Courbet
Modelik 1/200

Egy újabb papírhajó.

    A két első papírhajóm elkészítése összesen négy évet vett igénybe, mely idő alatt más hajókkal nem nagyon foglalkoztam. Ez eléggé elgondolkodtatott a papírhajók értelmét illetően, hiszen amíg jó formában voltam, 1/350-es műanyag csatahajóból hármat is megcsináltam egy évben, de ha kevés volt az időm, akkor is évente legalább egy hajó kikerült a műhelyből. A papírhajókkal ráadásul nem is voltam igazán elégedett. Szép nagydarab, impozáns hajók, de a beléjük fektetett rengeteg munka ellenére közel sem lettek olyan szépen kidolgozottak, mint amilyeneket, a kisebb méretarányok ellenére is, műanyagban az ember szinte készen kap, az új, számítógép vezérlésű szerszámgépeknek köszönhetően. Így aztán a Lützow után úgy gondoltam, egyelőre félreteszem a papírt, és visszatérek a műanyagmodellek sokkal kényelmesebb világához. Éppen kéznél is volt egy már megkezdett vitorlás, amit most újból elővettem.
     Legnagyobb meglepetésemre azonban néhány hét után azt vettem észre, hogy egész egyszerűen rettenetesen unom a félkész műanyagalkatrészek festegetését és ragasztgatását, mely munka szinte semmilyen élvezetet nem jelentett. (Ami eléggé meglátszott a készülő hajón is.) Hogy valamivel feltuningoljam kissé ezt az unalmas tevékenységet, előszedtem a készletből egy újabb papírhajót, arra gondolva, a vitorlás mellett időnként csinálgatom majd ezt is, hogy valamilyen konstruktív tevékenységgel kiegészítsem a fantáziátlan ragasztgatást.
     A következmények tulajdonképpen előreláthatóak voltak. Az eredeti elképzelés szerint elsősorban a vitorlásra koncentráltam volna, és csak az építés üresjárataiban, a festékek és ragasztók száradása alatt foglalkoztam volna a papírhajóval. A prioritások azonban néhány nap alatt megfordultak. Egyre több időt töltöttem a papír alkatrészek vagdalásával, mígnem pár hét után a műanyag makett ismét visszakerült a szekrény tetejére, én meg azon vettem észre magam, hogy minden mást félre dobva javában gürcölök a harmadik papírhajómon. Ugyanolyan dögletes munka volt, mint az előző kettő, de minden keserve ellenére az ember itt érzi azt, amit a félkész, előregyártott műanyagnál nem, vagyis hogy ő épít és teremt valamit a majdnem semmiből. Ez valóban az én hajóm, nem a Trumpeteré, vagy a Tamiyáé.

A teremtés első fázisa, az összeállított hajóváz.

    Ez a harmadik hajó a francia Courbet volt, melyet nem sokkal korábban rendeltem meg a GPM honlapjáról, eredetileg még egy távolabbi jövőben való elkészítésre gondolva. Mindenképpen egy első világháborús hajót akartam, mivel ezek sokkal jobban érdekelnek, mint a későbbiek. Eredetileg a Szent Istvánra, vagy az Iron Duke-ra gondoltam, de aztán inkább valami egyszerűbbet kerestem. Miután a Lützow már megvolt, a Hindenburg nem jött számításba, a Seydlitz pedig valahogy nem érdekelt. Végül, lényegében kizárásos alapon, maradt a francia Courbet, ami egy nagyon egyszerű hajónak ígérkezett, és tulajdonképpen tényleg az is volt. Egy újabb érv volt mellette, hogy nagyon jó rajzaim vannak az eredeti hajóról.
     A hajó nem a GPM, hanem a szintén lengyel Modelik terméke, ami a színvonalon sajnos meg is látszik. A nyomtatás minősége közel sem olyan jó, mint a GPM újabb hajóinál, ám miután úgyis át akartam festeni az egészet, ennek igazából nem sok jelentősége volt. A hajót eredetileg is afféle kísérleti darabnak szántam, ezért is volt fontos, hogy a lehető legegyszerűbb felépítésű legyen. Az előző két hajó építése után támadt néhány jónak tűnő ötletem, és az új megoldásokat ezen a hajón akartam kikísérletezni. Nem gondoltam arra, hogy a hajót majd részletesen kidolgozom, és kiállításokra viszem, csak próbadarabnak szántam. Utóbb kiderült, ezért kár volt.

A Courbet, valamikor a háború vége felé.

Az eredeti hajó.

    A nagy haditengerészetek közül a franciák fogtak bele utolsóként a dreadnoughtok építésébe. A hagyományosan a kisebb hajókat favorizáló franciák nem voltak meggyőződve az új típus létjogosultságáról, ezen kívül a szokásos pénzhiány, és a belpolitikai viták sem kedveztek az új típus bevezetésének. Végül csak 1910-ben fogtak hozzá első ilyen hajójuk építéséhez, mikor már mindenki más gőzerővel építette a saját dreadnoughtjait, és nem lehetett már tovább halogatni a dolgot.
     Az új osztály első egységét, melyet a főleg a kínaiak ellen vitézkedő Amédée Courbet tengernagyról neveztek el, 1910 szeptemberében kezdték építeni a haditengerészet bresti hajógyárában. Mondhatni, az utolsó pillanatban, az osztály négy egysége ugyanis így még éppen időben készült el ahhoz, hogy bevethessék őket a háborúban. A Courbet 1913 novemberében állt szolgálatba, az osztály utolsó hajója, a Paris, pedig 1914 augusztusában.
     A többi, másodvonalbeli mediterrán haditengerészethez hasonlóan, a franciák is lépéshátrányba kerültek új csatahajóikkal, ugyanis mire hozzáláttak építésükhöz, addigra az elsővonalbeli angol, német, és amerikai haditengerészet már javában dolgozott a sokkal erősebb második generációs dreadnoughtjain. Miután azonban a franciáknak nem ezekkel, hanem a velük egy kategóriába eső olasz és osztrák-magyar hajókkal kellett szembenézniük, a Courbet osztály csatahajói, noha egyáltalán nem lehetett élvonalbeli konstrukcióknak tekinteni őket, megfeleltek a célnak.
     A 166 méter hosszú, 27 méter széles, 23.500 tonnás hajók a legtöbb első generációs dreadnoughthoz hasonlóan 305 mm-es lövegekkel voltak felfegyverezve. Az elöl és hátul elhelyezett, superimposed tornyok mellett két lövegtornyot építettek be középen, a fedélzet két oldalán is. A szárnytornyok közül ütközetben az egyik értelemszerűen kiesett, így a francia csatahajók mindössze tíz ágyúval tudtak oldalsortüzeket leadni, míg a kedvezőbb elrendezésű olasz és o-m hajók minden ágyújukat használhatták.
     A csatahajó ezen kívül nagyszámú közepes löveggel is fel volt szerelve, kazamatáiban összesen 22 darab 138 mm-es ágyút helyeztek el. Néhány kiskaliberű gyorstüzelő mellett a Courbet és testvérhajói még négy darab, a vízvonal alatt beépített, 450 mm-es torpedóvető csővel is el voltak látva. A csatahajó páncélzata a vízvonalon elérte a 270 mm-es, a lövegtornyoknál a 250 mm-es, a parancsnoki hídnál pedig a 300 mm-es vastagságot. A fedélzetek 30-70 mm-es páncélozása viszont nem volt túl erős, és nagyon gyenge volt a vízvonal alatti védelem is, olyannyira, hogy ez utóbbi tulajdonképpen nem is létezett.
     A négy hajócsavart meghajtó Parsons turbinák összteljesítménye 28 ezer lóerő volt, amivel a próbajáratokon a hajó elérte a 22 csomós sebességet. A turbinák számára 24 darab Niclausse kazán szolgáltatta a gőzt. A kazánok széntüzelésűek voltak, de már felszerelték őket kisegítő olajtüzeléssel is. A hajók hatótávolsága a 10 csomós gazdaságos sebességnél 4.200 mérföld volt.
    

