Lord Thomas Cochrane neve valószínűleg nem tűnik ismerősnek a tengerészeti ügyekben amúgy is alulképzett hazai közönség számára, pedig valójában többen ismerik alakját, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Patrick O’Brien idehaza is jól ismert „Master and Commander” –a nem túl szerencsés magyar fordításban: „Kapitány és katona”- című könyvének és a belőle készült nagy sikerű filmnek Jack Aubry kapitánya ugyanis bevallottan Thomas Cochrane alakját mintázza, és úgyszintén Cochrane volt az ihletadó figurája C. S. Forester szintén nagy sikerű, bár idehaza kevésbé ismert könyvsorozatának és annak főszereplőjének, Horatio Hornblower-nek is.
     A literatúrának persze csak igen nagy vonalakban van köze a valósághoz, s úgy vélem, érdemes lehet megismerkedni az igazi Tengeri Farkas mozgalmas életével is, mely szerintem érdekesebb és izgalmasabb, mint a fikció. Cochrane igencsak göröngyös pályafutása ráadásul még abból a szempontból is érdekes lehet, hogy némi bepillantást enged a brit haditengerészet Nelson utáni viszonyai közé is, amikor –legalábbis az utókor számára- már megjelentek az első jelei annak, hogy a Royal Navy hanyatló pályára állt.


Thomas Cochrane
1775-1860

Lord Thomas Cochrane, Dundonald Tizedik Earlje.

    Lord Thomas Cochrane, Dundonald Tizedik Earlje, 1775 december 14-én született Annsfieldben, a skóciai Lanark megye egyik kisvárosában. Családja Skócia egyik legpatinásabb nemesi dinasztiája volt, mely egészen a XIII. századig vezette vissza lovagokból és bárókból álló impozáns családfáját. Az ősök egyik legnevezetesebbike Robert Cochrane, III. Jakab skót király legbefolyásosabb tanácsadója, a skót hadsereg tüzérségének parancsnoka volt, akit a király Mar Earljének –nagyjából grófi rang- nevezett ki. A királyi kegy és a dicsőség azonban túlzottan is Cochrane fejébe szállt, akit arroganciája miatt a skót főnemesek annyira utáltak, hogy 1480-ban egy haditanácson elfogták, és követőivel együtt egyszerűen felakasztották egy hídra.
     Archibald Cochrane, Dundonald Kilencedik Earlje. A család tagjai a későbbiek során is mindvégig a Stuartok hűséges alattvalói voltak, ami hosszú távon nem bizonyult jó befektetésnek. Cromwell uralma idején William Cochrane, akit korábban I. Károly főnemesi rangra emelt, súlyos büntetéseket kellett hogy kifizessen a Parlamentnek, ami alaposan megroppantotta a család költségvetését. Bár a restauráció után II. Károly valamelyest kárpótolta hívét, és kinevezte Dundonald Earljének, az új fénykor csak rövid ideig tartott. Az Orániai ház hatalomra jutásával és a Stuartok végleges bukásával a Cochrane dinasztia napja is leáldozott. Miután továbbra is a száműzetésben élő Stuartok hívei maradtak, és ebből nem is csináltak titkot, a család kiesett a fennálló rezsim kegyeiből. Háttérbe szorítva és jól fizető állások nélkül a család fokozatosan elszegényedett, és Dundonald Kilencedik Earlje a patinás néven és a jól hangzó, de minden konkrét tartalom nélküli címen és rangon kívül már nem nagyon hagyott hátra mást utódaira.
     Archibald Cochrane, Dundonald Kilencedik Earlje, a politika és a katonáskodás helyett inkább a tudományoknak szentelte életét. Főleg a kémia és a mechanika érdekelte, s baráti viszonyban és kollegiális kapcsolatban állt a kor legnevesebb tudósaival, mint például James Watt-al és Henry Cavendish-el. Felesége, Anna Gilchrist, szintén ősi skót nemesi családból származott. A házasságból egy korán elhunyt leány, és három fiúgyermek született, a legidősebb, Thomas, 1775 decemberében.
     Nagyjából ez volt az az időszak, amikor a család maradék vagyona is elúszott. Az utolsó nagyobb birtokot 1793-ban voltak kénytelenek eladni, hogy ki tudják fizetni a felhalmozódott adósságokat. Az ősi birtokok hiányában a család tagjai kénytelenek voltak a katonai pályákon keresni a megélhetést, ahol azért a patinás családi név jó ajánlólevélnek számított. A Cochrane fiúk közül William csatlakozott a szárazföldi hadsereghez, s apja ezt a pályát szánta elsőszülött fiának, Thomasnak is.
     Gyermek és fiatalkorát Thomas Cochrane jórészt a Fife megyei Culrossban töltötte, a család utolsó, még megmaradt birtokán. Itt végezte iskoláit is, melyek végeztével apja be akarta juttatni a hadsereg tisztikarába, ahol már korábban kapitányi állást szerzett neki. Az ifjú Thomas azonban nem érzett nagy kedvet a katonaság iránt, mivel már gyermekkora óta a tengerészet vonzotta. Ez a vonzalom valószínűleg nem teljesen ösztönösen alakult ki, hiszen nagybátyja, Alexander Forrester Inglis Cochrane -és később annak fia, Thomas unokatestvére, Thomas John Cochrane is- szintén a Royal Navy kötelékében teljesített szolgálatot, s minden bizonnyal ő is igyekezett a fiatal Thomas érdeklődését a tengerészhivatás felé terelni.
     Az ekkor kapitányi rangban szolgáló –és később tengernagyi rangra emelkedő- befolyásos nagybácsi már öt éves korában felvetette unokaöccsét a Royal Navy legénységi listájára, ahol az, a hivatalos papírok szerint legalábbis, több hajón is szolgálatot teljesített. Elterjedt trükk volt ez azok közt, akik megengedhették maguknak ezt a kis csalást. A nyilvántartott szolgálati évek a későbbiekben sokat jelentettek a leendő tiszt előmenetele szempontjából, illetve még később beleszámították őket a szolgálaton kívüli évek félzsoldjának, illetve a nyugdíjnak a kiszámításába is.
     Thomas Cochrane igazából persze csak iskoláinak elvégzése után, 1793-ban, 18 éves korában lépett ténylegesen a Royal Navy kötelékébe, és kezdte meg a szolgálatot nagybátyja hajóján, a 28 ágyús Hind fregatton, mellyel első útja a Balti-tengerre vezetett.
     A következő két évben Cochrane nagybátyja védőszárnyai alatt gyarapítgatta tengerészismereteit, először a Hind-on, majd a 38 ágyús Thetis fregatton. Vizsgáinak sikeres letétele után 1796 májusában megkapta a tengerész hadnagyi rangot. (Elvégre a hivatalos papírok szerint ötéves kora óta őfelsége hadihajóin szolgált...) Néhány amerikai út után 1798-ban végül elkerült nagybátyja hajóiról, és áthelyezték a Földközi-tengerre, Lord Keith zászlóshajójára, a 90 ágyús Barfleur-ra. A Barfleuron csatlakozott hozzá nyolc évvel fiatalabb öccse, Archibald is, aki közben szintén szolgálatba állt a Royal Navynél. A két testvér ezután éveken át mindig ugyanazokon a hajókon, együtt teljesített szolgálatot.
    Sir Alexander Forrester Inglis Cochrane tengernagy, a befolyásos nagybácsi. Charles Turner metszete. Ahogy az talán várható is volt, új beosztásában Cochrane, aki korábbi hajóin a kapitány unokaöccsének kényelmes pozíciójában védettséget élvezett, hamar összetűzésbe került feljebbvalóival. Alig néhány hónap után már sor is került hősünk első -de korántsem utolsó- hadbírósági tárgyalására. A vádló a Barfleur elsőtisztje, a Cochrene-hez hasonlóan nehéz természetű, és szigorú fegyelmet követelő Philip Beaver volt, aki szerint a fiatal hadnagy tiszteletlenül viselkedett feljebbvalóival szemben, és rendszeresen elmulasztotta a kötelező tiszteletadást. A bíróság ugyan felmentette a vádak alól Cochrane-t, viszont megdorgálta fegyelmezetlensége és nyeglesége miatt. A bírósági ítélet persze nem sokat változtatott Cochrane viselkedésén, akiről hamar megállapították, tehetséges tiszt ugyan, viszont igen nehezen kezelhető, és összeférhetetlen alak. Hamar összetűzésbe került még a Földközi-tengeri Flotta parancsnokával, a rettegett Sir John Jervissel is. A két tiszt közti viszonyt hosszú éveken át a kölcsönös gyűlölet jellemezte, holott tengerészeti kérdésekről alkotott véleményük és politikai nézeteik többnyire megegyeztek.
     Az ifjú tehetség valóban nem nagyon volt hozzászokva a fegyelemhez és az engedelmeskedéshez. Anyja korán meghalt, apját pedig sokkal jobban érdekelték a fizikai és kémiai kísérletek, mint a gyereknevelés. A meglehetősen szabados gyerekkor után első hajóin sem nagyon kelhetett különösebben szigorú fegyelmezést elszenvednie, hiszen a kapitány unokaöccse volt, vagyis a felettes tisztek aligha merték különösebben vegzálni. Miután azonban kikerült a nagybácsi védőszárnyai alól, fegyelmezetlensége és önfejűsége miatt könnyen komoly bajba kerülhetett volna. Szerencséjére azonban ekkor meg a „skót maffia” nyúlt a hóna alá. A „skót maffián” a flottában szép számmal szolgáló skót tiszteket értették, akik a régi skót klánszellemnek megfelelően igyekeztek támogatni és elősegíteni egymás karrierjét. Az egyik legpatinásabb skót családból származó Thomas Cochrane természetesen automatikusan a „skót maffia” egyik pártfogoltja lett. Legbefolyásosabb támogatója Jervis helyettese, Keith tengernagy volt, aki tőle telhetően igyekezett elsimítani védence zűrös ügyeit, és olyan állást próbált meg szerezni számára, ahol nyilvánvaló tehetsége kibontakozhatott. Cochrane esetében egyetlen ilyen állás volt, az önálló parancsnoki beosztás.

    Thomas Cochrane 1800 februárjában kapta meg első parancsnoki beosztását, amikor a Málta közelében elfogott 74 ágyús francia Généreux sorhajó vezetésével bízták meg. A mindössze 25 éves hadnagy parancsnoki megbízatása persze csak ideiglenes jellegű volt, és csupán arra terjedt ki, hogy az elfogott hajót szállítsa a Minorca szigetén fekvő brit támaszpontra, Port Mahonra. A rövid út csaknem katasztrófával végződött, ugyanis a legénység nagy részét rögtön az indulás után leverte a lábáról egy a hajón kitört járvány, majd nem sokkal később a Généreux erős viharba keveredett. Cochrane először villantotta meg oroszlánkörmeit, amikor maroknyi épkézláb emberével ura maradt a helyzetnek, és sikerült a hajót kikötőbe vezetnie, holott olyan kevés használható embere volt, hogy még a tiszteknek, sőt, neki magának is fel kellett másznia az árbocokra, hogy kezelni tudják a vitorlákat.
     A parancsnokság elégedett volt a fiatal tiszt teljesítményével, melynek elismeréseként -és gondolom, hogy megszabaduljanak tőle- 1800 március 28-án kinevezték fregattkapitánynak („commander”, a hadnagy és a kapitány közti rang, nincs igazán jó magyar megfelelője, jobb híján használom a fregattkapitányt) és megkapta első, valódi parancsnoki beosztását. Első hajója a 200 tonnás, 14 ágyús Speedy brigg lett.
     Az 1782-ben szolgálatba állított apró kis hajócska ekkor már nagy múltra tekinthetett vissza. Sikeres egységnek számított, mely számos ellenséges hajót zsákmányolt, és jó néhány győztes ütközetben vett részt olyan neves kapitányok parancsnoksága alatt, mint például Charles Cunningham, George Cockburn, vagy Hugh Downman. 1794 nyarán a franciák egyszer ugyan már elfogták a hajót, ám alig néhány hónappal később Thomas Freemantle visszaszerezte tőlük.
    George Elphinstone, vagyis Lord Keith, a skót maffia egyik keresztapája. Cochrane azonban nem volt túlzottan meghatódva új hajójának dicső múltjától. Véleménye szerint a Speedy: „alig több mint egy hadihajó karikatúrája”. A mindössze 23 méter hosszú hajócska alig másfél méter magas kapitányi kabinja például olyan szűkös volt, hogy a parancsnok csak úgy tudott borotválkozni, ha a felső világítóablakot kinyitva kidugta fejét a tatfedélzetre.
     Hogy javítson hajójának szerinte szánalmas harci képességein, az új parancsnok megpróbálta annak tüzérségét két 12 fontos löveggel is megerősíteni. A kísérlet azonban nem járt sikerrel, ugyanis sem a fedélzet nem bírta el a nehéz lövegeket, sem pedig elegendő hely nem volt azok elhelyezésére. Hasonló okokból nem járt sikerrel a másik próbálkozás, hogy a négyfontos lövegeket lecseréljék hatfontosakra. A hely még erre sem volt elegendő, a hajón olyan átépítéseket kellett volna ehhez végrehajtani, amire az adott körülmények között nem volt lehetőség. Így az egyetlen komolyabb felújítás, amit Cochrane végre tudott hajtani, az volt, hogy a Speedy árbocait a sebesség növelése végett nagyobbakra cserélték. Ehhez a zsákmányolt Generaux tartalék készletéből lenyúlt árbocokat használták fel. Az új árbocoktól sokan óvták a kapitányt, attól tartottak ugyanis, hogy azok túl nagyok lesznek a Speedy méreteihez képest, és veszélybe sodorják a hajót. Az aggodalom azonban alaptalannak bizonyult, az árbocok később jól beváltak.
     A Speedy 1800 májusában futott ki első útjára Thomas Cochrane parancsnoksága alatt. A feladat egy Livornóba tartó angol kereskedelmi konvoj kísérete volt. Új kapitányának irányítása alatt a Speedy figyelemre méltó hatékonysággal látta el feladatát. Május 11-én kerültek először összeütközésbe a franciákkal, mikor elfogták a konvojt megközelítő francia korzárhajót, a hatágyús Intrepide-et. Három nappal később öt evezővel felszerelt kis kalózhajó (korzárhajó) támadta meg a konvojt, és annak két hajóját elfogták. Cochrane azonnal üldözőbe vette a támadókat, és másnap reggel sikerült is visszafoglalnia tőlük mindkét angol hajót.
     A jól sikerült antré után Cochrane végre igazán testhez álló feladatot kapott. Parancsnokai szabad kezet adtak neki, és megbízatása alapján a Speedy-vel önállóan portyázhatott a térségben, francia és spanyol kereskedelmi hajókra vadászva. Noha a kapitány kezdetben korántsem volt elragadtatva első hajójától, később mégis ideális párost alkottak a Speedy-vel. Az önfejű, a merev katonai fegyelmet nehezen tűrő, impulzív természetű tiszt egyéniségéhez remekül passzolt az önálló portyázó feladatköre, és gyors kis hajójával rövidesen jókora rendet vágott az ellenséges kereskedelmi hajók között.
     Cochrane és a Speedy nyár végére már komoly hírnévre tettek szert, nemcsak a hazai közvélemény körében, hanem a franciák között is, akiktől a kapitány ekkor kapta meg a tulajdonképpen megtisztelőnek számító Tengeri Farkas (Le Loup de Mer) nevet. Az elnevezés egyébként magától Napóleontól ered, aki személyesen adta parancsba tengernagyainak, fogják el a veszedelmes kalózt. Cochrane garázdálkodását megelégelték a spanyolok is, akik szeptemberben egy gyors fregattot küldtek ki a Földközi-tengerre, kimondottan azzal a feladattal, hogy az találja meg, vegye üldözőbe és pusztítsa el a Speedy-t. Hogy hajóját álcázza, a kapitány átfestette a Speedy-t, mely ezután dán színekben és dán lobogó alatt, Clomer néven cirkált a spanyol partok előtt. Cochrene még kerített egy dán egyenruhát is, melybe beöltöztette hajójának egy dán nemzetiségű tengerészét, aki aztán mindig eljátszotta a kapitány szerepét, valahányszor a közelben elhajózó spanyol hadihajók érdeklődni kezdtek az ismeretlen brigg után. (A nemzetközi tengeri jog megengedte az idegen zászló használatát, csupán tűzmegnyitáskor kellett azt lecserélni a saját lobogóra.) A túlzottan nagy érdeklődést tanúsító spanyol tiszteket pedig úgy tartották távol a Speedy fedélzetétől, hogy azt jelezték, a hajón himlőjárvány tört ki.
     Persze nem mindenkit sikerült átverni ezekkel a trükkökkel, és a spanyol fregattok néhányszor azért megfuttatták a Speedy-t. A gyors kis briggnek mindig sikerült egérutat nyernie, egy ízben azonban igen szorult helyzetbe került. Az üldöző spanyol fregattot ugyanis sehogy nem tudták lerázni, az egyre közelebb került a hajóhoz, és előre látható volt, hogy az éjszaka során utol fogja érni a Speedy-t. Sötétedés után ezért Cochrane minden fényt kioltott a hajóján, majd egy meggyújtott hajólámpát erősített egy hordóra, és azt a brigg mögött a vízre bocsátotta. Az ellenséges fregatt a vízen sodródó hordót követte tovább, a Speedy pedig csendben kereket oldott a sötétség leple alatt. (A jelenet nyilván ismerős a Master and Commanderből.)
     1800 februárjában sor került Cochrane első, és némileg meglepő módon utolsó párbajára. Egy máltai jelmezbálon ugyanis a kapitány, nem túl eredeti módon, tengerésznek öltözött, és a jelmez olyan jól sikerült, hogy egy, az angolok oldalán harcoló royalista francia tiszt valóban matróznak nézte őt. A félreértésből kölcsönös sértegetésig fajuló veszekedés bontakozott ki, amelyért a sértett felek párbajjal kívántak elégtételt venni egymáson. A párbaj rövid ideig tartott, Cochrane ugyanis az első lövéssel megsebesítette ellenfelét, míg ő maga sértetlenül megúszta a golyóváltást.

A Speedy egy korabeli festményen.

    Cochrane a későbbiekben is gyakran használta az ellenség megtévesztésére az idegen lobogó használatát. Előszeretettel vonta fel a dán zászlót, és ennek fedezete alatt közelítette meg gyanútlan áldozatait, akik nem gyanakodtak a semleges lobogó alatt közeledő, ártalmatlannak tűnő kis hajóra. Kiszemelt áldozata közelébe érve aztán a kapitány váratlanul felvonta az angol zászlót, és gyorsan lerohanta az ellenséges hajót, még mielőtt annak legénysége magához tért volna a meglepetésből. Cochrane nagyjából ugyanezt az eljárást használta, mikor legnevezetesebb győzelmét aratta a spanyol Gamo fregatt felett.
     1801 május hatodikán hajnalban a Speedy éppen Barcelona közelében cirkált, amikor az őrszem egy nagy hajót vett észre a láthatáron. Közelebb érve kiderült, egy 32 ágyús spanyol fregatt, az El Gamo közeledik az angol brigghez. Normális esetben a Speedy ilyenkor gyorsan hátat fordított volna az ellenségnek, és eliszkolt volna a túlerő elől, azonban Cochrane most valamiért más döntésre határozta el magát. Talán megszállta a harci hév, talán túl nagyra nőtt az önbizalma az előző hónapok sikersorozata után, de most úgy döntött, megtámadja a sajátjánál háromszor nagyobb, 600 tonnás spanyol hajót. A vállalkozás őrültségnek tűnt, hiszen az ellenség tűzereje -a kilőtt lövedékek összsúlyát tekintve- hétszer volt nagyobb, mint a Speedy-é, és legénysége is hatszoros túlerőben volt az angolokkal szemben. A korábban zsákmányolt hajókra ugyanis a Speedy állományából voltak kénytelenek tengerészeket állítani, hogy azok Máltára és Gibraltárba vezessék az elfogott kereskedelmi hajókat. A brigg fedélzetén így a szokásos 90 helyett ekkor éppen mindössze 54 ember tartózkodott, szemben a spanyol fregatt 320 fős legénységével.
    A Speedy spanyol ágyúnaszádokkal harcol. Korabeli grafika. Cochrane ezúttal is a jól bevált trükkel élt, s mikor a spanyolok felszólították, hogy azonosítsa magát, felvonatta az amerikai zászlót. A semleges lobogó védelme alatt egész közel ment a tétovázó spanyolokhoz, majd váratlanul felvonta az angol zászlót, és tüzet nyitott a fregattra. A fürge kis brigg ezután szinte körültáncolta a nehézkesen mozgó spanyol hajót, egymás után zúdítva rá a sortüzeket, miközben ő maga kitért a spanyolok válaszsortüzei elől. Hogy hatékonyabbá tegye kisméretű ágyúit, Cochrane a szokásos lőportöltet kétszeresét-háromszorosát töltette be az ágyúkba, így azok lövedékei át tudták ütni a spanyol fregatt oldalát.
     Ahogy az már lenni szokott, a szerencse ezúttal is a bátrak mellé szegődött, s az első angol sortüzek egyike megölte a spanyol hajó kapitányát. A további sortüzek megrongálták a fregatt kötélzetét is, így aztán az amúgy sem valami fürgén manőverező hajó szinte teljesen tehetetlenné vált. Ezt látva Cochrane közvetlenül a Gamo mellé vezette hajóját, a fregatt ágyúinak holtterébe. A lövegcsöveket ugyanis a spanyolok nem tudták eléggé lefelé irányítani, így a kilőtt lövedékek ártalmatlanul süvítettek el a Speedy felett.
     Látva a tüzelés hiábavalóságát, a Gamo elsőtisztje, aki a kapitány halála után átvette a parancsnokságot, elhatározta, katonáival megrohanja a közvetlenül a fregatt oldala mellett álló Speedy-t. A spanyolok háromszor is megpróbálkoztak átjutni az angol hajó fedélzetére, azonban az onnan érkező heves ágyú és puskatűz mindháromszor visszaverte őket. Az angolok érezték, hogy a spanyolok harci kedve jócskán megcsappant, és most ők indultak rohamra az ellenséges hajó ellen.
     Cochrane valamennyi emberét rohamra küldte, a Speedy-n csak egyetlen ember maradt, a hajóorvos. Az angolok két csoportra válva rohanták meg a Gamót, az egyiket maga a kapitány vezette, a másikat öccse, Archibald. Az első csoport a fregatt orr részét rohanta meg, s hogy még jobban sokkolják a már amúgy is frusztrált spanyolokat, az itt támadó angolok korommal feketére mázolták az arcukat. A lélektani fogás bevált, a meglepett spanyolok néhány pillanatra elbizonytalanodtak, s ezt kihasználva a támadóknak sikerült átjutni a spanyol hajóra, és befészkelték magukat annak orr részén. A spanyol tengerészek megpróbálták kiverni őket onnan, azonban ekkor hátba támadta őket a másik angol különítmény, mely a Gamo tatját rohanta meg.
     Az angol támadás jól sikerült, azonban a spanyolok továbbra is keményen ellenálltak, és tartani lehetett tőle, hogy nagy számbeli fölényük a közelharcban érvényesülni fog. Cochrane ekkor jó hangosan átkiáltott a Speedy-re -ahol már csupán egyetlen ember tartózkodott-, hogy küldjenek át még ötven embert. Ugyanekkor elrendelte, tépjék le a hajó tatjáról a spanyol lobogót. A csel ismét bevált, a spanyolok elhitték, hogy komoly ellenséges erőkkel állnak szemben, sokan pedig azt hitték, a zászlót azért vonták be, mert a tisztek elrendelték a megadást. A spanyol tengerészek és katonák egymás után adták meg magukat, s az angolok ezután már könnyen legyűrték a nagy túlerőben levő, de megzavarodott ellenséget.Az első nagy ellenség, Sir John Jervis. Lemuel Francis Abbott festménye.
     Az angolok viszonylag kis árat fizettek a győzelemért, részükről csupán három ember esett el, kilencen pedig megsebesültek. A spanyol veszteség 14 halott, és 41 sebesült volt. Mikor rájött, milyen csekély erőkkel szemben szenvedett vereséget, a Gamo elsőtisztje arra kérte az angol kapitányt, állítson ki neki egy írásos tanúsítványt, mellyel majd igazolni tudja a hadbíróság előtt, hogy a harc során minden tőle telhetőt megtett azért, hogy megvédje hajóját. Cochrane készségesen kiállította a kért dokumentumot, melyben kijelentette, ellenfele igazi spanyolhoz méltóan viselkedett. Ismerve az angoloknak a spanyolokról alkotott véleményét, ez legalábbis ironikusan hangzik, de a spanyolok akkor komolyan vették. A hősies harcért a spanyol tisztet később kitüntették és előléptették. Cochrane jót mulatott, amikor ezt megtudta.
     A nagy túlerővel szemben kivívott bravúros győzelem jókora visszhangot keltett az angol oldalon is. A sajtó nem győzte ünnepelni a fiatal kapitányt (commander), aki egyszeriben a Royal Navy egyik legismertebb tisztjévé vált. Cochrane meg is kapta kapitányi előléptetését -tényleges kapitánynak, vagyis „post captain”-nek léptették elő-, ám várakozásával ellentétben elsőtisztje, Parker hadnagy, nem kapta meg ugyanezt a rangot, holott ő felterjesztette az előléptetésre. Mindez Jervis tengernagynak volt köszönhető, aki kijelentette: „Igazán különös dolog két tisztet előlépteti egy ilyen eset miatt. Különben is, a Speedy-n elesettek kis száma nem teszi jogosulttá a kérelem teljesítését.” Cochrane-nek megvolt a véleménye Jervis eljárásáról, s hogy ez senki előtt ne maradjon titokban, meg is írta magának az érintettnek: „Őlordsága indoklása, mely szerint Parker hadnagy előléptetése azért nem indokolt, mert csupán három ember esett el a Speedy fedélzetén, ellentétben van Őlordsága saját grófi kinevezésével, ugyanúgy, mint törzskapitánya lovaggá ütésével, illetve más alárendelt törzstisztjeinek előléptetésével és kitüntetésével, melyet valamennyien egy olyan ütközetért kaptak, melynek Őlordsága rangját és címét köszönheti, és amelyben Őlordsága saját zászlóshajóján csupán egyetlen ember esett el.” (Cochrane itt a Szent Vince foki csatára céloz, melyért Jervis a St.Vincent Earlje címet kapta.) Ahogy Cochrane életrajza megfogalmazza, Jervis, St.Vincent grófja, e levelet követően vált féltékeny felettesből halálos ellenséggé.
     Cochrane azonban nem sokat törődött Jervis érzéseivel. A Gamót Port Mahon kikötőjébe szállította, és néhány héttel később ott folytatta, ahol abbahagyta. A spanyol partok előtt cirkálva egyre-másra rohanta meg a francia és spanyol kereskedelmi hajókat, újabb veszteségeket okozva az ellenségnek. Június kilencedikén délután a 16 ágyús Kangaroo szlúppal közösen támadtak meg egy Barcelona közelében horgonyzó, a parti ütegek által is védett konvojt. A másnap reggelig tartó harcban a 12 kereskedelmi hajóból és öt felfegyverzett kísérőhajóból álló konvoj az utolsó szálig odaveszett, a két brit hajó valamennyit felgyújtotta vagy elfogta. Három héttel később a Speedy Alicante közelében támadt meg egy konvojt. Thomas Cochrane, a Tengeri Farkas hírneve ekkor már olyan félelmetes volt, hogy a közeledő Speedy-t látva a konvoj hajói ész nélkül menekültek a közeli part felé, s valamennyi hajót partra futtatták. A pánikba esett legénység kimenekült a szárazföldre, a zátonyra futott hajókat pedig az angolok felgyújtották.
     Cochrane ekkor már 13 hónapja hajózott a Speedy-vel, s ez alatt az idő alatt összesen 53 francia/spanyol kereskedelmi és hadihajót pusztított, illetve fogott el. Ezzel nemcsak szakmai hírnevét alapozta meg, hanem egyben családjának az anyagi helyzetét is egyenesbe hozta, s a nem sokkal korábban még a csőd szélén álló Cochrane dinasztia nagyrészt neki köszönhetően vált ismét tehetős nemesi családdá. Sokak szerint egyébként Cochrane túlzottan is előtérbe helyezte a zsákmány utáni hajszát, s nemcsak a kortársak, hanem sok mai történész is felrója neki anyagiasságát, és elítélően nyilatkozik róla, mint megszállott pénzhajhászról. Ezek a vélemények azonban nagyrészt megalapozatlanok, vagy legalábbis erősen túlzóak. Úgyszólván minden korabeli tengerész gondolkodásában kiemelkedő szerepet játszott a zsákmányszerzés és a meggazdagodás, ami legalább olyan motiváló erő volt, mint a hazaszeretet. Bár az utókor megszépítő emlékezete jobb szereti idealizálni a múlt nagy alakjait, a valóságban a korszak egyetlen nagy tengerészét sem kizárólag elvont eszmék -becsület, hazaszeretet, stb.- motiválták. Nelson maga éppoly kicsinyes aprólékossággal tartott számon és vasalt be minden centet, ami az általa elfogott hajók után zsákmányrészként járt neki, mint mondjuk Sir John Jervis. Jervis egyébként hivatalosan mindig nagyon élesen elítélte a Royal Navy tisztjeinek szerinte túlzott pénzsóvárságát, ugyanakkor viszont a gyakorlatban maga se járt el másként.

Az El Gamo elfoglalása. Clarkson Frederick Stanfield festménye.

