Coronel és Falkland
1914

A süllyedő Scharnhorst. A háttérben a Gneisenau. William Lionel Wyllie festménye.

Tartalom.

A kínai torta.

Az Ostasiengeschwaders.

Keresztül a Csendes-óceánon.

A háború az Atlanti-óceánon.

Coronel.

Az út Falklandig.

Falkland.

A Dresden és a többiek.

Pogányok.

Forrásmunkák.

A kínai torta.

A kínai torta. A Le Petite Journal karikatúrája 1898-ból.

    Állítólag Napóleon mondta egyszer, hogy ha Kína valamikor majd felébred szendergéséből, abba bele fog remegni az egész világ. Azt valószínűleg ő sem gondolta volna, hogy erre az ébredésre még majd kétszáz évet kell várni, de megjegyzése jól szemlélteti, hogy a mennyei birodalom már a XVIII. században is afféle éber kómában volt. A hatalmas császárság szinte megbénult saját tömegének roppant súlya alatt, s agyonszabályozott, merev társadalma képtelen volt a megújulásra. Az országot feszítő belső ellentétek és válságok a XIX. század első felében kezdtek olyan méreteket ölteni, melyek már az addig úgy-ahogy meglevő belső stabilitást is kikezdték. A régi, fejletlen formájában megmerevedett gazdaság egyre kevésbé volt képes ellátni a folyamatosan növekvő létszámú lakosságot, és egyre kevésbé tudta felvenni a versenyt a sokkal rugalmasabb és hatékonyabb külföldi -főleg a térségbe ekkoriban betörő európai- iparral és kereskedelemmel. A birodalom területén élő elnyomott kisebbségek egymás után lázadtak fel a központi hatalom ellen, függetlenséget követelve maguknak. Fokozódott a lassan elszegényedő kínai parasztság elégedetlensége is. Mindennek tetejében ott volt az általános korrupció, amely a kínai hivatalnokrétegnek szinte a létformájává vált, és úgyszólván teljesen megbénította és lehetetlenné tette a hatékony központi irányítást.
     A magatehetetlen óriás rövidesen magára vonta az India bekebelezése után új prédát kereső brit gyarmatosítók figyelmét is. A több mint 400 milliós lélekszámú birodalom óriási felvevő piacot jelentett az európai áruk számára, ezen kívül igen komoly nyereséggel kecsegtetett a kínai termékek, főleg a porcelán, selyem, és később a tea forgalmazása is. Az a termék azonban, amellyel az angol kereskedők a század első évtizedeiben először betörtek a kínai piacra, nem igazán számított sem iparcikknek, sem élelmiszernek.
     Az ihletet a portugálok adták, akik saját kínai gyarmatukon, Makaón keresztül nagy mennyiségben és nagy haszonnal szállították az ópiumot a kínaiaknak. Erre az ópiumkereskedelemre tenyerelt rá a Brit Kelet-indiai Társaság, és fejlesztette fel azt nagyipari méretűre. Az ópium Indiából származott, ezen belül is nagyrészt az akkor még Indiához tartozó mai Pakisztán területéről. Az ópiumszívás rövidesen a kínaiak kedvelt szenvedélyévé vált. A császárság hivatalosan nem engedélyezte az ópiummal való kereskedést, de az általános korrupció közepette az angol kereskedőknek nem jelentett különösebb nehézséget a helyi hivatalnokok megkenése, és az áru illegális terjesztése.
     A kínai hatóságok a Kelet-indiai Társaság kereskedőit egyszerűen csak csempészekként és kalózokként kezelték, és kezdetben nem sokat törődtek velük. A hivatalos álláspont akkor változott meg gyökeresen, amikor az egyre jobban terjedő ópiumszenvedélynek a császár kedvenc fia is áldozatául esett, aki a mértéktelen ópiumfogyasztásba halt bele. Tao-Kuang császár ekkor rendelte csak el az egyébként addig is érvényben levő kereskedelmi tilalom szigorú érvényesítését. Az ópium forgalmazását teljesen betiltották, az ország területén fellelhető készleteket elkobozták és elégették, az angol kereskedőket pedig kitiltották a császárságból.
     A Kelet-indiai Társaság monopóliuma addigra már megszűnt, a Társaságot fokozatosan háttérbe szorították, helyét pedig állami érdekeltségben levő kereskedőházak vették át. (Vagyis a brit kormány lényegében hivatalos, állami kábítószer-kereskedéssel tett szert jelentős bevételre.) A kínai intézkedések tehát az angol kereskedőket és az angol kormányt egyaránt súlyosan érintették. Miután a kínai piac megnyitására tett diplomáciai kísérletek kudarcot vallottak, a britek fegyverekkel kívántak nyomást gyakorolni a kínai kormányzatra. A parti erődítmények ágyúzásával nem sokra jutottak, ezért 1842-ben egy hatalmas, 80 hajóból álló flottát küldtek a kínai partokhoz. Az angolok rövidesen elfoglalták Sanghajt, Zanjiangot, és az akkor még jelentéktelen kis településnek számító Hongkongot. Ezután a Jangcén felhajózva blokád alá vették Nankingot. A kínai kormány kénytelen volt meghátrálni, és az első ópiumháborút lezáró nankingi szerződésben vállalta, hogy megnyitja öt kikötőjét az angol kereskedőházak előtt, 21 millió dollár kártérítést fizet, és 99 évre bérbe adja a briteknek Hongkong szigetét. Az öt kínai kikötőben brit konzulátusok létesültek, melyek területenkívüliséget élveztek. A kártérítés kifizetésének biztosítékául a britek megszállták Kulangszou és Csoushan szigetét.
    

Angol hadihajók a kínai flottát ágyúzzák.
A megalázó vereség tovább gyengítette a központi kormányzást, melynek tekintélye és hatalma végképp hanyatlani kezdett. Az általános elégedetlenség végül nyolc évvel később, 1850-ben, az egész országot megrázó tajping felkelésben robbant ki. A tajping felkelők három év alatt az ország egész déli részét elfoglalták, ám északon, a mandzsu területeken a lakosság már nem támogatta őket. Sanghaj és Peking sikertelen ostroma után a felkelők berendezkedtek a déli országrészeken, ahol megalapították saját államukat.
     A tajping felkelők ideológiája a protestáns kereszténység különleges, kínai változata volt. Társadalmuk berendezése leginkább a radikális kommunista elképzelésekre emlékeztetett, amennyiben eltörölték a magántulajdont, érvényesítették a nemek közti egyenlőséget, és szigorú erkölcsi normákat vezettek be, melynek része volt például a bordélyházak felszámolása is. A vallási előírásokat könyörtelen szigorral tartatták be. A mozgalom számos tekintetben előremutató vonásokkal is rendelkezett. Egyik vezetőjük, Hun Renkan, egy az Egyesült Államok mintájára felállított szövetségi köztársaság létrehozását javasolta, és sürgette a nyugati technológia meghonosítását. Ugyanekkor azonban a mozgalomra jellemző volt a puritán vallási fanatizmus is, mely a buddhista templomok elleni támadásokkal együtt végül maga ellen fordította az addig a mozgalom legfőbb támaszának számító, főleg konfuciánus és buddhista parasztságot, mely a földmagántulajdon eltörlése miatt már amúgy is becsapva érezte magát.
     A felkelők helyzetét még tovább rontotta, hogy a mozgalom alapítóján, Hung Hsziu Csüan-on, aki magát „Krisztus kisebbik testvérének” nevezte, teljesen elhatalmasodott a misztikus révület, és évekig ki sem lépett nankingi palotájának lakosztályából, ahol azzal töltötte az időt, hogy magányos meditációjában Krisztussal és a szentekkel társalgott. A karizmatikus vezető hiánya súlyos következményekkel járt a tajping államra, ugyanis a felkelés vezetői rövidesen egymás ellen fordultak, és viszálykodásuk meghiusította a tajping állam számára létfontosságú reformok bevezetését, az állam és a hadsereg modernizációját.
     Az angol, valamint a térségben közben szintén megjelenő francia és orosz nagyhatalom kezdetben mind a tajping államot, mint a mandzsu császárságot támogatta, figyelve, melyiktől lehet nagyobb hasznot húzni. 1856-ban, néhány angol kereskedők elleni incidenst ürügyül használva, Nagy-Britannia és Franciaország ismét hadba lépett a császárság ellen. A második ópiumháború ismét a kínaiak teljes vereségével ért véget. Az angol-francia sereg még a fővárost, Pekinget is elfoglalta, és teljesen kirabolta, majd felgyújtotta a fényűzően berendezett, kincsekkel megtömött császári palotát és a császári könyvtárat. A vandál, és világszerte nagy felháborodást kiváltó pusztítás ellenére a kínaiak voltak azok, akiket újabb, hatalmas összegű háborús jóvátétel kifizetésére köteleztek. Ezen kívül a pekingi szerződésben a kínai kormány vállalta, újabb 11 kikötőt nyitnak meg az angol és francia hajók előtt, biztosítják számukra a szabad hajózást a Jangcén, letelepedési engedélyt adnak az angol és francia állampolgároknak, akik területenkívüliséget élveztek –vagyis a kínai hatóságok nem léphettek fel ellenük-, ezen kívül legálissá tették az ópiumkereskedelmet, és az egész országban engedélyezték a keresztény hittérítők tevékenységét.
     A pekingi szerződéssel egyben az is eldőlt, az európai nagyhatalmaknak melyik kínai kormányzatot éri meg támogatniuk. Miután a mandzsu kormányt már teljesen a markukban tartották, az angolok és franciák számára a tajping állam, mely saját területén nem ismerte el a pekingi szerződést és hűségesküt követelt az európai uralkodóktól, már csak útban volt. A mandzsu hadsereg, az európai országok erőteljes támogatásával, ellentámadást indított a tajpingok ellen, és 1864-ben elfoglalták a fővárosukat, Nankingot is. Az európai tanácsadók elképedve figyelték a város elfoglalását követő vérfürdőt, melyhez hasonlót európai szem az újkorban addig még nem látott. A császári hadsereg –mely egyébként a többi lázadást is hasonló stílusban verte le- módszeresen gyilkolta le a város lakosságát, majd felgyújtotta Nankingot, mely egy héten át égett. A hajdan virágzó város helyén fél évszázaddal később is csupán üszkös romhalmazt találtak az arra utazók.
     A tajping felkelés az óvatos becslések szerint is legalább 20 millió áldozatot követelt –a kevésbé óvatosak szerint akár 40-50 milliót is-, és végzetesen meggyengítette az amúgy is tehetetlen mandzsu kormányzatot. A két ópiumháborút lezáró egyezmények következtében az ország tengerpartja és kikötői nagyrészt az európai gyarmatosítók fennhatósága alá kerültek, akik ettől kezdve a kezükben tartották a kínai kereskedelem és gazdaság kulcsfontosságú pozícióit, melyektől a kínaiakat lehetőleg igyekeztek távol tartani. (Korabeli felirat: „Kutyáknak és kínaiaknak tilos a belépés!”) A kínai kormányzat bevételei drasztikusan csökkentek, s a forráshiány, a mindent behálózó korrupcióval és a központi hatalom erőtlenségével együtt, meghiúsította a reformkísérleteket.
     Megkezdődött az ország egyre gyorsuló tempójú szétesése is. A függetlenedő Tibet és Mongólia mellett a nyugati hatalmak is szorgosan igyekeztek minél nagyobb területeket lecsipkedni a maguk számára az ország peremvidékeiből. Területileg a legtöbbet Oroszország nyerte, amely az 1858-as ajgúni szerződésben megszerezte az Amur menti területeket, két évvel később az Usszuri menti tartományt -ahol megalapították Vlagyivosztokot-, majd 1881-ben az Ili folyó környékét, a mai Kazahsztánban. Az oroszok nagyjából fél Európányi területet csatoltak el Kínától, nem számítva az orosz befolyás alá került, de névleg független Mongóliát. Azonban még itt sem akartak megállni, a terveik közt szerepelt Mandzsúria és a Liaotung félsziget megszállása is, mellyel végre megszerezték volna Oroszország számára az oly régóta áhított jégmentes, meleg vizű kikötőt. A dél felé tartó oroszok később itt, Mandzsúriában ütköztek bele az észak felé terjeszkedő japánokba, akik eleinte csak Koreát igyekeztek saját befolyási övezetükké tenni, ám az ő étvágyuk is gyorsan megnőtt, miután megtapasztalták a kínai Moloch tehetetlenségét. 1895-ben Japán megalázó vereséget mért a kínaiakra, s Korea mellett jelentős kínai területeket is megszerzett, illetve hatalmas hadisarcot vetett ki a legyőzött országra. A vereséggel megkezdődött a császári Kína haldoklásának utolsó stádiuma.

Gyarmati idill. Német tengerészek sörözgetnek Tsingtaóban.

    A kiskorú császárok mellett a tényleges hatalom csaknem fél évszázadon át Ce-Hszi anyacsászárné kezében volt, aki a gazdaságról és a politikatudományról nem sokat tudott, a Kínán kívüli világról még annyit se, ám született tehetsége volt az intrikához, s uralkodásának katasztrofális eredményei ellenére hatalmát egészen haláláig megtartotta. Ce-Hszi semmilyen konkrét elképzeléssel nem rendelkezett arról, mit is kezdjen az országgal. A hatalmat önmagáért akarta, és számára a hatalom gyakorlásának legfőbb célja a hatalom megtartása volt. (Ha valakiben ez az öncélú, l'art pour l'art hatalomelképzelés déja vu érzést kelt, az szerintem nem véletlen.) A reformelképzeléseket sorra megtorpedózta, illetve úgy kifacsarta, hogy azok végül nagyobb kárt okoztak, mint hasznot. A kínai társadalom egyre növekvő elszegényedése miatti elégedetlenséget pedig ügyesen igyekezett a külföldi kereskedőházak és bankok ellen fordítani, rájuk hárítva a teljes felelősséget az ország siralmas állapotaiért. (Ilyet is láttunk már...) A végeredmény az 1900-as boxerfelkelés lett.
     Az Igazság és Egyetértés Ökle Szövetség 1890 körül jött létre, s tagságát elsősorban az északi tartományokban, főleg Shandongban élő elszegényedett parasztok és kézművesek alkották. A romló életkörülmények, a növekvő nyomor okozta elégedetlenség biztosította a szövetség utánpótlását, mely a bajok minden okát a külföldi barbárok befolyásában találta meg. A valóság persze ennél némileg árnyaltabb. A kínai parasztokat a központi hatalom által kivetett, egyre magasabb adókon kívül a helyi hivatalnokok is alaposan megsarcolták –persze saját zsebre-, s a fizetni nem tudó parasztok kénytelenek voltak tartozásuk fejében átengedni földjeiket a nagybirtokosoknak, miközben ők maguk földönfutóvá váltak. Tovább rontotta a helyzetet az 1895 körüli évek pocsék időjárása, a termést tönkretevő nagy esőzések. Az elszegényedett, földjeiket elhagyni kényszerülő parasztok, illetve a tönkrement kézművesek és kereskedők dühe kezdetben egyaránt fordult a külföldiek és saját kormányzatuk felé, később azonban az egyre nagyobb méreteket öltő mozgalom teljesen a gyarmatosítók ellen fordult. Ez főleg a kínai kormányzat ügyes taktikázásának volt köszönhető, akik a nacionalista hangulatot felélesztve egyre sikeresebben fordították a saját hasznukra a felkelést. A mozgalom tagjai a hagyományos kínai harcművészeteket gyakorolták, amit az európai megfigyelők a boksz valamilyen helyi fajtájának tartottak. Innen eredeztethető a mozgalom tagjainak boxer elnevezése.
     Az utókor hajlamos afféle romantikus szabadsághősöknek tekinteni a boxereket, akiknek a megítélése azonban még honfitársaik között is ellentmondásos volt. Sokan szimpla banditáknak tartották őket, akik nem annyira a szabadságvágy, hanem sokkal inkább a fosztogatás vágya által vezérelve rohanták meg a külföldiek házait és raktárait. A felkelésnek erős vallásos jellege is volt, nem kis részben a boxerek között nagy számban harcoló kínai muzulmánoknak köszönhetően, akik a felkelők hadseregének egyik legütőképesebb részét alkották. A boxerek nagy vérfürdőt rendeztek a kínai keresztények között, tízezrével mészárolva le őket, az ázsiaiaktól megszokott hihetetlen szadizmussal és kegyetlenséggel.
     Az európai hadseregekkel szemben azonban a boxerek már nem vitézkedtek annyira, mint a védtelen civilekkel szemben, noha közben a császári hadsereg is az ő oldalukra állt. Pusztán óriási túlerejüknek köszönhetően vissza tudták verni az általuk körülzárt pekingi diplomáciai negyed felmentésére indított első expedíciót, ám a néhány héttel később megindított második kísérlet során a koalíciós hadsereg, noha még mindig csak 20 ezer katonát tudott felvonultatni a legalább 150 ezer főt számláló kínaiakkal szemben, könnyedén elsöpörte a kínai ellenállást, és augusztus 24-én bevonult Pekingbe. A boxerek viselt dolgainak ismeretében az európaiak se sokat finomkodtak az ellenséggel, és nem kímélték a kínai lakosságot sem. (A felmentő seregben egyébként részt vett egy 75 fős kis osztrák-magyar tengerészkülönítmény is, a pekingi diplomáciai negyed védelmében pedig 33 o-m. tengerész is harcolt.)
     Az anyacsászárnő, Ce-Hszi bravúrosan meglovagolta a nacionalista hangulatot, támogatásáról biztosította a felkelőket, majd hadat üzent az összes európai országnak. Amikor aztán az alig húszezres európai/japán koalíciós hadsereg könnyedén szétszórta a felkelők több százezres seregét, és elfoglalta Pekinget, a császárnő megint köpenyeget váltott, és minden ellenkezés nélkül belegyezett a győztesek minden követelésébe, azért az egy feltételért cserébe, hogy hatalmát megtarthassa. Ce-Hszi még ezt is túlélte, s 1908-ban bekövetkezett, némileg meglepő módon természetes haláláig megtartotta hatalmát, bár ez a hatalom ekkor már alig terjedt túl a pekingi császári palota kerítésén.
     A boxerlázadás után Kínának óriási, 450 millió dolláros „kártérítést” kellett fizetni a nyugati nagyhatalmaknak, akik az összeg kifizetésének biztosítékául lefoglalták Kína sókereskedelemből és vámokból származó bevételeit. A gazdaság teljes mértékben függésbe került az európai országoktól, a piacokat elárasztották a nyugati termékek.
     Ahogy a korabeli újságokban fogalmazták, Kína alvó sárkányból döglött disznó lett, és a dög szagára természetesen rögtön megjelentek a dögevő hiénák is. Az ország a felbomlás szélére került, területét a nyugati nagyhatalmak befolyási övezetekre osztották. A boxerlázadás ürügyén Oroszország bevonult Mandzsúriába, és ígérete ellenére onnan a lázadás leverése után sem vonult ki, ami pár évvel később háborút eredményezett a térségben szintén érdekelt Japánnal.
     Már korábban is meglevő érdekeltségei mellett Nagy-Britannia ellenőrzése alá került Tibet, Asszam, Szecsuan, és a Jangce torkolata is, Franciaország pedig elfoglalta Indokínát. Németország szintén igyekezett a lehető legnagyobbat markolni, s megszerezte a Shantung félsziget ellenőrzését. Az ígéretes vadászterületen még az olyan, a gyarmatosításban addig nem sok szerepet játszó középhatalmak is megjelentek, mint Olaszország, a Monarchia, vagy Belgium, melyek békésen megosztoztak egymással a tiencsini koncessziókon. Kína csupán azért kerülte el India sorsát, és őrizte meg függetlenségének legalább a látszatát, mert az egymásra féltékeny, és egymással is folyton marakodó európai országok nem tudtak megegyezni a területek elosztásáról.
     Kína 1908 után teljes anarchiába süllyedt, a központi kormányzás gyakorlatilag megszűnt, a birodalom maradékából a tartományi kormányzók, majd mindenféle hadurak igyekeztek minél nagyobb szeletet megszerezni maguknak. Az országban csak közel ötven év káosz és véres polgárháború után szilárdult meg újra a központi kormányzás, de ezúttal már Mao Ce-Tung sajátos elképzelései szerint.

Tsingtao német és kínai elöljárói a kormányzói palota előtt.

Az Ostasiengeschwaders.

    Az a gyarmatosítási láz, mely a XIX. század második felében úrrá lett a nyugati nagyhatalmakon, és melyet a történészek az imperializmus -„a kapitalizmus legfelsőbb foka”- címszó alatt tartanak nyilván, a modern történelem különös, és nehezen érthető jelensége. A hivatalos interpretáció szerint a történések magyarázata merőben gazdasági természetű. A gyarmatosítók célja eszerint a piacok megszerzése, az olcsó munkaerő kizsákmányolása, és a meghódított területek nyersanyagkészleteinek kitermelése volt.
     A magyarázat tetszetős, de nem igazán meggyőző. Az állandóan az éhhalál szélén álló kínai parasztok, vagy az ágyékkötős afrikai bennszülöttek vásárlóereje meglehetősen csekély volt, az általuk képviselt piac felvevő ereje tehát -az előzetes várakozásokkal ellentétben- tömegük ellenére sem volt igazán nagy. Az olcsó munkaerő és a nyersanyagkészlet nagyobb lehetőségeket rejtett, csakhogy az olcsó munkaerő kihasználáshoz gyárakat kellett építeni, farmokat és ültetvényeket létrehozni, a nyersanyag kitermeléshez pedig bányákat, feldolgozó üzemeket, valamint a szállításhoz vasutakat és kikötőket. A gyarmatosítók azonban ezeken kívül mást is építettek. Utakat, vasutakat, víz és villamos hálózatot, kórházakat, iskolákat, templomokat, vagyis a semmiből felépítették az európai országokban működő teljes infrastruktúra hálózatot. Ennek egyebek mellett az volt a következménye, hogy ezeknek a gyarmatoknak a többsége veszteséges volt. Egyes kereskedelmi cégek és különböző vállalkozások persze alkalmanként jól megszedték magukat, ám összességében véve a gyarmatok gazdálkodása általában nem volt rentábilis. Kiépítésük és fenntartásuk többe került, mint amennyit az ottani kereskedelem és ipar visszatermelt az anyaországnak, a „szegény, elnyomott népek kizsákmányolása” tehát a valóságban egyáltalán nem működött hatékonyan. Kivétel ez alól az a néhány gyarmat, mint például a belga Kongó, ahol valóban olyan gátlástalan és brutális szabadrablás folyt, mint amilyennek az amnéziás utókor az egész európai gyarmati rendszert elképzeli.
     A gyarmatosítás ebben a formájában tehát hosszú távon hozhatott volna csak eredményeket. Miután azonban a rendelkezésre álló idő végül -történelmi léptékben számolva- nagyon rövidnek bizonyult, legjobb esetben is alig egy évszázadnak, a gyarmatosítás alig jutott túl az infrastrukturális hálózatok kiépítésén, és véget ért, még mielőtt a gyarmatokat tényleg sikerült volna bekapcsolnia az anyaországok gazdasági vérkeringésébe.
     A gyarmatosítás mozgatórugói között nem szabad megfeledkezni a saját faji és kulturális felsőbbrendűségükben szilárdan hívő európai országok civilizatórikus küldetéstudatáról sem. A korabeli felfogás szerint ugyanis a fehér ember isteni küldetése volt, hogy világszerte terjessze a civilizációt és a kultúrát, no meg persze a keresztény hitet. Teljesen komolyan gondolták, hogy a gyarmatosítás egyben afféle keresztényi misszió is, mellyel önzetlenül jót tesznek az elmaradott, barbár népeknek.
     Igazából persze valóban nem lehetne azt mondani, hogy ez a civilizációs tevékenység teljességgel káros és haszontalan lett volna. A hajdani gyarmati országok egy része máig abból él, amit az utólag annyira megvetett gyarmatosítók annak idején felépítettek. Amikor például az újból függetlenné vált Kína volt gyarmati területeit összehasonlították a gyarmatosítás által érintetlenül hagyott belső tartományokkal, azt találták, előbbiek gazdasági kapacitása és ipari termelése több mint harmincszorosa az utóbbiaknak. Nem igazán meggyőző tehát, amikor a volt afrikai/ázsiai gyarmatok jelenlegi, hajdani gyarmati iskolákban nevelkedett diktátorai, a hajdani gyarmati helytartóság palotáiban trónolva köpködik hajdani gyarmatosítóikat.
     A gyarmatosítás másik mozgatórugója szerintem megint egy irracionális tényező, a nagyhatalmi versengés. Az európai országok gyarmatosítottak, egész egyszerűen csak azért, mert látták, hogy a vezető nagyhatalom, a mindenki által utánzott Nagy-Britannia is gyarmatosít. A gyarmatosítás ugyanolyan nagyhatalmi presztízskérdés volt, mint a csatahajó építés. Nem számított valamirevaló hatalomnak, aki nem rendelkezett csatahajókkal és gyarmatokkal. Igazából egyikről sem tudták, mire is kellene használniuk és hogyan, de a nagyhatalmi megjelenéshez mindkettő hozzátartozott. Az európai országoknak többnyire semmilyen koncepciójuk nem volt a gyarmataikat illetően, melyek csak nyelték a pénzt, hasznot pedig szinte egyáltalán nem hajtottak. Ráadásul már eleve csak az értéktelenebb területek maradtak nekik, mivel az angolok a stratégiailag, illetve gazdasági és kereskedelmi szempontból fontos pontokat –melyek tényleg profitot termeltek- már jóval előttük megszerezték. A többieknek már csak a maradék jutott, és abból is csak az, aminek megszerzését a britek is jóváhagyták. Utólag visszanézve tehát a gyarmati versengés gazdasági szempontból többnyire elég értelmetlen volt.

Az örök német-kínai barátság egy német képeslapon.

    Az első német gyarmatosítási próbálkozásokat igazából már a XVII. században megtették a brandenburgi fejedelmek, rövid életű kereskedelmi állomásokat létesítve a Karib-tengeren és az afrikai partokon. A hamvába holt kísérleteket követően hosszú szünet következett, és csak a német egyesítést követően támadt fel ismét az érdeklődés tengerentúli területek megszerzése iránt. A német gyarmatosítást azonban tovább késleltette, hogy a birodalom kancellárja, Otto von Bismarck, nem tulajdonított nagy jelentőséget a gyarmatszerzésnek. Csak mikor az egyesült Németország már eléggé megerősödött, kezdett óvatos gyarmatpolitikába, gondosan vigyázva arra, hogy ne kerüljön összeütközésbe Angliával. A németek elsősorban a még fel nem osztott afrikai területeken láttak lehetőséget saját gyarmatrendszer kiépítésére. A berlini Kongó konferencián az európai hatalmak lényegében felosztották egymás között Afrikát. Az 1885 februárjában megkötött egyezmény értelmében Németország megkapta a mai Kamerun, Togo, Ruanda, Namíbia és Tanzánia területének nagy részét. Még ebben az évben megszerezték maguknak a Csendes-óceánon Új-Guinea északi részét, melyet 1899-ben kiegészítettek a spanyoloktól megvásárolt Karolina és Mariana-szigetekkel, valamint Szamoával.
     A kínai területek is viszonylag hamar magukra vonták a németek figyelmét. Már 1861-ben, a második ópiumháborút követően megkötöttek Pekingben egy kínai-porosz egyezményt, mely megengedte a porosz hadihajóknak a kínai vizek használatát. Ugyanekkor a német hajók is megkezdték a kínai parti területek felderítését. A többi országhoz hasonlóan a németek is elsősorban a nagy lélekszámú kínai lakosság által jelentett, nagynak gondolt piacot szerették volna megnyitni saját áruik előtt. Ehhez kereskedelmi állomásokat kellett nyitni, amihez viszont szükségesnek látszott egy kikötő megszerzése, saját használatra.
     A pekingi egyezmény után néhány évvel, 1868 és 1871 között, Ferdinand von Richthofer a berlini kormány megbízásából feltérképezte a kínai partvidéket, hogy megfelelő helyet találjon a leendő német tengerészeti támaszpont számára. E célra Richthofer báró végül a Santung félsziget déli oldalán fekvő Kiauchau öblöt találta a legmegfelelőbbnek, és jelentésében ennek megszerzését javasolta a német kormány számára.
    Hurrá! Gyarmatosítunk! Korabeli német propagandarajz. Abbeli meggyőződésükben, hogy a kínai piacokra való betörés igen nagy jelentőséggel bír Németország számára, a németek 1881-ben egy cirkálóköteléket állítottak fel, mely a Távol-Keleti, elsősorban a kínai vizeken volt hivatva védelmezni a német érdekeket. Négy évvel később azonban, a berlini konferenciát követően, Németország igen nagy, és gazdasági szempontból jelentősnek gondolt afrikai területeket szerzett meg magának, melyek sokkal fontosabbnak tűntek, mint a kínai kapcsolatok. A távol-keleti cirkálóköteléket átvezényelték az újonnan megszerzett gyarmatokra, ahol ezekből a hajókból alakult meg a német Afrikai Cirkáló Kötelék. A kínai vizeken mindössze két kis ágyúnaszád maradt, s a területről hosszú időre elfeledkeztek a berlini hivatalokban.
     A többi európai országhoz hasonlóan a németek érdeklődése is a kínai–japán háború idején ébredt fel ismét a mennyei birodalom iránt. A gyors japán sikerek nyilvánvalóvá tették a kínai birodalom tehetetlenségét, s az európai nagyhatalmak igyekeztek gyorsan újabb pozíciókat szerezni a térségben, attól tartva, a japánok megelőzik őket, és egymaguk szerzik meg a területre az összes koncessziót. 1894-ben Paul Hoffmann ellentengernagy parancsnoksága alatt újra felállították a Kelet Ázsiai Hajórajt, az Ostasiengeschwaderst, az Irene könnyűcirkálóból és három ágyúnaszádból. Hoffmann túl gyengének találta a köteléket, és javaslatára a három öreg ágyúnaszád helyett később a Prinzess Wilhelm és Cormoran könnyűcirkálókkal, valamint a Kaiser páncélozott fregattal egészítették ki a hajórajt.
     Támaszpont hiányában azonban a flotta kénytelen volt a kínai kézen levő Sanghaj, az angol Hong Kong, és a japán Nagasaki kikötőire támaszkodni, és az ottani hatóságok jóindulatától függött. Ez a helyzet hosszú távon nem volt tartható, s ahogy a kínai német nagykövet a berlini hatóságokkal egyetértésben megfogalmazta: „Hajóink nem úszkálhatnak örökké a környéken úgy, mint holmi hajléktalan csavargók.”
     Hoffmannt 1896 júniusában Alfred von Tirpitz ellentengernagy váltotta a kötelék élén. Tirpitz egyik legfontosabb feladata volt, hogy támaszpontnak való helyet keressen a kínai partvidéken. Tirpitz több számításba jövő lehetőséget is megvizsgált, és végül ugyanarra a következtetésre jutott, mint annak idején Richthofen, vagyis hogy a német igényeknek legjobban a Kiauchau-öböl felelne meg.
     Tirpitz azonban nem sokáig töltötte be ezt a posztot. Már következő év tavaszán leváltották, és a tengerészeti minisztérium (Reichsmarineamt) irányításával bízták meg. Tirpitz rögtön elvesztette érdeklődését a távol-keleti vizek iránt, és a későbbiekben már nem sokat foglalkozott a Kelet Ázsiai Hajóraj kérdésével.
     Tirpitzet Otto von Diederichs ellentengernagy váltotta a kötelék élén, aki szintén sürgette a Kiauchau-öböl megszerzését. A berlini hivatalokban ugyan továbbra is viták folytak róla, melyik hely felelne meg leginkább a flotta igényeinek, sőt arról is, kell e egyáltalán támaszpont a flottának Kínában, de a hatóságok azért megtették az első puhatolózó lépéseket a kínai kormányzat felé a terület megvásárlásának ügyében. A kínaiak azonban elutasították a német javaslatokat.
     1897 november elsején a kínaiak meggyilkoltak két német katolikus misszionáriust, a Shantung félszigetet is magába foglaló Shandong tartomány területén. Az eset nagyszerű ürügynek tűnt arra, hogy a rá való hivatkozással a németek fegyverrel érvényesítsék érdekeiket. Néhány nappal később Diederichs táviratban érdeklődött Berlintől: „Kihasználhatjuk az incidenst további céljaink érdekében?” A birodalmi kancellár, Chlodwig von Hohenlohe-Schillingfürst, óvatos fellépést szeretett volna, és elutasította a fegyveres beavatkozás gondolatát. Mielőtt azonban ilyen értelmű táviratát elküldhette volna Diederichsnek, az eseményekről tudomást szerezve beavatkozott az ügybe II. Vilmos is. A harciaskodó császár közbeavatkozására végül Berlin arra utasította Diederichset, azonnal induljon útnak a Kiauchau-öböl felé.
     A tengernagy értett a szóból. Rendelkezésre álló két hajója, a Kaiser fregatt és a Prinzess Wilhelm cirkáló azonnal felvonta a horgonyt és útnak indult az öböl felé. Diederichs a Jangcén járőröző Cormoran kiscirkálót is visszarendelte a kötelékhez. A negyedik hajó, az Irene cirkáló, éppen javításon volt Hong Kongban, így ő nem csatlakozhatott a hajórajhoz.
     A három német hajó november 13-án érkezett meg a Kiauchau-öböl bejáratának északi oldalán fekvő kis Tsingtaó városka elé. A felderítésre kiküldött csónakok ugyan jelentették, hogy a város környékén nagy létszámú kínai katonaság állomásozik, mindez azonban nem vette el Diederichs kedvét a támadástól. A két évvel korábbi kínai-japán háborúban szánalmasan leszerepelt kínai katonaságot általában semmire sem becsülték, és nem tartották ütőképes fegyveres erőnek. Az események ezúttal is igazolták ezt a vélekedést.
     14-én hajnalban a német hajókról 717 tengerész szállt partra, miközben a Cormoran behajózott a kikötőbe, hogy szükség esetén tűztámogatást tudjon nyújtani a csapatoknak. Erre azonban nem volt szükség. Diederichs lóhátról irányította csapatait, akik gyorsan egymás után foglalták el az érdemi ellenállást nem tanúsító kínaiaktól a laktanyákat, parti erődöket, és lőszerraktárakat. A németeknek két órára sem volt szükségük ahhoz, hogy megszállják a kikötő egész területét.
     A berlini diplomaták közben elbizonytalanodtak, a fegyveres fellépéssel nem e ingerlik fel maguk ellen a térségben érdekelt angolokat és oroszokat, s egy újabb táviratban a harcok beszüntetésére, és a kínai kormánnyal való tárgyalásokra szólították fel a tengernagyot. Diederichs, aki úgy vélte, a gyáva civil hivatalnokok ki akarják venni a kezéből a győzelem babérjait, erre dühösen visszatáviratozott, és közölte, már kiadta a proklamációt, melyben bejelentette Tsingtaó elfoglalását és annektálását, s ezt ő nem hajlandó visszavonni. Némi huzavona után, és feltehetően a császár újabb közbeavatkozására, a külügyminisztérium és az Admiralitás végül jóváhagyta Diederichs proklamációját, és gratulált a tengernagynak a sikerhez. II. Vilmos nem sokkal később altengernaggyá léptette elő Diederichs-et.
     Hogy frissen szerzett pozícióikat megerősítsék, a Földközi-tengerről még ebben az évben átvezényelték a Kelet Ázsiai Hajórajhoz a Kaiserin Augusta cirkálót, következő év, 1898 januárjában pedig a Darmstadt utasszállító fedélzetén egy tengerészgyalogos zászlóaljat is Tsingtaó-ba küldtek. A kínai kormány is kénytelen volt lenyelni a békát –mást nem nagyon tehettek-, és március hatodikán hivatalosan is elismerték a város német kézre kerülését. A hivatalos szöveg szerint Tsingtaót ugyanúgy bérbe adták 99 évre Németországnak, ahogy Hong Kongot az angoloknak. Az egyezményt a Reichstag áprilisban ratifikálta, és a hónap végén kinevezték a város első kormányzóját is, Carl Rosendahl sorhajókapitány személyében. A kormányzói állást később is mindig tengerésztisztek töltötték be, akik nem a német külügyminisztériumnak, hanem közvetlenül a berlini Admiralitásnak voltak alárendelve.
     A németek papíron csupán Tsingtaó városát szerezték meg, a gyakorlatban azonban annak ötven kilométeres körzete is az ő tulajdonukba került, melyet hivatalosan biztonsági övezetnek neveztek, és kínai katonaság nem állomásozhatott rajta. Ezen kívül az egész Shantung félsziget német befolyás alá került, akik megkapták a térség bányáinak üzemeltetési jogát, és koncessziót a vasútépítésekre. Mindezt a többi nagyhatalom jóváhagyásával, akik a német példán felbuzdulva maguk is hasonló módon igyekeztek újabb kínai területeket szerezni. Az oroszok a németekkel egy időben szállták meg a Sárga-tenger túlsó partján a Liaotung félszigetet Port Arthurral, az angolok Weihawei-t –ahonnan a németeket és az oroszokat egyaránt szemmel tudták tartani-, a franciák pedig Kwang-Chou-Wan kikötőjét.

Az S90 torpedónaszád.

    A terület megszerzése, biztosítása, és alapos feltérképezése után a németek a századforduló körül megkezdték egy európai színvonalú kikötő felépítését. Az ócska kis halászkikötő helyén alig egy évtized alatt –óriási ráfordítással- modern kikötőváros épült fel, széles, villanyvilágítással ellátott utcákkal, vízvezeték-hálózattal, iskolákkal, kórházakkal, bankokkal, impozáns kormányzati épületekkel, a kikötőben raktárakkal és dokkokkal, s az egész körül egy tágas, kies villanegyeddel az európai lakosság számára. 1910-re elkészült a Shantung Vasútvonal, mely kapcsolódott az orosz Transszibériai vasútvonalhoz, így –legalábbis elméletileg- létrejött a Tsingtaó és Berlin közötti közvetlen vasúti összeköttetés.
     Mindez nyilván a német érdekeket szolgálta, és miattuk jött létre, azonban egyáltalán nem lehetne azt mondani, hogy a kínaiak nem profitáltak semmit a dologból. (Már csak azért sem, mert nem sokkal később az egész az övék lett, méghozzá teljesen ingyen.) A virágzó biznisz vonzására a városba tódultak a kínai kereskedők és iparosok, s az általános életszínvonal Tsingtaó környékén sokkal magasabb volt, mint a belső kínai területeken. A többi európai nációhoz hasonlóan persze a németek is többnyire lenézték, néha kimondottan megvetették a bennszülötteket, viszont ennek ellenére a kínai parasztoknak és kézműveseknek itt jobb bánásmódban volt részük, mint amiben saját mandarinjaik és földesuraik részesítették őket. Szun Jat Szen 1912-ben tett látogatást Tsingtaóban és környékén, s a látottakról így nyilatkozott: „Le vagyok nyűgözve. A város Kína jövőjének igazi mintaképe.”
     Aligha meglepő tehát, hogy az idegenellenes, nacionalista mozgalmak leginkább ott találtak támogatókra, ahol az idegenek csupán szórványosan voltak jelen, vagyis a kínai kézen maradt területeken. A lakosok itt a gyarmatosítók jelenlétének semmilyen előnyét nem élvezték, a gyarmatosítás hátrányait viszont annál inkább. A pekingi császári udvar, mely legalább olyan nagy mértékben volt felelős a csökkenő életszínvonalért és a növekvő szegénységért, mint az idegen kizsákmányolók, szintén igyekezett az elégedetlenséget a külföldiek irányába fordítani. Egyre jobban szaporodtak a külföldiek elleni támadások, és annak ellenére, hogy a külföldi nagyhatalmak petícióban követelték a kínai kormánytól a lázadók megfékezését, és szigorú megbüntetését, a császárnő nemcsak hogy semmit nem tett a boxerek megfékezése érdekében, hanem nyíltan bíztatta és támogatta őket. 1900 június huszadikán a boxerek megölték a pekingi német nagykövetet, az általuk különösen utált Klemens von Ketteler bárót -egy hónappal korábban ugyanígy végeztek a japán nagykövettel is-, és ostrom alá vették a pekingi diplomácia negyedben levő európai nagykövetségeket. Egy nappal később, 21-én, a császári udvar nyíltan a felkelők mellé állt, és hadat üzent a gyarmatosító országoknak. (A kínai tartományok kormányzói többnyire nem engedelmeskedtek, és megtagadták a mozgósítást.)
    A Gneisenau a tsingtaói úszódokkban. A boxerlázadás néven ismert felkelés rövid életű volt. A kínaiakról ezúttal is kiderült, hogy harci erényeket leginkább csak a modern kung-fu filmekben tudnak felmutatni. A százezres felkelősereg még arra sem volt képes, hogy a néhány száz fő által védett pekingi diplomáciai negyedet elfoglalja. (A védelem vezetője, a pekingi angol katonai attasé, Claude Maxwell MacDonald, utóbb meg is jegyezte, ha nem kínaiak, hanem zulu vagy sziú harcosok veszik őket ostrom alá, a felmentő sereg már csak üszkös romokat és hullákat találhatott volna.) Augusztusban az alig húszezres, sebtében toborzott nemzetközi hadsereg szétszórta a felkelőket, és elfoglalta a kínai fővárost. A császári udvar ismét kénytelen volt egy megalázó, súlyos feltételeket tartalmazó békeszerződést aláírni.
     A boxerlázadás idején a német Kelet Ázsiai Hajórajt Emil Felix von Bendemann altengernagy vezette, aki a lázadás idején cirkálóival a Sárga-tengeren járőrözött. Ebből az alkalomból az angol és orosz kollégák a németek rendelkezésére bocsátották a térségről készült legújabb térképeiket, melyeket azok persze rögtön lemásoltak. Bendemann négy cirkálója és tengerészei tevékenyen részt vettek a Hai folyó torkolatánál fekvő, stratégiai fontosságú Taku erőd ostromában és bevételében, 1900 júniusában. Az eset érdekessége –később nyilván érthető lesz, miért-, hogy a németek oldalán harcoló angol tengerészkülönítmény parancsnoka, és az ostrom egyik irányítója Christopher Cradock sorhajókapitány volt, akinek II. Vilmos ezért később a Korona Rendet adományozta, és díszkardot küldött neki.
     Taku bevétele után a német hajók legénységéből egy 500 fős alakulatot állítottak fel, melyet Otto Weniger hadnagy parancsnoksága alatt a Peking felmentésére induló hadseregbe soroltak be. A köteléket közben jelentősen megerősítették, számos kisebb hajó mellett ideiglenesen átvezényelve hozzá a Kurfürst Friedrich Wilhelm, Weissenburg, Brandenburg, és Wörth sorhajókat, valamint a Fürst Bismarck páncéloscirkálót. Ebben az időben 12 nemzet 250 hadihajója állomásozott a kínai vizeken, ezekből 24 német volt. Az érdekelt országok mintegy 70 ezer katonát mozgósítottak a lázadók ellen, ebből 17 ezret a németek küldtek Kínába. A német császár, II. Vilmos is élénk érdeklődéssel követte a kínai eseményeket, melyet a civilizáció küzdelmének tekintett a barbársággal. Legtöbb kortársához hasonlóan Vilmos is meg volt győződve a fehér faj –elsősorban persze a germán faj- felsőbbrendűségéről, és arról, hogy isteni küldetésük a világ feletti uralkodás, s nem is mulasztott el egyetlen alkalmat sem arra, hogy ennek a meggyőződésének hangot adjon. Beszédeiben gyakran emlegette fel a kelet felől fenyegető sárga veszedelmet, s a boxerlázadás leverésére induló német csapatokat személyesen búcsúztatta. Ebből az alkalomból előadott, a sajtóban később „hun beszéd” néven elhíresült szónoklatában a következőképpen indította útnak seregeit: „Kegyelmet ne adjatok, foglyot ne ejtsetek!”
     Politikusként Vilmos sokszor jobban tette volna, ha inkább hazudik valamit, vagy befogja a száját. Az önhitt és harcias, ám valójában szerény uralkodói képességekkel rendelkező császár, aki magát a világ egyik leghatalmasabb uralkodójának képzelte, azonban nem érezte szükségét az ilyesféle megfontoltságnak. Unokatestvéréhez, II. Miklóshoz hasonlóan, alacsonyabbrendű fajnak tekintette a sárgákat, és ezt egyáltalán nem is titkolta. A kínai-japán háború után a németek követelték a leghangosabban a japán hadsereg kivonását a meghódított kínai területekről, majd Tsingtaó megszállása után nagyvonalúan felajánlották az oroszoknak a kikötő használatát. A téli hónapokban az addig Vlagyivosztokban állomásozó orosz Csendes Óceáni Flotta mindig belefagyott a jégbe, így egy jégmentes kikötő használati joga sokat jelentett volna számukra. Azonban a német okkupációval lényegében egy időben az oroszok megszerezték maguknak Port Arthurt és Dalnyijt, így már nem volt szükségük a németek által felkínált lehetőségre.
     Később, az orosz-japán háború idején is a németek támogatták a legaktívabban az oroszokat, a nagyhatalmak közül szinte egyedüliként. A Tsingtaóban állomásozó Kelet Ázsiai Hajóraj a harcok ideje alatt persze szigorúan tartotta magát a semlegességhez. A kikötőbe menekült orosz hajók lefegyverzését és internálását minden teketória nélkül, gyorsan végrehajtották, a hadműveleti területektől pedig igyekeztek távol tartani magukat. Rozsgyesztvenszkij flottájának közeledtével valamennyi német kereskedelmi és hadihajót összegyűjtötték a Kiauchau-öbölben, ahonnan csak a csuzimai orosz vereség után engedélyezték újra a kifutásukat. A békeévekben a német hajók rendszeresen cirkáltak nemcsak a kínai vizeken, hanem az óceániai német gyarmatokon, és gyakran meglátogatták az angol, orosz, amerikai kikötőket is. Leginkább a Tsingtaóhoz legközelebb fekvő, jól felszerelt kikötők gazdáival, a japánokkal igyekeztek fenntartani a jó kapcsolatokat. A német hadihajók nagyjavítását, melyhez Tsingtaóban még nem álltak rendelkezésre megfelelő dokkok és műhelyek, rendszerint japán kikötőkben végezték el. A német hajókat egy alkalommal a japán császár is meglátogatta.
     Mindezzel azonban a németek nem tudták kompenzálni Vilmos fennhéjázó és rasszista magatartását, melynek legsúlyosabb következménye alighanem a Japánnal való hivatalos viszony megromlása volt. A japánok pedig kezdetben kimondottan keresték a németek barátságát, akiket Európa legnagyobb ipari és katonai hatalmaként nagyon tiszteltek. A japán szárazföldi hadsereg modernizálását porosz mintára hajtották végre, és úgyszintén porosz mintára íródott Japán első alkotmánya.
     Csak találgatni lehet, milyen hatása lett volna a történelemre, ha Vilmos és kancellárjai keblükre ölelik a japánokat, akik így az első világháborúban talán német szövetségesként vehettek volna részt.

A Gneisenau díszlövéseket ad le.

    Tsingtaó és az ott állomásozó Kelet Ázsiai Hajóraj kiemelt figyelmet élvezett a német kormányzat részéről. Hatalmas összegeket fordítottak a kikötő kiépítésére, és fejlesztésére, bár a szárazföld felőli védelmi állások kiépítésén spóroltak, mivel úgy gondolták, ugyan ki támadná meg a szárazföld felől Tsingtaót? Lehetséges fenyegetésként csupán egy újabb kínai felkelést vettek számításba, és a korábbi tapasztalatok alapján úgy vélték, a kínai hordák nem jelentenek semmilyen számottevő kockázatot.
     Az Ostasiengeschwaders is a német haditengerészet egyik elit alakulatának számított, melynek parancsnoksága mindig is nagy presztízzsel járó feladat volt. Ez a beosztás afféle belépő volt a német haditengerészet legfelsőbb vezetésébe, s Tirpitz és Diederichs mellett később is olyan tisztek töltötték be ezt a pozíciót, akik ezt követően fontos beosztásokat kaptak a berlini Admiralitáson is, mint például Heinrich von Preussen, vagy Friedrich von Ingenohl. A berlini vezetés nagy reményeket fűzött a kötelék utolsó parancsnokához, gróf Maximilian von Spee altengernagyhoz is, aki 1912 december negyedikén vette át a hajóraj parancsnokságát.
     Az ősi rajnai nemesi családból származó Spee 1861 június 22-én született Koppenhágában. 1878 tavaszán lépett be a német haditengerészethez, s változatos pályafutása során többek között kikötőparancsnokként, a Tengerészeti Akadémia tanáraként, és számos hajó tisztjeként, illetve parancsnokaként teljesített szolgálatot, többek között a Kelet Ázsiai, és a Kelet Afrikai cirkálókötelékeknél is. Ellentengernagyi kinevezését 1910 januárjában kapta meg, majd 1913 novemberében altengernaggyá léptették elő.
     A jóvágású tengerésztiszt a Kaiserliche Marine egyik nagy reménysége volt, akit a haditengerészet egyik jövőbeli főparancsnokaként tartottak számon. Spee örömmel fogadta az Ostasiengeschwaders élére történő kinevezését, s örült az önálló parancsnoki beosztásnak. Magával vitte két, hadnagyi rangban levő fiát is. Otto a Nürnberg, Heinrich a Gneisenau fedélzetén teljesített szolgálatot. A Kelet Ázsiai Hajóraj irányítását a parancsnokok általában másfél-két évig töltötték be, s 1914 augusztusában Spee már a leváltását várta. Kijelölt utódja is megvolt, Friedrich Gadeke ellentengernagy személyében, akinek néhány héten belül útnak kellett volna indulnia Németországból Tsingtaó felé.
    

Gróf Maximilian von Spee altengernagy. 1861-1914.
Az Ostasiengeschwaders kötelékébe ebben az időben közel húsz hajó tartozott. A hajóraj magját a két nagy páncéloscirkáló, a Scharnhorst és a Gneisenau képezte. A korábbi Roon osztályú cirkálók növelt változatának számító testvérhajókat a német haditengerészet 1904-ben rendelte meg, és 1907 októberében, illetve 1908 márciusában állították szolgálatba őket. A napóleoni háborúk porosz generálisairól elnevezett hajók valójában már elkészültükkor sem voltak igazán élvonalbeli egységek, mivel kategóriájuk a csatacirkálók megjelenésével elavulttá vált. Ennek ellenére az 1905 előtt megkezdett építések kifutásáig még számos ilyen hajót állítottak szolgálatba a világ haditengerészeteinél.
     Viszonylagos elavultságuknak volt köszönhető, hogy az eredetileg a Hochseeflotte kötelékében alkalmazni kívánt hajókat végül a Távol-Keletre vezényelték át, mivel úgy találták, az új dreadnoughtok és csatacirkálók kíséretében már nem állják meg a helyüket. Mindez bevett gyakorlat volt a korabeli haditengerészeteknél, akik elsővonalbeli hajóikat lehetőleg az anyaország védelmében, hazai vizeken vonták össze, és kevésbé értékes hadihajóikat irányították a gyarmati területekre, ahol azok elsődleges feladata amúgy is csak a rendfenntartás, meg a kereskedelmi forgalom ellenőrzése volt, és persze a kezdetleges haditechnikával rendelkező bennszülöttek elrettentése. A Scharnhorst 1909-ben, a Gneisenau egy évvel később érkezett meg Tsingtaóba. A Kelet Ázsiai Hajóraj zászlóshajója végig a Scharnhorst volt, melynek parancsnoki tisztségét 1914-ben Felix Schultz sorhajókapitány látta el.
     A 144,6 méter hosszú, 21,6 méter széles, 8,4 méter merülésű hajók vízkiszorítása 12.780 tonna volt. Három gőzgépük 27.760 Le teljesítményre volt képes, mellyel a cirkálók a 22,7 csomós sebességet érhették el. A 10 csomós gazdaságos sebesség mellett hatótávolságuk elérte az 5.000 mérföldet. A fő övpáncélzat vastagsága 150 mm, a lövegtornyok páncélzata a legvastagabb helyeken 180 mm volt.
     A páncéloscirkálók kategóriájukban erős fegyverzetű hajóknak számítottak. Főtüzérségük nyolc darab 210 mm-es lövegből állt, melyekből négyet két ikerlövegtoronyban a hajók orrán, illetve tatján helyeztek el, négyet pedig a hajók két oldalán a főfedélzeten, egyes tornyokban.
     A másodlagos tüzérséghez tartozott hat darab 150 mm-es löveg, melyeket az oldalsó 210 mm-es lövegek alatti kazamatákban építettek be, és 18 darab, kazamatákban és a fedélzeten elhelyezett 88 mm-es löveg. A cirkálók ezen kívül négy darab 450 mm-es, a vízvonal alatt beépített torpedóvető csővel is fel voltak szerelve. A hajók, melyek mégiscsak a birodalmi Németországot voltak hivatva az idegen vizeken reprezentálni, jól képzett, válogatott legénységgel voltak ellátva. A háború előtt megtartott utolsó két lőgyakorlaton, 1913-ban és 1914-ben, a Gneisenau tüzérei nyerték el a császár által a legjobb lőeredményeket elérő hajó számára alapított kupát. A Scharnhorst pedig mindkét alkalommal a második helyezést érte el.
    
