzeten, a tüzérek a visszaemlékezések szerint sokszor térdig gázoltak a vízben.
     Mindezeken felül pedig a hajó mélyén fekvő lőszerraktárakból a csata során több száz tonnányi lőszert tüzeltek el. A fűtők ugyancsak a vízvonal alatti, készenléti raktárakban levő szenet használták fel, hiszen csata közben nem lehetett a felső fedélzetekre felhalmozott szenet átlapátolni. Hogy mindezek következtében milyen magasra került a súlypont a hajókon, azt könnyen el lehetett képzelni. Az utólagos számítások szerint ilyen állapotukban a Borogyino osztályú sorhajók már 6-8 fokos dőlésnél felborulhattak.
     Hogy mégis olyan sokáig húzták, az alapvetően annak köszönhető, hogy a japán gránátok többsége a vízvonal felett érte a hajókat, a vízvonalon becsapódó lövedékek, a rendkívül gyenge páncélátütő képességüknek köszönhetően pedig csak kis lékeket tudtak ütni a hajó testébe, melyeken keresztül a belső tereket csak lassan öntötte el a víz. (Az Oszljabja jóval gyengébben volt páncélozva, mint a Borogyinók. Az orr részen alig kapott páncélvédelmet, a végzetes találat pedig egy levált páncéllemez helyén érte.) Ezen kívül meg kell említeni a hajók legénységének hősies és –az Oszljabja kivételével- szakszerű helytállását és munkáját. Az orosz hajókon kiváló mérnöki gárda szolgált, akik a sérülések ellenére, a sebtében elvégzett javításokkal és az akkor még újdonságszámba menő ellenárasztásokkal sikeresen őrizték meg a hajók úszóképességét. Az ágyútűz okozta vízbetörések miatt végül csak a III. Sándor borult fel –az Oszljabját nem számítva ide-, a Borogyino felrobbant, a Szuvorov pedig torpedótalálatok miatt vesztette el stabilitását. Ha a japánok este hét órakor elunják magukat, és hazamennek sörözni, utóbbi két hajó alighanem a felszínen maradt volna. Éjszaka az Orjolhoz hasonlóan kijavíthatták volna a sérülések nagy részét, és önállóan vagy segítséggel akár Vlagyivosztokot is elérhették volna, ha a japánok olyan nagyvonalúak, hogy mindezt hagyják.
     A Borogyino osztályú sorhajók tehát egyáltalán nem voltak rosszak, és éppen hogy kiváló túlélőképességről tettek bizonyságot. Az Orjol a 152 mm-es, illetve ennél nagyobb kaliberű japán ágyúktól 55 találatot kapott, a Szuvorov a becslések szerint legalább százat. Az orosz zászlóshajó ezen kívül még egy torpedótalálatot is kapott, azonban gépei, a többi orosz hajóhoz hasonlóan, az utolsó pillanatig működtek, vagyis a létfontosságú belső részeket egyetlen japán lövedék sem érte el. (Itt érdemes megjegyezni, az orosz hajók a vízvonal alatti sérüléseket is jobban bírták, mint a japánok. A három aknára futott japán sorhajóból kettő süllyedt el, a négy oroszból viszont csak egy.) A Szuvorov elsüllyesztéséhez végül négy torpedó, és vagy száz közepes és nehézgránát kellett.
     A túlsúlynak volt még néhány másik, kellemetlen következménye is. Például az ütegfedélzeti 75 mm-es ágyúk lőrései így olyan közel kerültek a vízhez, alig két méterre, hogy erősebb hullámzásban, amilyen Csuzimánál is volt, állandóan becsapott rajtuk a tenger.
     Bár a szakirodalom nem említi, de véleményem szerint a felső fedélzeteken felhalmozott szén nagyban növelte a tűzveszélyt is a hajókon. Minden forrás megemlíti, hogy az orosz hajók úgy égtek, mint az úszó fáklyák. Ezt általában a fedélzeteken és a felépítmények kabinjaiban gondatlanul otthagyott fa berendezési tárgyaknak tudják be, de szerintem a felső fedélzeteken felhalmozott szén, illetve az utána ott maradt szénpor is nagyban hozzájárulhatott az ott tomboló tüzekhez.
     Egyszóval a hajók végzetéhez Rozsgyesztvenszkij szénmániája is nagyban hozzájárult. Ha a hajók normál terheléssel indulnak csatába, az ellenséges lövedékek sokkal kisebb károkat okoznak a vízvonalon, a hajók jobban megőrzik stabilitásukat, és talán nem is égnek annyira. De mindez persze csupán másodlagos jelentőségű, az oroszok a csata megnyeréséhez ezzel semmivel nem kerültek volna közelebb.

Az orosz hajók páncéllemezeinek szétnyílása az illesztéseknél, két, az Orjolt ért találat rajzával illusztrálva. Balra egy 15 cm-es lövegtornyot, jobbra a hajó orrát ért nehézgránát hatása látható.