A Courbet, nem sokkal elkészülte után.
A Courbet próbajárataival 1914 tavaszán végeztek, a hajó tehát éppen jókor készült el ahhoz, hogy rögtön a háború elején harcba tudják vetni. Lapeyrere altengernagy zászlóshajójaként a Courbet a háború első hónapjaiban részt vett a francia flottának az Adria déli részébe való betöréseiben, a Montenegróba irányuló konvojok védelmében, és a Cattaró elleni támadásokban. Miután azonban az o-m csatahajók nem mozdultak ki Polából, a legnagyobb eredmény, melyet a franciák fel tudtak mutatni, a Zenta kiscirkáló elsüllyesztése volt, 1914 augusztusában. A Jean Bart megtorpedózása után a franciák felhagytak az adriai hadműveletekkel, és előbb Máltán és Bizertán, majd 1916-tól főleg Korfun állomásozva várták, hátha mégis feltűnnek az o-m csatahajók.
     A háború után a Courbet számos átépítésen esett át. Kazánjait olajtüzelésűekre cserélték, tűzvezető rendszerét korszerűsítették, a hajó orrát jobb tengerállóságot biztosító formára építették át. A hajónak a felépítményeit is átépítették, az előárbocot tripod árbocra cserélték, és a harmincas években új turbinákat kapott. Az átépítések ellenére a már elkészültekor sem igazán a világszínvonalat képviselő csatahajó a harmincas évekre végképp elavult, és 1937-ben a kiképző osztaghoz áthelyezve iskolahajónak minősítették át.
     Még szolgálatban álló testvérhajójával, a Paris-al együtt, ebben a minőségében tevékenykedett a háború első évében is, s csak 1940 májusában, a szárazföldi német áttörést követően helyezték vissza az operatív flottához. A Courbet Cherbourg védelmét erősítette ágyúival, majd a kikötő kiürítését biztosította. A vereséget követően a csatahajó Portsmouth-ba hajózott, ahol a britek július harmadikán megszállták, és átadták a velük szövetséges Szabad Francia Erőknek. A kivénhedt csatahajó ezt követően raktárhajóként és légvédelmi hajóként állomásozott Portsmouth-ban, majd a skót vizeken célhajóként használták a flotta és a légierő hadgyakorlatain. A hajó ekkorra már teljesen mozgásképtelen volt, kazánjait és turbináit kiszerelték, a gépházakat pedig betonnal öntötték ki.
     A normandiai partraszálláskor a csatahajót átvontatták a francia partokhoz, és június kilencedikén, Ouistreham közelében, hullámtörő gátként használva elsüllyesztették. A mindössze 11 méter mély vízben megfeneklett csatahajó majdnem teljesen kiállt a vízből, s messziről nézve üzemképes hajónak tűnt. Hogy ezzel is eltereljék a figyelmet a többi hajóról, a Courbet árbocára felvonták a francia trikolórt, azt a látszatot keltve, hogy a csatahajó még szolgálatban van. A német légierő és a parti tüzérség valóban több ízben támadta is a kiürített hajótestet, melyet két, Le Havre-ből induló Neger -más források szerint szerint Marder- típusú, úgynevezett „ember vezette torpedó” is eltalált. A megfeneklett, teljesen hasznavehetetlen roncsban persze ezek a támadások már nem nagy kárt okoztak, de megszerezték azt a sikerélményt a németeknek, hogy jelenthették egy francia csatahajó elsüllyesztését. Ez volt a Negerek legnagyobb „sikere”. (Sok helyen máig azt lehet olvasni, hogy a Courbet-et a németek süllyesztették el.)
     A Courbet roncsát a háború után a helyszínen lebontották.

A bontásra váró roncs.

A modell.

    A Modelik füzetében található rajzok nyomtatásának minősége már első ránézésre is feltűnően gyengébb a GPM hasonló készleteihez képest. A színek sokkal tompábbak, aminek persze esetemben nem sok jelentősége volt, hiszen ezúttal is kezdettől arra készültem, hogy újrafestem az egész hajót. Az alkatrészek részletei is sokkal elnagyoltabbak, mint a GPMnél, bár ennek megint csak annyi jelentősége van, hogy a feljavításnál nehezebben találja ki az ember, tulajdonképpen hogy is nézhetett ki az eredeti. Az alkatrészbontás is nagyon vacak, ugyanannak az elemnek az alkatrészeit gyakran több különböző lapról kell összeszedni, ami különösen az építés előrehaladott fázisában okoz kellemetlenségeket, amikor a lapok már szanaszét vannak vagdalva. Az összeállítási rajz is eléggé nagyvonalúan bánik a részletekkel, az építés végén sok olyan alkatrész maradt kivágatlanul a lapokon, amikről máig nem tudom, hová az ördögbe kellett volna rakni őket, és egyáltalán mik ezek?
     A hajótest vázszerkezetét ezúttal 1 mm vastag kartonból vágtam ki, a korábbi építések alapján ugyanis úgy véltem, ez bőven elég erős ahhoz, hogy megfelelő szerkezeti szilárdságot adjon a hajónak. (A kartont még egy régi móvári kiállításon vettem lengyel árusoktól.) A vázszerkezet a legbonyolultabb volt azok közül, amikkel eddig dolgoztam. A középső részen három gerinclemez is van, és a hajó egész hosszában három oldalsó hosszmerevítő húzódik végig. Csak a gerincek és a bordák összeragasztgatása közben jöttem rá arra, hogy igyekezetem, hogy egy tényleg egyszerű felépítésű hajót találjak, ezúttal is kudarcba fulladt. A Courbet felépítménye valóban elég egyszerű, a hajótest alakja azonban igencsak összetett. Oldalt majdnem végig egy párkányszerűség húzódik végig a test két oldalán, a szárnytornyok alatti oldalsó páncélozás szintén kiáll a hajótest síkjából, és tovább bonyolítják a dolgok a közepes tüzérség kazamatái, amik már a Lützow építésekor is sok gondot okoztak.
     A korábbi építések alapján az volt az eredeti elképzelésem, hogy a hajótestet ezúttal is kifújom purhabbal, majd miután a felesleges részeket lefaragtam belőle, a hab szivacsos felszínét Neoflex-el simára tömítem. Ez adta volna meg azt a kellően merev alapréteget, amire a papírlemezeket felragasztottam volna. Reményeim szerint így el lehetett volna kerülni a hajótest lemezelésének behorpadásait, amik addigi hajóimon mindig jelentkeztek.
     A viszonylag bonyolult felépítés ellenére a gerinceket és a bordákat néhány nap alatt kivágtam, és Palma faragasztóval összeragasztottam. Egész jól sikerült, csupán kisebb pontatlanságok akadtak rajta, amik első ránézésre nem tűntek vészesnek. (Másodikra aztán már annál inkább.) Addig mindig úgy csináltam, hogy a vázszerkezet és a külső lemezelés elkészítése után felülről fújtam be a testbe a purhabot, még a fedélzetek beragasztása előtt. Most megfordítottam a dolgot, és a fedélzeteket ragasztottam fel először, hogy alulról, a fenék felől fújjam majd be a habot, amiből aztán a bordák alapján faragtam volna ki a test formáját.
    

