Camperdown
1797

Duncan fogadja De Winter megadását. Daniel Orme festménye.

Történelmi háttér.

A XVII. század során a két tengeri nagyhatalom, Anglia és Hollandia, három nagy tengeri háborút vívott egymással, hogy eldöntsék, melyiküket illeti meg az atlanti és északi-tengeri kereskedelem feletti szupremácia joga. Az alapvetően kiegyensúlyozott küzdelemben egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni, és ez, vagyis a status quo megőrzése, elvileg a hollandok számára jelentett győzelmet. Az angolok azonban követték a régi, jól bevált mondást: Ha nem tudod legyőzni, tedd szövetségeseddé. A harmadik angol-holland háborút lezáró 1674-es békekötés után igyekeztek a lehető legjobban elmélyíteni a két ország közti, amúgy is szoros kapcsolatokat, és végül egy meglehetősen különleges módon kerekedtek szomszéduk fölé. Fogalmazhatunk akár úgy is –persze inkább csak a poén kedvéért-, az angolok oly szorosan ölelték keblükre a hollandokat, hogy azok a testvéri szorításból kibontakozni nem tudván, belerokkantak a britek barátságába.

Hollandia a XVII. században inkább csak névleg volt egységes állam, s valójában sokkal inkább volt az egyes tartományok laza szövetségének, mintsem a mai értelemben vett egységes nemzetállamnak tekinthető. De igazából még ez a meghatározás sem egészen pontos. Ahogy a korabeli Hollandiára sok tekintetben emlékeztető ókori Görögország vagy Fönícia nem volt valódi ország, úgy tulajdonképpen Hollandia sem volt az. Nemcsak az egyes tartományok, hanem a tartományokon belül az egyes területek és városok is lényegében önálló szervezetek voltak, politikai, gazdasági, kulturális értelemben egyaránt. Az országnak még csak egységes pénze sem volt. Nem létezett központi hatalmi szervezet sem, a Hágában ülésező Parlament, a Generaliteit, szerepe az egyes tartományok közti egyeztetésekre korlátozódott. A tartományok közül az országnak később nevet adó Holland volt a legerősebb, s ebből kifolyólag döntő szereppel bírt az Egyesült Tartományok kül- és belpolitikájának meghatározásában.
A papírforma szerint a tartományokat a helytartó (Stadtholder) személye fogta volna össze, ám a gyakorlatban ez a cím csupán egy közös összfegyvernemi parancsnokot jelentett, és ez a poszt is inkább csak névleges volt, nem pedig tényleges. Az egyes tartományok, ha éppen kifogásuk volt a helytartó személyével, vagy rendeleteivel kapcsolatban, egyszerűen figyelmen kívül hagyták azt. Mindazonáltal az Orániai házból származó helytartó mindig komoly politikai tényező volt Hollandiában, befolyásos kapcsolatai és a köznép közti hagyományos népszerűsége okán.
Az Orániai (Orange, Oranje, Orange-Nassau) ház a Nassau ház egyik mellékága, megalapítójának Nassau-Breda grófját, III. Henriket szokás tekinteni, akit 1515-ben neveztek ki az akkor még spanyol kézen levő Holland, Zeeland, és Utrecht tartományok helytartójává. Utódai örökölték ezt a címet, és a későbbiekben is, egészen a XIX. századig, megtartották a helytartó titulust. Miután V. Károly toleráns uralmát követően fia, a vakbuzgó katolikus II. Fülöp lépett trónra, erőszakos rekatolizálás kezdődött a protestáns Németalföldön, s a protestáns hiten maradókat minden eszközzel igyekeztek ellehetetleníteni. 1572-ben végül nyílt lázadás robbant ki a spanyolok ellen, melynek az akkori helytartó, Vilmos (William) állt az élére. A lázadás és a függetlenségi harc sikere nagyrészt Vilmosnak, és főleg fiának, a kiváló katonai képességekkel megáldott Móricnak (Maurits) volt köszönhető. A hálás hollandok Móricot valamennyi tartomány helytartójává megválasztották, Frieslandot kivéve, ahol unokatestvére, William Lodewijk maradt a helytartó. A holland kereskedelmi oligarchia vezetői, a régensek, persze szerették volna a tényleges uralmat továbbra is a saját kezükben tudni, és a helytartói posztot csupán protokolláris beosztássá tenni. Ekkor kezdődött el a Hollandiát évszázadokig megosztó hatalmi harc a régensek és az egyre inkább uralkodó hercegként viselkedő helytartók között.
III. Vilmos. Hollandia helytartója, Anglia, Írország és Skócia királya. Peter Lely festménye. Közben az Orániai ház és az Angliában uralkodó Stuartok közti kapcsolatok egyre szorosabbá váltak. A két országot a közös ellenség, Spanyolország elleni harc tette szövetségessé, s ezt a szövetséget az Orániai II. Vilmos, és I. Károly angol király legidősebb lánya, Mary Henrietta közti házasságkötés hivatott megpecsételni 1641-ben. Az első angol-holland tengeri háború egyik fő kiváltó oka, a két ország kereskedelmi érdekellentétein kívül, éppen az volt, hogy Hollandia a polgárháborúban aktívan támogatta a királypártiakat, és azok veresége után menedéket nyújtott nekik. Cromwell tartott egy holland segítséggel megkísérelt restaurációs kísérlettől, s a háborút lezáró békeszerződésben nyilván ezért is kötötte ki, hogy az Orániai ház tagjai többé nem tölthetik be Hollandiában a helytartói posztot. Ebbe a feltételbe a régensek valószínűleg készségesen beleegyeztek, s az angol restauráció után is, amikor a szerződésnek ez a pontja nyilván már értelmét vesztette, igyekeztek távol tartani a hatalomtól a kiskorú III. Vilmost, „az állam gyermekét”. Vilmos a harmadik angol-holland háború idején ragadta magához a hatalmat, amikor a katasztrófával fenyegető helyzetben a kudarcok felelősének tartott De Witt testvéreket a tömeg meglincselte. (Valószínűleg Vilmos tudtával és belegyezésével végrehajtott politikai gyilkosságról volt szó, nem spontán népharagról.) Vilmos helytartói szerepköre azonban most is nagyon távol állt az egyeduralkodókétól. A holland Parlament Vilmos háta mögött és az ő akarata ellenére indította meg a béketárgyalásokat Franciaországgal és a német fejedelemségekkel, s Vilmos kénytelen volt jóváhagyni az 1678-ban megkötött békeszerződéseket.
Vilmos egy évvel korábban feleségül vette a későbbi II. Jakab lányát, tehát saját unokatestvérét, még szorosabbra fűzve ezzel az Orániaiak és a Stuartok közti rokoni szálakat. Így aztán amikor Jakabnak, alig három évnyi országlás után, sikerült felbőszíteni maga ellen a teljes angol uralkodó elitet, kézenfekvő lehetőségként Vilmos személye merült fel lehetséges ellenjelöltként. A whigek és a toryk sem ezelőtt, sem ezután nem tapasztalt egyetértésben, közösen hívták be az országba Vilmost, hogy a trónra alkalmatlan Jakabot leváltsák vele. Vilmos, aki már addig is tartott attól, hogy a buzgó katolikus Jakab francia szövetségben hátba fogja támadni Hollandiát, kapott az alkalmon, és 1688 őszén, brandenburgi segélycsapatokkal megerősítve, partra szállt Angliában. (Vállalkozásához egyébként ki kellett kérnie a holland Parlament beleegyezését és támogatását.) Jakab úgyszólván napok alatt megbukott, s Vilmos fogságába esett, aki azonban egérutat adott apósának, s lehetővé tette, hogy az Franciaországba meneküljön. Az angolok először csak Máriát akarták királynővé koronázni, Vilmos azonban ragaszkodott királyi jogaihoz, így végül együtt koronázták meg őket 1689 áprilisában.

Hollandia ugyan még csak névleg sem lépett perszonálunióra Angliával, a gyakorlatban azonban Vilmos uralkodása alatt, és egy darabig utána is, a két ország mégis afféle államszövetségként működött. Ez viszont már az angolok malmára hajtotta a vizet. Anglia szövetségessé válásával ugyanis megszűnt a holland tengeri kereskedelmet fenyegető legnagyobb veszély, tehát a derék holland kereskedők a továbbiakban nem látták értelmét egy olyan hadiflotta fenntartásának, amely képes felvenni a versenyt a Royal Navy-vel. A britek természetesen amúgy is készségesen vállalták, hogy biztosítják a holland kereskedelmi hajók védelmét, és ez a holland hadiflotta lassú leépülését vonta magával. A holland tengeri kereskedelem hanyatlása igazából persze már korábban megkezdődött. Az évtizedeken át zajló háborúskodások ugyanis meglehetősen nagy kockázatot jelentettek a kereskedelmi hajók számára, minek következtében a holland befektetők egy nagy része kivonta a tőkéjét a hajózásból, s inkább kevésbé rizikós ügyletekbe fektette a pénzét. A békekötés után pedig sokan áttelepültek Angliába.
A hollandok egyszerűen csak pénzt akartak keresni, és amikor egy vállalkozás nem kecsegtetett elegendő nyereséggel, kiszálltak belőle, és valami jövedelmezőbb üzlet után néztek. Gyarmataik sem a mai értelemben vett gyarmatok voltak. A hollandok nem hódítottak, hanem csupán kereskedelmi állomásokat létesítettek, s ezek segítségével, rafinált politikájukra, és ha kellett, fegyvereikre alapozva kezükbe kaparintották az adott térség kereskedelmének irányítását. Az angolok hozzáállása ezzel szemben egészen más volt. Nagy-Britannia birodalom volt, amely pusztán a nagyhatalmi presztízs érdekében is hajlandó volt nagy kockázatokat, és ha kellett, nagy veszteségeket vállalni. (Szép példája ennek a második világháború, mikor az angolok a német bombázók és gyorsnaszádok által okozott hatalmas veszteségek ellenére makacsul fenntartották az angol kikötők közti hajóforgalmat a La Manche-on, noha a hajók által szállított árut, főleg szenet, vasúton is minden további nélkül el tudták volna juttatni rendeltetési helyére.)
A holland flotta a század végén ugyan még mindig a világ második legerősebb flottája -különösen a francia flotta visszaesése után-, de már nagyon lemaradva a Royal Navy mögött. A századforduló körüli háborúkban, egészen az 1713-es utrechti békekötésig, a holland hadihajók az angol flottával szoros szövetségben, azokkal egy kötelékben harcoltak a háború szinte minden nagyobb tengeri csatájában (Beachy Head, Malaga), ekkor azonban már csak erősen másodhegedűsi szerepkörben.
Az utrechti békében a hollandok úgyszólván mindent elértek, amit akartak. Megszabadultak a veszélyes spanyol és francia szomszédságtól egyaránt, mivel a vitatott hovatartozású spanyol Németalföldet (Belgium) a békekötés az osztrákoknak ítélte oda. De úgy, hogy az összes fontosabb erődben holland helyőrség állomásozott, és a tengerpart szintén holland ellenőrzés alatt állt. A holland tengeri kereskedelem biztonságát az angolokkal továbbra is érvényben levő szövetségi szerződés garantálta. A következő években a flotta, melyre immár nem volt szükség, gyors hanyatlásnak indult, s Hollandia visszaesett a másodosztályú tengeri hatalmak közé.
A recesszió a kereskedelmi hajózásnál nem jelentkezett ilyen gyorsan. A hollandok továbbra is a tengerek fuvarosai maradtak, bár vezető szerepük egyre inkább megkérdőjeleződött. Mindazonáltal a századforduló körül Hollandiában egy lakosra még mindig 300 márka jutott a külkereskedelemből, míg Angliában csak 70. A korral kapcsolatban szokás ugyan Hollandia hanyatlásáról beszélni, ám ez a hanyatlás nem a ma is jól ismert gazdasági válság formájában jelentkezett. A hollandok belátták, hogy hosszú távon nem képesek állni a versenyt a valódi nagyhatalmakkal, s többé-kevésbé önként és tudatosan álltak ki a világpolitikai vetélkedőből. A XVIII. század Hollandia számára egyféle befelé fordulást, és a többi országgal szembeni lassú lemaradást jelenti. Bár talán pontosabb volna nem lemaradásról, hanem a holland fölény lassú csökkenéséről beszélni. Hollandia továbbra is Európa legfejlettebb és legrendezettebb társadalma, lakosságának jóléte és műveltsége egyaránt párját ritkította a kontinensen. Az országban szinte ismeretlen volt az írástudatlanság, még a parasztság körében is, ami példa nélkül állt az akkori Európában.

