North Carolina

Trumpeter 1/350

A hajómakett gyártás közel 20 éves pangása után a Trumpeter szinte megváltóként érkezett a piacra. Bizony, a Tamiya a 80-as években adott ki utoljára 1/350-es hajókat, és ezután a Heller néhány 1/400-as hajóján kívül gyakorlatilag semmi más nem jelent meg, s a nagy méretarányok kedvelői mostanáig kénytelenek voltak ezen a koszton vegetálni. Az ezredforduló tájékán ugyan ígéretesnek tűnt az ICM megjelenése, de a jobb sorsra érdemes ukrán cég a König osztályú csatahajók kiadása után gyorsan eltűnt a süllyesztőben. Akadt néhány tengerentúli cég, amely kiadott néhány 1/350-es műgyanta hajót, ezek azonban idehaza –az internet megjelenéséig- beszerezhetetlenek voltak, és a gyakorlatban horribilis áruk miatt azok is maradtak. 1/700-as, vagy még kisebb méretarányban a választék ugyan bőséges, de az én véleményem szerint a hajómodell nagyjából az 1/400-as méretaránynál kezdődik. Az 1/700-as hajóknak alig látom több értelmét, mint a rizsszemből kifaragott Santa Mariának. (Létezik.) Szó se róla, lenyűgözőek Jeff Lin, vagy Andrzej Brozyna hajói, de inkább csak a fényképeken. A valóságban nagyító kell hozzá, hogy élvezhessük a részleteket. És ezt szó szerint kell érteni. A legutóbbi Stefánia kiállításon például jelen volt Pék György is, legújabb, a tőle megszokott magas színvonalat képviselő hajójával. Ami viszont úgy eltűnt a méteres csónakmodellek alatt, hogy csak akkor vettem észre, amikor másodszor kerültem meg az asztalt. Szó se róla, a látásom már nem a régi, de amikor még az volt, akkor se tartottam többre ezeket a hajókat helyes kis csecsebecséknél. Egyszerűen nem érezni rajtuk a hadihajókra jellemző, megdöbbentő méreteket. Csinos kis mütyürkék, és kész. Ehhez képest viszont elég sokat kell dolgozni velük, és bár a tények bizonyítják, hogy szinte az utolsó csavarig ki lehet dolgozni rajtuk a részleteket, azért én mégis úgy vélem, hogy aki abban leli élvezetét, hogy 1/700, vagy mondjuk 1/1200 méretarányban, több tucat alkatrészből, házilag készíti hajójára a Bofors gépágyúkat, az sürgősen pszichiátriai kezelésre szorulna. Ez persze szigorúan csak az én magánvéleményem. Lehet átkozni érte, de még akkor is fenntartom, ha hozzá kell tennem, hogy roppant elégedett volnék magammal, ha sikerülne 1/350-ben olyan minőségben dolgoznom, mint amilyen minőségben például Jeff Lin dolgozik 1/700-ban. 1/350-ben sokkal szebb az élet. A modell méretei már érzékeltetik, milyen lenyűgöző kolosszus lehetett hajónk a valóságban, és nem kell nagyítót használni az építéshez. A tárolásnál persze gondok vannak, a Tamiya Missouri nem fog elférni az íróasztalfiókban, de mivel nagy tömegben aligha fogjuk gyártani ezeket a hajókat, valahogy csak sikerül majd helyet szorítani nekik. Viszont az ember kedve azért már nem az igazi, amikor harmadszor csinálja meg a Tamiya féle Bismarckot. Nagyon ideje volt már, hogy valaki végre egy kis friss színt, újdonságot vigyen a Bismarck-Missouri-Yamato szentháromságba. A Trumpeter végre megtette ezt, és ettől úgy látszik, hirtelen megvilágosodott a többi makettgyártó cég is. A Hasegawa, a Zvezda, a Revell, és néhány másik cég szintén megjelent a piacon nagy méretarányú hajóival, és többnyire rövid időn belül megjelennek a hajókhoz a fotómaratott kiegészítők is. Így aztán a többször hét szűk esztendő után végre élvezhetjük a viszonylagos bőség idejét. (Mármint ha meg tudjuk fizetni, természetesen.) Az öröm persze teljesebb volna, ha ezeket a hajókat és kiegészítőket röviddel megjelenésük után, korrekt árakon, Magyarországon is meg lehetne vásárolni, de természetesen jól tudom, hogy ez a gondolat már a fantasy kategóriába tartozik. Marad tehát fő beszerzési útvonalként az Internet, és a nagyobb makettkiállításokon rendszerint jelen levő lengyel és cseh árusok. Ezekből a forrásokból származik az alább bemutatandó makett is.

A Soleil Royal után úgy éreztem, valami könnyű, pihentető kis hajócskára van szükségem, mielőtt újra egy nagyobb vállalkozásba kezdek. Először egy régóta a szekrény tetején porosodó Heller féle csatahajó megépítésére gondoltam, de aztán a tavalyi Móvári kiállításon megláttam az egyik lengyel árusnál a North Carolinát, és a kissé húzós ár -23.000 Ft- meg silány doboztető festmény ellenére úgy döntöttem, ez lesz a következő áldozatom.