A Scharnhorst a próbajáratain.
A két páncéloscirkálón kívül a kötelék magját még három könnyűcirkáló alkotta, a Nürnberg, a Leipzig, és az Emden. A Leipzig 1906 decemberében, a másik két cirkáló 1910-ben csatlakozott a kötelékhez. A három hajó a háború előtti német flottafejlesztés tipikus terméke volt. Könnyű és gyors járású hadihajók, ám gyenge védettséggel rendelkeztek, és csupán 105 mm-es lövegekkel voltak felfegyverezve. A hasonló kategóriájú angol hajók vízkiszorítása legalább ezer tonnával volt nagyobb, mint a németeké, és fegyverzetükben helyet kaptak a nagyobb kaliberű, 152 mm-es ágyúk is. A német könnyűcirkálókat elsősorban felderítésre, és a kereskedelmi hajók elleni portyázásokra építették, nem arra, hogy felszíni ütközetekbe bocsátkozzanak az ellenség hadihajóival.
     A három könnyűcirkáló ugyan nem tartozott egy osztályba, méreteik és fegyverzetük mégis szinte teljesen azonos volt. A 115-118 méter hosszú hajók vízkiszorítása 3.400 tonna körül volt, fegyverzetük tíz darab 105 mm-es ágyúból, néhány kis kaliberű gyorstüzelőből, és két darab, a vízvonal alatt beépített, 45 cm-es torpedóvető csőből állt. A 105 mm-es lövegek lőtávolsága a közhiedelemmel ellentétben nem csak hogy nem volt kisebb az angol cirkálók 15 cm-es hajóágyúinál, hanem a nagyobb csőemelkedési szögnek köszönhetően felül is múlta azokat. Mindez azonban nem változtatott azon, hogy a lövegek rombolóereje a kis kalibernek köszönhetően messze elmaradt az angol ágyúkétól, különösen nagyobb lőtávolságokon.
     Egy feltételezett összecsapás esetén a németek elsősorban nem is a lövegek nagy lőtávolságában, hanem hajóik sebességében bíztak. A cirkálók tervei azonban még 1905 előtt készültek, a gőzturbinák elterjedése előtt. A hajók a régi, háromhengeres gőzgépekkel voltak felszerelve, melyek 13-16 ezer lóereje a 23-24 csomós sebesség elérésére volt elegendő. A cirkálók tervezése és építése idején ez még kiváló értéknek számított, azonban az első világháború idejére az új hajtóművekkel szerelt hajók már rájuk vertek. Az 1910-ben épített angol Glasgow könnyűcirkáló például a maga 4.800 tonnájával jóval nehezebb hajó volt, fel volt szerelve két 15 cm-es ágyúval is, ám 22 ezer lóerős Parsons turbináinak köszönhetően elérhette a 25 csomós sebességet is. Így aztán a német cirkálók a későbbi összecsapásokban rendszerint képtelenek voltak lerázni az ellenséget, és ki voltak szolgáltatva az övékénél nagyobb kaliberű ágyúiknak.
     Ez az öt cirkáló jelentette a német kötelék fő ütőerejét. Az Ostasiengeschwaders többi hadihajója csupán kisegítő és ellátó feladatokra szolgált, nyílt tengeri hadműveletekre nem volt alkalmas. Ezek közé tartozott a négy Iltis osztályú ágyúnaszád, az Iltis, a Tiger, a Luchs, és a Jaguar. Valamennyien a századforduló körül készült, 62 méter hosszú, 720 tonnás kis hajó, melyek régi gőzgépeikkel legfeljebb 14 csomós sebességre voltak képesek. Fegyverzetük mindössze négy darab 88 mm-es lövegből, és hat 37 mm-es gyorstüzelőből állt. Feladatuk a járőrözés és felderítés, a parti vizek ellenőrzése és a csempészet elleni harc volt, illetve szükség esetén a partmenti területeken a szárazföldi csapatok tüzérségi támogatása.
     A másik két ágyúnaszád, az Otter és a Vaterland, még náluk is kisebb és gyengébb volt. A 314 tonnás hajócskák, a két 52 mm-es lövegükkel és három géppuskájukkal csak rendészeti feladatok ellátására, és a part menti vizeken, illetve a folyókon végzett járőrözésre voltak alkalmasak, ugyanúgy, mint a 280 tonnás Tsingtaó, melyet felszereltek egy 88 mm-es ágyúval is.
     Az Ostasiengeschwaders kötelékébe tartozott még egy hadihajó, az S90 jelű torpedónaszád. A 61 méter hosszú, 570 tonnás kis hajó a három 50 mm-es löveg mellett fel volt szerelve három 45 cm-es torpedóvető csővel is, 6.500 lóerős gőzgépeivel pedig sebessége elérte a 27 csomót.
     A hajóraj kötelékébe tartozott még hat ellátóhajó is, a Titania, a Prinz Eitel Friedrich, a Cormoran, a Baden, a Santa Isabel, és a Seydlitz, melyeket ágyúkkal felszerelve háború idején segédcirkálóként is bevethettek az ellenség kereskedelmi hajózása ellen.
     A legnagyobb közülük a 8.865 tonnás, eredetileg utasszállítóként épült Prinz Eitel Friedrich volt, mely a békeidőkben a Tsingtaó és az anyaország közti posta és személyszállítást látta el, beleértve természetesen a csapatszállító feladatokat is. Az 1904-ben szolgálatba állított, 154 méter hosszú, 15 csomós sebességre képes hajót a háború kitörésekor felszerelték négy 105 mm-es, és hat darab, az ágyúnaszádokról leszerelt 88 mm-es löveggel.
     A 143 méter hosszú, 7.950 tonnás, 1903-ban épült Seydlitz szintén utasszállítónak készült. A háború előtti években főleg a távol-keleti és ausztrál kikötők voltak úti céljai. A háború kitörése az ausztráliai Sydney kikötőjében érte, melyet még a hivatalos hadüzenet előtt sikerült elhagynia, és később a chilei vizeken csatlakozott Spee hajórajához. A hajót fegyverzettel már nem tudták felszerelni.
     A flotta ellátóhajói közé tartozott a két vadonatúj, modern szénszállító hajó, az 1913-as építésű, 7.500 tonnás Baden, és az alig néhány hónappal korábban szolgálatba állított, 5.200 tonnás Santa Isabel, valamint az 1895-ben épült, 1187 tonnás Titania teherhajó, mely eredetileg egy finn hajótársaság részére készült. A németek 1910-ben vásárolták meg, és ettől kezdve a távol-keleti cirkálókötelék ellátóhajójaként működött.
     A 3.430 tonnás, német hajógyárban épült Cormoran eredetileg Rjasan néven, teherhajóként szolgált az orosz kereskedelmi flottában. A gőzösnek abban a „megtiszteltetésben” lehetett része, hogy ő lett az Emden cirkáló első zsákmánya. A németek rögtön a háború kitörése után, augusztus negyedikén, a koreai partoknál fogták el a hajót, melyet azonnal Tsingtaóba szállítottak, és Cormoran névre átkeresztelve saját kötelékükbe sorolták be. A 104 méter hosszú, 15 csomós sebességre képes hajót nyolc 105 mm-es löveggel szerelték fel.
     (Az itt felsorolt kereskedelmi hajóknál tonnában megadott adatok nem vízkiszorításban, hanem BRTben értendők.)

A tsingtaói rakpart mellett álló Gneisenau.

Keresztül a Csendes-óceánon.

    Mint mindenki mást, a Kelet Ázsiai Hajórajt is teljesen váratlanul érte a háború hirtelen kitörése. 1914 júniusában a hajóraj még békésen készülődött a német kézen levő Csendes-óceáni szigetek közötti szokásos nyári körútjára. A két páncéloscirkálón esedékes javításokat ezúttal is a japán Nagasaki kikötőjében végezték el, ahonnan a két hajó június 28-án futott ki első úti célja, a Carolina-szigeteken fekvő Truk felé. Ide július hetedikén érkeztek meg, és 15-én indultak tovább Ponapéra. Innen néhány nap múlva tovább kellett volna indulniuk a Bismarck szigetek és Új-Guinea felé, azonban Spee ekkor már érezte a puskaporszagot a levegőben.
     Könnyűcirkálói közül még egyik sem volt vele. A Nürnberget még korábban leválasztották a kötelékről, és Mexikó nyugati partjaihoz küldték, ahol az ottani német érdekeltségeknek kellett védelmet nyújtania az országban dúló permanens polgárháború –a mexikóiak szerint „forradalom”- pusztításaival szemben. A hajót nem sokkal korábban váltotta le a Leipzig cirkáló, és a Nürnberg San Franciscóba indult, hogy készletei feltöltése után visszatérjen Tsingtaóba. Spee –miután a korabeli rádiókészülékek hatósugara még nem volt túl nagy- táviratot küldött San Franciscóba, melyben sürgette a Nürnberg visszatérését, és utasította a cirkálót, ne hajózzon vissza Tsingtaóba, hanem Ponapéban csatlakozzon hozzá. A cirkáló július végén érkezett meg a szigetre.
     Spee egészen augusztus hatodikáig Ponapén tartózkodott. A tengernagy nyilván várta, mi fog történni Európában, és igyekezett kidolgozni flottájának stratégiáját a számításba jöhető helyzetekre. Ekkor még nem lehetett tudni, mi fog történni. Még bízhattak abban is, hogy az események nem fognak háborúig fajulni. Háború esetén pedig alighanem a francia és orosz hadüzenet tűnt a legvalószínűbbnek. Az Angliával való hadba lépés nem tűnhetett nagyon valószínű lehetőségnek, a Japánnal való háború még kevésbé. Ettől függetlenül a tengernagynak nyilván ezeket az eshetőségeket is számításba kellett vennie.
     Hosszú várakozása arra utal, nehezen tudott döntésre jutni. Háború esetén elsődleges feladata a kínai és Csendes-óceáni német gyarmatok védelme, illetve az ellenséges kikötők és hajóforgalom támadása volt. Hajóraja ezt a feladatot akár az együttes francia-orosz hadüzenet esetén is el tudta volna látni, mivel azok térségben jelenlevő tengerészeti erői nem képviseltek olyan ütőerőt, mely nagyságrendileg felülmúlta volna Spee hajóraját.
     Angol hadüzenet esetén a helyzet már sokkal súlyosabb lett volna, de még mindig nem teljesen reménytelen. Az angolok a kínai kikötőkben -számos kisebb hajó mellett, melyek a nyílt vizeken nem jöhettek számításba- öt cirkálót állomásoztattak, Jerram altengernagy parancsnoksága alatt. A Triumph, a Minotaur, a Hampshire, a Newcastle és a Yarmouth, összességében véve valamivel nagyobb tűzerőt képviselt, mint a német hajóraj, viszont két-három csomóval kisebb köteléksebességre volt képes, ráadásul a Triumph éppen javítás alatt volt. Nem sokat dobott az angol kötelék ütőerején a Szingapúrban állomásozó, Sir Richard Peirse vezette három cirkáló, a Swiftsure, a Dartmouth, és a Fox sem. Az angolok, a bevett gyakorlatnak megfelelően, szintén régebbi, elavulófélben levő hajóikat állomásoztatták a távoli vizeken, s ezek a cirkálók többnyire régebbi építésű, viszonylag lassú hajók voltak, régi típusú, kis lőtávolságú lövegekkel felszerelve. A német hajók ugyan számbeli hátrányban voltak, viszont a legtöbb angol cirkálónál gyorsabbak voltak, és korszerűbb, nagyobb lőtávolságú lövegekkel voltak felszerelve. Egy esetleges összecsapás esetén tehát helyzetük nem lett volna teljesen reménytelen.
     Egészen más volt a helyzet az ausztrál vizeken állomásozó hajórajjal, annak ellenére, hogy az mindössze négy hadihajóból állt. (A kis hadihajókat leszámítva.) A Sydney, Melbourne és Encounter cirkálók mellett ugyanis a Sir George Edwin Patey ellentengernagy parancsnoksága alatt álló kötelékhez tartozott az Australia csatacirkáló is. Az Indefatigable osztályba tartozó hajó építésének költségeit az ausztrál domínium fedezte, s a csatacirkáló hivatalosan a Royal Australian Navy (Királyi Ausztrál Haditengerészet - RAN) kötelékében teljesített szolgálatot, az Ausztrália környéki vizeken. A 22 ezer tonnás hajó nyolc darab 305 mm-es löveggel volt felszerelve, és sebessége elérhette a 28 csomót is. A vele való találkozás végzetes lett volna a németekre nézve, hiszen a hajó sebességi fölénye lehetetlenné tette az előle való menekülést, tűzereje pedig elsöpörte volna a német cirkálókat. Ugyanakkor azonban ez csak egyetlen hajó volt, és a németek okkal reménykedhettek abban, hogy a tágas óceáni vizeken kis szerencsével sikerül elkerülniük az Australiát.
    

A Scharnhorst.
Mivel később Spee és teljes törzskara odaveszett Falklandnál, csak találgatni lehet, milyen tervei voltak a német tengernagynak. Erre vonatkozólag számos feltételezés és találgatás kering a szakirodalomban, melyekhez szerényen én is hozzájárulok a magaméval. Úgy gondolom, francia és orosz hadüzenet esetén, amire számítani lehetett, hogy együtt fog megtörténni, Spee kötelékben tartotta volna hajóit, és szükség esetén ütközetet vállalt, esetleg kezdeményezett volna a francia és orosz hajórajokkal, lehetőleg persze külön-külön. Az elavult és nem túl nagy harcértéket képviselő francia és orosz cirkálórajokkal szemben jó esély látszhatott a győzelemre, mely után a németek, persze csak az angol semlegesség mellett, a helyi vizek urai lettek volna. Jól felszerelt tsingtaói támaszpontjukról kiindulva blokád alá vehették volna Vlagyivosztokot, az indokínai francia gyarmatokat, vagy további hadműveleteket indíthattak volna a Csendes-óceáni francia szigetek elfoglalásáért. Az európai vizeken a Kaiserliche Marine az egyesült orosz és francia flottákkal szemben is nagy fölényben volt, így egészen valószínűtlen eshetőségnek tűnt, hogy azok onnan erősítést tudnának küldeni a távol-keleti vizekre.
     Az angol hadüzenetet számításba véve azonban a dolgok már egészen más színben tűntek fel. Az angol cirkálórajokkal még az Australia nélkül is kockázatosnak tűnhetett az összecsapás. Egy cirkálókötelékek közötti ütközet esetén a németeknek itt is voltak ugyan esélyeik, ha nem is túl nagyok, csakhogy egy ilyen győzelemmel nem nyertek volna semmit. A franciák és oroszok elleni, feltételezett győzelem döntő jelentőségű lehetett volna a helyi vizek feletti uralom megszerzéséért, az angolok azonban könnyedén pótolni tudták volna ütközetben elszenvedett veszteségeiket. Várható volt, hogy a britek rövid időn belül túlerejű flottaköteléket vonnak össze a kínai vizeken, mellyel blokád alá veszik a németek egyetlen számításba jöhető támaszpontját, Tsingtaót. Az Angliával való háború esetén többé nem számíthattak a britek szoros szövetségesének, Japánnak a jóindulatára sem. Mindezeket figyelembe véve úgy vélem, angol hadüzenet esetén Spee feloszlatta volna hajóraját, és flottahadműveletek helyett a klasszikus guerre de coursba, azaz portyázó hadviselésbe fogott volna az ellenség kereskedelmi hajózása ellen. A kötelék cirkálói és felfegyverzett kereskedelmi hajói önállóan vívták volna meg a maguk háborúját, hogy az ellenséges hadihajókkal való összecsapásokat lehetőleg kerülve, minél nagyobb károkat okozzanak a kereskedelmi hajózásnak.
     A legnagyobb probléma kétségtelenül a hajóraj utánpótlásának kérdése volt. Mivel angol hadüzenet esetén Tsingtaót, mint támaszpontot le lehetett írni, a németeknek mobil hadviselésre kellett berendezkedniük, vagyis menet közben kellett készleteket vételezniük, és a hajók karbantartását elvégezniük, a nyílt tengeren, vagy felszerelés nélküli horgonyzóhelyeken. Újabb nagy probléma volt, hogy a térségben nem nagyon volt olyan semleges kikötő, ahonnan az utánpótlást be lehetett volna szerezni. Kína és Japán angol befolyás alatt állt, s a térségben legfeljebb a Fülöp-szigeteki amerikai kikötők jöhettek ilyen szempontból számításba, és esetleg a holland kézen levő indonéz szigetek.
     Hasonló logisztikai nehézségekkel kellett szembenéznie annak idején Suffren hajórajának az Indiai-óceánon, vagy Rozsgyesztvenszkij flottájának a Csuzima felé vezető úton, és mindketten egész jól megoldották a feladatot. A németek tehát remélhették, ők sem fognak rosszabbul teljesíteni. Hosszú távon persze helyzetük tarthatatlan volt, de ekkor még mindenki biztos volt benne, hogy a háború néhány hónapon, legrosszabb esetben egy éven belül véget ér. Spee augusztus hatodikán, az ezen a napon bekövetkezett angol hadüzenetről valószínűleg még nem értesülve futott ki Ponapéból a két páncéloscirkálóval, valamint a Nürnberggel és a Titania ellátóhajóval. Még korábban üzenetet küldött kínai vizeken állomásozó hajóinak, hagyják el Tsingtaót, és csatlakozzanak hozzá a flotta titkos támaszpontján, a Mariana-szigetek északi részén fekvő kis Pagan-sziget lagúnájában.
     Az egyre növekvő háborús feszültséget jól érzékelték Tsingtaóban is, ahol megkezdték a Kína területén élő német tartalékosok bevonultatását, és visszahívták a különböző kínai kikötőkben tartózkodó ágyúnaszádokat. A még Tsingtaóban állomásozó Emden kapitánya, Karl Müller korvettkapitány, tartott attól, hogy az oroszok lekoppintják a japánok ötletét, és közvetlenül a hadüzenet után, vagy még előtte, meglepetésszerű torpedótámadást intéznek a kikötőben álló hajók ellen. Hogy ezt elkerülje, még július 31-én kifutott a kikötőből, nehogy a támadó ellenség horgonyon állva találja hajóját. Az oroszokban persze nem volt annyi találékonyság, hogy egy ilyen akció eszükbe jutott volna. A háború felkészületlenebbül érte őket, mint a németeket.
     Az augusztus másodikán bekövetkezett orosz hadüzenet után az Emden a koreai vizekre indult, hogy ott ellenséges hajókra vadásszon, és negyedikén, az oroszok számára oly balszerencsés Csuzima-szorosban, elfogta a Rjazan teherhajót. Miután zsákmányát eljuttatta Tsingtaóba, az Emden, az időközben felfegyverzett Prinz Eitel Friedrich-el, augusztus hatodikán végleg elhagyta a kikötőt, és a Pagan-sziget felé indult, hogy csatlakozzon a kötelék többi hajójához. Négy nappal később követte őket a Cormoranra átkeresztelt Rjazan is, melyet sebtében felfegyvereztek, és a német ágyúnaszádokról toborzott legénységgel láttak el.
     A teherhajók szintén elhagyták a kikötőt, melynek védelmére csak az öreg ágyúnaszádok, és az S90 torpedónaszád maradt hátra. Még július végén csatlakozott hozzájuk az osztrák-magyar Kaiserin Elisabeth cirkáló is. A 15 cm-es ágyúkkal felszerelt öreg teknő viszonylag kis sebessége (19 csomó) és nagy szénfogyasztása miatt nem követhette a német cirkálókat, s inkább a kikötő védelmének erősítésére igyekeztek felhasználni.

A Gneisenau és az osztrák-magyar Franz Joseph I. cirkáló tengerészei egy baráti találkozón.

    Spee hajóraja augusztus 11-én érkezett meg a Pagan-szigetre, az Emden és a Prinz Eitel Friedrich egy nappal később futott be. Itt gyülekeztek a flotta szállítóhajói, és ide futott be néhány környéken rekedt német tehergőzös is. Mire azonban a hajók megérkeztek, már értesültek arról is, hogy közben Nagy-Britannia is hadat üzent Németországnak. Ez –feltételezhetően- arra késztette Spee-t, hogy életbe léptesse a B tervet.
    Ez alighanem abból állt volna, hogy a hajók szétszóródnak, és a továbbiakban magányos portyázókként vadásznak az ellenséges kereskedelmi hajókra. Amikor Spee elrendelte hajóinak a gyülekezőt Pagan-nál, eredetileg még nem ez lehetett szándéka, mert nem sok értelme lett volna csak azért összegyűjteni a köteléket, hogy aztán rögtön újra feloszlassa azt. Márpedig gyakorlatilag ez történt. A hajók három napot töltöttek csak a Pagan-szigetnél, utána ismét kifutottak, de nem együtt. Az Emden végleg elvált a köteléktől, és az Indiai-óceán felé indult, rövid, de eredményes portyájára a Bengáli-öbölben és a Ceylon környéki vizeken. A viszonylag jól felfegyverzett Prinz Eitel Friedrich és Cormoran szintén hátramaradt, hogy segédcirkálóvá átminősítve a Csendes-óceáni szigetek között vadásszon az ellenséges kereskedelmi hajókra. A mexikói Mazatlan kikötőjében állomásozó Leipzig azt az utasítást kapta, maradjon a kontinens nyugati partjai előtt, és ott zavarja az ellenséges hajóforgalmat. Erre leginkább a Kanada nyugati partjain fekvő kikötők előtt ígérkezett jó lehetőség.
     Maga Spee a két páncéloscirkálóval és a Nürnberggel az Eniwetok-szigetek felé futott ki, de néhány nappal később a Nürnberg is levált a köteléktől. A cirkáló Spee utasítására a Titaniával együtt a Hawaii-szigetek felé indult, hogy a még semleges, amerikai Honolulu kikötőjében tájékozódjon a háborús helyzet felől, és távírón felvegye a kapcsolatot a berlini Admiralitással. A Tsingtaót az anyaországgal összekötő kábeleket ugyanis a britek természetesen a hadba lépés első perceiben elvágták, megszakítva Spee összeköttetését az anyaországgal.
     A két német páncéloscirkáló Eniwetoknál feltöltötte szénkészleteit, majd ezt követően Spee, miután megbeszélték az újabb találkozó helyét és idejét, semleges kikötőkbe küldte szénszállítóit, töltsék fel raktáraikat. A német cirkálók augusztus 22-én futottak ki újra, néhány napot eltöltöttek Majurónál, majd szeptember hetedikén megérkeztek a Karácsony-szigetekhez. A Honoluluból érkező Nürnberg itt csatlakozott újra a kötelékhez. Miután átadták Speenek a legfrissebb híreket, újságokat, és a Berlinből érkezett táviratokat, a Nürnberg ismét különvált, és a Fanning-sziget felé indult, ahol szétrombolta a britek ottani rádió és távíróállomását, majd a partra szálló német tengerészek elvágták a kábeleket.
     Eközben Spee értesült róla, hogy ausztrál és új-zélandi csapatok szálltak partra a német kézen levő Szamoa-szigetén. Hajóival rögtön a sziget felé indult, abban bízva, meg tudja lepni a partraszálló flottát, és az azt biztosító hadihajókat. A német hajók azonban elkéstek. Szamoa már két héttel korábban az angolok kezére került, s mire Spee szeptember 14-én a sziget elé érkezett, ott már egyetlen hajót sem talált. Nem látván értelmét, hogy kísérletet tegyen a sziget visszafoglalására, Spee harc nélkül visszafordult és elhajózott, nyilván a szigetet megszálló új-zélandi ezred nagy megkönnyebbülésére.
    

A Gneisenau.
A német hajók ekkor már több mint egy hónapja hajókáztak fel-alá a szigetek között, anélkül, hogy egyetlen lövést leadtak volna az ellenségre. A tettvágytól égő német tengerészek egyre elégedetlenebbek voltak, és elkeseredésüket csak fokozhatta, hogy tehetetlenül, a távolból kellett végignézniük, ahogy az ellenség egymás után elfoglalja a német kézen levő szigeteket. Nyilván Spee is érezte, hogy valamit mégis csinálnia kellene hajóival. Eredeti szándéka amúgy is az lehetett, hogy két páncéloscirkálójával a Csendes-óceán keleti részén fekvő francia gyarmati szigeteket fogja támadni, és nyilván ezért húzódott hajóival egyre jobban kelet felé. A legígéretesebb célpont Tahiti fővárosa, Papeete lehetett, melynek kikötője viszonylag nagy hajóforgalmat bonyolított le, ráadásul raktáraiban, mint azt a németek is nagyon jól tudták, több mint ötezer tonna, kiváló minőségű cardiffi szenet tároltak a francia hajók számára.
     Papeete valószínűleg kezdettől fogva kiemelt helyen szerepelt a németek listáján, és most elérkezett a megfelelő alkalom a támadásra. A rossz időjárás miatt a német hajók a tervezetthez képest néhány nappal később, szeptember 22-én értek a sziget partjai elé. Hogy az ellenséget megtévesszék, francia zászló alatt közelítették meg a kikötőt.
     A franciákat azonban nem sikerült sem megtéveszteni, sem meglepni. Eleve számítottak rá, hogy a térségben portyázó német hadihajók célpontjai lesznek, és amikor néhány nappal korábban jelentették a két páncéloscirkáló feltűnését Szamoa előtt, rögtön sejtették, hogy az ellenség feléjük tart.
     Bár Papeete volt a Csendes-óceáni francia gyarmatok középpontja, a helyőrség mégis inkább csak jelképes volt. Összesen csupán 25 katona és 20 csendőr biztosította a rendet a szigeten. A védelem fő erejét nem is ők képezték, hanem a kikötőben állomásozó Zélée ágyúnaszád, melyek parancsnoka, Maxime Destremau hadnagy, rangidős tisztként egyben a kikötő védelmének a vezetője is volt. Destremau természetesen nem táplált illúziókat afelől, kis naszádjának milyen esélyei vannak a német hadihajók elleni eredményes harcra, és amikor megérkeztek a hírek az ellenség várható megjelenéséről, leszereltette hajójának ágyúit, és azokat a partvédelemnél igyekezett hasznosítani. A Zélée egyik 100 mm-es lövegét és 65 mm-es ágyúit a szárazföldön ásták be, a négy 37 mm-es gyorstüzelőt pedig a kikötőben összeszedett Ford teherautók platóira szerelték fel, afféle kezdetleges harckocsinak minősítve át azokat. A Zélée 160 tengerésze is partra szállt, a hajón csupán tíz ember maradt, hogy a taton meghagyott 100 mm-es löveget működtessék. A Zélée-n kívül egyetlen hajó maradt a kikötőben, a német Walkure hűtőhajó, melyet a franciák a háború első napjaiban fogtak el. Sejtve, mi lehet a németek elsődleges célpontja, Destremau megtette az előkészületeket a szénraktárak felgyújtására is, ha az ellenség partra szállna a kikötőben.
     A franciák szeptember 22-én, reggel hét órakor észlelték először a kikötő felé közeledő páncéloscirkálókat. A hajók tatján lengő francia lobogó nem volt valami jó ötlet Spee részéről, hiszen a franciáknak egyáltalán nem voltak négykéményes páncéloscirkálóik, így a zászlók egy pillanatra sem tévesztették meg őket, s azonnal tudták, a régóta várt ellenséges hadihajók tűntek fel a láthatáron. A kikötőben azonnal riadót fújtak, a katonák és tengerészek elfoglalták helyüket a frissen felállított parti ütegeknél, és három figyelmeztetőlövést adtak le a hajók felé, felszólítva őket, hogy azonosítsák magukat. A cirkálók tatjáról erre levonták a francia lobogót, és a német zászlót felvonva jelzésekkel megadásra szólították fel a francia helyőrséget. Miután a franciák ezt elutasították, a német hajók mintegy hatezer méteres távolságból tüzet nyitottak a kikötőre. A francia ágyúk viszonozták a tüzelést, de találatot nem értek el, és a kis kaliberű lövedékek amúgy se lettek volna képesek komolyabb károkat okozni a német hajókban. A németek először a parti ütegekre tüzeltek, ám mivel a jól álcázott ütegeket nehezen tudták bemérni, rövidesen áthelyezték a tüzet a kikötőben álló hajókra. Úgy gondolván, hogy az ellenség a kikötőbe készül benyomulni, Destremau elrendelte a hajók elsüllyesztését, és a szénraktárak felgyújtását. A kikötőben álló hajókon megnyitották a fenékszelepeket, de a német lövedékek előbb végeztek velük, mint a szelepeken beáramló víz.
     Spee valójában egyáltalán nem akart behajózni a kikötőbe, mert azt hitte, a franciák elaknásították a bejáratot. A város fölé tornyosuló sűrű, fekete füstfelhő azt is nyilvánvalóvá tette, a szénraktárakat se érdemes már megkeresnie. A német cirkálók 11 órakor beszüntették a tüzelést, és rövidesen eltűntek a keleti láthatáron.
     A támadással a németek így végül is nem sokat értek el. Elsüllyesztették az öreg, elavult kis Zélée-t, és a saját, korábbi teherhajójukat, a Walkure-t, ezen kívül az eltévedt lövedékek súlyos károkat okoztak a város lakónegyedeiben is, melyek részben leégtek. Az emberveszteség szerencsére csekély volt, köszönhetően annak, hogy Papeete lakosságának nagy része a támadás előtt, illetve alatt, elmenekült a városból. Francia oldalon csupán két civil lakos vesztette életét, míg a német hajókon nem voltak veszteségek. A szénraktárakat sem sikerült megszerezni, igaz, ezek felgyújtásával a franciák is elvesztették az ott tárolt készleteiket. A támadás legnagyobb hozadéka német szempontból tehát alighanem csak az volt, hogy az akció morálisan jó hatással volt a tétlenségtől elcsüggedt német tengerészekre, és végső soron elképzelhető, Spee csupán ennyit akart elérni az egésszel.
    
Papeete a német támadás után.
A német tengernagy egyébként is meglehetősen ódivatúan bonyolította le az akciót. Ahelyett, hogy éjszaka, vagy a kora hajnali derengésnél közelítette volna meg a kikötőt, a reggeli órákban érkezett, amikor hajóit az ellenség már messziről észrevette, elegendő időt biztosítva így a védelemnek a felkészülésre. Ezután egy jó ideig a franciákkal való társalgással bíbelődtek, megadásra szólítva fel az ellenséget, amit az persze visszautasított. Spee végül is a nagykönyv szerint járt el, ahogy a nemzetközi jog előírta, katonai szempontból azonban ez nem volt valami hatékony eljárás. Papeete-nél ez nem okozott különösebb nehézséget, azonban később Falklandnál részben ugyanezek a hibák voltak a katasztrófa okozói. Müller kapitány az Emdennel kevésbé lovagiasan, de sokkal hatékonyabban tevékenykedett, míg az angolok például a háború első percétől kezdve nagy ívben letojták a nemzetközi jog összes előírását.
     A kikötőben okozott kár azért így is elég nagy volt. A német lövedékek lerombolták a kikötői létesítményeket és raktárakat is, melyek helyreállítását később nagyrészt a környékbeli német gyarmatokról internált, és kényszermunkára ide vezényelt német civilekkel végeztették el. A francia felső vezetés a károkért részben Destremau-t tette felelőssé, azzal vádolva, rosszul irányította a város védelmét, s elhamarkodottan süllyesztette el a hajókat, és gyújtotta fel a raktárakat. A hadnagyot letartóztatták, és Toulonba szállították, hogy ott hadbíróság elé állítsák. Destremau azonban útközben megbetegedett, és még a Toulonba való megérkezés előtt meghalt. A később lefolytatott vizsgálat aztán tisztázta a vádak alól, és 1918-ban poszthumusz Becsületrenddel tüntették ki.
     Miután elhagyták Tahitit, a német hajók északkeletre fordultak, és négy nappal később megérkeztek a Marquesas-szigetekhez, ahol Nukuhivánál ismét csatlakozott hozzájuk a Nürnberg és a Titania. A cirkálók a már ott várakozó teherhajókról feltöltötték szénkészleteiket, majd október másodikán ismét útnak indultak, tovább keletnek, a Húsvét-sziget felé.

Az Ostasiengeschwaders hajóinak útvonalai.

    Az angol hadüzenet után Spee eredeti célja, mint korábban feltételeztük, az lehetett, hogy könnyűcirkálóit és felfegyverzett szállítóhajóit minden irányban szétküldi a Csendes-óceánon, hogy azok egyszerre több irányból támadják az ellenség kereskedelmi hajózását. Az Emden az indonéz szigeteknél és az Indiai-óceánon, a Prinz Eitel Friedrich és a Cormoran a Marshall és Carolina-szigetek körül, a Leipzig Amerika nyugati partjai előtt, a Nürnberg pedig feltételezhetően Francia-Polinézia környékén. A két, együttesen komoly ütőerőt képviselő páncéloscirkáló alighanem együtt maradt volna, hogy amennyire lehet, védjék a német gyarmatokat, illetve támadják a polinéziai francia kikötőket. Tsingtaó elveszettnek volt tekinthető. Ha a német hajók a kikötőben maradnak, az angolok, akik a közeli Weihawei-ből könnyen zárolhatták a várost, ugyanúgy beszorították volna a németeket Tsingtaóba, mint tíz évvel korábban a japánok az oroszokat Port Arthurba.
     A német főerők elsődleges hadműveleti területe ezek szerint alighanem nagyjából az Új-Guinea, Szamoa, Új-Zéland által határolt terület lett volna. Közben azonban ismét történt egy olyan váratlan esemény, ami felborította a németek korábbi számításait. Bár szerződéseik nem kötelezték őket erre, és katonai segítségükre az angoloknak sem volt igazán nagy szükségük, Japán augusztus 23-án hadba lépett az antant államok oldalán Németország ellen. A japánok ezzel egyrészt lojalitásukat igyekeztek bizonyítani nagy –és hasznos- szövetségesük, Nagy-Britannia felé, másrészt a kínai és Csendes-óceáni német gyarmatokra igyekeztek rátenyerelni.
     A japán hadüzenet után a német hadihajóknak egész egyszerűen nem maradt semmi keresnivalójuk a Csendes-óceánon. A Japán Császári Haditengerészet hadba lépésével az erőviszonyok oly mértékben az antant oldalára billentek a térségben, hogy a németek a továbbiakban ott labdába sem rúghattak. Már az Australia csatacirkálóval megerősített angol-francia-orosz cirkálókötelékek is kilátástalanná tették, hogy a németek akár csak részlegesen is ellenőrzésük alatt tartsák a helyi vizeket, a japán flotta beavatkozásával pedig az eredményes guerre de course lehetősége is szétfoszlott. A Császári Haditengerészet nagy csatacirkálói közül ekkor még csak a Kongo és a Hiei állt szolgálatban, de a német hajókra halálos fenyegetést jelentettek a 305 mm-es lövegekkel felszerelt Tsukuba és Ibuki osztályú páncéloscirkálók (vagy csatacirkálók) is. Általában a japán dreadnoughtok is gyorsabbak voltak európai társaiknál –és Spee páncéloscirkálóinál-, s több tucat cirkáló állt készen arra, hogy felhajtsa, és eléjük terelje a német hajókat.
     A helyzet már szeptemberben nagyon forróvá válhatott volna a németek számára, ha a japánok és az angolok nem azzal vannak elfoglalva, hogy egymással versengve igyekeznek minél több német gyarmatot minél gyorsabban bekebelezni. Augusztus elején az ausztrál hajók egy tévesnek bizonyult jelentés alapján egy hétig keresgélték hiába a német cirkálókat Rabaul körül. A flotta parancsnoka, Patey ellentengernagy –szeptembertől altengernagy- ezután kelet felé, Szamoa és Tahiti környékén akart tovább kutakodni a németek után, ám az Admiralitás, Patey tiltakozása ellenére, fontosabbnak tartotta Szamoa, Új-Guinea, és a Bismarck-szigetek megszállását és a birodalomhoz csatolását. A nagy erőkkel felvonuló angol-francia expedíciós erők ellenállás nélkül foglalták el ezeket a német területeket, melyeknek védelmét a néhány fős helyi milíciákon kívül legfeljebb a szintén kis létszámú bennszülött rendőrség jelentette. (Az újabb keletű elképzelésekkel szemben a gyarmatokon a rendet nem a korbácsos fehér rabszolgatartók, hanem a bennszülöttekből felállított rendőrség biztosította.)
     A hajókat az Admiralitás ezután visszarendelte az ausztrál vizekre, attól tartva, a Papeete elleni támadás után a németek délnyugatra fordulnak, és az ausztráliai kikötők előtti vizeken fognak portyázni. Patey ismét tiltakozott, mivel biztos volt benne, a németek keletnek tartanak, Dél-Amerika felé. Tiltakozását ezúttal is figyelmen kívül hagyták, és az Australia, kísérő cirkálóival együtt, egészen novemberig az Új-Kaledónia, Szamoa, és Új-Zéland körüli vizeken járőrözött, s csak a coroneli vereség után irányították őket az amerikai partokhoz. (De akkor is rossz helyre.) A japánok szintén hetekig el voltak foglalva a Marshall és Carolina –szigetek megszállásával, illetve Tsingtaó indokolatlanul nagy erőkkel fenntartott blokádjával.
    

Az Australia csatacirkáló.
A japán hadba lépés felborította a németek B tervét is, most elő kellett venni a C tervet. A német hajók hosszú pihenőkkel megszakított, lassú és tétova vonulása kelet felé azonban arra látszik utalni, hogy ilyen C terv nem létezett. A kötelék mozgásából és tevékenységéből bizonytalanságot érezni ki, Spee valószínűleg maga sem tudta, mit csináljon.
     Nem teljesen világos, a németek mikor szereztek tudomást Japán hadba lépéséről, valószínűleg a Hawaii-ról visszatérő Nürnberg hozhatta az első híreket, szeptember elején. Spee néhány héttel később, a hónap második felében juthatott döntésre. Feladta korábbi elképzelését a magányosan portyázó cirkálók által folytatott guerre de course-ról, és hajóinak ismét gyülekezőt rendelt el, ezúttal a Húsvét-szigetnél.
     Hogy mi is volt ez az időközben felállított C terv, arra vonatkozóan csak találgatások léteznek, mivel senki nem maradt életben azok közül, akik ezt elmondhatták volna. A szakirodalom általában öt lehetséges verziót említ meg. Ezek:

    1.A kötelék hazatér Németországba.
     2.A kötelék áthajózik az Atlanti-óceánra, és annak északi részén, az Anglia körüli vizeken támadja a szigetországot ellátó teherhajókat.
     3.A hajók a továbbiakban az Atlanti-óceánon, Afrika nyugati partjainál tevékenykednek, az ottani francia és brit kikötők ellen.
     4.A cirkálók a Dél- és Kelet-Afrikai német gyarmatok partjaihoz tartanak, hogy ott harcoló csapataikat a tenger felől támogassák, illetve zavarják az ellenük harcoló angol csapatok utánpótlási vonalait.
     5.A hajók Dél-Amerika keleti partjai előtt portyáznak tovább.

    Érdekes, hogy az interneten olvasható újabb kori írások szinte elintézett tényként kezelik, hogy a német hajók az első pontnak megfelelően hazafelé tartottak, és vissza akartak térni Németországba. Jómagam, a régebbi szakirodalommal egyetértésben, ezt lehetetlen és kivitelezhetetlen vállalkozásnak tartom. A széntüzelésű hajóknak közel sem volt olyan mozgási szabadságuk, mint olajtüzelésű társaiknak. Nemcsak hatótávolságuk volt kisebb, hanem az üzemanyagfelvételt is csak kikötőben, vagy legalábbis nyugodt vizen tudták lebonyolítani. Az oroszoknak tíz évvel korábban ugyan sikerült hasonló nehézségek közepette a fél világot megkerülni flottájukkal, azonban útjukat végig békés, semleges vizeken tették meg, az ellenséges hadihajók háborgatása nélkül. A németeknek viszont egy szigorúan és nagy erőkkel ellenőrzött hadműveleti övezeten kellett volna keresztülhajózniuk, ahol a nyílt tengeri szenelés már csak a rossz időjárás miatt is igencsak bizonytalan kimenetelű vállalkozás lett volna, ha pedig semleges vizekre vonulnak, biztosan számíthattak volna arra, hogy jelenlétükről néhány órán belül tudomást szereznek Londonban. A köteléket a britek felkészülten várták volna, és hogy Scapa Flow közelében elhajózva a német hajók elérjék a hazai kikötőket, arra kisebb esély volt, mint arra, hogy annak idején az orosz flotta a felriasztott, és helyzetükkel tisztában levő japán hajók között sértetlenül elérje Vlagyivosztokot.
     Mindezek mellett Spee nyilván azt is figyelembe vette, hogy a már nem igazán modern cirkálókra a Hochseeflotte kötelékében igazából nincs nagy szükség, jelenlétük annak harckészségén nem sokat javít. Hajói tehát sokkal nagyobb szolgálatot tehetnek Németországnak a távoli tengereken, mint a hazai vizeken.
     Egyébként később azok a felfegyverzett segédcirkálók is –mint például a Spee kötelékébe tartozó Prinz Eitel Friedrich-, melyek a szénutánpótlás elmaradása, vagy a gépek elhasználódása miatt nem tudták folytatni tevékenységüket, többnyire meg sem kísérelték a hazatérést Németországba, hanem inkább semleges kikötőkben internáltatták magukat. Az első verziót tehát szerintem nyugodt lélekkel elvethetjük, és ugyanilyen megfontolásokból figyelmen kívül lehet hagyni a második pontot is. Az Anglia környéki vizekre vinni a hajókat biztos és gyors öngyilkosságot jelentett volna.
    

A Gneisenau kormánylapátja, és a középső hajócsavar.
A harmadik, és különösen a negyedik pont viszont már sokkal ésszerűbb lehetőségnek tűnik. Németország komoly területekkel rendelkezett Afrikában, különösen a déli és keleti partok környékén, ahol a Csendes-óceáni gyarmatokkal ellentétben számottevő katonai erőt is fenntartott. A kelet-afrikai gyarmatokon állomásozó német csapatok –a mellettük végig kitartó bennszülött katonasággal együtt- egészen a háború végéig állták a sarat a britekkel szemben, és csak az európai frontokon bekövetkezett összeomlás és fegyverszünet hírére tették le a fegyvert. A gyarmatok jól kiépített és jól felszerelt kikötőkkel rendelkeztek, ahol sok teherhajó ott rekedt a háború kitörésekor, s ezek könnyedén biztosítani tudták volna a flotta ellátását. A gyarmatok gazdasága is elég fejlett volt már ahhoz, hogy legalább élelmiszerrel el tudja látni a német hajókat.
     A szomszédos dél-afrikai területeken az angolok csak nem sokkal korábban verték le nagy nehezen a területet eredetileg gyarmatosító hollandok, a búrok felkelését. A németek számíthattak rá, ha sikereket tudnak felmutatni, és csapataikkal benyomulnak a térségbe, a búrok is melléjük fognak állni. Ez a feltételezés valóban nem volt alaptalan, ugyanis a búrok a legkevésbé sem a britek iránti hűség és elkötelezettség jegyében fogtak fegyvert az angolok oldalán, hanem csupán a kényszernek engedve. Az angolok a háború elején mozgósították az elvileg már az ő oldalukon harcoló búr hadsereget, és a namíbiai német gyarmatok elfoglalására küldték őket. Noha az ottani német helyőrség, a bennszülött csapatokat leszámítva, alig háromezer főből állt, a 67 ezres angol-búr sereg valahogy mégsem bírt velük. Nemcsak, hogy legyőzni nem tudták a németeket, hanem annyian dezertáltak, és álltak át az ellenség oldalára, hogy a németek egy egész búr hadosztályt állítottak fel az átállókból. A namíbiai német helyőrséget az angol túlerőnek végül csak 1915 júliusára sikerült megadásra kényszeríteni.
     A környékbeli vizeken a britek aránylag gyenge erőket állomásoztattak, ha tehát a német hajók átvonulnak Afrika déli és keleti partjaihoz, jó eséllyel megszerezhették volna legalább a részleges ellenőrzést a helyi vizek felett. Ezzel egy Anglia számára nagyon fontos területen, az India/Ausztrália és Nagy-Britannia közötti útvonalon zavarhatták volna meg a hajóforgalmat. Ezen kívül a szárazföldön harcoló német csapatok utánpótlásán is sokat javíthattak volna, részben a semleges kikötőkből érkező szállítmányok biztosításával, részben pedig a zsákmányolt angol hajók készleteinek lefoglalásával. Ha sikereket érnek el a britekkel szemben, talán számíthattak volna a búrok legalább részbeni átállására is.
     Persze ennek a forgatókönyvnek is van jó néhány gyenge pontja. Elsősorban az, hogy a nyugat-afrikai partokon és Indiai-óceánon alig találtak volna olyan semleges kikötőt, melyen keresztül az utánpótlást biztosítani lehetett volna. Fokvároson át Ceylonon keresztül az ausztrál partokig, az Indiai-óceánt gyakorlatilag végig angol és francia gyarmatok, s jól kiépített haditengerészeti támaszpontok vették körbe. Nagyjából ugyanez érvényes a nyugat-afrikai partokra is. A németek az indonéziai holland gyarmatokon kívül legfeljebb saját gyarmataik néhány kikötőjére számíthattak, melyekről viszont nem lehetett biztosan tudni, meddig tudják majd megtartani őket.
     Lényegében ebből következik az is, hogy bár a dél-afrikai brit cirkálókötelék aránylag gyenge volt, a környező területekről, Indiából, vagy az Atlanti és a Csendes-óceánról, a britek gyorsan képesek lettek volna erősítést eljuttatni itteni erőikhez. A német cirkálókötelék tehát legjobb esetben is csak néhány hónapig számíthatott sikerre.
     Ez utóbbi érv azonban talán nem nyomott annyit a latban, mint ahogy utólag feltételezik. Miután hajói lőszerellátását nem lehetett biztosítani, Spee semmiképp nem számíthatott arra, hogy cirkálói képesek lesznek fél évnél tovább operálni az anyaországtól távoli, ellenséges vizeken. Talán részben ezért is volt olyan passzív a Csendes-óceánon, mivel a lőszerkészletet a tényleges hadműveleti területen való felhasználásra igyekezett tartogatni.
     A lőszer elfogyása után pedig a legénység partra szállhatott volna, hogy a Kelet-Afrikában harcoló csapatok oldalán, a szárazföldön küzdjön tovább. Háromezer jól képzett és jól felszerelt, magas harci morállal rendelkező tengerész felbecsülhetetlen értékű segítséget jelentett volna Lettow-Vorbeck számára.
     Az afrikai verziót tehát nem lehet egyértelműen elvetni. Egy ilyen vállalkozás olyan nyereséget jelenthetett volna a németeknek az Afrikában folyó gyarmati háborúban, amiért már megérte volna kockáztatni. Mindennek ellenére azonban úgy vélem, Spee igazi terve mégis inkább a dél-amerikai partok előtt folytatott cirkálóháború lehetett.
     Dél-Amerika legnagyobb előnye a semlegessége volt. Míg az Indiai és Csendes-óceánon alig lehetett olyan kikötőt találni, mely nem az antant országok kezén volt, addig Dél-Amerika partjai mentén végig az összes kikötő menedéket és utánpótlási bázist jelentett a németek számára. (Leszámítva az északi partokon fekvő néhány kis francia és angol gyarmatot.) Az itteni országok többnyire erős angol gazdasági és politikai befolyás alatt álltak, azonban ettől függetlenül nemcsak a lakosság soraiban, hanem az elit egy nagy részében is erősek voltak az angolellenes érzelmek. Ennek egyik oka egyebek mellett az volt, hogy a lakosság egy nagy részét a német bevándorlók tették ki, akiknek a befolyása lényegesen nagyobb volt, mint amennyit a puszta számarányok indokoltak volna. A Németországból érkezett bevándorlók –nem igazán meglepő módon- nemcsak a legképzettebb, hanem az egyik legszervezettebb társadalmi réteget is jelentették. A hivatalokban és a gyárakban a vezető tisztségeket nagyrészt német származású állampolgárok töltötték be, s a műszaki értelmiség nagy részét szintén a német származású mérnökök és technikusok alkották. (Brazília lakosságának például még a néhány évvel ezelőtti adatok szerint is mintegy tíz százalékát német anyanyelvűek adják.) A németek tehát nemcsak a dél-amerikai országok semlegességére, hanem a lakosságuk egy nagy hányadát kitevő német bevándorlók feltétlen támogatására is számíthattak.
     Bár a dél-atlanti vizek Nagy-Britannia számára talán nem voltak olyan nagy fontosságúak, mint a Dél-Afrika körüli útvonalak, az itteni hajóforgalom azért szintén nagyon jelentős volt. Itt tevékenykedve a németek elvághatták volna a Horn-fokon át vezető, nagy forgalmú vonalat, és Brazíliától délre megbéníthatták volna az egész dél-amerikai brit kereskedelmet. Ez elsősorban az angol élelmiszer-behozatalra jelentett volna súlyos csapást, de az itteni réz, ezüst és mangán bányákból származó érc sem juthatott volna el az angol gyárakba. A lőszer fogytával pedig a német hajók innen is áthajózhattak volna az afrikai partokhoz, hogy a tengerészek –a hajók elsüllyesztése után- a szárazföldön harcoljanak tovább. (Ahogy az később például a Königsberg esetében is történt.)
     És végül egy utolsó érv a dél-amerikai német cirkálóháború mellett, hogy egyedül ez az elképzelés ad értelmet a Falkland-szigetek elleni későbbi támadásnak.

A Gneisenau mellett álló Titania teherhajó.