III. Vilmos 1702-ben egy lovasbalesetben életét vesztette, és miután utódot nem hagyott hátra, vele férfiágon kihalt az Orániai ház.
Hollandiában ismét egy hosszú, helytartó nélküli korszak következett, melyben újra a régensek vették át az ország irányítását. Az Orániai hercegi címért Frederik Henrik két leányági leszármazottja, John William Friso, Nassau hercege, és Poroszország akkori királya, I. Frigyes között indult meg a vetélkedés. Végül közös megegyezéssel mindketten csatolták a címet egyéb címeik és rangjaik hosszú listájához. Friso, aki, hogy egyengesse az utat helytartói kinevezése felé, ekkor már egy ideje Hollandiában tartózkodott, fiatalon, 1711-ben meghalt. Két hónappal halála után született fiát -az utószülött úgy látszik hagyomány volt a házban- 1722-ben az Orániai párti erők Guelders tartomány helytartójává választották. A következő években a fiatal Vilmos jó tempóban hajtott előre, és egymás után választották meg a különböző tartományok helytartójává, míg végül 1747-ben, az újabb háború körüli félelmeket kihasználva, s hogy az ország vezetése egységes legyen, Hollandia valamennyi tartományának helytartója lett. Hivatalát azonban nem élvezhette sokáig, mivel néhány évvel később, 1751-ben meghalt, ismét csak egy kiskorú utódot, az ekkor hároméves V. Vilmost hagyva hátra. Vilmos kiskorúságának idejére ismét a régensek kaparintották kezükbe az ország irányítását, és alapjában véve később is megtartották azt, mivel a gyenge képességű Vilmos nem volt igazán alkalmas az ország vezetésére, s helyette tulajdonképpen felesége, Wilhelmina uralkodott.
Ezekben az évtizedekben Hollandia teljes külpolitikai inaktivitásba vonult vissza, bár a század háborúiban a holland flotta továbbra is az angolok oldalán vett részt, ekkor azonban már csak nem túl jelentős segéderőként. A korban elterjedt mondás szerint Hollandia ekkoriban csupán „csónak, mely a büszke fregatthoz, Nagy-Britanniához van kikötve.

A camperdowni csata. Philip James de Loutherbourg festménye.

Anglia és Hollandia szövetségesi viszonyában az amerikai függetlenségi háború idején következett be ismét törés. A hollandok megtagadták az angol kérést, hogy azok zsoldosokat toborozhassanak az országban az amerikaiak ellen, és nem is léptek hadba a britek oldalán, bár a szövetségi szerződés elvileg kötelezte volna őket erre. A két ország közti viszony azonban nem is annyira ezek miatt, hanem a tengeri kereskedelem szabadságáról alkotott eltérő felfogás miatt vált ellenségessé. (Akárcsak 150 évvel korábban.) Az ekkor már nagyon magabiztos Royal Navy ugyanis úgy vélte, hajóiknak jogukban áll lefoglalni a velük ellenséges viszonyban álló ország számára árut szállító hajót és annak rakományát, még akkor is, ha a hajó semleges ország tulajdonában van, és nem hadiszereket szállít. A többi ország, így Hollandia is, viszont kivételesen rossz ötletnek találta ezt az elgondolást, és követelte a semlegesség tiszteletben tartását. Az angolok azonban, tengeri hegemóniájuk biztos tudatában, továbbra is fütyültek a semlegességre, és habozás nélkül elfogták a franciáknak és az amerikaiaknak fuvarozó holland hajókat, még akkor is, ha azok csak élelmiszert szállítottak. A hollandok, bár kezdettől a franciákkal szimpatizáltak, és engedélyezték kikötőik használatát a francia és amerikai kalózhajók számára, nehezen szánták rá magukat a britekkel való nyílt szakításra. A Parlament hadat akart üzenni, míg az angolbarát Orániai párt megakadályozta ezt. A civódás láttán a franciák, akik számítottak a holland szövetségre, megemelték a holland árukkal szemben kiszabott vámokat, hogy ezzel is serkentsék a hollandokat a „helyes” döntés meghozatalára. Ezek után a helytartó végül nagy nehezen hozzájárult, hogy a „fegyveres semlegesség” jelszavával a holland kereskedelmi konvojokat hadihajókkal kísérjék. Ahogy az előre borítékolható volt, ezt követően számos fegyveres összecsapás robbant ki a konvojokat kísérő holland, és az azokat támadó angol hadihajók között. Végül erre, és az amerikaiaknak való fegyverszállításokra hivatkozva az angolok voltak azok, akik felmondták az 1674 óta érvényben levő szövetségi szerződést, és 1780 decemberében hadat üzentek Hollandiának. Sok történész az ezt követő háborút tekinti a negyedik angol-holland tengeri háborúnak.
Rögtön a háború elején, 1781 február harmadikán, egy Georges Rodney vezette angol hajóraj elfoglalta a Kis-Antillákon, Curacao mellett fekvő Sint Eustatius szigetét. (Rodney egyébként ekkor még nem is tudott arról, hogy már hivatalosan is hadban állnak Hollandiával.) A sziget alighanem azért bosszantotta különösen az angolokat, mert ennek helyőrsége volt az első, amely 1776-ban viszonozta az amerikaiak egyik hajójának tisztelgését, s ezzel lényegében hivatalosan is elismerték az Egyesült Államok létezését. A Sint Eustatius-t elfoglaló angolok nemcsak az állami kézen levő holland vagyonra tették rá a kezüket, hanem, minden jogot és szokást felrúgva, a magánkézen levő birtokokat is lefoglalták, elkergetve róluk tulajdonosaikat. Az igazi felháborodást azonban nem is ez okozta Hollandiában, hanem az, hogy a britek -úgyszintén minden joggal ellentétes módon- továbbra is fenntartották a kikötő felett a holland zászlót, majd a holland lobogó láttán oda gyanútlanul befutó holland, francia, spanyol és amerikai hajókat megrohanták és elfoglalták. Az angolok számos másik, holland kézen levő gyarmatot is elfoglaltak, bár a Fokváros elleni támadásuk kudarcot vallott.
A holland flotta ekkoriban összesen húsz sorhajóból állt, és ereje semmilyen szempontból nem volt a Royal Navy-éhez mérhető. Az angolok számára azonban meglehetősen nagy veszélynek tűnt, hogy a holland flotta esetleg egyesül a francia vagy az orosz flottával, és helyi fölényt hoznak létre az angolok számára létfontosságú hazai vizeken. Erre azonban nem került sor, mivel a szövetségesek közti együttműködés finoman fogalmazva is koordinálatlan volt, és nem történt jól szervezett, komoly kísérlet az erők koncentrációjára. Ugyanakkor viszont az angolok is kénytelenek voltak megosztani erőiket a különböző hadszínterek között, és nem tudtak megfelelő fölényt létrehozni a hollandokkal szemben az Északi-tengeren. A két flotta közti egyetlen komoly összecsapásra 1781 augusztus ötödikén került sor. A Hyde-Parker vezette angol, és a Johan Zoutman irányította holland flotta 7-7 sorhajója a Dogger Banki csatában ütközött meg egymással, és az egész napos tűzharc végül eldöntetlenül ért véget. A hollandok az ütközetet győzelemként ünnepelték, és bizonyos szempontból az is volt. Az angoloknak nem sikerült megszabadulniuk a holland flotta jelentette fenyegetéstől, és továbbra is kénytelenek voltak egy erős köteléket állomásoztatni a térségben, melynek hajóira pedig ekkoriban égető szükségük lett volna az amerikai partok előtt. Az angolok maguk is kudarcnak tekintették az ütközetet, ugyanakkor azonban továbbra is ők maradtak a vizek urai. A hollandok nem tudták megszerezni az ellenőrzést a La Manche és az Északi-tenger felett, ami azzal a következménnyel járt, hogy az angol fregattok továbbra is elzárták a Hollandiába vezető tengeri útvonalakat, és hatalmas veszteségeket okoztak a holland kereskedelmi hajóknak.
A Dogger Banki csata után a holland flotta nem vállalkozott újabb ütközetre, és a háború végéig a kikötőkben maradt. A holland Parlament ugyan hatalmas hajóépítési programot hirdetett meg, a háborús körülmények azonban ennek megvalósítását természetesen kivitelezhetetlenné tették. A legnagyobb hozzájárulás, amivel a hollandok a tengeren hozzájárultak a koalíció győzelméhez, végül is alighanem csak az volt, hogy támaszpontjaik és térségben tartózkodó hajóik rendelkezésére bocsátásával lehetővé tették Suffren számára, hogy a háború végéig kitartson az Indiai-óceánon a britekkel szemben.
A háborút lezáró versaillesi békeszerződésben Nagy-Britannia végül engedményekre kényszerült. (Azt azért túlzás lenne állítani, hogy az angolok vereséget szenvedtek.) Hollandia is visszakapta valamennyi elvesztett gyarmatát, az indiai Negapatnam kivételével. Az erős nemzetközi nyomás hatására a britek kénytelenek voltak elismerni a mai, modern tengerjog alapelemeit is. Ezek szerint a semleges államok hajói szabadon szállíthatnak minden rakományt, kivéve az ellenséges országnak szánt hadiszereket. (Ismét egy szükségtelen megjegyzés: Az angolok természetesen valamennyi későbbi háborújukban semmibe vették ezt az egyezményt, és rögtön teljes blokád alá vették az ellenséges partokat.)
A Batáviai Köztársaság lobogói. A hollandok elméletileg győztesként kerültek ki a háborúból, ennek megfelelően hivatalosan nagy győzelmet is ünnepeltek, s a flotta tisztjeire záporoztak a kitüntetések. Igazából azonban csak annyit nyertek az egésszel, hogy a háború végén visszakapták, ami a háború előtt már amúgy is az övék volt. Ugyanakkor viszont a háború hatalmas veszteségeket okozott a holland kereskedelmi hajózásnak, és ezzel egyenes vonzatban a holland iparnak is. Az ország történetében először tömegessé vált a munkanélküliség, főleg a háború miatt nyersanyag nélkül maradt textiliparban. A gyengekezű, cselekvésképtelen helytartó és a korrupt régensek pedig képtelenek voltak kezelni a válságot.
Az általános elégedetlenséget kihasználva az országban teret nyert és vezető belpolitikai erővé változott a forradalmi elemek pártja, a Patriotten. A főleg a francia felvilágosodás radikálisabb gondolkodói által inspirált „patrióták” a helytartói rendszer eltörlését követelték, valamint a szabadságjogok kiterjesztését, a régensek kiváltságainak megszüntetését, és a korrupció felszámolását. A patrióták korábban már szinte teljesen irányításuk alá vonták a Hollandia szerte működő városi milíciákat (exercitiegenootschap), és most ezeket saját hadseregükként használták fel. 1786 augusztusában az utrechti milícia elzavarta a városi tanács Orániai párthoz tartozó tagjait, és a tanácsba kizárólag a Patriotten híveit ültették. Ezt a példát rövidesen a nagyobb holland városok többsége követte. Az országban rövidesen polgárháborús állapotok alakultak ki. Bár a parasztság és a flotta nagyrészt az Orániaiak pártján maradt, a patriótáknak az ország területének nagyobb része felett komolyabb harcok nélkül sikerült megszerezniük az ellenőrzést. A helytartó, V. Vilmos, Hágából a biztonságosabb Guelders tartományba helyezte át udvarát. 1787 júniusában felesége, Wilhelmina, megpróbált visszatérni Hágába, útközben azonban a goudai milícia feltartóztatta. Wilhelminát és kíséretét egy napig tartották fogva, majd visszairányították őket Gueldersbe. Az incidens azonban kiváló ürügyül szolgált Wilhelmina nagybátyja, a forradalmár elemeket különben sem nagyon szívelő II. Frigyes porosz király számára a beavatkozáshoz. A család becsületén esett sérelemre hivatkozva Frigyes 20 ezer fős sereget küldött Hollandiába. A porosz csapatokkal szemben a milíciáknak természetesen nem volt semmilyen esélyük, azok rövid idő alatt letörték a patrióták ellenállását, visszaállították a helytartói rendszert és az Orániai ház uralmát. A Patriotten párt tagjai -már akiket nem fogtak el- menekülni kényszerültek. Legtöbben, köztük egy Jan William de Winter nevű fiatal tengerésztiszt, a szomszédos Franciaországban kerestek menedéket. A patrióták öt elfogott vezetőjét halálra ítélték.
V. Vilmos megnyugtatónak találta a helyzet ilyetén rendezését, s a porosz szuronyok védelmében ismét szilárdnak és rendíthetetlennek tarthatta az Orániai párt helyzetét Hollandiában. Alighanem ezért is tekintett el a Patriotten vezetőre kiszabott halálos ítéletek végrehajtásától, s megelégedett azzal, hogy kivégzés helyett száműzetésbe kényszerítette az elítélteket. A békés, nyugodt hétköznapok azonban alig néhány évvel később ismét véget értek. A Hollandiából elűzött ellenzékiek ugyanis újra holland földre léptek, ezúttal azonban már a forradalmi francia hadsereg tisztjeiként.