A dobozt kinyitva az első átvizsgálásnál kiderült, hogy a makett –melynek készítői láthatóan sokat nézegették a Tamiya régebbi készleteit- összességében ugyan jó színvonalú, de tartalmaz egypár szerencsétlen megoldást. Elsősorban azt nehezményeztem, hogy a készlet kizárólag csak egy változat megépítését támogatja. Eredetileg ugyanis a hajót abban az állapotában szerettem volna elkészíteni, ahogyan az 1941-es próbajáratok alatt kinézett. A makett fegyverzetét és felszerelését, valamint a festését azonban csak az 1944-es időszakhoz adják meg. A korábbi verziók elkészítéséhez jelentős átépítésekre volna szükség. Én végül attól rettentem vissza, hogy el kellett volna távolítanom a fedélzetről néhány 40 mm-es lövegállást, ami miatt a fedélzet deszkázását ezeken a helyeken újra kellett volna karcolni. Ezt túl nagy munkának éreztem ahhoz képest, hogy csak egy könnyen és gyorsan elkészíthető modellt szerettem volna elkészíteni. Nem tartottam túl jó megoldásnak azt sem, hogy a 20 mm-es gépágyúk helyét –melyek száma a háború során állandóan változott- kifúrták a fedélzeten. A Heller modelleken például csak a fedélzet alján jelzik ezek helyét, és a modellezőre bízzák, mit fúr ki belőlük. Festési rajz szintén csak az 1944-es változathoz van, de még ez is csak a hajó kamuflázsának a színeit mutatja, a részletek festéséhez semmilyen segítséget nem kapunk. A felépítmények oldalfalait külön adják, és ezeket egyenként kell felragasztani. Előre látható volt, hogy ez azzal fog járni, hogy rengeteget kell majd tömíteni. (Így is lett.) Mindezeket a bosszantó apróságokat megfejelik még azzal, hogy a hajótesthez külön adják a vízvonal alatti részt, nyilván a vízvonalmakettek készítőinek akarván kedveskedni ezzel. A horgonyláncok természetesen itt is úgy vannak ráfröccsöntve az orrfedélzetre. (Ez olyasmi, mint a vitorlásokhoz mellékelt műanyagvitorlák. Haszontalan, felesleges, de valamilyen rejtélyes okból a makett gyártók nem tudnak jobb megoldást kitalálni. Pedig ebben az esetben van jó példa, a Heller, amely a hajóihoz horgonyláncként mindig mellékel egy darab rézláncot.) A horgonyláncok nyílásai sincsenek kifúrva, a fedélzetet pedig három darabból kell összeállítani, és ezek illesztésénél a hézagokat gyakorlatilag lehetetlen nyom nélkül eltüntetni. Végeredményben azonban ezek a hibák nem túl jelentősek. A készlet összességében jobb, mint a Heller, vagy az ICM makettek, és nem sokkal marad el a Tamiya makettek színvonalától, fanyalgásra tehát semmi különösebb ok nincsen.
Miután az 1941-es változat megépítésének ötletét, fájó szívvel bár, de végül elvetettem, el kellett végre döntenem, mit is akarok. A javasolt 1944-es festés látványos, de valami egyszerűbbet szerettem volna. A Squadron egyik füzetében aztán rátaláltam a megoldásra. Egyszínű kék festés 1943 őszéről. Az időpont elég közeli a modell által eredetileg megjelenített 1944-es időponthoz, tehát feltételezhettem, hogy nem kell sokat változtatni a felszerelésen. Nem jelentett nehézséget az sem, hogy az Interneten gyorsan több száz képet szedjek össze a hajóról. Imígyen felkészülve aztán már nekivághattam az építésnek.

Az eredeti hajó.

Az 1922-es washingtoni tengerészeti egyezmény 15 évre véget vetett Amerikában a csatahajók építésének. A Colorado osztály 1923-ban befejezett utolsó hajója után 1937 október 27-ig kellett várni a legközelebbi csatahajó gerincfektetésére. Ez a hajó lett a North Carolina. A hajó építésének megkezdése némi késedelmet szenvedett az ágyúk kalibere körül zajló huzavona miatt. Az angolok ugyanis szerették volna a csatahajók ágyúinak kaliberét a washingtoni egyezmény által engedélyezett 16 hüvelykről 14-re csökkenteni. Roosevelt támogatta az ötletet, de csak abban az esetben, ha azt a többi tengeri hatalom is elfogadja. A tervezők tehát végig bizonytalanságban voltak, tulajdonképpen milyen ágyúkkal is lesz felszerelve az új hajó. Hogy a munkával haladni tudjanak, végül két alternatívával álltak elő. Az egyik elgondolás szerint a hajó három darab négy ágyús lövegtoronyban 12 db 14 hüvelykes ágyút, a másik szerint pedig három darab három ágyús toronyban 9 db 16 hüvelykes ágyút hordozott volna. A kétféle lövegtorony mérete és súlya megegyezett, tehát a hajóra a későbbi döntésnek megfelelően bármelyiket beépíthették, anélkül hogy módosításokat kellett volna eszközölni a hajótesten. Végül a két új csatahajón 16 hüvelykes ágyúk kerültek elhelyezésre, miután a japánok elutasították az új korlátozásokat.
A hajó páncélövének lemezeit 15 fokkal befelé döntve építették be, ami növelte a páncél ellenálló képességét. Erre szükség is volt, mivel a hajó vékonyabb páncélzatot kapott, mint a későbbi csatahajók. A tervezéskor a páncélzatot ugyanis úgy méretezik, hogy az képes legyen ellenállni egy azonos erejű csatahajó lövedékeinek. (Groteszkül hangzik, de fogalmazhatunk úgy is, hogy a csatahajók páncélzatát úgy tervezik meg, hogy az a hajó saját lövedékeinek ellen tudjon állni.) Mivel a hajó az eredeti tervek szerint 356 mm-es ágyúkat kapott volna, a páncélzatot is ehhez méretezték. A későbbi csatahajók vastagabb, és jobban -19 fokban- megdöntött páncélt kaptak.
A North Carolinát végül 1941 április 09-én adták át a haditengerészetnek. 1942 tavaszára került bevethető állapotba, és júniusban a Csendes-óceánra vezényelték. Aktív szolgálatának teljes idejét itt is töltötte el. A North Carolina, valamint a nem sokkal később beérkező Washington, és a South Dakota első éles harci bevetésére a Guadalcanal körüli harcokban került sor, 1942 őszén. Az új csatahajók elsősorban kiváló légvédelmükkel tűntek fel. A rekordot az Enterprise anyahajó kíséretében levő South Dakota állította fel október 26-án, amikor egyetlen nap leforgása alatt 26 japán repülőgépet lőtt le. Ez a siker azonban végzetes következményekkel járt az új csatahajókra nézve. Az amerikai tengernagyok ettől fogva úgy tekintettek rájuk, mint erősen páncélozott légvédelmi hajókra. Fedélzetükre több száz légvédelmi ágyút zsúfoltak össze, és a háború alatt végig szorosan az anyahajók mellett tartották őket. Következésképpen ezek a nagyszerű csatahajók soha nem voltak ott, ahol lenniük kellett volna. A partraszálló amerikai csapatok támogatását, és a japán csatahajókkal vívott egyetlen flottaütközetet a régi, első világháborús csatahajók végezték el, miközben az új, korszerű, gyors csatahajók az anyahajók körül keringtek, és legfeljebb csak a támadó japán repülőgépekre lövöldözhettek. Társaihoz hasonlóan a North Carolina is ezzel töltötte el szolgálati idejét. Az anyahajók kísérőhajójaként vett részt a csendes-óceáni háború legtöbb ütközetében, a háború végén pedig a japán kikötők ágyúzásában. Egyszer szenvedett csak el komolyabb sérülést, rögtön pályafutása elején, 1942 szeptember 14-én, mikor a japán I-19 tengeralattjáró egyik torpedója eltalálta. Sérülései ellenére a hajó képes volt a kötelékben maradni, és csak az ütközet vége után, októberben tért vissza Pearl Harbourba nagyjavításra. (Alighanem az I-19 támadása volt a történelem legeredményesebb tengeralattjárós akciója. A japánok hat torpedót lőttek ki, ebből három eltalálta és elsüllyesztette a Wasp anyahajót, egy eltalálta az O’Brien rombolót, amely később szintén elsüllyedt, az ötödik torpedó pedig, miután megtett 11 mérföldet, és átment két romboló alatt, a North Carolinába csapódott.)