    Spee tehát szétszórt hajóinak ismét gyülekezőt rendelt el, ezúttal a Csendes-óceán egyik legfélreesőbb és legelhagyatottabb helyén, a Húsvét-szigetnél. Két páncéloscirkálója, valamint a Nürnberg és a Titania már eleve vele volt, a többieket rádión, és a semleges kikötőkből küldött táviratokkal igyekezett visszarendelni.
     Az ekkor már az Indiai-óceánon hajózó Emden Spee számára elérhetetlen volt. A Leipzig a háború kitörésekor a mexikói Mazatlan kikötőjében állomásozott, innen augusztus elején futott ki, hogy Észak-Amerika nyugati partjai előtt vadásszon az ellenséges kereskedelmi hajókra. A cirkáló a hónap közepén feltűnt Vancouver előtt –más források szerint soha nem ment San Francisco fölé- és a kanadai hatóságok tartottak tőle, hogy a németek támadást intéznek Esquimalt dokkjai ellen. Ezt megelőzendő, két tengeralattjárót vásároltak az Egyesült Államoktól, és gyorsan ide vezényelték a Rainbow könnyűcirkálót. Hogy ez riasztotta el a németeket a kanadai kikötők elleni támadástól, vagy eleve eszükbe sem jutott ilyesmi, nem tudni. Mindenestre a Leipzig szeptember közepén már a Galapagos-szigeteknél volt, és onnan kiindulva vadászott a brit teherhajókra Közép-Amerika és Peru partjai közelében. Sok sikert azonban nem ért el, tevékenységének két hónapja alatt összesen két hajót süllyesztett csak el, az angol Elsinore és Bank Fields tehergőzösöket. A cirkáló október 14-én csatlakozott újra az Ostasiengeschwaders-hez, a Húsvét-szigetnél.
     A Csendes-óceáni szigeteknél hátrahagyott két segédcirkáló, a Prinz Eitel Friedrich és a Cormoran sem járt sikerrel. A hajók legnagyobb problémája nem az ellenséges kereskedelmi hajók elleni harc, hanem az utánpótlás, főleg a szén beszerzése volt. A két segédcirkáló egyáltalán semmit nem ért el, és egyetlen ellenséges hajót sem zsákmányoltak. A Prinz Eitel Friedrich-et Speenek sikerült rádión elérnie, és visszarendelte a hajórajhoz. Mivel a segédcirkáló túl messze volt, a találkozásra egy későbbi időpontot, és nem a Húsvét-szigetet, hanem a Juan Fernandez-szigeteket jelölték ki. Hogy a Cormorant Spee nem érte el, vagy nem is akarta visszarendelni, nem lehet biztosan tudni. A hajó a Csendes-óceánon maradt, és tovább folytatta eredménytelen portyázását a korallszigetek között.
     Ekkor már egy újabb hadihajó is útban volt a Kelet Ázsiai Hajóraj felé, az eredetileg Mexikó keleti partvidékén állomásozó Dresden könnyűcirkálót ugyanis a berlini Admiralitás Spee hajórajához vezényelte át. Az Emden testvérhajója korábban a német kirendeltségek és állampolgárok védelmét látta el a keleti mexikói kikötőkben. A hajó jelen volt Veracruz amerikai megszállásánál, és a megbuktatott, németbarát mexikói elnököt, Victoriano Huertát, ő szállította Jamaicára.
     A háború kitörésekor a Dresden már visszatérőben volt Németországba, és a leváltására küldött Karlsruhe könnyűcirkáló megérkezése után éppen elhagyni készült a karibi vizeket. A cirkáló a Virgin-szigetekbeli St. Thomas kikötőjében készülődött az Atlanti-óceánon való átkelésre, amikor megérkezett az Admiralitás utasítása, hogy maradjanak a térségben, és a háború kitörése esetén folytassanak cirkálóháborút az ellenség kereskedelmi hajózása ellen. A Dresden egy ideig Brazília északi partvidéke előtt cirkált, majd egy újabb utasításra dél felé indult, hogy Dél-Amerika nyugati partvidékén csatlakozzon Spee erőihez.
     A cirkáló útközben több angol kereskedelmi hajót is megállított, ám miután azok rakománya nem minősült hadiszernek, a nemzetközi egyezményeknek megfelelően szabadon engedték őket. (Gyökeres ellentétben az angol gyakorlattal.) Csupán két kereskedelmi hajót süllyesztettek el, az angol Hyades és Holmwood tehergőzösöket. A cirkáló szeptember ötödikén érkezett meg a Horn-fok közelében fekvő Orange-öbölbe, ahol csaknem két hetet töltött, hajtóműveit javítva, és az ott várakozó gőzösökről ellátmányt és szenet vételezve.
     A Dresden szeptember 18-án, a Magellán-szorosban összetalálkozott az angol Ortega teherhajóval, melynek azonban a sziklazátonyokkal teli part menti vizekre hajózva, ahová a cirkáló nem merte követni, sikerült elmenekülnie. Az Ortega természetesen rögtön értesítette Londont a német hajó feltűnéséről, és az Admiralitás sejtette, hogy a cirkáló minden bizonnyal Spee rajához készül csatlakozni. A Dresden ezt követően a chilei partok előtt cirkált, majd miután sikerült rádión kapcsolatba lépni Spee hajóival, a Húsvét-szigetek felé indult, ahová két nappal a főerők előtt, október tizedikén érkezett meg.
     Október közepére tehát az eldugott kis Húsvét-szigetnél, melynek lakói még a háború kitöréséről sem értesültek, az Ostasiengeschwaders ismét összeállt, az Emden helyett a Dresdennel kiegészítve. Spee nagy megkönnyebbülésére mindez idáig egyik hajóját sem érte kár. A cirkálók a szénszállító gőzösökről feltöltötték üzemanyag készleteiket, a sziget egyetlen nagygazdájától, egy angol kereskedőtől, pedig friss húst és zöldséget vásároltak. (Miközben a megrendelt árut szállította a hajókra, a németek kihallgatott beszélgetéseiből a kereskedő rájött, hogy hazája éppen hadban áll Németországgal. A derék brit a következő hetekben nagy izgalmakat állt ki, nem volt benne biztos ugyanis, hogy a németek által adott csekket a bankok be fogják e váltani. A cirkálók távozása után a lehető leggyorsabban Valparaisóba utazott, ahol nagy megkönnyebbülésére a csekket szó nélkül készpénzre váltották. A kiváló üzletember így végül is nagyszerű bizniszt bonyolított le az ellenséggel, akitől jókora summát vágott zsebre.)
     A német kötelék október 18-án hagyta el a Húsvét-sziget partjait, és indult a következő szenelési hely, a Juan Fernandez-szigetek felé, ahol a Prinz Eitel Friedrich-nek is csatlakozni kellett hozzájuk. A hajók feltehetően ezután indultak volna Valparaiso érintésével a Horn-fok és az Atlanti-óceán felé.

A Gneisenau és az angol Minotaur cirkáló legénysége közösen szilveszterezik, néhány évvel a háború előtt.

A háború az Atlanti-óceánon.

    Az angol kormány vonakodva, kedvetlenül, mondhatni jobb meggyőződése ellenére lépett be a háborúba, amire nem a Szerbia elleni osztrák hadüzenet, vagy a német-francia hadüzenetek vették rá őket, hanem a semleges Belgium elleni német támadás. Belgiumnak az angolok korábban védelmet ígértek, ráadásul közvéleményük, mely a francia-német viszályt alapvetően az érintett országok belügyének tekintette, komoly felháborodással reagált a semlegesség ilyen megsértésére. (A németeknek persze megvoltak az okaik Belgium lerohanására, ezeket azonban természetesen mindenki figyelmen kívül hagyta.) A Belgium elleni német támadásig a brit kormány erősen megosztott volt, többségük a semlegesség mellett volt, míg mások becsületbeli ügynek tekintették a franciák mellett való kiállást, de a háborút ők is csak szükséges rossznak tekintették, amiért nem lelkesedtek túlzottan. Egyetlen kivétel volt csupán, akiről a miniszterelnök, Herbert Henry Asquith azt írta: „Már borzongok, amikor Winstontól állandóan azt hallom, az utolsó dolog, amiért ő imádkozna, az a béke.” Természetesen az Admiralitás Első Lordjáról, vagyis az angol tengerészeti miniszterről, Winston Churchillről van szó, aki nem sokkal a hadüzenet előtt ezt táviratozta haza feleségének: „Minden a katasztrófa és az összeomlás felé halad. Lelkesedem és boldog vagyok. Hát nem rettenetes ilyennek lenni?” A Németországnak való hadüzenet után a magába roskadt Asquith és a szintén lesújtott Lloyd George a miniszterelnöki irodában üldögéltek, amikor, ahogy Lloyd George utóbb leírta: „Winston rontott be a szobába, sugárzóan, ragyogó arccal, lelkesen. Dőlt belőle a szó, hogy ő táviratokat küld a Földközi-tengerre, az Északi-tengerre, meg az isten tudja még hová. Láthatóan igazán boldog ember volt.”
     Churchill egyetlen percig sem csinált belőle titkot, mennyire sajátosan értelmezi a nemzetközi tengeri jogot, és az államközi szerződéseket. A több mint száz éve érvényben levő tengeri jog előírta, a háborúzó, és egymást blokád alá vevő felek csak az ellenséges államok hajóit, illetve az ellenséges államoknak hadianyagot szállító semleges hajókat foglalhatják le, a többieket az átvizsgálás után el kell engedniük. Churchill rögtön az első naptól fogva teljes blokádot hirdetett, vagyis minden Németországba tartó hajót feltartóztattak és lefoglaltak, függetlenül azok nemzetiségétől és szállítmányától. Úgyszintén ellenkezett a nemzetközi joggal, hogy a britek nem szoros blokád alá vették a német kikötőket, hanem -a németek nagy meglepetésére- távolról zárolták azokat, s a nyílt tengeren állították meg és vizsgálták át a kereskedelmi hajókat. A jog többek között azt is előírta, hogy a kereskedelmi hajókat nem szabad felfegyverezni, illetve, hogy azok kötelesek az őket megállító hadihajó felszólítására megállni. A derék Winston azonban rögtön a háború elején elrendelte a kereskedelmi flotta hajóinak felfegyverzését, és utasította azok kapitányait, az őket megállító tengeralattjárókra nyissanak tüzet, illetve próbálják meg legázolni őket. Német tengeralattjáró elsüllyesztéséért a teherhajók kapitányai jutalmat kaptak. Mindezek következménye egyebek mellett az volt, hogy a német tengeralattjárók, saját biztonságuk érdekében, 1915-től szintén figyelmen kívül hagyták az előírásokat, és mivel a felfegyverzett kereskedelmi hajók hivatalosan hadihajóknak számítottak, figyelmeztetés nélkül támadták meg őket. Amiért utólag persze kizárólag rajtuk verik el a port.

Nemes vonalak. A Bristol könnyűcirkáló.

    A háború kitörésekor Németországnak két cirkálója, és két segédcirkálója tartózkodott az Atlanti-óceánon. Mint korábban láthattuk, a Dresden néhány heti portyázás és két teherhajó elsüllyesztése után áthajózott a Csendes-óceánra, így az eredetileg az ő leváltására érkezett Karlsruhe maradt az egyetlen német hadihajó a térségben.
     A 139 méter hosszú, 4.900 tonnás Karlsruhe vadonatúj, alig fél évvel korábban szolgálatba állított hajó volt, a német haditengerészet egyik legkorszerűbb egysége. A négykéményes cirkáló 26 ezer lóerős turbináinak köszönhetően elérhette a 28 csomós sebességet is, fegyverzete azonban ugyanúgy csak 105 mm-es lövegekből állt, mint a korábbi német cirkálóknak.
     A hajó augusztus hatodikán Pernambuco közelében találkozott a Kronprinz Wilhelm utasszállítóval, melyet a berlini utasításokat megfelelően fel kellett fegyvereznie, hogy a hajó a továbbiakban segédcirkálóként tevékenykedjen a térségben. A cirkáló által hozott fegyvereket átszállították a Kronprinz Wilhelm fedélzetére, és éppen arra készültek, hogy üzemanyagot vételeznek az utasszállító tágas széntárolóiból, amikor váratlanul feltűnt a láthatáron az angol Suffolk cirkáló, a brit Negyedik Cirkáló Kötelék parancsnokának, Sir Christopher Cradock ellentengernagynak a zászlóshajója. A két német hajó, az éppen megkezdett szenelést azonnal félbeszakítva menekülni kezdett, a Karlsruhe északra, a Kronprinz Wilhelm délre. A Suffolk a német cirkálót követte, és közben rádión riadóztatta a közelben tartózkodó Berwick és Bristol cirkálókat is. A Berwick túl lassú volt ahhoz, hogy a német hajót utolérhesse, a gyors járatú Bristol könnyűcirkáló viszont jó helyzetben látszott lenni ahhoz, hogy elvághassa a németek menekülési útvonalát.
     Többórás üldözés után a gyors német hajó végül lerázta a Suffolkot, mely nem tudta lőtávolságra megközelíteni az ellenséget. Nem sokkal sötétedés után viszont felbukkant a Bristol, mely keresztezte a német hajó útvonalát. A tiszta időben, a telihold fényénél aránylag jó látási viszonyok uralkodtak, melyek lehetővé tették az éjszakai harcot. A Bristol nem sokkal este nyolc után, mintegy hat és fél kilométeres távolságból tüzet nyitott a német hajóra, mely viszonozta a lövéseket. A két hajó egy órán át tűzharcot vívott egymással, azonban találat egyik oldalon sem esett. A vészesen fogyó szénkészletekkel nem törődve a Karlsruhe teljes sebességre gyorsított, és lassan maga mögött hagyta a Bristolt is. A Suffolk közben végképp lemaradt, hiába jelzett Cradock a Bristolnak: „Tapadjon rá. Jövök”. Este 11 körül a Bristol is szem elől tévesztette a német hajót, mely eltűnt az éjszakában. Ez volt a háború első tengeri összecsapása.
    

A Karlsruhe.
Mikor a Karlsruhe kilencedikén befutott Puerto Ricóba, raktáraiban mindössze 12 tonna szén maradt! Egy gyors szenelés után a hajó másnap újra kifutott, és Brazília északi partjainál portyázott. A cirkáló eredményesen tevékenykedett, s a következő két és fél hónap során összesen 17 kereskedelmi hajót süllyesztett el. November negyedikén a Karlsruhe éppen egy Barbados elleni támadásra készülődött, amikor este fél hétkor egy hatalmas robbanás leszakította a hajó orrát. A cirkáló félórán belül elsüllyedt, 373 fős legénységéből 129-en menekültek meg. Őket a cirkáló közelben tartózkodó ellátóhajói, a Rio Negro és Indrani-Hoffnung teherhajók mentették ki. A túlélők a Rio Negro fedélzetén tértek vissza Németországba, ahol csak megérkezésükkor, decemberben szereztek tudomást a hajó pusztulásáról. Az angolok még hónapokig nem tudtak a Karlsruhe elsüllyedéséről, és nagy erőkkel keresték az ellenséges hajót. Csak mikor következő év márciusában a német cirkálóról származó roncsdarabokat sodort partra a víz a közeli szigeteken, jöttek rá, hogy a régóta keresett német hajó elsüllyedt. A cirkáló pusztulásának okai azóta is tisztázatlanok. Minden bizonnyal az elülső lőszerraktárban, a kezelők hibája, vagy a lőpor öngyulladása miatt bekövetkezett lőszerrobbanás okozhatta a katasztrófát.
     A Kronprinz Wilhelm következő év tavaszáig működött a térségben. A két 120 mm-es és két 88 mm-es ágyúval felszerelt hatalmas, több mint 200 méter hosszú, 15 ezer tonnás hajó, melynek parancsnokságát a Karlsruhe egyik tisztje vette át, eredményesen és szerencsésen tevékenykedett, s összesen 15 ellenséges hajót süllyesztett el. Tavasszal azonban olyan súlyos trópusi járvány tört ki a hajó fedélzetén, ami végül arra kényszerítette a parancsnokot, hogy semleges kikötőbe vigye a segédcirkálót. Az ekkor már eléggé rossz állapotban levő, nagyjavításra szoruló Kronprinz Wilhelm 1915 április 11-én futott be az amerikai Newport News kikötőjébe, ahol a hajót karanténba helyezték, majd később internálták.
     Az Atlanti vizeken tartózkodott még egy német segédcirkáló, az eredetileg szintén utasszállítónak épült Cap Trafalgar is. A békeidőben Németország és Dél-Afrika között közlekedő hatalmas, 187 méter hosszú, 18.700 tonnás hajó 17 csomós sebességre volt képes. A hajó a háború előtt elsősorban a Brazília és Chile kikötőibe irányuló utasforgalmat bonyolította le, azaz többnyire kivándorlókat szállított. A háború kitörése is a dél-amerikai partok előtt érte. Az utasokat Montevideóban kiszállították, majd a hajót a háború kitörésekor a brazil partok előtt rekedt Eber ágyúnaszád lövegeivel fegyverezték fel. Az Ebert, melynek legénysége nagyrészt átszállt a Cap Trafalgarra, ezt követően Brazíliában internálták, majd amikor a brazilok 1917-ben hadat üzentek Németországnak, az ágyúnaszádot legénysége elsüllyesztette.
     A Cap Trafalgar vesztét, alig egy hónapnyi, eredménytelen tevékenység után, kollégája, az angol Carmania segédcirkáló okozta. A 19.500 tonnás, csaknem 200 méter hosszú, eredetileg a Cunard utasszállítójaként tevékenykedő Carmania augusztus végén indult a Falkland-szigetek felé, hogy utánpótlást szállítson az ott állomásozó hajórajnak. A hajó azt az utasítást kapta, útközben ellenőrizze a brazil partok előtti, többnyire lakatlan szigeteket, melyekről úgy gondolták, a német hajók titkos támaszpontjaiként szolgálhatnak.
     A Carmania szeptember 14-én délelőtt a Rio de Janeirótól 500 mérföldre keletre fekvő Trinidad-sziget mellett hajózott el, amikor a sziget délnyugati részének egy öblében három hajót vett észre. Közelebb érve már látták, hogy két kisebb, az Egyesült Államok zászlaja alatt hajózó szénszállító gőzös mellett egy hatalmas, kétkéményes hajó áll az öbölben, mely éppen szenet vett fel a teherhajókról. Ez utóbbi hajó volt a Cap Trafalgar, mely az angol segédcirkáló közeledtére kifutott az öbölből, és dél felé indult. (A két, egymásra nagyon hasonlító hajó összecsapásának némileg komikus színezetet adott, hogy a német hajóra az álcázás végett a Carmania nevet festették fel, míg az angol hajón ugyanezen okból a Cap Trafalgar név szerepelt.)
     A Carmania és a Cap Trafalgar egymást lassan közelítve haladtak dél felé, s mikor dél körül régi ágyúik hatásos lőtávolságán belülre, nagyjából 7.500 méterre közelítették meg egymást, mindketten tüzet nyitottak. A következő másfél órában a két segédcirkáló heves tűzharcot vívott egymással, miközben a német hajó lassan előzte angol ellenfelét, mely géphiba miatt csak 16 csomós sebességgel tudott haladni. Mindkét fél olyan gyorsan tüzelt, ahogy csak bírt, a visszaemlékezések szerint a Carmania ágyúcsövei a csata vége felé már vörösen izzottak. A brit hajó a maga nyolc darab 120 mm-es lövegével jelentős fölényben volt a Cap Trafalgar két darab 104 mm-es lövegével, és néhány kis kaliberű gyorstüzelőjével szemben, és ez a tűzfölény rövidesen érvényesült is.
    
Ütközet a Carmania és a Cap Trafalgar között.
Az angol hajóról jól megfigyelhették, lövedékeik milyen súlyos károkat okoztak a Cap Trafalgarnak. A német hajón mindenfelé nagy tüzek tomboltak, ágyúi az ütközet végére szinte teljesen elhallgattak, a becsapódó lövedékek pedig szétrombolták a hajó felépítményeit, és nagy lyukakat szakítottak a hajótestbe. A német hajó fél kettőkor végre az angol ágyúk lőtávolságán kívül került, elmenekülni azonban már nem tudott. A hajó egyre jobban dőlt bal felé, majd nem sokkal két óra előtt hirtelen az oldalára dőlt, és orral előre elmerült a hullámokban.
     A Carmania szintén súlyos sérüléseket szenvedett. A 79 találatot kapott segédcirkáló oldalán később 304 lyukat számoltak össze. A hajó szinte minden fedélzeti szerelvénye megsemmisült, a lőszerfelvonókkal együtt, így a lőszert a hajó mélyén fekvő raktárakból kézzel cipelték fel az ágyúkhoz. A hajót a hátsó hídról irányították, mivel a tüzek miatt az első parancsnoki hidat el kellett hagyni, a kormányszerkezet megsérült, minden navigációs berendezés tönkrement, és a hajótestbe olyan nagy mennyiségű víz ömlött, hogy a Carmania alig bírta magát a felszínen tartani.
     A sérülésekhez képest a britek embervesztesége meglepően kevés volt. A hajón összesen kilenc ember esett el, és 27-en sebesültek meg, nagyrészt a fedélzeten elhelyezett ágyúk kezelői közül. A német hajó legénységéből 51 ember vesztette életét, köztük a hajó parancsnoka, Wirth korvettkapitány. A nem sokkal később a helyszínre érkező szénszállítók 279 tengerészt mentettek ki, akik néhány hónappal később Montevideón keresztül visszatértek Németországba.
     Az ütközet időpontjában a közelben tartózkodott a másik német segédcirkáló, a Kronprinz Wilhelm is. A hajónak kiváló lehetősége nyílott volna rá, hogy a félig-meddig harcképtelen, súlyosan sérült Carmaniát rövid úton a tenger fenekére küldje, azonban rádiósai közben vették a Carmania segítségére induló Cornwall és Bristol cirkálók rádióüzenetét. A Kronprinz Wilhelm parancsnoka azt hitte, az angol cirkálók valahol a közelben tartózkodhatnak, és nem kockáztatta meg, hogy az ellenség fenyegetőnek gondolt közelségében összecsapásba bonyolódjon az angol segédcirkálóval. Az angol cirkálók azonban valójában messzebb voltak, mint a németek gondolták, és csak másnap érkeztek meg.
     Novemberre tehát a németeknek egyetlen hajója maradt az Atlanti-óceánon, a Kronprinz Wilhelm segédcirkáló, melynek tevékenysége bosszantó volt ugyan, de azért olyan nagy fejfájást nem okozott a londoni Admiralitásnak. A britek azonban ennek ellenére sem lélegezhettek fel, mert közben egyre valószínűbbé vált, hogy a mindezidáig sértetlen német Kelet Ázsiai Hajóraj az atlanti vizekre akar áthajózni. A németek fenyegető közeledése különösen a térségben tartózkodó angol cirkálók parancsnokára, Sir Christopher Cradock-ra hatott nyomasztóan.

Sir Christopher Cradock ellentengernagy. 1862-1914.

    Az ekkor 52 éves Sir Christopher George Francis Maurice Cradock ellentengernagy 1875-ben lépett a Royal Navy kötelékébe. Legtöbb tengerésztársához hasonlóan ő is elsősorban szárazföldi erődök elleni harcokban tüntette ki magát, részt vett az Alexandria elleni, 1882-es támadásban, és a kínai boxerlázadás leverésében. A tengernagyi rangot 1910-ben kapta meg, és három évvel később átvette a Nyugat Indiákon állomásozó angol hajóraj parancsnokságát. A jó kiállású, délceg agglegény szenvedélyes vadász volt, emellett tengerészíróként is tevékenykedett, s a háború előtt három tengerészeti témájú könyve jelent meg. (Sporting Notes in the Far East, 1889; Wrinkles in Seamanship, 1894; Whispers From the Fleet, 1907) Gyakran emlegette, hogy ha választhatna, tengeri ütközetben vagy vadászbalesetben szeretne meghalni.
     A háború kitörésekor Jamaicán állomásozó Cradock zászlóshajója a Suffolk cirkáló volt. Augusztus másodikán értesültek róla, hogy erősítésként átirányították hozzájuk a Good Hope páncéloscirkálót. Cradock, aki elégedetlen volt köteléke erejével, és szüntelenül erősítést követelt az admiralitástól, hajóival kifutott a Good Hope elé, hogy az a lehető leghamarabb csatlakozni tudjon hozzájuk. Négy nappal később útközben véletlenül belebotlottak a német Karlsruhe könnyűcirkálóba és a Kronprinz Wilhelm segédcirkálóba, melyeknek azonban sikerült kereket oldaniuk a lassabb angol hajók elől. A brit cirkálók tíz nappal később találkoztak a Good Hope-al, melyre Cradock rögtön áthelyezte zászlaját.
     A brit kötelék ezt követően a Karib-tengeren és a Bahamák környékén járőrözött, majd szeptember közepétől a hajók többsége áttelepült a Falkland-szigetekre, hogy a környező vizeken cirkálva biztosítsák a Horn-fok és a River Plate hajóforgalmát, illetve megakadályozzák, hogy a Karlsruhe és a Dresden áttörjön a Csendes-óceánra, és egyesüljön az Ostasiengeschwaders hajóival.
     Cradock ekkor már erősen tartott attól, hogy Spee előbb-utóbb megjelenik a dél-amerikai vizeken, és állandóan további erősítésért bombázta a londoni Admiralitást. Cradock egy csatacirkálóval, vagy legalább egy újabb építésű, gyors és erős páncéloscirkálóval szerette volna kiegészíteni hajóraját, nagy megrökönyödésére azonban valami egészen mást kapott helyettük.
     Londonban szintén sokan voltak azon a véleményen, két csatacirkálót át kellene vezényelni Cradockhoz, hogy gyorsan és véglegesen elintézzék az Ostasiengeschwaders által jelentett fenyegetést. Ezt az elképzelést támogatta a First Sea Lord, Louis Battenberg, és vezérkari főnöke, Doveton Sturdee is. Ugyanakkor viszont a Grand Fleet parancsnoka, John Jellicoe, mereven ellenzett minden olyan törekvést, mely flottája megosztására irányult, és minden elérhető hajót Scapa Flow környékén akart összpontosítani, hogy készen álljanak, ha a német Hochseeflotte fel találna vonulni az Északi-tengeren, az angol partok előtt.
     A döntés az Admiralitás Első Lordjának, Winston Churchillnek a kezében volt. Churchill pozíciója alapvetően civil beosztás volt, s a kormány tengerészeti ügyekkel foglalkozó minisztereként a hadműveleti döntések meghozatala nem tartozott volna az ő hatáskörébe. Winston azonban, saját hatalmától megittasulva, mindent maga akart irányítani és kézben tartani. Nem érte be a tengerészeti miniszter adminisztratív feladataival, hanem rendszeresen beavatkozott a flotta operatív irányításába is. Széles terpeszben, látható élvezettel hajolt az Admiralitás térképasztala fölé, és mint valami tengeri Napóleon, hajókat irányítgatott ide-oda, és hajórajoknak küldözgetett utasításokat. Neki kellett volna engedélyeznie a csatacirkálók átvezénylését is a dél-atlanti vizekre. Churchill azonban, Battenberg és Sturdee minden érvelése ellenére, Jellicoe álláspontját támogatta, és nem hogy csatacirkálókkal, de még a Spee páncéloscirkálóival legalább egyenértékű Defence osztályú hajókkal sem volt hajlandó meggyengíteni a Grand Fleet erejét. Az Első Lord ezek helyett egy kiérdemesült veteránt, az 1899-ben szolgálatba állított Canopus sorhajót küldte el Cradocknak.
    

A Canopus sorhajó.
A 131 méter hosszú, 13 ezer tonnás sorhajó négy 305 mm-es, és 12 darab 152 mm-es löveggel volt felfegyverezve, amik elméletileg fölényt biztosítottak számára a német hajórajjal szemben. Ezek a lövegek azonban ugyanolyan régiek és elavultak voltak, mint az őket hordozó hajó, mely fénykorában sem volt képes 18 csomónál nagyobb sebességre, most pedig legfeljebb már csak 15 csomóval tudta vonszolni magát. A reménytelenül elavult hadihajót 1912-ben már tartalékállományba helyezték, és csak a háború kitörése mentette meg –legalábbis egy ideig- a lebontástól.
     A Canopust 1914 augusztusában reaktiválták, és néhány hétig a Csatorna Flotta kötelékében teljesített szolgálatot. A sorhajót szeptemberben vezényelték át Cradock kötelékéhez, melyhez a hónap végén érkezett meg.
     Churchill a sorhajó mellé az annak alkalmazásáról szóló taktikai elgondolásaival is kedveskedett Cradocknak. Az Első Lord úgy gondoltak, az általa elküldött félelmetes úszó erőd a brit hajóraj központi magja lesz majd, afféle citadella, melynek védelmében a gyengébb cirkálók meghúzódnak. Ha alkalom nyílik rá, a cirkálók majd kitörnek ebből a citadellából, és megtámadják Spee hajóit, ha pedig forróvá válik a helyzet, visszamenekülnek a Canopus harminc és feles ágyúinak védelme alá, mint a kiscsibék a kotlós szárnyai alá.
     Churchill elgondolása elég groteszk volt, és kiötlőjének tökéletes dilettantizmusáról árulkodott. Ha nem akartak lemondani a Canopus „értékes” segítségéről, a brit kötelék kénytelen volt sebességét 15 csomóra csökkenteni, a németek 22 csomójával szemben. A német hajóraj így könnyedén kereket oldhatott volna, vagy ha a harc mellett dönt, egyszerűen körültáncolhatta volna az angolokat, akik választhattak, hogy lapítanak a Canopus mögött, vagy a vén teknőt hátrahagyva felveszik a harcot az ellenséggel. Aligha lehet elképzelni olyan szituációt, mely rávehette volna a németeket arra, hogy behajózzanak a brit sorhajó 305 mm-es lövegeinek lőtávolába. Erre már csak azért sem volt szükségük, mert saját 21 cm-es ágyúiknak a lőtávolsága jóval felülmúlta az angol hajó elavult harminc és feles lövegeiét.
     Cradocknak eleve nem lehettek olyan illúziói a sorhajó alkalmazhatóságának lehetőségeiről, mint Churchillnek, különösen hogy megérkezése után nem sokkal a Canopus kapitánya jelentette neki, a gépek meghibásodásai miatt hajója legfeljebb 12 csomós sebességgel bír haladni. Hogy a tengernagynak mi volt a véleménye a várható összecsapás esélyeiről, azt elárulja, hogy indulás előtt eltemette kitüntetéseit, a Falkland-szigetek kormányzójának pedig átadott egy barátjához, Hedworth Meux tengernagyhoz címzett levelet, a következő megjegyzéssel: „Küldje el a címzettnek, mihelyt halálhíremet megerősítik.”
     Októberben a Canopuson kívül Cradock hajórajához tartozott még öt cirkáló, a Good Hope, a Monmouth, a Cornwall, a Glasgow és a Bristol, illetve három segédcirkáló, a Macedonia, az Otranto és az Orama is, melyek papíron a német hajórajjal nagyjából egyenlő erőt képviseltek. A hajók ugyan többnyire nem a Royal Navy legkorszerűbb egységei közé tartoztak, de életkorukat és korszerűségüket tekintve a német hajók is nagyjából az ő színvonalukon álltak. Cradock azonban kénytelen volt megosztani hajóraját, és felállítani egy északi köteléket, mely a brazil partok előtt cirkálva kutatott a Karlsruhe és a Kronprinz Wilhelm után. Ebbe a kötelékbe került a Cornwall és a Bristol cirkáló, valamint a Macedonia és Orama segédcirkáló is. Először a Canopust is ebbe a rajba osztották be, azonban egy újabb géphiba miatt a kivénhedt sorhajó ki sem tudott futni Falklandról. A hajó legnagyobb haszna így csak annyi volt, hogy nagy teljesítményű rádiókészülékeivel közvetíteni tudott az északi és a déli hajóraj között. Miután gépeit valamennyire helyrehozták, október közepén a sorhajó végül mégis Valparaiso felé indult, hogy csatlakozzon Cradock déli hajórajához.
     A Papeete elleni német támadásról értesülve ugyanis Cradock úgy döntött, rajával áthajózik a nyugati partokhoz, mivel biztos volt benne, a német hajók ide tartanak. Október elején zászlóshajójával, a Good Hope-al, valamint a Monmouth és Glasgow cirkálókkal, illetve az Otranto segédcirkálóval áthajózott a Csendes-óceánra, hogy a chilei partok előtt várja be az ellenség érkezését. A Monmouth, a Glasgow, és az Otrantó október 15-én futott be Valaparaisóba, majd miután feltöltötték készleteiket, ismét kifutottak, hogy német hajók után kutatva átvizsgálják az erősen tagolt chilei partokat. Cradock a Good Hope-al hátra maradt, hogy bevárja a Canopust, és két héttel később érkezett csak meg Chile partjaihoz. Az angol kötelék október 29-én egyesült újra.


A Good Hope. A távolban a Monmouth és a Glasgow. Ian Lowe festménye.

Coronel.

    Az angoloknak a szeptember végi, Papeete elleni támadás óta nem voltak információik arról, hol van és merre tart a német Kelet Ázsiai Hajóraj. Valószínűnek tartották, hogy a németek a dél-amerikai, egész pontosan a chilei partok felé indultak tovább, de nem lehetett teljesen elvetni azt a lehetőséget sem, hogy a kanadai brit kikötőket fogják megtámadni, vagy az ekkor még semleges, amerikai kézen levő Panama-csatorna felé indulnak, és azon átkelve próbálnak átjutni az Atlanti-óceánra. Maga Cradock, a brit tengerésztisztek többségével együtt, azonban biztos volt benne, hogy a németek Chile felé tartanak. A Leipzig és a Dresden is jól megfigyelhetően ebbe az irányba tartott, és az angoloknak az is feltűnt, hogy a chilei kikötőkben tartózkodó német teherhajók feltűnően aktívak. Szenet és élelmiszert rakodnak be, és sűrűn rádiózgatnak egymás között. Elég valószínűnek tűnt, hogy a hajók az Ostasiengeschwaders érkezésére várnak, ám azt nem lehetett tudni, a német kötelék mikor és hová fog befutni.
     A britek valószínűnek tartották, hogy a Leipzig és a Dresden csak itt, a chilei partok előtt fog csatlakozni Speehez, és Cradock abban reménykedett, még a tervezett egyesülés előtt sikerülhet elkapnia valamelyik német cirkálót.
     Az angol hadihajók október 29-én rendkívül pocsék időben találkoztak ismét a chilei vizeken. Ahogy a Glasgow egyik tisztje utóbb visszaemlékezett. „Szakadt a nyakunkba az eső, a havas eső, a jég, a hó, a szél meg tombolt, amennyire csak tudott. Állandóan azt vártuk, hogy a hajó egyszer csak mindenestül elmerül. … 35 fokban dülöngéltünk jobbra-balra, ami harci egységként gyakorlatilag használhatatlanná tette a cirkálót, mely tulajdonképpen több időt töltött a víz alatt, mint felette.”
     A Canopust arra az egyetlen feladatra osztották be, melyre alkalmas volt, a cirkálók szénszállító hajóinak kíséretére.
     A Glasgow rövidesen elvált a köteléktől, és a közeli Coronel kikötőjébe hajózott, hogy néhány táviratot adjon fel a londoni Admiralitás részére, illetve a helyi angol konzulátuson érdeklődjön a legfrissebb hírek felől. A cirkáló október 31-én futott be, ám csupán néhány óráig tartózkodott a kikötőben, és másnap, november elsején reggel kilenckor visszaindult a kikötőtől negyven mérföldre várakozó hajóraj felé, mellyel délután egy órakor kellett ismét találkoznia.
     Nem sokkal a tervezett találkozó előtt azonban a cirkáló rádiósai egy különös rádiójelzést fogtak el. Nyilvánvaló volt, hogy az adás nem a német kereskedelmi hajóktól származik, ezek más frekvencián és más kódokkal dolgoztak. A jelzés minden kétséget kizáróan a német haditengerészet által használt Telefunken készüléktől származott, és egyértelműen egy német hadihajó adhatta le. Miután csatlakozott a kötelékhez, a Glasgow rögtön értesítette Cradock-ot az eseményekről. A tengernagy biztos volt benne, hogy a jelzést egy közelben tartózkodó német cirkáló, feltehetően a Leipzig adta le. (Egyébként az ellenség megtévesztése céljából valamennyi német cirkáló a Leipzig azonosító és hívójelzéseit használta.) Délután kettőkor elrendelte, a kötelék hajói a Good Hope-tól keletre fejlődjenek fel csatárláncba, egymástól 15 mérföldes távolságot tartva. A sebességet ugyanekkor tízről tizenöt csomóra növeltette.
     Az északnyugati irányba tartó Good Hope tartotta tovább eredeti irányát, a többiek pedig tőle kelet felé távolodva igyekeztek elfoglalni kijelölt pozíciójukat. A Monmouth a zászlóshajótól 15 mérföldre azzal párhuzamos irányba fordult, az Otrantónak pedig tőle 15 mérföldre kellett volna elhelyezkednie. A csatárlánc jobb szélén, az Otrantótól újabb 15 mérföldre keletre a Glasgow haladt volna. Utóbbi két hajó kelet felé távolodott a Monmouth-tól, ám még csak négy mérföldre jutottak tőle, mikor délután négy óra húsz perckor a Glasgow őrszemei füstöt vettek észre az északkeleti láthatáron. A cirkáló azonnal teljes sebességre gyorsított, hogy felderítse, milyen hajók közelednek feléjük. Nem sokkal később sikerült is azonosítania őket. A várt német hadihajók voltak, ám az angolok meglepetésére nem egyetlen cirkálót, hanem hármat találtak. Jól láthatóan az Ostasiengeschwaders két nagy páncéloscirkálója, és mögöttük egy könnyűcirkáló közeledett a britek felé, tőlük mintegy 12 mérföld távolságra. A Glasgow azonnal jelentette a tőle több mint húsz mérföldre levő zászlóshajónak az ellenség feltűnését, aztán gyorsan visszairamodott a kötelék felé.

A coroneli ütközet.

    A német hajóraj még október 18-án futott ki a Húsvét-szigetről, ahol Spee csaknem teljes hajóraját újra egyesítette. A kötelék 26-án érkezett meg a következő szénfelvétel kijelölt helyéhez, a Juan Fernandez-szigetekhez. Itt csatlakozott hozzájuk az utolsó hajó, a Prinz Eitel Friedrich segédcirkáló is. A hajót Spee nem sorolta be kötelékébe, hanem a Nürnberg kíséretében azonnal előreküldte Valparaiso felé, hogy ott szenet vételezzen a flotta számára. A segédcirkálónak ezt követően ismét külön kellett válnia, hogy Dél-Amerika nyugati partjai előtt maradva folytassa a kereskedelmi hajók elleni portyázását.
     A német hajók csupán két napot töltöttek a szigeteknél, és egy gyors szenelés után már 27-én tovább indultak. Következő úti céljuk Valparaiso kikötője volt, ahová november elsején futottak volna be. Egy nappal korábban azonban Spee értesült arról, hogy a Glasgow befutott a coroneli kikötőbe. A kikötőben ugyanis ott horgonyzott a német Göttingen teherhajó is, mely rádióján természetesen azonnal jelentette az angol cirkáló megjelenését.
     A német tengernagy ugyanazt gondolta, mint angol ellenfele, vagyis hogy az ellenség cirkálói még nem egyesültek, és külön hajózva cirkálnak a chilei partok előtt. A hír hallatán azonnal délnek, Coronel felé fordult, hogy lehetőleg még a kikötőben csapdába ejtse az angol cirkálót, vagy megpróbálja elfogni a kifutás után feltételezése szerint észak felé haladó Glasgow-t. A két ellenséges hajóraj tehát észak, illetve dél felé haladva gyorsan közeledett egymáshoz, de mindketten abban a hiszemben, hogy csupán egyetlen ellenséges cirkálóval állnak szemben.
     A brit cirkáló kéményeinek füstjét a hozzá legközelebb eső német hajó, a Leipzig vette észre először, 16.17-kor. A hír hallatán Spee elrendelte a csatasorba való felfejlődést, és a sebességet húsz csomóra növelve azonnal az ismeretlen hajó felé indult. Az élen a Scharnhorst haladt, mögötte a Gneisenau, míg a leggyengébb hajó, a Leipzig könnyűcirkáló, a kötelék végére sorolt be. A Dresden, mely valamivel távolabb kutatott az angol cirkáló után, erősen lemaradva követte őket, és a csata kezdetéig nem is tudott felzárkózni a hajórajhoz. A Nürnberg, mely a Prinz Eitel Friedrich-et kísérte Valparaisóba, és éppen visszatérőben volt a kikötőből, még távolabb volt, s az ütközet kezdetén még 30 mérföldre járt kötelékétől.
     Cradock közben szintén azon erőlködött, hogy szétszórt hajóit összegyűjtse, és csatarendbe állítsa. A Good Hope-al és a Monmouth-al kelet felé fordult, míg az Otranto délre, a Glasgow pedig délnyugatra tartott. Némi kanyargás után háromnegyed hat körül végül sikerült elrendezni a köteléket. Az élen a zászlóshajó, a Good Hope haladt, mögötte a Monmouth, majd a Glasgow, és a sort végül az Otranto zárta. A két ellenséges cirkálókötelék egymással nagyjából párhuzamosan haladt, délnyugati irányba. A viharos erejű szélben nagyon erős volt a hullámverés, s a kisebb hajók annyira dülöngéltek, hogy tüzéreik alig tudták célon tartani ágyúikat.

    A coroneli ütközet, a falklandihoz hasonlóan, azok közé tartozik, melyeknél a történészeket nem az tartja izgalomban, hogy pontosan mi is történt, hanem az, hogy miért? Mindkét ütközet során odaveszett a vesztes fél egész vezérkara, és senki nem maradt életben, hogy elmondja, milyen taktikai megfontolásokból cselekedtek. Mindkét csatában nehezen érthető és látszólag hibásnak tűnő, megmagyarázhatatlan döntéseket hoztak meg, melyek indítékait illetőleg találgatások, kommentárok, utólagos magyarázatok és értékelések egész tárházait találhatjuk a szakirodalomban. Ha most itt előre nekiállnék magyarázni, tulajdonképpen mi miért történt, kénytelen lennék idejekorán elárulni a csata történéseit, vagyis lelőném a poénokat. Ha az események leírása közben kommentálnám, feltehetőleg mi késztette a vezénylő tengernagyokat az adott döntések meghozatalára, állandóan félbe kellene szakítani a csataleírást, ami stilisztikailag nem volna helyes megoldás. Azt hiszem, talán úgy járunk a legjobban, ha most ismertetem a tényeket és történéseket, és utána egy külön részben próbálom meg értelmezni a tengernagyok döntéseit, és magyarázni azok feltételezhető okait.

A coroneli ütközet, egy korabeli német képeslapon.

    A két hajóraj mintegy félórán át egymással párhuzamosan haladt, egymástól nagyjából 14 kilométeres távolságban. Nyilván mindkét tengernagyot meglepetésként érte, hogy nem egyetlen cirkálóval, hanem egy egész hajórajjal találkoztak, és most óvatosan méricskélték egymás erejét, kölcsönösen tartva a kockázatosnak tűnő ütközet vállalásától. Végül aztán Cradock volt az, aki rászánta magát az első lépés megtételére. Negyed hétkor a gyakorlati maximumra, 17 csomóra növelte kötelékének sebességét –az Otranto miatt nem mehetett gyorsabban- és ezzel egy időben jelezte a tőle 120 mérföldre haladó Canopusnak, hogy ütközet van kibontakozóban az ellenséges hajókkal. Utóbbi jelzésre tulajdonképpen nem is volt szükség, mivel a Canopus rádiósai két órával korábban már vették a Glasgow rádiójelzését az ellenség feltűnéséről. A sorhajó kapitánya, Heathcoat Grant, azonnal a jelzett irányba fordította hajóját, az általa kísért két szénszállítót pedig a Juan Fernandez-szigetek felé küldte tovább.
     18.18-kor az angol hajók egy éles kanyarral délkeletre fordultak, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy csökkentsék a két kötelék közötti távolságot, és esetleg azért, hogy a német hajók előtt elhaladva átvágjanak azok kelet felőli, bal oldalára. Spee azonnal reagált, és szintén elfordult hajóival. A németek ráadásul gyorsabbak voltak, és lassan előzték a brit hajókat. Így ha Cradock tovább tartotta volna a délkeleti irányt, nem a német hajók elé ért volna ki, hanem egyenesen nekivezette volna kötelékét a német csatasornak, a T alakzat szárába vezetve így hajóit.
     Az angol tengernagy így kénytelen volt visszafordulni a déli irányba. Nem sokkal később még egyszer megpróbálkozott egy újabb irányváltással, hogy konvergáló pályára kerüljön az ellenség hajóival, azonban Spee ismét elfordult, a két hajóraj tehát továbbra is egymással párhuzamosan haladt tovább, dél-délkeleti irányba. Cradock nyilván saját, kisebb kaliberű lövegeinek igyekezett volna jobb lehetőségeket biztosítani az ellenség megközelítésével, míg Spee a számára előnyös, nagyobb lőtávolság fenntartásában volt érdekelt.
     Cradock helyzete ekkor még kedvezőnek volt mondható. A hajói mögött lemenő nap még elég magasan járt az égen ahhoz, hogy elvakítsa a német lövegek kezelőit, és elég világos volt ahhoz, hogy saját tüzérei a nyugati láthatáron jól lássák a célpontokat. Ez a kedvező helyzet azonban már csak rövid ideig állt fent, és az ellenség megközelítésére tett eredménytelen kísérletekkel el is vesztegették azt. Háromnegyed hétkor a lenyugvó nap a láthatárra ért. Spee hajói lassan eltűntek a sötétségbe boruló keleti horizonton, míg az angol hajók mögött, nyugaton lemenő nap gyengülő fénye remekül megvilágította a briteket. A helyzet ideális volt a német tüzérek számára, és Spee, aki addig óvakodott az ütközet vállalásától, ki is használta azt. Hét órakor, mintegy 12 kilométeres távolságról tüzet nyitott az ellenséges hajókra.
     Az angol cirkálók azonnal viszonozták a tüzet. Az elöl haladó cirkálók a sorban nekik megfelelő helyen haladó ellenséges hajóra tüzeltek, vagyis a Good Hope a Scharnhorsttal, a Monmouth a Gneisenauval vívott tűzpárbajt. A Glasgow a Gneisenaura tüzelt, bár ilyen távolságról csak a két 152 mm-es lövege lehetett hatásos. Az első lövések leadásakor tűnt fel a láthatáron a Dresden is, mely a Leipzig-el együtt a Glasgow-ra és az Otrantóra tüzelt. A viharos tengeren hánykolódó kis német cirkálók tüzérei azonban ilyen körülmények között képtelenek voltak nagy távolságra pontosan célozni, és nem is értek el egyetlen találatot sem.
     Cradock jelezte a sor végén haladó Otrantónak, hogy váljon ki a kötelékből, és vonuljon távolabb. A segédcirkáló addig se sok hasznot hajtott, és inkább csak kolonc volt a britek nyakán. Lelassította a köteléket, régi, elavult 120 mm-es ágyúi pedig ilyen távolságról nem érték el az ellenséges hajókat, ugyanakkor viszont ő maga nagy és csábító célpontot jelentett a német tüzérek számára.
     A jelzést véve az Otrantó jobbra kivált a kötelékből, és néhány mérfölddel távolabbra húzódott, a német ágyúk lőtávolságán kívülre. Utána azonban visszafordult az eredeti irányba, és tovább követte a hajórajt, abban bízva, talán lesz még alkalma, hogy beavatkozhasson az ütközetbe.
     A német tüzérek ezúttal is hamar bebizonyították, hogy szakmájuk legjobbjai közé tartoznak. Három sortűzre volt szükségük a belövéshez, s ezt követően egymás után érték el a találatokat a brit hajókon. Az alkonyi fény nagyszerűen kivilágította a láthatáron az angol cirkálókat, míg a német hajók teljesen beleolvadtak a párás keleti láthatáron a sötétségbe. Az angol tüzérek nemcsak hogy alig látták a célpontokat, hanem még saját lövedékeik becsapódásait sem tudták megfigyelni, így nem tudtak pontosítani az irányzékon sem. A két oldal tüzérségének eredményessége ennek megfelelően alakult. Alig öt perccel az első lövések leadása után egy találat tönkretette a Good Hope elülső lövegtornyát, kiütve így a harcból a cirkáló két 234 mm-es lövegének egyikét. Néhány perccel később ugyanez történt a Monmouth-on is. Egy német gránát telibe találta az első lövegtornyot, s a páncélt átütve annak belsejében robbant. A lövegtorony teteje lerepült a belső robbanástól, mely tönkretette az ott elhelyezett két 152 mm-es ágyút, és nyilván végzett a torony teljes személyzetével. A cirkáló különösen az orr részén kapott sok találatot. Ugyanekkor viszont a német hajók szinte semmilyen sérülést nem szenvedtek. A Scharnhorstot két 152 mm-es gránát találta el, de egyik sem robbant fel, és nem is okozott különösebb károkat. A Gneisenau négy 152 mm-es találatot kapott, melyek szintén nem okoztak nagy károkat, eltekintve attól, hogy az egyik, feltehetőleg a Glasgow-ról érkező lövedék eltalálta, és egy időre üzemképtelenné tette a cirkáló hátsó lövegtornyát.
     Fél óra sem kellett hozzá, hogy nyilvánvalóvá váljon, az angolok szénája nagyon rosszul áll. A két nagy páncéloscirkáló szemmel láthatóan igen súlyos sérüléseket szenvedett, s a lángokban álló hajók tüzelése észrevehetően meggyengült, különösen a Monmouth-é, mely az első félóra után már csak szórványosan tüzelt az ellenségre. Cradock még mindig azon erőlködött, hogy hajóit közelebb vigye az ellenséghez, és nem sokkal az első lövések leadása után ismét délkeletnek, a német hajók felé fordult. Látva, hogy úgyszólván minden kártya az ő kezében van, és az ellenség ereje rohamosan csökken, Spee ezúttal nem tért ki az angolok elől, hanem maga is az ellenség felé fordult.
     A két kötelék között gyorsan csökkent a távolság, és háromnegyed nyolc körül a harcolókat már csak ötezer méter választotta el egymástól. Közben teljesen lement a nap, és a láthatár elsötétült, sötétségbe burkolva immár az angol hajókat is. Ugyanakkor viszont felkelt a hold, méghozzá keletről, a német hajók mögött. Úgy látszott, ismét az angolok kerültek előnyösebb helyzetbe. Nekik kedvezett a kis lőtávolság, ahol már hatásosan tudták használni nagyszámú, 152 mm-es lövegeiket, ráadásul a holdfény most a német hajókat világította meg, nem olyan erősen, mint korábban a lemenő nap fénye a briteket, de elég jól ahhoz, hogy a britek számára kis távolságokról megkönnyítse a célzást.
     Az angol hajók azonban már nem voltak olyan állapotban, hogy élni tudtak volna lehetőségeikkel. Háromnegyed nyolc körül a Monmouth jobbra kivált a csatasorból. A hajó lángokban állt, erősen balra dőlt, orra lesüllyedt, néhány ágyúja azonban egy darabig még tovább lőtte az ellenséget. A Monmouth helyére, a zászlóshajó mögé, a Glasgow próbált felzárkózni. A Good Hope szintén rossz állapotban volt, a hajón tüzek lángoltak, sok ágyúja elhallgatott, a cirkáló pedig furcsán imbolygott jobbra-balra, ami kormánysérülést tett valószínűvé. Néhány perccel a Monmouth kiválása után a cirkáló egy éles kanyarral egyenesen a német hajók felé fordult. Lehet, hogy kormánysérülés miatt tért ki az irányból, ám valószínűbbnek tűnik, hogy Cradock megpróbálta kihasználni utolsó esélyét, és torpedótámadást próbált indítani a német hajók ellen. Az erős hullámzás ugyan nem kedvezett az ilyesminek, viszont ha a sötétségben sikerült volna a torpedók hatásos lőtávolságán, nagyjából három kilométeren belülre jutni a német hajókhoz, melyek körvonalait a holdfény kirajzolta a láthatáron, az akció eredménnyel kecsegtethetett volna. Az angoloknak más lehetőségük már nem nagyon volt, hogy kárt tegyenek az ellenségben, és logikusnak tűnik, hogy kétségbeesett helyzetében Cradock megpróbált élni ezzel az utolsó eséllyel. A Good Hope, hogy torkolattüzei ne nyújtsanak célpontot az ellenségnek, beszüntette a tüzelést is.
     Akármi is volt azonban Cradock szándéka, már nem volt lehetősége rá, hogy azt végrehajtsa. A Good Hope három-négy kilométerre lehetett a német zászlóshajótól, amikor tíz perccel nyolc óra előtt hirtelen hatalmas robbanás rázta meg a cirkálót. Valószínűleg az egyik 15 cm-es lőszerraktár robbant fel, és a detonáció feltehetően magával vitte a hátsó kazánokat is. A cirkáló hátsó kéménye mögött hatalmas, mintegy hatvan méter magas tűzoszlop emelkedett magasba, mely több mérföldes körzeten belül megvilágította a tengert. A Glasgow egyik tengerészét a látvány a kitörő Vezúvra emlékeztette. Repeszek és roncsdarabok repültek szerteszét, fülsiketítő robaj hallatszott, aztán ismét sötétség borult a tenger fölé. Senki nem látta, végül mikor, hol, és hogyan süllyedt el a Good Hope, mely Cradock ellentengernaggyal együtt teljes legénységét magával vitte a hullámsírba.
    