A helytartó ugyanis 1793-ban belépett az első francia ellenes koalícióba, s a holland csapatok rövidesen csatlakoztak a forradalmi Franciaország ellen harcolókhoz. A vállalkozás kockázatmentesnek tűnt, ám a mindenki által várt gyors győzelem helyett a koalíció csapatai, a kezdeti sikerek ellenére, nemsokára hátrálásra kényszerültek. A francia seregek egymás után aratták a győzelmeket, s 1794 végén benyomultak Hollandiába is, mely angol és porosz kapcsolatai miatt veszélyes szomszédságnak tűnt számukra. A hollandok ezúttal is abban bíztak, a határfolyók, valamint a gátak átvágásával elárasztott területek megállítják az ellenséget, azonban a különösen kemény télben a vizek befagytak, s a vastag jégen akadálytalanul nyomulhattak előre a francia csapatok, és a velük együtt harcoló holland Batáviai Légió. A lakosság egy jelentős része által szimpátiával fogadott franciák, Pichegru tábornok vezetésével, gyorsan felszámolták az Orániai párt erőinek, illetve a velük szövetséges angol és osztrák csapatoknak az ellenállását, s néhány hét alatt elfoglalták egész Hollandiát. V. Vilmos 1795 januárjában egy halászhajón menekült át Angliába. Január 19-én Daendels tábornok, a Batáviai Légió parancsnoka, diadalmenetben vonult be Amszterdamba, ahol, a többi holland városhoz hasonlóan, rögtön megalakították a forradalmi bizottságot. Január 26-án ezeknek az újonnan megalakult bizottságoknak az országos gyűlésén kiáltották ki Hágában a Batáviai Köztársaságot (Bataafse Republiek). Az új köztársaság lényegében változatlanul átvette a régi intézményeket, csak új, forradalmi elnevezéseket aggatott rájuk. Az igazából komoly társadalmi támogatás nélkül, csupán a francia szuronyok által hatalomra juttatott maroknyi holland forradalmár abban bízott, ez is segíthet elfogadtatni az új rendszert a hollandokkal. Azonban hamarosan ők is kénytelenek voltak rájönni, függetlenségük csak odáig terjed, ameddig a franciák engedik.
A felszabadítókként érkező franciákról ugyanis hamarosan kiderült, hogy valójában egyszerű hódítók. A támogatásukkal létrejött, nagyrészt a nyolc évvel korábban az országból elmenekült „patrióták” által vezetett Batáviai Köztársaság a gyakorlatban bábállamnak bizonyult, mely csak nevében volt független. A külügy és hadügy lényegében a meghódított ország helytartójaként működő francia nagykövet irányítása alatt állt, s az ország gazdaságilag is teljes mértékben a franciáktól függött. A szövetségi szerződés, és a hivatalosan baráti viszony ellenére a franciák más szempontokból is úgy kezelték Hollandiát, mint meghódított ellenséges országot. Jelentős területeket csatoltak el az országtól a franciák által annektált Belgium javára, ezenkívül nagy összegű hadisarcot vetettek ki a hollandokra, és kötelezték őket az országban állomásozó 25 ezer fős francia hadsereg eltartására. Az új alkotmány ugyan széleskörű szabadságjogokat biztosított mindenki számára, ám ez nem javította a hollandok közérzetét, akiknek körében az új rezsim népszerűsége rövidesen mélypontra süllyedt. A népszerűtlenség és a lakossági támogatás hiánya mellett az új kormány dolgát nehezítette a hatalmas összegű államadósság is, mely 1795-ben 760 millió guldenre rúgott. Az 1795 május 16-án aláírt szövetségi szerződés pedig Hollandiát lényegében a franciák csatlósállamává tette, ennek megfelelően az angolok ettől a naptól ellenségüknek tekintették az új köztársaságot is, s az Adam Duncan tengernagy vezette brit Északi-tengeri Flotta szinte azonnal blokád alá vette a holland partokat.


Az előzmények.

Az angolok kezdetben nem vették túl komolyan a holland partok blokádját. Tudták, hogy a holland flotta hagyományosan Orániai párti, és sem a tiszteket, sem a legénységet nem hevítik túlságosan a forradalmi eszmék. Így aztán az első hónapokban mindössze négy angol sorhajó tartotta fenn a blokádszolgálatot a 16 sorhajóval és 10 fregattal rendelkező Batáviai Köztársaság partjai előtt.
Az angolok értesülései helytállónak bizonyultak, s a holland flotta ezekben az időkben valóban szinte teljesen harcképtelen állapotban volt. A franciák nem bíztak meg az új kormányzat iránt ellenséges tengerészetben, mely ekkoriban a zendülés szélén állt. A megszállók nem engedték kifutni a holland hajókat, tartva attól, hogy azok átállnak az angolokhoz. Sok holland hadihajót lefegyvereztek, és legénységüket szélnek eresztették. Az angol parancsnok, Adam Duncan, ennek ellenére túl gyengének találta a rábízott erőket, elvégre nemcsak a holland partokat kellett blokád alatt tartania, hanem ellenőriznie kellett az egész Északi-tengert, és biztosítania Anglia keleti partjait is. Az Admiralitás azonban Duncan állandó kérelmei és követelései ellenére sem tudott erősítést adni, a hajókra ugyanis nagyobb szükség volt a fontosabbnak tűnő hadszíntereken, a Brest előtt állomásozó Csatorna Flottánál, illetve a Földközi-tengeri Flottánál. Duncan gondjai csak nyár végén enyhültek, mikor csatlakozott hozzá egy 12 sorhajóból és hat fregattból álló orosz kötelék, mely 1797-ig cirkált együtt a britekkel az Északi-tengeren. Duncan flottája azonban a kétes harcértékű orosz hajókkal együtt is a leggyengébb volt a brit flották közül, és ez vonatkozott a hajóhad felszereltségére és ellátottságára is. Miután azonban a holland flotta jelentette fenyegetés elhanyagolhatónak tűnt, az Admiralitás megfelelőnek tartotta ezt az erőt a térség biztonságának fenntartására, annak ellenére, hogy tudták, a Batáviai Köztársaság flottájában időközben sikerült valamelyest rendezni a helyzetet. A legénység legmegbízhatatlanabb részét lecserélték, a hajókat újra felszerelték, a flotta élére pedig egy a franciák számára is megbízható vezetőt állítottak, Jan William de Winter személyében.
Louis Lazare Hoche tábornok. Francois-Seraphin Delpech grafikája. A helyzet 1796-ban változott meg, amikor az angolok tudomására jutott a brit szigetek ellen irányuló francia invázió terve, melyben jelentős szerep jutott volna a holland flottának is. Az ez év októberében megkötött San Ildefonsói szerződés pedig Franciaország szövetségéve tette Spanyolországot, ami a britek számára előrevetítette a francia, spanyol és holland flotta egyesítésének rémképét. A franciák azonban végül nem voltak képesek várni, s az Atlanti Flotta önállóan futott ki Írország tervezett inváziójára, egy arra teljesen alkalmatlan időpontban, 1796 decemberében. A viharok már az út elején teljesen szétzilálták a flottát, melynek hajói egymás helyzetéről mit sem tudva, összevissza érkeztek meg az ír partokhoz. Az inváziós erők organizációja teljesen összeomlott, a tervezett partraszállás parancsnoka, Hoche tábornok, még a helyzetet sem tudta áttekinteni. A végül minden eredmény nélkül Brestbe hazavánszorgó, viharoktól megtépázott francia hajók hosszú ideig nem jelentettek további fenyegetést az angolokra nézve. Néhány héttel később pedig, február 11-én, a spanyol flottát verték meg az angolok a Szent Vince foki csatában. Így aztán jelentősen felértékelődött az egyetlen, még érintetlen ellenséges flotta, a Texelnél álló holland hajóhad jelentősége, s ennek megfelelően aztán végre kezdett áramlani az erősítés az Északi-tengeri Flottához is.
Azonban röviddel ezután az angol flottát alapjaiban rendítették meg az 1797 nyarán kirobbanó matrózlázadások, melyek az egész hajóhadra kiterjedtek, és nem kerülték el az Északi-tengeri Flottát sem. Duncannek hosszú heteken át mindössze két megbízható sorhajó állt rendelkezésére, melyeket használni lehetett. Az angol tengernagy ezekkel tartotta fenn a blokádot a holland partok ellen, méghozzá úgy, hogy az ellenséges partok előtt álló két hajóról időről időre hosszú zászlójelzéseket küldött hátra a nyílt vizek felé, azt a benyomást keltve a hollandokban, hogy a két hajó csupán az angolok felderítő előőrse, és a flotta főerői a nyílt tengeren, a látóhatár mögött állomásoznak.
Nyár végére a Royal Navy túljutott a belső válságon, ám az invázió veszélye továbbra is fenyegetőnek tűnt. Az angolok tudták, hogy az ír lázadók vezérei, Wolf Tone és Napper Tandy, megbeszéléseket folytattak a holland Daendels tábornokkal, és kezükbe jutott a francia tengerészeti miniszter egy levele, melyben a holland flottát és Daendels seregét mint inváziós erőket említette meg. Azt is tudták, hogy csapatokat hajóznak be a holland hadihajókra.
A brit értesülések ezúttal is helytállóak voltak. A franciák valóban újabb invázióra készültek Írország ellen, ezúttal azonban meglehetősen szokatlan irányból, Skócia felől. A háború addigi tapasztalatai alapján ugyanis teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy a bresti flotta valaha is képes lesz döntő vereséget mérni a Royal Navy legerősebb kötelékére, a Csatorna Flottára. Ahhoz viszont elegendő erőt képviselt, hogy „fleet in being”-ként lekösse az itt állomásozó angol hajókat. Ezt kihasználva az inváziós erő északnak indult volna meg, ahol a jóval gyengébb, és leküzdhető erőnek tűnő Északi-tengeri Flottán kellett volna keresztülvágni magukat. Ennek legyőzése lett volna a holland flotta feladata. Az elképzelés szerint mialatt a bresti flotta helyhez ragasztja az angol Csatorna Flottát, addig a hollandok megverik Duncan gyenge erőit, melyekről a franciák úgy tudták, még mindig megbénítja őket a matrózlázadás, majd Edinburgh és Glagow környékén partra dobják az inváziós csapatokat, melyek fellázítják a brit uralommal szintén elégedetlen skótokat, és a térségben megvetve lábukat, biztos támaszpontot szereznek az Írország elleni invázióhoz. Az első látásra kissé bizarrnak tűnő ötlet Wolf Tone-tól származott, az inváziós erőket pedig ismét Hoche tábornok vezette volna.