A kész vázszerkezet.
A fedélzeteket a Praktikerben régebben kapható 3 mm vastag PVC lemezből vágtam ki, úgy gondolva, ez szilárd és egyenes alapot fog majd adni a felépítményeknek. A lemezre PVC ragasztóval ragasztottam rá a fénymásolt lapokból kivágott fedélzeteket, amik alapján aztán kivágtam azokat. A fedélzeti lemez vastagságát természetesen korábban, a bordák kivágásakor beleszámítottam az alkatrészek méreteibe, és a bordák felső részéből, amiket 1 mm vastag fedélzethez terveztek, levágtam még plusz két millimétert.
     A fedélzetek beragasztása után derült ki, hogy a hajótest közepe nagyjából 1 mm-el felpúposodik. Néhány borda felső síkja itt egy kevéssel magasabbra került, mint a többié. Az eltérés addig nem volt feltűnő, de miután a fedélzetek a helyükre kerültek, nagyon zavaró látványt nyújtott. Nem bontottam vissza az egészet, de a felső fedélzetet, ami az emelt orr rész magasságában húzódott végig a hátsó lövegtornyokig, az orr rész után levágtam, azzal a szándékkal, hogy később majd pontosan vízszintbe állítva visszaragasztom, és ez majd eltakarja az alatta levő fedélzet domborulatát, ami csak a középső részen látszott, ahol meg amúgy is ott húzódott felette ez a felső fedélzet.
    
A váz a beépített fedélzetekkel.
Ezután következett megint a katasztrófa, a purhab. A fejre állított hajótestet alulról óvatosan telenyomtam a habbal, és ezúttal nem takarékoskodtam vele, mivel úgy gondoltam, most van bőven tere a tágulásra. A sok gerinccel és merevítővel tagolt hajótest azonban viszonylag kicsi rekeszekből állt, ami kiváló szilárdságot adott neki, viszont a habnak így alig volt itt hely. Értelemszerűen a legszélesebb, középső részen voltak a legtágasabb rekeszek, ide nyomtam a legtöbbet. Külön baj volt, hogy ez a hab nem tágult olyan gyorsan, mint amiket korábban használtam, és azt hívén, ez a fajta nem hajlamos akkora térfogat növekedésre, mint a korábbi típusok, jól telenyomtam vele a hajót.
     Eleinte úgy tűnt, nem lesz semmi gond. A hab végül csak kitágult, és a hajótest eltűnt egy hatalmas, formátlan habtömegben. Semmi probléma, gondoltam, s fogtam a szikét meg a fűrészlapot, és kibontottam a hajót a megszilárdult purhabból. A habból a bordák és hosszmerevítők mentén haladva kifaragtam a hajótest formáját, ami nem is sikerült rosszul. Mikor azonban pár nap múlva újra kézbe vettem a hajót, nagy meglepetésemre azt láttam, hogy az egész test ívben meghajlik, középen több mint két milliméterrel megemelkedve. Némi fejtörés után arra következtetésre jutottam, túl sok habot nyomtam be középre, aminek itt nem jutott elég hely a tágulásra, és bár szétnyomni nem tudja a vázszerkezetet, de a nyomása elég erős ahhoz, hogy meggörbítse az egészet. Először arra gondoltam, levágom az egész alsó részt, és a hajót átminősítem vízvonalmodellnek, végül azonban egy kevésbé radikális megoldást választottam, és egy szikével a bordák mentén keresztben, és néhány helyen hosszában is, mélyen bevágtam a habot, mintha keszeget irdalnék. Ezzel szerencsésen sikerült is megszüntetni a hab belső feszültségét, és a hajótest néhány óra alatt visszanyerte eredeti formáját. Úgy tűnt, a purhab okozta nehézségeken ezzel túl is vagyok.
    
Horrorisztikus látvány. A hajót beborító habtömeg.
Ezen örvendezve amennyire lehetett, simára csiszoltam a hajó habtestét, aztán nekiálltam bekenni a Neoflex-el. Nem vált be. A tömítőpaszta nem tapadt meg habon, és amikor száradás után nekiálltam lecsiszolni, egyszerűen lepergett róla az egész. Ráadásul napokra bebüdösítettem vele az egész pincét. Ezután a Palma ragasztóba vetettem reményemet, ami korábban már jól bevált tömítőanyagként is. Úgy gondoltam, jó vastagon alákenve a borításra használandó papírlemezeknek, tömíteni fogja a hézagokat, és elsimítja a kisebb egyenetlenségeket. Hogy az elgondolást kipróbáljam a gyakorlatban, a hajótest középső részének fenéklemezét, amit egyetlen nagy darabból kell beragasztani, ezzel a módszerrel illesztettem a helyére.
     Először nem is tűnt rossznak. Ám amikor másnap újra megnéztem, borzadva láttam, hogy az egész lemez úgy összevissza van gyűrődve, mintha a mosógépben kimostam volna. Az történt, hogy a karton a vastag rétegben alákent, nagy nedvességtartalmú Palma ragasztóból felszívta az összes nedvességet, és összegyűrődött meg felpúposodott, mint a vízbe áztatott papír. Kénytelen voltam leszedni az egészet, és törni a fejemet valami más megoldáson.
     Miközben törtem a fejemet, a következő napokban valami egészen bizarr dolgot vettem észre. A hajótest elkezdett libikókázni. Miután a habot bevagdaltam, visszaállt a rendes formájába, ám amikor most ránéztem azt vettem észre, hogy kis mértékben, de megint elgörbült, de most ellentétes irányban, a két vége hajlott fel. Nem foglalkoztam vele, de amikor néhány nap múlva megint megszemléltem, azt találtam, hogy visszagörbült, és most megint a középső része púposodik fel. És ez a következő napokban többször megismétlődött, hol a közepe domborodott ki, hol a két vége hajlott fel. Mondhatom, le voltam nyűgözve…
     Ezt a meglehetősen szokatlan jelenséget, amihez hasonlóról én még nem hallottam, kielégítően azóta se tudom magyarázni. Arra gondoltam, talán a hőmérséklet és a páratartalom változásai okozzák a teljesen talán még meg sem száradt purhab kismértékű torzulásait, és a kartonpapírból készült váz nyilván nem elég szilárd ahhoz, hogy ellen tudjon állni ezeknek.
    