    A japán fölény döntő elemét minden szakértő a jobban teljesítő tüzérségben, és az oroszokénál sokkal hatásosabb lövedékekben látja. Ez persze teljesen igaz, de megint nem egészen úgy, mint ahogy azt általában olvasni lehet.
     Az általános vélekedés szerint a japán hajók sokkal gyorsabban tüzeltek, mint az oroszok, és lövedékeik az ellenfelük által használt fekete lőpor helyett a sokkal nagyobb pusztítóerővel bíró simózával voltak megtöltve. (A melanite japán változata, lényegében egyfajta ekrazit.) Nos, egyik állítás sem igaz.
     A Borogyino osztályú hajókon -és a Sziszoj Velikijen- használt 40 kaliberhosszúságú, 305 mm-es lövegeket 1895-ben állították szolgálatba, tehát nem voltak már egészen vadonatúj fegyverek. Ennek ellenére legtöbb paraméterüket tekintve felvették a versenyt az 1900-ban rendszeresített, hasonló kaliberű japán lövegekkel, sőt, néhány téren valamelyest felül is múlták azt.
     A 42,8 tonnás orosz ágyú valamivel könnyebb volt, mint az 50 tonnás japán löveg, és csekély mértékben lőtávolsága is nagyobb volt, a maximális, 15 fokos emelkedési szögnél 14.640 méter, a 13.700 méteres japán lőtávval szemben. (Az ugyanilyen ágyúkkal felszerelt Patyomkin lövegtornyait módosították, s az 35 fokos maximális csőemelkedést tett lehetővé, amivel 20.310 méterre növelték a lőtávolságot.) Az orosz ágyúk elméleti tűzgyorsasága sem sokban maradt el a japánokétól, bár a papíron számított 1,5 lövés/percet a gyakorlatban nem tudták elérni, és a tényleges tűzgyorsaság ennek nagyjából a fele volt. Erre alapozva állítják azt, hogy a nagy tűzgyorsaságú japán nehézágyúk lövedékzáporral árasztották el az orosz hajókat. Valójában ennek nagyjából a fordítottja igaz.
     Egy apró kis japcsi. Togo tengernagy, díszegyenuhában. Togo élénken emlékezett még a Sárga-tengeri ütközetre, ahol valóban gyorstüzeléssel igyekezett megtörni az oroszok ellenállását, aminek az lett az eredménye, hogy napnyugtára hajói szinte teljesen kifogytak a lőszerből, és kénytelenek voltak futni hagyni a szétesett oroszokat. A japán tengernagyot különösen bosszantotta, hogy még a súlyosan megrongálódott orosz zászlóshajó, a Cezarevics is egérutat nyert, és elhatározta, mindez még egyszer nem ismétlődhet meg. Először is úgy döntött, a nagyobb találati arány érdekében ezúttal kisebb lőtávolságról veszi fel a harcot az ellenséggel. A Sárga-tengeren a két flotta már 13 km távolságról tüzet nyitott egymásra, és a lőtávolság -a Retvizan előretörésétől eltekintve- soha nem csökkent 6.000 méter alá. Csuzimánál nagyjából fordított volt a helyzet, a lőtávolság szinte soha nem nőtt 6.000 méter fölé. Alighanem ennek, és nem a japán tüzérek megtáltosodásának köszönhető, hogy a japán tüzérség találati aránya több mint kétszer nagyobb volt, mint a Sárga-tengeren.
     Hosszú és elhúzódó ütközetre számítva Togo alapos célzásra, és lassú tüzelésre utasította tüzéreit. A statisztika szerint a japán csatahajók főtüzérsége Csuzimánál átlagosan 8-10 percenként adott le egy sortüzet, és az ütközet alatt nagyjából lőszerkészletük 50-60 %-át használták el. A 305 mm-es japán ágyúkból egész pontosan 446 lövést adtak le, és egészen kiváló, 9%-os találati arányt értek el velük. (Japán részről a nehéztüzérségbe még bele kell számítani a Kasuga egyetlen 254 mm-es lövegét is. Adatokat nem ismerek, de a japán ágyúk átlagos tűzgyorsaságát figyelembe véve, ebből a lövegből se nagyon adhattak le 30-40 lövésnél többet.)
     Hasonló értelmű utasításokat adott tüzéreinek az orosz tengernagy, Rozsgyesztvenszkij is. Szintén alapos, gondos célzás utáni tüzelésre szólította fel őket, és a pontosabb célzás érdekében ő maga is a hatezer méter alatti lőtávolságot tartotta kívánatosnak. Az orosz tüzéreknek azonban, ugyanúgy mint az orosz flotta teljes állományának, nem volt erőssége a fegyelem, és ahogy az első lövések eldördültek, azonnal megfeledkeztek a kapott parancsokról. A harci láztól nekihevült oroszok tüzeltek, ahogy csak bírtak, az első percektől eltekintve jóformán célzás nélkül. Az orosz nehéztüzérség 305 mm-es lövegeiből a csata során legalább 900 lövést adtak le, a 254 mm-esekből nagyjából 360-at. (Az elsüllyedt hajók miatt a pontos számot csak becsülni lehet.) Összességében véve tehát az oroszok csaknem háromszor annyi nehézgránátot lőttek ki az ütközetben, mint a japánok. Bár a 254-305 mm-es nehézlövegek számát tekintve az oroszok elvileg két és félszeres fölényben voltak -42 ágyú a 17 japánnal szemben- a csata során leginkább csak az elöl haladó hat-hét páncélosuk vett részt a küzdelemben, mivel a csaknem végig az orosz csatasor előtt levő japánok az elöl haladó orosz hajók takarásában voltak, s így a hátsó egységek nem nagyon tudták tűz alá venni őket. (Nem is szólva arról, hogy a füst miatt nem is nagyon látták azokat.) Nyebogatov hajói lőszerkészletük nagy részét megőrizték, míg az elöl haladó Orjol lőszerraktáraiban a nappali ütközet végére mindössze három darab 305 mm-es lövedék maradt. A kilőtt lövedékek nagyobb száma tehát nem annyira annak volt köszönhető, hogy az oroszoknak több ágyújuk volt, hanem inkább annak, hogy gyorsabban tüzeltek, mint a japánok. Az orosz harminc és felesek egyébként 4,1 %-os találati arányt értek el, ami nem is rossz érték.
     Az a mindent elsöprő lövedékzápor, amit az orosz túlélők oly sokat emlegettek, tehát leginkább a közepes és kis kaliberű japán lövegektől származott, ám itt sem ezek nagy tűzgyorsaságának, hanem sokkal inkább számbeli fölényüknek, és összpontosított tüzelésüknek köszönhetően. A japánok Togo és Kamimura sorhajóin és páncéloscirkálóin összesen 110 darab 203 és 152 mm-es löveget vonultattak fel, míg az orosz flotta főerői mindössze 45 darab 152 mm-es, és 14 darab 203-230 mm-es ágyúval rendelkeztek, ráadásul utóbbiak többnyire már elavultnak számítottak. A 152 mm-es lövegek tűzgyorsasága ezúttal is japán oldalon volt nagyobb, 6 lövés/perc, szemben a percenként 4 lövésre képes orosz ágyúkkal.
     A kétszeres számbeli fölényben levő, és nagyobb tűzgyorsaságú japán lövegek értelemszerűen nagyobb számú lövedéket tudtak kilőni, ráadásul a japánok 12 hajója összehangoltan tüzelt, és az ütközet során rendszerint mindig három-négy orosz hajóra összpontosították teljes tűzerejüket. Az orosz tüzérek szintén azt az utasítást kapták, hogy az ellenség zászlóshajóira összpontosítsák tüzelésüket, ám a már említett hátrányos elhelyezkedésük miatt erre szintén csak az elöl haladó hajók voltak képesek. A többiek vagy találomra tüzeltek arrafelé, ahol messze elöl a japán hajókat sejtették, vagy pedig arra lőttek, amire éppen tudtak.
     A japánok a közepes kaliberű gránátokkal nem spóroltak annyira, mint a 305 mm-esekkel. A 152 és 203 mm-es gránátokból több mint hatezret lőttek ki a csata során, míg az oroszok hasonló kaliberű lövegei körülbelül 2.500 lövést adtak le. Az a gránáteső, amit oly sokat emlegetnek, tehát részben ezekből a közepes kaliberű lövegekből származott, részben pedig a 76 mm-es japán gyorstüzelő ágyúkból, melyek az ötezer méter alatti lőtávolságokon –és szinte a teljes ütközetet ennél kisebb távolságról vívták meg- szintén beavatkoztak a küzdelembe. A 76 mm-esekből nagyjából 4-5 ezer lövést adtak le. Magukban a hajókban sok kárt ugyan nem okozhattak, ám a fedélzeteken ezek is jókora pusztítást végeztek, és eredményesen söpörték le az orosz hajók fedélzeteiről a tengerészeket. Az Orjol például, a nagyobb kaliberű ágyúkból származó 55 találat mellett, még ezektől a lövegektől is kapott legalább kéttucat találatot.
     Az orosz hajókról a távolság és a füst miatt ezúttal is csak az elöl levők 76 mm-esei tudtak a japán főerőkre tüzelni. Ezek se sokra mentek, mivel a fedélzeteken felállított ágyúkat egykettőre elsöpörték a japán lövedékek, az alsó ütegfedélzeten levő lövegekkel pedig alig lehetett célozni, részben a szűk lőrések miatt, részben pedig azért, mert a túlterhelés miatt ezek annyira közel kerültek a vízszinthez, hogy a hullámok állandóan becsaptak rajtuk. Később, egészen kis lőtávolságon, a támadó japán torpedónaszádok ellen ezek a lövegek jó szolgálatot tettek, de a nappali ütközetben nem sok hasznukat vették.
     És végül, de korántsem utolsósorban, persze a japán tűzvezetés is sokkal jobban működött. A japán hajók korszerűbb, és nagyobb számú tűzvezető eszközzel voltak felszerelve, mint az oroszok, a tüzérek sokkal képzettebbek és gyakorlottabbak voltak, és nem utolsósorban sokkal fegyelmezettebbek is. Az orosz tüzéreket gyorsan elkapta a harctéri láz, s a kapott parancsokról megfeledkezve gyorsan tüzeltek, és nem sokat törődtek a pontos célzással. Valamennyi ágyút beleszámítva a japán hajók tüzérsége nagyjából 3,2 %-os találati arányt ért el, míg az oroszoké csupán 1,2 %-ot.