Louis Lazare Hoche a forradalmi Franciaország egyik fiatal tábornok-sztárja volt. A szegény családból származó Hoche 16 évesen állt be a hadseregbe, ahol közkatonaként szolgált. Autodidaktaként művelte magát, saját pénzén vásárolt hadtudományi művek olvasásával szerezve meg stratégiai ismereteit. A forradalom kitörése után hamar kitűnt tehetségével, és rövid idő alatt tábornoki rangra emelkedett. Számos győzelmet aratott a szövetséges csapatok felett Belgiumban és a német fejedelemségek területén, és neki köszönhető a Vendéé felkelés elfojtása is. Sikerei ellenére 1794 tavaszán a jakobinusok letartóztatták, és valószínűleg csak Robespierrék bukása mentette meg a guillotine-tól.
Bizonyos szempontból Lazare Hoche a másik feltörekvő csillag, Bonaparte Napóleon fő vetélytársa volt, s ha hosszabb élet adatik neki, talán meg is előzte volna a hatalomért való versenyfutásban. Jóval később maga Napóleon is úgy nyilatkozott, ha Hoche életben marad, belőle aligha lehetett volna császár. Hoche azonban 1797 szeptemberében, alig 30 évesen elhunyt. (A hivatalos jelentés szerint tüdőbajban, sokak szerint azonban a Direktórium mindenható ura –és Napóleon fő pártfogója- Paul Barras mérgeztette meg, mert Hoche meg akarta szellőztetni Barras egyik korrupciós ügyét.) Hoche halálával az Írország elleni vállalkozás elvesztette vezetőjét és legfőbb támogatóját. Az inváziót úgyszólván azonnal lefújták, a már behajózott csapatokat pedig ismét partra szállították.
(Érdekes, hogy a másik sztártábornok, Napóleon, szintén egy inváziós tervvel akarta a britek pozícióit megrendíteni. Ő azonban, példaképe, Nagy Sándor nyomdokain haladva, Egyiptomon át akart Indiáig eljutni, hogy megfossza legfontosabb gyarmatuktól a briteket. Izgalmas belegondolni, mi történt volna, ha Hoche életben maradt, és ő kapja meg Írország inváziójához azokat a hatalmas erőket, melyeket Napóleon egy évvel később Egyiptomban értelmetlenül elpocsékolt.)

A camperdowni csata. Thomas Whitcombe festménye.

Október elején a mindig kiváló brit hírszerzés is tudomást szerzett a tervezett invázió lefújásáról. Erről értesülve az Admiralitás a már 19 hete a tengeren levő Északi-tengeri Flottát visszarendelte Yarmouthba, hogy feltöltsék készleteiket. Duncan két sorhajót, két fregattot, és néhány kisebb hajót hagyott hátra a holland partok közelében Henry Trollope Commodore parancsnoksága alatt, hogy szemmel tartsák a hollandokat. Az orosz hajók ekkor éppen nem tartózkodtak a térségben. Kihasználva a kikötőbeli veszteglést, Duncan haditanácsra hívta össze kapitányait, hogy megbeszéljék, milyen taktikát kövessenek egy lehetséges összecsapás esetén. Meglehetősen nehéz volt bármi konkrétumot megállapítani, mivel az angolok nemcsak azt nem tudták, pontosan milyen holland hajókkal is állnak szemben, hanem még azt sem, a saját flottájukban mely hajók lesznek szolgálatban a következő hónapban. Az Admiralitás ugyanis a lehetőségek szerint hol ide, hol oda osztotta be a hajókat, ahol éppen nagyobb szükség volt rájuk. Duncan flottájától például éppen ekkoriban vezényelték át máshová a Formidable és a Brakel sorhajókat. A hajók ide-oda irányítgatása egyebek mellett azzal a kellemetlen következménnyel járt, hogy valahányszor új hajókat vezényeltek át a flottához, illetve valahányszor elvezényeltek onnan hajókat, mindig újra meg kellett határozni az éppen kéznél levő hajók számára a feladatokat, és az általuk elfoglalt helyet a flotta harcrendjében. Még nagyobb kellemetlenséggel járt, hogy ilyenkor a flotta jelzésrendszerét is mindig meg kellett újítani, törölni az átvezényelt hajók számára szóló jelzéseket, illetve kidolgozni az új hajóknak szólókat. Ez különösen éppen ekkor jelentett problémát, ugyanis Duncan jelzőtisztjét, William Renton hadnagyot, a Venerable másodtisztjét (second lieutenant), nem sokkal korábban döntötte le lábáról a skorbut. Október kilencedikén tért vissza a flottához, éppen akkor, amikor a megfigyelők jelezték a holland flotta kifutását. Renton tehát közvetlenül a csata előtt úgy vette át újra a posztját, hogy nem volt tisztában a flotta állományában időközben bekövetkezett változásokkal.
A britek ráérős nyugalommal töltögették fel hajóik készleteit, senki nem számított ugyanis arra, hogy a mindaddig teljes tétlenségben veszteglő holland hajók elhagyják kikötőiket. Október kilencedikén reggel aztán derült égből villámcsapásként érte őket a Trollope hajóiról érkező jelentés a holland flotta kifutásáról. Kapkodva befejezték készleteik feltöltését, és gyorsan vitorlát bontva még aznap délben elhagyták a kikötőt, s a holland partok felé vették az irányt.

A holland flotta kifutása nemcsak a briteket érte váratlanul, hanem magukat a hollandokat is. Két nappal korábban a Texelnél horgonyzó hajók legénységéből még senki sem számított rá, hogy kifutási parancsot kapnak. A meglepett angolok most azt hitték, a felderítés jelentései az invázió lefújásáról tévesek voltak, és a hollandok azzal a céllal futottak ki, hogy mégis megkíséreljék a partraszállást. Valójában azonban az invázió tervét csakugyan egyszer s mindenkorra ejtették, és a Batáviai Köztársaság flottájának újonnan kinevezett parancsnoka, Jan de Winter altengernagy, merőben politikai megfontolások miatt kellett, hogy elrendelje a kifutást. A köztársaság vezetői ugyanis, érezve a franciák részéről irántuk megnyilvánuló bizalmatlanságot, úgy vélték, egy britekkel vívott tengeri ütközet -tulajdonképpen annak kimenetelétől függetlenül- bizonyítaná a hollandok elkötelezettségét a francia szövetség iránt.
Elképzelésük szerint egy -lehetőleg azért mégiscsak győztes- ütközet jótékony hatást gyakorolt volna a párizsi döntéshozókra, és lehetővé tette volna nagyobb önállóság kiharcolását az új köztársaság számára, melyet addig a francia kormány igencsak rövid pórázra fogott. A flotta emellett le kellett, hogy mossa magáról az egy évvel korábbi, Saldanha öbölbeli szégyenfoltot is. (Egy évvel korábban a hollandok egy komoly erőt képviselő, három sorhajóból és öt fregattból álló köteléket küldtek ki az angolok által megszállt Fokváros visszafoglalására. A város közelében fekvő Saldanha öbölben horgonyzó holland hajókat egy erős angol kötelék blokád alá fogta, mire a holland parancsnok rövid tárgyalás után, a hajóin kitört járványra és emberei rossz harci moráljára hivatkozva, egyetlen puskalövés nélkül megadta magát.) A hágai Tengerészeti Minisztérium tehát néhány nappal korábban utasította De Wintert, az első alkalmas időpontban fusson ki, és mérkőzzön meg az ellenséggel. Az időpont pedig éppen alkalmasnak tűnt, a hollandok ugyanis észlelték az angol főerők távozását, s azt hitték, ismét valamilyen lázongások törtek ki az angol matrózok között. Emellett természetesen erősen bíztak a holland flotta nagyszerű tradícióiban, amelyekről jogosan gondolták úgy, hogy nem csupán a régi dicsőség részét képezik, hiszem a flotta még másfél évtizeddel korábban is állta a sarat az angolokkal szemben, az 1781-es Dogger Banki csatában.
A holland flotta tehát október nyolcadikán elhagyta Texelt, és rögtön üldözőbe vette Trollope partok előtt járőröző kötelékét. A kifutó holland hajókat a Black Joke kutter és a Speculator lugger szinte rögtön észrevette, és riasztotta saját hajóit. Trollope azonnal útnak indított egy kuttert Yarmouth felé, hogy értesítsék az eseményről Duncant, ő maga pedig a nyílt tenger felé fordulva kitért a hollandok elől. De Winter nem üldözte Trollope hajóit, s megelégedett azzal, hogy elzavarta őket a partok elől. Flottájával Texel előtt cirkálva várta, hogy az angolok főerői megjelenjenek.
A szárazföldi hadsereg tábornoka, aki addig még egy halászbárkát sem irányított önállóan, most csapdát készült állítani a briteknek. Terve, melyet nyilván nála jóval tapasztaltabb tisztjeivel dolgozott ki, igazából nem volt valami eredeti. A holland flotta hagyományaihoz híven egyszerűen csak a sekély, zátonyos part menti vizekre akarta csalogatni az angol hajókat. A hazai vizeket jól ismerő hollandok kisebb merülésű hajóikkal ugyanis biztonságban tudtak tevékenykedni olyan vizeken is, ahol az angol hajók már megfeneklettek volna. Ha sikerül becsalogatni a brit hajókat a zátonyok közé, azok legerősebb, következésképpen legnagyobb merülésű hajói megfeneklenek, a harcrend várhatóan felbomlik, a megzavarodott és részben mozgásképtelenné váló ellenséges hajókkal szemben pedig a hollandok már egyértelmű fölénybe kerülhettek volna.
Trollope hajói kénytelenek voltak visszahúzódni a holland partok közeléből, a 28 ágyús Circe fregatt azonban továbbra is szemmel tartotta az ellenséges flottát, és folyamatosan jelentette annak helyzetét. Duncan október tizedikén, a késő esti órákban csatlakozott a flotta főerőivel Trollope hajóihoz, és másnap kora hajnalban már észre is vették a Texeltől 15 mérföldre, Egmont és Kamperduin között álló holland flottát.


A parancsnokok.