A coroneli ütközet. Claus Bergen festménye.
A Glasgow parancsnoki hídján harsány üdvrivalgás fogadta a robbanást, pár pillanatig ugyanis azt hitték, a német zászlóshajó, a Scharnhorst robbant fel. A német tüzérek aztán gyorsan kijózanították az angolokat, akik hamar ráeszméltek, hajójuk immár egyedül áll szemben az ellenséggel. Cradock halála után rangidős tisztként a Glasgow parancsnoka, John Luce kapitány vette volna át a hajóraj parancsnokságát, azonban Luce most kénytelen volt ráébredni, a hajóraj nincs többé. A további harcnak semmi értelme nem volt, így a Glasgow nyugatra fordult, hogy megpróbáljon elszakadni az ellenségtől. A cirkálón közben szintén rájöttek, hogy a németek a torkolattüzekre céloznak, ezért beszüntették a tüzelést.
     A Good Hope felrobbanása után a Gneisenau és a két könnyűcirkáló nyugatra fordult, és üldözőbe vették a menekülő Glasgow-t és az Otrantót. A németek nem voltak biztosak benne, hogy a Good Hope valóban elsüllyedt, így a Scharnhorst, az ellenséges zászlóshajót keresve, tovább haladt az eredeti irányban.
    A süllyedő Goord Hope. Nem sokkal később a menekülő Glasgow váratlanul belebotlott az északnyugat felé vánszorgó Monmouth-ba. A páncéloscirkáló ágyúi már elhallgattak, a hajó erősen balra dőlt, orra mélyen a vízbe merült, de közben eloltották rajta a tüzeket, és a cirkáló most megpróbált a dél felé tartó németekkel ellentétes, északkeleti irányba menekülve kereket oldani. Az útirányát keresztező Glasgow jelezte neki: „Az ellenség követ minket.”, azonban nem érkezett semmilyen válasz. Újabb jelzésére, melyben érdeklődött, a cirkáló nem e tudna északnyugat felé irányt váltani, végül a hajóról jelezték, az erősen lesüllyedt orr rész miatt a cirkáló manőverképtelen.
     Némi tétovázás után Luce kapitány végül úgy döntött, nem marad a Monmouth mellett. A cirkálónak semmilyen segítséget nem tudott adni, és a maradással csak saját hajóját sodorta volna veszélybe. Északnyugat felé fordult, és az őt üldöző német hajókat maga után vonva igyekezett minél gyorsabban elmenekülni a katasztrófa helyszínéről. Bár az angol cirkáló közben öt német gránáttalálatot is kapott, sikerült tartania a 24 csomós sebességet, és a nagyjából egy órás üldözés végén lerázta a német hajókat, melyek a sötétségben szem elől tévesztették a Glasgow-t.
     Míg a Scharnhorst a Good Hope-ot kereste, a többi német cirkáló pedig a Glasgow után loholt, a Monmouth-ról mindenki megfeledkezett, és egy rövid ideig úgy tűnt, jó esély van rá, hogy az angol cirkáló a sötétségben szintén kereket oldjon. Az angolok nem kis balszerencséjére azonban a hajó véletlenül pont belefutott az észak felől elkésve érkező Nürnbergbe. A cirkálót korábban Spee a Prinz Eitel Friedrich kíséretében Valparaisóba küldte, és a hajó akárhogyan igyekezett, nem ért vissza időben ahhoz, hogy részt vehessen az ütközetben. A Nürnberg most nem annyira az ellenséget, mint inkább saját kötelékét keresve haladt dél felé, amikor őrszemei egy északnak tartó hajót vettek észre a cirkáló előtt. Mikor közelebb értek, fényszórókkal megvilágították az ismeretlen hajót, majd mikor azonosították a Monmouth-t, tüzet nyitottak rá.
     A brit cirkáló láthatólag erősen sérült állapotban volt, de tatján még mindig ott lengett a lobogó. Az ellenség lövéseit a britek nem viszonozták, ami elbizonytalanította a német tüzéreket, akik azt hívén, az angol cirkáló megadja magát, beszüntették a tüzelést. A Nürnberg közelebb ment, és jelzésekkel megadásra szólította fel a briteket. A Monmouth-ról semmilyen válasz nem érkezett, és a zászlót sem vonták be, így a németek némi tétovázás után ismét tüzet nyitottak. A cirkáló néhány száz méteres távolságból 75 lövést adott le a védekezésre képtelen angol hajóra, mely végül fél tíz körül oldalára dőlt, és elsüllyedt. Túlélők nem voltak. (Utóbb az angolok is elismerték, a viharos tengeren lehetetlen volt a csónakokat vízre engedni, a vihartól korbácsolt jeges vízben pedig a süllyedő hajókat elhagyó túlélők szinte csak percekig maradhattak életben. Ezen kívül a németek azt hitték, az ütközetnek még nincs vége, a közelben még ellenséges hadihajók tartózkodnak, s ilyen körülmények között természetesen amúgy sem engedhették volna meg maguknak, hogy megállnak, és az éjszaka sötétjében fényszórózva keresik az ellenséges hajók túlélőit. )
     Az Otrantónak Cradock még az ütközet elején jelezte, hagyja el a csatasort, és vonuljon biztonságosabb helyre. A segédcirkáló a jelzés ellenére még pár percig kitartott a helyén, ám amikor csapkodni kezdtek körülötte a Dresden és a Leipzig gránátjai, parancsnoka, Edwards kapitány is úgy találta, célszerűbb odébbállnia. Néhány mérfölddel távolabbra vonult, hogy kikerüljön a német ágyúk lőtávolából, aztán visszafordult eredeti irányába, és követte tovább a hajórajt, abban bízva, talán lesz lehetősége a beavatkozásra. Mikor aztán látták, hogy a Good Hope felrobban, a harcképtelenné vált Monmouth pedig eltűnik az éjszakában, az Otranto is nyugatra fordult, és a tőle telhető legnagyobb sebességgel igyekezett elhagyni a csatateret. A német cirkálók figyelmét szerencsére lekötötte a menekülő Glasgow, így az éjszakai sötétségben az Otrantónak sikerült eltűnnie a németek szeme elől.
     Az ellenség feltűnéséről értesülve a 120 mérföldre levő Canopus a tőle telhető legnagyobb sebességgel indult az összecsapás helyszíne felé. A viharos tengeren ez a tőle telhető legnagyobb sebesség, amit szétesőfélben levő gépeivel el tudott érni, egész pontosan kilenc csomó volt. A sorhajó még nem jutott messzire, amikor este kilenc után megkapta a Glasgow rádióüzenetét, melyben Luce kapitány tájékoztatta róla, hogy a németek szétszórták a hajórajt, a Good Hope-ot és a Monmouth-t pedig elsüllyesztették. Belátva, hogy itt már semmit sem lehet tenni, Grant kapitány visszafordult hajójával, ismét felszedte a két szénszállítót, melyeket korábban a Juan Fernandez-szigetek felé irányított, aztán visszaindult délnek, a Magellán-szoros felé.
     A német oldalon elég nagy volt a káosz. A hajók a Glasgow-t hajszolták, időnként tüzet nyitottak a felszínen úszó roncsdarabokra, és tovább keresgélték a már elsüllyedt Good Hope-ot. Ráadásul közben olyan jelentések futottak be, melyek szerint egy angol sorhajó is a közelben tartózkodik. A Scharnhorst parancsnoki hídján teljes volt a bizonytalanság afelől is, milyen hajókat süllyesztettek el, illetve hogy elsüllyesztettek e egyáltalán valamit. Úgy érezvén, az irányítás kezd kicsúszni a kezéből, Spee negyed tizenegykor utasította hajóit az üldözés félbeszakítására, és gyülekezőt rendelt el. Mivel még mindig nem tudta, sikerült e végeznie a Good Hope-al, a Dresdent és a Leipzig-et a közeli partok, elsősorban a coroneli öböl átvizsgálására küldte -ahová feltételezése szerint a sérült angol hajók menekülhettek-, ő maga pedig Valparaiso felé indult két páncéloscirkálójával és a Nürnberg-el.
     A Glasgow és az Otranto közben nyugat felé menekültek, majd nagy ívben dél fordultak. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a megmaradt angol hajóknak semmi keresnivalójuk nincs tovább a chilei partok előtt, ezért valamennyien a Magellán-szoros felé vették az irányt, hogy visszatérjenek a Falkland-szigetekre. Bár útközben többször is csak néhány mérföldre kerülték el egymást az őket kereső német cirkálókkal, végül mind visszaérkeztek támaszpontjukra.

A coroneli győzelem emlékére vert német érme.

    Londonba először nem az ütközet híre jutott el, hanem az, hogy a német hajók november harmadikán befutottak Valparaisóba. A vereségről egy nappal később szereztek tudomást, amikor a németek nyilvánosságra hozták Spee Berlinbe küldött jelentését, és ünnepelni kezdték győzelmüket.
     Az anyagi veszteség tulajdonképpen nem volt jelentős, csupán két, már nem egészen korszerű páncéloscirkáló veszett oda, melyek elvesztése nem rendítette meg a Royal Navy-t. Alig egy hónappal korábban Otto Weddigen egyetlen tengeralattjáróval három angol cirkálót küldött a tenger fenekére –majd néhány héttel később egy negyediket is -, nagyobb veszteséget okozva ezzel a briteknek, mint Spee egész hajóraja. Ezúttal azonban másról volt szó, nem egy lesből támadó tengeralattjáró véletlen szerencséjéről. A brit flotta kötelékek közötti, felszíni ütközetben akkor már több mint száz éve, az 1810-es Grand Port-i ütközet óta nem szenvedett vereséget. (Leszámítva az 1813-ban, az Erie-tavon, tehát nem a nyílt tengeren elszenvedett vereséget.) A coroneli vereség tehát valódi jelentőségét messze felülmúló döbbenetet okozott Angliában, és diadalmámort Németországban.
     A britek azonnal elkezdték keresni, ki a felelős a megalázó kudarcért, és egyáltalán hogyan történhetett meg velük ilyesmi. A vereségről beérkező első hírek után természetesen azonnal mindenki igyekezett a flottaparancsnokra, Cradock ellentengernagyra hárítani a felelősséget. Churchill első reakciójával leostobázta a tengernagyot, mondván, Cradock nem volt képes összevonni „jelentős túlerejét”, és az ő parancsai ellenére vállalta a harcot. A háború után megjelent könyvében még Arthur Pollen is elég egyértelműen Cradockra mutogat, és bár nem mondja ki olyan nyíltan, mint Churchill, de félreérthetetlen célzásokat tesz rá rá, hogy a kudarc fő oka a tengernagy szakmai alkalmatlansága volt. Pollen véleménye elég nehezen mentegethető tájékozatlansággal, hiszen könyvének megírása idején már ismertek voltak azok a dokumentumok, melyek megvilágították Cradock eljárásának okait.
     A kapott utasításoknak megfelelően a tengernagynak védelmeznie kellett a kereskedelmi útvonalakat, s fel kellett kutatnia és meg kellett semmisítenie az azokat veszélyeztető ellenséges hadiegységeket. Mindezzel nem is volt semmilyen probléma, amíg a Karib-tenger környékén tevékenykedve a Negyedik Cirkáló Köteléknek néhány német könnyűcirkáló és segédcirkáló jelentette fenyegetést kellett elhárítania. A helyzet azonban egészen más fordulatot vett, amikor Spee hajóraja felbukkant a Cradock köteléke által védelmezett vizeken. Az angol tengernagynak nemcsak hogy a korábbinál sokkal erősebb ellenséggel kellett szembenéznie, hanem ráadásul egyszerre két, egymással közvetlen összeköttetésben nem levő területet kellett biztosítani –Dél-Amerika keleti és nyugati partjait-, ami arra kényszerítette, hogy erőit megossza. A helyzet tehát nagymértékben megváltozott, az Admiralitás korábbi utasításai azonban továbbra is érvényben maradtak. Hogy az új szituációban is helyt tudjon állni, Cradock több ízben is kérte hajórajának megerősítését. Az Admiralitás jóváhagyta a hajóraj kettéosztását, ám úgy vélte, Cradock kötelékének az a fele, mely a chilei vizeket biztosította, elegendő erőt képvisel a németekkel szemben. A tengernagy többszöri sürgetése ellenére elutasították csatacirkálók átvezénylését, sőt, még páncéloscirkálókat sem voltak hajlandók küldeni. Mindez elsősorban Churchill felelőssége volt, aki Battenberg és Sturdee véleménye ellenére sem tartotta szükségesnek a hajóraj megerősítését.
    A Canopus. A Canopus átvezénylését Cradock alighanem rossz tréfaként foghatta fel. A tartalékállományból előkapart sorhajó gyakorlatilag használhatatlan volt, régi lövegeinek lőtávolsága még a német 21 cm-es lövegeknél is kisebb volt, elaggott, nem megfelelően karbantartott gépei állandóan felmondták a szolgálatot, és ha éppen működtek, se tudtak 12 csomónál nagyobb sebességet adni a hajónak. De az ütközet idején a sorhajó például már csak 9 csomóra volt képes, és a Falklandra visszafelé vezető úton kétszer is kénytelen volt géphiba miatt hosszabb időre megállni a viharos tengeren.
     Pollen azt hozza fel érvként a sorhajó „citadellaként”való használatának churchilli ötlete mellett, hogy maga Spee is tartott a sorhajótól, melynek jelenlétéről tudomása volt, és nem is értette, az angolok miért nélküle vették fel a harcot. Csakhogy valójában Spee azt hitte, nem a Canopus, hanem valamelyik újabb, Queen vagy King Edward osztályú sorhajó van jelen a chilei vizeken, melyek ténylegesen képesek voltak a 18-19 csomós sebességre, és korszerűbb lövegekkel voltak felszerelve, mint a Canopus. Egyébként valóban nehezen érthető, miért nem vette a fáradságot az Admiralitás arra, hogy csatacirkáló helyett legalább egy modernebb, King Edward, vagy akár Lord Nelson osztályú sorhajót küldjön Cradocknak. Hasonló hajókból volt a Royal Navy-nek legalább egy tucat. A németekkel szemben sok hasznukat nem vették, a Földközi-tengeren sem volt rájuk még szükség, a déli vizeken viszont sokat jelentett volna a jelenlétük.
     Hogy a sok száz hadihajó felett rendelkező Admiralitás miért zárkózott el ilyen mereven minden erősítés kiküldésétől, nem nagyon érthető. Homályos utalások azonban vannak arra, hogy Cradock és Churchill viszonya egyáltalán nem volt barátinak mondható, ami talán részben megmagyarázza az Első Lordnak az ügyben tanúsított magatartását. A falklandi kormányzó szárnysegédje, Henry Stanley-Turner, tíz évvel az események után egy levelében így emlékezett vissza a történtekre:
    „Jól emlékszem rá, amikor Cradock erősítést kérő üzenetére végül megérkezett a végleges válasz. Nem állíthatnám, hogy ennyi idő után szó szerint emlékszem az üzenet tartalmára, de a lényege az volt, hogy haladéktalanul ismét tengerre kellett szállnia, hogy felkutassa az ellenséget és megütközzön vele. Az aznap estét Cradock a kormányzó házában töltötte, és véleményem szerint ideges volt, bár szokásos derűs modorával ezt nagyrészt leplezni tudta. Emlékszem rá, hogy két levelet írt, egyet Meux tengernagynak, egyet pedig a rokonainak. A leveleket a kormányzó irodájának kandallópárkányára tette, és csak miután megérkezett a Good Hope elsüllyedésének híre, akkor postázták őket. Szintén emlékszem rá, hogy reggelinél Cradock ezt mondta: „Winston mindig ellenségesen viselkedik velem szemben a Delhi eset óta.” Később, nyilvánvalóan az előbb említett üzenetre célozva hozzátette: „Ez Winston műve.” Nagyon feldúltnak látszott.”
     Az említett „Delhi esettel” Cradock a Delhi nevű utasszállító balesetére célzott, mely 1911 decemberében futott zátonyra Tangier közelében. Miután a hajó utasai közt nagy számban képviseltették magukat a brit felső tízezer tagjai, a fél Atlanti Flottát a mentési munkálatokhoz vezényelték, Sir John Jellicoe tengernagy vezetésével. Cradock kitüntetést kapott a viharos tengeren sikerrel végrehajtott mentésben való részvételéért. Semmit nem lehet tudni róla, hogy végül is min különbözött össze az Admiralitás élére frissen kinevezett Churchillel.
     Mindezeken kívül van még egy dolog, ami megmagyarázza a tengernagy miért vállalta az ütközetet a túlerőben levő ellenséggel szemben. Cradock nyomon követhette azt a hadbírósági eljárást, melyet ekkoriban indítottak meg barátja és évfolyamtársa, Sir Ernest Troubridge tengernagy ellen. A patinás tengerészcsaládból származó Troubridge ellen az volt a vád, négy páncéloscirkálójával kitért a német Goeben csatacirkálóval való összecsapás elől, és ezzel lehetővé tette, hogy az Konstantinápolyba meneküljön.
     Troubridge cirkálói jelentős tűzerővel rendelkeztek, mely a lövedéksúly alapján papíron felülmúlta a Goeben lövegeit, azonban a német hajó gyorsabb volt, ezen kívül sokkal erősebb lövegekkel és vastagabb páncélzattal rendelkezett, mint a brit cirkálók. Ráadásul az Admiralitás korábban arra utasította Troubridge főparancsnokát, Milne tengernagyot, két csatacirkálójával ne kezdeményezzen ütközetet a Goeben ellen, csak ha a francia hadihajók is támogatják. Az üzenetet a Földközi-tengeri Flottának adták le, tehát Troubridge számára is érvényes volt. A tengernagy úgy gondolta, ha Milne-re vonatkozik az utasítás, akkor rá is, tehát nem vállalta a harcot, amikor lehetősége lett volna keresztezni a német hajó útirányát.
     Az Admiralitás nem díjazta Troubridge ellentengernagy elgondolását, akit szeptemberben leváltottak beosztásából, és visszarendelték Angliába, hogy ott hadbíróság elé állítsák. Cradock jól volt informálva a történtekről, és úgy érezte, helyzete pontosan ugyanolyan, mint Troubridge-é, s az Admiralitás tőle is azt várja el, hogy egy saját hajórajánál sokkal erősebb ellenséget tartóztasson fel. Ha pedig nem vállalja a harcot, az csaknem olyan súlyos következményekkel járt volna, mint a Goeben szökése. Spee hajóraja ebben az esetben kijut az Atlanti-óceán déli részére, ahol igen súlyos fenyegetést jelentett volna a gyarmatok és az anyaország közti hajóforgalom számára. A tengernagy biztos volt benne, ebben az esetben ugyanazokat a vádpontokat sózzák majd a fejére, mint barátjának. Lényegében tehát az Admiralitás által kényszerítve érezte magát arra, hogy vállalja a nem sok sikerrel kecsegtető harcot. Ahogy a Falklandról való kifutás előtt, nyilván Troubridge esetére utalva megjegyezte: „Negyven tengeren töltött év után nem szándékozom meg nem hallgatott vádlottként távozni.” Közeli jó barátjához, Meux tengernagyhoz küldött levelében Cradock szintén világosan fogalmazott, nem kíván Troubridge sorsára jutni.
     Pár héttel a coroneli ütközet előtt az Admiralitás álláspontja felpuhulni látszott, és végre engedélyezték a Defence páncéloscirkáló átvezénylését a dél-atlanti vizekre. Október 22-én Cradock táviratban értesítette az Admiralitást, hogy a géphibákkal küszködő Canopust hátrahagyva indul cirkálóival a chilei partok mentén északnak, és utasítást hagy hátra a Defence-nek, hogy a lehető leghamarabb csatlakozzon hozzá. Churchill 27-én kapta meg a táviratot, és még aznap elküldött válaszában közölte, Cradock köteléke elég erős ahhoz, hogy feladatát el tudja látni, a Defence pedig parancsot kapott rá, hogy maradjon Dél-Amerika keleti partjai előtt, és ne Cradock, hanem az északi kötelék parancsnokságát néhány héttel korábban átvevő Archibald Peile Stoddart ellentengernagy cirkálóhoz csatlakozzon! A Canopus hátrahagyásához Churchill nem tett megjegyzést. A táviratot a Glasgow coroneli befutásakor megkapta, és azt néhány órával a csata előtt kézbesítették Cradocknak. Hogy a tengernagy mit érezhetett Churchill üzenetét olvasva, könnyen elképzelhetjük.
     Ugyanezen a napon, október 27-én, fontos változás történt a Royal Navy vezetésében. Az addigi főparancsnokot, Louis Battenberget leváltották, és helyére a brit haditengerészet enfant terrible-je, Jacky Fisher tengernagy került. Battenberg tehetséges tengerész és jó katona volt, ám gyenge és befolyásolható személyiség, aki nem tudta érvényesíteni akaratát Churchillel szemben. Leváltásának oka azonban nem annyira ez volt, hanem inkább német származása. A németek ellen felheccelt közvélemény ugyanis egyre hangosabban tiltakozott az ellen, hogy a brit flottát egy osztrák területen, Grazban született német herceg irányítsa. (A királyi család is csak úgy kerülte el a népítéletet, hogy német származását megtagadva a Saxe-Coburg and Gotha helyett a Windsor nevet vette fel.)
     Hivatalba lépése másnapján, egyik első intézkedéseként, Fisher végre érthető és világos utasítást küldött Cradocknak, a Canopus nélkül ne vállalja a harcot. Egyben elrendelte, a Defence a lehető leggyorsabban csatlakozzon a tengernagy hajórajához. Fisher utasításai azonban már nem jutottak el Cradockhoz.

A Carnarvon.

    Az ütközetet elemezve látni lehet, Cradock nem rontott neki ész nélkül a németeknek. Igyekezett kedvező helyzetbe kerülni, és mikor ez nem sikerült, nem kezdeményezett harcot, hanem megelégedett az ellenséges hajók követésével. Igazából a németek voltak azok, akik végül tüzet nyitottak, amit aztán a britek habozás nélkül viszonoztak.
     Az angol tengernagy eredetileg talán nem is akart sötétedés előtt harcba bocsátkozni, hanem éjszakai ütközetet szeretett volna, ahol az ellenség nem tudja érvényesíteni fölényes tűzerejét. Az is lehet, abban bízott, hajói képesek lesznek a sötétedésig hátralevő fél-egy órában állni az ellenség tüzét. Az biztos, harc nélkül nem akart visszavonulni, hiszen ha így tesz, a németek az éjszaka során könnyen kereket oldhattak volna, ami után Cradock meggyőződése szerint rá már csak a hadbíróság, s nevének és becsületének meggyalázása várhatott volna. Viszont ha felveszi a harcot, és legalább sötétedésig kitart az ellenséggel szemben, már hivatkozhatott volna arra, mindent megtett az ellenség feltartóztatása érdekében.
     Utóbb sokan állították, a győzelemre szinte semmi esély nem volt, és ezt Cradock is jól tudhatta, nagyfokú felelőtlenség volt tehát a csata vállalása. Valóban, minden arra utal, hogy a tengernagy tényleg teljesen tisztában volt vele, legfeljebb matematikai esélye van a győzelemre. Csakhogy nem kellett feltétlenül győznie. Elég lett volna annyira megrongálni a német hajókat, hogy azok sebessége csökkenjen, vagy hogy kénytelenek legyenek a sérüléseik kijavítására semleges kikötőbe vonulni. Ez lehetővé tette volna, hogy az angolok összevonják túlerejüket a német hajórajjal szemben. Az Australia egy héten belül megérkezhetett volna Chiléhez. Ezen kívül Cradock talán ismerte a Troubridge elleni vádirat szövegét, és annak egyik mondatát is: „Valós esélye volt anyagi megrongálása révén késleltetni a Goebent.”
     Az utólag okos szakértők egy része szerint a tengernagynak, élve hajói gyorsaságával, el kellett volna menekülnie a túlerejű német hajóraj elől. Csakhogy Cradock ha akart volna –de nem akart- sem tudott volna elmenekülni. Az amúgy sem sok mindenre használható Otranto segédcirkáló ugyanis csak 16 csomóra volt képes, az angol köteléknek, melynek cirkálói elvileg valóban gyorsabbak voltak valamivel a németeknél, tehát a gyakorlatban nem volt sebességi fölénye. Legfeljebb csak akkor tudtak volna elmenekülni, ha az ellenségnek kiszolgáltatva hátrahagyják az Otrantót, ami viszont már tényleg hadbíróság után kiáltó eset lett volna.
     Cradock cselekvési szabadsága tehát erősen korlátozott volt. A tengernagy tulajdonképpen a körülmények valós vagy vélt kényszerének engedve szűk kényszerpályán mozgott, és nem nagyon tehetett mást, mint amit végül tett. Hogy végül is ki volt a felelős a történtekért, azt a Churchillel amúgy kimondottan baráti viszonyban álló David Beatty elég világosan megfogalmazta: „Haláláért, valamint a hajóknak és a rajtuk szolgáló derék emberek életének elvesztéséért az Admiralitás hozzá nem értését terheli a felelősség.”

    Az utólagos magyarázatok általában azt állítják, a németek olyan elsöprő fölényben voltak Coronelnél, hogy az ütközet semmilyen más eredménnyel nem végződhetett, és a brit hajók eleve pusztulásra voltak ítélve. Bár egyetlen ütközet kimenetele sincs előre borítékolva, Coronelnél az angol hajóknak valóban nem sok lapot osztottak. Az ütközetben részt vevő angol cirkálók ugyan nem voltak olyan elavultak, ahogy a vereséget mentegetni igyekvő írások hajlamosak állítani, de kétségtelenül nem érték el a két német páncéloscirkáló színvonalát. A brit kötelék zászlóshajója, a Drake osztályba tartozó Good Hope 1901-ben állt szolgálatba, hat évvel a német hajók előtt. Maga a hajó alapvetően nem volt rosszabb német társainál. A 161,4 méter hosszú, 14 ezer tonnás Good Hope jóval nagyobb volt az ellenség azonos kategóriájú hajóinál, s a nagy hajótest jó tengerállóságot biztosított, és viszonylag erős páncélzat beépítését tette lehetővé. A vízvonalon és a lövegtornyoknál 152 mm vastag páncélzat védte a hajót, a parancsnoki torony páncélzata pedig elérte a 305 mm-t is. A cirkáló 23 csomós sebessége kategóriájában kiválónak számított, és elvileg fegyverzete is megfelelt a követelményeknek. A hajó orrán és tatján egy-egy 234 mm-es, zárt lövegtoronyba beépített löveget hordozott, oldalán pedig 16 darab, kazamatákba beépített 152,4 mm-es löveggel volt felszerelve. Ezeket a lövegeket azonban, az akkoriban szokásos gyakorlatnak megfelelően, két sorban helyezték el, ami azzal a következménnyel járt, hogy az erősebb hullámzás zavarta, sok esetben lehetetlenné tette az alsó ütegsor ágyúinak működését. A Good Hope ezeken kívül még tucatnyi, kis kaliberű gyorstüzelő löveggel, és két darab, a vízvonal alatt beépített 457 mm-es torpedóvető csővel is fel volt szerelve.
    

Az 1914 júliusában készült utolsó fénykép a Good Hope-ról.
A Monmouth, a tíz egységből álló osztályának névadó hajója, az Admiralitás egy különös kísérlete volt egy olcsó, nagy számban és gyorsan előállítható cirkálóosztály létrehozására. Méreteik alapján a hajókat páncéloscirkálóként kategorizálták, páncélzatuk és fegyverzetük azonban ezen a kategórián belül gyengének számított. Az Otranto.A hajókat a vízvonalon 102, a lövegtornyoknál 127 mm vastag páncéllemezek védték, fegyverzetük pedig 14 darab 152,4 mm-es lövegből állt, ami inkább egy standard cirkáló fegyverzetének felelt meg. A lövegekből négyet a hajó orrán és tatján helyeztek el, két zárt ikerlövegtoronyba beépítve, a többit a hajó oldalán levő kazamatákban szerelték fel, a Good Hope-hoz hasonlóan két sorban. A hajók a 23 csomós sebességet érhették el.
     A Town osztályba tartozó Glasgow volt a kötelék legmodernebb hajója. Az 1910-ben szolgálatba állított, 4.800 tonnás cirkáló minden téren jobb volt a német könnyűcirkálóknál, azonban a két páncéloscirkálóval természetesen nem volt egy súlycsoportban. A hajót felszerelték két 152,4 mm-es löveggel, melyet az orrán és tatján építettek be, ezenkívül oldalt 10 darab 102 mm-es löveget hordozott fedélzetén. A Glasgow fel volt szerelve két darab 457 mm-es torpedóvető csővel is. A cirkáló páncélzata a vízvonalon 50 mm vastag volt, 22 ezer lóerős Parsons turbináival pedig elérhette a 25 csomós sebességet is.
     A 12.100 tonnás Otranto eredetileg az Orient társaság részér készült, személyszállító gőzösként. A háború kitörésekor legtöbb társához hasonlóan az Otrantót is besorolták a Royal Navy kötelékébe. Fedélzetére négy darab –más források szerint nyolc darab- régi típusú 120 mm-es löveget szereltek, a hajó irányítását pedig a haditengerészet emberei vették át. A legfeljebb 18 csomós –Coronelnél az erős hullámverésben csak 16 csomós- sebességre képes segédcirkálónak Cradock sok hasznát nem vette, legfeljebb a hasonló kategóriájú német hajók, vagy a kisebb ágyúnaszádok ellen lett volna használható.
     Cradock rögtön az ütközet kezdetén ki is állította a csatasorból az Otrantót, így angol oldalról lényegében csak három cirkáló vett részt az ütközetben. A kis kaliberű gyorstüzelőket, és a Glasgow 102 mm-es lövegeit leszámítva, melyek sok kárt nem voltak képesek okozni a német hajókban, a britek két darab 234 mm-es, és 32 darab 152 mm-es löveget tudtak a németek ellen felvonultatni. Miután a hajók oldalán beépített ágyúk közül értelemszerűen csak az ellenség felőli oldalon elhelyezett lövegek tudtak az oldalsortüzekben részt venni, a 152 mm-es lövegek száma 19-re csökkent. Némely forrás szerint ugyan a Glasgow a Leipzigre tüzelt, de mások szerint viszont a Gneisenaura, és annak hátsó lövegtornyát a brit cirkáló egyik 152 mm-es lövedéke tette egy időre harcképtelenné. Miután a Glasgow 152 mm-es lövegei voltak a brit kötelék legmodernebb ágyú, magam is valószínűbbnek tartom, hogy ezekkel a német páncéloscirkálókat vették célba, és legfeljebb a 102 mm-esekkel tüzeltek a Leipzigre. Egyébként eredmény nélkül.
    
A Monmouth.
A német hajók közül, melyek adatait korábban már ismertettem, a két páncéloscirkálón kívül csak a Leipzig volt jelen az ütközet kezdetén, a Dresden később futott be, a Nürnberg pedig már csak a csata után érkezett meg, s szerepe kimerült abban, hogy megadta a kegyelemdöfést a sérült és harcképtelen Monmouthnak.
     Ugyanazon okból, amiért a Glasgow 102 mm-es lövegeit kihagytam a számításból, mellőzném a német könnyűcirkálók 105 mm-es lövegeit is. A nagyon erős hullámzásban ide-oda hánykolódó hajókról nagyobb lőtávolságra szinte lehetetlen volt pontosan célozni –az ezer tonnával nagyobb Glasgow jobban bírta a hullámverést-, ráadásul, mint az később Falklandnál is kiderült, ezeken a nagyobb lőtávolságokon a német lövedékek még a cirkálók gyenge páncélzata ellen sem voltak hatásosak. A Leipzig és a Dresden az ütközet alatt a Glasgow-ra és az Otrantóra tüzelt, de csak a csata legvégén, a menekülő hajó üldözése közben értek el az angol cirkálón öt találatot, melyek egyébként nem sok kárt okoztak.
     A német könnyűcirkálók lövegeit leszámítva német oldalon hatásos fegyverként a két páncéloscirkálón elhelyezett 16 darab 210 mm-es, és 12 darab 15 cm-es löveg marad. (A 88 mm-es ágyúkat itt szintén figyelmen kívül lehet hagyni.) Ezekből egy oldalsortűzben 12 darab 210 mm-es és hat darab 150 mm-es löveg vehetett részt. Ha pusztán az oldalsortűzben részt vevő ágyúk számát nézzük, az angolok oldalán mutatkozik némi számbeli fölény -21/18-, ami azonban a gyakorlatban semmilyen előnyt nem jelentett, figyelembe véve a német lövegek nagyobb kaliberét és a gránátok nagyobb tömegét.
     A szakirodalom szerint egyébként az angol hajók csak a fedélzeti ágyúikat tudták használni, az oldalt, a fedélzet alatti kazamatákban beépített lövegeiket az erős hullámzás hasznavehetetlenné tette. A kazamatákban elhelyezett ütegeket persze csak az angol hajóknál számítják le az összehasonlításoknál, a németeknél nem. Holott ha elfogadjuk, hogy a britek nem tudták használni ezeket az ágyúkat, akkor ugyanezt kell gondolnunk a német cirkálók 15 cm-es ágyúiról, melyeket a főfedélzeten elhelyezett 210 mm-es lövegek alatti kazamatákban helyeztek el. Jelentésében Spee egyébként tényleg meg is említette, hogy az igen erős hullámzás nagyon zavarta ezeknek az alacsonyan elhelyezett ágyúknak a tevékenységét, melyeknek tüzérei az ellenséges hajóknak jóformán csak a kéményeit látták. A németek ennek ellenére képesek voltak ezeket az ágyúkat is használni, bár feltehetően csekély eredményességgel. Ebben az esetben viszont ugyanezt kell gondolni az angolok hasonló elhelyezésű ágyúiról, vagyis hogy a hullámzás minden bizonnyal nagyon zavarta, de azért teljesen nem tette használhatatlanná őket. Hatékonyságuk azonban, mindkét fél kazamatás ütegeit beleszámítva, igen alacsony lehetett. Angol részről tehát a gyakorlatban két darab 234 mm-es, és 12 darab 152 mm-es löveget tudtak használni, míg német oldalon az ütközetet gyakorlatilag a két páncéloscirkáló 12 darab 210 mm-es ágyúja vívta, és nyerte meg.
     A nagyobb kaliber értelemszerűen azt jelentette, hogy a német ágyúk a viszonylag nagy távolságról elkezdett ütközet első fázisában is hatékonyan tudtak tüzelni az ellenségre, míg a zömmel kisebb kaliberű angol lövegek hatástalanok voltak a német cirkálók erős páncélzatával szemben. Cradock ezért erőlködött azon, hogy jobban megközelítse az ellenséget, csakhogy mire ez sikerült neki, hajóit lényegében már kiütötték a harcból.
    
A Good Hope 1911-ben.
Az ütközet gyakorlatilag az első húsz percben eldőlt. A lenyugvó nap által remekül megvilágított angol cirkálókat a német hajók szétlőtték, még mielőtt azok ágyúik hatásos lőtávolságán belülre meg tudták volna közelíteni az ellenséget. A német tüzérség valódi fölényét rögtön megvilágítja, ha nem a lövegek számát, hanem a kilőtt lövedékek súlyát hasonlítjuk össze.
     A német páncéloscirkálókon használt, 1898-ban rendszeresített 21 cm-es lövegek –tényleges kaliberük 209,3 mm- nem voltak már a legkorszerűbbek, de megbízható és jól bevált fegyverek voltak. Az akkoriban szokatlanul nagynak számító, 30 fokos maximális csőemelkedésnél a lőtávolságuk elérte a 16.300 métert. (Az oldalt elhelyezett ágyúk legnagyobb csőemelkedése 16 fok, lőtávolsága 12.400 méter volt.) A gránátok súlya 108 kg volt, tehát a 12 ágyú oldalsortüze által kilőtt lövedékek tömege összesen 1296 kg-ot tett ki.
     Az angolok csupán két, hasonló kaliberű löveget tudtak felmutatni, a Good Hope két darab 234 mm-es ágyúját. Az 1900-ban rendszeresített lövegek pontatlan fegyver hírében álltak, melyek nagy szórással tüzeltek. A gránátok tömege 172,4 kg volt, a lőtávolság, a mindössze 15 fokos csőemelkedésnek köszönhetően viszont csak 14.170 méter.
     A brit hajók ezen kívül csupán 152 mm-es lövegekkel rendelkeztek, melyek 45,3 kg súlyú lövedékeket voltak képesek kilőni, a kis csőemelkedés miatt itt is viszonylag kicsi, 10-12 ezer méteres távolságra. Az ütközet kezdetén tehát ezek a lövegek hatótávolságuk legszéléről tüzeltek.
     Két darab 234 mm-es és 12 darab 152 mm-es ágyút számítva a brit kötelék hajói által kilőtt oldalsortűz teljes tömege 890 kg volt, ami messze elmarad a német ágyúk 1,3 tonnás oldalsortüzeitől. Ha a számításban mindkét oldalon belevesszük a kazamatákban elhelyezett lövegeket is, az arányok akkor sem változnak számottevően. Az így 1536 kg-os lövedéktömeggel a német hajók változatlanul nyomasztó fölényben voltak az 1208 kg-os oldalsortűzre képes britekkel szemben. Ha ezen kívül figyelembe vesszük, hogy a németek az ütközet első tíz percében kilőtték mind a Good Hope, mind a Monmouth első lövegtornyát, akkor pedig az angol hajók helyzete végképp reménytelennek mondható.
     Cradock nyilván jól látta ezt, és aligha azért szállt harcba, hogy legázolja az ellenséget. Egyrészt, mint fentebb már említésre került, a Troubridge eset riasztó példája miatt kényszerítve érezte magát a csata vállalására, másrészt pedig tudta, nem kell feltétlenül holmi fényes győzelmet aratnia, elég ha súlyos sérüléseket okoz a német hajóknak, lelassítva és a szükséges javítások elvégzése végett egy időre kikötőbe kényszerítve őket, ami elég időt adott volna az angoloknak arra, hogy egy túlerőben levő hajórajt vonjanak össze a németek ellen. Ezen kívül a támaszponttal és utánpótlással nem rendelkező német hajók számára pótolhatatlan volt minden ellőtt lőszer, és ezen a téren Coronel tényleg jókora érvágás volt számukra, hiszen a két páncéloscirkáló lőszerkészletének csaknem a felét elhasználta.
     Gyakran megemlítik, hogy az angol hajók legénységének a színvonala is elmaradt a németekhez képest, hiszen az Ostasiengeschwaders remekül képzett, összeszokott tengerészeivel ellentétben a brit hajókon főleg a háború kezdetekor behívott tartalékosok szolgáltak. Valóban igaz, hogy a német hajóraj a Kaiserliche Marine egyik elit alakulata volt, ahol a német tengerészek legjavából válogatott legénység szolgált. Ezt a kiváló emberanyagot Spee tengernagy az állandó gyakorlatozással jól képzett és gyakorlott gárdává formálta.
     Az angol hajókon ezzel szemben valóban sebtében behívott tartalékosok szolgáltak, ami viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy szakmai színvonaluk elmaradt a német tengerészekétől. Az, hogy tartalékosok voltak, ugyanis azt jelenti, hogy korábban 12 évet húztak le a Royal Navy kötelékében, míg mondjuk a legöregebb, nem hivatásos, hanem besorozott német tengerészek sem szolgálhattak három évnél régebben a hajókon, a német flottánál ugyanis ennyi volt a sorállomány kötelező szolgálati ideje. Miután a háború elején nyilván nem a legrégebbi évjáratokat hívták be először, feltételezhető, hogy az angol cirkálókon szolgáló tengerészek legfeljebb egy-két évvel korábban szerelhettek csak le, szakmai tudásuk és gyakorlatuk tehát még eleven volt. Három-négy hónap pedig elég lehetett arra, hogy a hajókon összerázódjon a kollektíva. Nagyobb baj volt, hogy nem volt idő elegendő lőgyakorlatra, a cirkálók tüzérei tehát valószínűleg közel sem voltak olyan gyakorlottak, mint a németek.
     Egyébként később, a falklandi csatában részt vevő angol páncéloscirkálók –Kent, Cornwall, Carnarvon- legénysége nagyrészt szintén tartalékosokból állt, az ő esetükben azonban senkinek nem jutott eszébe azt mondani, hogy ez lerontotta a hajók harcértékét.

Az Ostasiengeschwaders vezérkara. A képen látható a Dresden és a Prinz Eitel Friedrich kapitánya is, tehát a felvétel valószínűleg a Juan-Fernandez szigeteknél készült, valamikor október végén.

Az út Falklandig.

    Néhány nappal Coronel előtt jelentős változások történtek a Royal Navy felső vezetésében. Louis Alexander Battenberg, aki 1912 decembere óta töltötte be a First Sea Lord tisztségét, lemondott, helyére pedig a haditengerészet egyik legmarkánsabb személyisége, John Fisher tengernagy, a dreadnoughtok atyja került.
    Sir John Arbuthnot Fisher tengernagy. 1841-1920. A simulékony, gyengekezű Battenberg lemondásának oka nem az volt, hogy valamilyen összetűzésbe került volna felettesével, az Admiralitás Első Lordjával, Winston Churchillel. Churchill igazából nagyon is jól kijött Battenberg-el, akinek befolyásolhatósága lehetővé tette számára, hogy elképzeléseit ráerőltesse a flottára, melynek irányítása Battenberg -és hasonlóan erélytelen elődjei, Arthur Wilson és Francis Bridgeman- vezetése alatt gyakorlatilag egy személyben Churchill kezében összpontosult. A háború előrehaladtával azonban a sajtóban és a politikai életben egyaránt egyre komolyabb támadások érték a német hercegi rangot viselő Battenberget, akit Churchill októberben kénytelen volt lemondásra kérni. Battenberg mint mindig, most is engedelmeskedett, s meggyengült egészségére és rossz idegállapotára hivatkozva -ami igaz is volt- október végén kérte felmentését.
     Battenberg helyére Churchill egy régi veteránt, az ekkor 74 éves, mindenki által Jacky-ként ismert John Arbuthnot Fisher tengernagyot, nevezett ki First Sea Lordnak. A posztot korábban egyszer már betöltő Fisher visszahozatala az Admiralitás élére nem ment minden nehézség nélkül, ugyanis a meglehetősen megosztó személyiségű tengernagy reaktiválását nemcsak kollégái nagy része, hanem a király is ellenezte, aki inkább Hedworth Meux tengernagyot, Cradock közeli barátját szerette volna az Admiralitás élén látni. A bulldogtermészetű Churchill azonban ezúttal is keresztülvitte akaratát, és október 27-én Fisher ismét elfoglalhatta a First Sea Lord székét.
     Churchill mindig is csodálta és magához hasonló rokonlélekként tisztelte Fishert, akivel korábban is rendszeres kapcsolatot tartott. A háború kitörése után Fisher úgyszólván állandó vendége volt Churchill irodájának. A két egyformán önfejű és akaratos ember együttműködése nem ígérkezett gyümölcsözőnek, azonban Churchill mély tisztelete Fisher iránt sokkal nagyobb mozgásteret adott neki, mint elődjének. Winston tengerészeti ügyekben tekintélynek ismerte el Fishert, és a hadműveleti kérdésekben többnyire ráhagyta a döntéseket. Ezúttal nem támasztott kifogást az ellen sem, hogy Fisher egyik első intézkedéseként utasította a Defence páncéloscirkálót, a korábban kapott parancsokkal ellentétben azonnal, a lehető legnagyobb sietséggel csatlakozzon Cradock hajórajához.
     A vereség első híre november negyedikén jutott el Londonba, és azt másnap a hivatalos német sajtóközlemény is megerősítette. A Monmouth elsüllyedését hivatalosan is bejelentették, a Good Hope sorsa azonban még sokáig bizonytalan volt. A hajót senki nem látta elsüllyedni, és maguk a németek is, aki még napokig keresték a chilei partok előtt az angol cirkálót, csak feltételezték annak pusztulását. Londonban sokáig nem tudtak semmit a másik három hajó, a Glasgow, a Canopus, és az Otranto sorsáról sem, egy darabig tehát a vereség mértéke nagyobbnak látszhatott a ténylegesnél.
     Azonban igazából nem is az anyagi veszteség volt sokkoló a britek számára, hanem maga a vereség ténye. Angol flotta a nyílt tengeren akkor már több mint száz éve nem szenvedett vereséget, és britek önérzetét nagyon mélyen sértette a kudarc. Azonban nem csak a britek önbecsülése szorult sürgős helyreállításra, hanem a nemzetközi tekintélyük is. A korábban legyőzhetetlenként reklámozott Royal Navy kudarca, melyet a német propaganda természetesen igyekezett minél nagyobbra felfújni, bíztatást adhatott az amúgy is erős angolellenes mozgalmaknak világszerte. Különösen a környékbeli dél-amerikai országokban egyre növekvő német befolyás adott okot az aggodalomra, és tette sürgőssé a vereség minél gyorsabb megtorlását. Mindezt belátva Churchill ezúttal nem támasztott kifogást az ellen, hogy csatacirkálókat vonjanak el a hazai vizeken állomásozó flottától, és a dél-atlanti térségbe küldjék őket. A britek értesültek róla, hogy a német hajók, melyek az ütközetben nem szenvedtek különösebb sérüléseket, befutottak Valparaisóba, majd néhány nap múlva el is hagyták a kikötőt. További céljaikat illetően azonban már csak találgatásokra voltak utalva. A legnyilvánvalóbb lehetőségnek az tűnt, a németek áthajóznak az Atlanti-óceánra, és az angolok úgy számították, Spee november közepe táján feltűnhet a Falkland-szigetek környékén. Miután azonban ez nem történt meg, elbizonytalanodtak, és kezdték komolyabban venni azt a korábban nem túl valószínűnek tekintett lehetőséget, hogy a németek a nyugati kanadai kikötők ellen vonulnak fel, vagy pedig a Panama-csatornán keresztül próbálnak meg átjutni az Atlanti térségbe, és ott a Karib-tenger környékén támadják a brit érdekeltségeket.
    Sir Frederick Charles Doveton Sturdee tengernagy. 1859-1925. Az ausztrál vizeken állomásozó brit kötelék még korábban, a coroneli vereségről befutó első hírek után parancsot kapott, hogy induljon az amerikai partokhoz. Azonban nem a dél-amerikai vizekre irányították őket, hanem Mexikó nyugati partjaihoz, a Chamela-öbölbe. Az Admiralitás úgy gondolta, a németek esetleg a nyugati partokon fekvő kanadai angol kikötőket fogják támadni, az ekkor még semleges Egyesült Államok kikötőit használva utánpótlási bázisként. A kötelék parancsnoka, Patey altengernagy ismét tiltakozott, ugyanis ő biztos volt abban, a németek a chilei partok előtt maradnak, és aztán később a Horn-fokot megkerülve, vagy a Magellán-szoroson keresztül áthajóznak az Atlanti-óceánra. Patey tiltakozását ismét figyelmen kívül hagyták, és flottáját, melyhez az Australia csatacirkálón és a Newcastle cirkálón kívül csatlakozott a japán Asama és Izumo páncéloscirkáló, valamint a Hizen – a volt Retvizan- sorhajó is, Mexikóba vezényelték, ahová a kötelék november 14-én érkezett meg. Miután azonban a németek nem jelentek meg sem Falklandnál, sem az Egyesült Államok és Kanada nyugati partjai előtt, december elején Patey flottáját délebbre irányították, hogy a perui partok előtt és a Galapagos-szigetek környékén kutassanak a német hajók után.
     A Karib-tenger környékét egy másik angol csatacirkáló biztosította a német hajók ellen, a Princess Royal, mely eredetileg az Észak Atlanti-óceánon közlekedő kanadai csapatszállító konvojokat biztosította, és november végén vezényelték át Jamaicára.
     A legvalószínűbb lehetőségnek azonban továbbra is az tűnt, hogy a németek a dél-atlanti vizeken fognak felbukkanni. Az itt megmaradt brit tengerészeti erők még a Defence csatlakozása után sem képeztek igazán meggyőző túlerőt a németekkel szemben, és sürgős megerősítésre szorultak. Fisher a coroneli vereség első hírére azonnal leválasztotta a Grand Fleet-ről az Invincible és Inflexible csatacirkálókat, és Plymouthba küldte őket, hogy ott a hajókat felkészítsék a hosszú útra. A helyzet sürgősségére való tekintettel Fisher a felkészítésre csak a lehető legminimálisabb időt engedélyezte. Készleteinek gyors feltöltése után a két csatacirkáló már november 11-én elhagyta az angol partokat, miközben fedélzetükön még javában dolgoztak a hajógyári munkások. A kötelék parancsnokává Fisher Sir Frederick Charles Doveton Sturdee altengernagyot nevezte ki.
     A választás némileg meglepőnek tűnhetett, ugyanis Fisher és Sturdee régi ellenségek voltak. Az ekkor 55 éves altengernagy Fisher egyik fő vetélytársa volt, akinek nagy része volt Fisher négy évvel korábbi lemondatásában is. Fisher természetesen nem békülékeny gesztust tett Sturdee kinevezésével, hanem egyszerűen csak meg akart szabadulni tőle. Battenberg lemondása után az új parancsnok, azaz Fisher, ugyanis a szokásoknak megfelelően megörökölte elődje törzstisztjeit, és így az a kényelmetlen helyzet állt elő, hogy vezérkari főnökeként Sturdee-val kellett volna együttműködnie. Az új kötelék felállítása és a világ másik végére való küldése remek alkalom volt arra, hogy az új Első Lord újabb sértődés nélkül szabaduljon meg egy veszélyes riválisától. Sturdee nyilván tisztában volt mindezzel, de ennek ellenére alighanem ő is elégedett volt ezzel a megoldással. Nyilván szívesebben vállalta az önálló parancsnoki beosztást, mint hogy utált ellenségével kelljen együtt dolgoznia.
     A régi tengerészcsaládból származó Sturdee, aki 12 éves kora óta teljesített szolgálatot a Royal Navy kötelékében, Fisherhez hasonlóan nem volt igazán népszerű a haditengerészet vezetésében. Konok makacsságával és önfejűségével gyakran kergette az őrület szélére kollégáit, akik többnyire ki nem állhatták. A tengernagy természetesen nem volt jó beosztott sem. A befolyásolható, engedékeny Battenberggel jól kijött, de a hozzá hasonlóan önfejű és akaratos Fisherrel előbb-utóbb egymásra borították volna az asztalt.
     Sturdee képzett és tapasztalt tengerésztiszt volt. Kollégái szerint kiváló kötelékparancsnok, de a magasabb stratégiai érzék hiányzott belőle. Mint sokan mások, ő is mindent a saját kezében akart összpontosítani. Törzsének tisztjeit, akik véleménye szerint csak az ő parancsainak a végrehajtására szolgáltak, nem vonta be a döntéshozatalba, és rendszerint a tanácsukat sem kérte ki. A tengernagyot nem sokkal korábban súlyos kritikák érték, mivel a másfél hónappal korábban az U9 által elsüllyesztett páncéloscirkálókat ő vezényelte a holland partok közelébe, holott tudtak a tengeralattjáró veszélyről. A felelősség persze csak kisebb részben volt Sturdee-é, a három hajó pusztulása hibás vezetői döntések és fatális véletlenek egész sorozatának volt köszönhető, azonban az eset így csorbát ejtett a tengernagy tekintélyén, amit sürgősen ki kellett köszörülni.
     Sturdee vezetésével a két, szénnel és lőszerrel túlterhelt csatacirkáló november 11-én hagyta el Devenportot, bár az Invincible fedélzetén még ott voltak a hajó javításán dolgozó gyári munkások. Bár a helyzet sürgető volt, a két csatacirkáló a gazdaságos 10 csomós sebességgel haladt dél felé, hogy a szénkészlet elegendő legyen a hosszú útra. A hajók két héttel később, november 26-án érték el a gyülekezőhelyként kijelölt Abrolhos Rocks kis sziklaszigeteit, Brazília partjai előtt, ahol a déli vizeken állomásozó flotta megmaradt hajói már várták őket.

Az Inflexible 1911-ben, egy amerikai látogatáson.