A második világháború meghozta a csatahajók trónfosztását. 1939-ben még ezek a hajók voltak a flották büszkeségei, a hajóhad gerince, azonban a háború végére már jószerével csak felesleges kacatoknak tekintették őket. (Ez a felfogás azóta is tartja magát, annak ellenére, hogy az amerikaiaknak eddig minden nagyobb háborújukban elő kellett kotorniuk a tartalékállományból az Iowa osztály megmaradt csatahajóit.) 1945 után az amerikai csatahajók pályafutása véget ért, és valamennyien kikerültek az aktív állományból. Elképesztő, hihetetlen pazarlás volt ez. Vadonatúj, aktív szolgálatban sokszor alig 2-3 évet eltöltött csatahajók kerültek tartalékállományba, majd egy évtized múlva –ócskavasként- a hajóbontókba.
A North Carolina 1947-ben került tartalékba, majd 1960. június elsején törölték a flotta állományából. A lebontástól az mentette meg, hogy egy alapítvány megvásárolta a hajót, melyet helyreállítása után a névadó állam egyik kikötőjében, Wilmingtonban emlékhajóként állítottak ki. Napjainkban is ott tekinthető meg.

A makett.

Az építést azzal kezdtem, hogy lecsiszoltam az orrfedélzetről a horgonylánc imitációt. Ezek helyett a Billing Boats vékony rézlánca kerül majd fel a hajóra. Nem olyan vékony, mint a Heller makettekhez mellékelt lánc, nagyobb méretarányokhoz készült, de azért megfelel a célnak. Ezután természetesen a hajótest két felének az összeállítása következik. Az első próbálkozásnál kiderült, hogy a felső és alsó rész nem passzol pontosan egymáshoz. A felső rész aljából ki kellett vágni a merevítőket, hogy valamennyire hozzá tudjam igazítani a hajófenékhez, és még így sem tudtam a két darabot pontosan összeilleszteni. Tömítettem, csiszoltam, faragtam, és közben a magyar nyelv minden lehetőségét kihasználva átkoztam a vízvonalmodellek készítőit, akik miatt –nem először- már megint nekem kell szívni. A végeredmény nem lett valami tökéletes, de lelkiismeret furdalásomat ismét azzal hallgattattam el, hogy ez a modell csak időtöltésből készül, nem kell túlzottan a tökéletességre törekedni. Beragasztottam a hajócsavar tengelyeket és a kormánylapátokat is, és aztán természetesen megint tömítés és csiszolás. Ezután kezelésbe vettem a fedélzeteket. Kifúrtam a horgonylánc nyílásokat, és a fedélzeti felépítményekre ráragasztottam az oldalfalakat. Ahogy előre látható volt, az illeszkedések nem voltak egészen tökéletesek, s lehetett megint tömíteni. A felépítményeken néhány ajtót a móka kedvéért ki szoktam nyitni, tehát három ajtó helyét kifúrtam. Amúgy a maketten az ajtók szépen ki vannak dolgozva, sajnáltam is a nyitott ajtók helyén levágni őket. Ezután beragasztottam a fedélzeteket –aztán természetesen megint tömítettem-, majd a fedélzetek peremére rézdrótot ragasztottam. Ez a korlátok felragasztásához szükséges. Eredetileg ugyanis Eduard korlátokat szoktam használni, ezeknek pedig megvan az a tulajdonságuk, hogy nincs rajtuk semmi, aminél fogva fel lehetne ragasztani őket a fedélzetre. Nincs sem alsó peremük, sem pedig felhajtható fül a korlátlábak alján, mint mondjuk a Verlinden korlátokon. Igazából elképzelni sem tudom, a gyárban hogyan képzelték el ezeknek az amúgy szép maratásoknak a beépítését. Lehet, csak azért gyártják, mert jól mutat a katalógusban. Ezt a problémát én a fedélzet szélére ragasztott drótokkal oldottam meg, ezek külső oldalához ragasztom hozzá a korlátot. Az élethűségben nem esik kár, mert a korlátok alatt valóban van a fedélzeten egy perem. Ezt követően a felépítmények fődarabjait levágtam az öntőkeretről, egy csepp ragasztóval ideiglenesen összeragasztottam, és a helyükre próbáltam őket. Ezt mindig meg szoktam csinálni, mivel az ember így előre látja, nagyjából milyen nehézségek várnak még rá, milyen hibákat kell kijavítani, s milyen sorrendben célszerű a felépítmény alkatrészeit összerakni és befesteni. Amit itt leginkább előre lehetett látni, az az, hogy időm legnagyobb része a tömítgetéssel fog elmenni. A kínaiak nagy hibát tulajdonképpen sehol sem vétettek, kicsit viszont szinte mindenhol. Rögtön hozzátenném, ez más modelleknél sincs különbül, a Hellernél is legalább ennyit, ha nem többet kell tömíteni. A részletek kidolgozása amúgy jónak mondható, azonban a daruk és katapultok rácsszerkezete itt sem igazán élethű tömör műanyagból. Először arra gondoltam, drótból, plexiből, és ilyen-olyan maradék alkatrészekből összebarkácsolom őket. De aztán eszembe jutott, talán kihasználhatnám a nemrégiben bekötött Internet lehetőségeit, és drágább, de kényelmesebb megoldásként rendelhetnék valamilyen fotómaratott kiegészítőt a hajóhoz. A korlátokon kívül még sosem használtam maratást, de úgy éreztem ideje kipróbálni. Utánanéztem a neten, és