Az Orjol romhalmazzá vált fedélzete.

    Úgyszólván minden könyvben azt olvashatjuk, hogy a japán tüzérség fölényének döntő eleme az volt, hogy a japán gránátok robbanótöltete a rendkívül nagy pusztítóerejű simózából állt. Robert Forczyk nem túl nagy terjedelmű, ám nagyon részletes és alapos könyve azonban határozottan állítja, az év eleji nagyjavításkor a japán gránátokból kiszerelték a simózát, és helyébe a hagyományos fekete lőport töltötték vissza. Forczyk szerint Csuzimánál a japánok kizárólag ezt az egységes (common) lövedéket használták. Hasonló állítást találhatunk néhány másik munkában, vagy a NavyWeapons oldalain is, és a magam részéről hajlok arra, hogy igaznak tartsam ezeket.
     A cserére a Sárga-tengeri csatában szerzett tapasztalatok alapján került sor, ahol három harminc és feles japán löveg ment tönkre attól, hogy a csőben idő előtt felrobbant a lövedék. A japán csatahajók tehát tűzerejük 25%-át vesztették el a túlérzékeny gránátok miatt. A közepes tüzérség 152-203 mm-es ágyúi közül szintén többet is elvesztettek hasonló okok miatt. Ezt még egyszer nem engedhették meg maguknak, és miután év végén a hajók nagyjavításra visszatértek a hazai kikötőkbe, a gránátok töltetét, és a szintén túlérzékeny gyújtókat egyaránt kicserélték. A simóza helyett betöltött fekete lőpor ugyan szintén jobb minőségű volt, mint az oroszoké, ám a japán gránátok fölénye nem a robbanótöltet minőségében, hanem a tömegében rejlett.
     Csuzimánál a japánok szinte kizárólag a nagy robbanóerejű HE gránátokat használták. Voltak ugyan páncéltörő lövedékeik is, ezek azonban jóformán csak abban különböztek a HE gránátoktól, hogy kisebb volt a töltet tömege. A gyújtót ugyanis azonnali robbanásra állították, így a lövedékek páncélátütő képessége úgyszólván a nullával volt egyenlő. A háború során a japán gránátok 76 mm-esnél vastagabb páncéllemezt egyszer sem tudtak átütni, a sikert tehát teljes egészében a nagy robbanóerejű repeszgránátoknak köszönhették. Ezek ugyan az orosz hajók belsejébe nem tudtak behatolni, viszont a fedélzeteken és a felépítményeken mindent szétzúztak. Megsemmisítették a parancsnoki állásokat és a távolságmérőket, a fedélzeti lövegeket, hatalmas csapásaik alatt a lövegtornyok kiugrottak görgőikből, a páncéllemezek illesztései szétváltak, az ágyúk irányzékai elállítódtak. Ezen kívül lángba borították a hajók fedélzeteit és felépítményeit.
     Ez a hatalmas pusztítás annak volt köszönhető, hogy a 305 mm-es japán gránátok 386 kg-os össztömegének kerek tíz százalékát tette ki a robbanótöltet, ami az egységes lövedékeknél 39 kg-ot nyomott, míg az AP gránátoknál, amiket alig használtak, a töltet 19 kg-ot tett ki, ami a gránát tömegének nagyjából öt százaléka. Ezzel szemben a valamivel könnyebb, 332 kg-os orosz gránátok esetében még a HE lövedékek is mindössze 12,4 kg robbanótöltetet tartalmaztak, míg az AP lövedékek alig 5,3 kg-ot. Ez a gránát tömegének mindössze 3,7 illetve 1,6 százaléka. A japán egységes gránátok tehát több mint háromszor akkora robbanótöltettel voltak felszerelve, mint az orosz HE lövedékek, és csaknem hét és félszer akkorával, mint az oroszok által elsősorban használt AP gránátok!
     Hasonló volt a helyzet a közepes kaliberű lövedékek esetében is. A 152 mm-es gránátoknál például a 45,4 kg-os japán lövedék töltete 5,2 kg-ot tett ki, míg a hasonló kaliberű, 41,4 kg-os orosz gránáté ennek felét, 2,7 kg-ot. A 152 mm-es orosz lövegek, a japánokkal ellentétben, fel voltak szerelve AP gránátokkal is, ezek töltete azonban mindössze 1,23 kg-ot tett ki.
     Az orosz gránátok úgyszólván egyetlen előnye a páncélátütő képességük volt. A japán AP lövedékek kezdettől fogva nagyon gyengén szerepeltek, ezért már a háború elején felhagytak használatukkal, s gyújtóikat azonnali robbanásra állították át. Ezzel a megmaradt AP gránátokat lényegében afféle kis robbanóerejű HE lövedékekké minősítették át. A szemtanúk visszaemlékezései szerint a japán lövedékek már attól is felrobbantak, ha egy bádoglemezbe ütköztek.
     Az orosz gránátok páncélátütő képessége, bár nem voltak felszerelve Makarov sapkával, sokkal jobb volt. 3.600 méteres távolságon átütötték a 251 mm-es páncéllemezeket is, kétszer ekkora távolságon pedig a 159 mm-eseket. A gyakorlatban persze nem szerepeltek olyan jól, mint a próbalövészeteken, és az ütközetekben 15 cm-nél vastagabb lemezeket soha nem ütöttek át, ám még így is sokkal jobbak voltak, mint a japán gránátok. Hatékonyságukat azonban erősen lerontotta a kis robbanótöltet, és a megbízhatatlan működésű gyújtó. Csuzimánál a japán hajókat eltaláló 37 darab, 305 mm-es orosz gránát 33 %-a bedöglött, ami igen magas arány. Bár ebben az esetben valószínűleg nem is annyira magában a gyújtóban kell keresni a hibát, hanem a gondatlan és talán szakszerűtlen tárolásban. A Sárga-tengeren ugyanis előző évben a célba talált 16 orosz nehézgránátból csupán kettő nem robbant fel, igaz, itt az oroszok szinte kizárólag HE gránátokat használtak, míg Csuzimánál inkább AP lövedékeket. A gyújtók valószínűleg nem voltak eleve rosszak, hanem inkább a nyolc hónapos út viselte meg őket annyira, hogy ilyen magas számban mondtak csődöt. Ami feltehetőleg a tárolás nem megfelelő körülményeire utal.
     A japánoknak szintén megvolt a maguk baja a gyújtóikkal. A simózával együtt ezeket is kiszerelték a lövedékekből, és kevésbé érzékenyekkel cserélték le őket. Ezt a kevésbét persze erősen idézőjelben kell érteni, hiszen még ezek az új gyújtók is nagyon érzékenyek voltak, mint már említettem, érintésre azonnal robbantak. Ennek viszont megvolt az az előnye, hogy a gyújtó mindig működésbe lépett, függetlenül attól, hogy a lövedék melyik oldalával csapódott be a célba. A japán gránátok ugyanis erősen hajlamosak voltak a bukdácsolásra, vagyis a röppályájukon pörögtek, bukfenceztek, és sokszor oldalukkal vagy éppen fenekükkel értek célba. Egyebek közt ezért is volt olyan gyenge a páncélátütő képességük.