    A szép napok azonban rövidesen véget értek. 1801 július harmadikán Cochrane belebotlott egy három sorhajóból és egy fregattból álló francia hajórajba, mely Toulonból éppen Cadiz felé tartott. A Speedy-re ekkor már ugyancsak ráfért volna egy generáljavítás, s a leharcolt állapotban levő brigg nem tudott elmenekülni a gyors francia hajók elől. Mikor hosszú üldözés után a franciák végül lőtávolságra közelítették meg az angol hajót és leadták rá első sortüzeiket, Cochrane bevonta a Speedy zászlaját, és megadta magát. (Az ellenállás nem csak reménytelen, hanem lehetetlen is lett volna, ugyanis az üldözés során az angolok a tengerbe lökték ágyúikat, hogy könnyítsenek a hajón.) A 74 ágyús Dessaix fedélzetére lépő angol kapitányt a hajó parancsnoka, Jean Anne Christy de la Palliere, megkülönböztetett tisztelettel fogadta, s a nagynevű ellenfél iránti megbecsülése jeléül nem fogadta el annak kardját, melyet Cochrane a fogságban is megtarthatott. A francia kapitány egyébként a későbbiekben előszeretettel társalgott angol kollégájával szakmai kérdésekről, s számos ügyben kikérte annak tanácsát és véleményét. (A Speedy ezután Toulonba került, ahol Saint Pierre néven szolgált, majd 1802-ben Napóleon a pápai államnak ajándékozta, ahol 1807-es lebontásáig San Pietro néven tevékenykedett.)
     Cochrane a Dessaix fedélzetén maradt, és három nappal később onnan nézhette végig az első algecirasi csatát. Sok öröme nem telhetett a látványban, ugyanis a napóleoni háborúk nagyobb tengeri ütközetei közül ez volt az egyetlen, amely ha nem is súlyos, de elég egyértelmű angol vereséggel végződött. (Az angolok többnyire persze vagy eldöntetlennek minősítik az ütközetet, vagy pedig egyszerűen összevonják a hat nappal későbbi második ütközettel, és győzelemnek kiáltják ki.) A csata következtében viszont ő és a Speedy legénysége hamar kiszabadult a hadifogságból, ugyanis kicserélték a csatában angol fogságba esett francia tengerészekre.
     A Gibraltárba visszatérő Cochrane-t a Speedy elvesztéséért hadbíróság elé állították, a július 18-án megtartott tárgyaláson azonban gyorsan felmentették az összes vádpont alól. (A Pompee fedélzetén megtartott tárgyalás bírái között volt egyébként az ifjabb Samuel Hood, és a Speedy egyik korábbi kapitánya, Jahleel Brenton is.) Bár más hajók parancsnoki állását is felkínálták neki, Cochrane nem vállalt el újabb tisztséget a flottánál, hanem az amiensi békeszerződés megkötése után, a következő év elején visszatért Angliába, ahol beiratkozott az edinburgh-i egyetemre, a neves filozófia és matematika professzor, Dugald Stewart tanítványaként. Iskolatársai közé tartozott egyébként egy Henry John Temple nevű fiatalember is, aki később Lord Palmerstonként vált ismertté, mint Nagy-Britannia kétszeri miniszterelnöke.
     Lord Cochrane, dicsősége teljében. Peter Edward Stroehling 1807-ben készült festménye. Tudományos pályafutása azonban nagyon rövid ideig, alig egy évig tartott, ugyanis a Franciaországgal való háború már 1803-ban újrakezdődött, s Cochrane ismét szolgálatra jelentkezett a Royal Navy-nél. Erős túlzás lenne azt mondani, hogy kapkodtak utána. Elsőre ez meglepőnek tűnhet, hiszen az ember azt gondolná, a nagy hírnévnek örvendő Tengeri Farkas után két kézzel kapnak az Admiralitáson. Azonban csak több hónapig tartó hosszú várakozás és tétlenség után sikerült újra beosztást szereznie, befolyásos barátainak és családtagjainak közbenjárására. A dolgot persze rögtön érthetőbbé teszi, ha figyelembe vesszük, hogy az Admiralitás Első Lordját ebben az időben Sir John Jervisnek hívták.
     E ténynek megfelelő volt Cochrane új beosztása és megbízása is. A flotta egyik legócskább hajójának tartott 22 ágyús Arab parancsnokságával bízták meg, mely annyira rossz állapotban volt, hogy féltek kiküldeni az Atlanti-óceánra, így aztán végül az Északi-tengeren, az Orkney-szigeteknél tartózkodó halászflották védelmével bízták meg. Csakhogy ebben az időszakban egyetlen halászhajó sem tartózkodott a térségben, következésképpen védelmezni való halászok sem voltak ott.
     Cochrane ezzel a zabhegyezéssel töltött el csaknem egy évet, védelmezve a nem létező halászhajókat a nem létező ellenséggel szemben. Helyzetében csak a következő év, 1804 végén következett be változás, miután Anglia új miniszterelnöke, a frankofób William Pitt menesztette az Első Lord pozíciójából a franciabarát Jervist, és helyére Lord Melville-t nevezte ki. Decemberben Cochrane végre egy hozzá illő, mondhatni személyre szabott beosztást és feladatot kapott. Kinevezték a vadonatúj, 32 ágyús Pallas fregatt kapitányává, és egy önálló Atlanti-óceáni portyára küldték ki. A Pallas toborzóplakátjának felirata szerint (a hajók legénységét nem besorozták, hanem a kikötőkben toborozták, ami csak igen ritka esetekben jelentett kényszertoborzást) Cochrane olyan embereket keresett hajójára, akik elég erősek ahhoz, hogy elbírják a tömött spanyol kincses zsákokat. A jól hangzó program mágnesként vonzotta a gazdagodni vágyó tengerészeket, akiknek a sikeres portyára garanciát jelenthetett a kapitány személye is. Önkéntesekben nem is volt hiány, a Pallas toborzóirodája előtt szinte egymást taposták a jelentkezők.
     Cochrane valóban állta is a szavát. A Pallas 1805 januárjában futott ki első útjára, s mikor néhány hónap múlva visszaérkezett Plymouth kikötőjébe, a fregatt mindhárom árbocának csúcsán egy-egy nagy, másfél méteres, tömör aranyból készült gyertyatartó ékeskedett, jeléül annak, hogy az út a várakozásoknak megfelelően sikerült. Az Azori-szigetek környékén és a portugál partok előtt végrehajtott három hónapos cirkálás során a Pallas ugyan csak négy spanyol hajót fogott el, azok azonban tele voltak az amerikai gyarmatokról érkező nemesfém szállítmányokkal. A zsákmány értéke a mai árfolyamon számolva nagyjából 60 millió fontot tett ki.
     A szerencse kegyeltje azonban már ekkor sem örvendett nagy népszerűségnek az Admiralitáson belül. Mikor 1805-ben a Royal Navy pályázatot írt ki egy új hajólámpára, melyet a konvojban egymás után haladó hajók követni tudnának, anélkül hogy a lámpa fénye a más irányban haladó hajók számára elárulná a konvoj helyzetét, Cochrane is jelentkezett egy általa kifejlesztett új lámpával. Azonban tartva tőle, hogy a pályázatot elbíráló tisztek negatívan elfogultak vele szemben, pályázatát egyik barátja nevén nyújtotta be. A pályázatot végül Cochrane lámpája nyerte meg, ám a feltaláló volt olyan meggondolatlan, hogy az eredményhirdetés után felfedte kilétét. A Royal Navy nem rendelt meg egyetlen lámpát sem…
     1806 első hónapjaiban az Admiralitás a normandiai partok elé küldte a Pallast, járőrözésre és felderítésre. Április ötödikén a Gironde torkolatában az angolok két francia brigget vettek észre, melyek, mint később kiderült, éppen Bordeaux felé futottak ki, és éjszakára lehorgonyoztak a folyó torkolatában, két parti erőd ágyúinak védelme alatt. Az éjszaka leple alatta a Pallas csónakjai megközelítették a két francia hajót, s hatodikán kora hajnalban megrohanták és elfoglalták a 14 ágyús Tapageuse-t, míg a másik brigg a folyón felfelé elmenekült.
     Miközben a csónakok visszatérésére vártak, a Pallas fedélzetéről újabb hajókat vettek észre a láthatáron, melyekről rövidesen kiderült, hogy két 20 ágyús francia korvett és egy 16 ágyús brigg. Bár a támadásra küldött különítmény miatt a hajó létszáma nem volt teljes, Cochrane habozás nélkül azonnal üldözőbe vette az ellenséges hajókat, melyek rögtön menekülni próbáltak, holott hárman együttesen nagyobb tűzerővel rendelkeztek, mint az angol fregatt. Az üldözés rövid ideig tartott, a pánikszerű menekülés közben ugyanis mindhárom francia hajó felfutott a zátonyokra, és javíthatatlanul összetört.
     A következő hetekben a Pallas, mely több más egységgel együtt a Thornborough altengernagy vezette kötelék részét alkotta, továbbra is a térségben cirkált, s a franciák parti jelzőállomásait és ütegeit támadta. Április 25-én Thornborough néhány kisebb hajó kíséretében az Aix-sziget (Ile D’Aix) közelébe küldte a Pallast, hogy szemmel tartsák az ott horgonyzó, öt sorhajóból, és öt fregattból álló francia köteléket. Az angol hajók elkergetésére a francia tengernagy a 40 ágyús Minerve fregattot, és három brigget küldött ki. A két kötelék rövid tűzpárbajt vívott egymással, azonban a francia hajók nem mentek túl az őket támogató parti ütegek lőtávolságán, Cochrane pedig nem ment be oda. Így aztán a felek néhány nagy távolságból leadott sortűz után kölcsönösen visszavonultak. Ez a játék a következő hetek során aztán többször is megismétlődött, miközben az angolok tovább folytatták a parti létesítmények elleni támadásaikat, melyeket a francia hajóknak eszükbe sem jutott megzavarni.
     Május 14-én kora reggel a Minerve és a három brigg ismét vitorlát bontott, hogy újra elkergesse a túl közel merészkedő Pallast. Az események azonban most nem a már megszokott forgatókönyv szerint alakultak.
     A Pallas először a sziget parti ütegeivel keveredett rövid tűzharcba. Néhány lövésváltás után Cochrane bevonatta a fregatt fő-sudárvitorláját, azt a látszatot keltve, hogy a hajó árbocozata megrongálódott. Ezt látva a Minerve kapitánya felhagyott szokásos óvatoskodásával, és hajóival messzebbre merészkedett ki a tengerre a szokásosnál, abban bizakodva, sikerül elfognia a sérült angol fregattot. Azonban kínos meglepetésben volt része, mikor ugyanis lőtávolságon belül ért, a Pallas felvonta összes vitorláját, és rögtön tüzet nyitott a francia hajókra. Az angol fregatt első sortüzei rögtön kettétörték az egyik brigg főárbocát, és ellőtték a Minerve tatárboc-sudarát. Kihasználva a számukra kedvező szelet, az angol fregattnak hosszas manőverezés után végül sikerült a Minerve mögé kerülnie, és hosszában lőtte végig a francia fregatt fedélzetét, hatalmas pusztítást okozva abban. Kétórás tűzharc után a francia fregatt szinte ronccsá vált, s ha nem érkezik két másik fregatt a felmentésére, biztosan az angolok zsákmányává vált volna.
     A francia ágyúk találatai és a Minerve-el való összeütközés következtében a Pallas árbocozata is súlyosan megrongálódott, s a mozgásképtelenné vált hajót végül a Kingfisher szlúpnak kellett kivontatnia a csatatérről. Ennek ellenére az erősítésként érkező két francia fregatt meg sem próbálta üldözőbe venni a sérült angol hajót.

Csata a Basque Roadsnál. Thomas Whitcombe festménye.

    Augusztusban Cochrane, a javítás alatt álló Pallas helyett, új hajót kapott, a 38 ágyús Imperieuse fregattot, melyet az angolok nem sokkal korábban a spanyoloktól zsákmányoltak, ahol Medea néven szolgált. Az Imperieuse-el Cochrane visszatért a régi sikerek helyszínére, a Földközi-tenger nyugati medencéjébe, ahol a francia és a spanyol partok előtt cirkálva a korábbiakban megszokott eredményességgel pusztította az ellenség kereskedelmi hajóit. Egyik kedvenc módszere az ellenséges kikötők elleni hajnali támadás volt, melyek során az éjszakai sötétséget kihasználva belopózott a fregatt csónakjaival a kikötőkbe, majd meglepetésszerűen megrohanta az ott álló hajókat. Ezeket a támadásokat rendszerint maga vezényelte le. Akcióit mindig rendkívül aprólékosan megtervezte, minimálisra csökkentve ezzel a kockázatot és saját veszteségeit. (Ekkoriban egyébként az Imperieuse fedélzetén szolgált egy fiatal tengerészkadét, Frederick Marryat, aki később tengerészíróként szerzett nagy hírnevet és népszerűséget magának. Marryat könyveiben több alkalommal is megörökítette kapitányának alakját, ekként ő is hozzájárulva Thomas Cochrane bevonulásához az irodalmi örökkévalóságba.)
     1808-ban a spanyolok szembefordultak a franciákkal, s átálltak az angolok oldalára. Cochrane korábbi ellenségeivel is remekül együtt tudott működni. Egy spanyol gerillacsapat támogatásával elfoglalta a Barcelona és Gerona közt fekvő Mongat erődjét, hosszú időre elvágva ezzel a spanyol területeken harcoló francia csapatok egyik fő utánpótlási vonalát. Egy másik rajtaütés során egy elfoglalt jelzőállomáson megszerezte a francia haditengerészet jelzéseinek kódkönyvét. Cochrane-nek volt annyi esze, hogy gyorsan lemásoltatta a könyvet, és aztán az eredetit ott hagyta, azt a látszatot keltve, hogy nem találták meg. A trükk ezúttal is bevált, s a franciák még hosszú ideig használták ezt a kódrendszert, nem is sejtve, hogy az angolok olvasni tudják jelzéseiket. (Zászló és fényjelzéseket, természetesen.)
     Kikötők, parti erődök és jelzőállomások ellen rendszeresen hajtott végre kisebb-nagyobb rajtaütéseket, melyek szinte a specialitásává váltak. Mikor a francia hadsereg ostrom alá vette Rosast, Cochrane beállt a spanyol védőseregbe, s a Fort Trinidad erőd parancsnokaként maga is részt vett a város védelmében. Az erőd kitartott, a város azonban nem. Cochrane végül csak napokkal Rosas francia bevétele után ürítette ki az erődöt, s vonult vissza a hajókra, az utolsók közt hagyva el az elfoglalt spanyol várost.
     Cochrane egy másik elhíresült huszárcsínye volt, mikor egy ízben az Imperieuse zátonyra futott és megrongálódott, ő pedig sérült hajójával felhajózott a Rajnán, s a javításokat mélyen bent, a francia területeken végezte el, ahol üldözői közül senkinek nem jutott eszébe őt keresni.
     1809 áprilisában az angol kapitány visszatért a Minerve-el folytatott ütközet helyszínére, az Aix-szigethez, a nyugati francia partok egyik legfontosabb hajózási útvonalához. A Basque Roads néven ismert területen haladt keresztül a La Rochelle, Lorient és Rochefort kikötőiből induló, illetve oda érkező hajóforgalom nagyobbik része. Az angolok folyamatosan blokád alatt tartották a kikötőket, ahonnan a francia fregattok és korzárhajók rendszeresen támadták a Spanyolországban harcoló brit csapatok részére utánpótlást szállító kereskedelmi hajókat. Miután az angol blokád megakadályozta a franciákat abban, hogy Rochefortból útnak indítsák a Martinique részére szánt utánpótlást szállító konvojt, Napóleon 1809 februárjában utasította Willaumez tengernagyot, a bresti flottával törje fel az angol blokádot, és fedezze a konvoj kifutását. A hónap végén Willaumez nyolc sorhajóval és két fregattal elhagyta Brestet, és az angol blokádot kijátszva Rochefort felé indult. Útközben csatlakozni kellett volna hozzá a Lorientben állomásozó köteléknek is, amely azonban a kedvezőtlen széljárás miatt nem tudta elhagyni a kikötőt. (Legalábbis ez volt a hivatalos indoklás.) Csupán néhány fregattnak sikerült kifutnia, melyeket azonban az angolok rögtön meg is vertek, s visszavonulásra kényszerítettek, megakadályozva, hogy csatlakozzanak a bresti flottához.
     Rochefortba megérkezve Willaumeznek azt kellett tapasztalnia, hogy az ottani hajóraj a legénység közt dúló járványok, és a flotta hajóinak általános lepusztultsága miatt gyakorlatilag teljesen harcképtelen, és nincs kifutásra alkalmas állapotban. Miután pedig az angolok a francia kötelék megérkezése után gyorsan erősítést küldtek az ottani blokádflottához, Willaumez gyakorlatilag csapdába esett Rochefortban.
    

A Basque Roadsnál horgonyzó francia flotta helyzete az angol támadás előtt.
Az angol Admiralitás természetesen igyekezett kihasználni, hogy egy ilyen erős francia kötelék koncentrálódott egy ilyen kicsi, és viszonylag gyengén védett helyre. Az Első Lord, Lord Mulgrave fejéből pattant ki az ötlet, hogy az Aix-szigetnél horgonyzó francia hajók ellen egy nagyszabású éjszakai gyújtóhajó támadást indítsanak. A terv szerint az éjszakai támadással összezavarták és meggyengítették volna az ellenség sorait, majd a pusztítást az öbölbe benyomuló angol sorhajók fejezték volna be. A gyújtóhajók bevezető támadásának levezénylését Thomas Cochrane-re bízták, míg a flotta és a támadás főparancsnoka James Gambier tengernagy, a Dicsőséges Június Elseje és a második koppenhágai csata hőse lett.
     A Csatorna Flottától átvezényelt Gambier azonban egyáltalán nem bízott a sikerben, és határozottan ellenezte a tervet, egyebek mellett azzal érvelve, hogy a gyújtóhajók használata a hadviselés „embertelen és keresztényietlen” módja. (Különös érvelés ez attól az embertől, aki két évvel korábban felgyújtatta Koppenhágát.) Gambier ilyetén hozzáállása már kezdetben világossá tette, a siker kulcsa Thomas Cochrane kezében van, aki érezve a felelősség súlyát, nagy buzgalommal dolgozott a támadás előkészítésén.
     A franciák közben tudomást szereztek az angol tervekről, és miután Gambier kelletlen, lassú készülődése folytán a támadás néhány hetet késett, volt elég idejük, hogy felkészüljenek arra. A flotta parancsnoka, a Willaumezt időközben leváltó Zacharie Allemand tengernagy az öböl bejáratánál, az Ile D’Aix és Ilot Boyard szigetek közt, két oszlopban horgonyozta le a flottáját, a fregattokból pedig a tenger felőli oldalon még egy harmadik védővonalat is felállított. A francia flotta emellett számíthatott a két szigeten települt parti ütegek védelmére is. Hogy az ellenség öbölbe való bejutását még jobban megnehezítsék, a két sziget között, a hajózható útvonalon egy több mint egy mérföld hosszú, cölöpökkel a fenékhez rögzített és horgonyláncokkal egymáshoz erősített tutajokból álló védőgátat építettek fel. A támadóknak először ezt kellett áttörniük, miközben ki voltak téve a parti erődök ágyúinak, majd át kellett hatolniuk a fregattok között, és csak ezután érhették el a francia sorhajókat. Allemand tehát úgy érezhette, pozíciója bombabiztos és nyugodtan várhatja az angolok támadását. Miután a franciák ezúttal is tőlük megszokott passzív védekezésre készültek, eszükbe sem jutott, hogy megelőző támadást indítsanak, és nem készültek arra sem, hogy majd ellentámadást indítsanak az angol roham várható visszaverése után. Ezért Allemand leszereltette hajóiról a vitorlákat, hogy a gyújtóhajók támadásakor azok nehogy tüzet fogjanak. A legtöbb hajóról leszerelték a sudárárbocokat, és a vitorlarudak egy részét is, s azokat a gát építésénél használták fel.Sir John James Gambier tengernagy. William Beechey rajza.
     1809 április 11-én éjszaka az Imperieuse, Aigle, Unicorne és Pallas fregattok –utóbbi három nem tartozott Cochrane parancsnoksága alá- megközelítették a francia flotta horgonyzóhelyének bejáratát, és attól némi távolságban horgonyt vetettek. A támadók fő ütőerejét ugyanis nem ezek a fregattok, hanem a húsz kis gyújtóhajó képezte. Rajtuk kívül azonban volt az angoloknak még egy ütőkártyájuk, melyről a franciáknak nem volt tudomásuk. Cohrane ugyanis, saját hozzájárulásaként az akcióhoz, a gyújtóhajókon kívül felszereltetett még két különleges hajót is, melyet kimondottan a franciák védőgátjának áttörésére szánt. A pirotechnika iránt fogékony angol parancsnok két kisebb hajót megtöltött 1500 hordó lőporral, valamint különféle bombákkal és rakétákkal. A támadás első lépéseként ezeket eresztette neki a francia védővonalnak, majd annak áttörése után a gyújtóhajók hatoltak be az öböl belsejébe, hogy a francia sorhajóknak nekiütközve lángra lobbantsák azokat. Ami a francia flottából ezek után még maradt, azt a következő nap során Gambier tengernagy 14 mérfölddel hátrább várakozó, 11 sorhajóból álló flottájának kellett volna megsemmisítenie.
     A jól kitervelt, ötletes támadás sikerrel kecsegtetett, s Cochrane biztos volt benne, a franciák hátralevő óráit egy kézen meg lehet számolni. Aligha számított arra, hogy események végül nem a várakozásoknak megfelelően fognak alakulni, neki magának pedig ez lesz az utolsó harci bevetése a Royal Navy kötelékében.
     A tenger erősen hullámzott, az angol parancsnok azonban nem látta szükségét a további halasztásnak. A franciák torlasza ellen küldött első „robbanóhajót” természetesen ő maga irányította. A második hajó nem sokkal utánuk haladt, mögöttük pedig a húsz gyújtóhajó várakozott indulásra készen.
     A meghatározott időben az ötfős legénység elhagyta a hajót, majd Cochrane meggyújtotta a gyújtózsinórokat, és maga is csónakba szállt. A személyzet ezután igyekezett minél gyorsabban távolabb kerülni, ami elég nehezen ment, hiszen a csónaknak az erős széllel és hullámzással szemben kellett haladnia. Alighogy eltávolodtak valamelyest a robbanóhajótól, ahol már égtek a gyújtózsinórok, megfordultak, és visszatértek oda. Közben ugyanis észrevették, hogy a nagy kapkodásban a hajó kabalakutyáját a fedélzeten felejtették. A kutya kimentésével újabb értékes perceket vesztettek, ami csaknem a vesztüket okozta. A 15 percre beállított gyújtózsinór ugyanis a számítottnál jóval előbb, alig tíz perc után leégett, a robbanást így az angol parancsnok és emberei sokkal közelebbről figyelhették meg, mint ahogyan számítottak rá. Cochrane utóbb így írta le az eseményeket: „Nem kis meglepetésünkre a gyújtó, melyet úgy készítettek, hogy 15 percig égjen, alig több mint feleennyi idő alatt leégett. Mikor a hajó felrobbant, a levegő hirtelen megtelt lövedékekkel, gránátokkal, rakétákkal, míg a robbanás lefelé és oldalra ható légnyomása hatalmas vízhegyet emelt a magasba, mely csaknem maga alá temette kis csónakunkat. A robbanóhajó megtette a dolgát, s ennek következménye az egyik legnagyobb és leglátványosabb tűzijáték volt, melyet emberi kéz valaha is létrehozott. Egy pillanatra az egész égbolt vakító vörös fényben ragyogott, mely 1500 hordó lőpor egyidejű robbanása következtében emelkedett az égre. Mikor ez a gigantikus villanás kihunyt, a levegő hirtelen megelevenedni látszott a gránátok, repeszek, rakéták, és a szétzúzott hajóból származó fatörmelék szanaszét süvítő tömegétől. A tenger úgy rázkódott, mintha földrengés rengette volna meg, s csónakunk úgy hánykolódott a hatalmas hullámokon, mint egy parafa dugó. Aztán hirtelen belezuhantunk a hajó elsüllyedése után keletkezett hatalmas örvénybe, amiből már nem is reméltük, hogy kiszabadulunk. Néhány percig semmi mást nem láttunk magunk körül, csak az örvénylő hullámokat, aztán hirtelen ismét minden csendes és sötét lett.”
     A két „robbanóhajó” a rövidre méretezett gyújtózsinór ellenére is elvégezte a dolgát. A franciák gátja darabokra hullott szét, s az angol gyújtóhajók előtt megnyílt az út. A robbanások közvetett hatása még nagyobb volt. A váratlan égszakadás-földindulás a frászt hozta franciákra, akik közt kitört a pánik. A tüzérek összevissza lövöldöztek mindenfelé, és mivel a robbanások miatt sűrű füstfelhő lepte el horgonyzóhelyüket, a francia hajók sok esetben egymást lőtték végig. Miután a támadást a tenger felől várták, a sorhajók tüzérei főleg az első védővonalat képező saját fregattokra nyitottak tüzet, melyek kénytelenek voltak elhagyni állásaikat.
    
Angol gyújtóhajó támadja a francia Regulus sorhajót. Louis-Philippe Crepin grafikája.
Az angol támadók második hullámát jelentő húsz gyújtóhajó a gátat átszakító robbanások után indult meg a franciák felé. Igazság szerint ez az akció lett volna a támadás döntő tényezője, azonban a kivitelezés elég gyengén sikerült. Az összezavarodott francia hajók, melyek megközelítését a sűrű füst elvileg csak még könnyebbé tette, minden számítás szerint könnyű zsákmányt jelenthettek volna, azonban a robbanás és a füst nemcsak a franciákat zavarta össze, hanem az angol gyújtóhajókat is. A hajók már induláskor összekeveredtek, többségük pedig túl korán lépett működésbe, és még azelőtt leégtek, hogy egyáltalán elérték volna a francia hajókat. Néhány hajó zátonyra futott, néhány másik pedig egyszerűen meg sem találta a francia flottát, hanem a füstben elment az ellenség mellett. Egy gyújtóhajó pedig kis híján Cochrane zászlóshajójának, az Imperieuse-nek ment neki. A francia sorhajók vonalait mindössze négy gyújtóhajó érte el, és azok sem okoztak nagy károkat. A közvetlen hatásnál azonban ezúttal is sokkal nagyobb volt a közvetett, lélektani hatás. Látva az angol gyújtóhajók közeledését, az előző robbanástól már amúgy is megzavarodott franciák, akik pedig számítottak egy ilyen támadásra, elvesztették minden józan eszüket, s a bepánikolt legénység elvágta a hajók horgonyköteleit. Miután a vitorlákat az előző napokban leszerelték, a francia sorhajók teljesen manőverképtelenek voltak, és a dagály most besodorta őket a Charente torkolatába, ahol egymás után megfeneklettek.
     Április 12-én, a kora reggeli órákban, szívderítő látvány tárult Cochrane szeme elé. A Foudroyant és a Cassard sorhajók kivételével a francia flotta összes hajója teljes összevisszaságban, szanaszét hevert a part menti zátonyokon. Miután a reggeli apály miatt a víz kiment a hajók alól, valamennyien az oldalukra dőltek, ami egyrészt azzal a következménnyel járt, hogy ágyúik többsége nem volt képes tüzelni, másrészt pedig az oldalukra borult hajók feneke csábító célpontként tárult az ellenséges ágyúk elé.
     Az ellenséges ágyúk azonban nem nyitottak tüzet. Cochrane reggel hat órától kezdve egész délelőtt folyamatosan, egymás után küldte a zászlójelzéseket és futárokat Gambiernek, hogy lépjen más végre ő is akcióba. Gambier azonban, aki úgy vélte, a gyújtóhajók támadása kudarcot vallott, mert egyetlen ellenséges hajót sem sikerült megsemmisíteni, nem mozdult. Nem sokkal dél után így az elkeseredett és feldühödött Cochrane maga indult támadásra egyetlen fregattjával a francia flotta ellen, arra számítva, ha értesíti Gambiert, hogy nehéz helyzetbe került és segítségre van szüksége, főparancsnoka talán hajlandó lesz végre megmozdulni. A szétrobbantott gát maradványai közt az Imperieuse bevitorlázott a folyótorkolatba, majd nem sokkal két óra előtt horgonyt vetett a legközelebbi francia hajó, az 56 ágyús Calcutta közelében, és tüzet nyitott rá. Ezzel egy időben a fregatt másik oldalának ágyúival tűz alá fogták a közelben szintén zátonyon ülő 74 ágyús Aquillon és Ville de Varsovie sorhajókat is. Ugyanekkor Cochrane jelezte főparancsnokának, az áramlás besodorta az öbölbe, tűzharcba került a francia parti ütegekkel és sorhajókkal, és sürgős segítségre van szüksége.
     Az ágyúdörgést hallva és Cochrane segítségkérő jelzéseit véve Gambier végül nagy nehezen kiküldött két sorhajót és öt fregattot, de csupán azzal az utasítással, hogy mentsék ki szorult helyzetéből az Imperieuse-t. Az angol fregatt persze a valóságban egyáltalán nem volt szorult helyzetben. A Calcutta legénysége még az erősítésként kiküldött brit hajók megérkezése előtt elhagyta hajóját, melyet ezután az Imperieuse legénysége elfoglalt. A többi angol hajó feltűnésekor az Aquillon és a Ville de Varsovie is megadta magát. Miután a zátonyról levontatni nem tudták őket, az elfogott francia hajókat az angolok felgyújtották.
     Cochrane erősen bízott abban, másnap befejezik a munkát, és elpusztítják a francia flotta összes hajóját. Nagy csalódására másnap, 13-án reggel Gambier visszarendelte az erősítésként küldött hajókat, és neki is a visszatérést elrendelő parancsot küldött. Cochrane nagy ívben lesajnálta Gambier parancsait, és visszavonulás helyett fregattjával ismét benyomult az öbölbe. Most Gambieren volt a sor, hogy egymás után küldje a jelzéseket beosztottjának, aki a füle botját se mozdította azokra, és közben újabb két francia hajót kényszerített megadásra. Persze azért Cochrane engedetlenségének is megvolt a maga határa, és végül kénytelen volt engedni főparancsnoka egyre gorombább hangvételű jelzéseinek.
    
Az Imperieuse a zátonyra futott francia hajókat támadja. Robert Dodd grafikája.
Mihelyt az Imperieuse visszaérkezett a flottához, Gambier azonnal hazaküldte a hajót, kapitányával együtt. Visszaérkezésekor azonban a kikötőben tömegek ünnepelték Cochrane-t, akár a régi szép időkben Nelsont, III. György pedig a Bath Rend lovagi címét adományozta neki. Talán ennek is volt köszönhető, hogy az Admiralitás Lordjai egyelőre nem mertek hozzányúlni Cochrane-hoz.
     Francia oldalon a csatát szintén hadbírósági tárgyalás követte, mely ez alkalommal, a franciáknál szokatlan módon, súlyos ítéletek meghozatalával zárult. A magát megadó öt hajó kapitánya közül kettőt megfosztottak rangjáról, és bebörtönöztek, a Calcutta kapitányát pedig halálra ítélték és kivégezték. Ugyanakkor viszont a flottaparancsnok, Zacharie Allemand tengernagy, elkerülte a felelősségre vonást, és semmilyen elmarasztalásban nem részesült. A flotta tisztjei közt emiatt akkora volt a felháborodás, hogy Allemandot végül át kellett helyezni a Földközi-tengerre, nehogy tisztjei maguk vegyenek rajta elégtételt.
     Azonban hősünk nem az a típus volt, aki óvakodik attól, hogy kihívja maga ellen a sorsot. Ahelyett, hogy szép csendben meghúzta volna magát, örülve annak, hogy megúszta a parancsmegtagadást, Cochrane egyetlen alkalmat sem hagyott ki arra, hogy ne fejtse ki véleményét Gambiernek a csatában tanúsított viselkedése felől. Ez már csak azért is kínos volt, mert közben felsőbb helyen az a döntés született, a csata hivatalos hőse James Gambier tengernagy lesz. Bár a csata után írt első jelentéseiben Gambier még nem győzte magasztalni beosztottja merészségét, a későbbiekben úgy látszik már ő is magáévá tette az Admiralitás álláspontját, és Cochrane nevét szinte meg sem említve az elért sikereket lazán a maga érdemeinek tudta be. A nyilvánosságra hozott, hivatalos jelentések a sikert szintén Gambiernek tulajdonították, akinek a Parlament köszönőlevélben nyilvánította ki háláját a diadalért.
     A baj csak az volt, hogy a Parlamentnek Lord Thomas Cochrane is a tagja volt. A Gambiernek címzett hivatalos köszönetet nem volt hajlandó megszavazni, és kijelentette: „Az egyetlen eredmény, melyet Gambier tengernagy a Basque Roads-nál elért az volt, hogy sikeresen horgonyon tartotta a hajóit, miközben alig kilenc mérföldre flottájától az ellenség hajói tehetetlenül hevertek a zátonyokon.”
     Cochrane a későbbiekben sem volt hajlandó jó képet vágni Gambier mennybe menesztéséhez, bár az Admiralitás jó állást ajánlott neki, ha befogja a száját, és a többiekkel együtt szavaz. Miután nyilvánosan kétségbe vonták az ellenséggel szemben tanúsított bátorságát, Gambier végül hadbírósági tárgyalást kért maga ellen. Nem kockáztatott semmit, a kimenetel előre borítékolható volt. A Cochrane által benyújtott bizonyítékokat, térképeket, hajónaplókat, és a legénység vallomásait, vagy nem vették figyelembe, vagy meghamisították. (A Lordok nyilván már ekkor Churchill későbbi szavait követték, mely szerint: „Csak annak a statisztikának hiszek, amit magam hamisítottam.”) A hadbíróság elé terjesztett térképeken az öböl bejáratát fele olyan szélesnek tüntették fel, mint a valóságban volt, és nem létező zátonyokat rajzoltak be a térképre, igazolandó, milyen súlyos kockázatot jelentett volna az oda való behatolás Gambier mély merülésű sorhajóinak. A bíróság végül valamennyi vádpont alól felmentette Gambiert, akinek a Parlament ezután végre már hivatalosan is köszönetet mondott a ragyogó sikerért.
     Cochrane ellen a hadbíróság nem emelt vádat, azonban karrierje a Royal Navy-ben gyakorlatilag véget ért. Nem sokkal a bírósági tárgyalás után egy tervet nyújtott be az Admiralitásnak, a Scheldt torkolatában horgonyzó francia flotta elleni támadásról. Válaszként azt kapta, ha egy héten belül képes előkészíteni és megindítani az akciót, akkor az Admiralitás támogatja azt. Cochrane természetesen azt felelte, ennyi idő alatt mindez lehetetlen. Az Admiralitás ezek után nem válaszolt további leveleire, majd valamivel később felmentették az Imperieuse parancsnoki tisztségéből, s a továbbiakban nem kapott semmilyen megbízást a Royal Navy-től.
     Nem Cochrane volt az egyetlen, akinek a Basque Roads a karrierje végét jelentette, Gambier töketlenkedése ugyanis másoknak is szúrta a szemét. A Cochrane-hez hasonlóan heves vérmérsékletű és meglehetősen extravagáns Sir Eliab Harvey ellentengernagy - Trafalgárnál a Temeraire parancsnoka, ebben az időben pedig Gambier helyettese a Csatorna Flottánál- szintén nem tett lakatot a szájára, s a nyilvánosság előtt vágta Gambier arcába: „Soha nem láttam még senkit, aki ennyire alkalmatlan lett volna a flotta parancsnokságára, mint Őlordságod!” Harvey a továbbiakban szintén nem kapott beosztást, s kénytelen volt nyugdíjazását kérni. Cochrane öccse, Archibald, aki ekkoriban a Fox fregatt kapitánya volt, szintén érezte, hogy megfagy körülöttük a levegő. 1811-ben kilépett a szolgálatból, és hátralevő éveiben –viszonylag fiatalon, 1829-ben halt meg- vidéki birtokain gazdálkodott.