Egy elvetélt kísérlet. A Neoflex-el bekent hajótest.
Megint törhettem a fejemet, mit csináljak most ezzel a hajóval? Egy darabig nézegettem a kukát, belefér e, aztán megint a vízvonalmodellnek való átépítésen gondolkoztam, majd azon, egyelőre félreállítom, és inkább nekiállok valami másnak. Miután azonban biztos voltam benne, ha most félreteszem, már soha az életben nem fogom újra elővenni, végül inkább mégis folytattam az építését. A vízvonalmodell ötletét megint elvetettem, és a végén arra jutottam, egyszerűen csak egy masszív állványt kell csinálni, és majd ahhoz jó erősen hozzárögzíteni a hajót, ne tudjon kedvére görbülni.
     Viszont továbbra is ott volt a kérdés, hogyan fogom a hajótest borítását megcsinálni, anélkül, hogy úgy behorpadjon a bordák mentén, mint a Rodney vagy a Lützow esetében. Először a hagyományos papírborítással próbálkoztam, arra gondolva, a hab talán így is tart annyit, hogy megakadályozza a lemezek behorpadását. A kisebb egyenetlenségeket pedig most is két réteg papír felragasztásával gondoltam eltüntetni. Neki is álltam középen felragasztani a papírlemezeket, gondosan ügyelve persze arra, ezúttal vékonyan kenjem alája a ragasztót. Nem is lett egészen rossz, az addigi hajóim közül még ez tűnt a legjobbnak. Azonban a papír még így is átvette az alatta levő test minden hibáját, és ha nem is annyira, mint a korábbi hajókon, de itt is minden bordát jól meg lehetett látni a papírborítás alatt.
     Miután megcsináltam a középső rész borításának egy nagy darabját, megint leálltam, mert nem voltam megelégedve vele. Valamivel jobban nézett ki, mint a korábbi hajókon, de messze elmaradt az előzetes várakozásoktól. Egy ideig megint arra gondoltam, vékony sztirollemezekből készítem a palánkozást, de készleteim erősen korlátozottak voltak, és nem akartam a sztirolt erre a hajóra pazarolni. Aztán egyszer csak beütött a megvilágosodás.
     Székely Tamás, zirci kollégánk említette egyszer a hajóin használt balsalemez borítást, amit felhasználhatónak tartott a papírmakettekhez is. Akkor szkeptikus voltam, mert nem hittem, hogy a balsa ebben a méretarányban is alkalmazható lesz, de jobb ötlet híján most kipróbáltam ezt is. És fényesen bevált! A régebben a Praktikerben kapható balsalemezek legvékonyabbikát, az 1 mm vastag lemezeket használtam, amikből korábban már vettem néhányat, bár akkor más célokra gondoltam felhasználni. Az 1 mm vastag balsa majdnem olyan jól hajlik, mint a papír, jól ragasztható, és akár ollóval is vágható.
    
És a diadal pillanata. A kész balsa borítás.
Először a hagyományos módon, hosszú csíkokból akartam elkészíteni a hajótest borítását, némi kísérletezgetés után azonban végül azt találtam a legcélravezetőbb módszernek, hogy az eredeti papíralkatrészek alapján vágtam ki a balsából a borítólemezeket, és ezeket ragasztottam fel a testre, úgy, ahogy az eredeti papírt is kellett volna.
     Miután még sosem csináltam ilyesmit, a végeredmény nem lett egészen tökéletes, a lemezek között itt-ott elég nagy hézagok maradtak. Kis gyakorlattal azonban ezek szerintem kiküszöbölhetők lesznek. Ezeket a hézagokat a Palma ragasztóval tömítettem el, amit egyébként a balsa lemezek felragasztására is használtam. A munka végén kicsit lecsiszoltam a felületet, és rendkívül elégedett voltam a végeredménnyel. A balsa borítás teljesen sima és áramvonalas volt, a bordák vonalai sehol nem ütköztek ki belőle.
    
A balsával borított test. A felső rész a kazamaták miatt lett kihagyva, ide csak papírborítás került. A felső fedélzet már le van vágva, és középen jól kivehető a főfedélzet kipúposodása.
Ez persze még mindig nem a végső felület volt, hiszen már csak az illesztési hézagok miatt is szükség volt még egy rétegre. Erre a modellhez adott papírból vágtam ki nagyjából egy cm széles, és 3-5 cm hosszú csíkokat, amik szerintem jól visszaadják a hajótest eredeti lemezosztásait. A vízvonal feletti részre az eredeti papír alkatrészek kerültek. A papírt Technokollal ragasztottam fel a balsa borításra. Először a felső részen kezdtem, ahová egyelőre még csak a fénymásolt papírból kivágott alkatrészek kerültek fel, hogy ezzel be tudjam lőni valahogy a vízvonalat, amihez az alsó rész lemezeit igazítani kellett. Gondok csak a tatrészen adódtak, ahol az erősen ívelt felület miatt sokat kellett igazítani a papírcsíkokat, hogy tökéletes fedést nyújtsanak.
     Miután ezzel megvoltam, a csíkok illesztéseit, különös tekintettel a papírcsíkok sarkaira, befuttattam folyékony pillanatragasztóval. És itt egy darabig megint azt hittem, elszúrtam az egészet. A papír ugyanis nem szívta be a ragasztót, hanem az, különösen a sarkoknál, szép kis kupacokban felgyűlt a felületen. Azt hittem, ennek annyi, kezdhetem elölről az egészet. Mielőtt azonban nekiálltam volna visszabontani a borítást, tettem még egy kísérletet. Egy régi baráti tanácsra visszagondolva bekentem a papírt jó sűrű nitrolakkal, ami állítólag merevvé teszi azt. Miután ez megszáradt, fogtam egy smirglipapírt, és átcsiszoltam a hajót. A nitrolakk úgy látszik működött, a smirgli sehol sem tépte fel a borítást, viszont a ragasztókupacokat remekül eltüntette. Csodálatos, sima felületet kaptam, amiben nem győztem gyönyörködni.
    