    A Coronelt túlélő hajók a csata után azonnal visszaindultak Falkland felé, mivel teljesen nyilvánvaló volt, ha a chilei vizeken maradnak, ők sem kerülhetik el a Good Hope és a Monmouth sorsát. Miután sikerült leráznia üldözőit, a Glasgow nyugat felé egy nagy kanyart megtéve déli irányba fordult, és három napon át húsz csomó feletti sebességgel haladva egyenesen a Magellán-szoroshoz hajózott. A cirkáló itt várta be a Canopust, mely a tőle telhető legnagyobb, kilenc csomós sebességgel kínlódta el magát a szorosig. A hajó közben kétszer is csak néhány mérfölddel kerülte el a sérült angol hajók után kutató német cirkálókat, akik a rossz időben szerencsére nem vették észre a kivénhedt sorhajót. A Canopus és a Glasgow november hatodikán találkozott a Magellán-szoros bejáratánál, és innen együtt mentek Falklandra. A Canopus hajtóművei útközben kétszer is felmondták a szolgálatot.
     Az Otranto, hogy biztosan elkerülje a dél felé haladó német hajókat, a csata után kétszáz mérföldet hajózott nyugat felé, ki a Csendes-óceánra. A segédcirkáló csak ezután fordult délnek, és a Magellán-szorost elkerülve a biztonságosabbnak gondolt Horn-fok körüli utat választva jutott vissza a Falkland-szigetekre.
     A térségben állomásozó hajók parancsnokságát Cradock halála után Stoddart ellentengernagy vette át, aki zászlóshajójával, a Carnarvon páncéloscirkálóval, néhány héttel korábban érkezett meg. Stoddart az északi kötelék cirkálóival ekkor még Brazília partjai előtt járőrözött, ahol még mindig a Karlsruhét keresték, nem tudva róla, hogy a német cirkáló néhány nappal korábban már elsüllyedt. Mint mindenki más, Stoddart is arra számított, a németek nem vesztegetik az időt Chilében, hanem gyorsan tovább indulnak az Atlanti-óceán felé, ahová a britek számítása szerint már november közepén megérkezhettek volna. A tengernagy ezért a lehető leggyorsabban igyekezett egyesíteni a szétszórt brit erőket. Saját kötelékével rögtön dél felé indult, a Falklandon állomásozó hajóknak pedig utasítást küldött, induljanak északnak. A gyülekezés helyéül a Rio de la Platát, a Parana és Uruguay folyók torkolatát választotta, Argentína és Uruguay között.
     A La Plata nagy kiterjedésű, sekély vizű torkolata védett horgonyzóhelyet biztosított az angol hajóknak, hiszen a kis vízmélység miatt a viharok erős hullámverése ide nem érhetett el. Ugyanakkor a terület elég nagy volt ahhoz, hogy a hajók a felségvizek határain kívül tudjanak horgonyt vetni, s így tetszőleges ideig tartózkodhattak itt, a nemzetközi jog megsértése nélkül. A nyílt vizeken horgonyozva ráadásul nem fenyegette őket az a veszély, hogy az ellenség egy védett kikötő zárt öblében lepi meg őket.
     A torkolat ezen kívül a Dél-Amerika és Nagy-Britannia közti kereskedelmi forgalom egyik legfontosabb útvonalának kiindulópontja volt. Az Argentínából induló hajók többsége ugyanis innen, a Parana torkolatától délre fekvő Buenos Aires kikötőjéből indult útnak, de jelentős volt az északi parton fekvő Montevideo forgalma is. Az itt felvonuló angol hadihajók tehát egyben ellenőrizték és védelmezték a térség hajóforgalmát is.
    Archibald Peile Stoddart tengernagy. 1860-1939. Stoddart utasítást küldött a flotta szénszállítóinak, hogy hajózzanak Montevideo kikötőjébe, majd november hatodikán ő is a La Plata felé indult a Carnarvon és Cornwall cirkálókkal. Kötelékének többi hajóját, a Bristol könnyűcirkálót, valamint az Edinburgh Castle és Macedonia segédcirkálókat hátrahagyta, hogy azok folytassák a kutatást a Karlsruhe után.
     A cirkálók tizedikén érkeztek meg Montevideo elé, ahol már várta őket az előző nap megérkezett Defence, és az Orama segédcirkáló. A Falklandról érkező hajók, a Glasgow és az Otranto, néhány nappal később futottak be. Az eredeti utasítás szerint a Canopusnak is a La Platához kellett volna mennie, azonban a sorhajó hajtóművei ismét felmondták a szolgálatot, így végül hátrahagyták, hogy úszó ütegként védelmezze Port Stanley kikötőjét.
     November 17-én egy újabb hajó csatlakozott a kötelékhez, a Monmouth osztályába tartozó Kent, melyet Angliából vezényeltek erősítésként a hajórajhoz. Két nappal később a Bristolt és a Macedoniát is visszarendelték a kötelékhez. November huszadikára tehát egy erős, öt cirkálóból és néhány segédcirkálóból álló kötelék gyűlt össze a Rio de la Plata vizein, mely elvileg elég erős lett volna ahhoz, hogy a siker reményével mérkőzzön meg Spee hajórajával. Stoddart azonban, aki közben áthelyezte zászlaját a kötelék legerősebb hajójára, a Defence páncéloscirkálóra, nem mozdult a torkolat közeléből. Az Admiralitás értesítést küldött, hogy csatacirkálókat küldenek erősítésként, és megérkezésükig a cirkálók ne kezdeményezzenek harcot az ellenséggel. Az ezt bejelentő távirat elvileg titkos volt, de a hajókon november közepére már mégis mindenki tudott az Invincible és az Inflexible érkezéséről.
     Stoddart tehát megelégedett azzal, hogy hajóival a La Plata közelében maradva a torkolat hajóforgalmát ellenőrizte. A partoktól némileg eltávolodva sűrűn gyakorlatoztatta a köteléket, és többször lőgyakorlatot is tartottak. A járőrözések során az Orama elfogta a német Navarra teherhajót, melyet legénysége, miután menekülési kísérleteik kudarcot vallottak, elsüllyesztett.
     A német kötelék hollétéről az angolok semmit nem tudtak. Az Ostasiengeschwaders hajóit november közepén látni vélték a Horn-fok körüli vizeken, a britek tehát állandó készültségben álltak, abban a hitben, hogy az ellenség bármikor feltűnhet a közelben. A tengerészek harci moráljára ugyanakkor jótékony hatást gyakorolt az ekkoriban befutó hír az Emden elsüllyesztéséről. Ugyanekkor értesültek arról is, hogy angol cirkálók a kelet-afrikai partoknál megtalálták, és a Rufiji torkolatába beszorítva blokád alá vették a német Königsberg cirkálót.
     Stoddart köteléke és Sturdee viharvert csatacirkálói -melyeket már hónapok óta nem festettek újra, ezért elég lepusztult benyomást keltettek-, november 26-án találkoztak a brazíliai Abrolhos Rocks szigetek előtt. Sturdee átvette a hajóraj parancsnokságát, és az Admiralitástól korábban kapott utasításoknak megfelelően a Defence páncéloscirkálót még aznap útnak indította Fokváros felé, hogy az ott csatlakozzon Herbert Goodenough King-Hall ellentengernagy kötelékéhez. A cirkáló nagy teljesítményű, modern rádiókészülékét indulás előtt leszerelték, és áthelyezték az Invincible fedélzetére. Sturdee két másik hajót szintén leválasztott a köteléktől, bár ezek hiánya nyilván nem volt különösebben égető. A Macedonia és Otranto segédcirkálókat hivatalosan elhasználódott gépeik felülvizsgálatára és javítására küldték a nyugat-afrikai Freetown kikötőjébe. Elképzelhető azonban, hogy a hajók eltávolításának valódi oka nem ez volt, hanem az Otranto legénységének megbízhatatlansága.A Macedonia egy képeslapon, még a boldog békeidőkben. A segédcirkáló nagyrészt a korábbi, a kereskedelmi tengerészettől átvett személyzettel hajózott, akik nem lelkesedtek különösebben a haditengerészet fegyelméért és a harci feladatokért, s amúgy sem túl magas harci moráljukat nyilván tovább rontotta, hogy szemtanúi lehettek a coroneli katasztrófának. A segédcirkálót az Admiralitás egy hónappal később kénytelen is volt visszarendelni a hazai kikötőkbe, mivel legénysége lázadással fenyegetőzött, ha nem térhetnek vissza Angliába. Elképzelhető, hogy Sturdee egyszerűen csak szabadulni akart a megbízhatatlan hajótól, és a Macedoniát a biztonság kedvéért kíséretnek rendelte ki melléje, ha netán zendülés törne ki az Otranto fedélzetén. Erre utalhat az is, hogy a Freetownba való megérkezés után a Macedonia azonnal visszaindult Falklandra.
     Sturdee két nappal megérkezése után, november 28-án indította útnak hajóit a Falkland-szigetek felé, ahol az ellenség feltűnése a legvalószínűbb volt. Indulás előtt a tengernagy kiadta az elkövetkezendő ütközetre vonatkozó harci utasításokat, melyben leszögezte:
     „Az ellenséges kötelék feltehetően legfeljebb két páncéloscirkálóból, három könnyűcirkálóból, és valószínűleg néhány szénszállító teherhajóból áll. A csatacirkálók fő feladata, hogy megküzdjenek a páncéloscirkálókkal. A brit páncélos és könnyűcirkálók az ütközet kezdeti szakaszában ne keressék az összecsapást az ellenség páncéloscirkálóival, hanem az ellenség könnyűcirkálóinak leküzdését tekintsék feladatuknak, amennyiben azok leszakadnak a köteléktől, vagy menekülni próbálnak. … A csatacirkálók kutassák fel az ellenség páncéloscirkálóit, és lehetőleg 10-12 ezer yard távolságból vívjanak velük tűzharcot. Az ellenséget legfeljebb 8 ezer yardnyi hatásos lőtávolságra közelítsék meg. A páncéloscirkálók kerüljék az összecsapást az ellenség páncéloscirkálóival, amíg utóbbiak már nem szenvedtek komolyabb sérüléseket, vagy olyan előnyös taktikai helyzetbe nem kerülnek, ahonnan tűzerejüket valóban hatékonyan használhatják.”
     A hajóraj teljes rádiócsendet tartva hajózott dél felé, az utasítások és üzenetek leadására csak zászlókat és fényszórókat volt szabad használni. Menet közben többször is riadókészültségbe helyezték a köteléket, részben gyakorlatozás végett, részben pedig a német hajók feltűnéséről menetrendszerűen befutó fals értesülések miatt. Az angolok lőgyakorlatot is tartottak, ami nem végződött valami jól, ugyanis a kábel, amivel a céltárgyat vontatták, rátekeredett az Invincible egyik hajócsavarjára. E malőrnek köszönhetően a kötelék az eredetileg tervezetthez képest fél napos késéssel, december hetedikén reggel futott be Falklandra, Port Stanley kikötőjébe. A széntárolók feltöltése, és a hajókon szükségessé váló karbantartások gyors elvégzése után Sturdee innen kilencedikén akart tovább indulni, hogy a Horn-fokot megkerülve a chilei partok közelében kutasson a német cirkálók után. Bár úgyszólván naponta érkeztek be hírek arról, hogy a német hajókat látni vélték a Horn-fok körül, a Magellán-szorosban, vagy éppen Montevideó környékén, a tengernagy nem hitt abban, hogy a németek már elhagyták a keleti partokat. Úgy vélte, nyilván kihasználják az erősen tagolt, szigetek, félszigetek, öblök ezreit tartalmazó, és remek búvóhelyeket kínáló chilei partokat arra, hogy onnan kiindulva támadják a Horn-fok körül és a Magellán-szoroson át vezető kereskedelmi útvonalakat. Elképzelése szerint a Horn-fok megkerülése után szétbontakoztatta volna kötelékét, és a két csatacirkálót szorosan egymás mellett tartva cirkálóit és segédcirkálóit szétküldte volna, kutassák fel az ellenséget, és kövessék mindaddig, amíg ő a két csatacirkálóval meg nem érkezik. Luce kapitány, a Glasgow parancsnoka, már induláskor javasolta, a könnyűcirkálók ne is hajózzanak a csatacirkálókkal Falklandra, hanem azonnal keljenek át a keleti partokra, és kezdjék meg a német hajóraj felkutatását. Sturdee azonban nem tartotta jó ötletnek, hogy hajói ennyire eltávolodjanak egymástól, és elvetette a javaslatot.

Az Invincible.

    Angliában közben lassan elültek a coroneli vereség keltette felháborodás hullámai. Míg kezdetben többnyire Cradockot hibáztatták a csatavesztés miatt, az eseményekről befutó részletesebb jelentések, és a történtek hátterének jobb ismeretében később inkább az Admiralitás tették felelőssé a történtekért. Különösen sok bírálat érte az Admiralitás vezetőjét, Winston Churchillt, aki kezdetben elég otromba módon bírálta Cradockot, később azonban maga is védekezésre szorult.
    Cradock ellentengernagy, és néhány közeli barátja. Az elhunyt tengernagyért november 13-án celebráltak gyászmisét a londoni ChristChurch evangelikus templomban. A királyi család koszorút küldött, maga a király pedig szárnysegédével képviseltette magát az eseményen, melyen Cradock családja és barátai mellett kilenc tengernagy is részt vett. A tengernagynak állított emlékművet 1916 június 16-án leplezték le a yorki székesegyházban. Az ünnepségen a díszbeszédet az Admiralitás akkori Első Lordja, Arthur Balfour tartotta.
     „Nem tudjuk, és soha nem is fogjuk megtudni, mire gondolhatott Cradock admirális, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a túlerőben levő ellenséggel szemben nem lehetséges a győzelem. Soha nem fogjuk megtudni, mit érzett, amikor az aznap este lenyugvó nap a fényes nyugati égbolton tisztán kirajzolta hajói körvonalait, míg ugyanekkor saját lövedékei nem találták a sötétségbe burkolózó ellenséget. Rá kellett ébrednie, hogy reményei szétfoszlottak, tervei meghiúsultak. Nincs kétségem felőle, hogy a közelgő és biztos halállal szembenézve, ha csak egy pillanatig is, de biztosan gondolt rá, barátai és honfitársai hogyan fognak ítélni tetteiről. Biztosan érzem, ha így tett, akkor tisztában volt azzal –és ez így is igaz-, hogy nevét honfitársai jól megérdemelt csodálata biztosan meg fogja őrizni.
     Nincs fajunk embereihez méltó nyughelye, lenn pihen az óceán mélyén, s testét egy fél világ választja el tőlünk. Ő és bátor bajtársai messze nyugszanak a kies angol hazától, ám mégis elnyerték jutalmukat. Mi tudjuk, mire tettek kísérletet, és ennek fényében megítélve tetteiket, biztosan állíthatjuk, halhatatlan helyet szereztek maguknak a tengeri hősök azon hosszú sorában, akik tetteikkel felépítették a Birodalmat, és biztosították az emberiség szabadságát. Ezen hősök, e percben is, amikor beszélek, azon dolgoznak, hogy megvédjék a birodalmat, megőrizzék a szabadságot, és őseik nyomába lépve Isten akaratából megvédjék és megőrizzék azt az idők végezetéig.”

     A coroneli ütközet jól demonstrálta, mi lehetett volna a sorsa Troubridge páncéloscirkálóinak is, ha a tengernagy nekiereszti őket a Goeben-nek. Nyilván nem kis részben a frissen befutó coroneli hírek hatásának is köszönhető volt, hogy a hadbíróság november kilencedikén Ernest Troubridge ellentengernagyot minden vádpont alól felmentette. (Ami persze nem volt elég ahhoz, hogy a büszke angolok megbocsássák neki az ellenség elől való megfutamodást. Troubridge később menetrendszerűen megkapta azokat a kitüntetéseket és előléptetéseket, melyeket egy tengerésztisztnek pályafutása bizonyos szakaszaiban meg kellett kapnia, azonban hadihajó kötelékeket soha többé nem bíztak rá, s a háború hátralevő részét rangjához mérten megalázó szárazföldi beosztásokban szolgálta végig.)
     Bár kezdetben kemény, és néha goromba bírálatban részesítette, végül a maga módján még Churchill is elégtételt szolgáltatott a tengernagynak, nem olyan cifra szóvirágokkal mint Balfour, de alighanem nála is kifejezőbben. Hónapokkal Coronel után Winston egy ízben Beatty-vel társalogva arról beszélt, egy németekkel való összecsapás esetén hogyan is kellene eljárnia a tengernagynak. Churchill végül a következőket mondta: „Lehetőleg maradjon Cradock és Troubridge között. De ha a körülmények úgy hozzák, hogy mindenképpen választania kell, akkor kövesse Cradock példáját.”

    Spee három hajójával november harmadikán futott be Valparaisóba. A kikötőben még semmit nem tudtak a két nappal korábbi csatáról, ám a német hajókról érkező hírek futótűzként terjedtek a városban. A partraszálló tengerészeket a helyi német kolónia lelkes, már-már eksztatikus ünnepléssel fogadta. Az általános örömmámorban jóformán csak Spee nem vett részt, akit láthatólag ugyanaz a végzetváró fatalizmus kerített hatalmába, mint nem sokkal korábban angol ellenfelét, Cradock tengernagyot. Spee nem volt hajlandó élménybeszámolót tartani a győztes csatáról, a német kolónia által tartott díszvacsorán pedig nem emelte poharát a brit flotta mielőbbi pusztulására, mint a többiek. Amikor partra szállt a kikötőben, és a német lakosok virágcsokrok tömegével árasztották el, fanyarul csak annyit jegyzett meg: „Jól fognak majd mutatni a síromon.”
     A tengernagy nyilván értékének megfelelően kezelte a győztes ütközetet, és jól tudta, néhány öregedő félben levő angol cirkáló elsüllyesztése lehet lélekemelő propagandahír, de a háború kimenetelére semmilyen hatással nem lesz. Nyilván tartott attól is, a bosszantó kudarc csak felingerli az angolokat, akik ezt követően becsületbeli ügynek fogják tekinteni az ő hajórajának elpusztítását, hogy ezzel is demonstrálják, senki nem húzhat ujjat büntetlenül Britanniával.

Az utolsó, november harmadikán, Valparaisóban készült fénykép Spee tengernagyról.

    Egyébként Spee magatartása talán szintén amellett szóló bizonyíték lehet, hogy a német flottaépítés igazi célja valójában nem Nagy-Britannia tengeri uralmának megtörése volt. A császár dagályos szónoklatai és a fiatalabb tisztek szájalása ellenére a brit flottával való összecsapás lehetősége elborzasztotta a német tengernagyokat, akik nem is rendelkeztek komoly stratégiai tervekkel egy ilyen eshetőségre. Tirpitz kockázatelmélete nem a brit flottával való összecsapásról, hanem annak elkerüléséről szólt. A Hochseeflotte nem a brit flotta legyőzése, hanem Britannia megzsarolása céljából készült. Tirpitz elképzelése szerint a flotta a britekkel szemben csak afféle elrettentő erőként működött volna, mely segíthetett volna kisebb-nagyobb diplomáciai engedményeket kicsikarni az angoloktól. Tirpitz nem hitte, hogy le tudná győzni a briteket, de úgy gondolta, egy erős német haditengerészet legyőzéséért a más riválisok által is szorongatott angoloknak olyan nagy árat kellene fizetniük, melyet azok nem, vagy csak végső esetben vállalnának. Harci erőként a flotta bevetését nem az angolok, hanem sokkal inkább a szoros szövetségben álló franciák és oroszok ellen tervezhették, megakadályozandó, hogy azok az Északi vagy a Balti-tengeren egyesítsék erőiket.
     Az, hogy Anglia belépett a háborúba, kellemetlen meglepetésként érte a németeket. A flotta igyekezett elkerülni a britekkel való konfrontációt, s egy Royal Navy-vel való, reménytelennek tűnő összecsapásban sem a császár, sem a főparancsnok, Ingenohl tengernagy nem akarta kockáztatni a nagy áldozatok és nagy költségek árán kiépített hadiflottát. Néhány kisebb jelentőségű portyázástól eltekintve a német flotta tulajdonképpen egészen 1916-ig nem vonult fel támadó célzattal az Északi-tengeren. A legtöbb, amit a német tengernagyok elérni akartak az volt, hogy a Grand Fleet néhány egységét elszigeteljék a főerőktől, és megsemmisítsék őket, apránként faragva le a brit haditengerészet nyomasztónak gondolt fölényét. A bátortalan, rosszul kivitelezett kísérletek azonban nem vezettek eredményre, amikor pedig az egyik ilyen akció mégis majdnem sikerült, az utolsó pillanatban, a Royal Navy fenyegető árnyékától megijedve, a németek hátra arcot csináltak, és elmenekültek. (Lásd: Scarboroughi malőr.)
     A skagerraki csata után II. Vilmos arról szónokolt, hogy megtört Trafalgar varázsa. Valójában azonban erről szó sem volt. A Royal Navy az európai haditengerészetek szemében még mindig az a flotta volt, mely hat nagy csatában úgy roppantotta szét a napóleoni Franciaország és szövetségesei hajóhadait, hogy közben ő maga egyetlen hajót sem vesztett. A német haditengerészet, a többiekhez hasonlóan, egész egyszerűen félt az angoloktól. A német flotta első reakciója a britek feltűnésére szinte mindig a „hátra arc és futás” volt, Scarboroughnál, Falklandnál, Dogger Banknál egyaránt.

A német hajók Valparaisóban. Az előtérben chilei hadihajók láthatók, a németek az öböl közepén vannak.

    A német tengernagy tehát három hajójával november harmadikán kora reggel futott be Valparaiso kikötőjébe. A hír hallatán a német nagykövet, Von Eckert báró, Santiagóból azonnal a kikötőbe utazott, és rögtön a zászlóshajóra ment. A nagykövet és Spee altengernagy délután partra szállt, és a város német lakosságának lelkes ünneplésétől kísérve a helyi német konzulátusra mentek, ahol a konzullal és más német diplomatákkal és megbízottakkal estig tanácskoztak a további teendőkről. Közben Spee táviratban elküldte a coroneli csatáról készített jelentését Berlinbe. Hogy a konzulátuson folytatott megbeszélések pontosan miről is szóltak és milyen eredménnyel zárultak, illetve kapott e a tengernagy valamilyen utasítást a berlini Admiralitástól, nem tisztázott.
     A németek kezdetben még azt sem tudták, tulajdonképpen mit is sikerült elsüllyeszteniük Coronelnél. A Nürnberg jelentése nyomán a csata utáni reggelre az világossá vált, hogy a Monmouth biztosan elsüllyedt, ám a Good Hope sorsát illetően a németek továbbra is bizonytalanok voltak. Míg Spee Valparaisóban időzött, a Dresden és a Leipzig Coronelnél, illetve a környékbeli öblökben és horgonyzóhelyeken kutatott az angol cirkáló után. Biztosan tudták, hogy a Good Hope legalábbis súlyosan megrongálódott, és úgy vélték, ha túlélte a csatát, nyilván a közeli partokon keresett menedéket. Csak miután a napokig tartó kutatás nem vezetett eredményre, kezdték elhinni, hogy a brit cirkáló tényleg elsüllyedt.
     A nemzetközi jog értelmében a hadviselő felek hadihajóinak a semleges kikötőket a befutástól számítva 24 órán belül el kellett hagyniuk. A németeknek tehát sok idejük nem maradt arra, hogy Valparaisóban ünnepeltessék magukat, bár a lelkes német kolónia este azért csapott egy nagy bulit a tengerek német hőseinek tiszteletére. A hajók gyorsan kiegészítették szénkészleteiket, elvégeztek néhány kisebb javítást, és másnap reggel elhagyták a kikötőt.
     A britek arra számítottak, Spee kihasználja, hogy a dél-amerikai partokat biztosító angol kötelék ereje nagyon meggyengült, és cirkálóival azonnal áthajózik Dél-Amerika nyugati partjaihoz. Az alatt a néhány hét alatt, amíg erősítés nem érkezik Angliából, a németek szinte zavartalanul támadhatták volna az itteni kereskedelmi hajózást. A La Platánál gyülekező angol hajóraj még a Defence csatlakozása után sem jelentett akkora erőt, mely biztos sikerre számíthatott volna a németekkel szemben. A kötelék ráadásul, főleg az elavult Carnarvon miatt, valamivel lassabb is volt az ellenségnél.
     A britek várakozásával ellentétben a németek azonban egyáltalán nem siettek elhagyni a Csendes-óceánt. Spee terveit és céljait illetően csak találgatásokra vagyunk utalva –ezekről kicsit később-, így nem lehet tudni, milyen megfontolásokból cselekedett. Mindenestre Valparaiso elhagyása után nem délnek fordult, hanem nyugatnak, és november hatodikán horgonyt vetettek a kontinens partjaitól 400 mérföldre fekvő Juan Fernandez-szigeteken. Spee szemmel láthatóan ezt a helyet szemelte ki a flotta újabb bázisának, és szétszórt hajóit itt egyesítette újra. Ide rendelte a flotta ellátóhajóit is, melyekről ismét kiegészítették a szénkészleteket. A hajók kilenc napot töltöttek itt, és csak 15-én hagyták el a szigeteket. Közben Spee hol a Dresdent, hol a Leipziget küldte Valparaisóba, hogy rajtuk keresztül tartsa a kapcsolatot a német konzulátussal, és a dél-amerikai kikötőkben működő német megbízottakkal, akik naprakész információkkal látták el a tengernagyot az angol hadihajók mozgásáról. Ezeken kívül azonban kellemetlen hírek is érkeztek a német tengernagyhoz. A Juan Fernandezen való időzés közben értesültek ugyanis az Emden elsüllyesztéséről, és Tsingtaó elestéről.
     (A köteléktől még augusztus 14-én levált Emden rövid, de eseménydús pályát futott be a következő hetekben. A cirkáló augusztus végén áthajózott az Indiai-óceánra, s az India körüli vizeken, illetve a Bengáli-öbölben harminc hajót süllyesztett el, és rajtaütéseivel több kikötőben okozott súlyos károkat. A Penang elleni rajtaütés során az Emden elsüllyesztette az orosz Zsemcsug cirkálót is. Az ellenségnek okozott anyagi kárnál talán még nagyobb volt a közvetett kár, a kereskedelmi cégek és a hajógazdák ugyanis még hónapokkal az Emden pusztulása után is vonakodtak angol illetőségű rakománnyal kifutni a tengerre.
     A cirkáló végül november kilencedikén veszett oda, amikor a Kókusz-szigetek rádióállomása elleni rajtaütés közben találkozott az ausztrál Sydney cirkálóval. A túlerőben levő ellenséggel szemben a végsőkig küzdő német hajó veszteségei igen nagyok voltak, 360 fős legénységéből 196-an elestek, vagy megsebesültek. A rádióállomás elleni támadáshoz már partra szállt ötven német tengerész kalandos úton, Arábián és Törökoszágon keresztül jutott vissza Németországba. Az Emden kapitánya később megkapta a lovagkeresztet, míg a cirkáló minden tisztje első osztályú vaskeresztet kapott, a legénységből pedig ötven tengerésznek ítéltek oda másodosztályú vaskeresztet.
     Tsingtaó két hónapos ostrom után november hetedikén kapitulált az angol-japán ostromsereg előtt. A kikötőben maradt hadihajókat az utolsó napokban elsüllyesztették. Néhányuknak sikerült az áttörés, ezeket kínai kikötőkben internálták. Utóbbiak közé tartozott az S90 torpedónaszád, mely október 17-én éjszaka megtorpedózta és elsüllyesztette a japán Takachiho cirkálót. A várost ezután a japánok tartották megszállva, majd 1922 december tizedikétől visszakerült a kínai fennhatóság alá.)
    

A zátonyra futtatott Emden roncsai a Kókusz-szigeteknél.
A Juan Fernandezről való kifutás előtt Spee döntött a Titania sorsáról is, mely kis sebessége és állandó géphibái miatt csak gátolta a hajóraj mozgását. A kis teherhajót végül kiürítették és elsüllyesztették, legénysége a Gneisenaura szállt át. Egy másik hajó, a Prinz Eitel Friedrich, végleg elvált a köteléktől. Spee úgy döntött, a viszonylag gyors és jól felfegyverzett segédcirkáló maradjon a chilei partok előtt, és a továbbiakban önállóan tevékenykedve zavarja az ellenség kereskedelmi hajózását.
     A hajóraj a kifutás után négy nappal, november 19-én érkezett meg a Chile déli részén fekvő St.Quentin-öbölbe. Útközben elfogták az angol North Wales teherhajót, mely eredetileg Cradock hajórajának az egyik szénszállítója volt.
     Az öbölben egy újabb hajó csatlakozott a kötelékhez, a Seydlitz. A volt utasszállítót a háború kitörése az ausztráliai Sydney kikötőjében érte, melyet még az angol hadüzenet előtt, augusztus harmadikán sikerült elhagynia. A hajó ezt követően a Csendes-óceánt átszelve az argentin Bahía Blanca kikötőjébe hajózott, és egészen novemberig ott is maradt. A coroneli eseményekről értesülve november hatodikán elhagyta az argentin vizeket és a Horn-fok megkerülésével Valparaisóba hajózott. A Dresden vagy a Leipzig segítségével ezt követően feltehetőleg kapcsolatba léptek Speevel, és 21-én a St. Quentin-öbölben csatlakozott az Ostasiengeschwaders hajóihoz.
     A Seydlitz megérkeztével teljessé vált a hajóraj. A két páncéloscirkálón és a három könnyűcirkálón kívül az öbölben tartózkodott még a Baden és Santa Isabel szénszállító, és a Seydlitz. A nyolc hajó a továbbiakban már nem vált szét, Spee egyben tartotta a köteléket.
     A St.Quentin-öbölben ismét öt napot töltött el a hajóraj. Itt került sor egy ünnepi eseményre, a coroneli csatáért kapott kitüntetések kiosztására is. A cirkálók legénysége között több mint háromszáz másodosztályú vaskeresztet osztottak ki, maga Spee pedig első osztályú vaskeresztet kapott. A berlini vezetés tehát mennyiségileg nem fukarkodott az elismerésekkel, ugyanakkor viszont véleményem szerint Spee-t alulfizették az első osztályú vaskereszttel. Mások, például tengeralattjáró parancsnokok, ennél kisebb sikerekért is megkapták a lovagkeresztet.
     A hajók ismét szeneltek, majd 26-án indultak tovább a következő megálló, a Tűzföld déli részén, a Horn-fok közelében fekvő Picton-sziget felé. Kifutás után Spee nyugatnak fordult, hogy eltávolodjon a partoktól, nehogy egy Magellán-szoros felé tartó hajó észrevegye őket, és tájékoztassa jelenlétükről az angolokat. A német cirkálók mintegy 200 mérföldre hajóztak ki nyugat felé az óceánra, s csak ezt követően fordultak délnek. Az idő rendkívül rossz volt, az egyik túlélő szerint a hajók 12-es erősségű viharban, nyolc csomós sebességgel küszködtek előre. A fedélzeten lehetetlen volt megmaradni, s csak biztosítókötéllel lehetett kimenni oda, különben a szél és a hullámok rögtön lesöpörték volna az embereket. A tengerészek hideg kosztot kaptak, mert a konyhát nem lehetett használni, a tiszti szállások fabútorai pedig nagyrészt összetörtek. A hajókról a vihar után később nagy mennyiségű törmeléket kellett a tengerbe szórni.
     A kötelék végül december harmadikán vetett horgonyt a Picton-szigetnél. Miután az időjárás valamivel barátságosabbá vált, a hajók ismét szeneltek, a tengerészek közül pedig sokan kimentek a szárazföldre, hogy Spee engedélyével fókákra és pingvinekre vadásszanak.
     A tengernagy hatodikán haditanácsot tartott a Scharnhorst tiszti szalonjában, és itt közölte először tisztjeivel, hogy támadást akar intézni a Falkland-szigeteki brit támaszpont, Port Stanley kikötője ellen. A hadtanácson részt vevő német tisztek közül később csupán a Gneisenau elsőtisztje maradt életben, aki utóbb azt állította, a hajók kapitányai közül szinte mindenki ellenezte a tervezett hadműveletet. Túl kockázatosnak, és ráadásul feleslegesnek is tartották azt, hiszen itt, a dél-amerikai partoknál, a német hajóknak nem voltak problémái a szénellátással, tehát semmi szükségük nem volt a Falklandon felhalmozott brit készletekre. Tisztjei ellenkezése dacára azonban Spee, aki aznap reggel kapott értesítést arról, hogy a szigeteken nem állomásoznak angol hadihajók, kitartott elképzelései mellett, s miután ismertette a támadás tervét, berekesztette a gyűlést, és kiadta az indulási parancsot. A teherhajók hatodikán délután, a cirkálók pedig hetedikén reggel tehát felszedték a horgonyt, és útnak indultak a Falkland-szigetek felé.

A német hajók a Horn-fok körül. Állítólag hiteles felvétel.

    A német kötelék mozgása a coroneli csata után nem teszi egészen világossá, mik is voltak Spee szándékai és céljai. Találgatások egész serege született, és születik napjainkban is arról, vajon mit csináltak a németek egy teljes hónapig a chilei partok előtt, és vajon mit akartak elérni a Falkland-szigetek elleni támadással? Miután senki nem maradt életben azok közül, akik beszámolhattak volna a tengernagy döntéseinek hátteréről, nagyrészt csak találgatásokra vagyunk utalva.
     A legésszerűbbnek az látszott volna, hogy a coroneli ütközet után a németek azonnal áthajóznak a kontinens keleti partjaira, még mielőtt a britek összeszedik magukat, és az ottani nagy forgalmú kikötők előtt széles rendet vágnak a brit kereskedelmi hajók között. A németek azonban nem ezt tették, és mozgásuk arra látszik utalni, mintha eredetileg a chilei partok előtt akartak volna maradni. Az erősen tagolt déli partvidék valóban remek támaszpontja lehetett volna a köteléknek. A portyázások után a szigetek között megbújva rejtőzhettek volna el az őket kereső brit hadihajók elől, ahogy az később a Dresden-nek is sokáig sikerült. Ugyanakkor viszont Spee állítólag már a valparaisói tartózkodásuk idején, vagyis november harmadikán megemlítette, hogy a Falkland-szigetek ellen kíván vonulni. De akkor mit csinált egy hónapig Chilében?
     A legésszerűbb feltételezésnek talán az látszik, Spee -akármit is mondott Valparaisóban-, eleinte egy darabig valóban a chilei partok előtt kívánt maradni, ezért is gyűjtötte össze hajóraját a feltehetően támaszpontnak kiszemelt Juan Fernandez-szigetek előtt. Néhány nappal később aztán a tengernagy hirtelen megváltoztatta elhatározását, talán részben azért is, mert ekkor értesült arról, hogy az Australia és egy erős japán cirkálókötelék feltűnt a mexikói partok előtt. Ekkor dönthetett a keleti partvidékre való átvonulás mellett, amit persze minden bizonnyal már korábban is fontolóra vehetett, de addig csak másodlagos B tervként. Az Australia és a japán hajók egyelőre nem jelentettek közvetlen veszélyt, de várható volt, hogy előbb-utóbb délebbre vonulnak, hogy ott keressék a német hajókat. (November végén ez is történt.)
     Spee-nek kétségkívül naprakész információi voltak a keleti part előtt állomásozó angol cirkálók erejéről és helyzetéről. A német hírszerzésnek szinte minden kikötőben voltak informátorai, és az itt megforduló kereskedelmi hajók fedélzetén is sok német származású tengerész szolgált. De számíthattak a nem német származású lakosság segítségére is, akik többnyire ki nem állhatták az angolokat. (A jenkik iránti utálat máig elevenen él Dél-Amerika népei között.) A tengernagy minden bizonnyal tudta, hogy az angol hadihajók nem Falklandon, hanem a La Plata vizein állomásoznak, és pontos értesülései lehettek a brit kötelék erejéről is. Ez a kötelék pedig még a Defence-el együtt sem jelentett olyan túlerőt, mely a németek számára igazán elrettentő lehetett volna. Az Australia és a japán cirkálók sokkal nagyobb fenyegetést jelentettek, ésszerű döntésnek tűnhetett hát elhagyni a túlságosan veszélyessé vált Csendes-óceánt.
     Hogy ezután Spee-nek milyen szándékai voltak, azt megint csak találgatni lehet, de mint már korábban is említettem, a Falkland-szigetek elleni támadásnak csupán egyetlen esetben volt értelme, akkor, ha Spee Dél-Amerika keleti partjai előtt kívánt maradni. A támadás célja kétségtelenül Port Stanley elfoglalása, vagy legalábbis a kikötő tönkretétele volt. Egy „hit and run” rajtaütésnek, aminek egyetlen gyakorlati haszna a harci morál növelése lett volna, egyáltalán semmi értelme nem volt, hiszen a coroneli győzelem után a német tengerészek harci morálja amúgy is nagyon magas szinten állt. Ezen kívül Spee már csak a cirkálók fogyatkozó lőszerkészlete miatt sem ment volna bele egy olyan akcióba, aminek nem volt valami komoly célja és értelme.
     A támadás előkészítése és lebonyolítása is egyértelműen arra utal, a tengernagy valamilyen nagyobb szabású hadműveletet kívánt végrehajtani. Egy gyors rajtaütést, aminek célja a kikötőben álló hajók elpusztítása, a rádióállomások és kikötői létesítmények szétlövése, a két páncéloscirkáló is le tudott volna bonyolítani, ugyanúgy, ahogy azt Tahitinál is tették. Ehhez nem lett volna szükség a könnyűcirkálókra -a teherhajókra pedig egyáltalán nem-, melyeket Spee szétküldhetett volna a dél-atlanti vizekre, hogy önállóan portyázva pusztítsák az antant államok kereskedelmi hajóit, vagy másodlagos célpontokat támadjanak, például a Déli-Georgia szigeteket, vagy éppen Szent Ilonát.
     A Falkland elleni támadáshoz viszont Spee a teljes flottáját összevonta. Nemcsak a Picton-szigetnél vele levő nyolc hajó indult Port Stanley felé, hanem december negyedikén két, Montevideóban tartózkodó német teherhajót is a szigetek felé indított. Elég nyilvánvalónak tűnik tehát, nem az volt a szándéka, hogy összelövöldözi a kikötőt, aztán gyorsan elhúzza a csíkot. Egy „hit and run” rajtaütésnél a meglepetés a fő tényező, a cirkálók váratlanul lecsapnak, általában a kora reggeli órákban, aztán gyorsan eltűnnek. Ott viszont, ahol a hajók huzamosabb időn át akartak tartózkodni, mint például Nukuhivánál vagy a Húsvét-szigetnél, Spee rendszerint előreküldte teherhajóit, derítsék fel a terepet. Ez történt ebben az esetben is, a flotta három teherhajója ugyanis a főerők előtt, már december hatodikán este útnak indult a szigetek felé, míg a cirkálók csak másnap reggel követték őket.
    

A Gneisenau fedélzete.
Nyilvánvalónak tűnik tehát, hogy a németek valami nagyobb szabású vállalkozásra készültek Falklandnál. Ami egyben magyarázatot is adhat arra, mit csináltak egy hónapig Chilében. Előkészítették az akciót. Az, hogy az előkészületek ilyen sokáig tartottak, megint valami komolyabb hadműveletre utal.
     Hogy pontosan mire, azt persze biztosan nem lehet tudni. Szerény véleményem szerint azonban a megoldás kulcsát valószínűleg a Montevideóból induló két teherhajó jelenti. A Mera és az Elinore Woermann nevű gőzösök december negyedikén futottak ki a kikötőből, meglehetősen különös rakománnyal a fedélzetükön, melyre az általam ismert szakirodalom nem figyelt fel. A Spee flottájának szánt szokásos ellátmány mellett ugyanis a rakomány gerincét nagy mennyiségű cement és drótkötél képezte, melyekre a hadihajóknak biztosan nem volt nagy szükségük. Az első következtetés, ami erről az ember eszébe jut, természetesen az, hogy Spee nyilván meg akarta szállni a szigeteket, erődítményeket emelni Port Stanley-nél, és aztán saját támaszpontjaként használva a kikötőt, onnan támadni a dél-atlanti vizeken közlekedő angol kereskedelmi hajókat.
     Ez az elképzelés persze azonnal újabb problémákat vet fel. Az első merőben technikai jellegű, honnan vett volna Spee elég embert ahhoz, hogy elfoglalja a szigetet, és aztán megfelelő számú helyőrséget hagyjon hátra rajta?
     A szigeteken reguláris katonaság nem állomásozott, tehát a kikötőben álló brit hadihajók leküzdése után a németeknek már csak a civil lakosság soraiból felállított helyi milíciát kellett volna semlegesíteniük ahhoz, hogy megszerezzék az ellenőrzést a szigetek felett. Miután tudni lehetett, hogy a német hajóraj a dél-atlanti térség felé közeledik, a Falkland-szigetek minden épkézláb férfi lakosát felfegyverezték. Ez mindösszesen legfeljebb 300-400 embert jelentett. A németek számára nem okozott volna különösebb gondot, hogy a hajóikon szolgáló közel háromezer tengerész soraiból kiállítsanak egy különítményt, mely képes ezt a képzetlen, rosszul felszerelt fegyveres erőt leküzdeni. Csakhogy hosszú távon a hajók nem nélkülözhettek több száz tengerészt, tehát Spee megszerezhette, de nem tarthatta volna meg a szigeteket.
     A német tengernagy számára azonban nem csupán a hajóin szolgáló tengerészek álltak rendelkezésre. Mint már többször említésre került, az óceániai és dél-amerikai térségben meglehetősen nagy lélekszámú német kolónia élt, nemcsak a gyarmatokon, hanem a térség többi országában is. Közülük nagyon sokan megtartották német állampolgárságukat, márpedig ebben az esetben, ha katonaviselt egyénekről volt szó, az illetők hadköteles tartalékosoknak számítottak. Mozgósítás esetén ezeknek a tartalékosoknak, a Csendes-óceán és Dél-Amerika egész területéről, a chilei Valparaiso kikötőjében kellett gyülekezniük. Mikor Spee november harmadikán befutott a chilei kikötőbe, ott több mint ezer német tartalékost talált, akik mind csatlakozni szerettek volna a hadihajókon szolgálókhoz. A flotta azonban összesen 127 embert vett csak fel, amennyire az állomány hadilétszámra való kiegészítéséhez a hajóknak éppen szüksége volt. A többieknek odavetettek néhány biztató szót, mely szerint biztos lesz még alkalmuk a haza szolgálatára, várjanak csak türelmesen, és a kikötőben hagyták őket. Csakhogy egy héttel később egy újabb német hajó futott be a kikötőbe, a Seydlitz, amely bizonyíthatóan újabb tartalékosokat vett fel. Hogy pontosan mennyit és milyen célból, arra vonatkozóan ismét nem maradt fenn megbízható beszámoló, de némely forrás szerint több száz német tartalékos szállt fel a hajóra.
     Spee ekkorra ugyanis már eldönthette, hogy mégis áthajózik a keleti partra, és megtámadja a Falkland-szigeteket, tehát szüksége lett a tartalékosokra. (Nemcsak harci, hanem talán munkaerőként is, az erődök építéséhez.) A Seydlitz által felvett emberek zöme állítólag az úgynevezett Maltzahn zászlóaljhoz tartozott, mely katonai szempontból egy viszonylag képzett és gyakorlott alakulatot jelentett. Von Maltzahn báró az egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb chilei földbirtokos volt –legjobb tudomásom szerint a Maltzahn család máig a chilei elithez tartozik-, aki birtokán szabályos katonai gyakorlóteret épített fel, ahol bevonultatásuk után a környékbeli német tartalékosokat gyakorlatoztatta. Az itt felállított zászlóalj felszereltségben és képzettségben persze nem érte el egy reguláris alakulat színvonalát, de elég erős volt ahhoz, hogy a nála jóval képzetlenebb falklandi népfelkelőkkel megbirkózzon.
     Tehát minden Spee rendelkezésére állt ahhoz, hogy elfoglalja és megtartsa a Falkland-szigeteket. Ennek ellenére sokan kétlik, hogy valóban ez volt a tengernagy szándéka. Ők úgy érvelnek, a britek gyorsan blokád alá vehették volna a szigeteket, beszorítva Port Stanley-be a német hajókat, és egy-két hónapon belül képesek lettek volna egy megfelelő nagyságú inváziós erőt összegyűjteni, és a szigetek visszafoglalására küldeni. Ez valóban így van, bár a dolog azért nem lett volna ilyen egyszerű. A dél-atlanti térségben az angoloknak Port Stanley volt az egyetlen támaszpontjuk, tehát a szigetek blokádját az angol hadihajóknak a viharos tengeren, támaszpont nélkül, a semleges, de az angolokkal nem túlzottan szimpatizáló dél-amerikai kikötőkre támaszkodva kellett volna megoldaniuk. Ugyanilyen nehéz lett volna a szigetek visszafoglalásához szükséges több ezer fős katonaság Falklandra való eljuttatása, és utánpótlásuk megoldása. Egy ilyen vállalkozás persze így sem lett volna kivitelezhetetlen, de megvalósításához jelentős tengeri és szárazföldi erőforrásokat kellett volna átirányítani a térségbe, melyekre a háborúnak ebben az angolok számára is kritikus szakaszában az európai hadszíntereken is nagy szükség volt. Már önmagában ezért is megérhette volna a németeknek egy ilyen akció. Churchill visszaemlékezései szerint egyébként novemberben, egy beszélgetés során Fisher ezt mondta neki: „Ha Spee helyében lennék, elfoglalnám és megerősíteném Falklandot, s aztán onnan pusztítanám a kereskedelmi hajózást a dél-atlanti térségben.”
    
A Scharnhorst hátsó lövegtornya.
Ezen kívül a németeknek volt még egy lehetőségük arra, hogy a Falkland-szigeteket elfoglalva megerősítsék pozícióikat a térségben. Argentína, mint az nyilván közismert, igényt támasztott a szigetekre, melyet a német diplomácia mindig respektált. Semmibe nem került volna nekik, hogy a szigetek megszállása után felkínálják azokat Argentínának. Ekkortájt még nem lehetett tudni, hogyan fog végződni a háború. A hadszíntereken a németek kimondottan jól álltak, ígéreteiket tehát nem lehetett fedezetlen csekknek tartani. A hajórajnak nyújtandó támogatásért cserébe felkínálhatták volna a szigeteket az argentinoknak, akik –természetesen illő fizetségért cserébe- vállalhatták volna a német cirkálók szén és lőszerellátását, illetve a szükséges nagyjavítások elvégzését. Ez ugyan ellentétes volt a nemzetközi jog vonatkozó rendelkezéseivel, de az argentinok nem tettek volna mást, mint amit a kezdetben elvileg semleges Egyesült Államok is tett mindkét világháborúban, vagyis nyílt támogatásban részesítette a hadviselő felek egyikét.
     A történészek kutatásokat végeztek az érintett országok archívumaiban, és egy meglehetősen különös dologra figyeltek fel. A chilei levéltárakban bőséges anyagot találtak Spee hajórajának tevékenységéről, diplomáciai jelentéseket, haditengerészeti feljegyzéseket, a hírszerzés beszámolóit, ésatöbbi. Az argentin levéltárak dokumentumai között viszont egyáltalán semmit nem találtak ebből az időszakból, ami ezekkel az eseményekkel foglalkozott volna. Ez már csak azért is különös, mert a történtek Argentína közvetlen közelében zajlottak, olyan területeken, melyeken ők is érdekeltek voltak. A Picton-sziget például, a német hajók utolsó megállója Falkland előtt, közvetlenül a Tűzföld argentin részének déli partjai előtt fekszik. A szigetre az argentinok szintén igényt tartottak –sikertelenül, az ma is Chiléhez tartozik-, és a vitatott hovatartozású területeken állandóan argentin hadihajók járőröztek, a kérdéses időpontban a San Martin és General Pueyrredon cirkálók. A német hadihajók három napot töltöttek el itt, viszonylag jó időjárási viszonyok között, de az argentin feljegyzésekben nyoma sincs annak, hogy a nyolc német hajó jelenlétét észrevették volna, ami azért elég valószínűtlenül hangzik. Ezt a hallgatást minősíthetjük beszédesnek is, bár önmagában persze semmit nem bizonyít.
     A Seydlitz, mely minden bizonnyal a szigetek elfoglalására szánt önkénteseket szállította, hivatalosan kórházhajóként csatlakozott a hajórajhoz, melyet a hadihajók tisztjei elég különösnek találtak, hiszen valamennyi német hajó jól felszerelt hajókórházzal rendelkezett. A Seydlitz-et elkülönítették a kötelék hajóitól, a többiektől külön horgonyzott, és senkit nem engedtek fel a fedélzetére. A német hajóraj rangidős túlélője, Hans Pochhammer fregattkapitány, a Gneisenau elsőtisztje, utóbb megemlítette, még őt sem engedték fel a Seydlitzre, amikor egy ízben valamilyen küldeményt továbbított a hajóra. Az, hogy a hajó német tartalékos katonákat szállított a fedélzetén, bizonyítottnak tekinthető, mivel ismertek olyan tartalékosok visszaemlékezései, akik később a Seydlitz fedélzetén érkeztek Argentínába, és kerültek ott internálásba. Spee tehát még saját tisztjei előtt sem fedte fel szándékait, aminek oka talán az lehetett, hogy diplomáciai szempontból is kényes vállalkozásba kezdett.
     Jóval később, a német haditengerészetnek a falklandi ütközetről készített hivatalos jelentésének margójára tett megjegyzésében II. Vilmos azt írta: „Rejtély marad, mi késztette Spee-t a Falkland elleni támadásra.” A megjegyzést nem a nyilvánosságnak szánták, tehát a császár ezek szerint tényleg nem tudta, mire készült Spee. A német tengernagy lehet, a saját szakállára indította meg a hadműveletet, és nem egyeztetett feletteseivel. De ha bevonta a berlini Admiralitást, akkor sem különösebben meglepő, hogy a császárt kihagyták a tervezésből. Vilmos előszeretettel tetszelgett a nagy hódító napóleoni pózában, valójában azonban a katonai tervezésbe, ha csak lehetett, egyáltalán nem vonták be. A császár állítólag még a Schlieffen terv részleteit sem ismerte, és a háború elején fogalma sem volt róla, pontosan hol és hogyan kíván támadni a saját hadserege.
     A falklandi hadművelettel kapcsolatban egyébként a német levéltárak állítólag szintén nem sok felvilágosítást adnak, a kutatók a dokumentumok ugyanolyan meglepő hiányát tapasztalták, mint az argentinoknál.
    
A Seydlitz egy békebeli képeslapon.
És végezetül van még egy, az előzőnél egyszerűbb magyarázat, ami érthetővé teszi a Mera és az Elinore Woermann különös rakományát. A cementet és a drótkötelet ugyanis nem biztos, hogy parti erődök építésére használták volna fel. Lehet, hogy Spee cementtel megrakott hajók elsüllyesztésével kívánta eltorlaszolni Port Stanley kikötőjének bejáratát. Ugyanez az ötlet nagyjából ugyanekkor a Monarchia egy tartalékos zászlósának, a lembergi születésű Georg Gondosnak is eszébe jutott, aki egy semleges, török zászló alatt hajózó, cementtel megrakott teherhajó elsüllyesztésével akarta eltorlaszolni a Szuezi-csatornát. A háború kitörésekor megtették az előkészületeket az akcióra, azonban az impotens K. und K. vezetésnek fél év sem volt elég arra, hogy kivitelezni tudja az ötletet. Végül az év végén, Törökország hadba lépése után, ejtették a tervet. Valamivel nagyobb sikerrel jártak az angolok, akik 1918-ban hasonló módon, cementtel megrakott, leselejtezett cirkálók elsüllyesztésével torlaszolták el az ostendei kikötő csatornáját.
     Spee meglehet arra gondolt, hosszú távon úgysem lesz képes megtartani a Falkland-szigeteket, ezért a szigetek -vagy legalábbis Port Stanley- elfoglalása után használhatatlanná akarta tenni a támaszpontot. A kikötői létesítmények lerombolása és a raktárak felgyújtása után a kikötő bejáratánál elsüllyesztett volna néhány cementtel megrakott hajót, melyek mesterséges sziklazátonyként zárták volna el a bejáratot. A drótköteleket belekeverhették volna a cementbe, aminek a végeredménye vasbeton lett volna, illetve a kikötő öblének fenekén kifeszítve afféle hálóként akadályozták volna a hajók mozgását, rátekeredve a hajócsavarokra. (A tartalékosokra persze ebben az esetben is szükség lett volna, hiszen Port Stanley-t mindenhogyan el kellett foglalni.) A britek az erősen tagolt partvidékű szigeteken máshol is találhattak volna jó horgonyzóhelyet, azonban Port Stanley volt a Royal Navy egyetlen, viszonylag jól felszerelt kikötője nemcsak a Falkland-szigeteken, hanem az egész Dél-Atlanti-óceánon. Tönkretételével tehát a németek hosszú időre megfosztották volna az angolokat egyetlen támaszpontjuktól, ami nagyban segítette volna őket a térségben való eredményes tevékenységben.
     Függetlenül attól, mi volt a végső szándéka a kikötővel kapcsolatban, Spee minden bizonnyal hosszabb ideig kívánt itt tartózkodni, ugyanis a Montevideóból induló két teherhajó gépalkatrészeket is szállított, melyekre feltehetően a cirkálók hajtóműveinek nagyjavításához volt szükség. A németek tehát alighanem Falklandon akarták elvégezni a fél éve tengeren levő hajók gépein esedékessé vált karbantartásokat és javításokat is.
     Maga Pochhammer, akinek pedig minden bizonnyal nem volt teljes rálátása Spee terveire, a következőképpen foglalta össze a vállalkozás feltételezett célját: „Lehetőségünk lett volna arra, hogy nemcsak súlyos károkat okozzunk az ellenségnek, hanem megfosszuk hadműveleti bázisától is, és ő –Spee- kétségtelenül erre is gondolt. Ha sikerrel járunk, akkor, ha csak ideiglenesen is, de használhatatlanná tesszük Port Stanley kikötőjét, az angol flotta legfontosabb ellátóközpontját a környéken. Ha elpusztítjuk az ottani ellátmányt, a szénkészleteket, és a hajók javítására szolgáló felszereléseket, s végezetül megbénítjuk a sziget nagy rádióállomását, az ellenség kommunikációs hálózatának egyik legfontosabb elemét, akkor ezzel a fegyverténnyel megszerezhettük volna a teljes cselekvési szabadságot további hadműveleteink számára.”
     A nagyszabású terv megvalósítása komoly sikerekkel kecsegtetett, hiszen Falklandról kiindulva a német hajók veszélyeztethették volna a gyarmatok -India, Ausztrália, Dél-Afrika- és Nagy-Britannia közti hajóforgalmat is. Mint már oly sokszor a történelem során, ezúttal is nagyon kevés választotta el a győzelmet a vereségtől, s ebben az esetben egész pontosan 48 órán múlott, hogy a németek végül rajtavesztettek. Ha két nappal korábban, december hatodikán érkeznek, még Sturdee flottájának megérkezése előtt elfoglalhatták volna a szigeteket. Ha pedig két nappal később, december tizedikén futnak be, már nem találják Falklandon a brit csatacirkálókat, melyekkel Sturdee már kilencedikén el akarta hagyni Port Stanley-t.


Falkland.

A süllyedő Scharnhorst. Thomas Jacques Somerscales festménye.