Lord Cochrane az 1810-es években. H. Meyer festménye.

    Maga Cochrane azonban nem sok hajlandóságot érzett a birkatenyésztéshez. Miután katonai karrierje romokban hevert, a továbbiakban a politikai pályán próbált érvényesülni. A honitoni választókörzetben már 1805-ben indult a parlamenti választásokon, akkor azonban vereséget szenvedett. Az angol választások elvileg szabadok és demokratikusak voltak, a valóságban azonban persze manipulálták és irányították őket, ahogy az a „demokratikus” világban azóta is szokásban van. A választások döntő tényezője akkoriban az volt, ki fizet többet a választóknak a szavazatukért.
     Cochrane ekkoriban még volt olyan naiv, hogy komolyan vette a demokratikus szólamokat, és maga nem ígért semmit a választóinak. Miután azonban a választások -az ő vereségével- befejeződtek, egyik támogatója, egy Townshend nevű bankár segítségével mindenkinek 10 guinea-t fizetett, aki rá adta le szavazatát. A következő év nyarán ismét választásokat tartottak, melyben Cochrane a saját körzetében ezúttal fölényes győzelmet aratott. A választások után szavazó közül sokan ismét megjelentek nála, és tartották a markukat a tíz guinea-ért. Cochrane rövid úton kihajította őket a házából. „Az előző ajándék azoknak a választóknak szólt, akik önzetlenül rám szavaztak, nem fogadva el az ellenfelem ügynökei által felajánlott öt fontot. Az, hogy most megint fizessek, elveim durva megsértése volna.”
     A néhány jóbarát egyike, Sir Francis Burdett. Thomas Phillips festménye. 1807-től Cochrane az Alsó Ház (House of Commons) tagja lett. A parlamentben a radikálisok oldalára állva keményen kritizálta a háborús vezetést, és a fegyveres testületeknél, főleg a flottánál eluralkodó korrupciót. Kiállt a választójogi reform és a sajtószabadság mellett, valamint sürgette az alsóbb osztályok szociális helyzetének javítását. (Csekély sikerrel.)
     1810-ben egyik legfőbb szövetségese és jó barátja, Sir Francis Burdett ellen a kormány elfogatási parancsot adott ki. Burdett elbarikádozta magát a Piccadilly Streeten álló házában, és ellenszegült az elfogására küldött katonáknak. Sok más szimpatizánssal együtt Cochrane is barátja segítségére sietett, s átvette a ház védelmének irányítását, igyekezve hasznosítani Rosas ostroma során szerzett tapasztalatait. Ez olyan jól sikerült, hogy Burdett háza és a Piccadilly egy nagy része rövidesen romhalmazzá vált, az ostromlók közül pedig sokan életüket vesztették. Egy idő után Burdett már jobban félt védelmezőjétől, mint az elfogására küldött katonáktól, s végül önként megadta magát.
     1811-ben Cochrane ismét sokaknak rálépett a tyúkszemére az Admiralitáson, amikor a Parlament megbízólevelét és támogatását megszerezve Máltára utazott, hogy kivizsgálja az Admiralitás ottani irodájának (Admiralty Court) visszaéléseiről szóló híreket. A flotta hajói által a Földközi-tengeren szerzett hadizsákmány felbecsülését, és az érte fizetett zsákmánydíj nagyságának megállapítását ugyanis ez az iroda végezte el, és egyre több kapitány tett panaszt a tisztviselők által felszámított felháborítóan magas díjak miatt, melyekkel zsákmányrészüket megterhelték. A hivatal egyik fő tisztviselője például egyszerre töltötte be a bíró (marshall) és felügyelő (proctor) állását. Ahogy Cochrane írta: „Ennek következménye az volt, hogy minden zsákmány, ami bíróként hozzá került, keresztülment a kezén felügyelőként is. Felügyelőként tetszése szerinti gyakorisággal kérte ki saját magától a bírói véleményét, és olyan díjszabást állapított meg, amilyet csak akart. El lehet képzelni, milyen sűrűn került sor ezekre az ön-konzultációkra.” Az illető úriember felügyelőként tisztes költségeket utalt ki magának, amiért meglátogatta saját magát, mint bírót. Bíróként jókora összegeket vágott zsebre, mert utasításokat adott magának, mint felügyelőnek, és persze felügyelőként is jókora fizetést húzott abból, hogy végrehajtotta azokat az utasításokat, melyeket bíróként ő adott ki saját magának, mint felügyelőnek.
     Mindez persze csak a jéghegy csúcsa volt, és ezen kívül még csontvázak tömege esett ki a szekrényekből, mikor 1811 elején Lord Cochrane elkezdte átvizsgálni a máltai iroda könyvelését. Az addig paradicsomi állapotokat élvező helybeli hivatalnokok persze rossz néven vették, hogy a kéretlen vendég láthatóan tönkre akarja tenni a jól menő bizniszt, és rövid ott tartózkodás után letartóztatták Cochrane-t, a bíróság megsértésének vádjával. Miután Cochrane elutasította, hogy beszálljon a buliba, és együttműködjön a helybeli hatóságokkal, az egyik várbörtönbe zárták.
     Ahonnan persze Cochrane néhány nap múlva meg is szökött, és hamarabb visszatért Londonba, mint ahogy a szökéséről tudósító jelentés elért oda Máltáról. Jelentései alapján a Parlament nagytakarítást tartott az Admiralitás máltai kirendeltségén. A kis tolvajokat eltakarították az útból, de az Admiralitás fejesei, akik persze szintén levették a maguk részét a máltai umbuldából, a helyükön maradtak, és csak a megfelelő alkalomra vártak, hogy végre kitekerhessék az egyre kellemetlenebbé váló Tengeri Farkas nyakát.
     1812-ben Cochrane egy új, mondhatni előremutató kezdeményezést téve az újkori történelemben talán elsőként vegyi fegyver bevetését javasolta az ellenséges kikötők ellen. A vegyi fegyvert ebben az esetben az úgynevezett „büdös-hajók” vagy „kénhajók” jelentették volna, melyeket koksz -vagy faszén- és kén keverékével töltöttek volna meg. Az ellenséges kikötő előtt a hajókat, persze megfelelő széljárás esetén, felgyújtották, és az így keletkező mérgező kéngázokat a szél a kikötőbe hajtotta volna. „Optimális” esetben a kén-dioxid gázok a párás levegőben, vagy eső hatására, kénsavvá alakultak volna át, ami savas esővel permetezte volna be az ellenséges hajókat és tengerészeket. A nagyobb hatás végett Cochrane mindezt még megfejelte azzal, hogy kátrány, naftalin és kálium keverékét juttatta volna a kikötő vizébe, és ezt meggyújtva ismét mérgező füstfelhővel terítette volna be az ellenséges partokat, illetve szerencsés esetben lángra lobbanthatta volna a kikötőben álló hajókat is. Az Admiralitás Lordjai elborzadtak ettől a kegyetlen, embertelen és brutális –valóban- ötlettől, és még jobban elborzadtak, amikor a véleményezéssel megbízott szakértők azt megvalósíthatónak találták. Némi hezitálás után végül arra való hivatkozással utasították el az ötletet, hogy a franciák a végén még lemásolnák azt, és hasonló támadásokat intéznének a déli brit kikötők ellen.

    A szárazföldön töltött évek alatt Cochrane a politizáláson kívül egy másik projektbe is belefogott, 1812-ben ugyanis megnősült. Hősünk eddigi pályafutása után gondolom, már nem okozok meglepetést azzal, hogy ez az esemény is meglehetősen különleges és botrányos módon zajlott le. Thomas Cochrane egyik nagybátyjánál való vendégeskedése közben ismerkedett meg a bácsi nevelt lányával, a korán árvasága jutott Katherine Frances Corbes Barnes-al, akit az úri társaságban híres szépségként tartottak számon. A jómódú nagybácsi, Basil Cochrane, egyáltalán nem nézte jó szemmel a bimbózó kapcsolatot, és határozottan megtiltotta a házasságot. A maga nyárspolgári szempontjából nyilván nem tartotta jó partinak kétes hírű unokaöccsét, nem is beszélve arról, hogy az több mint húsz évvel volt idősebb ekkor 16 éves nevelt lányánál. Cochrane persze ezúttal is a maga módján intézte el az ügyet, ismét tanúsítva romantikus hajlamait, és kiváló stratégiai képességeit. Egyszerűen megszöktette a lányt, akit ezután polgári szertartás keretében vett nőül, miután a (pót)szülői áldás hiányában egyházi esküvőt nem tudtak tartani. A nagybácsi dühében kitagadta unokaöccsét, aki aligha omlott össze a hírtől.
     Az anglikán egyház által celebrált esküvőt végül csak 1818-ban tartották meg, majd 1825-ben –biztos, ami biztos- megismételték, ezúttal már a skót egyházi szertartás szerint. A jól sikerült házasságból hat gyermek született, négy fiú és két lány. (Utóbbiak egyike még csecsemőkorában meghalt.) Felesége később több útjára is elkísérte, Dél-Amerikában és Görögországban. A rossz nyelvek (?) később egyébként kétségbe vonták, hogy az 1812-es polgári esküvő valóban megtörtént –vagy legalábbis hogy érvényes volt-, azt sugallva, az ifjú pár az 1818-as egyházi esküvőig tulajdonképpen vadházasságban élt. Cochrane halála után később voltak is olyan vélemények, melyek szerint elsőszülött fiúk valójában törvénytelen gyereknek tekintendő, és így nem is örökölheti meg a Dundonald Tizenegyedik Earlje címet.

A Cochrane család címere.

    1809-től 1813-ig Cochrane egyáltalán semmilyen megbízást és beosztást nem kapott a Royal Navytől. 1813 végén azonban úgy tűnt, véget értek a száműzetés évei.
     Nagybátyját, Sir Alexander Cochrane-t ugyanis kinevezték az Észak-Amerikai Flotta élére, és az újdonsült flottaparancsnok igényt tartott unokaöccse szolgálataira is. Alexander Cochrane 1813 végén hagyta el flottájával az angol kikötőket, míg unokaöccsét, aki időközben átvette a 74 ágyús Tonnant parancsnokságát, azzal a megbízással hagyta hátra, következő év februárjának végén kövesse őt, és biztosítsa a neki utánpótlást szállító konvoj útját. Cochrane nagy lelkesedéssel készült az útra, nem is sejtve, hogy a Végzet, no meg az Admiralitás, már rátette a hurkot a nyakára.
     A végzet egy Random de Berenger nevű, francia-porosz származású katonatiszt képében kopogtatott be Cochrane ajtaján. A bekopogást szó szerint kell érteni, ugyanis De Berenger maga állított be egy szép napon Cochrane-hez, azt állítva, a kémia és pirotechnika szakértője, s birtokában van egy különleges és titkos fegyvernek, mely alkalmas a hajók és erődök elleni, minden eddiginél hatásosabb támadásokra, melynek kipróbálására Észak-Amerika különösen jó terepnek ígérkezik. (Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ekkor ugyanis éppen hadban állt egymással.) Találmányáért természetesen szép summát kívánt leszakítani.
     Cochrane és nagybátyja úgy gondolták, egy próbát megér a dolog, és kérvényezték az Admiralitástól, hogy De Berenger kapitány is elkísérhesse őket, mint tüzérségi szakértő és oktató. Az engedélyt azonban nem kapták meg. Cochrane ezúttal nem akart ismét ujjat húzni az Admiralitással, és közölte Berengerrel, feletteseinek jóváhagyása nélkül nem szerződteti. Miután ismételt beadványaira sem kapott kedvező választ az Admiralitástól, Berenger, aki úszott az adósságokban és hitelezői már erősen szorongatták, úgy döntött, más módon szerez magának pénzt.Lord Ellenborough, a Királyi Bíróság elnöke, teljes harci díszben. Sir Thomas Lawrence festménye.
     1814 február 21-én reggel London lakói nagy eseményre ébredtek. A városban futótűzként terjedt a hír, az orosz kozákok elfogták és kivégezték Napóleont, s a háborúnak ezzel gyakorlatilag vége. Ahogy az várható volt, a tőzsde is azonnal reagált az eseményre, s az árfolyamok néhány óra alatt hirtelen az egekbe szöktek. Sokáig éppen nem maradtak ott, mert még aznap délután kiderült, a hír csupán kacsa, s a részvények árfolyama gyorsan visszazuhant az eredeti értékükre, vagy éppen az alá. Viszont aki jól időzítette részvényeinek eladását, az nagyot kaszálhatott. Éppen ez keltette fel a gyanút, hogy valakik szándékosan manipulálták az álhírrel a tőzsdét. Az Értéktőzsde bizottságot állított fel a történtek kivizsgálására, s hogy kiderítsék, ki állt az események mögött. Nem kellett sokáig kutakodni, hogy kiderüljön, a Napóleon haláláról szóló hír egyetlen embertől származik, aki február huszadikán Be Bourg ezredes néven jelentkezett be a doveri Ship Hotelben, és azt állította magáról, royalista francia katonatiszt, és Cathcart tábornok szárnysegédje. De Bourg ezredes szemaforon és telegráfon azonnal továbbíttatta a hírt Napóleon haláláról az Admiralitásnak, majd ő is útra kelt London felé. A főváros felé vezető úton minden kocsmánál megállt, és miközben az ivóban felhajtott egy korsó sört, nem mulasztotta el, hogy közölje a hírt a kocsmák közönségével is. Ugyanezt a taktikát követte, mikor megérkezett Londonba. Átszállt egy másik kocsiba, és körbejárta a fővárosi kocsmákat is, terjesztve a korzikai szörnyeteg halálhírét. Először természetesen a városban tartózkodó royalista francia menekültekkel közölte az újságot, akik azonnal vad ünneplésbe kezdtek, és pár óra múlva már röplapokon terjesztették a nagy hírt a főváros lakói között.
     A vizsgálóbizottság pontról pontra követni tudta az állítólagos ezredes előző napi mozgását a városban, és megállapította, De Bourg ezredest akkor látták utoljára, amikor belépett Lord Thomas Cochrane házába.
     Ugyanekkor a bizottság egy másik vizsgálatot is indított, hogy kiderítsék, kik nyertek a legtöbbet a tőzsdei árfolyam-ingadozáson. Gyorsan megállapították, hogy az egyik legnagyobb nyereséget Lord Thomas Cochrane, nagybátyja, Andrew Cochrane Johnston, és tőzsdeügynökük, Richard Butt könyvelhette el. Cochrane neve tehát két szálon is felmerült a történteknél, és rögtön az elsőszámú gyanúsítottá vált.
     De Bourg ezredes a valóságban persze De Berenger kapitány volt, aki valóban egy jól előkészített tőzsdei manipulációt hajtott végre, természetesen a saját zsebére. Miután Cochrane londoni házában már ismerős volt, miután elterjesztette a Napóleon haláláról szóló álhírt a városban, oda kopogott be valamilyen ürüggyel, majd ott átöltözött, és a hátsó kapun kisurranva felszívódott a városban. Arra számított, a tőzsdén jól megszedi magát, majd lelép Angliából. Arra azonban nem gondolt, hogy az eset sokkal nagyobb vihart fog kavarni, mint ahogy arra normális esetben számítani lehetett, mivel a Nagy Értéktőzsde Csalás (Great Stock Exchange Fraud) néven elhíresült esetet a kormány és az Admiralitás nagyszerű alkalomnak találta arra, hogy leszámoljon Cochrane-el.
     Berengerrel együtt rövid úton letartóztatták Cochrane-t, nagybátyját, és tőzsdeügynöküket is, majd júniusban bíróság elé állították őket. A bíróság elnöke Lord Ellenborough volt, a radikálisok egyik legnagyobb politikai ellenfele, aki korábban Cochrane párttársát, William Cobbett-et is lecsukatta. Tulajdonképpen az egész vád a tanúvallomások egyetlen ellentmondásán alapult. Cochrane azt állította, Berenger zöld lövészegyenruhában jelent meg nála az ominózus napon, míg a bérkocsis eskü alatt állította, hogy vörös egyenruhát viselt. A bíróság erre az egy ellentmondásra alapozva kérdőjelezte meg a vádlott szavahihetőségét és vallomását. A Cochrane mellett tanúskodók vallomását figyelmen kívül hagyták. Ugyanígy elsiklottak a védelem által benyújtott vallomások és dokumentumok mellett, melyek bizonyították, Cochrane-ék tőzsdeügynökének megbízása volt arra, hogy eladja a részvényeket, ha azok ára egy százaléknál nagyobb mértékben emelkedik. Így mihelyt a részvények ára nőni kezdett, az ügynök azonnal túladott rajtuk. Jókora nyereséget könyvelhettek el így is, de valójában ha várnak még néhány órát, amíg a részvényárak tetőznek, sokkal nagyobb bevételre is szert tehettek volna. A védelem szerint ez is bizonyította a vádlott ártatlanságát, valamint az is, hogy mihelyt az eseményekről tudomást szerzett, azonnal és önként jelentkezett a hatóságoknál, holott ekkor már Chathamban tartózkodott, és éppen kifutásra készült a Tonnant-al.
     Az ítélet azonban már megszületett, még mielőtt a bíróság összeült volna. A június huszadikán kihirdetett ítélet Lord Thomas Cochrane-re egy év börtönt és ezer font pénzbüntetést szabott ki. A tekintetes bíróság a vádlottat emellett még egy egészen különleges, és akkor már régóta nem alkalmazott módon is meg kívánta szégyeníteni, s elrendelte, Cochrane-t egy órára zárják kalodába az általa elkövetett rettenetes bűncselekmény helyszínén, a londoni tőzsdepalota előtt.
     Az Admiralitás Lordjai természetesen szintén boldogan, és felszabadult örömmel sújtottak le a bűnösre. Az ítélethozatal után néhány nappal Thomas Cochrane-t megfosztották rangjától és kitüntetéseitől, s törölve nevét a Royal Navy állományának listájáról, elbocsátották a szolgálatból. Ugyanekkor a Parlament, 144 szavazattal 44 ellenében, szintén kizárta tagjai közül Cochrane-t, akit a Bath Rendből is kizártak, méghozzá – a trónörökös utasítására- egy nyilvánosan megtartott, kifejezetten megszégyenítőnek szánt ceremónia mellett. A Rend tagjainak a Westminster apátságban elhelyezett címerei és zászlói közül kivették Cochrane jelvényeit, összetörték, majd az apátság kapuján kihajítva az utcára dobták őket. Mindez valami teljesen szokatlan, példa nélkül álló eset volt a Rend történetében.
     Nyugodtan megállapíthatjuk tehát, ez az ítélet akkor is jókora túlzás lett volna, ha Cochrane valóban elkövette volna mindazt, amivel vádolják. Az ilyesféle tőzsdei manipuláció már akkoriban se ment ritkaságszámba –ma pedig napi gyakorlat, és siker esetén magas állami kitüntetés jár érte-, legfeljebb a csalás mértéke volt nagyobb a megszokottnál. Cochrane azonban már annyi ellenséget szerzett az Admiralitáson és a Parlamentben, hogy várható volt, a legkisebb hiba amit elkövet, a vesztét fogja okozni.

Korabeli gúnyrajz Thomas Cochrane-ről. Bal felől a tengeri hős, nevezetes győzelmeinek listájával, jobb felől a börtön fala mellett álló polgári elítélt, mellette összetört kardja, valamint letépett váll lapja és kitüntetései.

    Bár később még életében rehabilitálták, a legtöbb angol történész igazából a mai napig bizonyos fenntartásokkal és fanyalogva kezeli Lord Cochrane személyét, különösen ha Lord Nelsonnal, a Makulátlan Tengeri Hőssel állítják párhuzamba. Elismerik képességeit és eredményeit, de személyét –nekem legalábbis úgy tűnik- nem szeretik.
     Lord Cochrane szobra. A bűn, amit Cochrane elkövetett, és amit máig nem bocsátanak meg neki, valójában az volt, hogy megsértette a tradicionális angol képmutatás íratlan szabályait. A róla szóló írásokban rendszeresen visszatérő jelző, hogy hősünk nagyon ellentmondásos (controversial) személyiség volt. Jómagam azonban pont az ellentétes véleményen vagyok, szerintem ugyanis a korabeli angol tengeri hősök közül talán Cochrane volt a legkevésbé ellentmondásos egyéniség. Miután előkelő származása és jó kapcsolatai révén karrierje olajozottan haladt előre, nem volt szüksége arra, hogy előmenetele végett alakoskodjon vagy felettesei kedvében járjon, és ilyesminek a későbbiekben sem érezte szükségét. Mindig nyílt kártyákkal játszott, nem törődve vele, hogy ezzel kinek az érzékenységét és érdekeit sérti. Vele összehasonlítva igazából még Nelson is csak egy pozőr, aki rendszerint igyekezett a felettesei és a közvélemény által elvárt, megfelelő pózba vágni magát.
     Cochrane a tengeren és a szárazföldön mindig ugyanúgy viselkedett. Mindig gyorsan felmérte a helyzetet, és gyorsan meghozta az általa szükségesnek tartott döntéseket. Miután pedig már döntött valamiben, szilárdan tartotta magát elhatározásához, s nem tűrte az ellentmondásokat, vagy utasításainak késedelmes végrehajtását. A tengeri harcokban mindez erénynek számított, a szárazföldön, a feletteseivel és politikai ellenfeleivel való viszonyban azonban nem volt igazán szerencsés magatartás, különösen azért nem, mert az ezen a téren kevésbé tapasztalt Cochrane-t itt már gyakran cserbenhagyta jó helyzetfelismerő képessége. Márpedig nem volt igazán rugalmas alkat, s tévedéseihez ugyanolyan makacsul ragaszkodott, mint jó döntéseihez.
     Cochrane, aki gyermek és fiatalkorában mindig azt látta, hogy családja állandóan az anyagi csőd szélén táncol, nem csinált titkot abból, mennyire fontos számára a haszon, ezért általában pénzhajhásznak tekintik. Valójában persze a többi kapitány és tengernagy ugyanolyan buzgón tömte tele a zsebeit, ha tehette, csak éppen ők ugyanekkor a nyilvánosság előtt állandóan kötelességről és hazaszeretetről prédikáltak. Cochrane habozás nélkül vállalta a lányszöktetést, és nem sokat törődött vele, hogy a polgári esküvőt egyházi szertartás nélkül akkoriban nem igazán tekintik érvényesnek, míg a többi kollégája, akik szeretőt tartottak, vagy éppen vadházasságban éltek, többnyire gondosan ügyelt arra, hogy fenntartsa a tisztesség látszatát a nyilvánosság felé. Nelson maga hivatalosan Lord Hamilton vendégeként lakott Mertonban –persze mindenki tudta, mi a valós helyzet-, Lady Hamiltontól született lányáról pedig azt állították, hogy Hamiltonék örökbe fogadták. (Persze ezúttal is mindenki tudta, kik a gyermek valódi szülei.)
     A legnagyobb baj Cochrane-el azonban alighanem az, hogy nem illik bele abba képbe, melyet később az utókor számára kialakítottak a napóleoni háborúk Royal Navy-jéről. Britannia tölgyfából készült védőbástyái, melyek heroikus küzdelemben legyűrték a zsarnokot és felszabadították Európát, a duzzadó vitorlák, nemeslelkű hősök, ragyogó stratégák, és az egész felett a mottó: „Anglia elvárja minden fiától, hogy teljesítse kötelességét!”
     Cochrane pályafutása azonban ékesen tanúsítja, az Admiralitás korántsem mindig állt feladata magaslatán, a Royal Navy szervezetét pedig mélyen átitatta a korrupció, mely egészen az Admiralitás legfelsőbb emeletéig elért. Míg a többiek szemet hunytak a sikkasztók és csalók tevékenysége felett, vagy éppen beálltak közéjük, Cochrane nem habozott nyilvánosságra hozni a visszaéléseket, ahelyett, hogy a kortársak és az utókor elvárásai szerint inkább igyekezett volna eltussolni, vagy a nyilvánosság kizárásával a háttérben elsimítani azokat. Úgyszintén nem volt hajlandó arra, hogy szó nélkül hagyja a felettesei által elkövetett ostobaságokat. Nelsonnak eszébe sem jutott, hogy tökkelütött feletteseit, akiknek parancsait ő is sokszor megszegte, nyilvánosan kritizálja –ezt legfeljebb magánleveleiben tette meg-, míg Cochrane azonnal ország-világ elé tárta Gambier dicstelen szereplését a Basque Roadsnál.
     Cochrane tehát szerény véleményem szerint nagyon is ellentmondásmentes, őszinte és nyílt személyiség volt, ergo: nem volt igazi, tőrőlmetszett brit. (Skót volt.) Az őszinteség azonban, mint általában, ezúttal sem bizonyult kifizetődőnek, különösen hogy önfejűséggel, türelmetlenséggel, és a mások iránti érzéketlenséggel párosult.

    A kiszabott pénzbüntetést a család az egyik ház eladásából különösebb nehézség nélkül kifizette, a pellengérre állítás pedig végül elmaradt. A nyilvános megszégyenítésnek ez a középkori formája hatalmas felháborodást keltett, még a felső osztály köreiben is. (Elvégre egy főnemesen akarták alkalmazni azt.) Cochrane egyik közeli barátja, William Cobbett kijelentette, ha valóban végrehajtják ezt a büntetést, ő maga is oda fog állni a pellengérre barátja mellé. A hatóság azonban alighanem jobban megijedt a kaloda előtt összegyűlt őrjöngő tömegtől, mint Cobbettől, és attól tartottak, felkelés fog kitörni Londonban, ha Cochrane-t tényleg pellengérre állítják.William Cobbett. George Cooke festménye. Így aztán nem sokkal a végrehajtás előtt végül eltekintettek ettől a büntetéstől, és nem sokkal később a pellengérre állítást (kalodába zárást) is törölték a kiszabható büntetések közül.
     Cochrane népszerűsége, mely, főleg a köznép körében, már addig is igen nagy volt, a mindenki által igazságtalannak tartott ítélet következtében az egekbe szökött. Miután megfosztották parlamenti képviselőségétől, 1814 júliusában új választást tartottak a körzetében. A választást ismét Cochrane nyerte meg. A győzelem tulajdonképpen egy percig sem lehetett kétséges, ugyanis a közhangulatot látva összes ellenfele visszalépett a jelöléstől.
     Az ítélethozatal után Cochrane-t a Királyi Bíróság börtönébe szállították. Sokáig ott sem maradt, ugyanis 1815 márciusában onnan is megszökött. Néhány hétig a család egyik házában tartózkodott, majd abban bízva, hogy választott képviselőként mentességet élvez, nagy megrökönyödést keltve váratlanul megjelent a Parlament Alsó Házában. Ott ismét ártatlanságát hangoztatta, és egyben nem mulasztotta el az alkalmat, hogy néhány keresetlen szóval kifejtse véleményét az ellene lefolytatott eljárásról, és a bíróság elnökéről, Lord Ellenborough-ról. Hosszú szónoklatra nem volt ideje, mert ismét letartóztatták, és visszaszállították a börtönbe, ahol okulva a történtekből, most már egy szűk kis földalatti cellába zárták.
     Miután kegyelmi kérvényeit sorra elutasították, Cochrane-nek le kellett ülnie egyéves büntetését. Csak annyit tudott elérni, hogy a nyirkos és penészes cellában megromlott egészségi állapota miatt, egy komfortosabb zárkát kapott. 1815 július harmadikán szabadult, és még aznap este beállított a Parlamentbe, ahol elfoglalta képviselői székét. Egyik első lépéseként azonnal eljárást kezdeményezett Lord Ellenborough ellen, amit a ház nagy szavazattöbbséggel elutasított. Úgyszintén megtagadták, hogy végre kifizessék neki a Basque Roadsnál általa elpusztított hajók után járó zsákmánydíjat.
     Még ez év végén ismét lecsukták két hétre, miután megtagadta egy pénzbüntetés kifizetését, melyet azért szabtak ki rá, mert a Parlament egyik ülésen túlzottan szabadszájú volt. A következő két évben a radikálisok oldalán folytatta tovább parlamenti tevékenységét, azonban helyzete nagyon ingatag volt, a hatóságok ott zaklatták, ahol csak tudták. A köznép körében változatlanul nagy népszerűsége dacára az előkelő körökben megbélyegzett embernek számított, és még párttársai közül is jóformán csak William Cobbett, és még néhány másik képviselő állt ki nyíltan mellette. Tengerész karrierje látszólag helyrehozhatatlanul kettétört, sem a haditengerészetnél, sem máshol nem kapott állást, s jövedelem híján a család anyagi tartalékai ismét kezdtek kimerülni. A meghurcoltatás, a nyilvános megszégyenítés, az elszenvedett méltánytalanságok ráadásul lelkileg is nagyon megviselték Cochrane-t, aki igazából soha többé nem nyerte vissza régi, optimista és magabiztos énjét. Már ekkor kezdett rajta megmutatkozni az a mindenkivel szembeni gyanakvás, ami a későbbiekben néha szinte már paranoiává fajult. Állandóan ellene irányuló összesküvést szimatolt mindenhol, és meg volt győződve róla, hogy a háta mögött mindenki gyűlöli őt.
     Bár szabadságát és parlamenti képviselőségét visszanyerte, helyzete nagyon is bizonytalan volt. Politikusként továbbra is határozottan fellépett a korrupcióval és politikai ellenségei visszaéléseivel szemben, miközben folyamatosan kérvényekkel bombázta a bíróságot, a kormányt, és a királyt, melyekben az ellene meghozott bírósági ítélet hatálytalanítását, és a saját rehabilitációját követelte. Mindezzel azonban csak újabb ellenségeket szerzett, és újabb összetűzésekbe bonyolódott a hatóságokkal. Úgy tűnt, Cochrane és családja jó úton halad a teljes anyagi és erkölcsi összeomlás felé. 1817 tavaszán azonban váratlanul új távlatok nyíltak meg a hajdani Tengeri Farkas előtt.