A hajótest a második, papír réteg felragasztása után.
Később a festésnél, ami a kis felületi hibákat mindig kihozza, aztán kiderült, hogy a végeredmény annyira azért nem tökéletes, a ragasztó néhány helyen megmaradt, és kisebb felületi egyenetlenségeket eredményez, amik azonban nem feltűnőek. A hajótest még ezekkel együtt is nagyszerűen néz ki, messze a legjobb, amit eddig csináltam, a papírtesttel össze sem hasonlítható. A kartonváz és a balsaborítás tökéletes szilárdságot ad a hajótestnek, a purhabbal való kitöltés így teljesen felesleges, és a jövőben hálisten mellőzhető lesz.
     Mindez komoly sikerélmény volt, a test azonban még messze nem volt kész. A kormánylapátot 2 mm vastag balsalemezből vágtam ki, amit a megfelelő formájúra való kifaragást követően az eredeti papíralkatrészekkel borítottam. A lengéscsillapító bordákat 1 mm vastag sztirol lemezből vágtam ki, és ezt is a papírral borítottam be. Szokás szerint voltak velük illesztési gondok, de végül elég jól rá lehetett őket igazítani a hajótestre. Felragasztottam a négy torpedóvető nyílás fedőlemezeit is, amiket az összeállítási rajzon nem jeleznek, és nincs is hozzájuk alkatrész, viszont az eredeti hajó rajzain jól látható a helyük, és a formájuk.
     Nem volt sok gond az egyszerű kialakítású tengelybakokkal, és a csavartengelyekkel sem. Előbbiek az eredeti papír alkatrészekből, utóbbiak hurkapálcából készültek. Elég jól sikerült eltalálni őket, és a tengelyeket sikerült majdnem teljesen vízszintbe állítani.
    
A csavartengelyek.
Ezt követően lehetett festeni a hajófeneket, ami megint nem ment bonyodalmak nélkül. A festékszóróm ugyanis tönkrement, újat kellett szerezni. A legközelebbi, tőlünk 30 km-re levő makettboltban meg is rendeltem egyet, mert a minimálisra csökkentett készletben természetesen nem volt raktáron. A hazai viszonyokat ismerve meg sem lepődtem azon, hogy a festékszóró hónapokkal később sem jött meg. Végül egyik ismerősöm volt szíves alig használt festékszóróját ingyér odaadni nekem, ezzel fújtam le a hajó alsó részét a Molak Wine színével, ami nekem ugyan nem tetszik, de állítólag ez az autentikus. A boltban megrendelt festékszóró végül több mint fél év múlva érkezett meg, amikor már teljesen el is felejtkeztem róla. (Nem vettem át.)
    
Az öröm tárgya, a majdnem tökéletes hajótest. Jól láthatók a rögzítő csavaroknak kifúrt lyukak.
A fenékrészt átfújtam matt lakkal, a csavartengelyeket pedig polírozható fémszürkével festettem. Közben, egy modellújságban látott minta alapján, összeállítottam a hajó állványát. Színtelen lakkal átkent polcdeszkára 10 mm-es lécből vágott, sötétebb árnyalatú lazúrral festett lécdarabokat ragasztottam, hogy az állvány némileg hasonlítson egy sólyára. Erre helyeztem rá a hajót, amit nem egyszerűen csak ráragasztottam a talapzatra, hanem rá is csavaroztam. Erre azért volt szükség, hogy a hajótestet végre rögzítsem, és az ne görbüljön állandóan hol erre, hol arra. A hajót négy helyen átfúrtam, és jó hosszú csavarokkal rácsavaroztam a talapzatra. A csavarokat persze olyan helyen kell elhelyezni, mint például a barbetták alatt, ahol a csavarfej később nem lesz útban. A jobb rögzítés végett két csavart kétoldalt, a két szárnytorony barbettája alatt helyeztem el, hogy a hajó keresztirányban is rögzítve legyen. Ezekkel a csavarokkal elég sok baj volt, mert állandóan félrehúzták a hajót, sokat kellett velük játszani, mire sikerült a fedélzetet keresztben is beállítani vízszintesbe.
     A csavarozásra persze csak az építésnek ebben a korai stádiumában kerülhetett sor, a fedélzet és a felépítmények elkészülte előtt. Ez azzal a következménnyel járt, hogy minden későbbi munkát a már állványra rögzített hajón kellett elvégezni, ami a későbbiekben elég sok nehézséget okozott.
    
A már állványhoz rögzített hajó, a kész alsó festéssel.
Felragasztottam a vízvonal feletti lemezborításokat is, az eredeti papíralkatrészekből. Az ablakok helyeit bőrlyukasztóval kilyukasztottam, úgy gondolva, később majd felragasztom rá az ablakkereteket is, amiket rézszínűre akartam festeni, ahogy az eredeti hajón is volt. A felépítménynél egyszerűen csak ráragasztottam az ablakok helyeire az ablakkereteket, és az ablakokat később, a festés után, fényes fekete filccel színeztem. Később aztán kiderült, a hajótesten a már kész lyukakra úgyszólván lehetetlen utólag pontosan ráilleszteni az ablakkereteket, különösen hogy az oldallemezek már rajta vannak a hajón, ami meg rögzítve van az állványhoz. Két vagy három keretet nagy nehezen a helyére bűvészkedtem, aztán feladtam. Nagy kár volt kilyukasztani az ablakokat, a sima felületre simán rá lehetett volna rakni a kereteket, amiket aztán rézzel lehetett volna festeni, nagyban feldobva ezzel a hajó küllemét.
     Ezt követően visszaraktam a hajóra a korábban levágott felső fedélzetet, amit igyekeztem úgy beállítani, hogy ne vegye át az alatta levő fedélzet felpúposodását. Ezután nekiálltam a kazamatákat és a közepes tüzérség 138 mm-es ágyúit beépíteni. Ahogy előre látni lehetett, nagyon keserves munka volt ezeknek az alkatrészeit pontosan méretre vágni és hajlítani, s a helyükre illeszteni. Nem is sikerült jól, sok vagdalás és gyűrögetés után sikerült csak a helyükre passzítani valahogy az ütegállásokat. Gyakorlatilag nem lett két egyforma ágyúállás, amiket viszont a felettük levő kiugró párkányok szerencsére takarnak, így ez nem olyan szembeötlő. A GPM fém ágyúcsöveit ezúttal is fa talapzatra erősítve illesztettem be a helyükre, ahogy éppen sikerült. Majdnem minden csőnek más az emelkedési szöge, amiről azt hittem, nem lesz zavaró, de az lett. A kazamaták feletti részt a fedélzetek 3 mm vastag PVC lapjából persze ki kellett vágni, itt ugyanis látszik a fedélzetek igazi vastagsága.
     A PVC fedélzetekre ezután PVC ragasztóval felragasztottam a fedélzetek fénymásolt lapjait, a főfedélzetre mindjárt két rétegben, ugyanis az oldallemezek itt a fedélzet szintje fölé értek, amit valahogy meg kellett emelnem. Az első réteg szépen felkerült, a másodikat azonban Technokollal ragasztottam rá az elsőre, és úgy látszik, túl sok ragasztót kentem alája. A papír ezúttal is felszívta a ragasztó nedvességét, s megint összegyűrődött és felpúposodott az egész. Visszabontottam az egészet, és hogy a szintkülönbséget eltüntessem, a PVC lapra ráragasztottam még egy fedélzetet, ezúttal 1 mm vastag sztirolból. Erre került rá aztán az eredeti papírfedélzet.
    