kiderült, vagy féltucat cég gyárt fotómaratott kiegészítőket a Carolinához. A legteljesebb a LionRoar terméke, fantasztikusan gazdag alkatrészkészletében az ágyúcsövektől kezdve az antennákig minden megtalálható, viszont mellbevágó ára miatt fel sem merülhetett a beszerzése. Végül természetesen a legolcsóbb készlet, a Tom’s Modellworks fotómaratása mellett döntöttem. Katalógusára kb. 8 ezer forint körül volt, de sikerült valamilyen akciót kifognom, és a maratás végül csak mintegy 6 ezerrel dobta meg a makett árát. Ez korrekt árnak mondható, figyelembe véve azt, hogy ha csak a szokásos Eduard korlátokat veszem meg, az is hozzávetőleg 3.000 forintba került volna, így viszont hatért megkaptam a korlátokat, az antennákat, darukat, katapultokat, lépcsőket, lövegpajzsokat, és egy csomó más alkatrészt. A maratás jó minőségű, de a hozzá adott összeállítási rajz egyszerűen borzalmas, a legérthetetlenebb, amit ebben a műfajban valaha is láttam. A rajta szereplő rajzok némelyikét nyugodtan fel lehetne adni rejtvényként. Nemcsak az összeállítás mikéntje marad homályban, hanem az alkatrészek elhelyezkedése is. Sok esetben találomra raktam fel az alkatrészeket, mert elhelyezkedésüket nem tudtam pontosan megállapítani, néhány alkatrészt pedig egyáltalán nem szereltem fel, mert nemcsak azt nem tudtam megállapítani, hová valók, hanem azt sem, hogy egyáltalán ezek micsodák. A rajz hivatkozik egy könyvre –feltételezem a Tom’s Modelworks valamilyen üzleti partnere adja ki-, amelyből állítólag kiderül, mi hová való, de semmi kedvem nem volt további pénzeket költeni. A daruk, katapultok, korlátok, lövegpajzsok helye egyértelmű volt, és a Fülesen edződött logikám némi fejtörés után kitalálta a radarantennák elhelyezkedését is. Végülis ezekért vettem meg a készletet. A többi alkatrész már csak bónusz volt, amik nem izgattak különösebben.
Ugyancsak ekkor célszerű eldönteni, mit akarunk feljavítani a hajón, és milyen kinézetet akarunk adni neki. A legtöbb hajómodell elég statikusra van megcsinálva, azaz minden ágyúcső szabályosan előrenéz, a koptatás minimális, daruk, katapultok alaphelyzetben. Ez szerintem olyasmi, mintha a figurák készítői kizárólag csak merev vigyázzállásban készítenék el figuráikat. Én mindig igyekszek egy kis életet lehelni a hajóimba. A darukat és a lövegtornyokat különböző irányokba kihajtom, az ágyúkat különböző szögekben megemelem, a fedélzetre kötéltekercseket rakok, meg ilyesmik. Most is alaposan átböngésztem a rendelkezésre álló képeket, hogy ötleteket merítsek belőlük, hogyan dobjam fel egy kicsit a modellt. A lövegtornyok és lövegek elrendezésére találtam egy remek képet, melyen szinte minden löveg különböző szögben volt megemelve. Igaz, a kép az Alabamáról készült, de úgy gondoltam, nyugodtan lehet használni itt is. A másik ihletet adó kép viszont már valóban a North Carolináról készült, és ezen éppen lőszert rakodnak az „A” lövegtorony alatti lőszerraktárba. A képen jól látható, hogy az orrfedélzet felett ponyvát feszítettek ki. Rögtön eszembe jutott, hogy a Tamiya Missourijához mellékeltek két 406 mm-es lövedéket, és ezeket akkor nem használtam fel. A maradék alkatrészeket szerencsére mindig elrakom, és így rövid keresgélés után előkerült a két lövedék is. Így aztán kialakult a kép –melyet gyorsan fel is vázoltam egy papírlapra-, hogy milyen lesz az új hajóm, ha minden jól megy. Nos, a dolgok egyáltalán nem mentek jól, és a végeredmény legalábbis felemás lett.
A szellemi munka után nekiláttam a felépítményeknek. Összeragasztottam azokat a részeket, melyekről úgy véltem, a festés előtt célszerű őket ragasztani. A parancsnoki híd ablakait kifúrtam. Eredetileg ide, a belső oldalra, a festés után plexit akartam beragasztani, de a később kitört alkotói válság miatt erről, és még sokminden másról is lemondtam. Összeragasztottam a lövegtornyokat is, a főtüzérség csöveit kifúrtam. Az ágyúcsöveket a szükséges mértékben alkalmazott fizikai erőszakkal a kívánt emelkedési szögbe állítottam. Szinte feleslegesnek tűnik hozzátenni, hogy mindezen műveletek ismét nagy mennyiségű tömítést vontak maguk után. Igyekeztem műanyagragasztót használni, ahol csak lehetett, mert a pillanatragasztókat nem tartom valami sokra. Fém alkatrészeknél persze elkerülhetetlen a használatuk, de nem adnak erős kötést. Erre akkor jöttem rá, amikor felújítás céljából szétszedtem az egyik régebbi hajómat. Amelyik alkatrészt pillanatragasztóval ragasztottam, annak elég volt, ha a szikével megfeszítettem egy kissé, és azonnal lepattant a helyéről. Amelyiket viszont műanyagragasztóval rögzítettem, hát azt úgy kellett levésni, és ha sokáig feszegettem, nem a ragasztás, hanem mellette a műanyag tört el.