    1808-ban Napóleon megfosztotta trónjától, és gyakorlatilag letartóztatta a spanyol uralkodót, IV. Károlyt, s helyére saját bátyját, Joseph-et ültette. Ez volt a császár pályafutásának egyik legkatasztrofálisabb döntése. Maga Joseph teljesen alkalmatlan volt uralkodónak, de lett volna bármilyen ragyogó képességekkel megáldva, akkor sem bírt volna boldogulni a feladattal. Királyuk elfogásáról értesülve gyakorlatilag a teljes spanyol lakosság fellázadt az új király, és a francia megszálló seregek ellen. A szárazföldön a spanyolok ezúttal is veszélyes ellenségnek bizonyultak. A franciák hosszú, véres, és végső soron eredménytelen háborúba bonyolódtak, mely közvetve végül Napóleon bukásának egyik okozójává vált. A harcokba magának a császárnak is be kellett avatkoznia, és bár sorra verte az ellene felvonuló spanyol seregeket, és elfoglalta Madridot, a felkelést ő sem tudta elfojtani. A felkelőket az angolok természetesen teljes erejükkel támogatták. A segítségül küldött angol csapatokkal a spanyoloknak végül 1813-ra sikerült kiverniük a franciákat, s a következő évben, Napóleon bukása után, a Bourbon dinasztia visszakerült a trónra.
     A spanyolországi eseményeknek volt egy olyan mellékhatása, melyre kezdetben nem sokan figyeltek fel Európában. Az országban dúló háború, és a királyi család kvázi száműzetése miatt a spanyol államhatalom szervezete egy jó időre gyakorlatilag felbomlott. Az amerikai spanyol gyarmatok, melyek már régóta sérelmezték az anyaország túlzott gyámkodását, autonóm törekvéseik elnyomását, a gazdasági korlátozásokat, most igyekeztek kihasználni a központi hatalom meggyengülését. A gyarmatok helyi arisztokratái közül sokan tanultak, vagy töltöttek el hosszabb időt Európa országaiban, főleg Angliában és Franciaországban. Nem csupán hazájuk gazdasági és társadalmi elmaradottságát tapasztalhatták itt, hanem megismerkedhettek a felvilágosodás liberális eszméivel is. Hazatérve már nem egyszerűen a gyarmati függés enyhítését, hanem a teljes függetlenség elnyerését, és a diktatúra helyett köztársaságok kikiáltását tűzték ki céljukul.Bernardo O'Higgins lovasrohama az 1814-es rancaguai ütközetben. Pedro Subercaseaux festménye.
     Sorra robbantak ki a felkelések, melyeket az északi területeken főleg Simon Bolivar, délen José de San Martin irányított. A kezdeti sikerek azonban nem tartottak sokáig. A spanyolországi helyzet rendeződését követően a rezsim új erőre kapott, és erősítést küldött a gyarmatokra, ahol rövidesen leverték a lázadásokat, és visszaállították a központi kormányzást. A spanyol korona egyetlen helyen nem tudta visszaállítani uralmát, a déli részeken, a mai Argentína és Uruguay területén, ahol a helyiek 1813-ban River Plate Egyesült Tartományai néven kinyilvánították függetlenségüket, és elszakadásukat Spanyolországtól. A következő évek során az új állam seregei a perui alkirály három támadását verték vissza, stabilizálva ezzel országuk helyzetét.
     A spanyol hatalom azonban csak egy utolsó fellángolás erejéig kapott ismét erőre. 1817-ben újult erővel lángoltak fel ismét a harcok Dél-Amerika szerte. Északon Simon Bolivar ismét partra szállt Venezuelában, és vereséget mért az ottani spanyol helyőrségekre, míg délen San Martin seregével átkelt az Andok hegyein és Chacabuco mellett szétverte az ottani spanyol helyőrség ötezres seregét, felszabadítva ezzel a mai Chile középső részét a spanyol megszállás alól. San Martin visszautasította az újonnan kikiáltott chilei köztársaság kormányzói tisztségét, melyet felkínáltak neki, és maga helyett barátját, az ír származású Bernardo O’Higginst, a korábbi függetlenségi harcok egyik hősét javasolta erre a posztra.
     San Martin és O’Higgins természetesen tovább kívánta folytatni a spanyolok elleni hadjáratot, azok Dél-Amerikából való teljes kiűzéséig. Azonban most egy új, addig még nem tapasztalt problémával kellett szembesülniük. A spanyolok még megszállva tartották Chile déli részeit, mely nagyrészt a partmenti szigetvilágból állt, melyet a szárazföldi csapatok nem tudtak megközelíteni. Északon pedig a spanyolok még mindig szilárdan kezükben tartották Perut, a spanyol gyarmati hatalom utolsó bástyáját, melyhez az Andok csaknem az óceánig nyúló hegyei miatt Chiléből csak a tengeren, vagy pedig egy keskeny, szinte csak néhány kilométer széles part menti sávon lehetett eljutni.
     A felkelők eddig nem érezték szükségét a tengeri haderőnek, ám most ennek hiányában nem tudták tovább folytatni hadműveleteiket. A térségben állomásozó spanyol tengeri haderő ugyan nem volt túl erős, ekkoriban a Csendes-óceánon csupán két 36 ágyús fregattból –Esmeralda és Venganza nevűek-, három 16-18 ágyús korvettből, és tucatnyi kisebb hajóból állt, ám ezekkel is képesek voltak arra, hogy fenntartsák az összeköttetést Peru, és a Chile déli részein levő helyőrségek között, utánpótlást szállítsanak Spanyolországból, és hogy szükség esetén a tenger felől támadják meg a tengerparton húzódó úton Peru felé tartó függetlenségi erőket. Ráadásul ugyanekkor blokád alatt tarthatták a felkelők kezén levő kikötőket, megakadályozva ezzel, hogy külföldről utánpótlást, hadiszereket kapjanak.
     Mivel a köztársaságpártiak sem hajókkal, sem tengerészekkel nem rendelkeztek, kézenfekvőnek tűnt az ötlet, hogy mindezt külföldről, elsősorban a vezető tengeri hatalomtól, Nagy-Britanniától, és a köztársaságiak számára példaképként szolgáló Egyesült Államokból szerezzék be.
     A két ország közvéleménye egyaránt szimpátiával figyelte a dél-amerikai függetlenségi mozgalmakat, míg kormányaik álláspontja legalábbis megosztott volt. Elvi alapon mindketten támogatták a köztársaságpártiak harcát a zsarnokság ellen, azonban az angolok nem akartak nyíltan szembemenni a szövetséges spanyol kormánnyal, az amerikaiak –értve ez alatt az Egyesült Államokat- pedig nem tartották elég érettnek déli honfitársaikat egy demokratikus rendszer kialakításához. (Tulajdonképpen az események utóbb őket igazolták.) Emellett pedig mindkét ország virágzó bizniszt bonyolított le Spanyolországgal, és nem tartották okos dolognak veszélyeztetni a jól jövedelmező üzletet. A fenntartások ellenére azért mindketten engedélyezték, vagy legalábbis eltűrték a dél-amerikai toborzók tevékenységét országaikban. Sem emberben, sem hajóban nem volt hiány. A napóleoni háborúk végeztével a Royal Navy olyan hirtelen létszámleépítésen esett át, amire addig még nem volt példa. A haditengerészet 140 ezres létszáma szinte hónapok alatt 23 ezerre csökkent, a több mint 700 hadihajóból 134 maradt szolgálatban. A flotta 5.250 tisztjének 90%-a nyugdíjba vonult, vagy a szolgálaton kívüli tisztek félzsoldján tengődött.
     A chilei megbízottak sikeresen tevékenykedtek mindkét országban. Az Egyesült Államokban több korvettet és brigget vásároltak, Angiában pedig több kisebb hajó mellett két nagy volt East Indiamant vettek meg –a Brit Kelet Indiai Társaság felfegyverzett hajóit-, a 64 ágyús Cumberland-et, melyet átkereszteltek San Martin névre, valamint a 40 ágyús Windham-et, mely a továbbiakban Lautaro néven szolgált a chilei flottában. A hajók fedélzetére több mint kétezer angol és amerikai tengerészt szerződtettek.
     1817 novemberében hivatalosan is megalakult a chilei haditengerészet, és egyben felállították a Tengerészeti Minisztériumot, melynek első vezetője José Ignació Zenteno lett. A flotta első hajói 1818 közepén kezdtek beérkezni, és rögtön meg is szerezték első győzelmüket. A Valparaiso elé megérkező Lautaro rövid harc után visszavonulásra kényszerítette a spanyol Esmeralda fregattot és Pezuela brigget, felszabadítva ezzel a köztársaság legfontosabb kikötőjét a blokád alól. Az Esmeralda elfoglalására tett kísérlet azonban kudarcot vallott, és az ütközetben elesett a Lautaro parancsnoka, George O’Brian, a Royal Navy volt hadnagya is.
     Az újonnan felállított hadiflotta első parancsnoka a hadsereg egy fiatal tisztje, Manuel Blanco Encalada lett, aki korábban kadétként egy rövid ideig a spanyol flottánál is szolgált. Encalada rövidesen bizonyította rátermettségét, s elfogott egy Peruba utánpótlást szállító spanyol konvojt, az azt kísérő Maria Isabel fregattal együtt, melyet a chilei flottában O’Higgins néven állítottak szolgálatba. Zenteno mégis arra törekedett, hogy egy igazi nagy nevet, egy valóban tapasztalt tisztet szerezzen a flotta élére, aki már bizonyította képességeit.

Chile függetlenségének kikiáltása. Pedro Subercaseaux festménye.

    A chilei köztársaság Angliába küldött megbízottja, José Antonio Alvarez, 1817 áprilisában érkezett meg Londonba, ahol a brit liberálisok képviselői, köztük Cochrane barátai, Sir William Cobbett és Sir Francis Burdett, szabadságharcosként ünnepelték, és minden segítséget megadtak neki. Valószínűleg Burdett hívhatta fel Alvarez figyelmét Cochrane-re, aki ekkoriban nem tartózkodott Londonban. Ekkor ugyanis éppen a Hampshire megyei Holly Hill-ben fekvő házát és birtokát védelmezte, melyet szavazói, akik a korábbi parlamenti választások után a szavazatukért szerintük nekik járó összeget követelték, szabályos ostrom alatt tartottak, persze a helyi hatóságok támogatásával.
     Alvarez levelezés útján rögtön felvette a kapcsolatot Cochrane-el, aki csak májusban tért vissza Londonba. A következő hónapokat Franciaországban töltötte, részben betegeskedő felesége gyógykezelése miatt, részben pedig mert egy általa feltalált, új típusú köztéri lámpát szabadalmaztatott, melynek rendszeresítésétől jelentős anyagi hasznot remélt. A megállapodást végül csak Londonba való visszatérését követően ütötték nyélbe, és Alvarez 1818 januárjának elején boldogan jelenthette megbízóinak: „Külön örömömre szolgál, hogy értesíthetem Önöket, Lord Cochrane, Nagy-Britannia egyik leghíresebb és talán legbátrabb tengerésze elhatározta, Chilébe utazik, hogy vezesse tengerészetünket, és közreműködjön a szabadság és függetlenség megszilárdításában. Olyan személy ő, akit a leginkább ajánlani lehet, nemcsak liberális meggyőződése miatt, melyről az angol emberek védelmében mindig tanúságot tesz a Parlamentben, hanem egyéni ambícióktól mentes személyisége miatt is. … Következésképpen egy pillanatig sem haboztam, hogy az Önök által rám ruházott hatalomnál fogva felkínáljam neki Chile tengerészeti erejének vezénylő admirálisi tisztségét.”
     A hírt Chilében kitörő örömmel fogadták, hiszen a Tengeri Farkas neve minden spanyol előtt jól ismert volt. A kormány azonnal jóváhagyta Cochrane kinevezését a haditengerészet élére, és szemet hunytak azon tény felett, hogy Alvareznek tulajdonképpen nem volt felhatalmazása arra, hogy tisztségeket és pozíciókat osztogasson a jelentkezőknek. A mellőzöttség és a belső száműzetés évei után Cochrane is lelkesen és nagy várakozásokkal készült új feladatára, s márciusban született második fiát O’Higgins tiszteletére a Bernardo névre keresztelte. (Teljes nevén William Horatio Bernardo Cochrane)
     Első megbízásaként felügyelnie és irányítania kellett a Temze egyik dokkjában chilei megrendelésre készülő Rising Star nevű gőzhajó építését. A tervek szerint elkészülte után ennek fedélzetén utaztak volna Chilébe. A technológiai újdonságok iránt mindig fogékony Cochrane nagy lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, sőt, 3.000 font erejéig saját pénzével is beszállt a gőzhajó építésébe. Más újításokat is szeretett volna élesben kipróbálni. Sikerült megvásárolnia Sir William Congreve röppentyűinek, azaz rakétáinak licencét, melyekből szintén Chilébe küldött néhányat, Congrave egyik munkatársával, Stephen Goldsack-al együtt.
     José Ignacio Zenteno, Chile első tengerészeti minisztere. A Rising Star építése azonban a vártnál jobban elhúzódott, és miután a chilei tengerészet egyre jobban sürgette Cochrane-t, siessen végre Valaparaisóba, ahol jelenlétére egyre nagyobb szükség volt, úgy döntöttek, nem várják meg a gőzös elkészültét. 1818 augusztusában Cochrane, felesége és két fia kíséretében, a Rose nevű vitorlás fedélzetén elhagyta az angol partokat és útnak indult Dél-Amerika felé. A Rose november 29-én futott be a Valparaiso kikötőjébe, ahol Cochrane üdvözlésére a városka szinte teljes lakossága összegyűlt. Az újdonsült tengernagy érkezéséről értesülve O’Higgins és a chilei kormány is lóhalálában sietett a kikötőbe, hogy üdvözöljék a leendő flottaparancsnokot, akit már előre hősként ünnepeltek. December 18-án Cochrane megkapta a chilei állampolgárságot, valamint altengernagyi előléptetését, és a chilei flotta vezérkari főnökévé való kinevezését. Új beosztásában fizetését 1200 fontban állapították meg –évente-, ami chilei viszonylatban hatalmas összegnek számított, bár persze sokkal kevesebb volt, mint egy hasonló beosztású angol tiszt fizetése.
     A flottaparancsnoki tisztséget commodori rangban addig betöltő Blanco Encaladát ellentengernaggyá léptették elő, és Cochrane helyettesévé nevezték ki. Cochrane utóbb azt állította, Encalada féltékeny volt rá és megsértődött leváltása miatt. Valójában azonban Encalada kinevezése eleve ideiglenes jellegű volt, hiszen akkor már tudni lehetett, hogy Cochrane fogja átvenni a főparancsnoki tisztségét. Kinevezése tehát nem érhette meglepetésként Encaladát, aki egyébként a későbbiekben mindig korrekt és engedelmes beosztottnak bizonyult. Több gond volt a flottánál már szolgálatot teljesítő angol és amerikai tisztekkel, akik addig mindig érvényesíteni tudták akaratukat a tapasztalatlan és angolul nem beszélő Encaladával szemben. Új parancsnokukkal is megpróbálták ugyanezt tenni, aminek következménye az lett, hogy a leghangosabb elégedetlenkedőket Cochrane azonnal kirúgta vagy áthelyeztette, helyreállítva ezzel –legalább egy időre- a fegyelmet a tisztikarban.
     A tengernagy nem különösebben kedvelte a bálokat és estélyeket –bár szemmel láthatóan élvezte az ünneplést, amivel Chilében fogadták-, így mihelyt lehetett, otthagyta a tiszteletére szervezett ünnepségeket, és a flottához sietett, hogy minél előbb munkához láthasson. December 13-án felvonta zászlaját a 44 ágyús O’Higgins fregatt árbocára, és gyorsan átrendezte a flotta vezetését, új parancsnokokat nevezett ki a hajók élére, és felállította törzskarát. Ezután egy hosszú és terjedelmes utasítással lepte meg beosztottjait, melynek elkészítésébe valószínűleg már a Rose fedélzetén belefogott. A minden részletre kiterjedő dokumentumban meghatározta a flotta stratégiai és taktikai céljait, valamint a harcrendet, és a követendő harceljárásokat.
     A hajók felszerelése csak döcögve haladt, mivel az újonnan felállított flotta készletei még erősen hiányosak voltak. Így aztán a flottát két divízióra osztották, melyek közül az erősebb hajókkal rendelkező Első Divíziót szerelték fel először, melynek négy hajója, az O’Higgins, a San Martin, a Lautaro, és a Chacabuco, Cochrane parancsnoksága alatt 1819 január 14-én, szép nyári időben –a déli féltekén!- hagyta el Valparaiso kikötőjét. Az Encalada vezetése alatt álló második kötelék azt az utasítást kapta, mihelyt felszerelése befejeződik, azonnal induljon Cochrane után.
     Az indulásnál rögtön adódott egy kisebb bonyodalom. Közvetlenül az indulás előtt a hajón tartózkodó látogatókat, így Cochrane családját, a csónakokkal partra szállították. Azonban a tengernagy ötéves fia elbújt a csónak evezőpadjai alatt, és visszaszökött az O’Higgins fedélzetére. Miután már nem volt lehetőség arra, hogy visszavigyék a partra, csináltak neki egy kis kadétegyenruhát, és felvették a hajó állományába. Ennél azonban sokkal nagyobb bajok is voltak a kötelékkel. A Lautaro fedélzetén már az indulás előtt majdnem lázadás tört ki, amikor az elmaradt fizetés miatt elégedetlenkedő tengerészek összetűztek a hajón szolgálatot teljesítő tengerészgyalogosokkal. A káoszon úrrá lenni nem tudó kapitány lemondott, és a fegyelmet végül csak Blanco Encalada közbelépésével sikerült helyreállítani. A kifutás után néhány nappal pedig a Chacabuco korvett tűnt el egy éjszaka a kötelékből. Csak jóval később derült ki, hogy a hajó fedélzetén szintén a fizetés miatt tört ki lázadás. Napokba tellett, mire a tisztek valamennyire úrrá lettek a helyzeten, és sikerült a hajót a perui határ közelében fekvő Coquimbo kikötőjébe vezetniük, ahol a helyi hatóságok segítségével végül leverték a zendülőket, akiket vasra verve küldtek vissza Valparaisóba. Miután sikerült kiegészíteni a személyzetet, a hajó hetekkel később újra csatlakozott a kötelékhez.
     A kezdet tehát nem volt valami bíztató, és a folytatás se volt sokkal jobb. A flotta február közepén érkezett meg a legfontosabb perui kikötő, Callao elé, hogy blokád alá vegye azt, és ezzel elvágja a királypártiak legfontosabb utánpótlási vonalát. Bár a spanyol hajók elvileg túlerőben voltak, nem tettek kísérletet sem arra, hogy elűzzék Callao elől az ekkor mindössze három hajóból álló chilei flottát. A blokád tehát működött, s a chilei hajók február közepétől egymás után fogták el a spanyolok részére árut szállító kereskedelmi hajókat, köztük sok angol és amerikai (USA) hajót, ami komoly diplomáciai bonyodalmakat is okozott.
     Cochrane azonban többet akart, mint pusztán fenntartani egy a passzív blokádot. Be akart törni a callaói kikötőbe, és elfogni vagy elpusztítani az ott horgonyzó hajókat. A támadást február 23-án éjszakára tervezte, a callaói karnevál napjára, amikor feltételezhető volt, hogy a spanyol katonákat elbágyasztja az ünnep, és az elfogyasztott alkoholmennyiség. Február 23-án éjszaka azonban, alig néhány órával a támadás megindítása előtt, váratlanul sűrű köd szállt le Callao környékére, és ott is maradt egy egész hétig. 28-án reggel aztán a hajókról heves ágyúzást hallottak a kikötő felől. A parti erődök ágyúi valójában a perui alkirályt köszöntötték, aki éppen ekkor tett látogatást a kikötőben, azonban a chilei hajók, melyek a ködben egymást sem látták, azt hitték, valamelyik társuk került bajba, és mind megindultak a kikötő bejárata, és az azt védő erődök 160 ágyúja felé. Mihelyt a spanyolok észrevették a közeledő chilei hajókat, azonnal tüzet nyitottak rájuk. Cochrane észrevett egy spanyol ágyúnaszádot, mely az erődök közelében horgonyzott, és nem törődve a golyózáporral, megrohanta és elfoglalta azt. Ezután azonban gyorsan vissza kellett vonulnia, mert a spanyol tüzérség komoly károkat okozott hajóiban. Cochrane gondjait növelte az is, hogy a csata közben fiát kellett hajkurásznia az O’Higgins fedélzetén. A kis Thomast a lövöldözés kirobbanásakor a fregatt egyik kabinjába zárták, a gyerek azonban kimászott az ablakon, és felkapaszkodott a fedélzetre, hogy segítsen megnyerni a csatát.
     Hogy valamelyest elégtételt vegyen a spanyolokon a malőr miatt, március másodikán Cochrane elfoglalta a Callaótól három mérföldre fekvő kis San Lorenzo szigetet, hogy itt építsen ki hajói számára egy támaszpontot. Egyben kiszabadította a szigeten fogva tartott 29 chilei hadifoglyot is.
     Március 22-én Cochrane újabb támadást kísérelt meg Callao ellen. A támadás terve nyilvánvalóan az emlékezetes Basque Roads-i ütközet mintájára készült. Az akció első lépéseként egy elfogott kereskedelmi hajóból átalakított „robbanóhajó” átszakította volna a kikötő bejáratát védő két erőd között kifeszített láncot, aztán a chileiek gyújtóhajókat eresztettek volna be a kikötő belsejébe, majd végül Cochrane fregattjai törtek volna be Callaóba, bevégezve a gyújtóhajók által okozott pusztítást.
     A szerencse azonban határozottan a spanyolok oldalán állt. Ugyanis éppen mikor a támadást indító robbanóhajó a kikötőt védő lánc közelébe ért, a szél hirtelen elállt. A gyenge szellőben a hajók alig tudtak mozogni, és Cochrane nem tehetett mást, lefújta az akciót.

A chilei flotta kivitorlázik Valparaisóból. Thomas Jacques Somerscales festménye.

    Április elején Cochrane visszatért hajóival a chilei Huacho kikötőjébe, hogy feltöltse hajói készleteit. Itt találkozott Encalada kötelékével, akik éppen Callao felé tartottak, hogy csatlakozzanak hozzá. A tengernagy a kikötő blokádját Encalada hajóira bízta, maga pedig észak felé indult, portyázni. Cochrane itt volt igazán elemében. Az április során végigdúlta a perui partokat, megrohanva a kisebb kikötőket és parti erődöket. Sok hajót elfogott és nagy zsákmányt szerzett, azonban észlelve a blokád meggyengülését, a spanyol fregattok közben kitörtek Callaóból, és elfogták a Cochrane részére utánpótlást szállító chilei hajót.
     Májusban a chilei flotta, a készletek kimerülése miatt, kénytelen volt visszatérni Valparaisóba, ahol a lakosság győztesként fogadta őket. Maga Cochrane, a Callao elleni támadások kudarca miatt, elégedetlen volt a kampánnyal, és úgy érezte, csalódást okozott megbízóinak. A chilei kormány valóban kissé többet várt a flottától, ezt azonban nem éreztették a tengernaggyal. Összességében véve úgy vélték, ahhoz képest, hogy flottájuk alig egy éve létezik, egész jó teljesítményt nyújtott. Felszabadították a chilei partokat, blokád alá vették az ellenség kikötőit, támaszpontjaikra szorították be a spanyol hadihajókat, és komoly károkat okoztak az ellenség kereskedelmének, amivel mellesleg jelentős zsákmányt is szereztek az ország számára. Ez utóbbi pont rövidesen kisebb problémákat is okozott, ugyanis Cochrane elégedetlen volt a zsákmánydíj elosztásával. Az angol gyakorlatban ugyanis a zsákmány értékét teljes egészében a flottaparancsnok, illetve az azt megszerző hajó személyzete kapta. A flottaparancsnokot illette a pénz 1/8 része, míg a hajó kapitánya 2/8-ot kapott. A chilei szabályzat szerint viszont a zsákmány fele az államot illette, tehát a maradék rész került csak szétosztásra. Cochrane nehezményezte, hogy csupán feleannyi jut neki, mint amennyit az angol szolgálatban kapna. A chilei kormány szó nélkül teljesítette a tengernagy kívánságát, és az ő zsákmányrészét az angol gyakorlat szerint állapították meg, az állam részéből egészítve ki azt. Úgyszintén ellenvetés nélkül megszavazták a tengernagy fizetésének emelését, ugyanis arra is panaszkodott, családja nem tud kijönni az 1200 fontból. Többszöri fizetésemelés után Cochrane éves járandósága végül elérte a 3.500 fontot.
     Bernardo O'Higgins. Korabeli grafika. A pénznek megvolt a jó helye. Cochrane 22 éves fiatal felesége az addigi angliai társadalmi elszigeteltség után most nagy élvezettel vetette bele magát a chilei elit társasági életébe, egymás után adva a bálokat és partikat. Beilleszkedése annál is könnyebben ment, mert maga is spanyol származású lévén, jól beszélte a nyelvet. Az asszonyka estélyei és fényűző életmódja nyelték a pénzt, nem kevésbé lakberendező szenvedélye, mellyel többször is átrendezte, átépítette, és átbútorozta valparaisói házukat.
     Cochrane javadalmazásának kérdése megnyugtatóan rendezve lett, azonban ez a flotta többi tisztje és matróza esetében már nem volt elmondható. A fizetés kevesebb volt, mint amennyit a tengerészek vártak, ráadásul ez a pénz is mindig késve, rendszertelenül került kifizetésre. A hajókon rendszeresek voltak a kisebb-nagyobb tiltakozó megmozdulások és zendülések, s a fegyelem meglehetősen alacsony szinten állt.
     A flotta szeptemberben futott ki ismét a tengerre, hogy felújítsák Callao blokádját. Bár a chilei vezetés nem támogatta a perui kikötők elleni támadásokat, baráti, felszabadítandó területként tekintve az országot, Cochrane maga egyszerűen csak ellenségként kezelte a peruiakat, és ezúttal is támadást akart indítani a callaói kikötő ellen. Most tutajokat akart beúsztatni a kikötőbe, melyeket mozsárágyúkkal és Congrave röppentyűkkel szerelt fel, s ezekkel gyújtották volna fel a bent álló hajókat.
     Miután megérkezett Callao elé, Cochrane levelet küldött a perui alkirálynak, Joaquin de la Pezuelának, melyben felszólította, küldje ki a spanyol hadihajókat a kikötőből, és nyílt csatában döntsék el a kikötő sorsát. Ha a spanyolok győznek, Callao blokádját megszüntetik, ha a chilei hajók győznek, a kikötő megadja magát. Pezuela persze kapásból elutasította a javaslatot. (Valószínűleg Cochrane is csak poénnak szánta.)
     Az első támadásra október elsején éjszaka került sor, majd négy nappal később megismételték azt. A briggek a kikötő elé vontatták a tutajokat –a gyenge szél miatt a láncot most sem tudták átszakítani-, ahol azok tüzet nyitottak a bent álló hajókra, és a parti erődökre. Az eredmény messze alulmúlta a várakozásokat. A mozsarak gyengén teljesítettek, a röppentyűk pedig gyakorlatilag csődöt mondtak. Többnyire működésbe sem léptek, ha pedig mégis, irányíthatatlanul röpültek mindenfelé, és szinte semmit nem találtak el velük. Az okozott károk minimálisak voltak.
     Cochrane levonta a következtetést. A jól megerősített Callao túl nagy falat az ő erői számára, tehát más célpontot kell keresnie. Először a királypártiak utolsó nagy chilei támaszpontját, az ország déli részén fekvő Valdivia kikötőjét akarta megtámadni, azonban a Tengerészeti Miniszter, José Ignacio Zenteno, nem engedélyezte az akciót, és arra utasította Cochrane-t, hajóival maradjon Callao előtt, és tartsa fenn a kikötő blokádját. A tengernagy erre szárazföldi csapatokat kért, hogy azokkal egy nagyszabású partraszálló hadműveletet indítson a kikötő ellen, azonban ezt a javaslatát sem fogadták el, emlékeztetve rá, hogy a chilei hadsereg létszáma nagyon korlátozott, és mivel minden erőre szükségük van a következő évre tervezett támadáshoz Peru ellen, nem vállalhatnak semmilyen kockázatot.
     Hogy mégis csináljon valamit, Cochrane két hajóját a közeli Pisco erőd elfoglalására küldte. A szeszélyes széljárás azonban ismét meghiúsította a hajnalra tervezett, meglepetésszerű támadást. A hajók késve érték el a partot, és a csapatokat csak fényes nappal sikerült partra tenni, amivel persze riasztották a spanyol helyőrséget. Az erődöt ugyan így is sikerült elfoglalni, azonban a támadás során elesett a tengerészgyalogság parancsnoka, Charles ezredes, az egyik legrátermettebb chilei parancsnok.
     Közben aggasztó hírek érkeztek Spanyolországból is. A perui események hallatán a spanyol kormány komoly tengerészeti erőket irányított a Csendes-óceánra, hogy erősítést küldjenek a szorongatott perui flottának. A felmentésre küldött hajóhad felszerelése komoly problémákat okozott a spanyoloknak. A nem is oly rég még hatalmas spanyol hadiflotta ugyanis a napóleoni háborúk és az azt követő pénztelen évek következtében szinte teljesen szétzüllött, s alig rendelkezett néhány bevethető hajóval. A helyzet olyan rossz volt, hogy a spanyolok végül Oroszországtól vásároltak öt sorhajót és két fregattot. (A költségeket a nagylelkű angolok állták.) A hajók rövidesen meg is érkeztek, azonban az azokat átvevő spanyol bizottság rögtön megállapította, kettő kivételével javíthatatlanul rossz állapotban vannak, és annyira szét vannak korhadva, hogy csoda, hogy egyáltalán elérték a spanyol kikötőket. (A Szent Szövetségre hivatkozva egyébként az oroszok készséggel küldtek volna fegyveres segítséget is a spanyoloknak a dél-amerikai lázadások leverésére. A spanyolok az angol tiltakozás hatására nem fogadták el a felajánlott segítséget.) Végül nagy nehezen sikerült felszerelni és útnak indítani Dél-Amerika felé a 74 ágyús Alejandro és San Telmo sorhajókat, valamint a Prueba fregattot. A két sorhajó megérkezése határozottan a spanyolok oldalára billentette volna az erőviszonyokat, és a chileiek komolyan tartottak tőlük. A spanyol haditengerészet azonban ezúttal is hozta a szokásos formáját. Az Alejandro –az oroszoktól vásárolt hajók egyike- már az Azori-szigetektől kénytelen volt visszafordulni. A hajó tisztjei ugyanis, egyrészt a sorhajó felszerelésének hiányosságai, másrészt pedig a hajó igen rossz általános állapota miatt, egyszerűen nem merték vele megkockáztatni a Horn-fok körüli utat. Alighanem igazuk volt, ugyanis a másik sorhajó, a jobb állapotban levő San Telmo, a Horn-fok megkerülése közben egy viharban felborult, és teljes legénységével elsüllyedt. Perut így végül csak a Prueba fregatt érte el.
     Cochrane eközben egyre jobban elégedetlen volt a Callao előtti unalmas járőrözgetéssel. Decemberben végül elhatározásra jutott, és anélkül, hogy bárkivel is egyeztetett volna, az O’Higgins fedélzetén elindult Valdivia felé. Meglehetősen kockázatos döntés volt ez, hiszen a flotta legerősebb hajóját, a San Martint, a fedélzetén kitört tífuszjárvány miatt korábban kénytelen volt hazaküldeni, így az O’Higgins távozásával a blokád fenntartása csupán két kis brigg feladata maradt.
     Miután spanyol zászló alatt elhajózott Valdivia kikötője előtt, és felderítette annak védelmét, Cochrane Talcahuana felé indult, hogy kiegészítse hajója készleteit. A szerencse ezúttal ismét mellészegődött, útközben sikerült elfognia egy gazdag rakománnyal megrakott, Callaóba tartó spanyol hajót. Talcahuanában éppen ott horgonyzott két kisebb chilei hadihajó, a Montezuma és az Intrepido, melyeket Cochrane rögtön besorolt kötelékébe. A tartomány kormányzója pedig készségesen a tengernagy rendelkezésére bocsátott 250 katonát, a Valdivia elleni vállalkozáshoz.
     A hajók 1820 január 29-én futottak ki, azonban nem sokkal később kis híján az egész vállalkozás zátonyra futott. Méghozzá szó szerint, ugyanis az O’Higgins az éjszaka egy sziklazátonyra futott. A hajóba betört a víz, a szivattyú nem működött, a legénység pedig pánikba esve igyekezett menekülni a hajóról. Cochrane-nek csak nagy erőfeszítések árán sikerült a hajón helyreállítania a rendet. Miután a hajóács semmihez nem értett, a szivattyút is saját maga javította meg. Szerencsére a szél gyenge maradt, és másnap reggel a dagály leemelte a hajót a zátonyról. A sérülést nem sikerült teljesen kijavítani, és az O’Higgins szivattyúját folyamatosan működtetni kellett, hogy a víz ne öntse el a hajó belsejét. Ráadásul a lőportár teljesen víz alá került, és a fregatt gyakorlatilag harcképtelenné vált. Cochrane ennek ellenére folytatta az utat Valdivia felé.
    