Bal oldalt a Csuzimánál használt orosz, középen a japán 30,5-es gránátok. Jobb oldalt, az összehasonlítás végett, az első világháborúban használt, azonos kaliberű orosz gránátok.

    A két flotta vezetőinek színvonalában szintén számottevő különbségek mutatkoztak. Ez nem pusztán az egyes tisztek képességei közti különbségeknek, hanem a képzésnek és a gyakorlatnak is köszönhető volt. A japán tisztek képzése általában sokkal alaposabb és gyakorlatiasabb volt, mint az oroszoké. Hajóik szinte egész évben a tengeren voltak, míg az orosz haditengerészet egységei rendszerint csak az év négy hónapjában álltak szolgálatban, a többi időt a kikötőkben, leszerelve töltötték. (Ami a szárazföldi beállítottságú országok haditengerészeteinél, ahol mindig a flottán igyekeztek spórolni, akkoriban bevett gyakorlat volt. Hasonló rendszer szerint működött a korabeli osztrák-magyar flotta is.) Az orosz tisztek és a tengerészek tehát nemcsak képzettségüket tekintve voltak hátrányban a japánokkal szemben, hanem még a hajóik megfelelő irányításához és kezeléséhez szükséges gyakorlatot sem nagyon tudták megszerezni.
     Rozsgyesztvenszkij vezetői képességeiről a szakirodalom általában elég lesajnálóan nyilatkozik. Talán az egyetlen Thiess az, aki kimondottan jó véleménnyel van róla, és érdekes módon hajdani beosztottai közül is többen, mint például Szemjonov, elismerően írnak a tengernagy tevékenységéről.
     Hogy Rozsgyesztvenszkij a valóságban milyen parancsnoki képességekkel bírt, azt -némileg meglepő módon- nem lehet biztosan megállapítani. Az, hogy szedett-vedett flottáját képes volt a finoman szólva is kedvezőtlen körülmények között végigvezetni a fél világon, és húszezer mérföldet megtenni úgy, hogy egyetlen hajót sem vesztett, nem akármilyen szervezői képességekre utal. Még Novikov-Priboj is, aki amúgy egyáltalán nem tartja valami nagyra Rozsgyesztvenszkijt –bár azért az erős túlzás, hogy zsigeri utálattal ír róla-, több helyen kénytelen respektálni a tengernagy kétségtelen érdemeit. Elismerően ír hallatlan munkabírásáról, tisztakezűségéről, kétségbevonhatatlan hazafiasságáról, és pártatlan szigoráról. Ugyanakkor viszont leszedi róla a keresztvizet indokolatlan durvasága, önhittsége, és abbéli hajlama miatt, hogy mindent saját maga akart irányítani és a kezében tartani, s elnyomta beosztottai önálló kezdeményezéseit. Mindezeket persze nemcsak Novikov említi meg, sok más korabeli visszaemlékezés is megerősíti, hogy a tengernagy mindent túlcentralizált. Terveit soha senkivel nem közölte, és soha senkivel nem beszélt meg semmit. Tisztjeiről, akiket némileg érthető módon nem tartott valami sokra, úgy gondolta, csak arra valók, hogy végrehajtsák az ő parancsait. Rozsgyesztvenszkij fényképe.
     Éppen ezért nem lehet tudni, mik voltak a tervei, ugyanis senkivel nem beszélt ezekről. Amit viszont tudni lehet, az éppen nem vall rossz stratégára. A mielőbbi indulás sürgetése, és aztán a nagy igyekezet, hogy a helyszínre érjen lehetőleg még Port Arthur eleste, vagy legalább a japán hajók kijavítása előtt, mindenképpen indokolt volt, és jó helyzetfelismerő képességre vall, melyet az orosz haditengerészet vezérkarának nagyobb részéről nem lehetne elmondani. Az hogy az ütközet előtt legjobb hajóit a flotta többi része előtt arcvonalba akarta állítani ígéretes és eredeti ötletnek tűnik, ami jó taktikai képességekre, sőt, eredeti és kezdeményező gondolkodásra vall.
     Mármint akkor, ha valóban ez volt a tengernagy szándéka. Szándékairól ugyanis senkinek nem beszélt, sem tisztjeit nem avatta be terveibe, sem a hadbíróság előtt nem próbálta meg megvilágítani cselekedeteinek okait, sem pedig az utókor számára nem akarta tisztázni magát egy memoár megírásával. Így aztán csak találgatni lehet, pontosan mit is akart, mik voltak a tervei. Vezetői erényeit így csak feltételezni lehet, hibái viszont teljesen nyilvánvalóak.
     Ugyanakkor durvasága egyáltalán nem volt egyedülálló az orosz fegyveres erőknél, ahol általános volt az a nézet, mely szerint beosztottak fegyelmét a vezetőktől való félelem garantálja legjobban. Túlcentralizálásra való hajlama sem volt kivételes, a távol-keleti helytartó és flottaparancsnok, Alekszejev herceg, például szintén mindent a maga kezében igyekezett összpontosítani, nagyon szűk pórázon tartva beosztott tisztjeit. De még a kétségkívül legjobb orosz parancsnok, Makarov altengernagy is minden szálat a saját kezében igyekezett összefogni. Azonban míg ők legalább a formális tiszteletet megadták tisztjeiknek, Rozsgyesztvenszkij semmibe vette beosztottait, és nyíltan kimutatta mennyire rossz véleménnyel van képességeikről. Amiben éppen lehet, hogy igaza volt, de az ilyen magatartás csak ahhoz vezetett, hogy gyorsan elvesztette tekintélyét, és a bizalmat, melyet alárendeltjei kezdetben iránta éreztek.
     Rozsgyesztvenszkij tényleges vezetői képességeit már csak azért sem lehet megítélni, mert a kétnapos ütközetben egész pontosan harmincöt percig irányította flottáját. Az első lövéseket délután két óra tíz perc körül adták le, és háromnegyed háromkor a rommá lőtt Szuvorov és a súlyosan sebesült tengernagy már ki is dőlt a harcból. A tengernagyot sokat kritizálják a csata kezdetén elkövetett állítólagos baklövéseiért, de ezek a kritikák többnyire nem helytállóak. A csata előtti zűrzavart, és az alakzat felbomlását a flottánál nem Rozsgyesztvenszkij hibája, hanem beosztottjai ügyetlenkedése okozta. A 180 fokos fordulatot végrehajtó japán hajók ellen pedig a flotta konfúz állapota miatt képtelenség volt frontális támadást végrehajtani. Rozsgyesztvenszkij ezután már csak azt tehette, amit a körülmények engedtek, vagyis követte a japán mozdulatokat, és igyekezett elkerülni, hogy az ellenség T alakzatba fogja hajóit.
     Vagyis a csatavesztésért közvetlenül igazából nem lehet Rozsgyesztvenszkijt felelőssé tenni, ugyanúgy, mint ahogy az ütközet során végrehajtott néhány ügyes orosz hadmozdulatért sem őt illeti a dicsőség. (Ezek feltehetően a III. Sándor parancsnokának, Buhvosztov kapitánynak a javára írhatóak.)
     Ezenkívül volt a tengernagynak még egy olyan előnytelen tulajdonsága, melyről korábban már egyszer szót is ejtettem, nevezetesen a határozott cselekvéstől való félelem. Mindig tudta, mit kellene tennie, de a döntő lépés megtétele előtti pillanatban mindig visszariadt a tettektől. Az indokínai partoknál előkészületeket tett rá, hogy a Pétervárról érkező utasítások ellenére flottájával, Nyebogatov hajóit be nem várva, azonnal továbbinduljon Vlagyivosztok felé. Aztán a nagy nekiveselkedés után az első váratlan kis nehézségtől -a III. Sándor hiányos szénkészlete- visszariadva lefújta az egészet. Csuzimánál is elszánta magát egy kezdeményező lépésre, hogy flottájának legjobb hajóit az alakzat előtt arcvonalba állítja. Aztán a manőver kezdetekor megint megijedt, visszavonta parancsát, és csak az Első Osztag négy hajójával igyekezett arcvonalba állni. Aztán amikor a beosztott parancsnokok, vagy jelzőtisztek hibája miatt ez a manőver is kudarcba fulladt, rálegyintett az egészre, és hajóival megint visszasorolt az oszlopba.
    