A majdnem kész hajótest.
A francia hajókon a felső fedélzeteket nem deszkázták, hanem linóleummal borították. Ez jelentős könnyebbség, ugyanis nincs gond a palánkozás élethű megjelenítésével. Hogy a linóleum darabok illesztési vonalait jobban kiemeljem, amire már csak azért is szükség volt, mert a nyomtatott vonalak festés után eltűntek volna, a lemezosztások mentén az egész fedélzetet szétvagdaltam, és a darabokat egyenként ragasztottam fel a fedélzetre. Jó kis puzzle volt, bár végül sokkal könnyebben ment, mint amire számítottam. A fedélzetek széleire, az oldallemezek és a fedélzeti lemezek találkozásánál, ismét rézdrótot ragasztottam, amihez később a korlátokat rögzítettem.
     Amikor néhány nap múlva a hajót ismét a kezembe vettem, újabb erős sokkhatás ért. A fedélzetek négy-öt helyen megint erősen felpúposodtak, egyszerűen fogalmam sincs, hogy miért. Egy helyen a sztirol vált el az alatta levő PVCtől, ezt az alányomott ragasztóval orvosolni lehetett. A többi púppal és horpadással nem tudtam mit kezdeni, csak annyit, hogy később a fedélzeti szerelvényekkel igyekeztem eltakarni őket, amennyire lehetett. Fogalmam sincs, a vastag PVC mitől tudott ennyire deformálódni, talán a purhab dolgozott megint. Többet nem fogom használni, az biztos.
     A deformálódott fedélzet fagypontra süllyesztette a harci morálomat, aminek nem tett jót a festés körüli mizéria sem. A festékszóró után most tönkrement a kompresszor is, amit persze viszonylag egyszerűen tudtam pótolni. (Tesco autókompresszor, 3-4 ezer forint.) Az első festési próbálkozás egy újabb dührohammal végződött, és azzal, hogy a háznál található valamennyi Humbrol festéket kivágtam a kukába. Helyettük a netről rendeltem Tamiya festékeket, amikkel már könnyen lehetett dolgozni, ám a színeket a monitorról nem tudtam jól eltalálni. A mediterrán vizeken használatos kékesszürke helyett a japán haditengerészetnél használt zöldesszürkét sikerült megrendelnem, ami valahogy nem mutat jól a hajón. A fedélzeteket eredetileg világosabb árnyalatúra akartam festeni, mint az a csokibarna, ami a nyomtatott lapokon szerepel, ám mire kikevertem az ide szánt festéket, a végeredmény majdnem olyan sötét lett, mint az eredeti. A vöröses árnyalat azért szerintem jobb, mint az eredeti szín. A hajótestet matt, a fedélzeteket fényes lakkal lakkoztam.
     Újabb öröm volt, hogy a fedélzetek maszkolásához használt Tixóról az összes ragasztó rajta maradt a fedélzeteken. Ezt később hígítóval sikerült nagyjából lemosni, ami viszont nem tett jót a lakkozásnak, és a festéket is szétkentem kicsit. Az ablakokat fekete filccel emeltem ki, és eredetileg ezt akartam használni a vízvonalcsíkhoz is, azonban erre a filc már nem volt jó, ilyen viszonylag nagy felületet nem fogott meg. A vízvonalat végül a hagyományos módon, ecsettel festettem fel. A maszkoláshoz jobb híján ezúttal is Tixót használtam, ez azonban valamilyen más fajtájú volt, nem kenődött le a ragasztója, és -üdítő változatosságként- nem is tépte fel a festéket.

A még csak ragasztás nélkül helyükre illesztett felépítmények.

    A hajótest ezzel majdnem el is készült, állhattam neki a felépítményeknek. Munkakedvemre is jótékony hatással volt, hogy a hajótesttel való rengeteg piszmogás után végre felfelé is nőni kezdett a hajó. Először a barbetták kerültek a helyükre –az E toronyé még a festés előtt-, majd nekiálltam a felépítmények összeállításának. Ezeket egyelőre még nem ragasztottam rá a hajóra, csak a fedélzetek fénymásolt darabjaiból kivágott alaplemezükre illesztettem rá őket, és csak majd a festés után kerültek a végleges helyükre.
     A korabeli francia hajókat elég sok kritika érte küllemük esztétikai fogyatékosságai miatt, és valóban, a Courbet felépítményei is olyanok, mintha egy csomó, egymásra hajigált dobozból állnának. Ami nem valami szép, viszont az építést megkönnyíti, mert tényleg csak egy csomó dobozt kell egymás tetejére rakni. A felépítmény tele van hatalmas ablakokkal, még az ajtók nagy része is üvegezett, szép nagy, szögletes üvegablakokkal. Nem vagyok meggyőződve róla, ez a megoldás mennyire lett volna célszerű harci körülmények között, de ahogy egy francia tengernagy bölcsen megjegyezte, a hajók életük elenyészően kis részét töltik csak harcban, már ha egyáltalán valaha is harci bevetésre kerülnek. Normális körülmények között fontosabb inkább a legénység kényelmére gondolni.
     A nagy ablakokat szikével kivágtam, és a festés után belülről plexivel üvegeztem. Ahol volt a készletemben a megfelelő típusból, maratott ajtókat raktam be, amikből néhányat kinyitottam. A Lützow-ról jól ismert gépházi szellőzőkből sajnos itt is elég sok van, ezeknek a nyílásait most is kivágtam, és réz szitaszövettel pótoltam. Mint később kiderült, teljesen feleslegesen, ugyanis a zsalugáterek –vagy mik ezek- teljesen takarják ezeket a nyílásokat, és többségüknél egyáltalán nem lehet látni a szépen beragasztott szitaszövetet, amit tehát feleslegesen pazaroltam el. A zsalugáterek egyébként ezúttal sem sikerültek valami jól. Elég nehéz őket pontosan méretre vágni, ráadásul a festés és felragasztás közben rendszerint deformálódnak, aminek köszönhetően nagyon összevissza állnak. Ezeket is jobb lett volna sztirolból csinálni.
    