A valdiviai partraszállás.
A három folyó - Calle-Calle, Valdivia, Cau-Cau - torkolatában fekvő Valdivia városának kikötőjét az öböl bejáratát védő öt nagyobb erőd, és négy ütegállás védte, melyekben több mint 100 ágyút helyeztek el. A helyőrség 2000 katonából állt. Cochrane elhatározta, éppen az erők és erődök szétszórtságát használja ki, és egyenként végez azokkal, még mielőtt a spanyolok összpontosítani tudnák erőiket. A sérült O’Higginst a láthatár mögött hátrahagyva tengerészgyalogosait és katonáit átszállította a Montezumára és az Intrepidóra, melyekkel február másodikán éjszaka megközelítette a partokat. Hogy a spanyolok ne fogjanak gyanút, a hajók ezúttal is spanyol zászló alatt hajóztak. A part közelében a katonák csónakba szálltak, és a parti sziklákon felmászva észrevétlenül megközelítették a legészakibb erődöt, a Fort Inglest. A támadás meglepetésként érte a spanyolokat, főleg azért, mert a chileiek nem a tenger felől, hanem az erődöt megkerülve a szárazföld felől támadtak. Mikor a támadók rövid harc után benyomultak az erődbe, a spanyolok közt kitört a pánik, és állásaikat elhagyva a közeli San Carlos erőd felé menekültek, melynek parancsnoka, nem lévén tisztában azzal, mi is történik, kinyittatta a menekülők előtt az erőd kapuit. A kapun azonban a Fort Ingles erődből menekülő spanyol katonákkal együtt a chilei csapatok is bejutottak az erődbe, melyet rövidesen szintén elfoglaltak. Miután a spanyolok még mindig nem tudták, mi is történik, ugyanígy sikerült Fort Amargost is elfoglalni. Az öböl bal partján fekvő utolsó erőd, Castle Corral védői pánikba estek, mikor megtudták, hogy Thomas Cochrane -akiről a spanyolok úgy gondolták, hogy maga a Sátán- támadta meg őket. Az erőd parancsnokát, Fausto de Hoyos ezredest faképnél hagyva csónakokon menekültek át a túlsó partra. Az ezredes maroknyi megmaradt emberével hiába próbált ellenállni, a támadók gyorsan legázolták őket. Hajnalra az öböl egész bal partja a chileiek kezére került.
     Cochrane azt tervezte, csapatait átszállítja a túlsó partra, és támadást intéz az utolsó, még spanyol kézen levő erőd, Fort Niebla ellen, azonban erre végül már nem volt szükség. Másnap hajnalban az erőd védői ugyanis megpillantották a láthatáron a közeledő O’Higginst, és azt gondolták, a hajó nyilván erősítést hoz a támadóknak, és ágyúival támogatni fogja őket. (Valójában a fregatt nem azért közeledett, mert támogatni akarta Cochrane csapatait, hanem mert ismét betört a víz a hajóba, melyet végül kénytelenek voltak partra futtatni, hogy elkerüljék az elsüllyedését.) Reménytelennek ítélve az ellenállást, a Fort Niebla védői február hatodikán megadták magukat. Még aznap letette a fegyvert a város helyőrsége is, s Valdivia ezzel végleg a chileiek kezére került. A zsákmány hatalmas volt, nemcsak az erődök teljes felszerelése, és tartalék készletei kerültek a chilei csapatok kezére, hanem a város raktáraiban felhalmozott árukészletek is.
     Hogy teljessé tegye a sikert, Cochrane megkísérelte a spanyolok utolsó chilei támaszpontjának, a Chiloé-szigetnek az elfoglalását is, azonban a Valdiviából érkező hírek előbb értek el a szigetre, mint a chilei csapatok. A spanyol helyőrség parancsnoka, Quintanilla ezredes így már felkészülten várta a támadást. Miután a meglepetés nem sikerült, Cochrane rövid harc után lefújta az akciót és elrendelte a visszavonulást, hiszen nem lehetett reménye rá, hogy mindössze 150 emberével szabályos ütközetben sikerülhet elfoglalnia a szigetet.
     Közben Chilében elterjedt a perui forrásból származó hír, hogy Cochrane otthagyta Callao blokádját, és hajójával eltűnt a Csendes-óceánon. Az emberek zavartan és értetlenül tárgyalták a meglepő újságot, sokan azt hitték, Cochrane dezertált és átállt a spanyolokhoz, mások úgy gondolták, visszaindult Angliába. Annál nagyobb örömet okozott a hír Valdívia bevételéről, s a márciusban Valparaisóba visszatérő tengernagyot a hősöknek kijáró óriási ünnepléssel fogadták. A kormány emlékérmet veretett a győzelem tiszteletére, Cochrane fizetését ismét felemelték, kitüntették, és egy nagy földbirtokot adományoztak neki. A tengerészeti miniszter azonban elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy egy négyszemközti beszélgetésen figyelmeztetni merészelte a tengernagyot arra, hogy neki határozott parancsa volt, tartsa fenn a blokádot Callao előtt, tehát Valdivia elfoglalása akármilyen nagy siker, tulajdonképpen mégis parancsmegtagadásnak tekinthető. Cochrane azonnal vérig sértődött, és a továbbiakban halálos ellenségeként tekintett Zentenóra, ugyanúgy mint mindenki másra, aki a legkisebb pontban is ellentmondani merészelt neki.
     A tengernagy a nagy londoni tőzsdebotrány óta eleve zsigeri gyanakvással figyelt mindenkit, és állandóan ellene irányuló összesküvéseket szimatolt mindenhol. Gondolkodásának alapelve ekkor már az volt, hogy aki nincs vele, az ellene van. Ráadásul rövidesen ismét összekülönbözött a zsákmánydíj miatt a minisztériummal, ugyanis megint kevesellte a saját részét. A flotta felszerelésének hiányosságait, és a személyzet zsoldjának elmaradását is a kormány szemére hányta. A tengernagy képtelen volt megérteni a chilei kormány komoly pénzügyi gondjait, és azt, hogy a szűkös költségvetés nagy része a Peru ellen készülődő szárazföldi hadsereg felszerelésére megy el. Úgy gondolta, a flotta háttérbe szorulása ismét az ellene irányuló lejárató kampány része. Rövidesen szinte minden chilei politikussal és katonai vezetővel összeveszett, és kezdett foglalkozni az ország elhagyásának gondolatával. Üldözési mániája pszichoszomatikus tünetekkel is társult, ekkor kezdett el szívbántalmakra panaszkodni. Egyedül Bernardo O’Higginsel maradt fenn baráti viszonya, akiről később emlékirataiban is mindig a legnagyobb elismeréssel írt. O’Higgins volt 1820 márciusában született lányának, Elisabeth Josephine-nek a keresztapja is.

A chilei hajók harcban.

    A Valparaisóba visszatérő hajók a következő hónapokat a Peru ellen tervezett hadjáratra való készülődéssel töltötték. Elvégezték a már régóta esedékes nagyjavításokat, feltöltötték a készleteket, és kiegészítették a hiányos legénységi állományt. A legnagyobb gondot ezúttal is a pénzhiány okozta. Cochrane folyamatos közelharcot vívott a chilei minisztériumokkal és hatóságokkal, hogy flottája megkapja a szükséges ellátmányt, és főleg, hogy elegendő összeget utaljanak át ahhoz, hogy a legénység zsoldját rendszeresen fizetni tudják. A szárazföldi beállítottságú chilei vezetéssel elég nehéz volt elfogadtatni a flotta igényeit, és az ellátási nehézségek a továbbiakban sem szűntek meg. Ennek következményeként a flottához szegődött angol és amerikai tengerészek többsége szerződése lejártával csomagolt, és távozott a flottától. A tisztekkel is akadt éppen elég gond. A mindenhonnan összeverbuvált tisztikar egyáltalán nem volt egységes, állandó volt a civakodás és a széthúzás, a tisztek folyamatosan rivalizáltak egymással, s féltékenyek voltak egymás sikereire, és főleg egymás fizetésére. Gyakoriak voltak a párbajok is. Cochrane számára igen komoly gondot jelentett, hogy egy ilyen, nagyon alacsony fegyelmi szinten álló testülettel biztosítani tudja a szolgálat megfelelő ellátását.
     1820 augusztusára a flotta felkészítése befejeződött. A jól felszerelt hajók, ezúttal már háromnegyed részben chilei legénységgel, felsorakoztak a valparaisói öbölben, és a parton éljenző tömeg ünneplésétől kísérve útnak indultak a perui partok felé. A flotta hajóinak fedezetében haladt a 13 kereskedelmi hajóból álló csapatszállító konvoj, 4.500 katonával a hajók fedélzetén. A flotta feladata lett volna a konvoj védelme és egyben tartása, az izgága Cochrane azonban túl unalmasnak találta a konvojkíséretet és a juhászkutya szerepét, és hajóival inkább előrevitorlázott, abban bízva, sikerülhet elkapnia néhány gazdag zsákmányt jelentő spanyol hajót. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a szállítóhajók közül néhány leszakadt a konvojról. Így aztán mikor szeptember nyolcadikán San Martin csapatai partraszálltak, egy álló hétig tüzérség nélkül kellett tevékenykedniük, mert az ágyúkat szállító Santa Rosa eltévedt, és csak 16-án érkezett meg.
     San Martin tábornok egy időskori fényképe. A partraszállás helye körül már kezdetben komoly nézeteltérések uralkodtak a flotta vezetése, és a hadsereg vezetése között. Cochrane azt javasolta, a csapatoknak valahol Lima közelében kellene partraszállniuk, és azonnal támadást indítani a perui főváros ellen, melynek eleste gyorsan eldöntené a hadjárat sorsát. San Martin azonban a 100 mérfölddel délebbre fekvő Pisco városát választotta ki a partraszállás helyéül. A tábornok ugyanis Cochrane-től eltérően nem ellenséges területként tekintett Perura, melyet meg kell hódítani, hanem elnyomott és felszabadítandó testvérországként. Azt is figyelembe kellett vennie, hogy az ellenség csapatai ötszörös túlerőben vannak, vagyis nem számíthat sikerre a lakosság támogatása nélkül. A Cochrane által javasolt villámháború -azon kívül, hogy a sikere nagyon kétséges volt- kétségtelenül komoly pusztításokkal járt volna, ami könnyen a chileiek ellen fordította volna a perui lakosságot. San Martin így nem támadt, hanem egyelőre megelégedett azzal, hogy felhívásokkal és röplapokkal igyekezett rombolni az ellenség morálját, és maga mellé állítani a peruiakat.
     A királypárti csapatok valóban nehéz helyzetben voltak. Cochrane blokádja következtében a sereg súlyos ellátási nehézségekkel küszködött, a harci morált pedig aláásta, hogy tudták, nem számíthatnak az anyaország segítségére. Spanyolországban ugyanis az év elején lázadás tört ki a hadseregben, a kormány megbukott, a király pedig kénytelen volt visszaállítani az 1812-es, liberális szellemű alkotmányt. A szétesett spanyol fegyveres erők nem tudtak semmilyen segítséget nyújtani a gyarmatoknak, erejüket még az is meghaladta, hogy odahaza fenntartsák a rendet.
     Közben a flotta továbbra is fenntartotta a blokádot a perui partok előtt, egymás után fogva el az oda árut szállító hajókat. Miután az anyaországtól nem kaphatott segítséget, a perui alkirály a szükséges utánpótlást kénytelen volt külföldi, főleg angol és amerikai kereskedőktől beszerezni, és természetesen jól meg is fizette az árut. A kereskedők busás hasznot vágtak zsebre, és nagyon érzékenyen érintette őket, amikor a chilei hajók elvágták őket a perui kikötőktől. A nagyhatalmak hivatalosan is tiltakoztak az általuk illegálisnak tekintett blokád ellen, s Anglia, Franciaország, és az Egyesült Államok erős hajórajt vezényelt a térségbe. A franciák, komoly érdekeltségeik nem révén, megelégedtek az események megfigyelésével, az angol hajóraj parancsnokának, Sir Thomas Masterman Hardynak -Nelson hajdani kedvence- pedig szigorú parancsa volt a semlegesség fenntartására. Az amerikai (USA) hadihajók viszont fegyveres kíséretet adtak kereskedelmi hajóiknak, és nemegyszer erővel foglalták vissza a chileiek által korábban lefoglalt hajóikat.
     A csendes-óceáni spanyol flotta három fregattja közül kettő, a Prueba és a Vengeanza, a chilei támadás bekövetkeztekor Peru északi kikötőiben tartózkodott. Tudomást szerezve róla, hogy Cochrane ismét blokád alá vette Callaót, a két fregatt, gondosan elkerülve a harcot a chileiekkel, északra menekült, egészen a mexikói partokig. A harmadik spanyol fregatt, az ekkor 40 ágyúval felszerelt Esmeralda, a biztonságosnak gondolt Callao kikötőjében horgonyzott, és nem is szándékozott onnan kijönni. Miután a spanyol hajók nem voltak hajlandók a harcra, Cochrane, elunva az egyhangú blokádszolgálatot, úgy döntött, ő fog támadni.
     November ötödikén éjszaka, a napóleoni háborúk idejében jól bevált recept szerint, 240 válogatott emberét csónakokba szállította, és a sötétség leple alatt beevezett a callaói kikötőbe. A 14 csónak két csoportra oszlott, melyek nem sokkal éjfél után kétfelől rohanták meg az Esmeraldát. A jobb felől támadókat maga Cochrane vezette, az Esmeralda bal oldala felől közelítőket pedig a Lautaro kapitánya, Martin Guise. A támadók fehér ruhát öltöttek, karjukra pedig kék szalagot kötöttek, hogy a sötétben is felismerjék egymást.
     A megrohanás váratlanul érte a spanyolokat, bár az egyik őrszem az utolsó pillanatban észrevette a hajó oldalán felfelé kapaszkodókat, és puskájával visszalökte az elől haladó Cochrane-t a csónakba. Az Esmeralda legénységének nagy része a fedélzeten aludt, így a riasztást követően azonnal szembe tudtak szállni a betolakodókkal, mindennel, ami éppen a kezük ügyébe akadt. A spanyolok késekkel, baltákkal, az ágyúk töltőrúdjaival estek neki a támadóknak. Heves közelharc kezdődött, mely csak akkor ért véget, mikor a chileiek egy csoportja a fregatt tatja felől is felkapaszkodott a fedélzetre, két tűz alá fogva a védekezőket. Ekkor sikerült nagy nehezen leszorítani a fedélzetről a spanyolokat, akik nem sokkal később megadták magukat.
     A küzdelmet végignézte a közelben horgonyzó két fregatt, az angol Hyperion és az amerikai (USA) Macedonian legénysége is. Az angolok fegyelmezetten szemlélődtek, az amerikai hajó legénysége azonban a fedélzetre és az árbocokra özönlött, és mintha valami bokszmeccsen lettek volna, hangos kurjongatásokkal és tapssal biztatták a küzdőket. Utóbb erre nagyon ráfizettek, ugyanis a városban rövidesen az a hír terjedt el, a chileiek az ő segítségükkel foglalták el az Esmeraldát, s mikor másnap a Macedonian csónakja kievezett a partra, a felbőszült helybeliek meglincselték annak legénységét.
     Az Esmeralda elfoglalása szokatlanul nagy áldozatokkal járt. A támadók 11 halottat és 31 sebesültet vesztettek, míg a spanyol hajó legénységéből 56-an elestek, és 70-en megsebesültek. A szárazföldi hadsereg egy tisztje, akit valamivel később látogatást tett az Esmeraldán, utóbb elmondta, a fregatt fedélzetét még ekkor is vér és emberi maradványok borították, leírhatatlanul borzalmas látványt nyújtva.
     A sebesültek közt volt Cochrane is, aki golyót kapott a lábába. A fregatt elfoglalása után a vezetést kénytelen is volt átadni Guise kapitánynak, aki azonban a harc befejezte után nem tudta fenntartani a fegyelmet. Az angol tengerészek megrohanták az Esmeralda rumkészletét, és rövid idő alatt csontrészegre itták magukat, a chilei matrózok pedig rögtön fosztogatni kezdtek. Így fel kellett adni az eredeti tervet, mely szerint az Esmeralda elfoglalása után a csónakokkal megrohanták volna a többi, kikötőben álló hajót is. Guise elvágatta a fregatt horgonyköteleit, és kivitorlázott a kikötőből.
     A harc alatt a közeli parti erődök ágyúi nem nagyon mertek tüzelni, hiszen az Esmeralda közvetlen szomszédságában két semleges fregatt horgonyzott, és a spanyolok tartottak attól, hogy a sötétben esetleg eltalálnák valamelyiket. A kikötőből kifelé menet viszont a fregattnak mindenképpen el kellett haladnia az erődök ágyúi előtt, melyek elég nagy tűzerőt képviseltek ahhoz, hogy a távozni akaró Esmeraldát szitává lőjék. Hogy a távozást leegyszerűsítse, Cochrane felgyújtatta az Esmeralda összes lámpáját, abban bízva, a spanyolok majd azt gondolják, a harcok miatt valamelyik semleges fregatt igyekszik kifelé a kikötőből. A csel ezúttal is bevált, s a teljes díszkivilágításban hajózó Esmeralda a spanyolok orra előtt zavartalanul kihajózott Callaóból.
    

Az Esmeralda megrohanása. L. Colet festménye.
Bár a kikötőben horgonyzó hajók elleni támadást az Esmeralda elfoglalása után félbeszakították, a történtek így is nagy fegyverténynek számítottak, és morálisan nagyon jó hatással voltak a chilei csapatokra. San Martin rögtön ezután javasolta is, hogy a hajót kereszteljék át Valdiviára, ezzel is tisztelegve Cochrane előtt. Nevetséges módon éppen ez az átnevezés volt az a csepp, amitől túlcsordult a pohár, és elszabadultak a flotta tisztjei közt lappangó feszültségek és indulatok. Guise és a vele tartó tisztek úgy gondolták, az Esmeraldát éppenséggel át lehetne keresztelni a Guise névre is, elvégre szerintük a hajó elfoglalása legalább annyira volt az ő érdemük, mint Cochrané. A vita végül azzal végződött, hogy Cochrane, a legkülönbözőbb vádakkal, hadbíróság elé állíttatta Martin Guise és John Tooker Spry kapitányokat. A végül persze mégis Valdivia névre átkeresztelt Esmeralda fedélzetén megtartott tárgyalás bűnösnek találta a két vádlottat, akik erre rögtön fellebbeztek a valparaisói admiralitáshoz, mely szinte postafordultával hatálytalanította a hadbíróság ítéletét, és a két kapitányt visszahelyezte beosztásába. Cochrane természetesen meg volt győződve róla, hogy a chilei Tengerészeti Minisztérium az ő tekintélyét kívánta aláásni a vádlottak felmentésével. A két kapitányt végül sikerült áthelyezéssel eltávolítania flottájából, de a továbbiakban ellenségeként tekintett a valparaisoi vezetésre.
     December végén váratlan vendég érkezett a flottához. Cochrane felesége, férje sebesüléséről értesülve, gyerekeivel együtt hajóra szállt, és maga is Peruba utazott. A család ezután egy ideig az O'Higgins fedélzetén lakott. A szépasszonyról a kortársak feljegyezték, méltó társa volt férjének, és alkalomadtán legalább olyan félelmetes tudott lenni, mint ő. Most sem kötögetéssel töltötte az idejét, hanem maga is részt vett a hajó fedélzetén zajló életben. Emlékirataiban Cochrane megemlíti, hogy mikor egy ízben egy spanyol kereskedelmi hajót üldöztek, felesége is beállt a tüzérek közé, s állítólag az első lövéssel sikerült eltalálnia a spanyol hajót, mely megadta magát. A „Lady General”, ahogy a katonák nevezték, később partra szállt, és San Martin ekkor Huerában fekvő főhadiszállása közelébe költözött. A tábornok rögtön meg is hívta az egyik csapatszemlére. A szép Kitty óriási sikert aratott, amikor fekete lován váratlanul bevágtatott a szemlére felsorakozott csapatok közé. A rend felbomlott, a katonák pedig sapkájukat magasba dobálva, hangos hurrázással üdvözölték a szívesen látott vendéget.
     Az idill sajnos nemsokára szomorú véget ért. Februárban a család legkisebb gyermeke, az alig egyéves kis Elisabeth Josephine, tífuszban megbetegedett, és meghalt. Cochrane, aki a járványok és a harcok elől biztonságban akarta tudni családját, elhatározta, hazaküldi őket Angliába. A tengernagy minden bizonnyal ekkor már eldöntötte, ő sem rendezkedik be hosszú távra Chilében, és mihelyt alkalom adódik rá, elhagyja az országot. Thomas Cochrane. James Ramsey festménye 1827-ből.
     Felesége és gyerekei április tizedikén indultak vissza Angliába az Andromache fedélzetén. Érdekes módon ugyanezen a hajón utazott vissza Európába a perui alkirály, Joaquin de la Pezuela felesége is. Dona Angela az indulás előtt maga is találkozott Lord Cochrane-el, és nagyon meglepődött, hogy az egy csendes, jó modorú úriembernek bizonyult, nem pedig annak a brutális vadállatnak, amilyennek korábban képzelte.
     Cochrane ezután folytatta a perui partok elleni támadásokat. Nemcsak a blokádot tartotta fenn, és a kikötőket pusztította végig, hanem itt-ott kisebb csapatokat is partra tett, akik mélyen benyomultak a szárazföld belsejébe. Cochrane deszanthadműveletei így számottevő erőket is elvontak a Lima közelében álló spanyol főseregtől. A kereskedelmi hajókkal szemben Cochrane ezúttal másként lépett fel, mint addig szokott. Nem fogta el őket, hanem szabad utat engedett nekik, abban az esetben, ha az általuk szállított áru értékének 18 százalékát – spanyol hajók esetében 33%-át – vámként kifizették neki. Ez az eljárás jókora megütközést keltett Valparaisóban, pedig valójában megint csak arról volt szó, hogy a tengernagynak sürgősen készpénzre volt szüksége, hogy embereit ki tudja fizetni.
     A perui és a chilei csapatok közben tétlenül álltak egymással szemben. Nemcsak Cochrane kritizálta San Martin passzivitását, hanem a sereg legtöbb tisztje is hasonló véleményen volt. Ők is úgy vélték, a peruiakat leginkább a királypárti sereg gyors szétverésével lehetne maguk mellé állítani, nem a liberalizmus és demokrácia előnyeit ecsetelő röpiratokkal. San Martin valóban tévesen ítélte meg a helyzetet. Peruban mások voltak a körülmények, mint korábban Argentínában vagy Chilében. A lakosság szegényebb rétege itt teljesen közömbös volt minden iránt, a tehetősebbek többsége pedig a monarchiát támogatta.
     A spanyolok szintén nem mozdultak, mivel seregüket megbénították az ellátási nehézségek, illetve a belső viszálykodások. A tábornokok eltávolították Pezuelát, és helyette a sereg főparancsnokát, Jose de la Sernát kiáltották ki alkirálynak. Júliusban elhatározták, feladják Limát, és visszavonulnak a hegyvidékre, ahol a lakosság szimpátiáját is élvezik, és az ottani mezőgazdasági területeken könnyebb lesz a sereg ellátása is. Július 12-én San Martin egyetlen puskalövés nélkül bevonult a spanyolok által kiürített fővárosba, ahol a hónap végén megválasztották az új, független Peru kormányzójának (Protector).
     Callao jól megerősített kikötője azonban spanyol kézen maradt, s a chilei flotta továbbra is fenntartotta a blokádot, illetve folytatta a kikötő elleni támadásokat. A flotta hadihajóinak fegyveresekkel megrakott csónakjai éjszakánként rendszeresen lopóztak be a kikötőbe, és minden alkalommal egy, vagy több zsákmányul ejtett hajóval távoztak onnan. Szeptemberben a királypártiak tettek egy kísérletet a kikötő felmentésére, és kitörtek a hegyek közül. San Martin Lima közelében állta útjukat. A két sereg három napon át farkasszemet nézett egymással, de egyikük sem szánta el magát a támadásra. Végül a spanyolok feladták, és visszavonultak. San Martin most sem kockáztatta meg a harcot, hagyta ellenfelét zavartalanul elvonulni. A felháborodás ezúttal igen nagy volt. Helyettese, Las Heras tábornok széttörte kardját a térdén, és megesküdött, ezután a szégyenletes nap után nem fog többé fegyvert San Martin oldalán. Az eset rendkívül megtépázta San Martin tekintélyét, és a tábornok igazából azt többé már nem is tudta helyreállítani. (A spanyol sereg később ismét kitört a hegyekből, s visszafoglalta a fővárost, és Callaót is. Ha kapnak rendes erősítést az anyaországból, könnyen visszaállíthatták volna a monarchiát Peruban. Spanyolországban azonban ekkor ismét polgárháborús állapotok uralkodtak, és képtelenek voltak erősítést küldeni. A perui spanyol csapatokat így végül Simon Bolivar és Antonio de Sucre verte szét 1824 végén.)
     Rövidesen Cochrane is összerúgta a port San Martinnal. A tengernagy hajói karbantartására és a legénység zsoldjának kifizetésére szeretett volna több pénzt kicsikarni Peru újdonsült vezetőjétől. A tengernagy és a tábornok találkozása a résztvevők visszaemlékezései szerint „drámai” légkörben zajlott le. Mindkét fél eleve ingerült hangulatban érkezett, s a találkozó vége felé már öklüket rázva ordítoztak egymással. Cochrane azzal vádolta San Martint, a chilei hajókat és legénységüket át akarja csábítani perui szolgálatba, ezért nem fizet a chilei hajóknak, csak a peruiaknak. San Martin dühösen vágta vissza: „Chile! Chile! Nem fizetek egy árva petákot sem Chilének! Ami meg a hajóit illeti, vigye őket, ahová akarja, csináljon velük, amit akar, nekem elég néhány szkúner is!”
     A történészek, mint rendesen, ezúttal is Cochrane paranoiájának tudják be a San Martin ellen felhozott vádakat, pedig az események őt látszanak igazolni. Szeptemberre a chilei hajókon a legénység, a zsold elmaradása miatt, sorra tagadta meg a szolgálatot, és a tengerészek tömegével szerződtek át az újonnan megalakult, és jól fizetett perui flotta hajóira. A perui flottát Cochrane régi ellenfelei, Guise és Spry kapitányok szervezték meg, akik nyíltan toboroztak a chilei tengerészek közt, jutalmat ígérve az átállóknak. Cochrane erre drasztikus lépésre szánta el magát. Mikor szeptemberben a királypártiak a főváros felé nyomultak előre, a peruiak a biztonság kedvéért hajóra rakták az államkincstár értékeit, és azt az Ancon öbölbe küldték, ahol az angol hadihajók is állomásoztak. Cochrane valahogy tudomást szerzett a dologról, és azonnal cselekvésre határozta el magát. Szeptember 14-én éjszaka megrohanta a perui szkúnert, és teljes rakományával együtt lefoglalta. A zsákmány értéke nagyjából 80 ezer fontra rúgott, ami bőven elég volt a legénység zsoldjának rendezésére, a hajók karbantartására, sőt, a rossz nyelvek szerint a tengernagy ezúttal is lecsippentette és hazaküldte belőle a maga részét. Az elvileg baráti hajó elleni támadás és a rakomány elrablása persze óriási felháborodást keltett, főleg a perui oldalon. San Martin tiltakozott, és elrendelte, a chilei flotta azonnal térjen vissza Valparaisóba.
     Cochrane a füle botját sem mozdította a tiltakozásokra, hagyta, hogy a két kormány intézze el egymás közt a dolgot, ahogy tudja. San Martinnak küldött egy hosszú levelet, melyben ismét közölte a tábornokkal, mi a véleménye róla, majd pont az ellenkezőjét tette annak, amire az utasította. Nem délnek, hanem északnak fordult hajóival, azzal a szándékkal, Guayaquil kikötőjében elvégzik a régóta esedékes karbantartásokat, majd felkutatják és likvidálják a spanyol flotta utolsó két hajóját, a Venganza és Prueba fregattokat, pontot téve ezzel a tengeri háború végére.

A perui függetlenség kikiáltása. Nem mondhatni, hogy a jelenlevők mámorosan ünnepelnének. Juan Lepiani festménye.

    A flotta október 21-én érte el Guayaquil kikötőjét, ahol a kormányzó készségesen, bár nem ingyen, Cochrane rendelkezésére bocsátotta a dokkokat. A nagyjavítás végeztével a hajók december elején indultak északra, a mexikói Acapulco felé, ahol a felderítők jelentése szerint a két spanyol fregatt horgonyzott. Útközben ezúttal is több hajót elfogtak, köztük egy kis bárkát, melyen San Martin perui hadseregéből dezertált angol katonák tartottak észak felé. Cochrane futni hagyta őket...
     A kötelék január végén érte el Acapulcót, melyet azonban üresen találtak. A két spanyol fregatt két hónappal korábban elhagyta a kikötőt, és Panamába hajózott. Mire azonban a chilei flotta március elejére Panama közelébe ért, a spanyol fregattok már onnan is kihajóztak. A dél felé menekülő spanyolokat követve Cochrane március 13-án ismét behajózott Guayaquilba, ahol azonban egészen más fogadtatás várta, mint fél évvel korábban, időközben ugyanis San Martin megtiltotta a perui hatóságoknak, hogy a chilei flottának bármilyen támogatást vagy segítséget adjanak. A chilei flotta néhány partra szálló tisztjét egyszerűen letartóztatták. Cochrane-t még ennél is jobban felingerelte az az újság, hogy az általa már fél éve üldözött két fregatt közben megadta magát, és besorolták őket a perui flotta kötelékébe, tehát a gazdagnak ígérkező zsákmány odaveszett.Simon Bolivar, a másik dél-amerikai szabadsághős, az északi területek felszabadítója. Ricardo Acevedo Bernal festménye.
     A Callao elé visszatérő Cochrane megdöbbenve tapasztalta, hogy a chilei flotta hajdani hajóinak többségén most perui zászló leng, ugyanis távolléte alatt azokat a peruiak vagy megvették, vagy pedig a legénység egyszerűen fellázadt, és átállt a jobban fizető oldalra. A perui flotta parancsnoka Cochrane korábbi helyettese, Blanco Encalada lett, aki San Martin utasítására megtagadta a chilei hadihajók és Cochrane előtti kötelező tisztelgést. A két flotta, a perui és a chilei, két héten át betöltött ágyúkkal horgonyzott egymás mellett Callao előtt, aztán Cochrane vitorlát bontott, és hazaindult Valparaisóba.
     A hazatérő hajókat a lakosság óriási ünnepléssel fogadta, Cochrane azonban jobban örvendezett annak, hogy megérkezett végre a régóta várt Rising Star is. Azonnal átszállt a gőzösre, és napokig annak berendezését tanulmányozta. Nagyjából ez volt az egyetlen öröm, ami a következő hónapokban érte. Rövidesen ismét elkezdődött a hercehurca a zsákmánydíjak, és a legénységnek, meg persze a tengernagynak járó zsold kifizetése körül. A helyzet az volt, hogy Peru felszabadítása, melyért egyébként maguk a peruiak egyáltalán nem voltak hálásak, teljesen legatyásította a chilei államot. Ekkor már hónapok óta nem kaptak fizetést még a kormány tagjai, és maga O’Higgins sem. A megmaradt néhány hadihajó kijavítására és fenntartására sem volt pénz. A flotta elvégezte feladatát, megsemmisítette a perui spanyol flottát, a győzelemig fenntartotta az ellenséges partok blokádját, és úgy mellékesen felszámolta a térségben a kalózkodást is. Úgy tűnt, a továbbiakban a flottára már nincs szükség, a hajókat tehát, Cochrane hangos tiltakozása ellenére, leszerelték, és tartalékba állították.
     Végül a Rising Star sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. A hajó gépeivel annyi baj volt, hogy a teljes gépi berendezést ki kellett cserélni, és a chilei kormány végül nem is volt hajlandó kifizetni érte a teljes vételárat. Közben Cochrane ellen is újra kezdődött a rágalomhadjárat. A tengerészek között egy olyan röpiratot terjesztettek, mely azt állította, míg az egyszerű matrózok hónapokig nem kapják meg amúgy is nagyon alacsony zsoldjukat, addig tengernagyuk több mint 50 ezer fontot küldött haza angliai bankjának. (A valós összeg 1700 font volt.) A levél terjesztőjét, Ford Morgell hadnagyot, hamar elkapták, és kirúgták a flottától, ám Cochrane hangulata mélypontra süllyedt.
     Ezzel nem volt egyedül. Október 12-én váratlanul visszaérkezett Valaparaisóba San Martin tábornok is, aki nem sokkal korábban találkozott Peruban a másik szabadsághőssel, Simon Bolivarral. Máig nem tudni, pontosan mi történt, de a találkozó után nem sokkal San Martin lemondott minden rangjáról, és Chilén át hazatért Argentínába, majd nem sokkal később Európába távozott, ahol lényegében önkéntes száműzetésben töltötte élete hátralevő éveit. Kiábrándult, csalódott, magányos emberként halt meg 1850-ben, Franciaországban.
     Cochrane természetesen nem csatlakozott a San Martint ünneplőkhöz. A Valdivia bevétele után neki adományozott, nagyon szép fekvésű birtokon töltötte 1822 nyarát és őszét, s tűnődött, hogyan tovább.
     Novemberben nagy erejű földrengések rázták meg Chilét, és szinte a földdel tették egyenlővé Valparaisót. Decemberben a chilei hadsereg fellázadt, megdöntötte a kormányt, Bernardo O’Higginst pedig letartóztatták és börtönbe zárták. (O’Higginst néhány hónap múlva szabadon engedték. Ezután Peruba távozott, hogy felajánlja szolgálatait Simon Bolivarnak, aki azonban ugyanúgy nem tartott igényt O’Higginsre, mint korábban San Martinra. O’Higgins ezután egy Lima melletti kis farmon élt, lényegében száműzetésben. Csak 1842-ben engedték meg neki, hogy hazatérhessen Chilébe, azonban az odavezető úton, némileg gyanús körülmények között, váratlanul meghalt.) Cochrane egyáltalán nem érzett kedvet ahhoz, hogy az anarchiába merülő Chilében maradjon, de nem tudta, mit is csináljon. Nem sokkal később azonban a sors váratlanul ismét új perspektívákat nyitott meg előtte.