Tehát összeragasztottam a felépítmények, kémények, lövegtornyok nagyobb darabjait, majd lealapoztam őket. Az alapozás nemcsak arra való, amire a neve is utal, azaz hogy alapot ad a fedő rétegnek, hanem kiemeli a ragasztás során elkövetett hibákat, melyeket ekkor még lehet korrigálni. (Igen, tömítés, csiszolás…) Az egyszerűség kedvéért alapozószínnek a hajófenék vörösesbarnáját választottam, így az alapozással egyben elkészül a fenék festése is. Miután a Trumpeter festési rajzával nem voltam megelégedve, inkább elővettem a Tamiyának a Missourihoz adott összeállítási rajzát, és ez alapján kevertem ki a színeket. Az elkészült árnyalatot kissé barnásnak találtam. Szerintem ezt a nagyjából gesztenyebarna színt a japán hajókon használták, és a japán Tamiya automatikusan minden más nemzet hajójához is ezt ajánlja, ugyanúgy, mint ahogy régebben a Heller is minden hajójához a francia hajókon használatos sötét vörös színt (wine -vörösbor szín) írta elő. A fényképek alapján nekem úgy tűnik, az amerikai és angol hajókon a világosabb és élénkebb skarlátvörös színt használták a vízvonal alatt. Végül aztán mégis meghagytam a Tamiya színét, ha ezt gondolják helyesnek, legyen ez egyszer igazuk. Természetesen több rétegben vittem fel a festéket, hogy rendesen takarjon, a száradását pedig hajszárítóval igyekeztem gyorsítani. Nemcsak gyorsabban szárad, de szerintem így egyenletesebb, szebb felületet is ad. Bár egyesek szerint ezt csak én látom így. (Egyébként, ha megfelelő hangulatban vagyok, néha még a festéket is elő szoktam melegíteni.) Száradás után kitakartam a hajófeneket, és lefújtam a fedélzeteket is. Ezúttal is a Tamiya rajz alapján kevertem ki a színeket, és most elégedett voltam az árnyalattal. A biztonság kedvéért a kikevert színekből mindig raktam félre egy keveset, mert nem voltam benne biztos, még egyszer ki tudom keverni pontosan ugyanazt az árnyalatot, ha szükség lesz rá valamilyen javításnál, vagy kifelejtett alkatrész festésénél. Persze az utólagos javítgatások már soha nem adják ki pontosan az eredeti színt, és ugyanaz a szín más árnyalatú lesz festékszóróval fújva, mint ecsettel festve. A legnagyobb gond, ami itt adódott az volt, hogy a taton a maszkolószalag egy darabon feltépte a hajófenék festését. Természetesen pont a fenék vörös színe volt az, amelyikből nem raktároztam el tartalékot. Szerencsére a kérdéses részt a vízvonal fekete csíkja később nagyrészt eltakarta, a maradék kis területet pedig rozsdaszínnel kentem be. Ezután nekiálltam a maratott alkatrészeknek.
A felépítményekről és a lövegtornyokról lekapartam és lecsiszoltam a hágcsóimitációkat, és helyükre a fotómaratás darabjait ragasztottam fel. Az „A” lövegtorony tetejére egy, a Missouri után megmaradt, speciális darut ragasztottam, a lőszerrakodásnál erre szükség lesz. Ezután a kéményekre és az előárboc tetejére raktam fel a különböző antennák tartóit. Nem merem azt állítani, hogy a helyükre ragasztottam őket, ugyanis a maratás rajzából képtelenség megállapítani, hogy melyik hová való. Az Interneten találtam egypár képet olyan North Carolina modellekről, melyekhez felhasználták a Tom’s Modelworks maratását, s ezeket elemezve próbáltam megállapítani –több-kevesebb sikerrel- mi hová való. A felépítményeken és lövegtornyokon levő rácsos kosarak, vagy mik, szintén okoztak némi fejtörést. A lövegtornyokon a fényképek alapján elég egyértelmű volt az elhelyezkedésük, de a felépítményekre saját egyéni ízlésem alapján ragasztottam fel őket, mivel nem találtam olyan képet, amelyikből egyértelműen kiderült volna, hol használták ezeket. (És mire?) Valószínűleg nem is volt erre szabály, és változó helyeken szerelték fel őket, ahol éppen szükség volt rájuk. Elkészítésüknél a manufakturális módszer szerint dolgoztam, mint általában akkor, ha sok egyforma alkatrészt kell elkészítenem. A manufakturális, vagy érthetőbben futószalag módszer azt jelenti, hogy egyszerre csak egy műveletet végzek, de azt mindegyik alkatrésznél. Tehát ebben az esetben például először levágom a keretről mind a huszonvalahány alkatrészt, aztán meghajlítom a középső lemezt, sorban mind a huszonvalahány darabon, majd behajtom és beragasztom a kosár egyik végét… és így tovább. A céhes módszer ezzel szemben az, ha külön-külön veszem kezelésbe, és csinálom egyenként készre a darabokat, amit ilyen esetekben nem érzek elég hatékonynak. Ugyanígy jártam el a mentőtutajoknál is. A középső részüket kifúrtam, a maradékot szikével eltávolítottam, a hátlapra pedig felragasztottam a maratás rácsait. Mivel a tutajok egyelőre még útban lettek volna, nem ragasztottam őket a helyükre, hanem elraktároztam egy gyufásdobozban. (Meglehetősen nagy gyufásdoboz készlettel rendelkezem ilyen célokra.) Most következtek a radarok, de ezek elkészítése már nem volt ilyen egyszerű munka. Az első probléma, ami ezekkel felmerült, a pontos típus beazonosítása volt. A maratáson ugyanis természetesen az 1944 közepén használt típusokat adják, pedig én a hajót az 1943 őszi állapotában akartam elkészíteni. Nem volt egyszerű dolgom, mert olyan sokféle radart használtak ezekben az időkben az amerikai hajókon, hogy egy idő után zsongani kezdett a fejem tőlük. A 127 mm-es ágyúk Mk. 37-es tűzvezető rendszerének radarjaival kezdtem. A maratásban az 1944 közepén használt Mk. 12/22 típust adták, viszont az általam megjeleníteni kívánt 1943-as időszakban a hajón az FD radart használták. A fényképeket kielemezve aztán kiderült, hogy az átalakítással nem lesz semmilyen nehézségem, mivel a két típus között csak annyi a különbség, hogy az FD-ről hiányzik a jobb oldali Mk. 22-es parabolaantenna, és a többi segédantenna. Tehát még spóroltam is egy csomó munkát azzal, hogy a korábbi változatot választottam. A fotómaratáshoz összeállítási rajzként mellékelt firkálmány megfejtése már lényegesen nagyobb kihívást jelentett, de végül azért csak kihámoztam belőle annyit, hogy a hajlításhoz egy sablont kell csinálni, amit öntőkeret darabokból el is készítettem. Az antennák meghajlítása nem volt különösebben nehéz feladat, de az állványuk már nagyobb odafigyelést igényel. Ez egy meglehetősen érzékeny rácsszerkezet, ami könnyen eldeformálódik. Az első hárommal nem volt semmi bajom, de a negyedik, az utolsó, amelyiket a legszebben sikerült megcsinálnom, leesett az asztalról. Azonnal utánavetődtem, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, egy pillanat alatt nyom nélkül eltűnt a szemem elől, és nem is került