Lövedékek és repeszek ütötte lyukak az Orjol oldalán.
Rozsgyesztvenszkijjel ellentétben Togót a szakirodalom az egekbe magasztalja, bár véleményem szerint a japán tengernagy tényleges képességeit éppolyan nehéz lenne megállapítani, mint Rozsgyesztvenszkijét. A „japán Nelson” szerintem jó néhány hajmeresztő húzást csinált, amitől az ember legalábbis gondolkodóba esik, mindez valóban egy katonai zseni merész huszárvágása, vagy pedig csupán egy kapkodó dilettáns kontármunkája. A nevezetes Togo forduló, vagyis az ellenség orra előtt, annak lőtávolságán belül végrehajtott 180 fokos kanyar sok szakértőt is arra késztet, hogy feltegye -de ne válaszolja meg- a kérdést, mindez egy merész és tehetséges parancsnok kiszámított kockázatvállalása, vagy pedig egy felelőtlen és átgondolatlan, az egész japán flottát veszélybe sodró lépés volt? Úgyszintén felemás érzései vannak az embernek a Sárga-tengeri ütközet bevezető lépéseit illetően is, mikor Togo, keresztben az oroszok előtt, gyakorlatilag megállította hajóit, hogy ott várja meg, amíg a túl messze levő ellenség közelebb ér.
     A történészek figyelmét általában elkerüli, de a helyzet tulajdonképpen az, hogy az oroszoknak mindkét csatában sikerült az áttörés Vlagyivosztok felé. Néhány egyszerű fordulómanőverrel összezavarták, és lerázták a közéjük és Vlagyivosztok közé álló japánokat, s maguk mögött hagyva őket szabad út nyílt előttük a kikötő felé. Az, hogy ebből a helyzeti előnyből semmit nem tudtak kihozni, egyszerűen csak annak köszönhető, hogy az orosz parancsnokok mániákusan ragaszkodtak hozzá, hogy minden ócska és lassú bárkát magukkal cipeljenek, amit csak össze tudtak szedni. Rozsgyesztvenszkij még a szállítóhajókat is magával cipelte a csatába, ami ugyan a főparancsnokság utasítására történt, amit viszont a tengernagy figyelmen kívül hagyhatott volna. Leváltása ekkor már amúgy is eldöntött tény volt, tehát nem volt vesztenivalója. A szállítóhajókat egy másik útvonalra irányíthatta volna, vagy egyszerűen semleges kikötőbe küldhette volna őket. Aztán Vlagyivosztokban Birilev oldja meg a flotta ellátását, ahogy tudja. Így viszont a kilenc-tíz csomós sebességgel cammogó flottával a 15-16 csomós köteléksebességre képes japánok azt csináltak, amit akartak. Az oroszok azért így is mindkétszer alaposan megfuttatták Togót, akinek különösen a Sárga-tengeri csatában kellett nagyon igyekeznie, hogy az utolérje az őt alaposan faképnél hagyó oroszokat.
     Összességében véve én úgy vélem, a szakirodalom Rozsgyesztvenszkijt nagyon lebecsüli, Togót pedig valamelyest túlértékeli. A japán tengernagyról az európai sajtóban kialakult igen kedvező vélemény nem kis részben alighanem az orosz-japán háború angol megfigyelőjétől, Sir William Christopher Pakenham kapitánytól -későbbi tengernagy, 1917 és 1919 között a brit csatacirkáló flotta parancsnoka- eredeztethető, aki úgy vélte, a nagyszerű japán tengernaggyal összehasonlítva még Nelson is csak egy „talpnyaló sznob”.
     A csuzimai csatát a jelentős fölényben levő, jól irányított, sokkal jobban célzó és hatékonyabb gránátokkal felszerelt japánok nem nagyon tudták volna elveszíteni, legfeljebb a győzelem mértéke lehetett kérdéses. Az oroszok vereségének fő tényezői a vezetés hiányosságain, valamint a képzetlen tiszteken és legénységen kívül a hajók nagy túlterhelése -Rozsgyesztvenszkij talán legnagyobb hibája-, a hajók lassúsága, a rosszul célzó tüzérség, és a gránátok hatástalansága volt. Ha az orosz lövedékek csak közel olyan hatásosak, mint a japánok, a Fuji, a Nissin, és az Idzumo aligha élték volna túl a napot. Azonban mindez csak szépített volna az eredményen, arra alapvető befolyással nem lett volna. Ezekkel a hajókkal, lövedékekkel, és ezekkel az emberekkel az oroszok egyszerűen nem nyerhették meg az ütközetet, akárki is vezette volna őket.
A Shikishima és a Fuji.


A Nyugat alkonya.