    Trafalgar után Napóleonnak tudomásul kellett vennie, a tengeren nem lesz képes megtörni Anglia egyeduralmát. A császár tehát elhatározta, saját fegyverüket, a gazdasági blokádot fordítja szembe a britekkel. Ha a britek a tenger felől veszik blokád alá Franciaországot, hát ő majd a szárazföld felől fogja blokád alá Angliát! A kontinens kikötőit lezárták a brit hajók előtt, és az ekkor már szinte kivétel nélkül francia megszállás vagy befolyás alatt álló európai országok számára megtiltották a britekkel való kereskedést, illetve a brit áruk behozatalát. (Napóleon ezzel is jókora bakot lőtt, ugyanis az 1806 novemberében kihirdetett kontinentális blokád nagyobb károkat okozott neki, mint a briteknek. A világkereskedelmet már ekkor is szinte teljesen az angolok tartották a kezükben, így a blokád következtében szerte Európában gazdasági válság tört ki, az élelmiszerek és iparcikkek árai pedig az egekbe szöktek. Ez volt az, ami a megszállt országok népeit szembe fordította a franciákkal, nem pedig a császár állítólagos zsarnoksága.)
     Napóleonnak a kontinentális blokádot elrendelő határozatát egyetlen ország merte visszautasítani, Portugália. Nem azért, mert a portugálok ennyire bátrak voltak, hanem mert az ország teljesen az angol kereskedelemtől és az angol bankoktól függött. Portugáliát tulajdonképpen az angol kölcsönök tartották életben, mondhatnánk tehát úgy is, gyakorlatilag az egész ország a britek zsebében volt. Napóleont persze ez nem hatotta meg. 1807-ben egy francia sereg nyomult be az elméletileg semleges Portugáliába, és rövid idő alatt uralmuk alá hajtották az egész országot. A király, VI. Joao (János), és a kormány még idejében hajóra szállt, és a legnagyobb portugál gyarmatra, Brazíliába menekült.I. Pedro, brazil császár. John Simpson festménye.
     Aligha lehet meglepő, hogy a királyi család nagyon is jól érezte magát az új királyi székhelyen, Rio de Janeiróban, és Napóleon bukása után sem igyekeztek nagyon a hazatéréssel, bár a portugál főrendek állandóan sürgették őket. 1821-re azonban a Brazíliát háromfelől körülvevő spanyol gyarmatokon mindenhol függetlenségi háborúk dúltak, és az országban is felerősödtek a szeparatista mozgalmak. A király kezdte úgy érezni, Brazília talán mégsem olyan jó hely, és 1821-ben végül visszatért a biztonságosabb Portugáliába. (Ahol közben szintén forradalmi mozgalmak bontakoztak ki, amik azzal fenyegettek, ha a király nem tér vissza az országba, akár a trónfosztással is számolnia kell.) VI. Joao a fiát hagyta hátra helytartóként, abban a hitben, a helyzet rendeződése után majd ő is visszatér hazájába. A trónörökösnek azonban nem sok kedve volt arra, hogy a festői Rióból visszaköltözzön a szeles Lisszabonba. (Amit, valljuk be, meg lehet érteni.) Ehelyett inkább maga állt a függetlenségi mozgalmak élére, és 1822 októberében kinyilvánította Brazília függetlenségét, majd december elsején I. Pedro (Péter) néven Brazília császárává koronáztatta magát.
     A gond csak az volt, hogy Brazília északi tartományai portugál megszállás alatt maradtak. Erős hadsereg, és egy erős flotta állomásozott itt, mely utóbbi azonnal blokád alá vette a renegát területek partjait. (Bár ez a blokád inkább csak papíron működött.) Az a veszély fenyegetett, a flotta erősítést hoz Portugáliából, és csapatokat szállít partra a déli területeken, ahol az összes fontosabb város a tengerparton feküdt. Egy erős flottára, és egy jó flottaparancsnokra volt tehát szükség, aki képes lesz felszabadítani a brazil partokat, és megszerezni a tengeri fölényt a portugál flottával szemben.
     Sokáig éppen nem kellett keresgélni. A szomszédos spanyol területeken igen nagy visszhangot váltottak ki Cochrane hadjáratai, és a brazilok előtt az is tudott volt, Chilében éppen nem áll igazán jól a flotta helyzete. Úgyhogy nem sokáig haboztak, rögtön a függetlenség kikiáltása után egy dagályos stílusban megírt, szóvirágoktól hemzsegő levélben kérték fel az „újjászületett Herkulest”, álljon az új brazil flotta élére.
     Az alapján, amit a brazilokról tudott, a tengernagynak voltak kételyei az új missziót illetően, azonban helyzete időközben már annyira ellehetetlenedett Chilében, hogy rossz előérzetei ellenére sem volt maradása az országban. Két nappal a brazil levél kézhezvétele után már úton is volt Rióba a válaszlevél, melyben Cochrane elfogadta a felajánlott tisztséget. Habozásra nem is nagyon volt oka. Az országban káosz uralkodott, barátja, Bernardo O’Higgins börtönben ült, az alig néhány hajóra zsugorodott flotta nagyrészt leszerelve állt a kikötőkben, Valparaiso környékét pedig letarolták a földrengések.
     1822 november 28-án Thomas Cochrane lemondott a chilei hadflotta főparancsnoki tisztjéről. A szolgálatban álló flotta ekkor már szinte csak a Montezuma szkúnerből állt, melynek árbocáról, egy rögtönzött, szerény kis ceremónia kíséretében 1823 január 18-án vonták be Cochrane altengernagyi zászlaját. A tengernagy még aznap átszállt a Colonel Allen nevű angol briggre, s néhány hűséges tisztje és barátja kíséretében útnak indult Brazília felé, örökre elhagyva chilei partokat, anélkül hogy bármilyen vágyat érzett volna az oda való visszatérésre.

    A hajó március 13-án érkezett meg Rio de Janeiróba. A lakosság itt is nagy lelkesedéssel üdvözölte a híres embert, azonban a brazil felső tízezer köreiben személye inkább gyanakvást ébresztett, és meglehetősen lekezelően bántak vele. Brazíliában természetesen szó sem volt liberalizmusról és demokráciáról -pontosabban csak szó volt róla-, az országot és a császárt egy szűk oligarchia tartotta a kezében, akik gyanakodva figyelték a közismert liberális felforgatót. A korábban szóban és nem hivatalos levelekben tett ígéretek nyomban füstté váltak, mihelyt Cochrane konkrét, írásos szerződésben akarta rögzíteni őket. A flotta-főparancsnoki beosztás helyett csupán egy beosztott tengernagyi rangot ajánlották fel neki, fizetését pedig az előzetes ígéretekkel ellentétben kisebb összegben akarták megállapítani, mint amilyet távozásakor a chilei haditengerészetnél kapott. (Évi 3.500 font) Megbízatásának időtartamát is olyan zavaros formában akarták meghatározni, amely lényegében lehetővé tette volna, hogy indoklás nélkül bármikor felmondjanak neki.
     A tengernagy ezeket a feltételeket nem volt hajlandó elfogadni, és pár napos alkudozást követően bejelentette, utazik tovább Európába, ugyanis időközben felkérést kapott az éppen a törökök elleni függetlenségi harcot vívó Görögország flottájának megszervezésére, és irányítására is. A brazilok erre kelletlenül beadták a derekukat, és elfogadták Cochrane követeléseit. Március 21-én hivatalosan is bejelentették a Brazil Császári Haditengerészet megalakulását, és Lord Thomas Cochrane kinevezését a flotta élére.
     Nemsokára megérkezett Rióba Cochrane felesége is, aki Angliából utazott Brazíliába, hogy ismét férje mellett lehessen. A brazíliai évek alatt a párnak két újabb gyereke született, egy leány, és egy fiúgyermek. Utóbbi a brazil császár tiszteletére a Pedro nevet kapta. (Teljes nevén Arthur Auckland Leopold Pedro Cochrane. Később ő is tengerésznek állt, és a Royal Navy tengernagyaként fejezte be pályafutását.)
     Cochrane ezúttal sem vesztegette az időt. Még aznap felvonta lobogóját új zászlóshajója, a Pedro Primero árbocára, és miután feltöltötte hajóinak készleteit, április harmadikán flottájával kifutott a kikötőből. A portugáloktól megörökölt új brazil hadiflotta –a portugál flotta azon része, mely csatlakozott a brazilokhoz- a 74 ágyúsként nyilvántartott, valójában azonban csak 64 ágyúval felszerelt Pedro Primero sorhajóból, a 32 ágyús Piranga és Maria de Gloria fregattokból, valamint a Liberal nevű korvettből, és Real briggből állt. A kötelékhez később csatlakozott a Niteroi fregatt, és a Guarani nevű brigg is. A flotta felszerelése elég szegényes volt, ám a chilei viszonyokhoz képest megvolt az az előnye, hogy a legénység és a tisztikar viszonylag egységes volt, és fegyelmi szempontból is valamelyest jobb volt a helyzet, mint amit Cochrane korábban Chilében megszokott, márcsak azért is, mert a flottának itt többé-kevésbé megbízható és stabil anyagi háttere volt, tehát a legénység rendszerint időben megkapta a zsoldját. Ettől függetlenül persze a hajók személyzete meglehetősen képzetlen és gyakorlatlan volt, amit új főparancsnokuk rövidesen a saját bőrén is megtapasztalhatott.
     A velük szemben álló, Bahia kikötőjében állomásozó portugál flottát a 74 ágyús Don Joao és az 52 ágyús Constitucao sorhajók, valamint 44 ágyús Perola fregatt, továbbá nyolc kisebb, 20-28 ágyús fregatt és korvett, és néhány kisebb hajó alkotta. A portugál flottát Joao Félix Pereira de Campos tengernagy vezette. A flotta tűzerőben csaknem háromszoros fölényben volt a brazilokkal szemben, így amikor egy angol fregatt kapitánya előzékenyen közölte a portugálokkal, hogy a Cochrane vezette hajóhad kifutott Rióból Bahia felé, De Campos nem sokat tétovázott, s április 30-án ő is kifutott, hogy megütközzön nagyhírű ellenfelével. A két flotta május negyedikén kora reggel találkozott egymással a nyílt tengeren, Bahia partjai előtt.
     Az ellenség nyilvánvaló fölényét látva Cochrane úgy döntött, nem fog szabályos ütközetet vívni, hanem kihasználva a számára kedvező szelet, megpróbálja elszakítani a portugál köteléktől annak négy első hajót. A portugál flotta csatasorában ugyanis egy nagy rés tátongott a Princesa Real és Constituicao fregattok között. Cochrane itt akarta átvágni a portugál csatasort, hogy bekerítse az ellenséges kötelék első hajóit, melyeket aztán teljes flottájával támadott volna, hogy megsemmisítse, vagy elfogja őket, még mielőtt a hátul haladó portugál hajók a segítségükre tudnának sietni. A terv nem volt rossz, azonban megvalósításához gyakorlott és képzett személyzettel rendelkező, jól felszerelt hajók kellettek volna. A brazil flotta ilyenekkel nem rendelkezett.
     Az ütközet nem kezdődött rosszul, a Pedro Primero a Princesa Real előtt, a Piranga pedig mögötte átvágta a portugál csatasort. A többiek azonban nem követték őket, így a két brazil hajó hosszú időn át egyedül állt szemben a teljes portugál flottával, és vívott tűzharcot annak elöl haladó hajóival. A brazil flotta többi része a többször megismételt jelzések ellenére sem volt hajlandó felzárkózni a zászlóshajóhoz. Ráadásul közben az is kiderült, a brazil zászlóshajó tüzérei a csata előtt egyszerűen „elfelejtettek” lőszert odakészíteni az ágyúikhoz, s csak mikor az ütközet elkezdődött, akkor kezdték felhordani a lőszert a raktárakból az ütegfedélzetekre. Ennek megfelelően a Pedro Primero tüzelése szórványos és elég pontatlan volt. A tervezett bekerítésből így semmi sem lett, sőt, a portugálok voltak azok, akik végül bekerítették Cochrane hajóját. Látva, hogy egyedül maradt az ellenséggel szemben, és hogy milyen pocsékul lőnek a tüzérei, a tengernagy végül elrendelte a visszavonulást. Egyetlen vigasza az lehetett, hogy látta, a portugál hajók sem lőnek és manővereznek jobban, mint az övéi.
    

A május negyedikei csata. A Pedro Primero és a Piranga áttöri a portugál csatasort.
Ha De Campos agresszív üldözésbe kezd, könnyen súlyos vereséget mérhetett volna a brazilokra, azonban a meglehetősen szerény vezetői képességekkel bíró portugál tengernagy semmilyen kockázatot nem mert vállalni híres ellenfelével szemben, és „győzelmével” megelégedve néhány nap múlva visszatért a kikötőbe. A brazil flotta így végül mégis elláthatta tulajdonképpeni feladatát, és blokád alá vonhatta Bahia környékét.
     Rögtön az ütközet másnapján Cochrane hosszú levelet küldött a brazil kormánynak, melyben részletesen beszámolt az eseményekről, és a flotta felszerelésében tapasztalt hiányosságokról. Megírta, hogy a flotta egyetlen ágyúja sincs felszerelve csappantyúkkal, a lőpor olyan rossz minőségű, hogy fél mérföldre alig képes kilőni az ágyúgolyót, a lafetták pedig olyan korhadtak, hogy sokszor az első lövésre széttörnek az ágyúk alatt. Gondok voltak a személyzettel is. A hajókra vezényelt katonák, akik a tengerészgyalogságot alkották, nemcsak a hajók karbantartásában és tisztításában nem voltak hajlandók részt venni, hanem még saját szálláshelyüket és felszerelésüket is a matrózokkal tartatták rendben. A flotta emellett tele volt portugál tengerészekkel, akik ugyan a legénység legképzettebb részét alkották, ám az új brazil állam iránti hűségük és lojalitásuk finoman szólva is megkérdőjelezhető volt. Ahogy Cochrane írta, a flotta egyik felét arra kellett használnia, hogy megfigyelje vele a flotta másik felét. Ami persze erősen lerontotta a hajóhad hatékonyságát.
     Úgy gondolván, két jó hajó többet ér, mint hét alacsony harcértékű egység, Cochrane átszervezte flottáját. Sao Paulo kikötőjébe visszatérve a flotta összes megbízható és képzett emberét átvezényelte a Pedro Primeróra és a Maria de Gloriára, többi hajóját pedig hátrahagyta a kikötőben, azzal az utasítással, próbáljanak meg rájuk, mindenhonnan ahonnan csak lehet, tapasztalt tengerészeket toborozni, és mihelyt sikerül felszerelni őket, azonnal küldjék utána. Néhány, útközben elfogott kisebb hajót pedig gyújtóhajónak alakíttatott át, abban bízva, egyszer még hasznukat veheti. Június másodikán már vissza is tért Bahia elé, és folytatta a kikötők blokádját.
     Hogy aláássa az ellenség harci morálját, Cochrane a már oly sokszor bevált módon éjszakai támadásra szánta el magát a gyújtóhajókkal. A június 12-én éjszaka megkísérelt támadást ezúttal is hirtelen beálló szélcsend hiúsította meg. A portugálok azonban a sötétségben is észrevették az öböl bejáratát megközelítő hajókat, és rájöttek, mire készülnek a brazilok. Jól ismerve a Cochrane által korábban végrehajtott hasonló támadások történetét, De Campos nem érezte magát tovább biztonságban Bahiában, és elhatározta, evakuálja a kikötőt. Július másodikán a teljes portugál flotta, 13 hadihajó, és több mint 70 kereskedelmi hajó, fedélzetükön hétezer katonával és azok ellátmányával, kifutott Bahiából Maranham (Maranhao) felé, ahol további hajók és csapatok csatlakozására számítottak.
     Ez volt az a pillanat, melyre Cochrane várt. A jól védett kikötőben álló, parti ütegek által is védett portugál hajók nehezen leküzdhető ellenségnek számítottak, a nyílt tengeren manőverezve viszont nem voltak egyenrangú ellenfelek. A portugál hadihajók mozgását korlátozta, hogy védeniük kellett a nagyszámú kereskedelmi hajót is. Cochrane két hajója, melyekhez nemsokára két másik is csatlakozott, a birkanyáj körül ólálkodó farkasok módjára keringett a meglehetős összevisszaságban haladó konvoj körül, és éjszaka tetszésük szerint csaptak le az elmaradozókra, vagy gyors támadással leszakítottak a konvojról néhány hajót, melyeket aztán megrohantak és elfoglaltak. A brazil hajók igyekeztek úgy manőverezni, hogy a part és a portugálok közé állva megakadályozzák az ellenséges hajók eljutását Maranhamba, és kiszorítsák őket az Atlanti-óceánra.
     Cochrane hajói 14 napon át űzték maguk előtt a portugál flottát, melyet az ellenséges hajók támadásai és a viharossá fokozódó szél kihajtott az Atlanti-óceánra. A portugál tengernagy végül úgy döntött, visszatér Lisszabonba. Mire azonban odaért, flottájából nem sok minden maradt. Az eredetileg általa kísért 70 szállítóhajóból mindössze 13 érte el a hazai partokat, a többiek vagy a brazilok zsákmányául estek, vagy a viharos tengeren elszakadtak a konvojtól, és más kikötőkbe futottak be, illetve visszatértek Brazíliába. Cochrane úgy becsülte, a portugál konvoj szállítmányának a felét elfogta. A csapatszállító hajók közül 16-ot fogott el, fedélzetükön mintegy 2000 katonával. Mivel kisebb hajóit főleg felderítésre használta, tartva attól, hogy az ellenséges flotta erősítést kap Portugáliából, a harc oroszlánrészét Cochrane zászlóshajója, a Pedro Primero vívta meg.
     A tengernagy a hadifoglyokat és a hadizsákmányt Pernambucóba küldte, majd miután július 16-án félbeszakította a portugál flotta üldözését, visszafordult Maranham felé. Felfigyelt ugyanis arra, hogy sok portugál csapatszállító hajó visszafordult a brazil partok, feltehetően Maranham felé, és tartott tőle, hogy az ezeken érkező erősítés megszilárdítja a portugál kézen levő tartomány ellenállását. Mivel többi hajója a zsákmányt kísérte vissza Pernambucóba, július 26-án, a portugál hajókat megelőzve, Cochrane egyetlen hajóval, a Pedro Primeróval érkezett meg Maranham partjai elé. Portugál lobogóval az árbocán bevitorlázott a kikötőbe, ahol a tartomány helytartója rögtön küldöttet menesztett a hajóra, hogy gratuláljon annak szerencsés megérkezéséhez. A küldött a Pedro Primero fedélzetén aztán gyorsan szembesülhetett a kiábrándító valósággal, és rögtön fordulhatott is vissza, zsebében Cochrane-nek a helytartóhoz címzett levelével. A levélben a tengernagy közölte a helytartóval, csupán egy hatalmas brazil flotta előőrseként érkezett, mely úton van Maranham felé, hogy felszabadítsák a tartományt. Tudatta azt is, a Bahiából induló portugál flotta megsemmisült, hajónak több mint kétharmada elsüllyedt, vagy brazil kézre került. Mindezek után arra kérte a kormányzót, a felesleges vérontás elkerülése érdekében adja át önként a rábízott tartományt a brazil császár megbízottjának, vagyis neki.
     Másnap, július 27-én, Maranham vezetői, a helytartó, a katonai parancsnokok, a helyi püspök, mind a Pedro Primero fedélzetére léptek, és aláírták a megadási okmányokat. A portugál csapatok szabadon visszatérhettek hazájukba. Brazília egyik leggazdagabb tartománya ezzel egyetlen puskalövés nélkül került a császár kezére. Cochrane két hónapot töltött el itt, egyrészt azért, nehogy a távozó portugál csapatok meggondolják magukat, másrészt pedig azért, hogy megfékezze a bennszülött lakosokat, akik a felszabadulást úgy értelmezték, joguk van a szabad rablásra a portugál birtokok ellen. Maranham eleste után ellenállás nélkül került brazil kézre Bahia és Pará tartománya is. Cochrane ezzel fél Európa nagyságú területet szerzett meg a braziloknak, jóformán harc nélkül, csupán néhány jól irányított blöfföt bevetve. Nehéz elhinni, de a brazil vezetésben voltak, akik ennek ellenére komolyan bírálták a tengernagyot, mondván, a parancs ellenére aratott győzelmet, hiszen megbízatása csupán arra terjedt ki, hogy vegye blokád alá Bahia partjait.
     Miután helyreállította a rendet Maranhamban, a tengernagy visszatért Rio de Janeiróba. Nemcsak a lakosság fogadta lelkes ünnepléssel, hanem a kikötőbe való befutást követően maga a császár, I. Pedro is rögtön meglátogatta a zászlóshajót –mely egyébként az ő nevét viselte-, hogy személyesen mondjon köszönetet a flottának, és a flottaparancsnoknak. A tengernagyra záporesőként hullottak a kitüntetések. A mindenféle kis és nagykeresztek mellett Maranhao márkijává, valamint a császár titkos tanácsosává is kinevezték, és megkapta tengernagyi (full admiral) előléptetését is.
     Az események nagy visszhangot váltottak ki Európában is. Még ha figyelembe is vesszük az ellenfél gyenge képességeit, akkor sem volt akármilyen produkció lényegében egyetlen hadihajóval végigkergetni a fél Atlanti-óceánon egy 80 hajóból álló flottát, elfogva vagy szétszórva közben annak felét, majd úgyszintén egyetlen hajóval behódoltatni három nagy, és erős helyőrséggel rendelkező tartományt. A történtek végképp az egekbe röpítették Thomas Cochrane hírnevét és presztízsét.
     A diadalmámort azonban gyorsan követte a kiábrándulás. A történtekben most is nagy szerepet játszottak a zsákmánydíj körüli viták, de ezúttal sem csupán Cochrane „pénzéhsége” volt az oka annak, hogy rövidesen a brazil kormánnyal is megromlott a viszonya, akárcsak korábban a chileivel.
     Az ország ügyeit korábban I. Pedro főminisztere –lényegében a miniszterelnök-, a tehetséges és patrióta José Bonifacio de Andrada y Silva irányította. Mikor Cochrane hosszú távolléte után visszatért Rióba, azt kellett tapasztalnia, hogy Andradát megbuktatták, párttársait leváltották, helyükre pedig a brazil oligarchák kerültek, akiknek irányítása alatt Brazília a tengernagy szerint a legjobb úton haladt az anarchia, és a portugál befolyás újbóli megerősödése felé. Cochrane szerint a császár túlzottan is a konzervatív brazil nagybirtokosok körének káros befolyása alá került, aminek nyilvánvaló jele volt, hogy a császár éppen négy nappal a Pedro Primero befutása előtt feloszlatta a parlamentet, annak számos tagját bebörtönözte, és katonai diktatúra bevezetését helyezte kilátásba.
     Az állítólag oly ellentmondásos személyiségű Cochrane ezúttal is nagyon ellentmondásmentesen cselekedett. Mint élete során szinte mindig, amit gondolt, azt is mondta, és annak megfelelően is cselekedett. A demokrácia és liberalizmus híveként szóban és tettben egyformán kiállt eszményei mellett, és öt nappal megérkezése után hosszú levelet küldött a császárnak, melyben kifejezte csalódottságát a közelmúlt történései miatt, konkrétan megemlítve a parlament feloszlatását. Arra kérte a császárt, az ország érdekeit helyezze saját személyes ambíciói fölé, és tekintse példaképének Nagy-Britanniát, ahol a monarchia korlátozta saját hatalmát, hogy polgárainak szélesebb szabadságjogokat biztosítson. Cochrane azt javasolta, a császár Anglia alkotmányának mintájára adjon Brazília számára is alkotmányt, mely még annál is nagyobb demokráciát biztosítana az ország lakosságának, mint amilyet korábban a feloszlatott parlament kívánt. Az alkotmány által biztosított demokratikus államszervezet hosszú távon az európai államokhoz hasonló stabilitást és jólétet biztosítana Brazília számára. A tengernagy negatív példát is tudott említeni, mégpedig a földrész másik felén levő spanyol területeken újonnan megalakult köztársaságokat, melyek kivétel nélkül politikai káoszba süllyedtek az önállóság elnyerése után.

A brazil flotta kifut Rióból.

    (A szóban forgó spanyol területeken egyébként sokan, például José de San Martin is, a köztársasággal szemben szintén egy angol mintájú monarchia bevezetését tartották előnyösebbnek. San Martin még követeket is küldött Európába, valamelyik uralkodócsaládból keressenek megfelelő jelöltet Peru trónjára. Lehet, Bolivar ezért mondatta le, és kényszerítette –nem tudni, hogyan- önkéntes száműzetésbe San Martint. A tábornoknak pedig alighanem igaza volt, hiszen a történtek igazolták, a spanyol uralom összeomlásával létrejött új köztársaságok nem képviseltek olyan tekintélyt, mint korábban a spanyol korona, s velük szemben a régi arisztokrácia nem érzett tiszteletet. Ekkor kezdődtek meg a Dél-Amerikára egészen a legutóbbi időkig jellemző belviszályok, a helyi klánok puccsokban, lázadásokban, forradalmakban oly gazdag, véres belháborúi a hatalomért. A forradalmak vezetői közül O’Higgins és Bolivar is gyanús körülmények között halt meg –tulajdonképpen mindketten bukott emberként-, San Martin száműzetésbe kényszerült, José de Sucre pedig gyilkosság áldozata lett, melynek tettesei és felbujtói ismeretlenek maradtak.
     A problémát úgy tűnik, Cochrane is tisztán látta, legalábbis ennek jele lehet egyik állítólagos ötlete, melyet chilei évei alatt tervezgetett. Nem kevesebbről volt szó, mint arról, hogy megszöktetné Napóleont a tulajdonképpen egész közeli Szent Ilonáról, és az egyesült dél-amerikai spanyol területek császárává kiáltatná ki. A terv megvalósítását Napóleon korai halála hiúsította meg. Hivatalos dokumentum nincs erről a „projektről”, amit csak Cochrane feleségének utólagos elbeszéléséből ismerünk. A legtöbb hímsoviniszta történész éppen azért ezért alaptalan pletykának tekinti az egészet. Jómagam azonban nem hinném, hogy az asszonyka magától talált volna ki ilyesmit. Szerintem a tengernagy fejében valóban megfordulhatott valami hasonló ötlet, bár valószínűnek tartom, a tervezet nem nagyon jutott túl a jó chilei borok társaságában eltöltött esti beszélgetéseken. )

    Állítólag Cochrane levele volt a kiváltója a brazil alkotmányreformnak, melynek során a császár valóban egy viszonylag széles körű demokráciát valósított meg országában. Hogy aztán ez csakugyan Cochrane hatására jött létre, azon persze lehet vitatkozni, ám a levél által kiváltott másik hatás már sokkal egyértelműbb. A császárt körülvevő helyi kiskirályok, akik eddig sem kedvelték az angol liberálist, most nyíltan ellene fordultak, s ahol csak lehetett, hátráltatták és akadályozták munkájában. Leginkább persze ott törtek borsot az orra alá, ahol erre a legérzékenyebb volt, a zsákmánydíjak terén. Az elfogott hajók, azok rakománya, valamint a meghódított tartományokon szerzett hadizsákmány után óriási összeg járt volna zsákmánydíjként a flottának, Cochrane számítása szerint több mint kétmillió milreis (a brazil pénznem). A hatóságok azonban egyszerűen állami tulajdonként kezelték a hadizsákmányt, és hosszú huzavona után is csak arra voltak hajlandók, hogy háromhavi fizetésüknek megfelelő jutalmat ajánlottak fel a flotta legénységének, akik persze ezt rögön visszautasították. Cochrane csak minden személyes tekintélye bevetésével tudta nagy nehezen megakadályozni, hogy a tengerészek között nyílt, fegyveres lázadás törjön ki.
     Nemcsak a várt jutalom elmaradása nehezítette a flotta helyzetét, hanem a beígért fejlesztések elmaradása is. A hajók nagyjavítása és korszerűsítése elmaradt, sok hajót tartalékállományba helyeztek. A császár érdeklődése erősen lanyhult haditengerészete iránt, és az udvarban felülkerekedett az a nagybirtokosok által is támogatott elképzelés, mely szerint a függetlenség elnyerése után már nincs szükség nagy flottára, hiszen Portugália nem fog fegyveres támadást indítani egy nemzetközileg is elismert, önálló ország ellen.
     Rövidesen azonban kiderült, flottára mégis van szükség. 1823 végén felkelés tört ki Pernambucóban, melynek vezetői az északi tartományok elszakadását, illetve egy Brazíliától és Portugáliától egyaránt független ország létrehozását tűzték ki céljukul. Cochrane személye hirtelen megint felértékelődött a császári udvarban, és a flottával őt küldték a lázadás leverésére. Pontosabb csak küldték volna, ugyanis a zsákmánypénz elmaradása miatt elégedetlen tengerészek megtagadták a munkát. A kormány miniszterei és hivatalnokai, akik közt a felkelőknek sok támogatója volt, fél éven át húzták az időt –miközben a felkelés egyre terjedt-, mire végül sikerült kicsikarni tőlük 200 ezer milreist a legénység jutalmazására, és elegendő összeget a hajók újbóli felszerelésére. Így is Cochrane nagy személyes tekintélye és a tengerészek közti óriási népszerűsége kellett ahhoz, hogy a matrózok ismét hajlandók legyenek munkába állni.
     A flotta végül csak 1824 augusztus másodikán futott ki Rióból. A flottát mindössze a Pedro Primeró és a Maranham fregatt alkotta, melyek három szállítóhajót kísértek, fedélzetükön 1200 katonával. A csapatokat 16-án tették partra Alagoas közelében, a hadihajók pedig két nappal később megérkeztek Pernambuco elé. Cochrane, a város bombázásával fenyegetőzve megadásra szólította fel a lázadókat, válaszként azonban csak egy levelet kapott azok vezetőjétől, Manoel de Carvalhótól, melyben az 100.000 milreist ajánlott fel a tengernagynak, ha hajóival átáll az ő oldalukra. De Carvalho levelében többek közt hivatkozott azokra a méltánytalanságokra, melyeket a tengernagy a brazil kormánytól volt kénytelen elszenvedni, főleg az elmaradt zsákmánydíjakra.
     A jó angol propagandának köszönhetően Cochrane akkoriban is -és azóta is- becsvágyó harácsolóként, pénzhajhászként volt nyilvántartva, és ezeket a jelzőket azóta sem sikerült lemosni róla. A levél elég nyilvánvalóan a tengernagynak ezt az állítólagos pénzsóvárságát vette célba, amit a címzett is nagyon jól érzékelt. A „pénzhajhász” Cochrane azonnal elutasította az ajánlatot, és válaszlevelében többek közt a következőket írta: „Ha lehetőségem nyílna személyesen is megismerkedni Exellenciáddal, be tudnám bizonyítani Önnek, hogy a vélemény, melyet rólam kialakított, azon nagyhatalmú illetőknek a megtévesztésein alapszik, akiknek célja volt, hogy személyemet megakadályozzák szolgálata teljesítésében.”
     A közben kitört vihar meggátolta a flottát abban, hogy lője Pernambucót, mivel a heves hullámzásban Cochrane nem merte megközelíteni hajóival a part menti sekély vizeket. A vihar után kénytelen volt karbantartásra és a készletek feltöltésére visszavonulni Bahiába, míg Pernambuco blokádját a közben beérkezett kisebb hajókra bízta. A viszonylag gyenge ellenállást tanúsító Pernambucót végül nem sokkal később a flotta által korábban partra tett csapatok foglalták el.
     Cochrane október tizedikén futott ki újra Bahiából zászlóshajójával, és három kisebb hajóval, hogy a még a lázadók kezén levő területeket is behódoltassa. Október 18-án érte el Ceará tartomány partjait, ahol puszta megjelenése elég volt ahhoz, hogy a város megadja magát. Maranham előtt azonban már nem volt ilyen könnyű dolga. A város nem volt hajlandó behódolni, s Cochrane, rosszul felszerelt hajóival és elégedetlenkedő tengerészeivel nem tudott mást tenni, mint blokád alá venni a kikötőt. A flotta otthonról sem kapott mást, csak elismerő szép szavakat. A császár levélben köszönte meg Pernambuco és Ceará bevételét, pénzt és ellátmányt azonban nem küldött. Év végén Cochrane kérte felmentését, azonban kérését elutasították.
     A helyzet a következő hónapokban sem változott. A Maranham előtt cirkáló flotta legénysége nemcsak az ellátási nehézségek, hanem a hőség és a járványok miatt is egyre rosszabb állapotba került. Ekkor váratlan és különös dolog történt. Cochrane május elején visszaküldte Rióba a Pedro Primerót, maga pedig a Piranga fregattra vonta fel zászlaját. Május 18-án kifutott a tengerre, hivatalosan azzal a céllal, hogy felderítést végez az Azori-szigetek környékén, aztán ő is visszatér Rióba. A fregatt el is érte az Azori-szigeteket, azonban nem fordult vissza a brazil partok felé, hanem északra vette az irányt, majd június 25-én horgonyt vetett Portsmouth előtt, Spitheadnél, ahol Lord Thomas Cochrane hét év után először ismét hazája földjére lépett.
     A tengernagy utóbb azzal magyarázta váratlan hazatérését, hogy a Piranga árbocozata egy viharban megrongálódott, az élelmiszerkészletek megromlottak, s a fregattnak sürgősen javításra, és készletfeltöltésre volt szüksége. Portugál kikötőbe nem térhettek, hiszen hivatalosan ekkor még hadban álltak az országgal, és valószínű volt, hogy a spanyolok sem fogadnák szívesen látott vendégként Thomas Cochrane-t. Franciaország hivatalosan még nem ismerte el Brazília függetlenségét, tehát egyedül Anglia jöhetett számításba, mint olyan baráti ország, ahol a sérült fregatt javítását el lehet végezni.
     Legalábbis ez volt Cochrane hivatalos magyarázata. Azonban szinte mindenki biztos benne, a tengernagy valójában a dezertálásnak ezt a módját választotta az egyre kényelmetlenebb brazil szolgálat alól. Családját már korábban hazaküldte, tehát alighanem már jó előre készült valami ilyesmire. A kortársak se nagyon vélekedtek másként, s a brazil kormány is azonnali visszatérésre szólította fel. A kormány több tagja árulással vádolta, és követelte, fosszák meg rangjától. Cochrane saját költségén javíttatta ki a Pirangát –a javítási költségeket a brazilok soha nem fizették vissza neki-, melyet a lehető leggyorsabban vissza is küldött Rióba. Neki magának azonban esze ágában sem volt visszatérni, arra hivatkozva, ellenségei Brazíliában veszélyeztetnék életét és biztonságát. Ami alighanem igaz is volt.
     1825 november harmadikán Brazília és Portugália hivatalosan is békét kötött egymással. Pár nappal később Cochrane ismét egy levelet küldött a brazil császárnak, melyben újból óvta a rossz tanácsadók befolyásától, kijelentve, néhány miniszter áskálódásának köszönhető saját helyzetének ellehetetlenülése, a flotta hanyatlása, és az ország rossz általános állapota. Majd közölte szívből jövő jókívánságait I. Pedróval, s egyben bejelentette lemondását, és a császár szolgálatából való kilépését. A dél-amerikai turné ezzel végképp befejeződött.