    A több mint 700, kisebb-nagyobb szigetből álló Falkland-szigeteket 1600-ban fedezte fel egy holland tengerész. Az első, európaiak által lakott települést 1764-ben alapította a francia Bougainville, Port Louis néven. A szigeteket a főleg St. Malóból származó francia telepesek Malouines-szigeteknek nevezték el, állítólag ebből származik a spanyol Malvinas név. Egy évvel később, 1765-ben, a franciák jelenlétéről nem is tudó John Byron is partra szállt a szigeteken, melyeket Anglia nevében birtokba vett, és Port Egmont néven szintén alapított egy települést. A franciák nem látták értelmét, hogy egy ilyen jelentéktelen földdarab hovatartozásáról vitatkozzanak, ezért Port Louist kiürítve 1766-ban eladták a szerintük az ő tulajdonukban levő szigeteket Spanyolországnak. Az angolok 1776-ban szintén kiürítették a szigeteket, de azok tulajdonjogáról nem mondtak le. Innen ered az angolok és a spanyolok -illetve később az argentinok- között máig tartó vita a szigetek hovatartozásáról.
     A britek 1833-ban tértek vissza Falklandra, és a hadihajók ágyúinak fedezete alatt közölték a meglepett argentin telepesekkel, hogy a mai naptól brit alattvalóknak számítanak. Falkland kormányzójává pedig kinevezték az egyetlen angol származású telepest, aki ekkoriban a szigeteken élt.
     A szigetek betelepítése a század második felében kezdődött. Elsősorban skót telepesek érkeztek Falklandra, akik számára nem jelentett különösebb nehézséget az északi Hebridákhoz hasonló éghajlathoz való alkalmazkodás. Gazdasági szempontból a szigetek nem voltak különösebben jelentősek –egészen a legutóbbi időkig, a szigetek körül fekvő kőolajmezők felfedezéséig-, viszont stratégiai szempontból birtoklásuk nagy jelentőséggel bírt, mivel innen jól szemmel lehetett tartani a dél-atlanti vizeket, különös tekintettel a Horn-fok és a Magellán-szoros hajóforgalmára.
     A Royal Navy rövidesen állandó támaszpontot létesített a szigeteken, melynek helyéül a Kelet Falklandon fekvő Stanley kikötőt választották. A nagyon jól védhető kettős öbölrendszer a sziget északkeleti részén helyezkedik el. A mintegy két négyzetmérföld területű külső öbölből egy szűk átjárón keresztül lehet a valamivel kisebb belső öbölbe jutni, melynek déli oldalán terül el a szigetek egyetlen nagyobb települése, és egyben fővárosa, Port Stanley.
     Az angol szempontból a világ végén fekvő, zord éghajlatú Falkland-szigetek teljes lakossága ekkoriban mintegy kétezer főt számlált, akiknek túlnyomó része a keleti szigeten élt. A szigetek egyetlen nagyobb települése Port Stanley két utcából álló városkája volt, ahol nagyjából ezer ember élt, a szigetek teljes lakosságának a fele. A Falkland-szigetek kormányzói feladatait ekkor már tíz éve Sir William Lamond Allardyce látta el. Az indiai születésű, és korábban a trópusokon szolgáló Allardyce számára nem kis nehézséget jelenthetett a zord éghajlathoz való akklimatizáció, de hivatalát kifogástalanul ellátta. A helybeliek egyébként a mindenkori kormányzót egyszerűen csak úgy emlegették, mint: „A pingvinek királya”.
     Cradock hajórajának veresége után a falklandiak biztosak voltak benne, hogy ők lesznek a németek legközelebbi célpontjai, ezért amennyire lehetőségeikből tellett, megszervezték a város védelmét. A fegyverfogható férfilakosságból megalakították a helyi milíciát, a partok mentén figyelőszolgálatot hoztak létre, a kikötő bejáratát pedig házilag, üres hordókból barkácsolt aknákkal zárták el. Egy német támadás esetén felkészültek a város kiürítésére is. A kormányzóságon elégették a titkos dokumentumokat, a lakosok pedig a kertekben elásták értékeiket. November 13-ától a védelmet erősítette a Canopus is, melyet a belső kikötőöböl déli oldalán zátonyra futtattak. A hajó innen tűz alatt tudta tartani a belső kikötőbe és Port Stanley-be vezető szűk átjárót, valamint a délkeleti szektorban, ahol csak alacsony dombok választották el az öblöt a tengertől, a tenger felé is tüzelhetett, fedezve ezzel a szigetek errefelé elhelyezkedő rádióállomását is. A hajó előárbocának árbockosarát kibővítették, és erről a megfigyelőállásról állandóan szemmel tartották a kikötő bejáratához vezető útvonalakat. A sorhajó és a part között közvetlen telefonvonalat létesítettek, melyen keresztül rögtön riasztani tudták a kormányzóságot és a milíciát. A Canopus felépítményeit és kéményeit többszínű álcázófestéssel látták el, hogy minél jobban beleolvadjanak a kikötőt övező dombok hátterébe. A sorhajó kisebb ágyú közül néhányat leszereltek, és átadtak a partvédelemnek.
     Sturdee flottája december hetedikén, a délelőtti órákban érkezett meg a kikötőbe. A tengernagy nem hitt abban, hogy Spee elhagyja a chilei partokat, és úgy gondolta, a német cirkálók a chilei szigetek között bujkálva fogják zavarni a brit kereskedelmi hajózást. Éppen ezért a lehető legrövidebb időt szándékozott csak a szigeteken tölteni, s egy gyors szenelés és karbantartás után már kilencedikén tovább akart indulni a Horn-fok felé. Megérkezésekor csupán három szénszállító tartózkodott a kikötőben –köztük a nagy múltú, ekkorra már szénszállító bárkává lefokozott Great Britain-, s ezekről haladéktalanul megkezdték az Inflexible, a Bristol és a Glasgow széntárolóinak feltöltését. A Bristol, a Carnarvon és a Cornwall kazánjaiban teljesen kioltották a tüzet, hogy néhány sürgős javítást elvégezzenek a kazánokon. Az Invincible-nek más problémái voltak, a hajócsavarra tekeredett kábeltől ugyanis még mindig nem sikerült megszabadulnia, ezért befutás után a búvárok azonnal nekiálltak eltávolítani ennek maradványait.
     A két csatacirkáló, valamint a Carnarvon, Cornwall és Kent cirkálók a külső kikötőben vetettek horgonyt, míg a két, kisebb merülésű könnyűcirkáló, a Bristol és a Glasgow, a sekélyebb belső öbölben, Port Stanley városa előtt horgonyzott le. A Macedonia segédcirkáló a kikötő bejárata előtt őrködött. A hajót másnap reggel a Kentnek kellett volna leváltania.
     Bár az angolok ekkor még nem tudtak róla, de december hetedikén este három másik hajó is a szigetek partjai elé érkezett. A Picton-szigetet előző nap reggelén elhagyó német teherhajók érkeztek meg, melyek a cirkálók előtt haladva derítették fel a környező vizeket. A hajók sem útközben, sem a szigetek partjainál nem találkoztak semmilyen ellenséges hajóval, a mögöttük haladó német cirkálók tehát magukat teljes biztonságban tudva nyomultak előre. A három teherhajó éjszaka érkezett meg Falklandhoz, és hogy ne riasszák fel a helyőrséget, Port Stanley-től jó 15 mérföldre délre, Port Pleasant előtt vetettek horgonyt. Ha kicsit tovább mennek, hogy felderítsék a kikötőt, idejében figyelmeztethették volna Spee hajóit, de minden bizonnyal parancsuk volt rá, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet.

A német hajók Port Stanley felé közelednek. Korabeli festmény.

    1914 december nyolcadikán reggel szokatlanul jó időre ébredtek Falklandon. A kristálytiszta idő és a ragyogó napsütés merőben szokatlan volt errefelé az évnek ebben az időszakában, amikor rendszerint viharos szél, és eső vagy havazás volt a megszokott. Az öbölben álló hadihajók hajnalban ismét megkezdték a szénfelvételt. Az Inflexible csatacirkálón folytatták az előző nap félbehagyott szenelést, az Invincible és a Carnarvon cirkáló pedig ekkor kezdte meg tárolói feltöltését. A Kenten felfűtötték a kazánokat és megkezdték a kifutás előkészítését, hogy a terveknek megfelelően reggel nyolckor felváltsák a kikötő bejárata előtt járőröző Macedoniát.
     Hajnalban a fővárostól délre, a Port Pleasant lábánál fekvő tanya gazdájának felesége, bizonyos Mrs. Felton, szokásához híven felküldte két cselédjét a hegy tetejére, hogy tartsák szemmel a tengert, és jelentsék, ha valami szokatlant látnak. A cselédeknek ezúttal nem kellett sokáig fagyoskodniuk a huzatos hegytetőn. Ahogy a kora reggeli órákban kivilágosodott, füstfelhőt vettek észre a déli láthatár peremén, ahol nem sokkal később két hadihajó körvonalai bontakoztak ki a reggeli párából. Érdekes módon csak ezt követően vették észre, hogy a hegy lábánál elterelő öbölben három másik hajó horgonyoz, melyek a hadihajók feltűnésekor maguk is kifutottak az öbölből.
     A tanyát telefonvonal kötötte össze a várossal, így Mrs. Felton azonnal továbbítani tudta a hírt. Nagyjából ugyanakkor, vagyis nem sokkal fél nyolc után, amikor a telefonhívás befutott Port Stanley-be, a város déli határán fekvő, mintegy 140 méter magas Sapper Hill tetején elhelyezett őrszem is észrevette a füstfelhőt, amit pár perccel később már a Canopus árbockosarában gubbasztó megfigyelő is látott. A távcsöveken keresztül rövidesen két hadihajót pillantottak meg, melyek mögött azonban nem sokkal később újabb füstoszlopok tűntek fel.
     A zászlóshajót, az Invincible-t, teljesen beburkolta a szénpor felhője, s a hajóról láthatóan nem vették észre a Canopus zászlójelzéseit –a rádiótilalom még érvényben volt-, ezért öt perccel nyolc előtt a Glasgow leadott ágyúiból egy figyelmeztető lövést. A brit hadihajókon egyébként nem okozott nagy felfordulást az ismeretlen hajók feltűnéséről szóló jelentés, a legénység ugyanis többnyire azt hitte, erősítésként a Csendes-óceánról érkező japán cirkálók közelednek a szigethez. A hajókon folytatták a megkezdett szenelést, illetve nyugodtan reggelihez ültek.
     Az álmos reggeli hangulatnak csak akkor szakadt hirtelen vége, mikor negyed kilenckor a zászlóshajó jelezte: „Azonnali gőzfejlesztés. Jelenteni, ha készen állnak.” Nem sokkal később egy újabb, a brit flotta dicső hagyományaiban oly gyakran megjelenő tradicionális jelzés egyértelművé tette a helyzetet: ”Ellenség a láthatáron!” (Enemy in sight.)
     A hajókon hirtelen nagy sürgés forgás kezdődött. A szenelést félbeszakították, a teherhajók pedig gyorsan eltávolodtak a hadihajóktól. A kazánházakban megfeszített, kemény munka kezdődött. A fűtők ahogy csak bírták, lapátolták a szenet a kazánokba, hogy minél gyorsabban elérjék a kifutáshoz szükséges gőznyomást. A Kent-nek nem voltak ilyen problémái, mivel a cirkáló már amúgy is éppen a kifutáshoz készülődött, hogy felváltsa a Macedoniát. A Bristolon viszont előző nap teljesen kioltották a tüzeket, és már nekiálltak a kazánok tisztításának is. A cirkáló így végül csak a többiek mögött jócskán lemaradva tudta elhagyni a kikötőt. Hasonló helyzetben volt a Cornwall is, melyen a riadó elhangzásakor épp a hajtóművek karbantartását végezték. A bal oldali gőzgép alacsony nyomású hengerének tetejét már leszerelték, és most az egész gépészbrigád lázas tempóban dolgozott rajta, hogy gyorsan újra összerakják a gépet. Megfeszített munkájuknak köszönhetően a cirkáló végül képes volt a többiekkel együtt elhagyni a kikötőt, s két és fél órával a riadó elhangzása után már húsz csomóval volt képes haladni, ami lehetővé tette, hogy lépést tartson a többiekkel, és később részt vegyen a végső leszámolásban.
     Sturdee, miután leadatta a gőz fejlesztésére felszólító jelzését, a legszebb brit hagyományok szellemében tisztjeivel együtt nyugodtan levonult az étkezőbe reggelizni. A hajók fedélzetét közben amennyire lehetett, gyorsan megtisztították a szénportól, és mihelyt a kazánokban elérték a megfelelő gőznyomást, megkezdték a kifutást.
    

A német hajókat üldöző Invincible. A felvétel a Carnarvon cirkálóról készült.
A közeledő két hajó a Gneisenau és a Nürnberg volt. Mintegy 10-12 mérföldre mögöttük, tőlük délkeletre, közeledett a szigetek felé a kötelék többi hajója, a Scharnhorst, a Dresden és a Leipzig. A három teherhajó horgonyzóhelyét elhagyva nyilván a kötelék mögé próbált volna besorolni.
     A Gneisenau és a Nürnberg jól láthatóan nem a kikötő bejárata felé közeledett, hanem az attól délre fekvő partokhoz, az úgynevezett Hookers Point-hoz, ahol a szigetek rádióállomása is volt. Az angol megfigyelők szerint a Gnesenau fedélzetén szokatlanul sok tengerész tartózkodott, és úgy gondolták, a két első hajó feladata feltehetően az volt, hogy ágyútűzzel, és egy kisebb különítményt partra téve, lerombolják az állomást. A mögöttük haladó többi cirkáló ezt követően nyilván a kikötő ellen intézett volna támadást.
     Valószínűleg tényleg valami hasonló volt a németek szándéka. A Gneisenau-nak amúgy is létszámfeleslege volt, hiszen Valparaisóban tartalékosokat is vett fel, ezen kívül a Titania legénysége is a páncéloscirkálóra szállt át. A németeknek tehát nem jelenthetett volna különösebb gondot, hogy a cirkáló legénységéből egy kisebb különítményt állítsanak össze, mely partra szállva elfoglalta volna a szigetek rádióállomását. A németek terve azon alapult, hogy a szigeteken nem állomásozik sem komolyabb szárazföldi, sem pedig tengeri erő. Arra számítottak, hogy a Canopust esetleg a kikötőben találják, de az öreg sorhajótól nem tartottak különösebben.
     A Canopus megfigyelői az árbockosárból nyomon követték a két német hajó közeledését, és folyamatosan jelentették a lőelemeket a tűzvezető állásnak. A sorhajó parancsnoka arra várt, hogy a németek elég közel kerüljenek, azonban nem sokkal kilenc óra után a két ellenséges hajó egy éles fordulattal váratlanul északkeleti irányba fordult, és távolodni kezdett a partoktól. Látva, hogy az ellenség nem fog közelebb jönni, a sorhajó parancsnoka, Grant kapitány, kiadta a tűzparancsot. 09.20-kor a Canopus első lövegtornyának 305 mm-es ágyúi nagyjából 12 ezer méteres távolságról leadták az ütközet első lövéseit.
    
A német hajók felvonulása Falkland előtt, és az angol hadihajók elhelyezkedése a kikötőben, egy korabeli angol újság rajzán. A német hajók sorrendje egyébként nem pontos.
A viszonylag nagy távolság és a gyakorlatlan tüzérek dacára a Canopus egész pontosan tüzelt. Egy gránátja a hátsó kémény közelében eltalálta a Gneisenau-t, bár nagy károkat nem okozott. Az angol megfigyelők a Nürnbergen is jelentettek egy találatot, de ezt később nem erősítették meg. A német hajók közben felvonták a hadilobogót, és délkelet felé kanyarodva igyekeztek vissza a főerők felé.
     A német hajók váratlan elfordulását egyesek azzal magyarázzák, a két cirkáló távolabb akart kerülni a Canopus ágyúitól, másrészt pedig ekkor vették észre a kikötőt éppen elhagyó Kent-et, és meg akarták támadni az angol hajót. Azonban az, hogy a németek a parancs ellenére felhagynak a kijelölt célpont elleni támadással, és egy számukra semmilyen közvetlen veszélyt nem jelentő ellenséges hajó ellen indulnak, mely nagyjából húsz percen belül amúgy is bekerült volna a Scharnhorst ágyúinak lőtávolságába, egész valószínűtlenül hangzik. Ha pedig ki akarták volna kerülni a Canopus lövedékeit, nem távolodniuk kellett volna a partoktól, hanem éppen ellenkezőleg, közelebb menni hozzájuk, hogy a dombok takarásába kerüljenek. A fordulat valódi oka igazából az volt, hogy a Gneisenau előárbocának kosarában ülő megfigyelők ekkor vették észre a kikötőt takaró dombok fölé magasodó tripod árbocokat. Ilyen árbocok pedig csak a dreadnoughtokon és a csatacirkálókon voltak.
     A hír borzalmas megrázkódtatást jelentett a német hajók parancsnoki hídjain állóknak, ahogy az egyik tiszt később fogalmazott: „Próbáltuk nem elhinni”. A Canopusra számítottak, azt is elképzelhetőnek tartották, hogy néhány cirkáló is lesz a kikötőben, de senki nem gondolta, hogy a britek képesek lesznek csatacirkálókat küldeni a szigetekre úgy, hogy a németek erről nem szereznek tudomást. Mikor megerősítették, hogy nagy hadihajók tartózkodnak a kikötőben, a Gneisenau parancsnoka, Otto Maerker sorhajókapitány, reflexből cselekedve azonnal hátraarcot csinált, és menekülni próbálva teljes sebességgel távolodni kezdett a szigettől, miközben figyelmeztette a veszélyre a többi német hajót is, melyek éppen Port Stanley felé közeledtek.
     A németek ezzel szörnyű hibát követtek el. A brit hajók fölényes sebessége miatt a harcot sehogyan sem kerülhették el, márpedig egyetlen esélyük ezek ellen a hajók ellen éppen az lett volna, ha sikerül kis lőtávolságra megközelíteni őket, ahol már saját, kisebb kaliberű ágyúik is hatásosan tüzelhetnek. A nyílt tengeren erre semmiképp nem lett volna módjuk, hiszen a két angol hajó sebessége -a hivatalosan megadott 25 csomóval szemben- elérte a 26,5 csomót is, míg a német páncéloscirkálók legfeljebb 22,5 csomóra voltak képesek. (Egyes források szerint próbajáratain az Invincible elérte a 28 csomós sebességet is.) A tengeren tehát a brit hajók választhatták meg nemcsak az ütközet helyét, hanem a lőtávolságot is. Az, hogy a kikötőben érték a két csatacirkálót, remek lehetőség lett volna arra, hogy egy azonnali, gyors támadással még horgonyon, vagy éppen kifutás közben, a kikötő bejárata előtt támadják meg a brit hajókat, olyan távolságról, ahonnan a német 21 cm-es ágyúk is hatásosan tüzelhettek volna. A helyzet ugyanis az volt, hogy az angol csatacirkálók páncélzata valójában gyengébb volt, mint a német páncéloscirkálóké. A fő páncélöv mindkét esetben 152 mm vastag volt, de a német hajókon nagyobb területet védett, mint az angolokon. Ha sikerül kis távolságra megközelíteni az angol csatacirkálókat, a német lövegek minden gond nélkül képesek lettek volna leküzdeni azok páncélzatát. A német 21 cm-es gránátok páncélátütő képességéről nem találtam adatokat, de feltételezve, hogy az nagyjából megfelelt a hasonló kaliberű angol és amerikai lövedékeknek, a brit csatacirkálók oldalpáncélzatát nagyjából hétezer méter alatti távolságokon lehettek képesek átütni. Tízezer méter távolságról viszont már csak 12 cm-es KC acélt küzdhettek le, a brit hajók tehát ilyen távolságon már sérthetetlenek voltak a német cirkálók számára. Ugyanezen a tízezer méteres távolságon viszont az angol 305 mm-es ágyúk lövedékei simán átvitték még a 25 cm vastag páncéllemezeket is.
    
Az Invincible osztályú hajók páncélzata. A lemezek a vízvonalon 102-152 mm, a lövegtornyoknál 170 mm vastagok.
Maerker tudhatta, ha ezek a hajók kijutnak a kikötőből, nekik mindenképpen befellegzett. Azonnal a kikötő bejárata felé kellett volna fordulnia, amit húsz perc alatt elérhetett volna, és közvetlen közelről megtámadni a brit hajókat, amikor azok éppen a szűk kikötőbejáraton erőlködnek kifelé. Ez természetesen a biztos öngyilkossággal lett volna egyenlő, de egy ideig feltartotta volna a briteket, és ez alatt a német kötelék többi hajója egérutat nyerhetett volna. Ezen kívül kis lőtávolságról a német ágyúk legalábbis súlyos károkat okozhattak volna az angol hajókban, és ha netán sikerül valamelyik cirkálót elsüllyeszteni a kikötőcsatornában, a többi hajó hosszú időre beragadt volna a kikötőbe.
     Pochhammer utóbb azt állította, mikor észrevették a brit hajókat, ő rögtön mondta parancsnokának, hogy két lehetőségük van, a menekülés, vagy az azonnali támadás. Maerker az előbbi mellett döntött, a német hagyományoknak megfelelően. Nagyon rossz néven persze ezt nem lehet venni tőle. Nyilván tudatában volt annak, hogy a támadás, a bizonytalan eredményekért cserébe, a biztos pusztulást jelentené hajója számára. Alighanem abban bízott, több órába fog telni, mire az angol hajók felfűtik kazánjaikat és kikecmeregnek a kikötőből, s ezalatt kis szerencsével behozhatatlan előnyre tehetnek szert. A németek talán azt is tudták, hogy az időjárási viszonyok romlása várható, s bíztak benne, hogy a közelgő zivatarzóna fedezete alatt el tudnak menekülni az ellenség elől.
     Maerkernek néhány perce volt arra, hogy a válsághelyzetben döntsön, és ahogy az ilyen esetekben oly gyakran előfordul, rosszul döntött. A németek megint úgy időzítették a támadásukat, hogy fényes nappal közelítettek meg a célpontot, amikor, akárcsak Tahitinál, az ellenség már messziről észrevette közeledésüket, és elég ideje volt arra, hogy felkészüljön a harcra. Mikor a németek észrevették az ellenséges hajókat, azok kazánjait már javában fűtötték fel, és -a Bristol kivételével- egy órán belül képesek voltak elhagyni a kikötőt. Ha Spee éjszaka, vagy legalábbis kora hajnalban támad, akkor ahogy mondani szokás, a támadás letolt gatyával érhette volna az egész kikötőt. Így viszont az ellenség már felkészülten várta őket, és képes volt azonnal reagálni. Maerker ezt láthatta volna, és azt is, egy-két óra nem lesz elég ahhoz, hogy behozhatatlan előnyhöz jussanak. Az angol könnyűcirkálók rájuk tapadtak volna, és mindaddig követték volna őket, amíg a csatacirkálók -legjobb esetben is 12 órán belül, tehát még sötétedés előtt- utol nem érik a menekülő német hajókat. Maerker és Spee azonban a német flottában szokásos tradíció szerint cselekedett. A brit haditengerészet félelmetes hírneve ezúttal is megtette a magáét, s mint máskor, a németek ezúttal is megfutottak Royal Navy glóriája elől.
     Nem tudom, pontosan miért és milyen összefüggésben tanítják -állítólag- Horthy otrantói akcióját az angol tengerészeti akadémián, de szerintem alighanem a németek falklandi taktikájának pozitív ellenpéldájaként emlegethetik. Mikor a tengerzár elleni támadásról visszatérőben az o-m. cirkálókat az üldöző antant cirkálók utolérték, Horthy füstfüggönyt fejlesztett, de nem azért, mert menekülni akart –bár Spee-vel ellentétben ő ezt megtehette volna-, hanem azért, hogy közelebb kerüljön az ellenséges hajókhoz. Mikor az angol cirkálók látták, hogy az ellenség eltűnik a füstfelhő mögött, természetesen arra gondoltak, hogy annak védelme alatt azok menekülni próbálnak, így ők is a füst felé fordultak, hogy ne szakadjanak le az ellenségtől. Nem kis meglepetésükre azonban az o-m. cirkálók váratlanul ismét előbukkantak a füst mögül, méghozzá továbbra is tartva eredeti irányukat. Horthy ugyanis nem menekült, hanem a füst mögött leírt egy kört, és aztán visszatért eredeti pozíciójába. Ezzel a manőverrel sikerült olyan közel kerülnie a 15 cm-es ágyúkkal felszerelt angol cirkálókhoz, ahonnan már ő is eredményesen használhatta hajóinak kisebb kaliberű, 10 cm-es lövegeit, melyekkel addig nagy távolságról hiába puffogtatott az ellenség felé.
     A németeknek szintén a kis távolságból vívott tűzharc volt az egyetlen esélyük arra, hogy eredményt érjenek el a tűzfölényben levő ellenséges hajókkal szemben. Maerker elpuskázta ezt a lehetőséget, és Spee sem bírálta felül beosztottja döntését, hanem a Gneisenaut követve szintén menekülni próbált. Az első és legnagyobb hibát talán Maerker követte el, de Spee-nek még meg lett volna a lehetősége arra, hogy visszafordítsa a Gneisenaut, és két páncéloscirkálójával megtámadja az éppen kifutó angol hajókat. Mivel a tengernagy jóval távolabb volt, valószínűleg már csak akkor ért volna Port Stanley elé, amikor a brit hajók már elhagyták a kikötőt, ám a szigettel a hátuk mögött azok még így sem tudtak volna kitérni a németek elől, akik a partnak nekiszorítva az ellenséget, kis távolságra közelíthették volna meg őket, s talán még torpedóikat is használhatták volna. Az ütközet végkimenetele természetesen így sem lett volna kérdéses, ám a németek számára biztosan nem olyan egyoldalú vereséggel végződött volna, mint ahogy később történt. Mialatt pedig a két páncéloscirkáló leköti az ellenséget, a német könnyűcirkálók egérutat tudtak volna nyerni. Spee néhány óra múlva pontosan ezzel próbálkozott, ám már a nyílt tengeren, ahol már a sebességi fölényben levő angol hadihajók döntötték el, milyen távolságról kívánnak harcolni.
     A brit hadihajók közül elsőként a már amúgy is kifutásra készülő Kent hagyta el a kikötőt, nem sokkal kilenc óra előtt. A cirkáló parancsot kapott Sturdee-tól, hogy a Macedoniával együtt maradjon a kikötő előtt, és amíg a többiek nem csatlakoznak hozzá, szorítkozzon a megfigyelésre. A Glasgow háromnegyed tíz körül ért ki a tengerre. A két másik cirkáló és a csatacirkálók ekkor mozdultak meg, és indultak kifelé. Először a Carnarvon hagyta el a kikötőt, utána az Inflexible, az Invincible, végül a Cornwall. A hajók fél tizenegy körül értek ki a nyílt tengerre, ahol tisztán láthatták a tőlük 12-13 mérföld távolságban, délkelet felé menekülő német hajókat.

A két angol csatacirkáló, közvetlenül a kifutás után. A felvétel a Kent cirkálóról készült.

    Az ütközet ezzel tulajdonképpen el is dőlt, még mielőtt a harcoló felek egyetlen lövést leadtak volna. Sturdee sem gondolhatta ezt másként, mert rögtön a kifutás után leadatta azt a jelzést, melyet általában a csata legvégén, a már menekülő ellenség üldözésekor szoktak leadni: „Általános üldözés.” (General chasing.) A kristálytiszta időben, húsz mérföldes látótávolság mellett a németeknek nem volt hová menekülni a náluk gyorsabb angol hajók elől. A két flotta tűzerejének összehasonlítgatásába pedig ebben az esetben nem is érdemes belemenni. Nyolc 305 mm-es ágyújának három tonna lövedéksúlyú oldalsortüzével bármelyik angol csatacirkáló egymaga csaknem kétszer akkora tűzerőt képviselt, mint Spee összes hajója együttvéve.
     Nyilván Sturdee-nak sem voltak kételyei az ütközet kimenetele felől, mert negyed tizenkettőkor csökkentette az addig 25 csomóval haladó csatacirkálók sebességét, és bő egy órán át ráérős, húsz csomós sebességgel követte csak a német hajókat, hogy három páncéloscirkálója, a Kent, a Cornwall és a Carnarvon, melyek régebbi építésű gépei a többieknél lassabban voltak képesek elérni a hajók maximális sebességét, fel tudjon zárkózni a kötelékhez. A tengernagy az elöl haladó Glasgow-nak is utasítást küldött, ne távolodjon el három mérföldnél távolabb a köteléktől, nehogy a németek lerohanják a túlzottan előre merészkedő hajót. Az ellenségnek így módja volt ugyan valamelyest növelni a köztük levő távolságot, emiatt azonban Sturdee nem aggódott túlzottan, hiszen tudta, csupán öt mérföld távolságot kell ledolgoznia ahhoz, hogy az ekkor 13 mérföldre levő ellenség bekerüljön a csatacirkálók harminc és feleseinek lőtávolába. A tengernagy fél tizenkettő után engedélyezte, hogy a legénység ebédhez üljön, és maga is nyugodtan levonult a tiszti étkezdébe.
     A Bristol, melynek éppen a kazánjait javították, mikor a németek feltűntek a kikötő előtt, csak egy órás késéssel volt képes követni a többieket. A cirkálóra kifutás közben érkezett meg az értesítés, hogy három, feltehetően ellenséges szállítóhajót észleltek Port Pleasant előtt. Az információt azonnal továbbították Sturdee-nak, aki a Bristolt és a Macedoniát rögtön a megadott térség felé irányította, próbálják meg elfogni a német teherhajókat.
     Sturdee-t utóbb kritizálták néhányan, miért csökkentette hajói sebességét, ahelyett hogy gyors csatacirkálóival azonnal lecsapott volna az ellenségre. A tengernagy azonban tartott attól, hogy ha két hajójával nagyon előrefut, a német könnyűcirkálók egérutat nyerhetnek a lemaradt angol cirkálók elől, mialatt az ő két csatacirkálóját a két német páncéloscirkáló leköti. Amúgy valóban nehezen érthető, Spee miért nem rendelte el már ekkor kötelékének a szétszóródást, és tartotta cirkálóit még jó darabig a 22,5 csomóval haladni képes páncéloscirkálók mellett. A 24-25 csomóra képes német cirkálók ekkor még alighanem képesek lehettek volna a még viszonylag távol levő angol cirkálók elől elmenekülni, és azok sötétedésig nem lettek volna képesek ledolgozni a köztük levő távolságot. Spee azonban egészen addig együtt tartotta hajóit, amíg az angolok tüzet nem nyitottak rá. Ekkor viszont az üldöző hajók már annyira megközelítették őket, hogy a német cirkálók már nem voltak képesek elmenekülni előlük. A német tengernagyot valószínűleg megtévesztette, amikor Sturdee 11.20-kor csökkentette kötelékének sebességét, és azt hitte, az angol cirkálók nem képesek nagyobb sebességre, a csatacirkálók pedig nem akarnak megválni fedezetüktől. Akárhogy is történt, Spee ezzel újabb hibát követett el.
     A német tengernagy a menekülés közben nyilván visszaemlékezett a néhány nappal korábban megtartott haditanácsra, melyen Pochhammer szerint a Nürnberg parancsnoka, Von Schönberg kivételével minden cirkálókapitány ellenezte a vállalkozást. Spee most bűnbánóan jelezte a Gneisenaura, Maerkernek: „Úgy látszik, mégis maguknak volt igazuk.”
    

A falklandi ütközet.
12.20-kor, miután végeztek az ebéddel, Sturdee úgy döntött, ideje végre lezárni az ügyet, és csatacirkálói sebességét a gyakorlati maximumra, 26,5 csomóra növelte. A két fél közti távolság ettől kezdve már gyorsan csökkent, és háromnegyed egykor az angol tengernagy engedélyezte hajóinak, hogy tüzet nyissanak, mihelyt az ellenség ágyúik lőtávolába ér.
     Elsőként az Inflexible nyitott tüzet az elülső lövegtornyából, öt perccel egy óra előtt, majd rögtön ezután megszólaltak az Invincible ágyúi is. A két csatacirkáló a hozzájuk legközelebb eső német hajóra, a Leipzig-re tüzelt, a 305 mm-es ágyúk lőtávolságának széléről, mintegy 14,5 km-es távolságról. (Időnként 21 km-es lőtávolságról lehet olvasni, azt hiszem valamelyik cikkben én is megemlítettem ezt. Valójában azonban a kis maximális csőemelkedésű brit lövegek legnagyobb lőtávolsága mindössze 15.040 méter volt, amit valamelyest még a 21 cm-es német ágyúk is felülmúltak. 1915 után a mindössze 13,5 fokos csőemelkedési szöget a tornyok módosításával 16 fokra növelték, amivel azonban csak csekély mértékben, nagyjából 1500 méterrel sikerült megnövelni a legnagyobb lőtávolságot.)
     A német hajók rendezetlen összevisszaságban menekültek délkelet felé. Elöl a Dresden haladt, kicsit mögötte lemaradva, a cirkálótól balra, majdnem egy vonalban egymás mellett a Scharnhorst, a Gneisenau, és a Nürnberg. A Dresden mögött, a köteléktől kissé elmaradva a leglassabb hajó, a Leipzig igyekezett a többiek után.
     A brit csatacirkálók az előttük levő német hajókra csak elülső lövegtornyaikból, és a jobb oldali Q toronyból tudtak tüzelni. A nagy távolság miatt viszonylag lassú tempóban tüzeltek, hogy ne pazarolják feleslegesen a lőszert. A távolság ellenére azonban a brit ágyúk egész pontosan lőttek. Közvetlen találatot ugyan még nem értek el, de többször is villába fogták a két hátul haladó német cirkálót, a Leipzig-et és a Nürnberg-et. A felcsapódó, hatvan méter magas vízoszlopok sokszor teljesen eltakarták az ellenséges hajókat, tovább nehezítve az angolok számára a célzást.
     Az angol cirkálók, a Glasgow-t kivéve, némileg lemaradtak a náluk gyorsabb csatacirkálók mögött, és legénységük most egy darabig páholyból figyelhette az ütközetet. Ahogy a Cornwall egyik tisztje utóbb leírta: „Képzeljék el a ragyogó napsütést a felhőtlen égen, a nyugodt, lágyan hullámzó tengert, melyben hajónk 23 csomónál is nagyobb sebességgel száguldott előre. Az emberek tolongtak a tornyok tetején, és minden elérhető szegletben, mintha csak a Crystal Palace egymás feletti páholyaiból néznék a kupamérkőzést. A látvány gyönyörű volt. A nagy hajók hatalmas hullámokat verve rohantak előre. Ágyúik fényes villanásait a kordit sűrű, barna füstfelhője követte, és jól látszottak a lövedékek által felvert hatalmas vízoszlopok is.”
     Bár a britek egyelőre nem értek el találatot, a németek számára végre nyilvánvalóvá vált, hogy a két csatacirkáló elől nem képesek elmenekülni. Húsz perccel egy óra után Spee drasztikus lépésre szánta el magát. Jelzést adott le hajóinak: „A páncéloscirkálókkal feltartom az ellenséget, ameddig csak tudom. A könnyűcirkálók szóródjanak szét, és meneküljenek, ha lehetséges.” Ezt követően a két páncéloscirkálóval nyolcvan fokkal balra, kelet felé fordult, keresztbe fordulva az őt üldöző angol hajók előtt. Az addig egymás mellett haladó két hajó most egymás mögé, csatasorba állt fel, az élen a zászlóshajóval a Scharnhorst-al. Fél kettőkor a német hajók is tüzet nyitottak, mintegy 12 ezer méteres távolságról.
     Senkinek nem lehettek kétségei afelől, hogy ez a kétségbeesett lépés a biztos pusztulást jelenti a két német hajó számára. Nyilvánvalóan ezt Spee is teljesen tisztán látta, ám úgy vélte, két páncéloscirkálója feláldozásával lehetővé teszi gyors könnyűcirkálói számára a menekülést. Láthatta, elmenekülni nem tud, ha pedig halad tovább az eredeti irányba, a britek egyenként lövik szét hajóit, olyan távolságból, ahonnan ők maguk nem képesek kárt okozni az ellenségnek. A megadás szóba sem jöhetett, a német katonai szellemmel ez teljesen ellentétes lett volna. Spee a tisztes germán hagyományok szerint vállalta a reménytelen harcot, abban bízva, amíg afféle tengeri Leonidaszként feltartóztatja a fölényes túlerőben levő ellenséget, addig többi cirkálója képes lesz megszökni üldözőik elől, és később folytathatják eredeti küldetésüket, az ellenséges kereskedelmi hajózás elleni háborút.
     Esztelen öngyilkosság vagy hősi önfeláldozás, döntse el mindenki tetszése szerint. Annyit talán érdemes figyelembe venni, hogy a szárazföldi tábornokokkal ellentétben a tengernagyok nem a front mögött, kényelmes és biztonságos fedezékekből irányították haderejüket, hanem közvetlenül az első vonalból vezényeltek. Mondhatjuk úgy is, ők nem küldték, hanem vezették katonáikat a harcba, és zászlóshajójuk parancsnoki hídján állva jobban ki voltak téve az ellenséges tűznek, mint a legtöbb matrózuk. Spee tehát úgy vállalta a reménytelen harcot, hogy saját sorsa felől se lehettek kételyei, és úgy vezette a biztos pusztulásba páncéloscirkálóit, hogy azok fedélzetén fia, Heinrich is ott szolgált. A tengernagy klasszikus római hősregékre emlékeztető döntése tehát azért még a cinikus lelkek körében is némi tiszteletre tarthat számot.
    
Az angol flotta a menekülő német hajókat üldözi. Korabeli grafika.
A döntés tiszteletreméltó önfeláldozás volt ugyan, de haszna már nem sok volt. Spee-nek három órával korábban kellett volna meghoznia ezt a döntést, amikor még volt rá esélye, hogy olyan feltételeket tud ráerőltetni ellenfeleire, melyek lehetővé teszik, hogy legalábbis esélye legyen komoly károkat okozni az ellenségnek, és számottevő ideig feltartóztatni azok előrenyomulását. A német tengernagy azonban, emberileg teljesen érthető módon, halogatta a végzetes döntés meghozatalát, és a végsőkig reménykedett abban, hogy sikerülhet megszökniük üldözőik elől. Csak mikor már a legkisebb remény sem volt erre, szánta el magát a végső megoldásra, erre a kétségbeesett kamikaze akcióra.
     Az ellenség manőverét látva Sturdee szintén elfordult balra, és két csatacirkálóját csatasorba állítva a németekkel párhuzamosan haladt tovább keleti irányba, 24 csomós sebességgel. Ugyanekkor viszont három cirkálóját, a Kent-et, a Cornwall-t és a Glasgow-t, utasította, vegyék üldözőbe a német könnyűcirkálókat, melyek a páncéloscirkálóktól elszakadva dél felé fordultak, és a tőlük telhető legnagyobb sebességgel igyekeztek menekülni az angolok elől.
     A negyedik brit cirkálónak, az öreg Carnarvon-nak, esélye sem volt arra, hogy utolérje a német hajókat, ezért Sturdee utasítására a csatacirkálók mellett maradt. A legfeljebb 22 csomós sebességre képes Carnarvon a köteléktől erősen lemaradva igyekezett utolérni a többi hajót.
    A két ifjabbik Spee, Otto és Heinrich. A fordulást követően az egymással nagyjából párhuzamosan haladó hajók teljes oldalsortüzeket tudtak leadni egymásra. A németek használhatták hajóik 12 darab 21 cm-es ágyúját, és igyekeztek elég közel férkőzni az angolokhoz ahhoz, hogy a 15 cm-es lövegeiket is be tudják vetni. Ezt a britek, nyilván szándékukon kívül, lehetővé is tették nekik, ugyanis valamivel kisebb szögben fordultak el, mint a német hajók, a két kötelék tehát nem teljesen párhuzamosan, hanem egymáshoz lassan közelítő, konvergáló irányba haladt. A távolság csökkeni kezdett, egészen tízezer méterre, sőt egy rövid ideig az alá is. Ezen a lőtávolságon a német tüzérek már elemükben érezték magukat, és még egyszer megmutatták, hogy nem véletlenül nyerték el a császár kupáját. A két német cirkáló főleg az angol zászlóshajóra, az Invincible-re tüzelt, melyet háromnegyed kettőkor ért az első találat, majd ezt követően a becsapódások száma a lőtávolság csökkenésével egyenes arányban növekedett. A német gránátok jókora fedélzeti károkat csináltak, ám nem tudtak súlyosabb sérüléseket okozni az angol hajónak. Nem annak erős páncélzata miatt, ahogy azt sok helyen olvasni lehet, hanem mert a kisebb kaliberű német gránátok ilyen távolságból képtelenek voltak leküzdeni a brit hajók kategóriájukhoz képest valójában elég gyengécske páncélzatát, és csak a páncélozatlan részekben voltak képesek sérüléseket okozni. Ugyanekkor viszont az angol 305 mm-es lövedékek könnyedén áttörték a német páncéloscirkálóknak nagyjából az angol csatacirkálókéval megegyező vastagságú páncéllemezeit.
     A brit csatacirkálók elvileg képesek voltak a teljes, nyolc ágyús oldalsortüzekre is, mivel a hajók szárnytornyai közül az ellenséggel ellentétes oldalon levőt is át lehetett fordítani a másik oldalra, tehát a bal oldali torony, ha kis szögben is, de tüzelhetett jobb felé is. A gyakorlatban viszont ezzel a lehetőséggel nem szoktak élni, mivel a fedélzet felett átlövő torony ágyúinak légnyomása komoly károkat szokott okozni a felépítményekben és a fedélzeti szerelvényekben. A csatacirkálók valószínűleg Falklandnál is csak hatágyús sortüzeket adtak le, ami a német hajók ellen bőven elég volt. A két angol hajó a sorban nekik megfelelő helyen haladó német cirkálóra tüzelt, az Invincible a Scharnhorstra, az Inflexible a Gneisenaura. A brit tüzérek sem céloztak rosszul, mindkét német hajón biztos találatokat értek el. A Gneisenau túlélői szerint a cirkálót az ütközetnek ebben a szakaszában három találat érte, ami legalább ötven embert megölt vagy megsebesített a hajó legénységéből.
     A becsapódások növekvő száma közben ráébresztette a briteket, hogy csökken a távolság köztük és a németek között. Háromnegyed kettő körül Sturdee ezért még jobban elfordult balra, hogy a neki kedvezőbb nagy lőtávolságra húzódjon vissza. A németek nem követték a manővert, hanem sűrűn cikkcakkolva az eredeti irányban haladtak tovább, ami azzal járt, hogy a két fél közötti távolság most meg gyorsan növekedni kezdett. Két órakor a két köteléket már 15 km választotta el egymástól, s a németek megint kikerültek az angol ágyúk lőtávolságából. Most ismét csökkenteni kellett a távolságot, ezért az angolok majdnem kilencven fokkal jobbra kanyarodtak, egyenesen a német hajók felé.
     Remek alkalom látszott kínálkozni arra, hogy a németek eredeti irányukat tartva, vagy éppen egyenesen az angolok felé fordulva, ismét gyorsan csökkentsék a kettejük közti távolságot, hogy a saját lövegeik számára kedvezőbb, tízezer méter alatti lőtávolságról vegyék fel a harcot az ellenséggel, méghozzá azok útirányát keresztezve, vagyis a T szárába fogva őket.
     Spee azonban ehelyett szintén elfordult, először délkeletnek, majd pár perccel később délnek, teljes gőzzel igyekezve távolodni az ellenségtől. A német tengernagy egyértelműen az időhúzásra játszott, s nyilván úgy gondolta, egy lendületes támadással esetleg tudna némi kárt okozni az ellenségben, de ezzel végeredményben csak egy dicsőséges, de gyors vereséggé rövidítené le az ütközetet, afféle tengeri balaklavai rohammá változatva azt. Az ő érdeke ezzel szemben az volt, hogy minél tovább feltartsa a brit hajókat, lehetőséget adva ezzel saját könnyűcirkálóinak a menekülésre. Az, hogy eközben milyen kárt okoz az ellenségnek, már csak másodlagos szempont volt. A tűzszünet egyben nyilván jó alkalmat adott arra is, hogy a német hajókon összeszedjék és elszállítsák a sebesülteket, s amennyire lehet, gyorsan kijavítsák a kisebb sérüléseket, és eloltsák a tüzeket.
     Két óra után tehát ismét elhallgattak az ágyúk, a nagy távolság miatt mindkét fél beszüntette a tüzelést. A hajók a tőlük telhető legnagyobb sebességgel dél felé haladtak, miközben a britek ismét gyorsan dolgozták le a távolságot. Az angol csatacirkálókról közben bal felől hirtelen egy teljes vitorlázattal haladó háromárbocost pillantottak meg, tőlük alig néhány mérföldnyi távolságra. A hajó megjelenése nagy meglepetést okozott, hiszen a tiszta időben, kiváló látási viszonyok között az őrszemek addig nem vették észre a látszólag a semmiből felbukkanó vitorlás közeledtét. A későbbi vizsgálatnak sem sikerült kiderítenie, milyen hajó lehetett az ismeretlen vitorlás, mely aztán afféle kísértethajóként híresült el a brit flottában.
     A titokzatos szellemhajó persze nem vonta el teljesen az angolok figyelmét a német páncéloscirkálókról. A gyors brit hajók ismét hamar beérték a németeket, és háromnegyed háromkor, mikor a lőtávolság 13,5 kilométerre csökkent, Sturdee ismét kiadta a tűzparancsot.
     Miután az újabb összecsapást már sehogyan nem tudta tovább halogatni, Spee ugyanazt tette, mint az ütközet elején, vagyis kilencven fokkal balra kanyarodva keresztbefordult az őt üldöző angol hajók előtt. Sturdee úgyszintén megint elfordult, de most sem pontosan olyan szögben mint a németek. A két hajóraj tehát nem pontosan egymással párhuzamosan, hanem egymást közelítő útvonalon haladt, egymás mellett. A kettejük közti távolság lassan csökkent, egészen nyolcezer méterre.
    
Míg az összecsapás első szakaszában a hajók ágyúi viszonylag lassú tempóban tüzeltek, addig most mindkét fél részéről teljes erőbedobással folyt a közdelem, s a tüzérek igyekeztek olyan gyorsan tüzelni, ahogy csak tudtak. Az angolok nyilván próbálták gyorsan eldönteni a küzdelmet, a németek pedig igyekeztek kihasználni a viszonylag kis lőtávolságot arra, hogy legalább komolyabb károkat okozzanak az angol hajóknak. Az egyik angol tiszt utóbb így írta le az eseményeket: „A dolgok ekkor hirtelen felgyorsultak, s a helyzet elmérgesedett. A levegő megtelt süvítő lövedékekkel és robbanásokkal, de a mi 12 hüvelykes ágyúink is félelmetes munkát végeztek. „Olyan volt, mintha a pokol szabadult volna el.”- mondta a több találatot kapott zászlóshajó egy altisztje. … A zaj leírhatatlan volt. Lövedékek süvítettek az árbocok kötelei között, s amikor valamelyikük eltalálta a hajót és felrobbant, az egész hajó remegett és dülöngélt. A leszakadó acéllemezek robaja, s a felépítményt csapkodó repesz szilánkok hangja olyan volt, mintha több ezer üres fémkannát vagdaltak volna egymáshoz.”
     Bár az angol zászlóshajó ekkor is számos találatot kapott, azok a brit tisztek, akik képesek voltak higgadtan szemlélni az eseményeket, megállapították, hogy a német hajók közel sem tüzelnek olyan pontosan, mint az első összecsapáskor. A páncéloscirkálók az ütközet első szakaszában látszólag nem szenvedtek komolyabb sérüléseket. Bár több találatot kaptak, sebességük nem csökkent, tüzelésük nem lanyhult, és nem volt rajtuk látható semmilyen nagyobb sérülés. A hajókon keletkezett tüzeket gyorsan eloltották. Ezúttal viszont már a brit csatacirkálókról is látni lehetett a német hajókon keletkezett károkat, és hogy tüzelésük nemcsak pontatlanabbá, de érezhetően szórványosabbá is válik, s kevesebb ágyú vesz részt a sortüzekben, mint korábban. A Scharnhorstot három óra körül érte az első komolyabb sérülés, amikor hatalmas tűz keletkezett az orrán, melyet később sem tudtak eloltani. A cirkáló több ágyúja is elhallgatott, a hajó kezdett balra dőlni, fél négy körül pedig egy becsapódás kidöntötte harmadik kéményét. A Gneisenau kisebb károkat szenvedett, részben talán azért is, mert az előtte haladó zászlóshajóból gomolygó, egyre sűrűbb füst eltakarta a hajót az Inflexible tüzérei elől.
     A két német hajó majdnem végig az Invincible-re tüzelt, mely a csata során összesen 22 találatot kapott, nagyrészt a 21 cm-es ágyúktól. A becsapódások jókora fedélzeti károkat okoztak, de a hajó lényegi részeiben nem voltak képesek komoly kárt tenni, mivel a távolság miatt a lövedékek nem tudták átütni a brit hajó 15-17 cm vastag páncélzatát. A hátsó parancsnoki hidat két találat is érte, de semmilyen különösebb kárt nem okozott benne. A toronyban levőket csupán a beszivárgó füst és a lőporgázok zavarták munkájukban. Találatot kapott az A lövegtorony homloklemeze is, pontosan a torony két ágyújának nyílása között, ám a 170 mm vastag páncéllemezt a gránát nem volt képes átütni, s a toronyban végül semmilyen sérülést nem okozott. A csatacirkálóban a legnagyobb kárt az egyik vízvonal alatt becsapódó német gránát okozta, mely a Q lövegtorony közelében szakított jókora lyukat a hajótestbe, melyen keresztül a víz elárasztotta az egyik közeli széntárolót. A sérülés következtében az Invincible nagy mennyiségű vizet vett fel, és erősen megdőlt jobbra. A dőlést az egyik bal oldali rekesz ellenárasztásával kellett kompenzálni. Bár a nagy távolság megvédte az angol hajót attól, hogy a német lövedékek komolyabb kárt tegyenek benne, így is igen nagy szerencse volt, hogy emberéletben nem esett kár. Szinte csodával határos módon az angol zászlóshajó egyetlen embert sem vesztett, s mindössze egy tengerész sebesült csak meg.
     Az Inflexible csupán három találatot kapott, melyek csak kisebb sérüléseket okoztak a hajónak. A csatacirkáló legénységéből egy ember elesett, három megsebesült.
    