    Az orosz-japán háborúval és a csuzimai csatával foglalkozó munkákban gyakran találkozhatunk azzal az állítással, mely szerint az események fordulópontot jelentenek az emberiség történelmében. A színes bőrű ember nyert már korábban is csatákat a fehér emberrel szemben, ám az újkori történelem során ez volt az első alkalom, amikor a háborút is megnyerte. A historikusok szerint mindez a Kelet felemelkedését és a Nyugat hanyatlását jelezte előre, és ilyen értelemben a történtek a XX. század tényleges kezdetének tekinthetők, mely század valóban a Nyugat egyre gyorsuló tempójú hanyatlásáról szól.
     Mindez tulajdonképpen valóban igaz, ám szerintem nem egészen úgy, ahogy általában gondolják. Gyakori állítás, hogy az orosz-japán háborúban a Kelet állt szemben a Nyugattal. Ez így is van, de megint nem úgy, ahogy rendszerint képzelik. Ebben a háborúban ugyanis a -nem földrajzi értelemben vett- Nyugatot nem Oroszország, hanem Japán képviselte! A nyugati racionalizmus, az angol pragmatizmus, a porosz fegyelem és organizáltság állt itt szemben a keleti tunyasággal, a bizantoid bürokráciával és korrupcióval. Oroszország, nem először és nem is utoljára, megint megmutatta, hogy csupán a felszínen nyugati mintájú állam, s államszervezete és hadserege valójában inkább emlékeztetett a kínai, mint mondjuk az angol vagy német mintára. Az orosz állami bürokraták és a fegyveres erők vezetése a tehetetlenség, nemtörődömség és hanyagság ugyanolyan tüneteit produkálta, mint a tíz évvel korábbi háborúban a kínaiak, és a háborúban nyújtott általános teljesítményük is leginkább a kínaiak produkciójára emlékeztetett. A legnagyobb különbség talán az volt, hogy az orosz közkatona, kínai kollégájától eltérően, hazaszeretettől és kötelességtudattól áthatva a körülmények ellenére is szinte mindvégig helytállt a harcmezőn. Az orosz katona hősiessége így azért valamelyest megmentette a fegyveres erők becsületét és tekintélyét, melyet az orosz tábornokok önhitt ostobasága, gyávasága, kontársága alaposan leamortizált.
     A japánok évtizedek óta szívósan dolgoztak azon, hogy elsajátítsák a nyugati műveltséget és technológiát, s megértsék a nyugati gondolkodást. Minden területen igyekeztek a legjobbaktól tanulni, a porosz hadseregtől, az angol haditengerészettől és diplomáciától, a francia közigazgatástól. Fél évszázad kemény munkájának és szorgalmas tanulásának jól sikerült diplomamunkája volt ez a háború.
     Mindebből viszont adódik egy olyan következtetés, amit valahogy senkinek nem jutott eszébe levonni, érdekes, és utóbb tragikusnak bizonyuló módon legkevésbé tán maguknak a japánoknak.
     A Nyugat diadala és világ feletti uralma, technológiai és kulturális fölénye, meg egyáltalán minden, amit nyugati civilizációnak hívunk, és amire egészen a legutóbbi időkig oly büszkék voltunk, nem a fehér ember isteni kiválasztottságának, vagy a fehér faj felsőbbrendűségének köszönhető. A Nyugat civilizációja/kultúrája alapvetően szellemi alkotás, és mint ilyen -elvileg- mindenki által elsajátítható. És el is felejthető.
     Az orosz-japán háború jól példázta, nem maga a fehér faj van fölényben a többi fajjal szemben, hanem a Nyugat szellemisége, kultúrája van fölényben a többi kultúrával szemben. A japánok jól elsajátították a nyugati gondolkodást -ami azóta se sokaknak sikerült- és eredményesen alkalmazták a saját faji felsőbbrendűségük tudatával átitatott oroszokkal szemben. Mondhatni, a Nyugat szelleme győzött a nyugati faj felett.
    

A Mikasa.
Erre azonban senki nem figyelt fel. A „derék kis japcsik” nyugati megítélése nem sokat változott a győzelem után sem. Továbbra is azzal a fölényes, vállveregető jóindulattal kezelték őket, mint azelőtt. Az oroszok vereséget szenvedtek, gondolták, a hosszú utánpótlási vonalak, és az országot megbénító forradalmak miatt. A japánok teljesítménye bámulatra méltó, de nagyjából azon a szinten, mint a beszélni tudó papagájé. Puszta utánzás az egész, ügyes dolog, de senki nem gondolhatja komolyan, hogy a kis sárgák tényleg európai nívón állnak, vagy hogy valaha is elérik ezt a szintet. A nyugati nagyhatalmak vezetői még Pearl Harbour után is sokáig azon törték a fejüket, hogyan kerültek a támadást végrehajtó német gépek és pilóták Japánba? Mert azt senki nem hitte el, hogy ilyesmire a japánok maguktól képesek lettek volna. Még Egon Friedell harmincas években megjelent kultúrtörténete is azt sugallja, a japánok teljesítménye ténylegesen körülbelül ugyanannyit ért, mint a tananyagot kívülről bemagoló és jelesre vizsgázó, de abból valójában semmit meg nem értő doktorkisasszonyoké.
     A Nyugat gondolkodásában ugyanis a XIX. század végére már úrrá lett az a felfogás, hogy saját kultúrfölényük nem a szellemi teljesítménynek, a gondolkodásmódnak köszönhető, hanem a fehér ember faji felsőbbrendűségének. Az egyes nemzetek elhivatottságának gondolata már korábban is benne volt az európai gondolkodásban, és minden nagyobb nemzet meggyőződése volt, hogy az Úristen személyesen választotta ki őket valami nagy és magasztos feladatra. (Gondolom, nem kell külön kitérni arra, hogy az „Isten választott népe” mánia melyik néptől eredeztethető.) A nemzet azonban akkoriban még nem volt egyenlő a fajjal, és a nemzeti fölény sem azt jelentette, hogy az adott nép speciális nemzeti kultúrája minden más nép speciális nemzeti kultúrájánál különb, hanem azt, hogy az adott nép valamennyi más népnél magasabb szinten képviseli az általános európai értékeket. Az angolok a rómaiak örökösének gondolták magukat, de úgy általában mindenki a görög-római világhoz nyúlt vissza, amikor valakit vagy valamit nagyon fel akartak magasztalni. (Mátyásnak például az udvaroncai a rómaiakig vezették vissza a családfáját, és az uralkodó egy idő után már nem is a Hunyadi, hanem a Corvin nevet használta. A XIX. századi magyar irodalomban és történetírásban pedig hemzsegnek az olyan jelzők, mint „a magyar Démoszthenész”, „a magyar Miltiadész”, satöbbi.) Az uralkodók amúgy sem nemzetben, hanem dinasztiában gondolkoztak. II. Frigyes például lehet, hogy személy szerint ki nem állhatta a hollandokat, de biztos szerette őket, amikor arra gondolt, hogy a húga a királynéjuk.
     A nemzeti nacionalizmus a napóleoni háborúk idején erősödött fel, „tudományos” alapot pedig a század második felében kapott, amikor a darwinizmus elgondolásait nemcsak a természetre, hanem a társadalomra is megpróbálták alkalmazni. Számos, Darwintól ihletet merítő tudós gondolta úgy, a természetes kiválasztódás az emberi társadalomra is érvényes, mégpedig nemcsak az egyedek, hanem az egyes népcsoportok szintjén is. A létért folyó harc –a háború- szükséges és jó, az erősebb életben marad, a gyengébb kirostálódik és elhullik. A győzelem egyben bizonyítja a győztes felsőbbrendűségét is. Az például, hogy a németek legyőzték a franciákat, eszerint világosan mutatja, hogy a felemelkedő német faj mint olyan, a hanyatlófélben levő francia fajnál erősebb, életrevalóbb, egyszóval alkalmasabb az uralkodásra.
     Az elméletet utólag egy német tudós, Ernst Haeckel nevéhez kötik, valójában azonban a hasonló eszmefuttatások rendkívül népszerűek voltak a többi nemzet körében is. A pángermán eszme természetesen azóta is megvetés tárgyát képezi, mint a rohadt fasiszták ideológiája, azonban nem sok szó esik a csak nemrég kimúlt pánszláv, vagy pánangolszász ideológiákról, melyek pedig legalább annyira rányomták bélyegüket a XX. századra, mint a germán nacionalizmus, és alighanem annál jóval nagyobb károkat okoztak. Az angolok legalább annyira meg voltak győződve saját faji felsőbbrendűségükről, mint a németek. Igyekezvén óvni a faj tisztaságát, ők is támogatták a selejtes példányok, például az elmebetegek sterilizálását. Az Egyesült Államokban még az ötvenes években is végeztek ilyen műtéteket, melyek egyik legbuzgóbb támogatója Angliában Sir Winston Churchill volt.
     A fajelmélet érdekes módon lelkes fogadtatásra talált a japánoknál is. Három évtized sem kellett hozzá, és a japán vezetés köreiben alig maradt valami nyoma annak az Európától tanult realizmusnak és racionalizmusnak, amely győzelemre vitte őket a kínaiak és az oroszok ellen. A győzelem kulcstényezője az új teória szerint a japán katona páratlan harci morálja, az ősi szamurájszellem volt, mely az elmélet szerint képes volt ellensúlyozni az ellenség számbeli és technológiai fölényét. A fontos nem a technika, az ipari háttér, meg hasonló balgaságok, hanem a harci morál. (Ahogy ugyanebben az időben a magyar Aggházy Kamil ugyanezt a hülyeséget megfogalmazta: „A győzelem azé lesz, aki azt jobban akarja.”) A végeredmény az Egyesült Államok elleni Csendes-óceáni háború lett, melyben a japánok csodálatos harci morállal verték szét a fejüket az amerikai harckocsikon, bombázókon, és csatahajókon.
    