Egy történelmi jelentőségű hajó, a Karteria modellje.

    1825 június 26-án tehát Lord Cochrane közel hétéves távollét után ismét Anglia földjére lépett. Érkezése hírét hallva Portsmouth szinte teljes lakossága kitódult a kikötőbe, hogy üdvözölje őt. Hasonló fogadtatásra talált mindenhol, ahol csak megfordult. Év végén családjával ellátogatott szülőföldjére, Skóciába, ahol már húsz éve nem járt. Feleségével itt esküdtek meg harmadszor is, a változatosság kedvéért ezúttal a skót egyházi szertartás szerint. Cochrane megjelenése mindenhol nagy eseménynek számított, a színházakban félbeszakadt az előadás ha megjelent, s a közönség felállva, perceken át tartó tapsviharral köszöntötte Skócia nagy fiát. Sir Walter Scott még verset is írt Lady Cochrane szép szemeiről.
     A hivatalos körökben azonban Cochrane már korántsem talált ilyen kedvező fogadtatásra. A továbbra is kormányon levő toryk változatlanul veszélyes felforgatónak tekintették, és sokan voltak még befolyásos pozíciókban, a kormányon és az Admiralitáson egyaránt, azok közül, akiknek Cochrane annak idején a tyúkszemére lépett. Ők továbbra sem voltak hajlandók sérelmeiket elfelejteni, Cochrane rehabilitációja tehát szóba sem jöhetett. Ugyanakkor viszont azok között, akinek nem voltak személyes ellentéteik vele, Cochrane megítélése sokat javult a távozása óta eltelt években. Egy évvel korábban, egyik parlamenti beszédében, melyben az új dél-amerikai köztársaságok függetlenségének elismerésével foglalkozott, Sir James Mackintosh hosszú idő után először említette meg Cochrane nevét az Alsó Házban, méghozzá korántsem negatív összefüggésben: „Tudom, hogy kényes témát érintek, de meg kell, hogy említsem, érdekeink bátor védelmezőre találtak egy különleges ember személyében, aki hajdan angol tiszt volt, és kiemelkedő szerepet játszott a brit haditengerészetnél, flottánk történetének legdicsőségesebb éveiben. Nehéz szívvel, és vegyes érzelmekkel említem meg mindezt. Büszkeség fog el, ha arra gondolok, a személy, akiről beszéltem, brit, ugyanakkor sajnálkozást érzek amiatt, hogy többé nem angol tiszt. El tud e képzelni bárki is bátrabb haditettet, mint az Esmeralda elfogását Callaó kikötőjében? Soha nem tanúsították még ilyen látványosan a brit merészséget, leleményt és hidegvérűséget, mint ezen emlékezetes esemény során. Senki nem tanúsított még oly forró, kiolthatatlan szeretetet hazája iránt, és kívánta annyira annak érdekeit és gyarapodását elősegíteni, mint ama nagyszerű ember, akire célzok.
     A magam nevében beszélek. Senki nem ösztönzött rá, hogy ezt a véleményt képviseljem. De kérdem én, ki ne kívánná azt, hogy egy ilyen ember újra közöttünk lehessen? Remélem megbocsátják, hogy ezt mondom, de azt a forró vágyamat kell, hogy kifejezésre juttassam, a korona tanácsadóinak javasolniuk kellene, Őfelsége kegyeskedjék Lord Cochrane-t visszaszólítani hőn szeretett hazájába, melynek szolgálatáért meggyőződésem szerint szívesen feláldozna minden világi megfontolást.”

     A tory kormány azonban egyáltalán nem igyekezett marasztalni e nagyszerű embert, sőt, igyekeztek ismét minél előbb megszabadulni tőle. Nehéz dolguk nem volt, mert Cochrane maga sem szándékozott hosszabb ideig maradni Angliában. Még a Brazíliában töltött idő alatt kapott ugyanis egy újabb felkérést egy éppen szintén függetlenségi harcot folytató országtól, flottája megszervezésére és irányítására.
     A változatosság kedvéért ezúttal egy európai országról, Görögországról volt szó, mely több évszázados ottomán megszállás után 1821-ben fellázadt a török uralom ellen. A Peloponnészosz-félszigeten kitört felkelés futótűzként terjedt, és a felkelők az év végére szinte valamennyi görög terület felett átvették az ellenőrzést. A sikerben nagy szerepe volt a szedett-vedett kis görög flottának, mely a török flotta nagy túlereje ellenére néhány rátermett vezető, főleg Andreas Vokos, ismertebb nevén Miaoulis irányítása alatt sikeresen zavarta meg, vagy vágta el a Görögországban harcoló török csapatok tengeri utánpótlási vonalait.
     A görög felkelés lázba hozta a romantikus, fiatal európai értelmiséget, akik lelkesen támogatták a görögök szabadságharcát. Minden nagyobb európai –és észak-amerikai- városban Görög Bizottságok alakultak, melyek legfőbb feladata a görögöknek szánt segélyek megszervezése, és főleg a harc folytatásához szükséges pénz összegyűjtése volt. Sokan, mint például Lord Byron, maguk is az országba utaztak, hogy önkéntesként harcoljanak a görögök oldalán. Akik így tettek, azok hamar kiábrándultak, ugyanis a helyszínen nagyon gyorsan rá kellett jönniük, hogy a korabeli görögök egyáltalán nem életre kelt antik szobrok, hanem nagyon is gyarló emberek, és ezzel még nagyon finoman fogalmaztam. A felkelés vezetőiről is kiderült, hogy nem Rousseau-n nevelkedett liberális szabadságharcosok, Periklész, Leonidasz, Miltiadész reinkarnációi, hanem –legalábbis a Nyugat mércéjével mérve- többnyire zsebmetszők, tyúktolvajok, útonállók, kalózok. A görög szolgálatban álló tisztek egyáltalán nem takarékoskodtak a jelzőkkel, amikor minősíteniük kellett helybeli kollégáikat és beosztottaikat. Thomas Gordon tábornok például így írta le az egyik görög parancsnokot: „Panourias a helyi kiskirályok legrosszabbika volt, akit néhány firkász hősi rangra emelt. Valójában aljas útonálló volt, rosszabb az ördögnél. Jól megszedte magát a muzulmánoktól rabolt prédával, míg ő és bandája kényszerítette az embereket, biztosítsanak számukra szállást, ahol nagy luxusban semmittevéssel töltötték idejüket, nemcsak a kenyeret, húst, bort, és takarmányt követelve meg maguknak, hanem még cukrot és kávét is. Meglátásom szerint tavasz óta a görögök már megbánták kezdeti lelkesedésüket ezek iránt a tolvajok iránt, hiszen azok szinte valamennyien, kezdve Kolokotronessel, és mind természetük aljas romlottságáról hírhedtek. ”
     Az európai közvéleményben nagy visszhangot váltottak ki a törökök által elkövetett tömeggyilkosságok, és az újságok nem győzték átkozni a barbár és kegyetlen muzulmán hordákat. Arról szinte szó sem esett, hogy a görögök semmivel sem bántak kíméletesebben a török civilekkel. A főleg törökök által lakott Navarino elfoglalása után történteket például így írta le az egyik helybeli görög pap: „A golyóktól és szablyáktól megsebesült nőkre, aki menekülést keresve a tenger felé rohantak, céllövészetet tartottak. A csecsemőket kitépték anyjuk karjaiból, és a sziklákhoz csapták őket. Három-négy éves gyerekeket hajítottak a tengerbe, és hagyták megfulladni őket. Mikor a mészárlás véget ért, holttestek hevertek szanaszét a parton.” Hasonló, vagy még rosszabb jelenetek egyébként nemcsak a törökök és a görögök között játszódtak le. Az egyes görög felkelő csoportok alkalomadtán egymást is hasonló lelkesedéssel gyilkolták.
     Andreas Vokos, azaz Miaoulis, a görög flotta parancsnoka, a szabadságharc egyik legrátermettebb vezetője. Karl Krazeisen grafikája. Messziről persze mindez nem látszott. Az európai elit nagy lelkesedéssel vetette bele magát a filhellén mozgalomba, igyekezvén segítséget nyújtani a gonosz zsarnokság ellen küzdő romantikus szabadsághősöknek. A londoni Görög Bizottság egyik vezetője történetesen éppen Cochrane közeli barátja, Sir Francis Burdett volt. Ő, és sok másik párttársa is buzgón igyekeztek meggyőzni Cochrane-t, milyen nagyszerű titulus lenne a „Görögország felszabadítója” cím. Az érintett erről egyáltalán nem volt meggyőződve. Dél-Amerikában ő már saját szemével is látott jó néhány szabadságharcost, és megvolt róluk a véleménye. A hozzá eljutott hírek alapján tartott attól, hogy a görög hősök semmivel sem különbek, mint a dél-amerikai hősök, sőt. Ezen kívül ekkor már elmúlt ötven éves, és valahogy már nem vágyott annyira a kalandokra. Miután azonban brazil szolgálatba nem akart visszatérni, arra pedig, hogy Angliában talál valamilyen jól fizető állást, nem volt esélye, végül beadta a derekát, és még a brazil haditengerészettől való hivatalos elbocsátása előtt, 1826 augusztusában aláírta a görög szerződést. Korábbi tapasztalataiból okulva ragaszkodott hozzá, hogy a teljes görög flotta az ő parancsnoksága alá tartozzon, és teljes hatáskörrel felruházva, a görög kormánytól függetlenül irányíthassa azt. A görögök mindenbe beleegyeztek, az addigi flottaparancsnok, Miaoulis, aki nemcsak az egyik legtehetségesebb, hanem –alighanem gabonakereskedő múltjából adódóan, ahol szüksége volt az üzleti tisztességre- talán a legbecsületesebb görög parancsnok is volt, önként lemondott posztjáról Cochrane kedvéért. A közvélemény, a görög és az angol egyaránt, már jó előre mint „Görögország Messiását” ünnepelte a tengernagyot.
     Cochrane-nek ahhoz sem sok kedve volt, hogy megint néhány ócska, rosszul felszerelt hajóval kezdjen háborúba egy nagy túlerőben levő ellenséges hajóhad ellen. Jól felszerelt, ütőképes flottával akart hadba szállni, és ez egybe esett a görög kormány szándékaival is. A felkelők számára jókora összeget sikerült adakozásból összegyűjteni, ezen kívül a görög kormány hatalmas kölcsönöket vett fel angol bankoktól is. Az összeg java részét természetesen fegyvervásárlásra fordították. Cochrane összesen 57 ezer fontot kapott kézhez, hogy abból felszerelje flottáját.
     Az ezúttal is a technológia fejlődés élén haladó tengernagy szándéka szerint flottája gerincét gőzhajók alkották volna. A deptfordi Brent hajógyárban, ahol a Rising Star is készült, hat ilyen hajó építését kezdték el, míg a New Yorki Bayard&Howland hajógyártól két 60 ágyús fregattot rendeltek meg a görög flotta számára. A hajók építésére a görög kormány, a Cochrane-nek átutalt összegen kívül, 150 ezer fontot utalt át az érintett hajógyáraknak.
     Leveleiből kiderül, Cochrane milyen taktikát szándékozott követni. A Basque Roads óta használt, jól bevált recept szerint ezúttal is kedvenc gyújtó- és robbanóhajóival akarta támadni a görög partoknál horgonyzó ellenséges hajóhadakat. Okulva korábbi esetekből, mikor szélcsend vagy kedvezőtlen széljárás hiusította meg hasonló akcióit, a gyújtóhajókat most a gőzösök vontatták volna az ellenség közelébe. A pusztítást aztán a kevés, de nagy kaliberű ágyúval felszerelt gőzhajók tetőzték volna be. Úgy vélte, néhány hét alatt képes lesz megtisztítani a görög vizeket, és elvágni a Konstantinápoly és Alexandria közti tengeri összeköttetést.
     Ehhez azonban szükség lett volna a gőzhajókra, azonban hamar kiderült, azok felszerelése jóval tovább fog tartani, mint előzetesen gondolták. A görögöknek szánt hajók gépi berendezéseiért felelős mérnök, Alexander Galloway, már néhány hónappal később közölte, a munkák nagyon lassan haladnak.
     Cochrane számára viszont hirtelen nagyon sürgős lett a távozás. Év végén olyan fülest kapott kormányközeli körökből, hogy hivatalos eljárást készülnek indítani ellene, egy olyan paragrafus alapján, mely megtiltotta a brit alattvalóknak, hogy külföldi fegyveres erőknél engedély nélkül szolgálatot vállaljanak. E törvénycikkely alapján dél-amerikai szerepvállalása büntetendő cselekmény volt, melyért minden további nélkül lecsukathatták volna. A spanyolok szintén szerették volna bíróság elé állítani Cochrane-t, mégpedig kalózkodás vádjával, szerintük ugyanis amit Dél-Amerikában tett, kimerítette ezt a fogalmat.
     Mikor november elején barátai közölték vele, hogy a hatóságok már javában készítik elő az ellene folytatandó eljárást, és letartóztatását tervezik, Cochrane Franciaországba, Boulogne-ba hajózott át, ahová néhány hét múlva családja is követte. Nem sokkal később azonban olyan híreket kapott, hogy a francia hatóságok is eljárást akarnak indítani ellene, így az év végén Belgiumba, Brüsszelbe települt át. Mindez viszont azzal a következménnyel járt, hogy Cochrane a továbbiakban nem tudta személyesen ellenőrizni az Angliában épülő gőzhajók felszerelését. Ez Gallowayre maradt, aki rendszeresen küldözgette Brüsszelbe leveleit, melyek arról tudósítottak, már csak néhány hétre van szüksége, hogy befejezze a munkákat a hajón. A „mához három hétre” szállóigévé vált Cochrane környezetében. A tengernagy gyakran zúgolódott Galloway hanyagsága miatt, azonban végig megbízott a mérnökben, nem is sejtve, hogy a törökök jól megfizetik Galloway-t azért, hogy ahol csak lehet, húzza-halassza a munkálatokat.
     Brüsszelben csatlakozott hozzá leendő helyettese, a már egy ideje görög szolgálatban álló Frank Abney Hastings kapitány, akit rögtön Londonba küldött, hogy gyorsítsa meg a hajók építését, azonban Hastings sem tudott haladást elérni az ügyben. Ha lehet, még rosszabbul haladt az Amerikában készülő hajók építése. A hajógyár az építés közben felmerült költségekre hivatkozva egyre újabb és újabb összegek átutalását követelte a tapasztalatlan és naiv görögöktől, akik a hajók építésének felügyeletével egy francia lovassági tisztet bíztak meg. A költségek növekedése miatt végül nem tudták finanszírozni mindkét hajó építését, és a félkész Liberator fregattot, melyre addig már 88 ezer fontot költöttek el, végül eladták az US Navy-nek, 48 ezer fontért. A másik fregatt, a Hope, 1826 novemberében készült el, építésének összköltsége az eredetileg tervezett 75 ezer font helyett végül 200 ezer fontot tett ki, amit a görögök szó nélkül kifizettek. (A görögök tulajdonképpen csak kispályás csalók voltak a derék amerikai és brit üzletemberekhez képest.)
     Cochrane eközben tehetetlenül vesztegelt Brüsszelben. Rossz előérzetei csak fokozódtak, amikor Hastings részletesen beszámolt neki arról, mi várja őt Görögországban. Türelme végül elfogyott, és úgy határozott, nem várja be a gőzhajók elkészülését, hanem az első hajóval, a Perseverance-al, melyről Galloway azt jelentette, már csak a fegyverzet felszerelése van rajta hátra, Görögországba küldi Hastings-et, ő pedig a kis Unicorn szkúnerrel megy utánuk, a lehető legrövidebb időn belül. A jelentések alapján arra számított, két másik hajó, az Enterprise és az Irresistible is rövidesen elkészül, és ezekkel már meg tudja kezdeni a hadműveleteket a törökök ellen.
     1826 május nyolcadikán Flushing kikötőjében a 160 tonnás kis Unicorn fedélzetére szállt, és a letartóztatást kockáztatva Angliába hajózott, hogy személyesen ellenőrizze az épülő hajókat. A Perseverance-ot valóban csaknem kész állapotban találta, és Galloway ígérete szerint a másik két hajó is két héten belül elkészült volna, az utolsó két gőzös pedig egy hónap múlva indulhatott volna útnak. Miután találkozott Burdettel is, Cochrane gyorsan igyekezett elhagyni Angliát, és a szkúnerrel az ír partok előtt vetett horgonyt. Ott is maradt június közepéig, mikor azt a hírt kapta, Hastings végre útnak indult a Perseverance-al. Cochrane úgy gondolta, az első három gőzhajó másfél hónapon belül megérkezhet a görög vizekre. Ebből végül kilenc hónap lett.
     Az Unicorn július 12-én érkezett meg Messinába, ahol a tengernagy a következő három hónapot azzal töltötte, hogy mindennap hajói megérkezését várta. Egyik se érkezett meg. Galloway egyre újabb és újabb hibákat „talált” a hajók gépein, ami miatt indulásukat állandóan halasztotta. Messinában a tengernagy, közvetlen összeköttetés híján, szinte semmit nem tudott tenni az ügyben, ezért október végén Marseille-be hajózott. Itt újabb ígéreteket kapott az angol és amerikai gyáraktól, melyekben ismét csak a megrendelt hajók gyors befejezését ígérték. Közben viszont a pénz elfogyott, a hajók pedig továbbra sem érkeztek meg. Megelégelve a huzavonát, Cochrane úgy határozott, saját kezébe veszi a kezdeményezést, ott ahol éppen módja nyílik rá, vagyis a francia kikötőkben. Megvásárolta és felszerelte a francia Sauveur korvettet, s 1827 február 23-án az Unicorn kíséretében kifutott vele St. Tropezből. A hat gőzhajó és két nagy fregatt helyett tehát Lord Cochrane egyetlen korvettel, és egy apró szkúnerrel érkezett meg a görög vizekre, s hosszú Odüsszeiája után március 19-én futott be Poros kikötőjébe.

A Karteria tervrajza.

    Azonban mire végül megérkezett Görögországba, már befutottak oda leendő flottájának első hajói is. A Perseverance 1826 május végén készült el, de csak az év végére érte el a görög kikötőket, mert hajtóművei állandóan elromlottak, és Hastings többször is kénytelen volt hosszú ideig vesztegelni az útba eső kikötőkben, amíg a megbízhatatlan gépeken elvégezték a szükséges javításokat. Megérkezése után a görögök a hajót átkeresztelték a Karteria névre –a Perseverance (Kitartás) görög megfelelője-, s végül ezen a néven került be a hajózástörténet lapjai közé. A négyárbocos, szkúnervitorlázattal felszerelt hajó két, egyenként 42 Le-ős gőzgéppel volt felszerelve, melyek egymástól függetlenül működtek, és külön hajtották meg a hajó két lapátkerekét. Ez rendkívüli manőverezőképességet adott a 400 tonnás hajónak, amely nyugodt vízen hat csomós sebességre volt képes gőzgépeivel. A Karteria csupán nyolc, amerikai gyáraktól megrendelt ágyút hordozott fedélzetén, azonban ezek 68 fontos lövegek voltak, melyek félelmetes pusztítóerőt képviseltek. A hajónak volt még egy különlegessége, mégpedig az, hogy az elsők között építettek be rajta vízzáró válaszfalakat. A Karteria volt a haditengerészetek történetében az első gőzhajó, mely tengeri ütközetekben vett részt, méghozzá, elsősorban Hastings kapitánynak köszönhetően, felettébb eredményesen.
     Testvérhajói közül az Enterprise csupán egy évvel később, 1827 szeptemberében érkezett meg Görögországba, ahol az Epiheirisis nevet kapta. A Mercury, mely görög szolgálatban a Hermis nevet kapta, már csak a háború vége felé érkezett meg. A másik három hajó közül az egyik felrobbant a próbajáratain, a másik kettő rendelését pedig a háború vége után törölték, s a befejezetlen hajótestek végül a Temzén korhadtak el.
     Az amerikai hajógyárban megrendelt Hope 1826 utolsó napjaiban futott be Porosba, meglehetősen kalandos út után. A fregatt legénysége kétszer is megpróbált fellázadni, először hogy a hajót dél-amerikai kikötőbe vigyék, és ott –persze saját zsebre- eladják, másodszor pedig hogy átálljanak a törökökhöz. Megérkezése után a fregattot Hellas névre keresztelték át, és Cochrane 1827 márciusában erre a hajóra vonta fel zászlaját. A gyakorlatban azonban továbbra is az Unicorn fedélzetén lakott, mivel addigi tapasztalatai alapján úgy gondolta, bölcsebb lesz, ha a pénztárat nem viszi át a Hellasra, hanem az angol legénységgel és angol zászló alatt hajózó Unicornon hagyja.Edward Codrington tengernagy, a Dicsőséges Június Elseje és Trafalgar veteránja, a navarinói ütközetben az egyesült angol-francia-orosz flotta parancsnoka. Sir Thomas Lawrence festménye.
     Ez elég jól jelzi, a tengernagy milyen élményekre tett szert megérkezése első napjaiban. Cochrane, és a vele nagyjából egy időben érkezett angol tábornok, a görög szárazföldi hadsereg élére kinevezett, Sir Richard Church, a görög felkelés vezetését teljesen széthullott és meghasonlott állapotban találták. A felkelő csoportok nem annyira a törököket, hanem inkább egymást tekintették ellenségüknek, és a kortársak szerint csak Cochrane és Church fellépése mentette meg a görögöket attól, hogy a függetlenségét még el sem nyert, és nagyrészt török megszállás alatt levő országban polgárháború törjön ki. A görög fegyveres erők élére teljhatalommal kinevezett két tiszt tekintélye kellett ahhoz, hogy az állandóan egymással marakodó görögök végül egy többé-kevésbé mindenki által elfogadott kormányt tudjanak felállítani, mely Porosba tette át székhelyét, míg a kongresszus Damalába költözött.
     Miután a politikai ellentéteket valamelyest elsimították, a két főparancsnok rögtön szembesült a katonai helyzettel is, mely szintén nem volt valami rózsás. A legsürgetőbb probléma a törökök által ostromolt Athén felmentése volt, melynek érdekében Cochrane és Church egy közös tengeri-szárazföldi hadműveletet tervezett. Cochrane Hastings parancsnoksága alatt egy kisebb hajórajt a törökök fő utánpótlási bázisa, Volos ellen küldött, maga pedig a flotta zömével Pireusz felé indult. A hajókra ezer, meglehetősen fegyelmezetlen és rosszul felszerelt görög katonát hajóztak be.
     Gordon tábornok vezetése alatt egy kisebb csapat már korábban partraszállt Pireusz közelében, és a flotta hajóinak tüzérségi támogatásával tartani is tudta állásait. Az érkező erősítés most a Gordon által tartott hídfőnél szállt partra, és április 25-én általános rohamot indítottak a török tábor ellen. Az első támadás nem sikerült, mire Cochrane maga állt a csapatok élére, és személyesen vezette őket egy újabb rohamra, más fegyvere nem lévén, egy tengerésztávcsővel a kezében.
     A szemtanúk utóbb rendkívül lelkesítőnek írták le a jelenetet, és valóban az is lehetett, mert a támadás ezúttal sikerrel járt, s a török sereg megfutamodott. Csupán néhány száz albán katona tartotta továbbra is magát, akik elszántan védekeztek egy kolostor romjai közt. A Hellas órákon át lőtte a kolostort 32 fontos ágyúiból, ám a jó öreg, vastag falazatú boltíves pincék védelmet adtak a lövedékekkel szemben. Az albánok végül csak kétnapos ostrom után adták meg magukat, a szabad elvonulás feltétele mellett. Ezt Church meg is ígérte, azonban a görög katonák, a jó balkáni hagyományoknak megfelelően, megtámadták, és szinte utolsó szálig lemészárolták az elvonuló albánokat, akik közül csak azért menekültek meg néhányan, mert a görögök azonnal fosztogatni kezdték az elesettek hulláit, és rövidesen egymásnak estek a zsákmány miatt. (Persze az albánok se voltak különbek, korábban a fegyverletételre felszólító levelet kézbesítő görög katonát megölték, és fejét kitűzték a kolostor falára.) A következő napokban folyamatosak voltak a zsákmány miatt marakodó görög katonák közti fegyveres összetűzések, és a kisebb-nagyobb zendülések. Gordon tábornok annyira feldühödött katonái fegyelmezetlensége miatt, hogy lemondott posztjáról –hivatalosan a tüzérség parancsnoka volt- és nem sokkal később elhagyta Görögországot.
     Az Athén alatt álló török fősereg elleni támadást május hatodikára tervezték, azonban a görögök fegyelmezetlensége miatt már előző nap összecsapások törtek ki a két sereg közt, melyek során elesett a görögök egyik vezetője, a hadsereg korábbi főparancsnoka, Georgios Karaiskakis is. Az ő tekintélye nagyon hiányzott a következő napon, amikor a görög sereg megrohamozta a török állásokat. Az újonnan érkezett angol tisztek képtelenek voltak fegyelmet tartani, és fenntartani a harcrendet. A görögök minden rend nélkül, fegyelmezetlen csürheként rontottak neki a török védelemnek, majd a török lovasság ellentámadására pánikba estek, és fegyvereiket eldobálva hanyatt-homlok menekültek. A tengerpart felé menekülők jártak a legjobban, ugyanis a flotta ágyúi fedezték a visszavonulásukat, és a csónakok visszaszállították őket a hajókra. Church május 27-ig tartotta a hídfőt, azonban újabb támadáshoz már nem volt ereje, és végül kénytelen volt ő is visszavonulni a hajókra. A körülzárt athéni Akropolisz védői június ötödikén megadták magukat.
     A kudarcot alig enyhítette, hogy Hastings hajói közben jelentős győzelmet arattak Volos előtt. Elnémították a parti erődök ágyúit, öt megrakott török szállítóhajót elfogtak, hármat elsüllyesztettek. Ennek ellenére a pireuszi vereség után nyilvánvaló volt, a kimerült görögök önerőből nem fognak boldogulni a török túlerővel szemben. Ez végül beavatkozásra késztette az európai nagyhatalmakat is. Törökország meggyengítése Oroszország és Franciaország érdekében állt, míg Anglia inkább a törökök oldalára húzott, ám hivatalosan igyekezett semleges maradni. Mikor a török hadsereg benyomult a Peloponnészoszi-félszigetre is, az említett országok közös hajóhadat küldtek a térségbe. A flotta angol főparancsnokság alatt állt, ám a brit kormány kimondottan szerette volna elkerülni a törökökkel való fegyveres összetűzést. A főparancsnok, Edward Codrington tengernagy azonban nem volt igazán kifinomult diplomata és 1827 október tizedikén összetűzést provokált ki –vitatott, hogy szándékosan, vagy pedig véletlenül- a szövetséges és a török flotta hajói között. Az események a vitorlás korszak utolsó nagy tengeri csatájába torkolltak, melynek során az egyesült angol-francia-orosz flotta az utolsó szál hajóig megsemmisítette a Navarino előtt horgonyzó török-egyiptomi hajóhadat. A győzelem után az oroszok hadat üzentek a törököknek, ami aztán el is döntötte a háború kimenetelét.

A navarinói tengeri csata, a vitorlás sorhajók korának utolsó nagy ütközete. Ivan Aivazovsky festménye.