elő aznap, hiába jártam körbe négykézláb az asztalt vagy tizenötször. Csak másnap került elő takarítás közben, egy olyan helyről, amit pedig előző nap többször is átnéztem. Elég ramaty állapotban volt, de már nem izgatott, időközben ugyanis kiderült, hogy nincs is rá szükségem. Észrevettem ugyanis valamit, amire sem a Trumpeter, sem a kiegészítőket gyártó cégek, sem pedig modellező kollégáim nem figyeltek fel. Nagy felfedezésem az volt, hogy a hátsó FD antenna tartóállványa különbözik a többiekétől, majdnem kétszer olyan magas. Ez a fényképeken teljesen tisztán és egyértelműen látszik. Ide tehát drótokból, és mindenféle maradék fotómaratásokból összetákoltam egy megfelelő méretű állványt, és erre raktam az antennát. Ezután következtek a főtüzérség Mk. 38-as irányítóberendezései. Nagy megkönnyebbüléssel vettem észre, hogy 1943-ban ezeken még nem a modellhez mellékelt FH radarokat használták, melyek elkészítése még a maratás felhasználásával is igen bonyolult és nehéz munkának ígérkezett –márcsak azért is, mert egyszerűen képtelen voltam az összeállítási „rajzot” megfejteni-, hanem a sokkal egyszerűbb FC radarokat. A maratás ugyan nem tartalmazott ilyent, de meglátásom szerint az FC radar feltűnően hasonlít azokhoz a drótkosarakhoz, melyeket korábban a lövegtornyokhoz már legyártottam. Ezek két példányát minősítettem át radarantennának, és kerültek fel, kis átalakítás után, a távmérők tetejére. Ezután pihenésképpen a csónakdaruk következtek. Egyszerű, könnyű munka volt, néhány hajlítás, és pár csepp pillanatragasztó az egész. Az eredmény viszont nagyon látványos, mutatós darab, össze sem lehet hasonlítani a készlethez mellékelt műanyag darukkal, vagy azokkal, melyeket korábban én szoktam drótokból összegányolni. A daruk köteleit horgászdamilból készítettem, aztán egy gyufásdobozba kerültek ezek is. Összeállítottam a repülőgépdarut is, amit a maratás rajza szerint egy kerek talapzatra kellett volna ragasztanom, amely állítólag a modellhez tartozik. Mivel semmi ilyesmit nem találtam, a maradék alkatrészekből kerestem egy alkalmasnak tűnő kerek alkatrészt –valami ágyútalapzat volt fiatal korában- és erre ragasztottam rá a darut. Miután a daruk sikeres összeállításával megszereztem a szükséges önbizalmat, nekiálltam annak a munkának is, amelytől leginkább tartottam, a katapultok összerakásának. Valóban nem volt egyszerű, 15 alkatrészből áll mindegyik katapult, és elég nehéz úgy összerakni őket, hogy közben ne görbüljön el egyik se. Különösen a korlátok felhelyezése volt fárasztó. Közben eltűnődtem rajta, hogy a fenébe képesek egyesek még 1/700 méretarányban is úgy dolgozni az ilyen maratásokkal, hogy azokon nem látni egyetlen elgörbült, vagy rosszul illeszkedő alkatrészt, egyetlen ragasztónyomot sem. Nem is beszélve a tiszta és egyenletes festésről. Az én katapultjaim se lettek azért rosszak, s kétnapi munka után gyufásdobozba kerültek ők is. Végül a radarok közt utolsóként a leglátványosabb, a CXAM-1 légtérfigyelő radar került fel az előárboc tetejére. Felrakásához némileg át kellett alakítani az árbocot, mivel a CXAM-1 másként helyezkedett el, mint a modellhez eredetileg adott SK-2 radar. Ezután már úgy éreztem, a modell megfelelő készültségi fokot ért el ahhoz, hogy nekiálljak a vertikális felületek festésének. Azonban erős kísértést éreztem, hogy ezúttal hajón is kipróbáljak néhány koptatási eljárást, amelyet általában a harckocsi modelleken szoktak használni. Végzetes döntés volt.
Eleinte nem volt semmi gondom. A modellújságokban olvasott módszer szerint hajófenék és a fedélzetek már elkészült festését átmostam, a hajófenékét nagyon híg világosszürke és zöld –só és alga- festékkel, a fedélzeteket pedig sötétszürkével és barnával. Lakkozás után nekiálltam kitakarni a már kész részeket. A hajófenékkel természetesen nem volt semmi probléma, a vízvonalra maszkoló szalagot ragasztottam, erre pedig Tixo-val újságpapírt. A fedélzetek azonban nagyobb gondot jelentettek. Maszkoló fóliával leragasztani őket a sok kiálló kis mütyür miatt több napos munka lett volna, amit szerettem volna megspórolni. Ezért inkább folyékony maszkolóval kentem be a fedélzeteket. Ez volt az első komoly hiba, amit elkövettem.
A hajóra fújt kék színt szintén a Tamiya alapján kevertem ki. Maga a színárnyalat nem is lett rossz, de a festéket kicsit túlhígítottam, és az néhány helyen megfolyt. Ennek korrigálása nem okozott komoly problémát, s az igazi gondok csak akkor kezdődtek, amikor a festés után elkezdtem a fedélzetekről eltávolítani a maszkoló folyadékot. Nem jött le. Szinte négyzetmilliméterenként kellett letépnem, vagy gyufaszállal lekapargatnom, és ennek során természetesen az alatta levő festés is sérült. Sok helyen a maszkoló nem takart rendesen, és alákerült a kék festék. Nem jártam jobban a lövegtornyokkal sem. Ezek tetejét Revell maszkoló fóliával takartam le, de a festék úgy befolyt alája, mintha ott sem lett volna. A fedélzetek olyan mértékben károsodtak, hogy gyakorlatilag az egészet festhettem újra. Az már csak a hab volt a tortán, hogy eközben letört két kosár, két hágcsó, és a hátsó FD radarantenna. Utólag emlékeztem aztán vissza, hogy amikor öt évvel ezelőtt utoljára csináltam ilyen hajót, az ICM féle Königet, akkor is ugyanígy jártam. Ott is folyékony maszkolóval kentem be a fedélzeteket, és pontosan ugyanez lett az eredménye. Ezúttal is napokig dolgoztam, mire annak a rohadt maszkolónak minden darabkáját eltávolítottam, és ecsettel újra átkentem a fedélzeteket. Az igazi tragédia azonban még csak ezután következett. Az előzőleg is alkalmazott eljárás szerint nekiálltam átmosni a frissen festett felületeket és a fedélzetet. Máig nem tudom, végülis mit rontottam el rajta, de a végeredmény láttán úgy éreztem, ideje egyszer s mindenkorra abbahagynom a modellezést. A hajó olyan foltos, mocskos, szedett-vedett kinézetű lett, hogy egy ideig komolyan fontolgattam, kidobom a szemétbe. Ettől végül kizárólag csak az tartott vissza, hogy a maratással együtt már beleöltem vagy 30 ezret, és ez már túl nagy pénz ahhoz, hogy a kukában végezze. Végül úgy döntöttem, ha már idáig eljutottam, befejezem valahogy a Carolinát, de arról letettem, hogy valaha is bemutatható állapotba kerüljön. Úgy gondoltam, gyorsan összecsapom a hajót, aztán eldugom valamelyik sötét sarokba. Ez később rossz döntésnek bizonyult, mivel, mint utólag kiderült, a hajó állapota korántsem volt olyan reménytelen, mint amilyennek ekkor látszott.