Egy kis üdítő változatosság és szórakozás a monoton katonaéletben. A felsőbbrendű japánok alsóbbrendű kínaiakat nyakazgatnak.
A faji felsőbbrendűség alapját egy ideig továbbra is az isteni elrendelésben látták, Isten halála után azonban tudományosabb alapokra helyezkedve egy az istenséghez hasonlóan misztikus és érthetetlen valamihez, a génekhez kötötték azt. (A kilencszer csavarodott magyar gének gondolom jól ismertek a tájékozottabbak számára.) Ez a felsőbbrendűség azonban már az egyes nemzet, mint faj felsőbbrendűségéről szólt, és szó sem volt már általános európai értékekről. Ez a folyamat jelenti a Nyugat hanyatlását, mely a XX. század közepén a germán-angolszász-szláv fajok közti irtóháborúban tetőzött be.
     Érdekes módon azonban még ezt sem csupán a nacionalizmusok, hanem az általános európai értékek, és az általában vett nyugati civilizáció csődjének tudták be. Ami azóta történt az nagyjából az, hogy ezekről megfeledkezve „vissza a gyökerekhez” jelszóval a népek -legalábbis azok, akiknek a multikulti, globalizált világ gondolata nem jön be- menekülni próbálnak a maguk ősi, nemzeti kultúrájához, vagy pontosabban ahhoz, amit ők annak gondolnak. Mindez nem magyar, hanem általános európai jelenség. Nemcsak nálunk szólnak a sámándobok, hanem tőlünk nyugatabbra is reneszánszukat élik a kelta druidák és gall hagyományőrzők. Mindez persze csupán ostoba önámítás. A keltákról alig tudunk valamit, az ősmagyarokról –ha egyáltalán léteztek…- meg éppen semmit se. (Szerb Antal találó megjegyzése szerint: „Ősi mondáinkat nagyobbára a középkorban költötték nyugati szellemű udvari papok, az ősi magyar isteneket pedig a XIX. században találták ki dilettáns költők. Írott emlékünk semmi nem maradt fenn, és a rokon népek költészetéből következtetnünk olyan, mintha valaki Petőfi költészetéből Petőfi nagybátyjának az irodalmi munkásságára következtetne.”)
     Mindeközben a klasszikus európai kultúra bomlik és pusztul, ha egyáltalán van még belőle életben valami. A francia iskolákban az ókori görögökről már csak annyit tanítanak, hogy ők alapították Marseille-t. A magyar iskolákban is régesrég elfelejtették már a kötelező latint, ám könnyen lehet, nemsokára tanítani fogják az „ősmagyar” rovásírást. Sámándobok hangja mellett, lóhátról nyilazva vágtatunk bele a XXI. századba. A XXI. század meg majd mellettünk fog elvágtatni.

Japán katonák állnak őrt az elfogott Orjol lövegtornya előtt.

Forrásmunkák.

    A nemzetközi szakirodalomban a csuzimai csatáról lényegesen több anyagot lehet találni, mint a meglehetősen mostohán kezelt Sárga-tengeri ütközetről. Ezúttal is nagy hasznomra szolgált Robert Forczyk „Russian battleship versus japanese battleship” című munkája, mely viszonylag szerény terjedelme –alig 80 oldal- ellenére az egyik legjobb összefoglaló a két nagy tengeri ütközetről, és a szembenálló haditengerészetekről.
     Úgyszintén kiváló munka Vlagyimir Arbuzov könyve, a „Borodino class armored ships”. A cím szerint a mű a Borogyino osztályú sorhajókkal foglalkozik, valójában azonban inkább a Második Csendes-óceáni Hajóraj útjának, és a csuzimai ütközetnek a részletes kronológiáját találjuk meg benne. Külön erénye az utolsó fejezet, melyben részletesen elemzi az egyetlen túlélőt, az Orjolt ért japán találatok hatását, és az általuk okozott károkat. A könyv hibája, hogy adatai néhány helyen nem egyeznek egymással, illetve hogy a csuzimai csatát a május 27-ei nappali ütközet befejeztével lezártnak tekinti, s az éjszakai harcokról és a flotta maradványainak másnapi elfogásáról, illetve elpusztításáról egyetlen szót sem ír. Ezekben a hibákban azonban a legtöbb szakmunka osztozik Arbuzov könyvével. Az adatok mindenhol pontatlanok és ellentmondásosak, a nappali ütközet után következő eseményekkel és a cirkáló ütközettel pedig rendszerint csak pár odavetett bekezdésben foglalkoznak.
     Arbuzovot emellett időnként elkapja a harci hév is. Az Orjollal kapcsolatban először 55 találatot említ, majd kicsivel odább már hetvenre srófolja fel a találatok számát, végül pár oldallal később még ezt a számot is megduplázza, és már 142 találatról beszél.
     Kiemelten kell még megemlítenem Eric Grove „Big fleet actions” című könyvét, melynek első harmada foglalkozik a csuzimai ütközettel. (A másik két harmad Skagerrakkal, illetve Leytével.) Szintén alapos és részletes munka, amely különösen jó ismertetést ad a két haditengerészet technológiájáról, magukról a hajókról, az alkalmazott fegyverekről, illetve a flották szervezeti felépítéséről.
     Felhasználtam még Oliver Warner "Great sea battles" című könyvét, valamint Denis és Peggy Warner „Tide and sunrise” című könyvének a csatával foglalkozó fejezeteit. (Utóbbi könyvhöz már a cikk írásának a vége felé jutottam csak hozzá, és már nem volt időm az egészet elolvasni.)
     A Wikipédiáról ezúttal nem sokat merítettem, inkább csak néhány adatot, de a Russo-japanese War oldalát ezúttal is hasznosnak találtam, és meg kell említeni a Tsushima.su oldalát, főleg annak igen gazdag képanyaga miatt.
     Magyar nyelven mindenekelőtt három, már a Sárga-tengeri résznél is megemlített mű elolvasását ajánlanám a téma iránt érdeklődőknek.
     Frank Thiess „Csuzima” című könyvének erőssége igazából nem is annyira magának az ütközetnek a leírása, hanem inkább az előzmények és a Csuzimáig vezető út bőséges és részletes bemutatása. Magával az ütközettel csak az utolsó fejezet foglalkozik, az se igazán részletes, és időnként elég pontatlan.
     Thiess könyvének szerintem igen komoly hibája a stílusa. A szerző úgy látszik nem tudta eldönteni, történeti értekezést vagy szépirodalmat óhajt e írni, és végül megmaradt valahol a kettő között. Ami még nem volna nagy baj, de Thiess a szépirodalmat a kora XIX. század vadromantikus stílusában képzeli el, s nyakatekert mondataitól néha szinte sikoltozni kell. Biztos van, akinek tetszik, de isten bizony, nekem néha le kellett tennem a könyvet, s nagyokat és mélyeket szippantanom kint a friss levegőből, hogy ne szédüljek annyira.
     (Nem állom meg, hogy ne idézzek néhányat Thiess mondatszörnyetegeiből. Például: „Oh, az epedés az orosz földnek végtelen és levegős távlata, saját felhőszerű, a láthatár felett lassan lebegő, alakot változtatni és szertefoszlani mindig kész lelkük földdé testesült szabadságának örök visszképe után! Oh, az epedés az orosz asszonyok földies és végtelen távlata, néma, mély gyengédségük és rejtett izzásuk, északian hűvös bőrük világossága, szemük hallgatása, csókjuk édessége, kezük kimondhatatlanul gyengéd cirógatása után! És, oh, az örökké idegen világ mély sötétsége, amelyet a futó-szaladó ölelés semmilyen forrósága se tudott megvilágítani!” És még egy: „Le a hangtalan iszonyat óriási idomtalan halaihoz, fogakkal teli szájukhoz, amely lassú tátogással nyílik és csukódik a víz hidegében. Le nedves, hideg, foszforkék, kifürkészhetetlen és merev tekintetük elé. Le az őrült rémségek közé a mérföldes hínárerdőkbe, ahol az áramlatok jéghidegen hömpölyögnek. Le a megmérhetetlen magányosságba, hallgatásba és borzalomba...” Akit a stílus netán Földi Pálra emlékeztet, az nem téved. A neves polihisztor Csuzimáról szóló (fél)könyve gyakorlatilag egy az egyben összefűzött Thiess idézetek gyűjteménye.)
     Thiess ezen kívül szemmel láthatólag szerelmes Rozsgyesztvenszkijbe, ami önmagában szintén nem baj, elvégre tiszteljük a másságot. A tengernaggyal szembeni pozitív elfogultsága azonban ismét a szélsőségekbe megy át. Amíg a tengernagy kiváló emberi és katonai kvalitásait magasztalja, még rendben van a dolog, ám amikor elkezd arról áradozni, hogy Rozsgyesztvenszkij milyen szép ember volt, már az egész kezd nevetségessé válni.
     Thiess könyvét azonban eme fenntartásaim ellenére is csak ajánlani tudom, elolvasása alapjában véve hasznos és kellemes időtöltés. A könyvet persze csak antikváriumokban tudjuk beszerezni, esetleg nagyobb könyvtárakban is megtalálhatjuk. Az érdeklődök figyelmét pedig felhívnám arra, hogy a Bookline oldalán e sorok írásakor a könyv két példánya még eladásra vár.
     A másik magyar nyelven megjelent –és már szintén csak antikváriumokban, vagy a Bookline-on beszerezhető- könyv Alekszej Novikov-Priboj munkája, mely szintén a nem túl fantáziadús „Csuzima” címet kapta. A szerző 28 évesen maga is részt vett az ütközetben az Orjol sorhajó fedélzetén, s nemcsak személyes tapasztalatait írta meg, hanem komoly gyűjtőmunkával felkutatta és kikérdezte az ütközetben különböző hajók fedélzetein részt vett tengerésztársait is. A mű hibái is ebből eredeztethetők. Mivel főleg az egyszerű tengerészek visszaemlékezéseire alapoz, a magasabb szintű vezetési döntésekre nincs rálátása, és sokszor szimpla matrózpletykákat emel a történeti tények rangjára. És bár Novikov a Szovjetunióban hivatalosan íróként kereste kenyerét, azért azt is el kell ismerni, írói kvalitásai nagyon messze vannak a tolsztoji magaslatoktól.
     Idehaza sokak szemét szúrja Novikov politikai pártállása is. (Leginkább persze az olyanok komcsiznak, akik maguk is fél életüket a kommunista rezsim szolgálatában töltötték, mondjuk a rohadt kommunisták hadseregének magas rangú tisztjeként.) Külföldön viszont, ahol a bolsevik múlt nem jelent hendikeppet, Novikovot sokkal többre tartják, mint idehaza. Thiesst általában nem veszik komolyan, de Novikov könyve úgyszólván mindegyik orosz-japán háborúról szóló értekezés egyik legfontosabb hivatkozási forrása.
    