Adam Duncan
1731-1804

Adam Duncan 1731 július elsején született a skóciai Lundie-ban Alexander Duncan és Helen Haldane második fiaként. Apja tehetős kereskedő és Dundee polgármestere, s a fiatal Adam iskoláit is itt, Dundee-ban végezte el. 14 évesen száll először tengerre nagybátyja, Robert Haldane hajóján, a Trial szlúpon. 1748-ban követi kapitányát a 24 ágyús Shoreham fedélzetére, majd egy évvel később az 50 ágyús Centurionra kerül. Új kapitánya, Augustus Keppel, rövidesen felfigyel az ambiciózus újoncra és annak fő pártfogója lesz. Kettejük barátsága aztán egészen Keppel haláláig tart.
A Centurion, majd a szintén 50 ágyús Norwich fedélzetén Duncan a Földközi-tengeren és az amerikai partoknál teljesít szolgálatot. 1755 január tizedikén kapja meg hadnagyi kinevezését, s követve Keppelt, a Swiftsure fregatton, majd 1756-tól a 74 ágyús Torbay sorhajón vesz részt a francia partok blokádjában. 1759 októberében kapja meg első parancsnoki beosztását a Royal Exchange ellátóhajóra. A következő évet szolgálaton kívül tölti, majd 1761-ben pártfogója, a tengernaggyá előléptetett Keppel zászlóshajójának, a 74 ágyús Valiantnak a kapitánya lesz. A Valiant fedélzetén vesz részt a Belle Isle, majd a Havanna előtti harcokban. A Karib-tengeri út során azonban maláriát kap, és betegen tér vissza Angliába. Felépülése sokáig tart, és mire meggyógyul, a háború véget ér. A békeidőkben szokásos leépítések következtében Duncan hosszú éveken át nem kap beosztást a flottánál, s a szolgálaton kívüli tisztek félzsoldján él a család skóciai birtokán.
Adam Duncan. William Ridley metszete. 1777-ben nősül, Henrietta Dundast, a befolyásos politikus, Henry Dundas unokahúgát veszi feleségül. A házasságból később hét gyermek születik. Alighanem befolyásos rokonságának köszönhetően nem sokkal később, tizenöt, szolgálaton kívül töltött év után, visszatérhet a flottához, s kinevezik a 74 ágyús Suffolk, majd a Monarch kapitányává.
1779-ben kínos feladatot kell elvállalnia, tagja lesz a mentora és jóbarátja, Augustus Keppel felett ítélkező hadbíróságnak. Duncan minden eszközzel igyekszik védelmezni Keppel ügyét, s ahol csak tudja, akadályozza a vádat képviselő ügyész tevékenységét. Hogy megszabaduljanak tőle, az Admiralitás egy dél-atlanti útra küldi ki, azonban a tervezett kifutás előtt a Monarch legénysége elmaradt járandóságaik miatt sztrájkba lép, s így Duncan végig részt vehet a hadbírósági tárgyaláson, amely végül felmenti Keppelt a vádak alól.
Ezután Duncan hajójával, a Monarch-al, a Charles Hardy vezette Csatorna Flotta kötelékében hajózik, majd Rodney flottájában harcolva részt vesz Gibraltár felmentésében. 1780 január 16-án fontos szerepet játszik a híres Éjféli Csatában, ahol Rodney megveri a Langara vezette spanyol flottát.
Angliába hazatérve Duncan lemond kapitányi tisztségéről, és hátat akar fordítani a tengernek. Szándékától végül csak az időközben az Admiralitás Első Lordjává kinevezett Keppel rábeszélésére áll el, és elvállalja a 90 ágyús Blenheim parancsnokságát. 1782 október huszadikán részt vesz a Spartel-foki ütközetben, melyben az angol flotta Howe irányítása alatt megveri a Juan Cordoba vezette spanyol flottát. 1780-ban a 80 ágyús Foudroyant, majd a 74 ágyús Edgar parancsnoki tisztét tölti be. 1787-ben ellentengernaggyá nevezik ki, bár tényleges beosztást a flottánál már nem kap. A következő éveket ismét skóciai birtokain tölti. 1792 júniusában éppen apósa edinburghi házában tartózkodik, mikor a francia forradalom hatása alá került, választójogi reformot követelő tömeg megrohanja azt. Az ezt követő kiadós tömegverekedésben Duncan is megsebesül a kezén.
A Franciaország elleni háború kitörésekor a már idősnek számító tiszt altengernagyi, majd 1795-ben tengernagyi rangot kap. Az Admiralitáson általában nem értékelték túl sokra Duncant, s előléptetései feltehetően csak jó politikai kapcsolatainak voltak köszönhetők, csakúgy, mint az Északi-tengeri Flotta parancsnokává történő kinevezése 1795-ben. Beosztottai közt viszont kedvelt és népszerű parancsnok, közvetlen stílusa, embersége miatt, és mert köztudott volt róla, hogy a szárazföldön és a tengeren egyaránt igyekszik támogatni a szegénységben élőket. Mindig nagy gondot fordított arra is, hogy matrózai a lehető legjobb ellátásban részesüljenek.
A következő két évben Duncan a holland partok blokádját tartja fenn. Az 1797-es zendülések idején a matrózok közti tekintélyét és népszerűségét kihasználva nagy szerepe van a lázadás békés leszerelésében. Az ő hajóin nem került sor a zendülés olyan erőszakos elfajulására, mint más angliai kikötőkben.
Október 11-én merész és kockázatos támadásával nagy győzelmet arat a holland flotta felett. A diadal hírét Angliában hatalmas ünnepléssel fogadják, Duncant Camperdown grófjává (viscount) nevezik ki, számos jutalmat, kitüntetést, és hatalmas, 3000 font összegű évjáradékot ítélnek oda neki. Két évvel később flottája elfogja a holland flotta Zuider Zee-nél álló maradék hajóit is, melyeken zendülés tört ki a Batáviai Köztársaság ellen.
1801-ig tölti be az Északi-tengeri Flotta parancsnokságát, majd ebben az évben nyugdíjba vonul. Az újabb háború kitörésekor, 1803-ban, Londonba utazik, hogy felajánlja szolgálatait az Admiralitásnak. 1804 augusztus negyedikén, Edinburghba hazatérőben hal meg egy cornhilli fogadóban, ahol éjszakára megszállt.
Holttestét hazaszállították, és a családi sírboltban helyezték végső nyugalomra.

Jan William de Winter
1761-1812

Jan William de Winter 1761 március 23-án született a hollandiai Kampen városában. Fiatalon állt be a holland hadseregbe, és 1778-ig a Nyugat-Indiai szigetek helyőrségeiben teljesített szolgálatot. Ezután a flottához szegődött, és az amerikai Függetlenségi Háború idején kitüntette magát az 1781-es Dogger Banki ütközetben. Megnyílt előtte a tiszti pálya is, s hadnaggyá léptették elő. Karrierje azonban nemsokára megtört, amikor az országban kiéleződtek a belpolitikai ellentétek az uralkodó Orániai párt, és polgári erők radikális szárnyát képviselő Patriotten párt között.Jan William de Winter. Korabeli rajz. Hogy ellenlábasuk hatalomra jutását megakadályozzák, az Orániai párt porosz csapatokat hívott be az országba, és miközben rájuk támaszkodva megszilárdították hatalmukat, a Patriotten pártot betiltották, vezetőit pedig börtönbe zárták vagy száműzték az országból. De Winter, akire a francia enciklopédisták, és különösen Rousseau művei, igen nagy hatást gyakoroltak, maga is lelkes híve volt a Patriotten pártnak, s annak betiltása után, 1787 októberében elhagyta Hollandiát, és Franciaországba emigrált.
A francia forradalom kitörése után De Winter azonnal jelentkezett a francia hadseregbe, és már az első koalíciós háború idején felhívta magára a figyelmet bátorságával és leleményességével. Karrierje gyorsan ívelt felfelé, és 1794-ben már dandártábornokként szolgált Pichegru tábornok Hollandiát megszálló hadseregében. Az újonnan megalakuló Batáviai Köztársaság fontos posztjaira a franciák számukra megbízható embereket igyekeztek ültetni, így került 1796-ban a holland flotta élére altengernagyi rangban a haditengerészet hajdani hadnagya, Jan de Winter, aki egyébként tengerésztisztként annak idején soha nem töltött be önálló parancsnoki tisztséget.
A francia direktórium 1797-re tervezte az Írország elleni inváziót, melyet azonban kétszer is elhalasztottak, majd később végleg lemondtak róla. 1797 őszén De Wintert flottájával Texel szigetéhez vezényelték, ahol 15 ezer főnyi katonaságot kellett behajóznia, a tervezett invázió előkészületeként. Szeptember 19-én azonban meghalt a vállalkozás vezetője, a francia Hoche tábornok, mire az akciót rögtön lefújták, a csapatokat pedig ismét partra szállították. Az invázió törlése ellenére a holland vezetés mégis a tengerre vezényelte a flottát, pusztán csak azért, hogy a francia kormány kedvében járjanak és bizonyítsák a szövetség iránt való elkötelezettségüket. A nagyjából egyenlő létszámú angol és holland flotta 1797 október 11-én találkozott a holland partok előtt Camperdown (Kamperduin) közelében. A hollandok elszánt védekezése ellenére az angol flotta átütő győzelmet aratott, maga De Winter is fogságba került.
Néhány heti fogság után, De Winter feleségének közbenjárására, az angolok szabadon engedték a holland tengernagyot, miután az ígéretet tett arra, hogy a háború hátralevő részében nem fog fegyvert az angolok ellen. A decemberben hazatérő De Wintert a vereség miatt hadbíróság elé állították, amely azonban minden vádpont alól felmentette. Beosztásába azonban már nem helyezték vissza. 1798-tól 1802-ig a Batáviai Köztársaság párizsi nagykövete. 1803-ban ismét a tengerre vezénylik, egy kötelék élén a Földközi-tengeren a kereskedelmi hajózást veszélyeztető arab kalózok ellen tevékenykedik.
Napóleon 1806-ban királysággá alakítja át a Batáviai Köztársaságot, és oda királynak saját öccsét, Louist nevezte ki, aki I. Lodewijk néven uralkodott. Jan de Winter a rövidéletű királyság fegyveres erőinek főparancsnoka lesz. Ezt a tisztségét 1810-ig töltötte be, mikor Napóleon lemondatta túlságosan is önálló öccsét, és Hollandiát Franciaországhoz csatolta.
De Winter, akit Napóleon marsallá és Huessen grófjává nevezett ki, ezt követően Párizsban élt, egészen 1812 június másodikán bekövetkezett haláláig. Egyetlen hollandként a párizsi Pantheonban kapott díszsírhelyet, ahol nagy gyásszertartás mellett, Jean Guillaume de Winter néven lett eltemetve. Urnába helyezett szívét szülővárosa, Kampen egyik templomában helyezték örök nyugalomra.


A csata.

A camperdowni csata. George Chambers festménye.