Egy harminc és feles angol lövegtorony belseje.
A német lövedékek okozta sérüléseknél a briteket lényegesen jobban zavarta az, hogy a rossz oldalról kapták a szelet, ami így a kémények és a lövegek füstjét visszafújta a hajóra, komolyan megnehezítve ezzel a tüzérek számára a célzást. 15.18-kor Sturdee ezért hajóival balra fordult, majd egy teljes kört leírva a német hajók mögött, azok nyomdokvonalát keresztezve nyugati irányba fordult. Ezzel egyrészt a szél felőli oldalra került, tehát a továbbiakban az a füstöt elfújta a hajóktól, másrészt pedig ezzel a manőverrel fedezte a közelgő Carnarvont is. Az angol páncéloscirkáló egészen idáig hiába próbálta utolérni a csatacirkálókat, és csak a küzdő felek többszöri irányváltása, illetve a német hajók lelassulása tette lehetővé számára, hogy végre megközelítse a harc helyszínét. Csakhogy a cirkáló közben átkerült a német hajók jobb oldalára, ami azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a két német páncéloscirkáló megfordul, és egy gyors rohammal lerohanja az angol cirkálót. A németektől addig balra levő csatacirkálók nem tudtak volna idejében közbelépni, viszont így a fordulás után a hajók a németek és a Carnarvon közé kerültek, tehát az angol cirkáló a továbbiakban már biztonságban volt. A németek figyelmét egyébként valóban nem kerülte el a Carnarvon, és a túlélők szerint a tüzérek utasítást is kaptak rá, hogy mihelyt a cirkáló lőtávolságon belülre ér, helyezzék át rá a tüzet.
     Spee ezúttal nem próbálkozott újabb kitörési kísérlettel. A korábbiaktól eltérően most nem próbált meg eltávolodni az angoloktól, hanem követte azok manőverét, és fél négykor maga is nyugatnak kanyarodott. A német tengernagy nyilván tudta, hogy hajói a végét járják, és sérüléseik miatt nagyon lecsökkent sebességük már nem tesz lehetővé semmilyen kitérő manővert. A jobbra fordulásnak ezen kívül megvolt az az előnye is, hogy végre bevethették a hajók jobb oldalán elhelyezett, a harcban addig még részt nem vett lövegeket is.
     A német hajók sérülései jól láthatóak voltak a brit hajókról is. A távcsöveken keresztül jól látszottak a szétzúzott felépítmények össze-vissza görbült lemezei, a Scharnhorst oldalán tátongó hatalmas lyukak, és azokon keresztül a hajó belsejében tomboló tüzek. Látni lehetett az elhallgattatott lövegek különböző irányokba meredő csöveit, és azt is, hogy kéményeken keresztül már nemcsak a füst, hanem a gőz is árad, nyilván a széttépett gőzvezetékekből.
     Látva, hogy az ellenség az utolsókat rúgja, Sturdee elhatározta, hogy megadja a kegyelemdöfést a németeknek. Pár perccel négy óra előtt hajóival nagy ívben déli irányba fordult, hogy megközelítse az ellenséget, és közvetlen közelről végezzen vele. Fordulás közben végre a Carnarvonnak is sikerült elég közel jutni az ellenséghez ahhoz, hogy tüzet nyithasson 19 és 15 cm-es ágyúiból. A németeket ettől kezdve tehát már három angol hajó tartotta tűz alatt.
     Spee igyekezett elfordulni az ellenségtől, és déli irányba kanyarodott, azonban zászlóshajója ekkor már a haláltusáját vívta. Az angol lövedékzáporban a Scharnhorst felismerhetetlen romhalmazzá változott és már csak szórványosan tüzelt néhány ágyúja. Négy órára minden árboca és kéménye ledőlt, a hajó orrától tatjáig lángokban állt, és egyre jobban megdőlt balra.
     Negyed öt körül a páncéloscirkáló váratlanul balra kanyarodott, és egy félkört leírva az addigival ellentétes irányba fordult. Hogy a hajó kormánya sérült e meg, vagy Spee egyszerűen csak próbált kikerülni a tűzvonalból, hogy a legénység számára esélyt adjon a menekülésre, nem lehet tudni. Rögtön ezután a páncéloscirkáló hirtelen balra dőlt, majd váratlan gyorsasággal felborult, és orral előre elmerült a hullámokban, miközben két hajócsavarja még mindig forgott.
     A német zászlóshajó olyan gyorsan süllyedt el, hogy az még az angol megfigyelőket is megdöbbentette. Leírásuk szerint amikor a Carnarvon leadta a német hajóra utolsó sortüzét, az még a felszínen úszott, mikorra azonban a lövedékek becsapódtak, a Scharnhorstnak már nyoma sem volt.
     A gyors süllyedés a legénység túlnyomó része számára nyilván lehetetlenné tette a menekülést. A Gneisenauról nagyjából ötven hajótöröttet láttak a zászlóshajó elsüllyedése után a vízben úszni, azonban sem a német, sem pedig az angol hajók nem voltak abban a helyzetben, hogy a mentésre gondolhattak volna. Sturdee később visszaküldte a Carnarvont, kutasson hajótöröttek után, azonban a cirkáló már sem túlélőket, sem roncsokat nem talált. A Scharnhorst mind a 860 emberét, köztük Spee altengernagyot, magával vitte a hullámsírba.
     Maga Spee a süllyedéskor még biztos életben volt, ugyanis néhány perccel a Scharnhorst elsüllyedése előtt jelezte a mögötte haladó Gneisenaunak: „Meneküljön, ha gépei állapota ezt lehetővé teszi.” A Gneisenau gépeinek állapota azonban ezt nem tette lehetővé. A hajó nem szenvedett olyan károkat, mint a Scharnhorst, és még minden ágyúja üzemképes volt, ám a gépházak sérülései következtében már legfeljebb csak 16 csomós sebességre volt képes. Ez már semmire nem volt elég, s Maerker kapitány már nem tehetett mást, mint hogy többé-kevésbé tartva az eredeti, délnyugati irányt, a hajó pusztulásáig tovább folytatja a reménytelen harcot.
     Az angol hajók pár perccel a Scharnhorst elsüllyedése előtt már átirányították tüzüket a Gneisenaura, melyet tehát már három angol hajó tartott tűz alatt. A német zászlóshajó elsüllyedése után Sturdee, nem egészen tisztázott okokból, két nagy kört írt le hajóival, majd valamivel távolabbra húzódott a Gneisenautól. Öt óra körül ismét párhuzamos irányba fordult a németekkel, és kezdte gyorsan megelőzni a lelassult páncéloscirkálót. Reménytelen helyzetében a Gneisenau továbbra is elszántan folytatta a küzdelmet, és több találatot ért el az angol hajókon. Az óriási túlerővel szemben azonban már nem állhatott meg sokáig.
     A hajót egymás után érték a találatok, melyek félelmetes pusztítást okoztak a cirkálóban. Egy angol gránát egyszerűen kitépte helyéről, és a tengerbe dobta az egyik oldalsó 21 cm-es lövegtornyot, egy másik pedig kidöntötte az első kéményt, mely rádőlt a mögötte levő kéményre. A túlélők szerint a hajó 760 fős legénységéből ekkorra már közel hatszázan elestek vagy megsebesültek, a többiek azonban továbbra is rendületlenül kitartottak helyükön. Voltak persze kivételek is. A hajó elsőtisztje, Hans Pochhammer, a tűzoltók munkáját irányította, akik kétségbeesetten próbálták megfékezni a hajón tomboló tüzeket.
    Hans Pochhammer fregattkapitány, kabinjában a Gneisenaun. Miközben a hajót járta be, Pochhammer a kantin közelében belebotlott az egyik fűtőbe, aki mikor kérdőre vonták, mit keres itt fenn, zavartan csak annyit tudott válaszolni, hogy vizet inni jött fel a kazánházból. Pochhammer kijelentette, a fűtőnek nem volt joga elhagyni szolgálati helyét, és pisztolyával helyben agyonlőtte a szerencsétlent.
     (Lehet persze megint borzongani a germán barbarizmuson, de azért nem árt figyelembe venni, hogy Pochhammer eljárása elvileg jogszerű volt. Persze kétségkívül humánusabb eljárás lett volna, ha a tiszt megelégszik azzal, hogy visszazavarja a nyilván megzavarodott és pánikba esett fűtőt a helyére. A meggyőződése szerint a halál küszöbén álló Pochhammer azonban biztosan maga is rendkívüli idegfeszültség alatt állt, és amikor körülötte hullottak az emberek, akár a legyek, alighanem nem kimondottan az emberiesség és a humánum szempontjai voltak azok, melyeket elsősorban szem előtt tartott. Egyébként ha valakinek netán holmi illúziói volnának afelől, hogy a humánum bajnokai, a britek és a franciák, mennyire tolerálták a parancsok megtagadását, vagy akár csak hanyag teljesítését, annak szerintem ajánlott lenne megnéznie „A dicsőség ösvényei” című Kubrick filmet.)
     Az angol hadihajók tüzében a Gneisenau fél hatra szinte ronccsá vált. A német tüzérek negyed hatkor érték el utolsó találatukat az Invincible-en, ezt követően a cirkáló tűzereje rohamosan csökkent. Nemcsak az ágyúkat lőtték ki egymás után az angolok, hanem a lőszer is kezdett elfogyni. A brit gránátok záporában a hajó zászlaját többször is ellőtték, de pár perc múltával mindig újra felvonták a lobogót. Fél hat után a Gneisenau már szinte teljesen megállt, ágyúi elhallgattak, s miután zászlaját sem vonták fel újra, a britek azt hitték, a hajó megadta magát. Sturdee elrendelte a tüzelés beszüntetését, és nagy ívet leírva a német hajó felé fordult. A tűzszünetet elrendelő jelzéseket azonban még le sem adták, amikor a Gneisenau egyik ágyúja ismét elkezdett tüzelni. A szemből közelítő angol hajók erre ismét elfordultak, hogy oldalsortüzet tudjanak leadni a német hajóra. Egyébként mint később kiderült, a Gneisenau ellőtt zászlóját azért nem vonták fel újra, mert a hajón egyszerűen nem maradt több zászló, amit fel lehetett volna vonni.
     Pár perces tüzelés után a német cirkáló ágyúja ismét elhallgatott, majd öt perc múlva leadott még egy utolsó lövést. A Gneisenau ekkor már erősen jobbra dőlt, s a kéményekből előtörő füst és gőz szinte teljesen beburkolta a hajót. A páncéloscirkáló szemmel láthatóan már süllyedt, így Sturdee tíz perccel hat óra előtt beszüntette a tüzelést. Közelebb érve az angolok jól láthatták, hogy a német legénység a fedélzeten gyülekezik, készülve a hajó elhagyására.
    Maerker kapitány sorakozót rendelt el az életben maradtaknak, majd megköszönve helytállásukat, azt javasolta nekik, a függőágyakba és a vízen úszó fatörmelékbe kapaszkodva próbálják fenntartani magukat a vízen. Néhány túlélő szerint a lőszer elfogytával a kapitány elrendelte a fenékszelepek megnyitását is, bár a becslések szerint legalább ötven találatot kapott hajó már e nélkül is nyilvánvalóan süllyedőfélben volt.
     A Gneisenau olyan lassan dőlt az oldalára, hogy a fedélzeten gyülekező legénység egyszerűen átsétált a boruló hajó oldalán át a hajófenékre. A cirkáló hat órakor végül felborult, és pár perccel később lassan eltűnt a hullámok között, sok száz embert rántva magával a pusztulásba, köztük Spee kisebbik fiát, Heinrich-et. A jeges, alig négy fokos vízben több mint kétszáz hajótörött próbálta fenntartani magát a vízen, ám az erősödő hullámzásban és a jéghideg vízben életük attól függött, milyen gyorsan mentik ki őket az angolok.
     A brit hadihajók a hajótörötteket elérve megálltak, és rögtön elkezdték a mentést. A hajókon már a Gneisenau süllyedését látva megtették az előkészületeket a túlélők kimentésére, ám a britek dolga nem volt egyszerű. A két csatacirkáló legtöbb csónakját szétlőtték a németek, a többiek pedig tele voltak vízzel, ami a közelben becsapódó lövedékek által felvert, és a hajóra visszahulló vízoszlopokból került beléjük. A csónakokat tehát először gyorsan használható állapotba kellett hozni, és valahogy vízre bocsátani, ami szintén nem ment egyszerűen, mert a csónakdaruk egy része szintén megrongálódott. Az angol hadihajók oldalain köteleket engedtek le, és mentőbójákat dobtak ki. Az egyik kadét visszaemlékezései szerint: „Minden kötelet kidobtunk, amit csak tudtunk, és próbáltuk a kötelek végeit a hajók oldalától alig pár méternyire, erőtlenül vergődő szegény ördögök közelébe dobni.”
     Persze nem mindenki volt ennyire jólelkű és segítőkész. A jó brit propaganda korában heteken át harsogta, hogy az elvetemült és barbár németek Coronelnél szándékosan hagyták vízbe fulladni az elsüllyedt angol cirkálók tengerészeit, tehát most a britek közül jó néhányan a tenger fenekére kívánták az összes német tengerészt. A korlátnál felsorakozó angol matrózok közül sokan harsányan gúnyolták és szidták a vízben úszókat, és remekül szórakoztak a fuldokló németek vergődésén. Ettől eltekintve az angolok a mentést ezúttal korrektül és gyorsan lebonyolították. Ennek ellenére már csupán 190 német tengerészt tudtak kimenteni. A sebesülteknek eleve nem sok esélyük volt az életben maradásra, és a gépházakban dolgozók közül is számos emberrel végzett a sokk, amikor felhevült testtel a jeges vízbe ugrottak. A kimentettek közül is nem sokkal később többen belehaltak a kihűlésbe, őket másnap teljes katonai tiszteletadás mellett temették a tengerbe.
     A legmagasabb rangú túlélő Pochhammer fregattkapitány volt, akit az Inflexible halászott ki. Rajta kívül csupán néhány tiszt élte túl a hajó pusztulását, köztük egy fiatal hadnagy, aki az egyik 210 mm-es lövegtoronyban szolgált. A saját harci erényeit talán kissé kikozmetikázó hadnagy elmondása szerint lövegtornyát találat érte, mely rajta kívül mindenkit megölt a toronyban. Ezután átment a kazamaták egyik lövegéhez, melyet azonban nem sokkal később szintén elpusztított egy angol gránát. A rettenthetetlen hős ezután egy harmadik lövegnél próbálkozott, mely azonban pár perccel később szintén telitalálatot kapott, ami ismét megölt mindenkit, kivéve az elpusztíthatatlan hadnagyot, akit végül a Carnarvon mentett ki a vízből. A tengerek német hőse aznap este az angol cirkáló tiszti étkezdéjében fojtotta sörbe a bánatát, és miután ez a művelet sikerrel járt, mielőtt eltántorgott volna aludni, még udvariasan meghajolt angol kollégái felé, és széles mosollyal a következőket mondta: „Uraim, hálásan köszönöm mindannyiuknak. Önök nagyon kedvesek hozzám, és én a pokolba kívánom valamennyiüket!”

Az Invincible fedélzetéről készült, jól ismert fénykép, a Gneisenau túlélőinek kimentéséről. A háttérben az Inflexible.

    Mikor 13.20-kor Spee az angol csatacirkálók elé fordult, hogy két páncéloscirkálója feláldozásával biztosítsa könnyűcirkálói menekülését, a három német cirkáló dél felé fordult, és a tőlük telhető legnagyobb sebességgel igyekeztek elszakadni az őket üldöző ellenségtől. A brit kötelékből ugyanekkor szintén kivált három cirkáló, melyek a németek után eredtek. Az élen a coroneli ütközet túlélője, a Glasgow haladt, 26 csomós sebességgel, mögötte pedig néhány mérfölddel lemaradva a Kent és a Cornwall igyekezett lépést tartani a német hajókkal. Mindkét cirkáló a Coronelnél elsüllyedt Monmouth testvérhajója volt, tehát névleg páncéloscirkálók, de fegyverzetük alapján inkább erős könnyűcirkálóknak lehetett tekinteni őket. Az ekkor már sem újnak, sem korszerűnek nem tekinthető, 1901-ben illetve 1902-ben vízrebocsátott, 9.800 tonnás hajók a maguk 14 darab 152 mm-es lövegével tűzerőben jelentősen felülmúlták a német cirkálókat, viszont hivatalos csúcssebességük csupán 23 csomó volt. Ez építésük idején kiválónak számított, ekkoriban viszont már nem volt valami kiemelkedőnek tekinthető. Papíron mindegyik német cirkáló gyorsabb volt náluk, esélyeik tehát nem tűntek igazán jónak arra, hogy utolérjék az ellenség hajóit.
     A német cirkálók egymás mellett rohantak dél felé, de nem egymással párhuzamosan, hanem legyezőszerűen szétbontakozva, és egymástól folyamatosan távolodva. A leggyorsabb hajó, a jobb szélen haladó Dresden, rövidesen jócskán megelőzte a többieket, és több mérfölddel eléjük vágott. A leglassabb és legöregebb cirkáló, a Leipzig, középen haladt, míg néhány mérfölddel tőle balra, valamelyest előtte ment a Nürnberg. A Glasgow nagyjából hét, a másik két cirkáló pedig 11 mérföld távolságban követte a németeket.
     Másfél órás üldözés után, délután háromkor a Glasgow majdnem 11 km-es távolságról tüzet nyitott 152 mm-es lövegeiből a hozzá legközelebb eső német hajóra, a Leipzigre. Az angolok abban bíztak, sikerülhet megrongálniuk és lelassítaniuk a német cirkálót, amivel lehetővé tennék, hogy végre a Cornwall és a Kent is utolérje azt. A brit gránátok rövidesen villába fogták a Leipziget, közvetlen találat azonban nem érte a német hajót. A Leipzigről leadtak néhány válaszlövést, ami szintén nem talált. A két másik angol cirkáló legénysége a fedélzeteken tolongva figyelte a Glasgow és a Leipzig lövésváltását, és hangosan éljeneztek, amikor az angol gránátok becsapódtak az ellenséges cirkáló mellett. Sokáig azonban nem élvezhették a kibic biztonságos szerepét, ugyanis a két hajó közben méterről méterre dolgozta le az őket a németektől elválasztó távolságot, és nemsokára ők is lőtávolságon belülre értek. Nem sokkal három óra után mindkét hajón elrendelték a harci riadót, a fedélzeten szurkoló legénység pedig harci állásaiba rohant.
     Közben viszont a német cirkálók már annyira eltávolodtak egymástól, hogy világossá vált, az angol hajóknak is szét kell szóródniuk, ha nem akarják, hogy az ellenség hajói egérutat nyerjenek. Fél négy körül a Cornwall parancsnoka, Walter Ellerton kapitány, jelzett a tőle balra haladó Kentnek: „Enyém a középső célpont, ha maga fogja a bal oldalit.”
     A jelzés vétele után a Kent, miután leadott néhány sortüzet a Leipzigre, most már csak a bal oldali német cirkálót, a Nürnberget követte, és a többiektől bal felé távolodva rövidesen elszakadt a többi angol hajótól. Az öreg angol cirkáló számára a papírforma szerint teljesen reménytelen volt, hogy utolérhesse a gyors német hajót. Az 1908-ban szolgálatba állított Nürnberg ugyan már szintén nem tartozott a legújabb és legkorszerűbb cirkálók közé, de 24,1 csomós csúcssebességével elvileg rávert a Kentre, mely legnagyobb sebessége hivatalosan csupán 23 csomó volt. Azonban a Kent nemrégiben került ki a nagyjavításról, melynek során gépeit átvizsgálták és kijavították, ezen kívül megtisztították a hajófeneket is. A Nürnberg viszont, mely ekkor már több mint három éve nem volt nagyjavításon, fél éve egyfolytában a tengeren volt, hajtóművei már régóta alapos szervizre szorultak volna, és a hajófenéken is nyilván vastag lerakódások lehettek.
    

A Nürnberg.
A biztonsági előírásokat figyelmen kívül hagyva mindkét hajó gépészei túllépték a kazánok megengedett terhelését, hogy elérjék a lehető legnagyobb sebességet. A Kent fűtői úgy dolgoztak, mint még soha. Nem is annyira a kitűzött jutalom lelkesítette őket, hanem inkább a bosszúvágy dolgozott bennük. A tisztek ugyanis természetesen nem mulasztották el, hogy nyomatékosan felhívják a figyelmüket arra, hogy azt a hajót üldözik, amely Coronelnél szándékosan hagyta vízbe fulladni az ő testvérhajójuknak, a Monmouthnak a legénységét. A fűtők tehát most beleadtak apait-anyait, és mintha az életük függött volna tőle, úgy lapátolták a szenet a kazánokba. A végeredmény megdöbbentette, és egyben csodálattal töltötte el a cirkáló tisztjeit. A Kent, mely addig soha nem ért el 23,5 csomósnál nagyobb sebességet, most túllépte a 24 csomót, sőt, az egyik tiszt visszaemlékezése szerint egy ideig elérték a 25 csomós sebességet is.
     A fűtők kemény munkája meghozta a maga gyümölcsét. A Kentet és a Nürnberget elválasztó távolság lassan, de biztosan csökkent, és délután ötkor az angol cirkáló parancsnoki hídján látták, hogy a német hajó hátsó lövegei tüzet nyitnak feléjük. Ezt látva a britek üdvrivalgásban törtek ki, hiszen ez azt jelentette, hogy végre lőtávolságra sikerült megközelíteniük az ellenséges hajót. Hogy ez pontosan mekkora távolságot is jelentett, azt nem tudták, ugyanis a cirkáló a nagy sebesség és a túlerőltetett gépek vibrációja miatt annyira remegett és rázkódott, hogy az optikai távolságmérőket nem tudták megfelelően használni.
     A Kent parancsnoki hídján a tisztek feszülten figyeltek, és várták az ellenséges lövedékek becsapódását. Azonban nem láttak semmit. Eldördült a német cirkáló második sortüze, és az angolok ismét nem láttak egyetlen becsapódást sem. Csak a harmadik sortűz után vették észre, hogy a német gránátok nem előttük, hanem mögöttük csapódnak be, holott meg voltak győződve róla, hogy a nagy távolság következtében a német lövések rövidre sikerülnek majd. A britek itt szembesültek először azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a kisebb kaliber ellenére a német ágyúk lőtávolsága felülmúlja az ő hathüvelykes lövegeikét. Ez a német lövegek nagyobb csőemelkedési szögének volt köszönhető. A 105 mm-es német ágyúk csöveit ugyanis az akkoriban nagynak számító, 30 fokos szögben lehetett emelni, ami a gránátok számára 12.200 méteres lőtávolságot tett lehetővé. A 15 cm-s angol ágyúkat ezzel szemben csak feleekkora szögben lehetett emelni, és ezzel a 15 fokkal alig 11 km-es lőtávolságot tudtak csak elérni. (Később a csőemelkedési szöget 20 fokra növelték, amivel sikerült elérni a 13.350 méteres lőtávolságot.)
     A Kent kilenc perccel öt óra után nyitott tüzet elülső lövegeiből, azonban az ő lövései valóban túl rövidre sikerültek. Ennek ellenére folytatta a tüzelést, bár eredményt nem ért el, mivel a pontos célzást az erős vibráció, s a közben borúsra forduló időjárás, és a szemerkélő eső egyaránt megnehezítette. Nem sokkal később az angol hajó kissé balra fordult, hogy a jobb oldali kazamatákban levő lövegeit is a célra tudja irányítani.
     A következő fél órában folytatódott az üldözés és a tűzpárbaj. Az angol tüzérek megtettek minden tőlük telhetőt, azonban nagy bosszúságukra egyetlen találatot sem észleltek. Csak később derült ki, hogy valójában két angol gránát is eltalálta a német hajót, és megrongálta annak kormányszerkezetét. A németek ugyanekkor csak egyetlen találatot értek el a brit cirkálón, mely azonban nem okozott komolyabb károkat.
     Az őt ért sérülés ellenére ekkor még mindig a Nürnberg állt jobban. A két találat nem csökkentette sebességét, és mivel lassan kezdett sötétedni, jó esély látszott rá, hogy a sötétedés beálltáig távol tudja tartani üldözőjét, majd az éjszaka leple alatt elmenekülhet előle. Pár perccel fél hat után azonban a németek minden reménye füstté vált. Gyors egymás utánban a cirkáló két kazánja is a levegőbe röpült, s a hajó sebessége pillanatok alatt 19 csomóra esett vissza. Utólag már nem lehet biztosan megállapítani, mi okozta a kazánrobbanást, de általában azt tartják valószínűbbnek –a cirkáló túlélői is ezt erősítették meg-, hogy a német cirkálói már régóta karbantartásra szoruló kazánjai a túlterhelés miatt robbantak fel, nem pedig egy angol találat következtében.
     A Kent most már gyorsan közeledett a német hajóhoz, és negyedóra múlva már csupán öt és fél kilométer választotta el tőle. A menekülés reménytelenségét látva a Nürnberg parancsnoka, Karl von Schönberg sorhajókapitány, tudta nélkül persze, ugyanúgy tett, mint korábban Spee a csatacirkálókkal szemben, vagyis kilencven fokkal balra fordulva keresztbefordult az őt üldöző angol hajó előtt. A Kent parancsnoka, John Allen kapitány, szintén ugyanúgy tett, mint a fő összecsapásban az ő főparancsnoka, Sturdee altengernagy, vagyis az ellenséget követve maga is elfordult, de kisebb szögben, mint a németek, így a továbbiakban a két hajó egymással azonos irányban, de nem teljesen párhuzamos, hanem egymáshoz lassan közelítő pályán mozgott.
     A távolság gyorsan csökkent, s húsz perccel később a két hajó már szinte közvetlen lőtávolságról, alig két és fél kilométerről lőtte egymást. Mindkét fél ágyúi folyamatosan tüzeltek. A központi tűzvezetést nem használták, vagyis nem összehangolt sortüzeket lőttek, hanem az egyes ágyúk önállóan, helyi célzással tüzeltek. Az ágyúdörgés folyamatos volt, a hajók rázkódtak és dülöngéltek, állandóan hallatszottak a robbanások, valamint a hajót ért lövedékek és repeszek csattanásai. Az angol cirkáló mélyén a legénység aggódva figyelte a fedélzetek felől folyamatosan érkező dübörgés hangját, és miután a találatok és a saját ágyúk lövéseinek robaját nem tudták megkülönböztetni, azt hitték, a hajót folyamatosan találatok érik, és a helyzetük nem áll valami jól.
     A tisztek persze próbálták oldani a feszültséget, s amikor elterjedt a hír, hogy a németek szétlőtték a cirkáló egyik kéményét, egyikük így nyugtatta meg az aggodalmaskodó tengerészeket: „Minden rendben. Elvégre van belőlük néhány, nem?”
    A majdnem végzetes találat ütötte lyuk a Kent oldalán. A britek ezen a távolságon már a nagy robbanóerejű HE lövedékeiket használták, melyeket lyddite töltettel láttak el. Ez gyakorlatilag ugyanaz, mint az orosz-japán háborúban nagy hírnevet szerzett simoza, s a hatása most is elsöprő volt. Az angol gránátok rövidesen a német cirkáló mindkét árbocát ellőtték, a kéményeket szitává lyuggatták, a fedélzeti lövegeket egymás után némították el. A lyddite-el megtöltött gránátok robbanásai hatalmas lyukakat téptek a Nürnberg testébe, s lángba borították a cirkálót, mely háromnegyed hatkor már csak tíz csomóval vánszorgott előre.
     Erről a távolságról persze a német tüzérek sem tudták eltéveszteni célpontjukat. Gránátjaik derékba törték a Kent főárbocát, és jókora pusztítást vittek végbe az angol cirkáló fedélzetén. A cirkáló oldalába is számos lyukat szakítottak a német lövedékek, azonban a vízvonal alatt nem érte találat az angol hajót. A kis kaliberű gránátok összességében véve nem okoztak igazán súlyos sérüléseket az ellenségnek, azonban egyikük mégis majdnem a németek javára billentette az ütközet kimenetelét. A lövedék a kazamatákban elhelyezett egyik 15 cm-es löveg közelében csapódott be, s a robbanás és a repeszek annak szinte teljes személyzetét megölték, vagy megsebesítették. A repeszek kisebb tüzet okoztak, mely átterjedt a lőszerliftben levő kivetőtöltetekre is. A kordit gyorsan lángra kapott, és az a veszély fenyegetett, hogy -mint később oly sok más esetben- a tűz a liften keresztül eléri a lőszerraktárat. A helyzetet a tengerészgyalogság őrmestere, Charles Mayes mentette meg, aki lélekjelenlétét megőrizve azonnal lezárta a lőszerlift csapóajtóját, majd félelemtől megbénult embereibe lelket verve a legközelebbi tűzcsapról gyorsan megkezdte a tűz oltását. Mayes ezért később Bátorságért Érdemérmet, és húsz font jutalmat kapott. Nem sokkal hat óra után a német cirkáló elfordult jobbra, valószínűleg azért, hogy az őt lassan megelőző és eléje vágó Kent ne foghassa a T alakzat szárába.
    A Nürnberg fedélzete ekkor már merő romhalmaz volt, a hajónak alig néhány ágyúja tüzelt csak, és távcsővel az angol cirkálóról is jól lehetett látni a fedélzeten, az ágyúk körül heverő halottak tömegét. Tíz perccel később a német hajó megint elfordult, ezúttal balra, egyenesen a Kent felé. Egyesek szerint döfőorrával akart nekirontani ellenfelének, azonban a hajó ekkor már annyira le volt lassulva, hogy ez aligha sikerülhetett volna neki. Valószínűbb az a feltételezés, hogy a cirkáló parancsnoka egyszerűen csak a hajó még épen maradt jobb oldali lövegeit, melyek a harcban addig még nem vettek részt, kívánta tüzelési helyzetbe hozni, mivel a hajó bal oldalán már csak két üzemképes ágyú maradt.
     A Kenten azt hitték, a németek torpedótámadásra készülnek, ezért a német hajóval ellentétes irányba fordulva igyekeztek eltávolodni a Nürnbergtől. Negyed hétkor ismét az ellenséggel párhuzamos irányba fordultak, és folytatták a tűzharcot a láthatóan az utolsó perceit élő német cirkálóval. Fél hét körül a már csak szórványosan tüzelő Nürnberg teljesen megállt, és öt perccel később beszüntette a tüzelést. Miután azonban a hajó nem vonta be zászlaját, az angolok folytatták a harcot, és folyamatosan lőtték tovább a mozgás és harcképtelen roncsot, óvatosan közelítve hozzá. Csak három perccel hét óra előtt szüntették be ők is a tüzelést, mikor a Nürnberg bevonta zászlaját.
     A britek megkezdték az előkészületeket a túlélők kimentésére, azonban rövidesen kiderült, hogy a német lövedékek a hajó valamennyi csónakját tönkretették. Mialatt az angolok a két legjobb állapotban levő csónakjukon igyekeztek gyorsan befoltozni a repeszek ütötte lyukakat, a Nürnberg lassan jobb oldalára dőlt, majd fél nyolc körül elmerül a hullámokban. Miközben a hajó süllyedt, néhány német tengerész gyűlt össze annak tatfedélzetén, és egy német lobogót lengetve a cirkálóval együtt merültek el.
     Az angolok tőlük telhetően igyekeztek kimenteni a roncsok között vergődő csekély számú túlélőt, azonban a mentőcsónakok hiánya, és az erős hullámzás nagyon megnehezítette a dolgukat. Bár egészen a teljes sötétség beálltáig, este kilenc óráig kutattak a túlélők után, mindössze 12 német tengerészt sikerült kimenteniük, de ezek közül is öten később belehaltak a kihűlésbe. A Nürnberg 322 fős legénységéből tehát összesen heten maradtak életben, a többiek, köztük Spee nagyobbik fia, Otto, a hajóval együtt pusztultak el.
     A kimentett német tengerészek egyike később elmondta, a Nürnberg fedélzetén ők úgy tudták, a britek felrobbantották a falklandi kikötők berendezéseit, és Afrika nyugati partjaihoz vonultak vissza.
     A Kent összesen 37 találatot kapott az ütközet során. A cirkáló siralmas látványt nyújtott, fedélzete romokban hevert, oldalán lövedékek és repeszek ütötte lyukak tucatjai tátongtak, de a látszat ellenére a hajót nem érte súlyos sérülés. A 105 mm-es német gránátok ezúttal is hatástalannak bizonyultak, a cirkáló páncélzatát egyetlen helyen sem tudták átütni. Az emberveszteségek is viszonylag csekélyek voltak, a Kent legénységéből nyolc ember elesett, nyolc megsebesült. A német gránátok egyike tönkretette a hajó rádióadóját, így a cirkáló, bár fogta a többiek jelzéseit, maga nem tudta felvenni velük a kapcsolatot.
     A hajótöröttek kimentése közben a Kent tengerészei különös látványra lettek figyelmesek. A cirkáló közelében váratlanul előbukkant a ködből egy nagy vitorlás hajó, alighanem ugyanaz, melyet a csatacirkálók legénysége is látott néhány órával korábban. A teljes vitorlázattal haladó hajó méltóságteljesen vonult el dél felé, majd nem sokkal később eltűnt a sötétségbe boruló láthatáron. A kísértethajó később bevonult a Royal Navy legendáriumába, s az ütközetben részt vevő hajók legénysége a háború során, a későbbi tengeri csatákban még többször is látni vélte a vitorlást.
     A Kent harci lobogója, melyet a szokásoknak megfelelően a névadó megye előkelő hölgyei készítettek és ajándékoztak a cirkálónak, darabokra szakadt szét az ütközetben. Allen kapitány összegyűjtötte a maradványokat, és elküldte az adományozóknak, akik amennyire lehetett, összefércelték azt, és aztán a megtépett a hadilobogót a Canterbury katedrálisnak adományozták. A Kent számára egy új selyemlobogót készítettek, melyet a csata évfordulóján, 1915 december nyolcadikán adtak át a cirkálónak.

A Nürnberg utolsó percei.

    A Cornwall és a Kent fél öt körül nyitott először tüzet a Leipzigre, amely, hogy kitérjen a lövedékek elől, valamelyest jobbra fordult. A német hajók így kezdtek legyező alakzatban széthúzni, s az őket addig egy bolyban követő angol cirkálóknak is hasonlóképpen kellett tenniük. A Kent balra kanyarodva a Nürnberg után eredt, míg a Cornwall tovább követte a Leipziget. A Glasgow parancsnoka, Luce kapitány, egy ideig habozott, menjen tovább a Leipzig után, vagy inkább vegye üldözőbe a Dresdent, mely a többieket jobb felöl jócskán megelőzve addigra már kezdett eltűnni a láthatáron. Luce végül úgy döntött, marad a Leipzig mögött, attól tartott ugyanis, a német cirkálónak különben sikerülhet megszöknie a nála elvileg lassabb Cornwall elől. A gyors Glasgow viszont könnyedén tudta tartani a lépést a németekkel, és Luce úgy érezte, az üldözés sikere azon múlik, cirkálójának ágyúi képesek e lelassítani annyira a német hajót, hogy azt a Cornwall is utolérhesse.
     Bár később senki nem dörgölte Luce kapitány orra alá, de ez a döntés alighanem hiba volt. Az angol hajók közül ugyanis egyedül a Glasgow-nak volt esélye arra, hogy utolérhesse a Dresdent. A német cirkáló az Emden testvérhajója volt, de tőle eltérően turbinás hajtóművekkel rendelkezett, így 23 helyett 25 csomós sebességre volt képes, amivel Spee hajórajának leggyorsabb cirkálója volt. A brit kötelékből, a csatacirkálókat és a Falklandnál hátra maradt Bristolt leszámítva, csupán a 26 csomós sebességű Glasgow lehetett volna képes arra, hogy siker reményében vegye üldözőbe a német hajót. A Glasgow azonban ehelyett a németek leglassabb cirkálója, az 1906-ban szolgálatba állított, 23 csomóra képes Leipzig mögött maradt, melyet ugyanekkor a Cornwall is üldözőbe vett. A Monmouth osztályba tartozó Cornwall papíron szintén 23 csomóra volt képes, de ahogy testvérhajója, a Kent, képes volt utolérni a Leipzignél gyorsabb Nürnberget, úgy a Cornwall is képes lett volna segítség nélkül is elfogni a német hajót. A Cornwall tűzerőben sem szorult rá a Glasgow segítségére, hiszen 14 darab 152 mm-es lövegével nagy fölényben volt a német hajó tíz darab 105 mm-es ágyújával szemben. A Glasgow végül valóban nem sokkal járult hozzá a Leipzig legyőzéséhez, viszont azzal, hogy a Cornwall mellett maradt, futni hagyta a Dresdent, mely hat óra felé végképp eltűnt a britek szeme elől. (Egyes források szerint a Leipzig egyik lövedéke megrongálta a Glasgow egyik kéményét, és ez lecsökkentette a brit cirkáló sebességét, melynek így nem is volt esélye a Dresden utolérésére.)
     Fél öt után a két üldöző már folyamatosan lőtte a Leipziget, bár a nagy, mintegy tízezer méteres távolság miatt egyelőre még csak lassú tempóban tüzelve. A Leipzig szintén tüzet nyitott, a számára veszélyesebb hajóra, a Cornwallra. A német tüzérek elég jól céloztak, lövedékeik többször is villába fogták az angol cirkálót, de közvetlen találatot ők sem értek el.
    

A Cornwall.
Az első találatot az angolok érték el, 16.42-kor, amikor a Cornwall egy 15 cm-es gránátja telibe találta a német hajó előárbocának tűzvezető állását, tönkretéve a tűzvezető berendezéseket, és megölve a cirkáló tüzértisztjét. A német hajó erre addigi irányától kissé jobbra fordult, hogy kitérjen a lövedékek elől.
     A lőtávolság közben hét és fél kilométerre csökkent, és nem sokkal öt előtt a németek is elérték első találataikat az angol cirkálón. Látva, hogy az ellenség belőtte a hajóját, Ellerton kapitány szintén jobbra fordult, egyrészt hogy kitérjen a német gránátok elől, másrészt azért, hogy végre teljes oldalsortüzeket tudjon lőni az ellenségre, melyre addig csak az angol cirkáló elülső ágyúi tudtak tüzelni. A Cornwall a Leipzig tatja mögött keresztezte a német hajó nyomdokvonalát, és átkerült annak jobb oldalára. A két angol cirkáló, mely eddig kétfelől követte a német hajót, most annak jobb oldalán, egymás mögött, csatasorban haladva folytatta az ellenség üldözését.
     A fordulattal azonban a Cornwall megint távolságot vesztett, s miután a lőtávolság ismét kilencezer méter fölé nőtt, tíz perccel öt óra után ismét beszüntette a tüzelést. A cirkáló gépészei és fűtői azonban ugyanolyan lázas tempóban dolgoztak, mint Kenten szolgáló társaik, s az addig soha nem mért sebességgel, 24 csomóval haladó angol hajó gyorsan ledolgozta lemaradását. Fél hatkor, nyolc kilométeres távolságról ismét tüzet nyitottak a Leipzigre, mely szintén tovább lőtte az angol cirkálót. A német tüzéreknek nagyon sikerült eltalálniuk a megfelelő távolságot, és a következő néhány percben a Cornwallt gyors egymás utánban kilenc találat érte. A brit cirkáló kénytelen volt gyors kitérőmanőverekbe kezdeni, és valamelyest ismét távolabb húzódni a kellemetlenül pontosan tüzelő német cirkálótól.
     Az időjárás közben kezdett rosszabbra fordulni, erősödött a szél és a hullámzás, a ködös, párás levegő lecsökkentette a látótávolságot, ráadásul lassan kezdett sötétedni is. Negyed hétkor Ellerton kapitány úgy döntött, ideje végre döntésre vinni a dolgot, és lezárni a hosszúra nyúló üldözőharcot, mielőtt még a német hajónak sikerülne elmenekülnie a leszálló éjszakában. Az angol tüzérek átálltak a lyddite töltetű gránátokra, a cirkáló pedig, vállalva a kisebb lőtávolság miatti nagyobb kockázatot, közelebb húzódott a német hajóhoz.
     Fél hét után érkezett meg rádión a hír, hogy a főerőknek sikerült elsüllyeszteniük mindkét német páncéloscirkálót. Az örvendetes újságot természetesen azonnal közölték a legénységgel, akik az egész hajón kitörő örömmel és lelkes éljenzéssel fogadták a jó hírt.
     A cirkálók közben párhuzamos irányban haladva, és lassan közeledve tovább lőtték egymást. Az angol hajók lyddite gránátjainak tűzfölénye a kis lőtávolságon gyorsan érvényesült. Amikor az első lyddite gránátok becsapódtak, a német cirkálón meg voltak győződve róla, hogy az ellenséges cirkáló fedélzetén nagy kaliberű lövegeket helyeztek el, és most ezekből tüzelnek rájuk. A lövedékek ugyanolyan borzalmas pusztítást vittek végbe a Leipzigen, mint a Kent gránátjai a Nürnbergen. Háromnegyed hétre a német cirkáló orrától a tatjáig lángokban állt, felépítményei romokban hevertek, első kéményét a robbanások kidöntötték, a másodikat kettétörték. A kéményekből és a gépházak szellőzőkürtőiből füst és gőz tört elő, s a lövegek egymás után hallgattak el. A németek elértek még néhány találatot a Cornwallon, de negyed nyolcra a Leipzig lőszerkészlete kifogyott, s valamennyi ágyúja elnémult. A német hajó ekkor már olyan rossz állapotban volt, hogy az angolok, akik meg voltak győződve róla, hogy az ellenség rövidesen megadja magát, beszüntették a tüzelést. A Leipzig zászlóját azonban továbbra sem vonták be, így nem sokkal később a britek ismét tüzet nyitottak, és lassú tempóban tovább lőtték a cirkálót. Háromnegyed nyolckor hatalmas robbanás történt a Leipzigen, melyet követően tőből dőlt ki a német hajó főárboca. Az angolok biztosak voltak benne, hogy a németek most már tényleg megadják magukat, és megint beszüntették a tüzelést. A Leipzig zászlója azonban továbbra is ott lobogott a hajó tatján, így az angolok nyolckor megint lőni kezdték a német cirkálót. Ekkorra már teljesen besötétedett, a nagy lángokkal égő német hajót azonban a tűz fénye továbbra is jól megvilágította.
     Tíz perccel nyolc után aztán a Leipzig parancsnoki hídjáról fényjelzésekkel közölték, hogy a hajó bajban van, és segítséget kérnek. Bár a cirkáló zászlóját továbbra sem vonták be, az angolok beszüntették a tüzelést, és közelebb mentek a német hajóhoz, felkészülve a hajótöröttek kimentésére, majd a süllyedő hajó közelébe érve leengedték az épségben maradt csónakokat.
     A német cirkálón közben Johann Siegfried Haun fregattkapitány a fedélzetre hívta még életben levő tengerészeit. A cirkáló eredetileg 341 fős legénységéből mintegy 50-60 ember gyűlt most össze Haun körül, aki a hajó tatja felé mutatva így szólt hozzájuk: „Ott van a zászlónk, és bárki, aki úgy gondolja, levonhatja. De én nem fogom megtenni.” Nem tette meg más sem, noha az angolok ekkor még mindig lőtték a Leipziget. A kapitány ezt követően elrendelte a cirkáló elhagyását, megnyittatta a fenékszelepeket, majd a parancsnoki hídról leadatta a segítségkérő jelzést az angol hajóknak. A német tengerészek ezután a tengerbe vetették magukat, s a roncsokba és függőágyakba kapaszkodva próbálták fenntartani magukat a jeges vízben.
     A lángokban álló, drámai látványt nyújtó Leipzig egyre jobban dőlt balra, végül húsz perccel kilenc óra után felborult, és gyorsan elsüllyedt. Egy perccel később hatalmas víz alatti robbanás rázta meg a környéket, alighanem a süllyedő hajó kazánjai robbanhattak fel. A robbanás több angol csónakot is megrongált, és minden bizonnyal jókora pusztítást végzett a vízben vergődő túlélők között is.
    
A Glasgow.
A teljes sötétségben a csónakok a cirkálók fényszóróinak sugarainál keresgélték a roncsok között a hajótörötteket, de nem sokat találtak. A jéghideg, alig négy fokos vízből összesen csupán 18 embert sikerült kimenteniük, de ezek közül is ketten később belehaltak a kihűlésbe. A német tisztek sípjaikkal együtt ugrottak a tengerbe, ami megkönnyítette számukra, hogy a sötétben felhívják magukra a hajótöröttek után kutató angol csónakok figyelmét. Valószínűleg a sípoknak volt köszönhető, hogy a 16 túlélőből heten tisztek voltak. Köztük volt a Leipzig torpedótisztje, aki ismerősként léphetett a Cornwall fedélzetére, hiszen öt évvel korábban egyszer már járt vacsoravendégként az angol cirkálón, amikor az baráti látogatást tett Kielben.
     Egy másik túlélő egy Valparaisóban felvett tartalékos volt, aki civilben Ausztráliában, a sydney-i bíróságon dolgozott német tolmácsként. Mikor az egyik angol csónakról kihalászták a vízből, a német, fogvacogva, de az angol tengerészek nagy megdöbbenésére tökéletes angol kiejtéssel megjegyezte: „Ez kibaszott hideg volt.” Az illető később nagy érdeklődést keltett azzal a kijelentésével, mely szerint a behívó parancsot június 26-án kapta meg, tehát két nappal Ferenc Ferdinánd meggyilkolása előtt. Utóbb erre alapozva gyártottak néhány jól hangzó összeesküvés elmélet, de szerintem valószínű, hogy a németek valami nagyobb szabású hadgyakorlatra készülődhettek azon a nyáron.
     A cirkáló túlélői később azt mondták, tudomásuk szerint Spee eredetileg a Rio de La Plata-hoz akart hajózni, hogy ott szenet vegyenek fel, de miután a Horn-fok környékén elfogtak egy angol szénszállító hajót, ami megoldotta a flotta szénproblémáit, a tengernagy, terveit megváltoztatva, a Falkland elleni támadás mellett döntött.
     Mindez szinte teljesen biztosan fedélzeti matrózpletyka lehetett, aminek sok alapja aligha volt. A németeknek nem voltak gondjaik a szénnel, a semleges, és többnyire barátságos dél-amerikai kikötőkből a magukkal vitt teherhajók különösebb nehézség nélkül biztosítani tudták a flotta ellátását. Úgyszintén csak matrózpletyka lehetett a cirkáló tengerészeinek másik állítása, mely szerint a Leipzig nagy mennyiségű aranyat vitt magával. Hogy ez milyen arany lehetett, honnan származott és milyen célból cipelték magukkal, arról a túlélők persze nem tudtak felvilágosítást adni.
     Angol részről az ütközetben a Glasgow két találatot kapott, egy tengerésze meghalt, négy megsebesült. A Cornwall-t összesen 18 találat érte, amik jókora pusztítást okoztak a fedélzeteken és néhány csúnya lyukat ütöttek a hajótestbe, azonban a páncélozott részekben ezúttal sem tudtak semmilyen kárt okozni. A hajó egyetlen embert sem vesztett, és sebesültjei sem voltak. A Cornwallon a csata egyetlen áldozata a hajó kanárija volt.
     Az angol cirkálók csekély veszteségeinek oka, a kiskaliberű német gránátok hatástalanságán és a szerencsén kívül, nyilván az volt, hogy a brit cirkálók lövegeit –a Glasgow-t leszámítva- zárt lövegtornyokban, és szintén zárt, jól páncélozott kazamatákban helyezték el, míg a német könnyűcirkálókon a lövegeket a főfedélzet szélein építették be, és azokat csupán lövegpajzs védte.

A Glasgow és a Cornwall a Leipziget üldözik. Egy korabeli angol újság rajza.

    A Bristol könnyűcirkáló, melyen aznap reggel éppen a kazánokat tisztították, csak jókora késéssel volt képes követni a többieket. A kikötőt egy órával társai után elhagyó cirkáló épp azon erőlködött, hogy megpróbálja utolérni a kötelék többi hajóját, amikor Sturdee-hoz befutott a német teherhajók feltűnéséről érkező jelentés. Miután nem sok esély látszott arra, hogy a Bristol képes lesz behozni lemaradását, a tengernagy azt az utasítást küldte neki, csatlakozzon a kikötő előtt hagyott Macedoniához, s kapja el, és semmisítse meg a szállítóhajókat.
     Bár a jelentések három teherhajóról szóltak, a helyszínre érkező angol hajók csak kettőt találtak, a Santa Isabel-t és a Baden-t. Rövid üldözés után délután két óra körül utolérték a lassú tehergőzösöket, és ágyúikat rájuk szegezve közölték a németekkel, tíz percük van arra, hogy elhagyják a hajóikat. A fegyvertelen teherhajók nem tudtak, és nem is akartak ellenállni, s engedelmeskedtek a felszólításnak. Miután fedélzetükre vették a németeket, a britek zsákmánylegénységet küldtek át az elhagyott német hajókra.
     Nem lehet tudni, a harmadik hajó, a Seydlitz, mikor és miért szakadt el társaitól. A Macedonia őrszemei a déli láthatáron észrevették ugyan egy ismeretlen hajó füstjét, mely azonban már olyan távol volt, hogy üldözése nem kecsegtetett sok sikerrel, és a távolság miatt a hajót nem is tudták azonosítani.
     Az angolok egészen az esti órákig megszállva tartották a két tehergőzöst, majd este nyolckor a Santa Isabelt, fél tízkor pedig a Badent is kiürítették, és elsüllyesztették. Nem lehet tudni, ennek mi értelme volt, hiszen a két vadonatúj, modern teherhajónak a Royal Navy is jó hasznát vette volna. Általában azt feltételezik, a Bristol kapitánya, aki talán értesült a Dresden szökéséről, azt hitte, az ütközetnek még nincs vége, és hajójának még lesz valami feladata a német cirkálók üldözésében. Csakhogy a két teherhajót a Macedonian is biztonságban kikötőbe tudta volna kísérni, ehhez nem volt szükség a Bristolra.
     A Seydlitz december tizedikén épségben befutott egy argentin kikötőbe. A németek megpróbálták kórházhajónak minősíttetni a hajót, melyre nem vonatkoznak a hadihajókra érvényes szabályok, az argentinok azonban segédcirkálóként kezelték, és január végén internálták a Seydlitzet. A hajó a háború után visszakerült Németország tulajdonába, és 1933-as lebontásáig utasszállítóként működött a Németország és Észak-, illetve Dél-Amerika közti vonalakon.

A Kent.

    Az ütközet végül az erőviszonyoknak megfelelő végeredménnyel zárult. Az Ostasiengeschwaders gyakorlatilag teljesen megsemmisült. Csupán a Dresden menekült meg –mely eredetileg nem is tartozott a Kelet Ázsiai Hajórajhoz-, valamint a Seydlitz. A Montevideóból induló két német teherhajó, a Mera és az Elinore Woermann, az eseményekről értesülve félútról visszafordult, és december tizenegyedikén visszatért a kikötőbe, ahol az uruguayi hatóságok később internálták őket. A kötelék összes többi hajója odaveszett, a hadihajók szinte teljes legénységével együtt. A négy elsüllyedt cirkáló 2.432 emberéből alig kétszázan maradtak életben, és kerültek angol fogságba. Őket néhány nappal később a Macedonia, és a Crown of Galicia teherhajó szállította át Angliába.
     Sturdee azonban még így sem érezte teljesnek a győzelmet. Mihelyt végzett a két páncéloscirkálóval, rádión azonnal érdeklődött a Dresden felől, merre látták utoljára a német hajót. A tengernagy a Carnarvont visszaküldte, hogy az lássa el a flotta szénszállítóinak védelmét, maga pedig a csatacirkálókkal a Tűzföld felé indult, hogy átkutassa annak kikötőit. A Glasgow a Magellán-szorosban kereste a német hajót, a Bristol pedig a Falklandtól délre eső sarki vizeken kutatott az eltűnt cirkáló után. A Cornwall kénytelen volt visszatérni Port Stanley-be, hogy feltöltsék széntárolóit.
     A briteket leginkább a Kent eltűnése aggasztotta, a cirkáló ugyanis az újra meg újra megismételt hívójelzések ellenére sem adott életjelet magáról. A Bristol egyik feladta az volt, hogy a Dresden mellett a Kent után is kutasson. Az angolok csak másnap délután nyugodhattak meg teljesen, amikor a Kent, mely szétlőtt rádióadója miatt nem tudta felvenni a kapcsolatot a többiekkel, befutott Port Stanley-be.
    A három elesett Spee emlékére kiadott német érem. Az angol hajók a rosszra forduló, esős, ködös időben három napig kutattak a német cirkáló után, míg végül az üzemanyagkészlet kifogyása miatt felhagytak a kereséssel, és december 11-én ismét összegyűltek Port Stanley kikötőjében. A szigetek lakossága kitörő lelkesedéssel köszöntötte a diadalmas hajókat, melyeket a kikötőben állandóan csónakok és bárkák sokasága vett körül, hogy utasaik megcsodálhassák a hajók testén tátongó, német lövedékek által ütött lyukakat. A lelkes civilek azonban nem csupán bámészkodtak, hanem minden tőlük telhető segítséget megadtak a tengerészeknek, s tevékenyen részt vettek a hajó készleteinek feltöltésében, és a sérülések kijavításában is.
     A nagy angol győzelem híre közben bejárta a világot, s a Föld minden tájáról áradtak az üdvözlő táviratok a Falkland-szigetekre. A király, V. György, és a londoni Admiralitás mellett egyebek közt gratulált a győzelemhez a francia és az orosz haditengerészet is. A diadal teljesen helyreállította a brit tekintélyt Dél-Amerikában, ahol ezt követően a német szimpatizánsok háttérbe szorultak, s a hagyományosan erős angol kapcsolatok támogatói, és az angol érdekek kiszolgálói kerültek fölénybe.
     Spee kötelékének elpusztítása után a Royal Navynek nem maradt említésre méltó ellensége a világ tengerein, eltekintve persze az Északi-tengerre beszorított német flottától, amely azonban nem sok hajlandóságot mutatott arra, hogy kimerészkedjen kikötőiből. Néhány szakíró szerint ez a kényszerű semmittevés volt az egyik ihletője a Dardanellák elleni, később csúfos felsüléssel végződő hadműveletnek. Arthur Pollen szerint: „Mr. Churchill azonban képtelen volt tétlenkedni, és a kísértő elültette élénk fantáziájú elméjében azt az őrült ötletet, hogy a fel nem használt hajókkal és tengerészekkel tovább gyarapítsa babérjait a Dardanellák erődjeinél, és a német mozsárágyúk ellen Liege-nél, Maubeuge-nél, és Antwerpennél. A falklandi ütközet eredményeinek megítélésénél így szembe kell állítanunk annak azonnali és messzehangzó eredményeit a megalázó Gallipoli kudarccal.”
     A német hajók elsüllyesztéséért összesen 12.160 font, úgynevezett zsákmánypénzt osztottak szét a csatában résztvevő angol hadihajók legénysége között, melyből a tengerészek átlagosan fejenként öt fontot kaptak. A jutalmat megítélő bizottság úgy találta, a Canopus, bár leadott néhány lövést a német hajókra, tulajdonképpen nem vett részt az ütközetben, így a sorhajó legénysége kimaradt az osztozkodásból. Grant kapitány megtámadta a zsákmánybíróság döntését, ám annak ellenére, hogy fellebbezését Sturdee és tisztjei is támogatták, a bíróság 1916 januárjában végképp elutasította a Canopus igényét.
     A csata után természetesen hullottak a kitüntetések az angol hadihajók legénységére. Maga Sturdee bárói rangot kapott a győzelemért. A dicsőség hullámai még a falklandi kormányzót is elérték, akit következő évben a Falklandnál lényegesen kellemesebb éghajlatú Bahama-szigetek kormányzójává nevezték ki. Allardyce aligha bánta a dolgot. A német hajókat észrevevő, és a flottát időben riasztó civil őrszemek sem maradtak jutalom nélkül. Az ellenség feltűnését először jelentő Mrs. Felton ezüsttálcát kapott az Admiralitástól, cselédje, aki tulajdonképpen észrevette a német hajókat, pedig egy ezüst teáskannát kapott Sturdee tengernagytól. A Sapper Hill-i őrszemnek Sturdee, saját zsebből, öt font jutalmat adott.
     Bár a diadal hírét az angol közvélemény és a Royal Navy is nagy lelkesedéssel fogadta, Fisher azért nem mulasztotta el, hogy néhányat ne rúgjon régi ellenfelébe. Sokáig kritizálta a csatacirkálók szerinte indokolatlanul nagy lőszerfogyasztását, és úgy vélte, Sturdee hibát követett el azzal, hogy a német páncéloscirkálók elsüllyesztése után az Inflexible-t nem küldte azonnal a Dresden üldözésére. A First Sea Lord bírálatai azonban többnyire nem voltak megalapozottak. Az Invincible az ütközetben 513, az Inflexible 661 darab 305 mm-es lövedéket tüzelt el. A találati arányt elég nehéz megbecsülni, hiszen lehetetlen megállapítani, pontosan hány lövedék találta el a német hajókat. A csatacirkálók tüzértisztjei a találati arányt 6,5%-osra becsülték, míg egyes későbbi elemzők alig egy százalékra saccolták azt. Utóbbi érték azonban egészen valószínűtlen, hiszen ebben az esetben a két német hajót összesen csak 12 találat érte volna, ami biztosan nem lett volna elég azok elsüllyesztéséhez. A 305 mm-es lövegek tényleges találati aránya inkább 3-4 % lehetett –esetleg valamivel több-, ami egyáltalán nem számít rossz értéknek, és a későbbi ütközetekben –Dogger Bank, Skagerrak- a brit hadihajók általában ez alatt teljesítettek. Ez az arány már csak azért sem számít rossznak, mert –bár ez vitatott- a két csatacirkáló valószínűleg ekkor még nem volt felszerelve a Dreyer asztallal, s a régi tűzvezető és célzókészülékekkel pedig elég nehéz művelet volt a sűrűn cikk-cakkoló német hajók bemérése. Az angol hajók tehát a körülményekhez képest jó találati aránnyal tüzeltek, és annyi lövedéket használtak fel a német hajók elsüllyesztéséhez, amennyire szükségük volt. A Dresdent Sturdee az ütközet befejezése után gyakorlatilag azonnal üldözőbe vette, és semmilyen jelentősége nem lett volna, ha az Inflexible-t már rögtön a Gneisenau elsüllyesztése után a német cirkáló után küldi. Ez a néhány óra semmit nem jelentett volna, hiszen a Dresden és az Inflexible ekkor már több mint száz kilométerre volt egymástól, vagyis teljesen reménytelen volt, hogy az angol csatacirkáló utolérje a német hajót. Közvetlen üldözés helyett a Dresden lehetséges úticéljait kellett célba venni, és az angolok pontosan ezt is tették, amikor a csata után végigkutatták a sarkvidéki vizeket és a Tűzföld környékét, ahol a legvalószínűbb volt, hogy a német cirkáló menedéket fog keresni.