Földi Pál nagyon utálja, ami már önmagában súlyos érv amellett, hogy mi szeressük. Az idős Novikov-Priboj íróasztalánál.
Magam is úgy vélem, hogy Novikov könyve, figyelembe véve a megjelenés helyét és idejét –a harmincas évek Szovjetuniója-, kimondottan tisztességes és korrekt munka. Az ideológiai háttér csak annyira erős benne, amennyire a megjelenéséhez feltétlenül szükséges volt. A szerző nem különösebben sokat foglalkozik az osztályharccal, és orosz/szovjet szerzőtől szokatlan módon nem emlegeti a gonosz külföldi ügynököket, sem az imperialista háborús uszítókat. A könyvnek egyébként magyarul csak a rövidített kiadása jelent meg.
     A harmadik szakmunka Kolonits Ferenc korábban is idézett tanulmánya, mely a Hadtörténeti Közleményekben jelent meg. A mű tömör, de nagyon alapos összefoglaló a háború hátteréről és történéseiről. Kolonits úrnak külön is köszönettel tartozom a Sárga-tengeri és Csuzimai cikk megírásához nyújtott segítségéért.
     Végezetül meg kell még említeni Jack Sweetman „Admirálisok” című könyvének Togóval foglalkozó fejezetét -ami egyébként Stuart Kirby írása-, illetve Ronald Spector „Háború a tengereken” című munkájának Csuzimával foglalkozó részeit, melyekből szintén merítettem.
     A Nyugat alkonya című fejezetnél, amit eredetileg nagyobbra terveztem, de aztán nem akartam felesleges dolgokkal még tovább növelni ezt az amúgy is túl nagy terjedelmű írást, James Burke „A nap, amely megváltoztatta a világot” című könyve -és a belőle készült TV sorozat, mely valaha régen „Változások” címmel ment a tévékben- volt az ihletadó, amely egyik fejezetében foglalkozik a darwinizmus és a fajelmélet kapcsolatával, a szociál-darwinizmussal.
     A nevek átírásánál ezúttal is az előző cikkben követett gyakorlatot folytattam, vagyis az orosz neveknél többnyire a fonetikus átíráshoz tartottam magamat, a japánoknál pedig rendszerint az adott név angol átírását adaptáltam. (Például nem a Szacuma, hanem a Satsuma formát használtam, illetve Jamamoto helyett Yamamotót.) Az orosz Orjol sorhajó nevét sok helyen az eredetinek megfelelő Orelnak írják, én azonban maradtam az elterjedtebb formánál, viszont az azonos nevű kórházhajót, már csak azért is, hogy meglehessen különböztetni őket egymástól, meghagytam Orelnak.
     A sorhajók mellett itt is használom a páncélos és a csatahajó kifejezéseket, még ha netán nem is „szakszerűek”. A kötelék helyett pedig a változatosság kedvéért Novikov nyomán legtöbb helyen az osztag kifejezést használom.
     Az anyagot még jócskán lehetett volna tovább bővíteni és cifrázni, de mint már említettem lehetőségeim és képességeim ennyit engedtek meg. Még ezen az anyagon is sokat kellett volna csiszolgatni, de úgy éreztem, nem volna egészséges dolog karácsonyig váratni a nyájas olvasókat. A cikk a Wordben így is éppen 101 oldal, aminek megírására és kidolgozására volt nagyjából két és fél hónapom. (Pontosabban két és fél hónapom erre fordítható szabadideje.) Az esetleges kritikáknál kéretik ezt figyelembe venni.

(2010 július-augusztus)


Vissza.