Október tizenegyedikén reggel a holland hajók a partoktól öt mérföldre, és az angol flottától kilenc mérföldre helyezkedtek el. A két flotta egymással szemközt, pontosan ellentétes irányban haladt egymás felé. A hollandok lassan cirkáltak észak felé, a britek pedig pont velük szemközt délnek tartottak. Az ellenséges hajókat észlelve De Winter északkeletnek, a part menti sekély vizek felé fordult, az angolok pedig ugyanekkor keletre fordították hajóik orrát. A britek így a számukra kiváló hátszélben csaknem pontosan derékszögben közeledtek a hollandok felé.
Az időjárás nem volt éppen kedvező, hideg, esős, szeles idő volt, erős hullámveréssel, és rossz látási viszonyokkal. Duncan, ellenfele nevéből szójátékot csinálva, a következőképpen fordult a tisztjeihez: „Nagyon kemény téli (winter) időjárás várható abból az irányból uraim! Remélem forró fogadtatásban fogják részesíteni!” A rossz idő és az ellenség közelsége miatt már nem volt lehetőség arra, hogy a hajók kapitányai összegyűljenek egy utolsó, csata előtti megbeszélésre, s az ütközet irányításában az angol tengernagy kénytelen volt kizárólag a zászlójelzésekre hagyatkozni. A rossz látási viszonyok miatt sokáig azt sem tudták megállapítani, egyáltalán hány ellenséges hajóval állnak is szemben. Duncant ez sem aggasztotta túlzottan. „Ha már megvertük, majd megszámoljuk őket.”-mondta.
A papírforma szerint a két flotta a hajók és az ágyúk számát tekintve nagyjából egyenlő erejű volt. Valódi tűzerejüket tekintve azonban a brit hajók nagy fölényben voltak, és nem csupán azért, mert a kiválóan képzett angol tüzérek kétszer olyan gyorsan lőttek, mint ellenfeleik. A szabványos angol 74 ágyúsok általában 28 darab 32 fontos ágyút hordoztak az alsó ütegfedélzeten, 28 darab 18 fontos ágyút a második fedélzeten, valamint 18 darab kilencfontos ágyút a felső fedélzeteken. A 74 ágyús megjelölés azonban nem jelentette azt, hogy a hajó tényleg pontosan az előírás szerinti 74 ágyúval volt felszerelve. Háborús viszonyok között a sorhajók kapitányai, az Admiralitás jóváhagyásával, igyekeztek további ágyúk elhelyezésével erősíteni hajóik tűzerejét. A csatában részt vevő, névleg 74 ágyús angol sorhajókon a valóságban 82-84 ágyú volt felszerelve, a 64 ágyúsokon pedig 72-74 ágyú. Eddigre pedig már elterjedtek az angol hajókon a kimondottan kis távolságokra, közelharcra szánt, 32-68 fontos, rövidcsövű karronádok is, melyek az addigi ütközetekben, különösen a Dicsőséges Június Elsején, már bizonyították fölényes tűzerejüket a hagyományos lövegekkel szemben, s minden angol kapitány igyekezett a lehető legtöbb karronáddal felszerelni hajóját. Az Északi-tengeri Flotta hajóinak fedélzetén legalább 86 karronádot helyeztek el –mások szerint minimum 116-ot-, minden hajón legalább hatot-nyolcat. A holland hajók fedélzetén ezzel szemben egyáltalán nem voltak karronádok, és a hajók is többé-kevésbé a kategóriájuknak megfelelő számú ágyúval voltak felszerelve, legfeljebb néhány holland kapitány kiegészítette a fegyverzetet még 2-4 plusz ágyúval, rendszerint a felső fedélzeteken elhelyezett kilencfontosokkal. A csatában részt vevő angol hajók fedélzetén így összesen 1190, a holland hajókon pedig 1038 ágyú volt elhelyezve.
Természetesen mindkét fél tisztában volt az angol tüzérségi fölénnyel, s mindketten ezt figyelembe véve határozták meg a csatában követendő taktikájukat. Duncan eredeti terve az volt, hogy a szabályzatnak megfelelően kialakítja a csatasort, felzárkózik a hollandok mellé, majd kihasználva kedvező, szél felőli helyzetüket, hajói -a sorban nekik megfelelő holland sorhajó tatja mögött- áttörik a holland csatasort, majd a szél alatti oldalon újra csatasorba állva közelharcot kezdeményeznek az ellenséggel. Ezzel megakadályozzák a hollandokat a menekülésben, s az így kialakuló közelharcban érvényesíteni tudják fölényes tűzerejüket.
Ugyanaz a terv volt ez, mint amit Howe is követett a Dicsőséges Június Elsején. És pontosan erre számított De Winter is. A frissen tengernaggyá avanzsált szárazföldi tábornok nem sokat konyított a tengeri harcászathoz, de alaposan áttanulmányozta a megelőző három év tengeri csatáinak lefolyását, és biztos volt benne, hogy Duncan ugyanazzal fog próbálkozni, mint három évvel korábban Howe. Fregattjaiból és korvettjeiből ezért a sorhajók csatasorával párhuzamosan, a szél alatti oldalon egy második csatasort is felállított. Az itt helyet foglaló hajóknak az volt a feladata, hogy az áttörést megkísérlő angol sorhajókat azonnal tűz alá vegyék, mihelyt azok megpróbálnak az első holland csatasor hajói közt áttörni. A holland fregattok és korvettek többségét ugyanis 18 fontos ágyúkkal szerelték fel, melyek a sorhajók ellen is hatásos fegyvernek ígérkeztek, különösen, hogy az előzetes elképzelések szerint az áttörést megkísérlő angol hajókat értelemszerűen a kevéssé védett orr részük felől kellett tűz alá venniük.

A camperdowni csata.

A hollandok hajnalban vették észre az angolokat, s De Winter a Cerberus és Delft sorhajókat küldte ki, állapítsák meg az angol hajóhad erejét. Látva azonban, hogy az ellenséges flotta gyorsan és láthatólag támadó szándékkal közeledik, visszarendelte a felderítésre kiküldött hajókat, s eredetileg három oszlopban hajózó flottájával megkezdte a csatasor kialakítását. A visszahívó jelzést azonban a Delft későn vette észre, és mire visszaért a flottához, már nem tudott besorolni a számára eredetileg kijelölt, a sorban hátulról a negyedik helyre, ezért a csatasor végére állt be. Ettől a kis kavarodástól eltekintve a hollandok gyorsan és pontosan végrehajtották a manővert, ami mindenképpen elismerésre méltó teljesítmény volt az ezt megelőző években tétlenül kikötőkben veszteglő hajóktól és tengerészektől egyaránt.
De Winternek rövid idő alatt sikerült tökéletes csatasorba állítania hajóit, ami az angolok részéről is elismerést váltott ki. A holland harcrend élén a 64 ágyús Gelijkheid haladt, őt követte az 54 ágyús Beschermer, a 64 ágyús Hercules és az Admiraal Tjerk Hiddes de Vries, majd a 74 ágyús zászlóshajó, a Vrijheid, és a szintén 74 ágyús Staten Generaal, Storij ellentengernagy zászlóshajója következett. Ezután jött a 64 ágyús Wassenaar, az 54 ágyús Batavier, majd a 74 ágyús Brutus, Bloys de Treslong ellentengernaggyal a fedélzetén. Őket követte a 64 ágyús Leyden, a 44 ágyús Mars, a 64 ágyús Cerberus, a 74 ágyús Jupiter, Reintjes altengernagy hajója, aztán a 64 ágyús Haarlem és az 54 ágyús Alkmaar, míg végül a csatasort az 54 ágyús Delft zárta. A sorhajókkal párhuzamosan felállt a második csatasor is, melyet a 40 ágyús Monnikendam fregatt irányított. De Winter elégedetten nyugtázta a sikeres manővert, és alighanem elégedettséggel töltötte el az is, hogy láthatta, az angolok még mindig nem alakították ki saját csatasorukat. Eközben az északkeleti irányba haladó holland flotta egyre közelebb ért a part menti zátonyokhoz. Minden arra látszott utalni, hogy a holland admirális terve megvalósuló félben van, és az angolok belerohannak a hollandok csapdájába.
Azonban Duncan legnagyobb gondja ezekben a percekben egyáltalán nem a zátonyok, vagy akár a holland flotta elhelyezkedése, hanem a saját hajóinak a helyzete volt. Éjszaka az erős szélben ugyanis teljesen szétesett az angol flotta alakzata. Miközben teljes erővel hajrázva próbálták beérni a hollandokat, a jobb vitorlázó tulajdonságokkal rendelkező angol hajók előreszaladtak, a lassabbak lemaradtak. Duncan próbálta jelzésekkel összeterelni a hajóit, ám ezzel csak fokozta a zűrzavart. A jelzőtiszt, Renton hadnagy ugyanis előző nap tért vissza betegszabadságáról, s nem lévén tisztában a jelzésekben időközben bekövetkezett változásokkal, a jelzéseivel csak még jobban összezavarta az angol kapitányokat. Tovább rontotta a helyzetet az esős, párás idő, melyben a hátul haladó hajók vagy egyáltalán nem, vagy csak alig látták a zászlóshajó jelzéseit. Az angol hajók így Duncan és helyettese, Richard Onslow altengernagy zászlóshajóit követve két rendezetlen csoportban közeledtek a holland csatasor felé.
Fél tizenkettő körül Duncan kénytelen volt belátni, hogy eredeti terve, az ellenséges vonallal párhuzamos csatasor kialakítása, flottája rendezetlensége miatt nem megvalósítható. Képtelen volt harcrendbe állítani hajóit, és közben a hollandok egyre közelebb értek az angolok számára veszélyes, sekély és zátonyos partmenti vizekhez. Duncan először arra gondolt, lelassítja első hajóit, hogy a hátul haladók felzárkózhassanak és kialakíthassák végre a csatasort, de aztán az egyre sekélyebb víz miatt aggódva végül úgy döntött, nem kockáztat meg további időveszteséget. Úgy vélte, az egyetlen esély arra, hogy feltartóztassák a hollandokat, még mielőtt elérik a zátonyokat az, hogy menetből támadják meg őket, a szabályzatnak megfelelő csatasor kialakítása nélkül. Ez mindenképpen nagy bátorságra valló elhatározás volt, amellyel Duncan nemcsak a harcászati szabályzatok előírásait szegte meg, hanem –legalábbis látszólag- igen nagy kockázatot is vállalt, amikor szétzilált flottájával támadást indított az ellenség jól elrendezett csatasora ellen.

Az angol támadás a holland csatasor ellen.

11.35-kor Duncan kiadta a támadási parancsot, majd öt perccel később jelzett Onslow-nak is: „Az elővéd támadhat!” Az angol kapitányok a jelzést látva egyébként komolyan elbizonytalanodtak, ki tartozik egyáltalán Onslow csoportjához, és tulajdonképpen ki is az elővéd?
Tíz perccel az Onslownak leadott jelzés után Duncan egy újabb jelzéssel elrendelte az áttörést, és hogy ezután a szél alatti oldalról támadják az ellenséges hajókat. Ezzel megakadályozták a hollandokat abban, hogy visszavonuljanak a biztonságos partmenti vizek felé, és ami az adott helyzetben még nagyobb súllyal esett számításba, a szél alatti, azaz szélárnyékos oldalra kerülve használhatták az alsó ütegsor nehézágyúit is, melyeket egyébként az erős hullámzás miatt meglehetősen kockázatos lett volna alkalmazni. A támadás amúgy teljesen koordinálatlanul zajlott le, és még azt sem sikerült egyeztetni, melyik angol hajó hol törje át az ellenséges vonalat. Az angol kapitányok jobb híján igyekeztek a két zászlóshajót követni és hozzájuk igazodni.
A két angol csoportosulás közül Onslow altengernagy köteléke helyezkedett el a déli oldalon. Onslow zászlóshajóját, a 74 ágyús Monarchot követte a szintén 74 ágyús Powerful, Russell, és Montague, a 64 ágyús Veteran, Director, Monmouth, Agincourt, valamint az 50 ágyús Adamant. Ezenkívül valahogy a csoport sorhajói közé keveredett a 40 ágyús Beaulieu fregatt is.
Az északi oldalon Duncan zászlóshajója, a 74 ágyús Venerable körül gyűlt össze a 74 ágyús Triumph és Bedford, valamint a 64 ágyús Ardent, Belliqueux, Lancester, és az 50 ágyús Isis. A két angol csoportosulás csaknem derékszögben közelítette meg a holland csatasort.
Néhány perccel dél után Duncan felvonatta a közelharcot elrendelő jelzést, amivel lényegében parancsot adott a harc megkezdésére, végképp lemondva arról, hogy hajóit valamilyen harcrendbe állítsa. Ez a döntés több volt, mint kockázatos. Az összevissza álló angol hajók minden rend nélkül, egyszerűen csak frontálisan nekirontottak a jól elrendezett holland csatasornak, s ezt látva nemcsak a holland, de az angol kapitányok közül is sokakban merültek fel kételyek Duncan vezetői képességeit illetően. Ha a támadás kudarcot vall, az az angol admirális számára egészen biztosan a hadbírósági tárgyalást jelentette volna. Hogy Duncan mégis mert ekkora kockázatot vállalni, annak egyik oka alighanem az lehet, hogy az angolok azt hitték, a holland flotta az Anglia elleni invázióra készülődik, tehát hazájuk sorsa múlik ezen az ütközeten. Az angol tengernagy attól is tartott, ha nem avatkozik azonnal közbe, a holland flotta eléri a sekély vizeket, ahová ő már nem tudja követni őket. Emellett természetesen tisztában volt azzal is, nehézágyúi és karronádjai mekkora fölényt jelentenek a tűzerő szempontjából egy közelharcban. Duncan tehát nem valami előre kigondolt, zseniális haditerv alapján kivitelezte támadását az adott módon, hanem egyszerűen csak hagyta magát sodortatni az eseményekkel, és mint utóbb kiderült, jól tette. Hagyhatta volna futni a hollandokat, abban bízva, később lesz még módja számára kedvezőbb körülmények között csatára kényszeríteni őket, de ő e helyett mindent egy lapra téve fel, mert nagy kockázatot vállalni.
De Winter soha nem nyilatkozott arról, a teljes rendezetlenségben közeledő angolokat figyelve mit gondolt ellenfeléről. A hollandokat valószínűleg teljes meglepetésként érte az angolok viselkedése, de hidegvérüket nem vesztették el, bár a britek váratlan magatartása felborította előzetes elképzeléseiket.
Később, már a csata után De Winter ezt mondta Duncan-nek: „Ha csatasort alakít ki, és kicsit késik a támadással, közelebb értem volna a zátonyokhoz, és a támadásakor mindkét flottát rávittem volna azokra. Ebben az esetben saját partjaink szerezték volna meg nekem a győzelmet.” Vagyis De Winter kész volt arra, hogy az angolok csapdába ejtése érdekében akár a saját hajóit is zátonyra futtassa.