A hajó hátulról. A még be nem ragasztott felépítmények kissé összevissza állnak.
A festés után beragasztottam a felépítmények alsó szintjét, majd belül válaszfalakat ragasztottam beléjük, hogy az ablakokon ne lehessen átlátni az egyik oldalról a másikra. Ezután jött a tetejükre a következő fedélzet, majd arra a fedélzeti házak újabb sora. A felépítmény fedélzeteit itt-ott alátámasztó oszlopok és rácsok sztirolcsíkokból és drótokból készültek. A felépítmény hagyományos, kerek ablakait nem lyukasztottam ki, csak rájuk ragasztottam az ablakkeretet, és a festés után a belsejüket fekete filccel színeztem. A GPM maratott ablakkereteit használtam, ami közel se olyan jó, mint a Tom’s Modelworks keretei, viszont sokkal olcsóbb.
     Amennyire tudtam, a felépítmény fedélzeteit próbáltam vízszintbe állítani, és nem is lettek rosszak. A két árboc vastagabb alsó részét a megfelelő átmérőjű fapálcából kivágott darabok köré tekert papírból készítettem, és ezeket is beragasztottam a helyére. A főárbocot a többszintes hátsó felépítmény elég jól megtartja, az előárboc azonban, amit egyszerűen csak ráragasztottam a fedélzetre, elég ingatagnak bizonyult, bár jó vastag ahhoz, hogy nagy ragasztási felülete legyen.
     A kéményeknek itt van egy belső váza, amire a külső borítást fel kell ragasztani. Ez jó ötlet, de ennek ellenére is elég sok gond volt most is velük, mert a külső lemezek itt is állandóan behorpadtak. Két réteg papír felragasztása után azért a hibák nagyrészt elviselhető mértékűre csökkentek. A kémények sapkájával már többet kínlódtam, elég nehéz ezeket papírból összeragasztani. Mindegyiken lettek kisebb-nagyobb deformálódások, amik viszont a fekete festésnek köszönhetően nem túlzottan szembeötlők. Az első kémény felső részén látható fehér azonosító csíkot régi matricákból ollóztam össze. Ezek nem tiszta fehérek, inkább úgynevezett tojásfehér árnyalatúak, de ide szerintem teljesen jól megfeleltek.
     A még festés előtt beragasztott ajtókat, és a főleg Aber maratásból származó hágcsókat sötétszürke árnyalattal szárazecsetelve igyekeztem kiemelni. A lépcsők szintén az Abertől származnak, a korlátok pedig a GPM lézervágott karton készletéből. A maratott korlátok ugyan sokkal szebbek, viszont sokkal drágábbak is, én meg úgy véltem, ez a hajó azért nem lesz annyira jó, hogy érdemes volna rá sok pénzt pazarolni.
    
A kész test és a felépítmény.
A hajó tatjára a BECC matricáinak 3,5 mm-es aranyszínű betűiből került fel a hajó neve, szerintem egész jó lett. A felépítmény korlátait felülről lefelé haladva ragasztottam fel. Ahol a füzet borítójának rajzán is látni, a korlátokra ismét papírzsebkendőből készült ponyvák kerültek fel. Miután ez takarja a korlátokat, néhány helyen a maradék háromsoros korlátokat használtam, mivel enélkül a kétsorosból nem lett volna elég a hajóra. A parancsnoki híd alatt levő ágyúk furcsa hibridek lettek, fogpiszkálóból készült talapzatra szereltem a maratásokból megmaradt 20 mm-es Oerlikonok závárzatát, amire a 40 mm-es Pom-Pomok csöveit raktam. Összességében véve jó hatást keltenek, bár közelről kissé furcsán néznek ki a kiszélesedő csöveikkel. A hidakra elkészítettem a kompaszokat is –vajon mi a fenének kellett rájuk ennyi?-, valamint a fogpiszkálókból és drótokból készült távolságmérőket. A két daru balsalamezből, illetve az eredeti alkatrészekből készült. Az árbocok felső részeit különböző drótokból állítottam össze, a kötélzet nagyobbik része pedig a GPM lapjáról rendelt rugalmas nylonszálból készült. Az árbocok merevítő kötélzete vékony cérnából került fel, és néhány helyen damilt is használtam, ne legyen minden egyforma vastag. A köteleket ezúttal is feketére festettem.
     A csónakfedélzet az eredeti alkatrészekből készült, bár gondolkoztam rajta, hogy sztirolból egy jobbat kéne csinálni. Elég sokat kellett faragni rajta, mire sikerült beerőszakolni a helyére. Néhány helyen meggörbült kissé, de ezt a csónakok majdnem teljesen takarják.
     Ezután a fedélzeti szerelvényekkel folytattam, szerencsére ezekből viszonylag kevés van. Ezek részben az eredeti papírból készültek, részben pedig saját barkácsmunkák, mindenféle fa és műanyag alkatrészekből. Néhány kötélfogót régi műanyagmakettek maradékából adaptáltam, néhányat pedig készen vettem. A horgonycsörlők egymásra ragasztott kerek kartondarabokból állnak, ami nem néz ki valami jól, különösen hogy a tetején található kereket is a mellékelt tömör papírkorongokból voltam kénytelen beragasztani. Ilyen helyekre jó lenne valami maratás.
     A fő tüzérség 305 mm-es lövegtornyaival is elég sok bosszúságom volt, az alkatrészek ugyanis nem illeszkedtek jól egymáshoz. Pontosan kivágtam és összeragasztottam a tornyok vázszerkezetét, ám a két hosszanti válaszfal közé sehogyan nem fértek be az ágyúk. (A GPM fém ágyúcsövei.) Ha a váznak nem balsát, hanem vékonyabb kartont használok, a homloklemezen levő távolságban akkor sem lehetett volna berakni a csöveket, a válaszfalak ugyanis pont az ágyúnyílások elé kerültek. Úgyhogy ezek elülső részét kénytelen voltam levágni, és kétoldalt kissé elcsúsztatva valamivel odébb visszaragasztani. A homloklemezt még így is szét kellett vágni, és a közepéről kivágni egy kis darabot, ugyanis a csövek még így is túl messze voltak egymástól ahhoz, hogy beférjenek a helyükre. Ezek a toldozások viszont azzal a következménnyel jártak, hogy a tornyok alakja megváltozott, és a burkolólemezek nem passzoltak pontosan a vázhoz. Hatalmas hézagok keletkeztek, amiket tömíteni kellett, vagy egy ráragasztott papírdarabbal elfedni.
    Végeredményben majdnem minden torony alakja eltér egymástól, és mindegyik magasabb lett, mint kellett volna. Ez főleg elöl okozott gondokat, ahol a felső torony csövei majdnem ráértek az alsó torony tetejére. A tornyok hátsó részén levő távolságmérőházak egyszerűen csak hosszában félbevágott hurkapálcából készültek.
     A fényszórók alapja szintén papírkorongokból készült, maga a fényszóró pedig sasliknyársból, aminek köréje tekertem az eredeti papír alkatrészeket. A műgyanta horgonyokat a GPM kollekciójából rendeltem. Nem egészen olyanok, mint amilyen ehhez a hajóhoz kellett volna, de méretre jók, és sokkal jobban néznek ki, mint amiket papírból tákoltam volna össze. Kicsit azért meg kellett faragnom őket, hogy beférjenek a helyükre.
    