    Mindez azonban ekkor még a távoli jövő zenéje volt. A pireuszi vereség után Cochrane megtartotta első szemléjét a görög flotta hajói felett. A Poros előtt összegyűlt hajóhad legénysége azonban nem várta meg, amíg az admirális megszemléli őket, hanem –mondhatni- ők tartottak először szemlét a tengernagyuknál. Alighogy Cochrane megérkezett, máris egy küldöttség érkezett hozzá, mely felszólította a tengernagyot, az Unicornon őrzött kasszából fizesse ki egyhavi zsoldjukat. Cochrane közölte velük, az Athén felmentésére indított hadművelet annyira leapasztotta a tartalékokat, hogy legfeljebb félhavi zsoldot tud fizetni. Hosszú alkudozás után a feldühödött delegáció visszatért a hajókra, és közölte a legénységgel, hogy küldetésük eredménytelen maradt. A hajók ezt követően egymás után húzták fel a horgonyt, és sorban kivitorláztak az öbölből, faképnél hagyva a Hellas tatján álló admirálist.
     A megmaradt hajókkal Cochrane igyekezett biztosítani az Európából és az Egyesült Államokból érkező utánpótlást, melyre a fő veszélyt nem is annyira a török hajók, hanem éppen a dicstelenül végződő porosi szemléről meglépő görög hajók jelentették, melyek nagy része kalózkodással igyekezett bepótolni a kimaradt bevételt.
     Nyár során Cochrane egy Alexandria elleni támadást tervezett, ezúttal is a jól bevált módszer szerint, a gyújtóhajókra alapozva. Az akciót azonban a rossz idő és a szokásos fegyelmi problémák miatt útközben törölték, s a flotta eredménytelenül tért vissza Porosba. Augusztus elsején Cochrane a Hellas-al és a Soter briggel az egyiptomi flotta orra előtt elfogott egy török korvettet és egy tunéziai szállítóhajót, és sikerült is a zsákmányt Poros kikötőjébe szállítaniuk, noha közben a teljes ellenséges flotta őket üldözte.
     Szeptember 18-án a görög flotta Mesolonghi ellen kísérelt meg támadást, azonban a partra szálló csapatok igen gyengén szerepeltek, és a törökök visszaverték őket. Miután egy vihar szétszórta hajóit, Cochrane visszavonult Porosba, és csupán egy kisebb hajórajt hagyott Korinthoszi-öböl előtt, Hastings kapitány parancsnoksága alatt. Hastings szeptember végén benyomult az öbölbe, és heves harc után teljesen megsemmisítette a Salona előtt horgonyzó, a parti erődök által is védett török flottát. A török zászlóshajó, egy 16 ágyús brigg elsüllyedt, egy másik brigget a görögök elfogtak. Két szállítóhajót szintén elsüllyesztettek, öt másikat elfogtak. A kikötőben tartózkodó három osztrák kereskedelmi hajót szintén elfogták, és hadizsákmányként lefoglalták. A salonai vereség késztette arra az Ibrahim pasa vezette török-egyiptomi flottát, hogy utánpótlási vonalainak védelmében felvonuljon a görög partok előtt. Ibrahim támadást akart intézni Cochrane hajóhada ellen, azonban az időközben szintén a helyszínre érkezett angol-francia-orosz flotta nem engedte ki a török hajókat a navarinói öbölből. (Codrington egyébként végig kapcsolatban állt, és folyamatosan egyeztetett Cochrane-el.) Ezek az események vezettek el végül a navarinói csatáig.A görög szabadságharc angol tengeri hőse, Frank Abney Hastings kapitány. Karl Krazeisen grafikája.
     A görög flottából egész egyértelműen a Karteria volt a legsikeresebb egység, sőt, igazából ez volt az egyetlen sikeres görög hajó. A siker titka nyilván az volt, hogy hajója fedélzetén Hastings, a kortársak nagy csodálatára, valahogy olyan rendet és fegyelmet volt képes fenntartani, mely legalább távolról emlékeztetett valamennyire az európai haditengerészetek hajóinak fegyelmi viszonyaira. Persze Hastings dolga sem volt könnyű. 1828 január elején ezt írta: „Nyakig vagyok a bajban. Nincs egyetlen vasam se. Háromhavi fizetéssel tartozom a legénységnek, és fejenként öt dollár jutalommal a legutóbbi zsákmány után. A készleteim kifogytak, és elvesztettem a horgonyt is. … Öt hónappal ezelőtt nyolcezer dollárt ígértek, hogy kifizethessem a legénységet, és azóta csupán ezer dollárt kaptam Lord Cochrane-től, és hatszáz dollárt Sir Richard Church-től, ami még arra sem elég, hogy kifizessem a jutalmat azon zsákmányolt hajók után, melyeket a hadsereg saját céljaira lefoglalt.”
     Mindez nagyjából megvilágítja, milyen nehézségekkel kellett Cochrane-nek ezúttal is szembenéznie. A legtöbb gondot, a flotta személyzetének siralmas fegyelme és harci morálja után, ezúttal is a pénzhiány okozta, ugyanúgy, mint korábban Dél-Amerikában. A filhellén mozgalom által szervezett gyűjtésből befolyt összegeket, illetve az angol bankoktól felvett két, hatalmas összegű kölcsönt már felélték. A pénzek nem csupán az „élelmes” angol/amerikai vállalkozók és hivatalnokok, illetve a görög hadurak zsebeiben tűntek el, hanem egyszerűen szétfolytak a gondatlan és kontár görög kezelés következtében. A görögöknek ugyanis fogalmuk sem volt a pénzgazdálkodásról, s a rossz befektetések és a pénzforgalom ellenőrzésének teljes hiánya miatt a költségvetés jelentős része egyszerűen szétfolyt a semmiben.
     A pénzhiány és a szervezetlenség mellett Cochrane munkáját ezúttal is hátráltatta a politikai vezetés megosztottsága, illetve iránta való bizalmatlansága. A tengernagy ezúttal sem tudta, de nem is akarta megszerettetni magát. Church-höz hasonlóan az ő energiáinak nagy részét is lekötötte az, hogy tekintélyét és pozícióját bevetve igyekezett visszatartani a görög politikai klikkeket attól, hogy egymás torkának essenek. Ez többé-kevésbé sikerült is, és bár az országban napirenden voltak a különböző fegyveres csoportok egymás közti leszámolásai, a nyílt polgárháborút -legalábbis egyelőre- sikerült elkerülni. Cochrane ezúttal se nagyon finomkodott, amikor a véleményét kellett kifejeznie a görög állapotokról. Nyíltan megmondta a görög vezetőknek, mit gondol róluk, ami nem nagyon tett jót a népszerűségének.
     Az ekkor már 52 éves tengernagy energiáját lekötötte a politikai belharcokban való részvétel, illetve a keserves állapotban levő flotta logisztikai hátterének megszervezése és biztosítása, így a flotta -pontosabban a néhány bevethető hajó- tényleges parancsnoka, mondhatni az operatív parancsnok, ezúttal Hastings kapitány lett. 1827 nyara után szinte az összes harci vállalkozás az ő nevéhez fűződik. A Karteriával, és a kíséretében levő hajókkal számos sikeres és eredményes támadást hajtott végre a török kikötők és parti erődítmények ellen, egészen 1828 május 25-ig, amikor egy Aetoliko elleni támadás során súlyos sebet kapott, melynek következtében június elsején életét vesztette. Kétségtelen, hogy a görög háborúnak ő volt az igazi tengeri hőse, s halálával a flotta motorja veszett oda. Utána már senki nem tudta megfegyelmezni és engedelmeskedésre bírni a görög tengerészeket, s a flotta -néhány Miaoulis által vezetett, komolyabb akciótól eltekintve- a továbbiakban már jobbára csak passzív szerepet játszott a harcokban. Sok szükség igazából már nem is volt rájuk. A navarinói csata és az orosz hadüzenet után az orosz flotta vette át a görög vizek ellenőrzését is, az orosz csapatok pedig benyomultak Bulgáriába, s Konstantinápoly felé törtek előre. Nyilvánvaló volt, hogy a háború a vége felé közeledik. Az új, független görög állam -a jelenleginél még sokkal kisebb területtel- végül 1830 februárjában, a nagyhatalmak londoni értekezlete nyomán született meg. A görög függetlenséget 1832-ben Törökország is elismerte.
     Cochrane ezt már nem várta meg. Elege lett a pénzhiányból, az intrikus légkörből, a görög kormánnyal való folyamatos összetűzésekből, és egyáltalán az egész balkáni vircsaftból. A tengernagy memoárja a görög események előtt félbeszakad, az egyéb források pedig hiányosak és megbízhatatlanok, így nem tudni pontosan mi történt. Úgy tűnik, a tengernagy idegei felmondták a szolgálatot, egyesek szerint idegösszeroppanást kapott. 1828 decemberében lemondott állásáról, és egy orosz korvett fedélzetén azonnal elhagyta az országot. Az orosz hajók egyébként a magas rangú tisztnek kijáró teljes katonai tiszteletadással fogadták Cochrane-t. A tengernagyot és családját szállító korvett december huszadikán futott be Máltára, ahol a sziget kormányzója, Sir Pulteney Malcolm tengernagy, aki a napóleoni háborúk idején Cochrane alatt szolgált, szívélyes fogadtatásban részesítette őket.

    A görög vállalkozás egyértelműen fiaskó volt, bár nem olyan mértékben, mint ahogy azt az életrajzok általában állítják. Cochrane ezúttal a háttérbe húzódott, és a harcokban nem nagyon vett részt, ám igen nagy szerepe volt a görög flotta megszervezésében, és a működéséhez szükséges feltételek biztosításában. A látványos szerep itt Hastingsnak jutott, és a könyvekben általában mindig ő a görög tengeri háború hőse, míg Cochrane-t gyakran meg sem említik. Valójában azonban Hastings Cochrane beosztottja volt, és az általa alkalmazott stratégia, illetve a konkrét haditervek, rendszerint a tengernagy elképzelései nyomán születtek meg. Gyakran emlegetnek egy 1824-es keltezésű levelet, melyet Hastings állítólag Lord Byronnak írt, és melyben kifejti elképzeléseit az új gőzhajók katonai alkalmazásáról, melyet Görögországban a gyakorlatban is alkalmazni kívánt. De még ha ez a levél valóban létezett is, akkor se lehet többet állítani, mint azt, hogy Hastings elképzelései egybeestek Cochrane ötleteivel. Bár a Karteriát rendszerint egyszerűen csak mint Hastings gőzhajóját emlegetik, a tény az, hogy a Karteriát, a többi öt hajóval együtt, Cochrane rendelte meg 1825-ben, ugyanannál a cégnél, ahol korábban a chilei haditengerészetnek szánt Rising Star is épült. A taktika pedig ugyanaz volt, melyet Cochrane már Chilében is használni akart, csak éppen ott a Rising Star túl későn készült el ahhoz, hogy bevethessék.
     A flotta felszerelése körüli huzavona és a hajók építésére szánt pénzek eltűnése miatt azóta is sok bírálat éri Cochrane-t. Megbízott flottaparancsnokként elvileg valóban az ő felelőssége volt a hajók építése, azonban mint láthattuk, a rá leselkedő vélt vagy valós veszélyek miatt képtelen volt arra, hogy személyesen ellenőrizze a hajógyárak munkáját. Az építésre szánt összegek, a neki átadott 37 ezer fonton kívül, melynek kezelését rögtön átadta Burdettnek, nem az ő kezén mentek keresztül. Mindez persze a legkevésbé sem zavarja kritikusait, akik a hajóépítésre szánt összegek elsikkasztásával vádolják Cochrane-t. Az egyik weblap például, mely kimondottan Hastings kapitány dicsőítésére készült -amit mondjuk meg is érdemel- egyenesen azt állítja, Cochrane nélkül a háború sokkal hamarabb véget ért volna, bár azt sajnos nem részletezi, miért. Ugyanennek a lapnak a szerzője, aki láthatólag nagyon egyszerű lélek, még azt is állítja, Hastings haláláért is Cochrane a felelős, mivel ha nem lopja el -ilyen nemes egyszerűséggel megfogalmazva- a flottának szánt pénzeket, „Frank kapitánynak” sem kellett volna meghalnia. Ezt az állítást mondjuk nem egészen értem. Ha Cochrane több pénzt ad Hastingsnak, visszapattan róla a golyó?
     Cochrane talán túlzottan is megbízott Gallowayben, pedig tudnia kellett, hogy a mérnök fia az egyiptomi pasa alkalmazásában áll, ami legalábbis gyanús kellett volna, hogy legyen. Ugyanakkor viszont, mint már említettem, a tengernagy az ismert okoknál fogva nem tudta személyesen felügyelni a hajók építését, és Belgiumból még az angol hajógyárak munkáját sem tudta ellenőrizni, nemhogy az amerikaiakét. A hajóépítésre és flottafejlesztésre szánt pénzek elsikkasztására/ellopására pedig egész egyszerűen nem volt módja, ugyanis ezek a pénzek többnyire nem az ő kezén mentek keresztül, hanem a görög kormány direkt utalta át őket a hajógyáraknak. Arra pedig Cochrane kínos alapossággal ügyelt, hogy igazolni tudja, mire költötte a saját kezelésében levő pénzeket.
     Persze mindez nem változtatott a tengernagy már kialakult megítélésén, akit mind a mai napig túlzottan is anyagias, pénzsóvár természetű alaknak tartanak, aki a rút anyagi hasznot rendszerint előbbre valónak tartotta mint a dicsőséget, vagy a haza szent javát. Cochrane valóban anyagias természetű volt, azonban ezzel egyáltalán nem volt valami egyedülálló jelenség. A Royal Navy szinte minden magas rangú tisztje a zsákmányt és a hasznot hajtotta, csak éppen ők rendszerint hazafias szónoklatokat tartottak, miközben teletömték a zsebüket. Nelson maga is kíméletlenül behajtatott minden centet, mely a flottája által elfogott hajók után neki, mint flottaparancsnoknak járt, de ugyanakkor a nyilvánosságot ilyesféle szövegekkel kápráztatta el: „Egy admirális számára bőséges jutalom lehet saját öröme és elöljárói elismerése...”
     Cochrane ilyesmire nem volt hajlandó. Akkurátusan kiszámolta, mennyi jár neki, és a szóvirágok mellőzésével nyíltan követelte a zsákmányrészét. És itt rögtön hozzá kell tenni, Cochrane sem Chilében, sem Brazíliában, sem pedig Görögországban nem kapta meg azt a zsákmánydíjat, mely az érvényes szabályok, illetve szerződése alapján az általa szerzett hatalmas hadizsákmány után neki járt volna. (Ami persze nem jelenti azt, hogy rosszul keresett volna.) A tengernagy egyáltalán nem volt olyan önzetlen lélek, mint Hastings, aki gyakorlatilag fizetés nélkül szolgált a görög tengerészetnél, mivel rendszerint saját zsebből fedezte tengerészei zsoldját, sőt gyakran még a hajója felszerelését is. Cochrane-nek természetesen ilyesmi eszébe sem jutott. A mai terminológiával élve Cochrane afféle nemzetközi zsoldos volt, aki alapvetően zsoldért szolgált, nem pedig valamiféle lelkesedésből. Kezdeti lelkesedése a szabadság szent ügyéért chilei tapasztalatai nyomán nagyon gyorsan véget ért, és a brazil, illetve a görög vállalkozásba már eleve nagyon szkeptikusan fogott bele. A történelem egyébként később ismét őt igazolta, nyilvánvalóvá téve, a demokrácia nem működik mindenhol. A korrupcióba, káoszba és belháborúkba süllyedő dél-amerikai országokhoz hasonló sors jutott Görögországnak is, ahol a szabadság elnyerése után gyakorlatilag azonnal polgárháború tört ki. Ennek lett áldozata a hatalmas anyagi áldozatok árán létrehozott görög flotta is, melynek hajóit, a Hellas-al és a Karteriával együtt, 1831 augusztusában az angolbarát Miaoulis felgyújtatta, nehogy azokat, az orosz befolyás alatt álló kormányzat tervei szerint, átadják az orosz flottának.


A tengernagy teljes gálában, nem sokkal 79-ik születésnapja előtt.

    A görög úttal gyakorlatilag véget ért Cochrane tengerész-pályafutása, s bár később kapott még megbízásokat, harcban többé már nem vett részt. További életútját tehát már csak röviden foglalnám össze, mert bár későbbi politikai pályafutása is eseményekben gazdag volt, de e lap olvasóit gondolom csak mérsékelten érdekli a politikatörténet, és az, hősünk milyen szerepet játszott a választójogi törvény reformjában, vagy abban, hogy a whigek az 1830-as években liberális párttá alakultak át.
     Görögországból való távozása után Cochrane továbbra sem mert visszatérni Angliába, hanem családjával Olaszországban telepedett le, s itt próbálta meg helyrehozni megtépázott egészségét. Nemsokára azonban olyan változások következtek be Nagy-Britannia politikai életében, melyek nemcsak megengedték végre Cochrane visszatérését hazájába, hanem egyben véget vetettek mellőzésének, és lehetővé tették a nagy tőzsdebotrány után ellene hozott ítélet felülvizsgálatát.
     1830-ban, több mint két évtizedes kormányzás után, a tory kormány megbukott, és Cochrane pártja, a whigek kerültek hatalomra. Ezzel egy időben meghalt a király, IV. György is, aki még trónörökös korában maga rendelte el Cochrane kizárását a Bath Rend tagjai közül, és a későbbiekben is mereven elutasított minden kezdeményezést a rehabilitációját illetően. Utódja, IV. Vilmos sokkal kedvezőbben viszonyult az ügyhöz, és nem ellenezte a per újravizsgálását. 1831-ben, apja halála után Cochrane, mint elsőszülött, megörökölte a Dundonald Earlje címet és ebben az évben már mint Dundonald Tizedik Earlje, és a Lordok Házának tagja tért vissza hazájába, ahol azonnal kezdeményezte az ellene korábban meghozott ítélet eltörlését.Lord Cochrane dicsőségének egyik korai megéneklője, Frederick Marryat, tengerészíró. John Simpson festménye.
     Ahogy az már várható is volt, következő évben a király kegyelemben részesítette Thomas Cochrane-t, a kormányzat pedig, hatályon kívül helyezve a korábbi bírósági ítéletet, visszahelyezte Cochrane-t a Royal Navy kötelékébe. Nemcsak korábbi rangját kapta vissza, hanem az eltelt 17 évet is beleszámítva szolgálati éveibe, ellentengernagyi rangban került vissza a haditengerészethez, mint a kék hajóraj ellentengernagya. (Rear Admiral of the Blue. A flottát elvileg három részre osztották, melyeket színekkel jelöltek. Az elővéd volt a fehér kötelék, a közép a vörös, az utóvéd pedig a kék. Ezt a három köteléket további három rajra osztották fel, melyek mindegyikét tengernagyi rangban levő tiszt irányította. Tehát mindhárom köteléknek három tengernagya volt, egy altengernagy, aki az elővédet vezette, egy tengernagy a derékhadnál, és egy ellentengernagy az utóvédnél. Vagyis abban a -merőben teoretikus- esetben, ha az egész Royal Navy egyetlen flottakötelékben vonult volna fel, Cochrane vezette volna az utóvéd, vagyis a kék kötelék utóvédjét.) Mindez szép siker volt, azonban még mindig nem elég ahhoz, hogy Cochrane kárpótolva érezze magát az elszenvedett méltánytalanságokért. Nem foglalta el tengernagyi állását, hanem kijelentette, mindaddig nem vállal beosztást a Royal Navy-ben, amíg teljes rehabilitációja meg nem történik, és vissza nem kapja a Bath Rend lovagi címét. Annak ellenére, hogy nem teljesített tényleges szolgálatot a haditengerészetnél, a következő években szép tempóban haladt előre a ranglétrán. Sorban megkapta a fehér, majd a vörös kötelék ellentengernagyi címét, majd 1841 novemberében altengernaggyá léptették elő. (Vice Admiral of the Blue, vagyis az utóvéd altengernagya lett.)
     A tengernagy rehabilitációjában nagy szerepet játszott a sajtó is. Közben ugyanis sorban kezdtek megjelenni a Thomas Cochrane mozgalmas életéről szóló első könyvek, barátai és hajdani beosztottai tollából.
     Először Marta Graham, akivel Cochrane még Chilében kötött ismeretséget, publikálta emlékiratait a dél-amerikai eseményekről, amit követtek William Bennet Stevenson és John Miers könyvei. Valamennyien a tengernagy baráti köréhez tartoztak, nem meglepő tehát, hogy írásaikban igen jó véleménnyel voltak Cochrane-ről. Maga a tengernagy is publikált néhány visszaemlékezést. Ugyanekkor kezdtek megjelenni Frederick Marryat könyvei és novellái is, aki a napóleoni háborúk alatt kadétként szolgált Cochrane alatt, s írásaiban rendszeresen visszatért hajdani kapitányának alakja, akiről Marryat is mindig a legnagyobb elismeréssel beszélt. Mindez remek reklámot jelentett Cochrane számára, aki mindig is nagyon népszerű volt, ám most egyenesen afféle mitikus magasságokba kezdett emelkedni. A róla szóló könyvek révén ráadásul egy nagyon hasznos rajongóra is szert tett. Ezek ugyanis Nagy-Britannia leendő urának, az ekkor tinédzseréveit élő trónörökösnek, Viktória hercegnőnek az érdeklődését is felkeltették „Anglia utolsó tengeri hőse” iránt. Alapvetően az ő támogatásának volt köszönhető, hogy trónra lépése után, 1847 május 22-én, Cochrane-t nemcsak, hogy újra felvették a Bath Rend lovagjai közé, hanem egyben rögtön meg is kapta a Rend nagykeresztjét. A rehabilitáció ezzel teljessé vált, s a tengernagy még ez év során ismét szolgálatra jelentkezett a Royal Navy-nél.
     1848-tól 1851-ig a tengernagy előbb a Bahamákon állomásozó Észak-Amerikai Flotta, majd a jamaicai Nyugat Indiai Flotta parancsnoka lett. Miután ekkor már évtizedek óta béke honolt, ez a beosztás leginkább csak adminisztratív feladatokkal járt. Megbízásának lejártával, 1851-ben Cochrane megkapta a tengernagyi (Full Admiral) rangot is. A krími háború kitörésekor ismét szolgálatra jelentkezett, s élvezve a kormány és a királynő támogatását, szerette volna megkapni az oroszok ellen a Balti-tengerre induló flotta parancsnokságát. A hír hallatán az Admiralitás Lordjai szinte pánikba estek. Cochrane ekkor már majdnem 80 éves volt, de a régi fenegyerek hírneve még mindig élénken élt a Royal Navy-ben. A Lordok erősen tartottak tőle, a tengernagy még valamilyen kockázatos vállalkozásba viszi bele a flottát, s udvariasan bár, de gyorsan és határozottan elutasították az ajánlatot. Nem tartott igényt Cochrane-re a Balti-tengeren működő flotta parancsnoka, az egyébként igencsak harmatos teljesítményt nyújtó Sir Charles John Napier sem, pedig a kivénhedt Tengeri Farkas több ízben is jelentkezett tanácsadónak a flottaparancsnok mellé. Az Admiralitás igyekezett Cochrane-t minél messzebb tartani a Royal Navy hajóitól, nehogy véletlenül valami kárt tegyen bennük. Cochrane ekkor a miniszterelnökhöz, régi barátjához, Lord Palmerstone-hoz fordult, engedélyezze neki, hogy ő vezethesse a támadásokat Szevasztopol kikötőjének erődítményei ellen. Palmerstone állítólag már jóváhagyta az ötletet, amikor 1855 szeptemberében az ostromlott orosz város megadta magát, így a tengernagynak ez a terve is kútba esett.
     A háború idején Cochrane ismét felmelegítette egyik régi ötletét, a vegyi hadviselés gondolatát, ezúttal a „büdös-hajóknál” lényegesen korszerűbb formában. Javaslata szerint a brit tüzérségnek cianiddal megtöltött gránátokkal kellett volna bombázni az orosz erődítményeket. (Az ötlet eredetileg Lyon Playfair skót kémikustól és liberális politikustól származott.) A javaslat ezúttal is elutasításra került, s a vegyi hadviseléstől, bár a technikai feltételek ekkor már adottak lettek volna hozzá, egészen az első világháborúig minden hadsereg tartózkodott.

Az agg Tengeri Farkas, néhány évvel halála előtt.

    1831-ben Cochrane gazdag emberként tért vissza Angliába. Külföldi szolgálata során mintegy 70-80 ezer font jövedelemre tett szert. (A hivatalosan elismert bevétel, amennyiben nem adunk helyet a sikkasztásokról szóló pletykáknak.) A Royal Navy-be való visszatérését követően tengernagyként kiemelt fizetést kapott, ami szintén komoly jövedelmet jelentett, még akkor is, amikor az aktív szolgálatot elutasítva félzsoldot kapott. Tíz év sem telt el azonban, és a tengernagy már ismét anyagi nehézségekkel küszködött.
     A gondok egyik fő forrása ezúttal is Cochrane felesége volt. Bár hivatalosan nem váltak el, de 1839-ben Kitty különköltözött férjétől, s a család franciaországi házában élt tovább, természetesen a társadalmi pozíciójának megfelelő fényes külsőségek között. Az egymást érő bálok és estélyek nyelték a pénzt, és a költségeket természetesen ezúttal is a távollevő férj állta. Úgyszintén hatalmas összegeket tüntetett el Cochrane elsőszülött fia, Thomas, aki nemcsak a műszaki újdonságok iránti érdeklődést és a kísérletező hajlamot örökölte apjától és nagyapjától, hanem azok feltűnően rossz üzleti érzékét is. Nagy összegeket fektetett egy vasúti társaságba, mely azonban gyorsan csődbe ment, és hatalmas tartozásokat hagyott hátra. Végül, de korántsem utolsósorban, maga Cochrane is tevékenyen hozzájárult a családi vagyon leamortizálásához. Ő továbbra is a gőzhajók nagy szerelmese maradt, maga is kísérletezett új hajtóművekkel, és már ekkor előnyben részesítette a propellert a lapátkerékkel szemben. Mindez nagyon is előremutató dolog, és újító szellemre vall, azonban mindehhez sajnos most is rendkívül pocsék üzleti érzék járult. A tengernagy egy gőzhajózási társaság alapításával próbálkozott, és természetesen ezúttal is hatalmasat bukott.
     A kassza kiürülésével a tengernagy kénytelen volt valahonnan készpénzt szerezni. Természetesen ezúttal is a régi időkből próbált meg hasznot húzni. Először az angol kormányzatnál próbálkozott, melyhez 1839-ben kártérítési igényt nyújtott be. Véleménye szerint a nagy tőzsdebotrány utáni jogtalanul bocsátották el a Royal Navy-től, ezért utólag követelte az 1814 és 1832 közti időszakban elmaradt fizetését, és igazságtalanul elszenvedett börtönbüntetése okán kártérítésként még ötezer fontot. Beadványát az angol kormány kapásból elutasította.
     A történészek ez alkalommal is érezhető rosszallással írnak a mohó és pénzéhes Cochrane követelőzéseiről, pedig igényei tulajdonképpen egyáltalán nem tűnnek megalapozatlannak. A bíróság utólag törvénytelennek nyilvánította a tengernagy 1814-es elítélését, márpedig a haditengerészettől való elbocsátása akkor szintén törvénytelen volt, és jogosan léphetett fel kártérítési igénnyel volt munkáltatója felé. Úgyszintén nincs abban semmi szokatlan, ha egy ártatlanul bebörtönzött elítélt utólag kártérítést követel a börtönéveiért. Az összegen lehet vitatkozni, de az igény jogosultságán aligha.
     Miután az angol kormányzattól nem sikerült egy centet sem kivasalnia, Cochrane a chilei és a brazil kormánynak -a görögökkel nem próbálkozott- nyújtotta be utólagos igényét az elmaradt zsákmánydíjak iránt. A tengernagy osztott-szorzott -de inkább szorzott-, és úgy találta, a két ország több mint 100 ezer fonttal maradt adósa. Természetesen egyikük sem volt hajlandó fizetni, így Cochrane beperelte mind a chilei, mind a brazil államot. A derék történészek persze itt aztán már tényleg kikelnek magukból, és igencsak súlyos jelzőkkel illetik hősünket, annak fékezhetetlen pénzsóvársága miatt. Cochrane pályafutásának valóban nem ezek a legemlékezetesebb pillanatai, a tengernagy ugyanis a pereket is ugyanolyan agresszív módon vitte végig, mint a hadjáratait. Végig támadásban volt, és nem válogatott sem az eszközökben, sem pedig a jelzőkben, melyekkel hajdani munkaadóit illette. A stílusa valóban nem igazán teszi őt rokonszenvessé, azonban hogy igényei ezúttal sem voltak teljesen megalapozatlanok, azt talán az is jelzi, hogy több évtizedes pereskedések után végül a két dél-amerikai kormány tényleg kénytelen volt komoly összegeket, összesen több tízezer fontot kifizetni. Ezek egy részét már csak évekkel Cochrane halála után utalták át az örökösöknek. Az utolsó per, melyben a bíróság 35 ezer font kifizetésére kötelezte a brazil államot, csak 1873-ban zárult le. (Unokái még 1876-ban is próbálkoztak kártérítési igénnyel, de követeléseiket az angol kormány ezúttal is elutasította.)
     A tengernagy utolsó éveit fia kensingtoni házában töltötte, mint élő legenda, vagy ahogy az egyik életrajzírója fogalmaz, a viktoriánus Britannia emlékműve. Szellemi frissességét élete végéig megőrizte, és már nyolcvanadik éve után nekilátott emlékiratai megírásának. Testi egészsége azonban egyre gyengült, az utolsó években vesekövek kínozták. Két, igencsak fájdalmas vesekőműtéten esett keresztül, és idős szervezete nem bírta ez ezzel járó megpróbáltatásokat. A második műtét közben halt meg, 1860 október 31-én, néhány héttel 85-ik születésnapja előtt.
     Temetésére 1860 november 14-én került sor, óriási gyászszertartás mellett. Gyászolók hatalmas tömege haladt végig London utcáin a hat fekete mén által vontatott díszes halottaskocsit követve. A tömeg élén ott haladt a Royal Navy szinte teljes vezérkara, magas állami méltóságok, és magas rangú chilei, brazil, és görög delegáció. Nagy-Britannia utolsó tengeri hősét, a Tengeri Farkast, a Westminster Apátságban helyezték örök nyugalomra.

Lord Cochrane szobra a skóciai Culross városháza előtt.


Forrásmunkák.

    Élete utolsó éveiben Cochrane nekilátott megírni emlékiratait, azonban ezt a munkát befejezni már nem tudta. Halála után fia, Thomas Barnes Cochrane rendezte a hátrahagyott kéziratokat, és adta ki 1869-ben, „The Life of Thomas, Lord Cochrane, Tenth Earl of Dundonald” címmel. A könyv azonban nem terjed ki a tengernagy teljes pályafutására, csupán a görögországi események kezdetéig követi azt. Cochrane eddig jutott el halála előtt a szöveggel. A könyv ráadásul alapvetően nem azért íródott, hogy a közönséget a tengeri kalandokkal szórakoztassa, hanem hogy a szerzőt tisztázza a pályafutása során ellene felhozott vádak alól, melyek élete végéig fájó sebet jelentettek a tengernagy számára. A Speedy portyázásaival például mindössze három bekezdés foglalkozik, a Pallas és az Imperieuse útjaival még annyi sem. Ugyanekkor a Nagy Értéktőzsde Csalást (Great Stock Exchange Fraud) követő bírósági eljárást több fejezeten át részletezi. A dél-amerikai események leírásánál is nagyobb terjedelmet szentel az ottani kormányok kárhoztatására, mint a hadi események részletezésére. A dél-amerikai, főleg a chilei események leírásánál így elsősorban Brian Vale „Cochrane in the Pacific” című könyvére támaszkodtam, mely kimerítő leírást nyújt a chilei és perui eseményekről, és sokkal megértőbb az illető országok kormányai iránt, mint a tengernagy emlékiratai. A görög eseményeket, amennyire tudtam, George Finlay „History of the Greek revolution” című könyvéből bogarásztam ki. A könyv a görög szabadságharc teljes történetét dolgozza fel, mellékszálként kezelve a tengeri történéseket. Tehát itt alighanem sok minden kimaradt a történtekből, jobb forrásmunkát azonban sajnos nem találtam. (A görög szabadságharc történetéről egyébként magyarul is egész jó összefoglaló található a mindenkilapja oldalán.) Mindezek mellett természetesen mint mindig, ezúttal is sokat merítettem az angol nyelvű Wikipédián talált írásokból.
     Cochrane egyébként az egyik legjobban dokumentált tengernagy. Ha az Amazonon beírjuk nevét -Admiral Cochrane- a könyvkeresőbe, több tucat közvetlenül vagy közvetetten róla szóló könyvet kapunk eredményként. Népszerűsége, a történészek felemás megítélése ellenére, tehát máig töretlen. Remélem, e sebtében összecsapott, és sajnos közel sem teljes összefoglalóval hazai népszerűsítéséhez is sikerült valamelyest hozzájárulnom.

(2010 május-június)


Vissza.