Először természetesen a festéssel kellett kezdeni valamit. Négyszer kentem át óvatosan ecsettel a hajót, mire olyan állapotba került, hogy úgy tudtam ránézni, hogy a látványtól nem ment el minden életkedvem. Ezután a „csapjuk össze gyorsan” szemlélet alapján gyorsan ráhajigáltam a fedélzetre a felépítményeket, lövegtornyokat, kéményeket, és a légvédelmi ágyúk kivételével szinte az összes alkatrészt. Mindeközben természetesen számos, később már nem javítható hibát vétettem, ezek azonban akkori, nekikeseredett állapotomban nem zavartak. A hátsó felépítményt vagy két mm-el előrébb ragasztottam be a fedélzetre, mint kellett volna, a 406 mm-es lövegtornyokat pedig úgy ragasztottam be, hogy az ágyúnyílások ponyvaburkolatait nem készítettem el. (Normális esetben ezek Neoflexből készültek volna, még normálisabb esetben pedig a gyártó cégnek kellett volna mellékelnie a maketthez.) A mentőtutajokra sem készítettem el a hevedereket és az evezőket, egyszerűen csak felragasztottam őket a helyükre. Általában igyekeztem mellőzni a feleslegesnek gondolt részletmunkákat, a makettet javíthatatlannak könyveltem el, és csak azon igyekeztem, hogy minél előbb befejezzem, és nekiállhassak a következő hajómnak. A fotómaratás lépcsői közül csak kettőt raktam fel a hajóra, a legjobban látható helyre, a „B” lövegtorony mellé. A többi helyre az eredeti műanyag lépcsőket tettem fel. A kábeldobokat sem a maratásból csináltam meg, hanem az egyszerűbb megoldást választva régi Tamiya és ICM hajók maradék alkatrészeiből raktam fel őket. Ezek lényegesen jobban néznek ki, mint a maketthez adott eredetiek. A kábeldobokra a látvány kedvéért tekertem fel egy kis cérnát is. Visszaragasztottam a letört alkatrészeket, ahol kellett, tömítettem, javítgattam a festést, és nagy meglepetésemre azt vettem észre, hogy a hajó már nem is néz ki olyan rosszul. Kezdtem bízni benne, hogy talán mégis megmutathatom majd másoknak is.
Nekiálltam felrakni a hajóra a korlátokat, amiket a fedélzet szélére már a festés előtt lefektetett drótokhoz ragasztottam hozzá. A 127 mm-es lövegtornyok környékén a korlátokat kihagytam egy darabon, hogy a tornyokat forgatni lehessen, a bal oldali katapultnál pedig, amelyiket oldalra kihajtva akartam beépíteni, a katapult hosszában a korlátsort a fedélzetre fektettem. A maratás szegélyének rézlemezeiből kivágtam azokat az ajtókat, amiket nyitva akartam beépíteni, és ezeket a kifúrt ajtónyílások szélére ragasztottam. Az árbocokra felragasztottam a hágcsókat, és közben sikerült harmadszor is letörnöm a hátsó Mk. 37-es antennáját. Eddigre már teljesen kilábaltam a depresszióból, melybe az elfuserált festés után estem, és úgy döntöttem, mégis felrakom a ponyvaborítást az orrfedélzet fölé. Korábban egyszer már csináltam ilyent, a Prince of Wales tatfedélzetére, és úgy emlékeztem, egyszerű munka volt. Rosszul emlékeztem. Először természetesen beragasztottam a feketére festett horgonyláncokat, mivel ezekhez később nem fértem volna hozzá. Elvileg a minden korlátlábnál be kellett volna ragasztanom egy tartóoszlopot, de egyszerűsítettem, és csak minden másodiknál készítettem el. Az oszlopok acéldrótból, a támasztólábak a könnyebben kezelhető rézdrótból készültek. A fedélzet középvonalában elhelyezett háromlábú tartóoszlopokkal már nehezebb dolgom volt. Ezeket egy darab hungarocellbe szúrva állítottam össze, a csúcsukon összeragasztottam, majd átraktam a modellre, ahol a helyükre ragasztottam őket. Az oszlopokat rézdrótokkal kötöttem össze, ezekhez lesz majd ragasztva a papír zsebkendőből készült ponyva. De ezt csak a 20 mm-es gépágyúk beragasztása után lehetett megcsinálni. A parancsnoki híd és a kémények környékén rézdrótból készítettem el az egyenes antennákat, amiknek az Interneten látott North Carolina modellek alapján állapítottam meg a helyüket. Az előárboc tetejére, kétoldalt, valamilyen repülős fotómaratás maradványaiból felraktam két csillag alakú antennát. Néhány fényképen jól látni, hogy az eredeti hajón is volt valami ehhez hasonló. A hajó orrán a vezérpálca acéldrótból készült. Ezután megint fogtam a kék festéket, és nekiálltam befesteni a frissen felrakott alkatrészeket, meg javítgatni a korábbi festés hibáit. Aztán valami isteni sugallatra eszembe jutott, hogy ki kellene próbálnom a hajón a Testors egyik nagy találmányát, a patinalakkot, melyet repülős korszakomban eredményesen használtam a félresikerült festések kezelésére.Több rétegben fújva, vastagon bevontam a hajót a matt patinalakkal. És fényesen bevált! Természetesen nem hozta helyre az elfuserált festést, de kimondottam sokat javított rajta. Elég jól eltüntette az egyenetlenségeket, és összehozta az árnyalatbeli eltéréseket. Diadalmámorban úsztam. Már kezdtem bízni benne, hogy elfogadható makett lesz a Carolinából. Most bántam csak igazán, hogy korábban nem végeztem alaposabb munkát!