A camperdowni csata. Robert Ernest Roe festménye.

Bár a brit hajók már lőtávolságon belül voltak, a hollandok mindaddig vártak a tüzeléssel, amíg ellenfelük egészen közel nem ért, hogy ágyúik a lehető legnagyobb hatást fejtsék ki. Az első lövéseket fél egykor adták le a holland csatasor hátsó részén. A Reintjes altengernagy zászlóshajója, a Jupiter körül levő holland sorhajók Onslow altengernagy közeledő hajóira nyitottak tüzet. Az angol hajók ekkor már alig száz méterre voltak csak a holland vonaltól. Onslow a Jupiter és Haarlem közti rést célozta meg zászlóshajójával, a Monarch-al. Kapitánya, Edward O’Brian úgy vélte, a két holland sorhajó túl közel van egymáshoz ahhoz, hogy át lehessen jutni köztük, de Onslow letorkollta. „Majd a Monarch csinál köztük átjárót!” Az erős hátszélben az angol sorhajó nagy lendülettel tört be a két holland hajó közé és heves tüzet zúdított a Jupiter tatjára, illetve a Haarlem orr részére, jókora károkat okozva mindkét ellenfelében. Ugyanekkor viszont az első holland vonalon áttörő Monarchot a második vonalban levő Monnikendam fregatt és egy szintén 18 fontos ágyúkkal felszerelt holland brigg vette tűz alá sebezhető orr része felől. Onslow azonban, miután áthaladt a Jupiter és a Haarlem között, rögtön balra fordult, és a holland hajókkal párhuzamos irányban haladva felzárkózott a Jupiter mellé, közvetlen közelről kezdve tűzpárbajba Reintjes hajójával.
A közvetlenül a Monarch mögött haladó Powerful követte a zászlóshajót és szintén áttört a holland vonalon, majd a Haarlem szél alatti oldalára állva tűzharcba kezdett a 64 ágyús holland sorhajóval. A második holland csatasor hajói tűz alá vették a Powerfult is, de őt sem sikerült megakadályozniuk az áttörésben, bár az angol hajó sebezhető orr része felől leadott sortüzeik jókora károkat okoztak. Az áttörés után viszont az angol sorhajók rögtön a holland csatasorral párhuzamos irányba fordultak, tehát jobb oldali ágyúik teljes oldalsortüzét zúdíthatták a második holland csatasor kis hajóira. Az egyenlő feltételek mellett a fregattok és korvettek természetesen nem állhatták sokáig a versenyt a sorhajók ágyúival szemben, s azok oldalsortüzei rövidesen szétzilálták a második holland csatasort. A Monarch ágyúi elsüllyesztették az egyik holland brigget is.
A harmadik angol hajó, a 64 ágyús Monmouth, öt perccel a Monarch után hatolt át a holland csatasoron. A hajó parancsnoka, James Walker kapitány, mindaddig várt a tüzeléssel, amíg hajója be nem ért az áttörésre kiszemelt két holland hajó, az Alkmaar és a Delft közé, akkor viszont jól irányzott sortüzekkel söpörte végig a két holland sorhajó fedélzeteit, majd a holland vonalon áthaladva balra fordult, és beállt az Alkmaar mellé. A Monmouth-al egy időben érte el a holland vonalat 74 ágyús Russell is, amely azonban nem tört át, hanem a szél felőli oldalon maradva a holland harcrend utolsó hajóját, a Delft-et vette tűz alá. A Russell-el együtt érkező Montague követte a Monmouth-t és benyomult az Alkmaar és a Delft közé, azonban nem haladt át az ellenség csatasorán, hanem a két holland hajó között maradva egyiket az orra, másikat a tatja felől vette tűz alá.
Sir Richard Onslow altengernagy. Daniel Orme metszete. Az 54 ágyús Delft így két 74 ágyús angol sorhajó pusztító kereszttüzébe került, s súlyos sérüléseket szenvedett. A mozgásképtelenné váló hajó kiesett a holland csatasorból, s kisodródott a szél alatti oldalra. Egy angol ágyúgolyó röviddel ezután elvitte a Delft lobogórúdját, az angolok pedig, a holland zászló eltűnését látva, azt hitték, a hajó megadja magát. A Montague fedélzetéről csónakot küldtek a Delfthez, Verdooren kapitány azonban udvariasan közölte az érdeklődő britekkel, nem áll szándékában megadni magát, és újra felvonatta a holland zászlót. Az angol hajók ezt követően ismét tüzet nyitottak. A Russell jobb oldali ágyúinak oldalsortüzeivel verette a Delft-et, míg a Montague jobb oldali ütegeiből orra felől lőtte tovább azt, miközben bal oldali ágyúiból az Alkmaar-ra tüzelt.
Ekkor érkezett meg az Alkmaar mellé egy harmadik angol hajó, az 50 ágyús Adamant is, amely korábban néhány sortüzet váltott a Haarlem-el, majd most a szél felőli oldalon beállt az Alkmaar mellé, melyet ekkor már három angol sorhajó tartott tűz alatt.
Az Adamant-el egy időben érte el a holland vonalat egy újabb angol sorhajó, a 64 ágyús Director is, mely a Haarlem és az Alkmaar közé állt be, ám az Alkmaar körüli kavarodást látva parancsnoka, William Bligh (igen, a Bounty hajdani kapitánya), csak a Haarlemre mert tüzet nyitni. Bligh ugyanis tartott attól, hogy a füstben véletlenül az Alkmaar-al közelharcot vívó angol hajók valamelyikét találja el. A Director mögött haladó angol hajó, a 64 ágyús Veteran, látva a holland utóvéd hajói körüli tolongást, nem törte át a holland vonalat, hanem attól tisztes távolságot tartva balra fordult, és miután néhány sortüzet váltott a Jupiterrel és a Cerberus-al, az ellenséges csatasor mellett előrevitorlázva inkább a holland elővédnél már szintén zajló összecsapás felé indult.
A 40 ágyús Beaulieu fregatt parancsnoka, Francis Fayerman kapitány, nem kívánt belekeveredni a sorhajók között zajló összecsapásba, hanem inkább a tűzvonaltól kis távolságban megállt, és onnan figyelte, nyílik e fregattja számára valamilyen alkalom a közbeavatkozásra. Fayerman kapitány viselkedése teljesen megfelelt a korabeli normáknak, a fregattok nem szokták beleártani magukat a sorhajók közti tűzharcba. A Beaulieu mögött azonban volt még egy angol hajó, a 64 ágyús Agincourt is, amely még csak meg sem közelítette az összecsapás helyszínét, hanem attól jókora távolságban, még a Beaulieu mögött, megállt, és onnan figyelte tétlenül az ütközetet. A hajó kapitánya, John Williamson, utóbb azzal védekezett, társai már a holland utóvéd összes hajóját lekötötték, és neki már nem maradt ellenfele, akivel, az admirális jelzéseinek megfelelően, közelharcba tudott volna bocsátkozni. Valóban, Onslow hajóinak támadása helyi fölényt hozott létre a holland harcrend végén, aminek köszönhetően aztán rövid idő alatt felszámolták az itt körülzárt négy holland hajó ellenállását. Mintaszerű megvalósítása volt ez az áttörés elméletének. Az ellenséges utóvéd elleni túlerejű támadással megbontani az ellenséges harcrendet, két oldalról tűz alá véve őket gyorsan felszámolni az utóvéd hajóinak ellenállását, majd innen előrehaladva széttörni az egész csatasort.