Már csak a csónakok, lövegtornyok, korlátok, és az árbocok felső része hiányzik.
A csónakokkal ismét gondban voltam. Egyrészt mert tapasztalataim alapján ezeket papírból élethűen elkészíteni nagyon nehéz, másrészt meg mert nagyon sok időt kellett volna töltenem velük. Hogy megspóroljak több hetet, és javítsak a látványon, ebben az esetben úgy döntöttem, inkább rááldozok egy kis pénzt, és rendelek műanyagcsónakokat. A Cornwall Model Boats oldalának széles kínálatában találtam is megfelelő méretű csónakokat, amiket pár ezer forintért megvettem. Az eredeti papír alkatrészekkel feljavítva ezekből készültek el a hajó csónakjai. Valamivel szélesebbek voltak, mint az eredetiek, úgyhogy a csónakfedélzet két szélén elhelyezett két csónakot ki kellett hagynom, mert ezek nem fértek volna be. A fényképek alapján a hajón elhelyezett csónakok száma amúgy is állandóan változott, úgyhogy a két csónak hiányával az élethűség nem csorbult nagyon.
     Ezután következett a már elkészült, de még be nem ragasztott alkatrészek, mint például a csónakok és lövegtornyok festése. Itt ismét újabb meglepetés ért, az általam nagyra tartott Tamiya festékek ugyanis néhány hónapnyi állás után teljesen bedöglöttek. A dobozt felnyitva egy híg löttyöt találtam bennük, és a doboz alján egy gittszerű masszába összesűrűsödve a festéket. Nagyon alapos felkeverésre volt szükség, hogy a festék újra használható legyen. A Humbrolt részben éppen ezért utálom annyira, megrázó élmény volt, hogy a Tamiya is lesüllyedt erre a színvonalra. Ami új jelenség lehet, ugyanis vannak nekem tízéves Tamiya festékeim, amik máig tökéletes állapotban vannak. Úgy látszik, már a Tamiya is kiadta a gyártást a kínai bedolgozóknak.
     Ez a benyomás erősödött bennem a festés után is, ugyanis a most befestett alkatrészek feltűnően világosabbak lettek, mint amiket ugyanezzel a festékkel néhány hónappal korábban festettem. Pedig nem higítottam fel jobban a festéket, mint akkor. Ezzel se tudtam már mit kezdeni. A csónakoknál a színeltérés szerencsére nem annyira feltűnő, a lövegtornyoknál meg gyakran előfordult, hogy más árnyalatúak voltak, mint a hajótest. Legyen most is így.
     A tornyok egyébként egész jól illeszkedtek a helyükre, a vártnál kevesebb tömítésre volt csak szükség. A csónakokkal se volt különösebb gond, a részletek festése után simán a helyükre lehetett illeszteni őket. A két nagyobbik evezős csónakot ponyvával fedtem. Az eredetileg a főfedélzet két szélére szánt csónakokat végül a csónakfedélzet széleire tettem fel, nagyjából a két kispórolt csónak helyére. Eredeti helyükön ezek ugyanis takarták volna az ottani kazamaták ágyúit, melyek csöveit a csónakok miatt nem lehetett volna elfordítani, ami szerintem nem tűnik nagyon életszerűnek. Az Evergreen rudakból készült csónaktartó rudak oldalra való kihajtását ezúttal mellőztem, a hajótesthez behajtott állapotukban ragasztottam be őket.
     A horgonyláncok a szokásos módon, égetéssel feketített Billing Boats láncból készültek. A rajzok alapján a tatra és az orrfedélzetre további láncokat és köteleket raktam fel, hogy ezzel is dekoratívabbá tegyem a hajót. Felkerültek a fedélzetekre a korlátok is, szintén a kartonkészletből, amikkel elég egyszerű volt dolgozni, és könnyen lehetett hajlítani őket. Felrakás után ecsettel festettem őket. A hátsó kazamatáknál volt egy kis gondom, ugyanis a korlátok túl magasak ahhoz, hogy elférjenek az itteni 138 mm-es lövegcsövek alatt. Miután a csövek már kissé kihajtott állapotban be voltak ragasztva, a korlátokkal itt nem fértem el, ezért ezen a szakaszon a fedélzetre fektettem őket. Harci riadókor egyébként valóban ezt csinálták.
     Utolsó lépésként a zászlók kerültek fel a hajóra. A textilzászlókra sajnáltam a pénzt, maradtam a készlethez mellékelt papírzászlóknál. Illetve maradtam volna, ugyanis nem találtam meg őket. Valószínűleg megvolt a teljes kollekció, ám építés közben nyilván elkallódtak, és végül csak a tengernagyi zászlót, a hosszú háromszögletű lobogót, az úgynevezett parancsnoki lengőt találtam meg. Szerencsére közben megvettem a Courbet testvérhajóját, a Parist is, és a zászlókat innen pótoltam. Kár lett volna kihagyni őket, mert jól néznek ki, és javítják a hajó megjelenését.
     Több mint egy évnyi építés után a Courbet ezzel elkészültnek lett nyilvánítva.

A kész hajócska. Az előárboc itt éppen kicsit csáléra áll, de vissza lehet egyenesíteni.

    A vége megint a szokásos felemás érzés volt. A hajótest remekül sikerült, és a későbbi építéseknél is ezt a metódust fogom követni, a fedélzet azonban el lett szúrva, és a részletek is eléggé el lettek nagyolva. Előbbit talán a purhab számlájára lehet írni, amit többet biztosan nem fogok használni. A részletezésnél meg elveszi az ember kedvét, ha látja, ez a hajó már nem fog jól sikerülni, akkor meg minek vesződjön vele még többet? Mondjuk ezt a hajót eleve kísérleti darabnak szántam, kiállításokra nem fogom vinni, bár végeredményben látványosabb lett, mint vártam. Legnagyobb haszna a vállalkozásnak az volt, hogy végre sikerült kikísérleteznem egy jó módszert a hajótest elkészítésére. Ebből a hajóból persze ennél sokkal többet is ki lehetett volna hozni, és hogy a franciákat kárpótoljam, építés közben megvettem a Parist is, amit egyszer majd szeretnék tisztességesebben is megcsinálni.


(2013 június)


Vissza.