A Dresden.

    Egyébként a falklandi volt a történelem utolsó tengeri ütközete, mely tisztán hadihajók közti tüzérségi párbajból állt. A csatában nem vettek részt sem tengeralattjárók, sem repülőgépek, s a felek az ütközetben nem használtak sem torpedókat, sem aknákat.(Az angolok ugyan ezúttal is azt hitték, a német cirkálók menekülés közben aknákat szórtak el maguk mögött -ami miatt az angol hajók többször is kitértek eredeti irányukból-, azonban később kiderült, hogy a német hajókon egyáltalán nem volt semmilyen akna.)
     A csatával kapcsolatban sok helyen olvasható az az állítás, mely szerint a brit hajók az ütközetben a Coriolis-erő figyelmen kívül hagyása, illetve téves kompenzálása miatt lőttek olyan pontatlanul. A Föld forgása következtében a mozgó testekre, például a kilőtt lövedékekre, ható, és azokat irányukból kitérítő tehetetlenségi erő ugyanis a két féltekén ellentétes irányba hat. A legenda szerint a brit tűzvezető készülékek az északi féltekén ható Coriolis-erő kompenzálására voltak beállítva, és azokat elfelejtették a déli féltekén ellentétes irányba ható erőnek megfelelően átállítani. Ez a hiba az angol gránátok pontosságát duplán is lerontotta. A tűzvezető készülékek a lövedékeket az északi féltekén jobbra eltérítő erőnek megfelelően voltak beállítva, csakhogy ez az erő a déli féltekén bal felé térítette ki a gránátokat. Az északi vizekre beállított brit tűzvezető berendezés így egyrészt, a jobbra tartás ellensúlyozása végett, a célponttól eleve kissé balra célzott, és ezt a bal felé történő eltérést még tovább növelte a valójában itt nem jobbra, hanem balra ható Coriolis-erő. Ennek következtében az angol gránátok mintegy száz méterrel tévesztették el célpontjukat.
     Eddig a legenda. A történetet évtizedekkel a csata után, állítólag csak a nyolcvanas évek elején írták le először, a Coriolis-erő hatásának szemléltetése végett. A sztori azóta meglehetősen széles körben elterjedt, nyilván mert kis színes történetként segít feldobni kicsit az unalmas fizika órákat.
     Valóságalapja azonban aligha van. Az angolok ugyanis egyáltalán nem lőttek rosszul Falklandnál, sőt, sokkal jobban lőttek, mint később az Északi-tengeri ütközetekben. A Coriolis-erő miatti céltévesztés egyetlen korabeli beszámolóban, vagy szakkönyvben sincs még csak megemlítve sem. Az pedig, hogy a világ összes tengerein jelen levő angolok megfeledkeztek volna célzókészülékeiknek a déli féltekére való átállításáról, teljesen valószínűtlenül hangzik. Ha tűzvezető berendezéseik a lőelemek kiszámításánál a rengeteg más tényező mellett figyelembe vették a Coriolis-erőt is, akkor biztosak lehetünk benne, hogy azt nem mulasztották el a déli félteke viszonyaira átállítani. De igazából az sem biztos, hogy a korabeli készülékek egyáltalán figyelembe vették a Coriolis-erő hatását. A Dreadnought Project oldalán, ami ilyen kérdésekben általában megbízható, legalábbis azt állítják, a Falklandnál is használt tűzvezető berendezések a Coriolis-erőt nem is vették figyelembe a lőelemszámításnál. Az erő által okozott eltérés ugyanis olyan csekély volt, nagyjából 50 méter tíz mérföldes lőtávnál, hogy azt teljesen jelentéktelennek tartották, ennél ugyanis még az ágyúk szórása is sokkal nagyobb volt. A Coriolis-erőt csak a későbbi, fejlettebb tűzvezető berendezések vették számításba a célzásnál.
     Egyébként is, ha a lövedékek valóban egy ilyen hiba miatt tévesztették volna el célpontjukat, ez a céltévesztés akkor is csak az első sortűznél jelentkezett volna. A becsapódó lövedékek által felvert vízoszlopokat figyelve a tüzértisztek ugyanis a céltévesztésnek megfelelően korrigálták volna a lőelemeket, módosítva a téves irányzékon. Tehát akármi is történt, a Coriolis-erő hatása nem játszhatott semmilyen említésre érdemes szerepet az ütközetben.

Sturdee az Invincible fedélzetén.

    December 13-án, miközben hajói készleteit töltötték fel, és a csata után szükségessé vált kisebb-nagyobb javításokat végezték, Sturdee értesült róla, hogy a Dresden befutott Punta Arenasba, és éppen szenet vesz fel. A brit hajóraj erre azonnal elhagyta Port Stanley-t, és a lehető leggyorsabban megindultak a Magellán-szoros felé. A kötelék leggyorsabb hajója, a Bristol, másnap délután érte el a chilei kikötőt, ahol megtudták, hogy a német cirkáló előző nap, este tízkor futott ki, nyugati irányban. Az angol hajók a következő napokban átkutatták a Magellán-szoros és a Tűzföld zegzugos partvidékének –ami amúgy semleges terület volt, ahová a brit hadihajók elvileg nem hajózhattak be hadi célokkal- minden horgonyzóhelyét, a német hajót azonban sehol nem találták. Sturdee folytatni akarta a kutatást, azonban az Admiralitás zászlóshajójával együtt visszarendelte Gibraltárba. Az Invincible december 16-án hagyta el Port Stanley-t, és Montevideó, Rió de Janeiro és Pernambuco érintésével indult vissza a Földközi-tenger felé. Sturdee távozása után a kötelék parancsnokságát Stoddart ellentengernagy vette át.
     December 24-én a másik csatacirkáló, az Inflexible is visszaindult a Földközi-tengerre, majd január harmadikán a Cornwallt is visszarendelték Angliába.


A Dresden és a többiek.

A Dresden a kieli csatornán.

    Spee hajórajának pusztulásával, valamint az Emden és a Karlsruhe elsüllyedésével a németeknek csupán két cirkálójuk maradt az Európán kívüli vizeken, a Königsberg -a Nürnberg testvérhajója- és a Dresden. Az előbbi már nem jelentett semmilyen veszélyt a kereskedelmi hajózásra, hiszen az angolok beszorították a tanzániai Rufiji folyó torkolatába, ahová a mélyebb merülésű brit cirkálók ugyan nem tudták követni, de a torkolat előtt járőrözve megakadályozták, hogy ismét kijusson a nyílt vizekre. A Königsberg még hónapokig tartotta magát, míg végül 1915 júliusában két Nagy-Britanniából átvezényelt, kis merülésű monitornak sikerült lőtávolságra megközelíteni a német hajót, és 15 cm-es lövegeikkel végeztek vele. A cirkáló életben maradt legénysége ezt követően csatlakozott Lettow-Vorbeck szárazföldön harcoló csapataihoz.
     A Dresden azonban még komoly veszélyt látszott jelenteni a britek számára, akik úgy gondolták, a falklandi sikert, és a Coronelért állt bosszút csakis a német cirkáló elsüllyesztése teheti teljessé. Akárcsak korábban az Emden esetében, Churchill most a Dresdenre is „vérdíjat” tűzött ki, magas jutalmat ígérve a hajó elpusztításáért.
     A német cirkáló megtalálása nem ígérkezett egyszerű feladatnak. Chile déli tengerpartja olyan erősen tagolt, amihez legfeljebb csak a norvég partokat lehet hasonlítani. Szigetek, félszigetek, öblök és fjordok ezrei nyújthattak menedéket a német hajónak, s a briteknek most mindet át kellett vizsgálniuk. Stoddart tengernagy vezetése alatt a brit cirkálók és segédcirkálók módszeresen kutatták át a partokat, nem törődve a rossz időjárással, és persze a chilei vizek semlegességével sem. A hajók készletei is erősen fogyatkoztak, a karácsonyi és újévi ünnepi menü például sózott húsból, és tésztapudingból állt. Január harmadikán egy újabb hajót választottak le a köteléktől, a Cornwall cirkálót, melyet visszarendeltek Angliába.
    A süllyedő Dresden. A Dresden valójában azonban már egyáltalán nem jelentett olyan veszélyt, ahogy az angolok feltételezték. A cirkáló egész legénységét sokkolta a katasztrofális kimenetelű falklandi ütközet, melyben hajójuk egyébként egyetlen lövést sem adott le. A chilei kikötőkbe visszatérve látniuk kellett azt is, hogy a brit győzelem egészen más viszonyokat teremtett számukra, mint amilyeneket korábban tapasztaltak. A német kolónia támogatására továbbra is számíthattak, viszont a helyi hatóságok barátságos jóindulata a múlté lett. A nemzetközi szerződések által megszabott keretek között igénybe vehették a chilei kikötők szolgáltatásait, de ezen kívül a továbbiakban már semmiben nem számíthattak a chileiekre.
     A kudarcok hatására a cirkáló legénységének harci morálja mélypontra süllyedt, a kereskedelmi hajózás elleni további támadások ötletét teljesen feladták, és kizárólag az utánuk kutató ellenség elől való rejtőzködésre koncentráltak. A hátralevő hónapokban a Dresden csupán két kis angol vitorlást süllyesztett el, melyek véletlenül az útjába kerültek.
     A terepet jól ismerő helyi német, vagy német származású kalauzok segítségével a cirkáló a következő hónapokban a déli partvidék eldugott, a térképeken sokszor nem is szereplő kis öbleiben bújt meg. A hajó ellátását igen nehezen tudták csak biztosítani, az élelmiszerellátást a környező szigeteken folytatott vadászattal lehetett csak úgy-ahogy megoldani, a szén pedig, bár időnként egy-egy kisebb bárka hozott némi utánpótlást, egyre fogyott. Márciusra mind az élelmiszer, mind az üzemanyag ellátás az összeomlás szélén állt, ezért a Dresden végül kimerészkedett búvóhelyéről, hogy az északi kikötőkben megpróbálja feltölteni készleteit.
     Március nyolcadikán a német hajó a nyílt tengeren, nagyjából Coronel magasságában, váratlanul találkozott a rá vadászó Kent cirkálóval. A kiváló időben, jó látási viszonyok között, a két hajó őrszemei nagyjából tíz mérföldes távolságból vették észre egymást, az ágyúk lőtávolságán kívül. Az angolok december nyolcadika óta most találkoztak először a hajóval. A Dresden azonnal elfordult az angol cirkálótól, és teljes sebességre gyorsítva igyekezett elmenekülni a nála lassabb Kent elől. Mintegy ötórás üldözés után sikerült is eltűnniük a britek szeme elől.
     Az eredménytelen hajsza után a Kent befutott Coronelbe szenelni, és közben riasztotta a közelben tartózkodó Glasgow-t, és az Orama segédcirkálót. A három hajó együttesen kutatott tovább a Dresden után, melyről feltételezték, hogy kifogyó szénkészletei miatt nem mehetett messzire. Kilencedikén azonban az angol rádiósok elfogták a Dresdenről a német szénszállítóknak küldött rádióadást, melyben a cirkáló megadta pontos tartózkodási helyét. Miután az angolok eddigre már olvasni tudták valamennyi német rejtjelkódot, az üzenetet megfejtve megtudták, hogy a német cirkáló a Juan Fernandez szigeteknél, a Robinson Crusoe sziget egyik öblében horgonyzik. (Mások szerint a szigetek chilei kormányzója dobta fel az angoloknál a Dresdent.)
     Március 14-én reggel a három brit hajó három irányból közeledve jelent meg a sziget előtt, hogy a Dresden semerre se tudjon megszökni előlük. Az angol hajók tíz óra után nyitottak tüzet az ellenségre. Megjelenésük teljes meglepetésként, horgonyon állva érte a németeket. A Dresden-nek esélye sem volt a szökésre, és nem is tudott volna hová menekülni, hiszen ekkor már csak nyolcvan tonna szene maradt, ami arra sem lett volna elég, hogy a chilei partokat elérjék a hajóval, ezen kívül a hajtóművek is elhasználódtak, és generáljavításra szorultak. Az ellenállás nyilvánvalóan teljesen reménytelen volt, így néhány lövés leadása után a hajó parancsnoka, Fritz Emil Lüdecke sorhajókapitány, bevonta a hajó zászlóját, és felvonta a fehér lobogót, egyik tisztjét, Wilhelm Canaris hadnagyot, a német katonai hírszerzés, az Abwehr későbbi főnökét, pedig az angol hajókhoz küldte, hogy a fegyverletétel feltételeiről tárgyaljon. A németek ezzel azonban csak az időt akarták húzni, hogy mialatt Canaris az angolokkal tárgyal, legyen idejük kiüríteni és elsüllyeszteni a hajót.
     Hogy végül is hogyan süllyedt el a Dresden, nincs egészen tisztázva. A hivatalos verzió szerint mialatt a britek a tüzelést beszüntetve és Canarissal tárgyalva a fegyverletételre vártak, azalatt a személyzet elhagyta a Dresdent, és a kapitány parancsára megnyitották a fenékszelepeket, majd felrobbantották az elülső lőszerraktárt. A német változat szerint viszont az angolok, az előárboc csúcsára felvont, jól látható fehér zászlóval mit sem törődve, addig lőtték a német cirkálót, amíg az el nem merült. Miután a közelmúltban, a cirkáló roncsainál folytatott merülések során, a hajótesten és a parti sziklákon nagyszámú gránátbecsapódás nyomát találták, talán lehet valami a német változatban. Azt pedig talán felesleges is hozzátenni, hogy az angolok természetesen semleges, tehát elvileg védett felségvizeken támadták meg és süllyesztették el a Dresdent.
     A cirkáló legénységéből nyolc ember vesztette életét, tizenhatan megsebesültek. A hajó legénysége kimenekült a közeli szárazföldre, és később chilei internálótáborokba kerültek.
     A német cirkáló egyik túlélője azonban angol hadifogságba került, ahol egész kellemes sora volt. A Dresden elsüllyedése után ugyanis a közelebb nyomuló Glasgow fedélzetéről egy tengerész észrevette, hogy valaki úszik a vízben. Az angolok sikeresen kimentették a fuldoklót, egy disznót a német élelmiszerkészletből. A szerencsés malacot az angol tengerészek a Tirpitz névre keresztelték, és kinevezték a cirkáló kabalaállatának. A Glasgow tengerészei egyébként hősies helytállásáért vaskereszttel tüntették ki Tirpitzet, mint a Dresdenen legtovább kitartó német tengerészt. Egy évvel később, amikor Tirpitz már kihízta a cirkálón rendelkezésére álló életteret, áthelyezték a Royal Navy portsmouthi tüzérségi iskolájához. A derék sertés pályafutása 1919-ben ért szomorú véget, amikor egy jótékonysági árverésen tekintélyes összegért, 1785 fontért értékesítették. Az összeget az angol Vöröskereszt kapta meg. Tirpitz feje máig megtekinthető a londoni Imperial War Museum trófeái között.

Tirpitz, a malac. Fénykorában a Glasgow fedélzetén, és levágott feje a londoni Imperial War Museum trófeájaként.

    Az Ostasiengeschwaders azonban még a Dresden pusztulásával sem semmisült meg teljesen. A kötelék két segédcirkálója ugyanis még mindig a tengeren a volt.
     A Prinz Eitel Friedrich még korábban, Valparaisónál elvált Spee kötelékétől, hogy a kontinens nyugati partjainál folytassa az ellenséges kereskedelmi hajók utáni vadászatot. Decemberben a segédcirkáló három angol és francia hajót süllyesztett el, majd miután hírét vették a falklandi eseményeknek, úgy döntöttek, áthajóznak a keleti partokhoz, és ott folytatják tovább a portyázást. Érdekes módon úgy tűnik, a németek kísérletet sem tettek arra, hogy megpróbálják összehangolni a Dresden és a Prinz Eitel Friedrich tevékenységét.
     A segédcirkáló szilveszter napján megkerülte a Horn fokot, majd a következő hónapokban újabb nyolc hajót süllyesztett el Dél-Amerika keleti partjai előtt. Márciusra azonban a hajó helyzete tarthatatlanná vált, szén és élelmiszerellátását nem tudták tovább megoldani, gépei pedig kezdtek tönkremenni. Március 11-én a hajó befutott Newport News kikötőjébe, ahol az amerikaiak internálták. Egy hónappal később egy másik leharcolt német segédcirkáló, a Kronprinz Wilhelm is ugyanide futott be. A két hajót az Egyesült államok hadba lépése után az amerikaiak lefoglalták, s a Prinz Eitel Friedrichet De Kalb, A Kronprinz Wilhelm-t pedig Baron von Stauben néven állították saját szolgálatukba. A háború további részében a két hajó amerikai csapatszállítóként működött, majd a háború után személyszállítóként tevékenykedtek tovább amerikai szolgálatban. A hajdani Prinz Eitel Friedrichet 1934-ben, a Kronprinz Wilhelm-t 1924-ben bontották le.
     A Cormoran, a volt Rjazan, valamiért nem tartott Spee hajóival, hanem a Csendes-óceán középső részén maradt, és magányosan portyázva próbálta az ellenség kereskedelmi hajóit támadni. A segédcirkáló azonban egyáltalán semmilyen eredményt nem ért el, s tevékenységének 127 napja alatt egyetlen kereskedelmi hajót sem süllyesztett el. December 12-én a hajó befutott az ekkor még semleges, amerikai kézen levő Guam szigetére, hogy feltöltse szénkészleteit. Az amerikai hatóságok azonban, arra hivatkozva, hogy a szigeteken nincsenek elégséges széntartalékok, nem tették lehetővé a német hajó számára, hogy kiegészítse üzemanyagkészleteit. Miután a Cormoran-nak nem maradt annyi szene sem, hogy elérhesse a legközelebbi semleges kikötőt, a segédcirkáló kapitányának nem maradt más választása, mint hogy internáltassa a hajót. Miután a kis szigeten nem tudták máshová elhelyezni a németeket, a legénység a kikötőben álló hajón maradt. Mikor az Egyesült Államok is hadba lépett Németország ellen, az amerikaiak megpróbálták elfoglalni a Cormorant, melyet azonban legénysége felgyújtott, és elsüllyesztett. A hajót elfoglalni akaró amerikai tengerészgyalogosokkal való összetűzésben hét német tengerész vesztette életét, a többieket az Egyesült Államokba szállították, és a háború hátralevő részét egy ottani fogolytáborban töltötték. A Cormoran roncsa ma az amatőr búvárok egyik kedvenc célpontja.

A Kronprinz Wilhelm, itt még utasszállítóként.

    1915 júliusára tehát az angolok minden német cirkálót és segédcirkálót elsüllyesztettek, vagy semleges kikötőben internáltattak, mely a háború kitörésekor a tengereken tartózkodott. A legeredményesebb közülük az Emden volt, mely tevékenységének három hónapja alatt 31 kereskedelmi és hadihajót fogott, illetve süllyesztett el, összesen több mint 100 ezer BRTvel. Eredményesen tevékenykedett még a Karlsruhe és a Kronprinz Wilhelm is, melyek szintén ötvenezer BRT feletti hajóteret semmisítettek meg. A többiek által elért eredmények már jóval szerényebbek voltak, a Prinz Eitel Friedrich 33 ezer tonna hajóteret süllyesztett el, míg a Leipzig, a Dresden és a Königsberg alig néhány hajót írhatott csak a számlájára, a Cormoran és a Cap Trafalgar pedig teljesen sikertelen volt.
     Az elért eredmények tehát összességében véve nem voltak jelentősek, és nemcsak megrendíteni, de különösebben még megzavarni sem tudták az angol kereskedelmi hajózást. Egyébként eleinte még maguk az angolok is lényegesen rosszabbra számítottak. A háború kezdetén még úgy vélték, a német cirkálók igen nagy károkat fognak okozni kereskedelmi hajózásuknak, s leküzdésük nagy erők bevetését fogja majd igényelni, és sokáig fog tartani. Ehhez képest alighanem az Emden volt az egyetlen hajó, melynek eredményei megérték azt a veszteséget, melyet a cirkáló elsüllyedése okozott a német haditengerészetnek. A többiek elvesztése valószínűleg nem volt rentábilis a Kaiserliche Marine számára, vagyis elvesztésük minden bizonnyal nagyobb veszteséget jelentett a németeknek, mint az általuk okozott kár az angoloknak.
     Nehezen érthető okokból azonban a németek valamiért úgy gondolták, a portyázó hadviselés remekül bevált, és a következő években, egészen a háború végéig, egyre újabb és újabb hajókat küldtek ki az óceánokra, hogy ott az ellenség kereskedelmi hajókra vadásszanak. Ezek persze már nem a haditengerészet cirkálói voltak, hanem kereskedelmi hajókból átépített segédcirkálók, melyek jóval könnyebben tudták álcázni magukat, mint a hadihajók.
     Ezek a hajók, melyek feladata az volt, hogy az antant államok, főleg természetesen Nagy-Britannia, kereskedelmi hajózását az Európától távol eső vizeken is zavarják, a háború hátralevő részében valóban jelentős eredményeket értek el. Eredményeiket nemcsak fedélzeti fegyvereiknek, hanem a fedélzetükön szállított nagyszámú aknának is köszönhették, melyekkel olyan távoli vizeket aknásíthattak el, ahol ellenségeik nem is számítottak aknaveszélyre.
     A segédcirkálók közül a legeredményesebb az eredetileg Pungo néven vízrebocsátott, 9.800 tonnás Möwe volt, mely 1916-ban és 1917-ben megtett két útja során összesen 40 ellenséges hajót süllyesztett el, mintegy 200 ezer BRTvel. Portyázásai előtt a hajó aknarakóként is tevékenykedett, s az egyik általa telepített akna küldte a tengerfenékre az angol King Edward VII. sorhajót.
     Kiemelkedően sikeres volt a 11.200 tonnás Wolf is, mely egyetlen, 1916 és 1918 között megtett, 451 napos útja alatt 37 ellenséges hajót süllyesztett, illetve fogott el, több mint 110 ezer tonnával. A Wolf már két felderítőrepülőgépet is hordozott fedélzetén.
     A segédcirkálók közül azonban a legnagyobb publicitást alighanem a Seeadler kapta, ami nem is annyira a hajó által elért eredményeknek, hanem inkább magának a hajónak volt köszönhető. A többi, eredetileg rendszerint teherhajónak vagy utaszállítónak épült, dízel vagy gőzmeghajtású segédcirkálóval ellentétben ugyanis a Seeadler klasszikus, háromárbocos vitorlás volt, mely így küllemében is valódi, „romantikus” kalózhajónak tűnt.
     Az 1878-ban szolgálatba állított vitorlás eredetileg amerikai zászló alatt hajózott, Pass of Balmaha néven. 1915 nyarán a hajó éppen gyapotot szállított Arhangelszkbe, amikor Norvégia partjai közelében az angol Victorian cirkáló feltartóztatta. Az angol parancsnok számára valamiért gyanús volt a hajó, ezért az amerikaiak tiltakozása ellenére zsákmánylegénységet küldött át a vitorlásra, mely átvette annak irányítását, és angol kikötők felé indultak vele. A hajóra, ismét csak az amerikaiak tiltakozása ellenére, angol zászlót vontak fel. Az amerikaiak rossz előérzetei beváltak, ugyanis nem sokkal később a hajót feltartóztatta a német U-36 tengeralattjáró, mely a vitorlást alapos átvizsgálás céljából Cuxhaven kikötőjébe irányította. (A hajó fedélzetén levő angol tengerészeket az amerikaiak lefegyverezték, és a hajófenékbe zárták.) A németek az amerikai tengerészeket később szabadon engedték, a vitorlást azonban lefoglalták.
     Egy évvel később egy német tengerésztiszt fejéből pattant ki az ötlet, hogy a vitorlást segédcirkálóvá kellene átalakítani. Ennek több előnye is volt. Egyrészt az ártalmatlan külsejű háromárbocosról senki nem gondolta volna, hogy felfegyverzett segédcirkáló, és sokkal könnyebben álcázhatta magát, mint egy gőzhajó. Másrészt a hajó nem függött az üzemanyag utánpótlástól, mint a gőzhajók, melyek szén vagy olaj utánpótlásának biztosítása a távoli tengereken ekkor már egyre nehezebb feladat volt a németek számára.
     A közben Seeadler névre átkeresztelt vitorlást felszerelték két 105 mm-es löveggel, két kiskaliberű gyorstüzelővel, és segédhajtóműként beépítettek rajta egy dízelmotort is. A hajó 1916 december 21-én indult útnak, és a következő 225 nap során összesen 16 ellenséges hajót zsákmányolt, több mint 30 ezer tonna összvízkiszorítással. Bár mind az angol, mind az amerikai haditengerészet hajtóvadászatot tartott a segédcirkálóra, a Seeadler végzetét mégsem az ellenséges hajók okozták, hanem egy váratlanul kitörő hurrikán, mely a Tahiti közelében, Mopelia szigeténél horgonyzó hajót partra sodorta.
     A fenti három példa azonban inkább kivételnek számított. A segédcirkálók többsége ennél lényegesen szerényebb eredményeket ért el, vagy éppen teljesen eredménytelenek maradtak, és sokan rajta is vesztettek. A németek mégis elégedettek voltak az elért sikerekkel, olyannyira, hogy a következő háborúban az egész haditengerészeti stratégiájukat erre a portyázó hadviselésre alapozták, méghozzá olyan mértékben, hogy terveik szerint nemcsak nagy csatahajóik, a világ akkor legnagyobb hadihajói, hanem még –végül soha el nem készült- repülőgép-anyahajóik is alapvetően magányos portyázóként tevékenykedtek volna.
     Ez már csak azért is érdekes és érthetetlen, mert a németek amúgy Mahan leglelkesebb rajongói voltak, márpedig az amerikai tengernagy nagy sikerű könyvében pont az ellenkezőjét tanácsolta a feltörekvő haditengerészeteknek, mint amit a németek végül is csináltak. A történelmi példákat vizsgálva Mahan arra a következtetésre jutott, hogy a portyázó hadviselés, a guerre de course, a kudarc biztos receptje. Nemcsak a tengerek feletti uralmat nem lehet megszerezni az ilyesféle gerilla hadviseléssel, hanem pusztán ezzel még az ellenség kereskedelmi forgalmát sem lehet megbénítani. A tengeri útvonalak feletti ellenőrzést megszerezni, és az ellenség kereskedelmi hajózását megbénítani Mahan szerint csak egy módon lehet, a tengerek feletti uralom megszerzésével, amit viszont csak az ellenség hadiflottájának elpusztításával lehet elérni. A guerre de course erősen másodlagos jelentőségű, sikereket lehet vele elérni, de a háború kimenetelére nézve döntő hatása soha nem volt.
     A két világháború végül ismét Mahant igazolta, s a németek, bár végül megtalálták a portyázó hadviselés igazi fegyverét, a tengeralattjárót, mindkét esetben totális kudarcot vallottak.

A sikeres portyázó mintaképe. Az Emden Tsingtaóban.

    Talán érdemes még annyit hozzáfűzni a dologhoz, hogy a felszíni portyázó hadviselés, a tengeralattjáró háborúval gyökeres ellentétben, végig megőrizte a régi időkre jellemző, humánus és lovagias jellegét. A segédcirkálók parancsnokai, kevés kivételtől eltekintve, mindig a legszebb tengerészhagyományok és a tengerész bajtársiasság szellemében jártak el, kivívva ezzel az ellenség nagyrabecsülését is. A Möwe kapitánya, Nikolaus zu Dohna-Schlodien, minden körülmények között ragaszkodott hozzá, hogy az általa elsüllyesztett hajók minden túlélőjét kimentse, nemegyszer saját hajója kockáztatásával is. Tekintélye olyan nagy volt az angolok között, hogy mikor a második világháború után lakóhelye angol megszállás alá került, a helyi brit katonai parancsnok külön rendeletben adta parancsba beosztottainak, hogy a Dohna-Schlodien család nyugalmát semmilyen módon nem szabad megzavarni.
     A Seeadler parancsnoka, Felix von Luckner, aki mikor hajója élelmiszerkészletei kimerülőben voltak, először a legénység fejadagját csökkentette, nem pedig a vitorláson őrzött hadifoglyokét, szintén nagyon népszerű volt angol nyelvterületen. A Seeadler útjáról írott könyve az egyik legnagyobb bestseller volt az Egyesült Államokban.
     Luckner a háború után, a legtöbb tengerésztiszthez hasonlóan, a német szélsőjobb táborát erősítette, és közeli jó barátja volt Reinhard Heydrich-nek. Később azonban eltávolodott a hitlerizmustól, olyannyira, hogy a háború végén a náci hadbíróság távollétében halálra ítélte, mert városa, Halle, nem kis részben az ő befolyására adta meg magát ellenállás nélkül az amerikai csapatoknak.
     Hitlernek egyébként nem volt szerencséje a háborús hősökkel. Az Emden elsőtisztje, Helmuth von Mücke, aki a cirkáló elsüllyesztése után az Indiai-óceánon, Arábián és Törökországon keresztül hazavezette az Emden tengerészeinek egy csoportját, kezdetben szintén szimpatizált a szélsőjobbal, sőt, egy jó ideig a Nemzetiszocialista Pártnak is tagja volt. Később azonban teljesen szembefordult hajdani elvtársaival, élesen bírálta Hitler rezsimjét, és a pacifizmus eltökélt híve lett. Mücke a harmincas évek végén éveket töltött különböző koncentrációs táborokban, majd 1940-től –romló egészségére és korábbi, háborús érdemeire tekintettel- a háború végéig házi őrizetben tartották.
     A német portyázó háborúnak, legalábbis kezdetben, a német gyarmatok védelme és ellátásának biztosítása is az egyik célja volt. Az angolok fölényes túlereje azonban ezt gyorsan meghiusította. A német gyarmatok rögtön a háború első hónapjaiban mind angol és japán kézre jutottak, kivéve Német Kelet Afrikát, melynek kiváló katonai parancsnoka, Paul Emil von Lettow-Vorbeck alezredes –a háború végére dandártábornok- egészen a háború végig tartani tudta magát –a berlini főparancsnokság és a helyi kormányzó parancsaira többnyire ügyet sem vetve-, és csak az anyaország összeomlása után tette le a fegyvert.
     Lettow-Vorbeck 1919 márciusában szabályos diadalmenetben, a Brandenburgi kapun keresztül bevonulva tért vissza életben maradt embereivel Berlinbe. Következő évben részt vett a monarchia visszaállítását célzó Kapp féle puccskísérletben, majd ennek kudarca után kilépett a hadseregből, és a kereskedelmi szférában tevékenykedett tovább. Az ex-tábornok később semmilyen együttműködésre nem volt hajlandó az általa megvetett nácikkal, és egy beszélgetés során állítólag szemtől-szembe küldte el Hitlert melegebb éghajlatra, amikor az felkínálta neki a londoni nagykövetséget. Lettow-Vorbeck tekintélye olyan nagy volt, hogy a nácik még ezt követően sem mertek hozzányúlni, bár a Gestapo a háború végéig megfigyelés alatt tartotta.

A Gneisenau.

Pogányok.

    A német tengerészek és hajók hősies, utolsó lőszerig és utolsó csepp vérig való ellenállása Falklandnál többnyire ugyanolyan tiszteletet és elismerést váltott ki a katonai körökben, mint tíz évvel korábban az orosz hajók hasonlóan heroikus küzdelme Csuzimánál. Miután a németek elleni hecckampány ekkoriban még nem volt csúcsrajáratva, többnyire az angol tengerészek is megadták az elismerést a legyőzött ellenségnek. Sturdee az ütközet után díszvacsorán látta vendégül a csatát túlélő néhány német tisztet.
     Természetesen már ekkor is voltak azért olyanok, akik a lobogó zászlóval elsüllyedő német hajók végsőkig való ellenállásában elsősorban az embertelen német barbarizmus és fanatizmus megnyilvánulását látták. Könyvének a falklandi csatáról szóló utolsó fejezetében -A tengerészeti etika egy kérdése- Arthur Pollen is ezt a nézetet támogatja.
     „Amennyire meg tudom ítélni, ebben a háborúban történt meg a nagy szakítás a régi tradíciókkal. A régi hagyomány természetesen az volt, hogy a hajó, mely erejétől telhetően a végsőkig küzdött az ellenséggel, minden szégyen nélkül megadhatta magát a győzteseknek. Az egy évszázaddal korábbi háború hadbíróságainak feljegyzései tanúsítják, hogy a tiszteket, akik hasonló körülmények között feladták harcképtelen hajójukat, minden esetben felmentették a vádak alól, ha megállapítást nyert, hogy minden tőlük telhetőt megtettek a győzelemért. Magától értetődőnek tartották, hogy puszta embertelenség lenne tűz vagy víz általi halálra ítélni azt a legénységet, mely egyébként bátran harcolt.
     Az a haditengerészet, amely minden másiknál több harcban vett részt, létezésének abban a szakaszában, amikor szinte folyamatosan harcban állt, tudta, a hasonló helyzeteket hogyan kell egyszerre racionális, és keresztényi módon megítélni. Most úgy tűnik, ez a tengeri háború azokat, akik habozás nélkül a végsőkig küzdöttek, barbár önmegsemmisítésre ítéli, mikor a további harcra már nem képesek. Ez az egyetlen alternatívája az ellenség zsákmányszerző dicsőségének. De ez utóbbi valóban olyan elviselhetetlen megaláztatás lenne? Ha így gondoljuk, szakítunk a régi hagyományokkal, de nem igazán jó irányba. Ezzel egy pogány értékrendet honosítunk meg, és ez nem a sztoa pogánysága, hanem az indiánok rideg, érzéketlen barbarizmusa.”

     Első nekifutásra persze akár egyet is lehet érteni Pollennel. Nekem azonban azok a szerzők, akik a britek humánus és keresztényi viselkedését méltatják, alapból gyanúsak, a britekre ugyanis háborúikban a legkevésbé sem volt jellemző a humánus és keresztényi viselkedés. Ezúttal is élek a gyanúval, hogy a fenti szöveg –bár a szerző valószínűleg komolyan gondolta- igazából csak azt a célt szolgálta, hogy ezzel is rúgjanak egyet a németekbe, vagyis a barbár hunokba.
    

Az utolsó ember. Hans Bohrdt nem teljesen a fantázia szülte festménye.
Mint már írtam, az események idején az angolok többnyire nagyon is tiszteletreméltónak tartották a németek viselkedését Falklandnál, sőt, sokan voltak, akik még így is túl puhánynak tartották őket. Egy angol költő, Sir Henry Newbolt, például a következőket írta:
    „Gondolják csak meg, mit jelentett volna a németeknek, ha egy Cradock zászlaja lobog azon a december nyolcadikán a Scharnhorst árbocán. Elképzelhetik őt, amikor a nagy csatacirkálókat kifutni látja a kikötőből, és felvonja a jelzést: „Azonnali támadást indítok.”, és azzal teljes sebességgel, egyenesen megindul feléjük. A sebességük még nem nagy, ott és akkor meg lehet közelíteni őket. Micsoda harc lett volna! Nem holmi impotens szanaszét menekülés, nem órákon át tartó kínlódás, melyben ide-oda kanyarogva próbálják kivonni magukat az ellenség számukra elérhetetlen távolságról tüzelő ágyúinak csapásai alól, hanem elszánt közelharc, melyben minden lövés talál, esélyt adva számukra, hogy a vég előtt még kemény csapást mérjenek az ellenségre, egy nagyszerű, követendő példát adva ezzel fegyvernemüknek.”
     A harcias angolokkal szemben, akik az egyetlen elfogadható taktikának a nelsoni hagyományokon alapuló „Uccu neki és durr bele!” csatatervet tekintették, a németek viselkedése szinte a szeretetreméltó emberi gyarlóság példájának tűnik. Nem rohantak neki fejjel a falnak, bár adott esetben talán tényleg ez lett volna a célravezetőbb, hanem azt tették, amit a legtöbb, saját életét féltő ember reflexből cselekedne, vagyis azonnal menekülni próbáltak. Spee csak akkor fordult szembe az ellenséggel és vállalta a reménytelen harcot, amikor világossá vált, hogy a menekülésre semmi esélye, viszont saját feláldozásával talán megmentheti a többieket. Vagyis nem a dicsőséges halált keresték -japán módra-, hanem a kényszerűségnek engedve, és racionális megfontolásokból vették fel a harcot. Viszont mihelyt ezt megtették, valóban a végsőkig küzdöttek.
     A modern hadihajókon azonban a végsőkig való harc némileg mást jelentett, mint annak idején a vitorlásokon. Pollen, az általánosan elfogadott véleménynek hangot adva, úgy véli, a napóleoni idők korszakában humánusabb volt a tengeri hadviselés, és sokkal megértőbbek voltak a magukat megadó hajóparancsnokok iránt. Azonban különösebben nem kell sokat tanulmányozni a tengeri hadviselés történetét ahhoz, hogy belássuk, ez nem így van. Szemléltetésnek az is elég lehet, ha vetünk egy pillantást a Trafalgárnál odaveszett francia és spanyol hajók veszteségadataira.
     A nevezetes Redoutable, ahonnan Nelsont a halálos lövés érte, akkor adta meg magát, amikor az angol ágyúk már kidöntötték mindhárom árbocát, szétlőtték a kormányát, és már csak néhány ágyúja maradt üzemképes. A hajó embervesztesége meghaladta a 80%-ot, 643 fős személyzetéből 522-en elestek, vagy megsebesültek. A sorhajó kapitánya, Jean Lucas, még ekkor is csak tisztjei hosszas rábeszélésére volt hajlandó bevonni a zászlót. A francia zászlóshajó, a Bucentaure, semmivel nem járt jobban. A Redoutable-hoz hasonló módon tönkrelőtt hajó legénységéből több mint 450 ember került a veszteséglistára. 75% körüli volt az emberveszteség többek között például a Fougueaux, az Intrepide és az Aigle, illetve a spanyol San Augustin és Santissima Trinidad sorhajókon is. Az Intrepide parancsnoka, Louis Antoine Infernet kapitány, még ilyen körülmények között sem volt hajlandó megadni magát, végül tisztjei fogták le és zárták a kabinjába, hogy végre bevonhassák a hajó zászlaját.
     A fenti hajók életben maradt tisztjeit a hadbíróság utóbb nemcsak felmentette, hanem követendő példának állította őket a többi tiszt elé. A megadás számukra valóban nem jelentett szégyent, mert mindenki úgy gondolta, ezek az emberek csakugyan megtettek minden tőlük telhetőt a győzelemért, és tisztességgel harcoltak lehetőségeik végső határáig. Ez a végső határ azt jelentette, hogy a megadásra akkor került sor, amikor a hajó már harc és mozgásképtelenné vált, vagyis sem menekülni, sem a harcot folytatni nem volt képes. Azok a tisztek viszont, akik nem mentek el eddig a pontig, és hajójuk lobogóját akkor vonták be, amikor az még képes lett volna a további harcra, már nem számíthattak a hadbíróság dicséretére. Ha a megadásra valóban túlerejű ellenséggel szemben került sor, általában így is felmentették őket, ám az eset többnyire nagyon nem tett jót a karrierjüknek.
     Pollen és sok más szakíró szerint a modern korban másként kezelték az ilyen eseteket, és a megadást megengedhetetlen szégyennek tekintve elvárták, hogy a parancsnok inkább elsüllyessze hajóját, mint hogy megadja magát az ellenségnek. Erre példaként rendszerint a Nyebogatov elleni eljárást hozzák fel. (Mást nem is nagyon tudnak, mert a modern korban ilyen eset nem fordult elő több.)
    Spee bélyegen. Ez az elképzelés azonban alapjában téves, amit éppen a bizonyítására felhozott precedens mutat meg egyértelműen. Nyebogatovot ugyanis nem azért ítélték halálra, mert megadta magát, hanem azért, mert úgy adta meg magát, hogy hajói még aránylag épségben voltak, és bőven volt még lőszerük is. A bíróság úgy vélte, Nyebogatov hajóinak állapota még lehetővé tette volna a harc folytatását. Aztán hogy ennek a harcnak már nem sok értelme lett volna, azt a bíróság már lényegtelen mellékkörülménynek tekintette.
     Ugyanekkor viszont ugyanez a bíróság a magát szintén megadó Orjol páncélos valamennyi tisztjét felmentette minden vádpont alól, mert bizonyítottnak tekintették, hogy a súlyosan sérült, és a lőszerből gyakorlatilag teljesen kifogyott hajó már valóban nem volt képes a további harcra. Az Orjol tisztjei tehát valóban a végsőkig harcoltak, mindent megtettek, ami tőlük tellett, számukra tehát már nem jelentett szégyent a kapituláció.
     Az 1906-os hadbíróság tehát ugyanúgy működött, mint az 1806-os. A vizsgálat tárgya nem az volt, a kapitány miért nem süllyesztette el a hajóját a megadás helyett, hanem az, megtett e minden tőle telhetőt a győzelemért a megadás előtt. Ha a hajó megadására annak harcképtelen állapotában került sor, a kapitány számíthatott a felmentésre.
     Azonban mire egy modern hadihajó harcképtelen állapotba kerül, addigra rendszerint már úton van a tengerfenék felé. A vitorlás korszakban ez másként nézett ki, hiszen az akkor használatos tömör ágyúgolyókkal szinte lehetetlen volt elsüllyeszteni egy faépítésű sorhajót. A Trafalgárnál tönkrelőtt francia és spanyol hajók sérüléseik miatt sok vizet vettek fel, de ha a csata utáni napon nem tör ki egy erős vihar, az angolok így is kikötőbe tudták volna vontatni őket. Vesztüket végül vagy az okozta, hogy a vihar zátonyra sodorta őket, vagy az, hogy az angolok felgyújtották, illetve meglékelték őket. A fahajók süllyedése ráadásul többnyire sokáig tartott, ami lehetőséget adott a legénységnek a menekülésre. Egy modern fémépítésű hadihajó viszont néhány perc alatt képes elmerülni, ami a sebesültek, és a hajó mélyében szolgálatot teljesítők számára a menekülést gyakorlatilag lehetetlenné teszi. Az Orjol is csak azért úszta meg Csuzimánál, mert az éjszaka véget vetett az ütközetnek, még mielőtt a japán ágyúk megadták volna a hajónak a kegyelemdöfést. Éjszaka a sérülések egy részét sikerült kijavítani, a vizet részben kiszivattyúzni, így a páncélost a felszínen tudták tartani. Másnap pedig Nyebogatov olyan gyorsan megadta magát, hogy a hajót már nem érték újabb találatok.
     Az Ostasiengeschwaders hajóinak végzetét megvizsgálva láthatjuk, a Dresden és a Nürnberg de facto megadta magát, a Leipzig pedig, noha nem vonta be zászlaját –bár a kapitány ezt, afféle Pilátusi „mosom kezeimet” módon tulajdonképpen engedélyezte-, reménytelen helyzetében végül segítséget kért az ellenségtől, amit az megadásként értelmezett. A Scharnhorst addig harcolt, ameddig végleg harcképtelenné nem vált, aztán pillanatok alatt elsüllyedt, még mielőtt megadásra, vagy akárcsak a hajó szervezett kiürítésére gondolni lehetett volna. A Gneisenau ellenállása volt talán a legmakacsabb, amit Pollen az orosz Szuvorov sorhajó csuzimai harcával állít párhuzamba. Mindkét hajó tényleg a végsőkig harcolt, a Szuvorov tengerészei a hajó egyetlen megmaradt ágyújával állítólag még süllyedés közben is lőtték a japánokat. A németek ennyire azért nem voltak fanatikusak, a Gneisenau kapitánya legalább elrendelte a harc beszüntetését, és a hajó elhagyását. Hogy a fenékszelepeket megnyitották e, vagy sem, lényegtelen részletkérdés, a német hajó enélkül is menthetetlen volt. Az angolok is úgy vélték, a Gneisenau és a Leipzig túlélői saját hősiességüket akarták még jobban kidomborítani a fenékszelepek megnyitásáról szóló történettel.
     A cirkálók ugyanis az elszenvedett sérülések miatt a fenékszelepek nélkül is mindenképpen elsüllyedtek volna. A vitorlások viszont, ha csak nagy tűz nem ütött ki rajtuk, árbocaik ellövése, ágyúik elnémítása után is a felszínen maradtak, s egy ilyen úszó roncs kapitánya mit tehetett volna mást, megadta magát. Egy vitorlás sorhajón nem voltak fenékszelepek, gyorsan elsüllyeszteni csak úgy lehetett volna, ha felgyújtják, vagy felrobbantják a lőszerraktárát. Nem volt ugyan jellemző, de ezért akadt erre is néhány példa. Hogy az angol haditengerészetnél ilyesmi legfeljebb csak elvétve történt, annak oka nem az angolok példamutató humanizmusa és keresztényi viselkedése volt, hanem egyszerűen csak az, hogy a britek nem nagyon kerültek olyan helyzetbe, ami ilyen döntés elé állította volna a hajók kapitányait. De ha ez mégis megtörtént, azért akadt jó néhány angol parancsnok is –mint például Monk, Berkeley, King, hogy csak az ezen a lapon található példákból szemezzek néhányat-, aki kész volt arra, hogy a „megadás gyalázata” helyett inkább magával együtt elpusztítsa hajóját is.
     Spee-nek és kapitányainak Pollen féle minősítése tehát nagyrészt alaptalan rágalom, amivel a szerző csak maga is beállt az első világháború alatt felállt, és máig működő kórusba, ami a németek kegyetlen barbarizmusát és fanatizmusát harsogja. Azonban a derék brit hazafi ezzel pogánynak minősíti a fentebb említett derék brit hazafiakat is, valamint azokat a brit hazafiakat, akik a két világháborúban a megadás vagy visszavonulás helyett inkább a túlerejű ellenséggel szembeni reménytelen harcot választották, mint például Cradock, Loftus Jones, vagy Gerard Roope. (Stb.; stb.; stb.) A brit szakírók szerint mindez a Royal Navy hagyományaival összhangban levő dicsőséges viselkedés, míg ugyanezt a viselkedést a németek esetében persze pogány barbarizmusnak minősítik.
     A helyzet ezúttal is az, hogy az angoloknak, franciáknak, németeknek, oroszoknak -stb.- nem nagyon van mit egymás orra alá dörgölniük. A fanatizmus, barbarizmus, kegyetlenség egyikük számára sem ismeretlen fogalom, bár persze leginkább csak a másikban látják meg azt. Hogy a XX. században Európával az történt, ami történt, az közös munka és közös felelősség volt, és most közösen ülünk ugyanabban a levesben.

Az elvetemült, barbár németek, a civilizáció ellenségei... Életkép a Gneisenau fogorvosi rendelőjéből.

Forrásmunkák.

    A falklandi ütközetnek igen nagy szakirodalma van, s ha az Amazonon utánakeresünk, legalább egy tucat könyvcímet kapunk. Az angolok nyilván kedvelik ezt az ütközetet, hiszen tulajdonképpen ez volt az első világháború egyetlen egyértelmű, tiszta, és teljes angol tengeri győzelme. Az angol nyelvű Wikipédia is bőségesen tárgyalja a témát, amiről más weblapokon is sok hasznos információt lehet összegyűjteni. (Nem szeretnék vele senkit megbántani, de sajnos ezúttal is meg kell állapítanom, hogy a magyar Wikipédia egy kalap kaki. Tessék csak összehasonlítani mondjuk a boxerlázadásról szóló angol és magyar lapot. Legalább fogalmazni próbálnának meg!)
     Jómagam nagyrészt két régebbi –tehát a netről ingyen beszerezhető- könyvből merítettem, melyek közvetlenül a háború után, 1919-ben jelentek meg. Az első, és legalaposabb munka Henry Edmund Harvey Spencer-Cooper könyve, „The battle of the Falkland Islands”. A szerző a Cornwall tisztjeként maga is részt vett a csatában, tehát igazán első kézből szerezhette információit. A másik könyv Arthur Hungerford Pollen, a nevezetes tűzvezető készülék megalkotójának munkája, a „The Navy in battle”. A könyv az első világháború tengeri összecsapásait elemzi, és természetesen bőségesen foglalkozik a falklandi ütközettel is. Az újabb kiadású könyvek beszerzésén spóroltam, csupán a neten hozzáférhető részletek, illetve a fórumok hozzászólásai alapján próbáltam megállapítani, tettek e hozzá valami újat a csata elemzéséhez. Töredékes forrásaim alapján nekem úgy tűnik, nem. Amennyit olvastam belőlük, az alapján nagyjából mindenki Spencer-Cooper és Pollen könyvére alapoz, és csak ezeket ragozzák tovább. Komoly kutatásokról, amit főleg a német hajóraj homályos céljai és chilei tevékenységük igényelnének, nem tudok.
     Amilyen nagy a szakirodalma a falklandi csatának, olyan szűkös a coroneli anyag. Ami, angol szempontból, tulajdonképpen megint csak érthető. Spencer-Cooper 225 oldalas könyvéből mindösszesen 14 oldal foglalkozik Coronellel, Pollen pedig szinte csak néhány bekezdésben említi meg a sajnálatos eseményeket. Érdekes és tanulságos, hogy ugyanekkor viszont az amerikai Oliver Warner könyve, a „Great sea battles”, fordított felbontásban tárgyalja a két ütközetet. A könyvnek a két csatával foglalkozó, sajnos elég rövid fejezete szinte teljesen Coronelről szól, és csak az utolsó bekezdésekben kerül futólag említésre a falklandi ütközet. A coroneli ütközettel, illetve főleg annak előzményeivel, viszonylag részletesen foglalkozik Geoffrey Regan „Haditengerészeti baklövések” című könyve is.
     A két csatáról, Pochhammer 1931-ben megjelent, sokat idézett könyvén kívül, semmilyen említésre érdemes német szakirodalmat nem ismerek.
     A német nevek írásánál a nemesi származást jelentő „von” szócskát ezúttal többnyire mellőztem, bár elvileg ki kellett volna írni. Spee igazából Von Spee, de úgy véltem, a magyarban ez zavaróan hangzik, és igazából nincs is sok jelentősége.
     Ezen írás hiányosságainak és esetleges felületességeinek elbírálásakor pedig ezúttal is kéretik figyelembe venni, hogy ezt a cikket is csupán a rendelkezésemre álló szabadidőben barkácsoltam össze, ami egyébként ezen a tavaszon különböző okok miatt a szokásosnál is jóval kevesebb volt.

(2011 március-május)


Vissza.