A hátsó hídra acéldrótból ragasztottam egy lobogórudat, és erre került fel a csillagos-sávos. Szabálytalan elhelyezés, de a fényképeken jól látni, hogy előfordult ilyesmi. A maketthez mellékelt matrica egyszerűen darabokra tört, amikor megpróbáltam felrakni a helyére, pótlása ezúttal is a Tamiya féle Missouri maradékaiból került ki. Helyükre kerültek a daruk, a CXAM-1 radar, és a két katapult is. Ezután kerültek sorra a légvédelmi gépágyúk. A 40 mm-es Boforsokkal egyszerű dolgom volt, polírozható Gun Metallal befestettem, majd a helyükre ragasztottam őket. A maratáshoz mellékelt mellvédeket nem raktam fel, egyrészt mert a legtöbb fényképen ezek nem láthatóak, másrészt pedig amikor kipróbáltam az egyiket, kiderült, vagy a mellvédet méretezték túl, vagy pedig a gépágyúk talapzatát csinálták túl szűkre, ugyanis a maratott mellvédekkel felszerelve az ágyúkat nem lehetett volna elforgatni. A Boforsok csövei pedig elég szépen kidolgozottak, nem láttam szükségét a feljavításnak. A 20 mm-es Oerlikonok csövei viszont nagyon bumfordinak hatnak, ezeket levágtam, és rézdrótból csináltam újakat. Ezeket is Gun Metallal festettem, de polírozni nem tudtam őket, mert a dörzsölésre a rézdrótról lejött a festék. (Rosszabb esetben maga a drót is.)

Talapzatukat, és a maratásból való mellvédeket kékre festettem, majd a helyükre ragasztottam őket. Elvileg a maratásban megtalálhatóak a 20 mm-es gépágyúk célzókészülékei is, de a magam részéről úgy éreztem, az a plusz, amit ezek a modellhez adnak, nem éri meg azt a munkamennyiséget, amit ezeknek a leheletfinom alkatrészeknek az elkészítése igénybe venne. Összeragasztottam a két repülőt is, befestettem, és felraktam rájuk a matricákat. A maratásban elvileg vannak valamilyen alkatrészek hozzájuk, de nem tudtam rájönni, melyik micsoda, úgyhogy ezeket kihagytam. Régi problémám a pilótakabin, amit ezüstszínű festékkel szoktam befesteni, abban bízva, mások is elhiszik, hogy ez hasonlít valamelyest a napfényben csillogó plexire. Igazából az volna az igazi megoldás, ha valamilyen plexiből meg tudnám formázni, de ez eddig még sosem sikerült. Most jött az orr rész ponyvaborítása, melyet papír zsebkendőből vágtam ki, és a jó öreg Technokollal ragasztottam fel. Hasonló ponyvaborítás került az egyik csónakra –amelyik gyengébben sikerült-, majd felragasztottam az aranyszínűre festett hajócsavarokat. Vigyázni kell, melyiket hová tesszük, mert szokatlan módon a belső csavarok öt, a külsők négylapátosak. Ezeket mindig az építés vége felé szoktam a helyükre tenni, mert különben állandóan beléjük akadok. Általában a kormánylapátokat is a végére hagyom, ezúttal azonban már az építés elején a helyükre kerültek, és menet közben természetesen többször le is törtem őket.
A következő nap aztán megint egy sokkoló élmény ért. Az orr rész ponyváját akartam befesteni, ám a papír zsebkendő olyan vékonynak bizonyult, hogy a festék alatt egyszerűen összeomlott, rá az orrfedélzetre! Szilaj káromkodások közben eltávolítottam a romokat, a drótokról levágtam a papírzsepi maradványait, és kijavítottam a festésen esett károkat. A következő kísérletnél már a felhelyezés előtt befestettem a papírt, és csak száradás után ragasztottam a helyére, és vágtam méretre. A festék még ad is neki némi plusz tartást. A szebben sikerült repülőgépet felragasztottam a kihajtott katapultra, a másikat pedig a tatfedélzetre. Utóbbira részben szintén ponyvaborítás került, csakúgy, mint arra a tíz gépágyúra, amelyikről leestek a mellvédek. Némelyik attól esett le, hogy ráfújtam. Emlegettem is sűrűn a „szupererős, szupergyors” ragasztók kitalálójának a jó édesanyját. És korántsem dícsérőleg…
Az „A” lövegtorony melletti lőszerrakodó akna nyílását az ajtókhoz hasonlatosan a maratás keretéből vágtam ki. A két 406 mm-es lövedéket a fényképek alapján zöldre festettem, sárga orral. Ezeket a fahajók palánkozásához használt faanyagból kivágott deszkákra fektettem. Ezekből a látvány kedvéért néhány másikat is elhelyeztem a fedélzeteken. Ezután egy újabb látványos elem következett, a tat két oldalán levő csónaktartó rudak. Ezek arra szolgáltak, hogy a hajóhoz kikötött csónakokat biztonságos távolságban tartsák, nehogy a hullámok odacsapják őket a hajó oldalához. Eleve kihajtott állapotban akartam őket elkészíteni, tehát a hajó oldaláról már a festés előtt lecsiszoltam a ráöntött rudakat, és most drótból vágtam ki az újakat. A fényképek alapján damilból és vékony rézdrótból elkészítettem a kötélzetüket, hágcsóként pedig a maratás létráiból vágtam ki rájuk négy darabot. Jól néznek ki, csak éppen vigyázni kell velük, ha a makettet mozgatjuk, nehogy véletlenül beleakadjunk.
Ez volt az építés finise. Ezután még javítgattam a festésen, ahol szükség volt rá –ez egy soha be nem fejezhető munka-, itt-ott egy kevés rozsdaszínű festéket szárazecseteltem a hajóra, aztán átfutottam még egyszer matt lakkal. A hajó állványát pedig polírozható acélszínnel festettem be. És ennyi.
Összességében a North Carolina végülis nem lett rossz. Öt évvel ezelőtt még elégedett is lettem volna vele, de úgy érzem, ma már azért ennél jobbra is képes vagyok. Alapvetően már a kezdeteknél el lett rontva az egész. Nem érdemes úgy nekiállni modellezni, hogy gyorsan összecsapom, és majd a következő, az lesz az igazi. Ez a hozzáállás teljesen rossz. Ha nem érdekel igazán, amit csinálunk, akár neki se álljunk. Mondhatnám úgy is, szeretni kell azt, amit éppen csinálunk.


Vissza.