Eközben maga Duncan a holland elővéd ellen vezette harcba hajóit. Csoportja nagyjából 15 perccel Onslow támadása után érte el a holland vonalat. A hollandok itt is egészen addig vártak a tüzeléssel, amíg a britek közvetlen közelre nem értek, majd heves tüzet zúdítottak az angol hajókra, azok orr része felől. Az angol tengernagy meglehetősen ideges volt az ötletszerű, rendezetlen támadás és a hollandok erős ágyútüze miatt, azonban nemsokára megnyugodott, amikor tapasztalta, hogy a hollandok tüzelése közel sem olyan pontos és hatékony, mint ahogy várta.
Duncan a Vrijheid és a Staten Generaal között akarta áttörni a holland vonalat, hogy aztán a hollandokkal megegyező irányba fordulva a szél alatti oldalról vegye tűz alá a holland zászlóshajót. Mikor azonban Samuel Storij ellentengernagy észrevette, mire készülnek az angolok, hajójával a Venerable elé fordult, megállítva ezzel az angol zászlóshajó előrenyomulását. Ugyanakkor viszont manővere következtében széles rés nyílt a Staten Generaal és a sorban utána következő hajó, a Wassenaar között. Ezt látva Duncan néhány pusztító erejű oldalsortüzet zúdított a Staten Generaal-ra, majd hajóját lecsúsztatta mellette, és annak tatja mögött elhaladva a Wassenar előtt haladt át a holland vonalon. Ezután balra fordult, és eredeti terve szerint felzárkózva a holland zászlóshajó mellé, a szél alatti oldalról vette tűz alá azt, miközben a szél felőli oldalról az ekkor befutó 64 ágyús Ardent állt a Vrijhed mellé, melyet ezzel az angolok két tűz közé fogtak.
A Venerable ugyan csak két sortüzet adott le a Staten Generaal-ra, ám az angol 32 fontos ágyúk és a karronádok pusztító hatással voltak a holland hajóra, melynek árbocozata és kormányszerkezete egyaránt megsérült. Storij ellentengernagy hajója átmenetileg manőverképtelenné vált, és a holland csatasorból kiesve kisodródott a szél alatti oldalra. Storij és emberei azonban hamar talpra állították hajójukat, és visszatértek zászlóshajójukhoz, a szél alatti oldalról véve tűz alá az azt támadó angol Venerable-t, amely így szintén két tűz közé került.
A Duncan csoportból a Triumph érte el másodikként a holland vonalat –még az Ardent előtt- és a szél felőli oldalon maradva közelharcba kezdett a Wassenar-al, melyet heves támadásával kilökött a holland csatasorból. Bal oldali ütegeiből a Triumph a holland zászlóshajót vette tűz alá, annak tatja felől. A 74 ágyús Bedford a Vrijhed előtt tört át a holland vonalon, majd a holland zászlóshajó előtt maradva jobb oldali ütegeiből tűz alá vette azt, míg bal oldali ágyúiból az Admiraal Tjerk Hiddes de Vries-t tartotta tűz alatt. A két zászlóshajó körül ekkor kialakult helyzet leginkább a „rókafogta csuka, csukafogta róka” mese alaphelyzetére emlékeztet. A holland zászlóshajót, a Vrijhed-et, négy brit sorhajó fogta körbe. Jobb oldaláról az angol zászlóshajó, a Venerable, balról az Ardent, orra felől a Bedford, a tat irányából pedig a Triumph tartotta tűz alatt. Ugyanekkor viszont a hollandok is körbefogták az angol zászlóshajót, melyet két oldalról a Vrijhed és a Staten Generaal, elölről az Admiraal de Vries, hátulról pedig a Wassenar ágyúi lőttek.
Duncan két másik hajója, a 64 ágyús Lancaster és az 50 ágyús Isis, a holland csatasor első hajóját, a 64 ágyús Gelijkheid-et támadták. Az Isis a szél felőli oldalról vette tűz alá a holland hajót, míg a Lancester a Gelijkhed és a Beschermer között áttört a holland vonalon, és egyszerre vette tűz alá mindkét holland sorhajót. Az angol tüzérek ezúttal is kiváló munkát végeztek, a Beschermer fedélzetein végigsöprő sortüzek nagy pusztítást vittek végbe a hajóban, melynek kapitánya is elesett. A súlyosan sérült sorhajó kisodródott a csatasorból, kiváló célpontot kínálva az utolsóként befutó angol hajónak, a 64 ágyús Belliqueux-nak, amely a Beschermer és a sorban utána következő holland hajó, a Hercules között haladt át a holland vonalon, és nyitott tüzet mindkét holland sorhajóra.
Azonban míg Duncan támadása lekötötte a holland elővéd, Onslow-é pedig az utóvéd hajóit, addig a holland csatasor közepét az angol támadás érintetlenül hagyta. Az itt levő öt holland hajó ellenfél nélkül maradt, s nem jelentett számukra kihívást az utóvédtől valahogy idekeveredett angol Veteran lagymatag tüzelése sem. Kiváló alkalom ígérkezett arra, hogy az öt sorhajó az elővéd segítségére siessen, és az ott folyó küzdelmet egy lendületes támadással a hollandok javára döntse el, kihasználva, hogy a második angol támadó csoportot lekötik az utóvédnél folyó harcok. Bloys de Treslong ellentengernagy azonban nem volt képes az azonnali döntéshozatalra. Tétlenül vesztegelve hezitált, mit is tegyen, és várta, hogy valamilyen utasítás érkezzen főparancsnokától. Mire végre elszánta magát a közbeavatkozásra, és lassan megindult az elől zajló ütközet felé, már elszalasztotta a kedvező alkalmat. Addig tétovázott ugyanis, hogy mire cselekvésre szánta el magát, az utóvédnél már véget értek a harcok, és az itt felszabaduló angol hajók megindultak az elől még zajló küzdelem felé, hogy segítséget nyújtsanak Duncan-nek. Mire De Treslong első hajója, a Batavier, olyan helyzetbe került, hogy tüzet nyithatott a Wassenar-t szorongató Triumph-ra, már feltűnt mögöttük az utóvédtől errefelé tartó első angol hajó, Bligh Directora is.

A camperdowni csata.

Az utóvédnél ugyanis eddigre gyakorlatilag már véget is ért a küzdelem. A holland harcrend utolsó négy hajóját a nagy túlerővel támadó angolok lényegében lerohanták. A holland hajók közül elsőként a Powerful és az Adamant által támadott Haarlem vonta be zászlaját, alig háromnegyed órányi küzdelem után, negyed kettőkor. A Monnikendam fregatt, mely három angol sorhajóval is tűzharcba bocsátkozott, harc és mozgásképtelen ronccsá vált, legénységéből 52 ember elesett, 60 megsebesült. A tehetetlenül sodródó roncsot később az angol Beaulieu fregatt foglalta el. A Delft, melyet a Russell és a Montague tartott tűz alatt, szintén ronccsá vált, kisodródott a harctérről, és végül két órakor Verdooren kapitány elrendelte a megadást. A Russell ezután a Monmouth által szorongatott Alkmaart vette tűz alá, majd a Jupitert támadó Monarch-hoz csatlakozott. A hollandok itt azonban az elsöprő túlerő ellenére is makacsul kitartottak, és Reintjes továbbra sem volt hajlandó bevonni zászlaját.
A magát megadó Delft-et végül a Monmouth legénysége szállta meg. A hajó ezért félbeszakította az Alkmaar lövetését, és a Delft mellé állt, amíg a zsákmánylegénység átszállt a holland hajóra. Ezt látva az addig lőtávolságon kívül veszteglő Agincourt kapitányának, Williamsonnak is megjött valahogy a harci kedve. Valószínűleg az is cselekvésre ösztökélte az angol parancsnokot, hogy saját matrózai és tengerészgyalogosai egyre hangosabban zúgolódtak, és fedélzetről egyre durvább megjegyzések röpködtek a tatfedélzet felé. Hogy végre csináljon valamit, Williamson most odavitorlázott a már mindhárom árbocát elvesztett, mozgásképtelen Alkmaar mellé, leadatott egy sortüzet a védekezésre már jóformán képtelen roncsra –miközben két lövéssel eltalálták a Monmouth-t is-, majd elfoglalta a hajót. Ez volt az Agincourt egyetlen megmozdulása, mellyel hozzájárult az ütközet sikeréhez. Ironikus módon a csata után Williamson kapitány vesztét éppen ez az egyetlen akciója okozta.
A Director kapitánya, William Bligh, leadott néhány sortüzet a holland utóvéd hajóira, de aztán úgy találta, már túl nagy a tolongás a négy holland sorhajó körül, ezért inkább a holland derékhad felé vette az irányt, és a Haarlem megadása után rövidesen követte őt a Powerful is. A Director nagy távolságról nyitott tüzet a derékhad két utolsó hajójára, a Leydenre és a Marsra, és néhány szerencsés lövéssel sikerült megrongálnia az utóbbi árbocozatát.
Nem sokkal ezután az utóvédnél teljesen véget ért a harc, mikor háromnegyed kettő körül az utolsó holland hajó, a Monarch és a Russell által közrefogott Jupiter is megadta magát. A hajót az angolok szinte ronccsá lőtték, legénységéből 61 ember meghalt, 97 megsebesült. Halálos sebet kapott Reintjes altengernagy is. Alig egy óráig tartott tehát, amíg a britek felszámolták a holland utóvéd hajóinak ellenállását, majd megindultak az elővéd felé, ahol még javában tartott az ütközet.

Az angol flotta leghíresebb kapitánya, William Bligh. John Russell metszete.

Az elöl zajló küzdelemben a hollandok helyzete lényegesen jobbnak tűnt, mint hátul. A négy holland sorhajó által tűz alatt tartott angol zászlóshajó helyzete meglehetősen kétségbeejtőnek látszott. Egy sortűz elvitte Duncan tengernagyi zászlaját is, melyet azonban az egyik angol matróz, Jack Crawford, felkapott, s nem törődve a holland golyózáporral, felmászott vele az árbocra és odaszegezte az árboccsúcshoz. Az angol propaganda Crawfordot később a csata hivatalos angol hősévé avatta, számos elismerésben részesítették, a király személyesen fogadta, és 30 font évjáradékot ítélt meg neki. (Már a kortársak közt is keringtek egyébként olyan pletykák, mely szerint Crawford igazából nem önként, hanem az egyik tiszt parancsára mászott fel az árbocra az ellőtt lobogóval. Mások szerint annyira be volt rúgva, hogy fogalma sem volt róla, tulajdonképpen mit is csinál. Utóbbi verziót látszik alátámasztani, hogy Crawford később valóban az alkoholizmus örömteli útjára lépett, és minden kitüntetését elitta.)
Az angol zászlóshajónál azonban sokkal súlyosabb helyzetben volt az Ardent. Már a Vrijhed első sortüzeinek egyike megölte a hajó kapitányát, Richard Rundle-t, és a parancsnokságot az első tiszt, John Phillips hadnagy vette át. A szokásos gyakorlat ilyenkor az volt, hogy a kapitány eleste után a parancsnokságot átvevő tiszt kivezeti a hajót a közelharcból, és legfeljebb csak tisztes távolságból vesz részt a további küzdelemben. Phillips hadnagy azonban úgy döntött, vállalja a felelősséget, s a hajóban esett súlyos károk ellenére a holland zászlóshajó mellett maradt, és folytatta a közelharcot. A Vrijhed mellett makacsul kitartó Ardent olyan súlyos károkat és veszteségeket szenvedett, mely angol hajó esetében merőben szokatlan volt a korabeli tengeri ütközetekben. A hajón például olyan sok tüzér esett el, vagy sebesült meg, hogy néhány ágyú kezelését az Ardenten tartózkodó nők vették át. A nők jelenléte elvileg ugyan nem volt megengedett a brit hadihajók fedélzetén, a gyakorlatban azonban ez teljesen bevett, általános szokás volt, ami felett a tisztek rendszerint szemet hunytak. Természetesen a hivatalos jelentésekben általában nem történt említés a nők ottlétéről, ám ezúttal még Phillips hadnagy is megemlítette a jelentésében, hogy az egyik ágyú irányítását a tüzér felesége vette át, miután férje megsebesült. Ez az amazon egyébként később a hajó sebesültjeinek számát is gyarapította, miután egyik lábát ellőtték.
Az egymással közelharcot vívó zászlóshajók mögött a Triumph közben megsemmisítő ágyútüzet zúdított a Wassenaar-ra, amely végül, miután kapitánya elesett, bevonta zászlaját. Essington kapitány ezután északkeletnek fordult, megkerülte a sűrű füstfelhőbe burkolózó két zászlóshajót, majd tüzet nyitott a Herculesre. Mint általában, a szerencse ezúttal is a britek pártján állt. Rögtön az első sortűz egyik lövedéke berobbantotta a holland hajó tatján, a hátsó lövegek körül felhalmozott lőszert. A Herculest hatalmas robbanás rázta meg, majd lángok csaptak fel a hajó tatján. A holland sorhajó ezzel végképp harcképtelenné vált, mivel a legénység egyik fele a tomboló tüzet igyekezett megfékezni, a másik pedig a lőszert hajigálta a tengerbe a fedélzetekről. A Herculest végül nagy nehezen sikerült megmenteni, de csak azért, hogy miután a hollandok eloltották a tüzet, a britek megrohanják és elfoglalják a lőszer nélkül maradt, harcképtelen sorhajót.
Ekkor értek a helyszínre Bloys de Treslong ellentengernagy hajói is. Késve érkeztek ugyan, de határozott közbelépésük valószínűleg megpecsételte volna a Venerable és az Ardent sorsát, és ha a csata kimenetelét már nem is tudták volna megfordítani, támadásuk lehetővé tette volna a holland elővéd és derékhad nagyobb részének visszavonulását. Az amúgy is bizonytalan De Treslong azonban a sűrű füstfelhő borította kaotikus közelharcban nem tudta áttekinteni a helyzetet, s meglehetősen óvatosan manőverezve végül elhaladt a zászlóshajók mellett, és csupán a Triumph-al keveredett tűzharcba.
Ezzel az elővédnél is eldőlt az ütközet kimenetele. A súlyosan megrongálódott Beschermer, miután kapitánya elesett, a hazai partok felé vette az irányt, maga mögött hagyva a még zajló összecsapást. A Gelijkheid az Isis-el és a Lancasterrel vívott közelharcot, két órakor azonban váratlanul megjelent a holland hajó mögött a Belliqueux, majd az utóvédtől valahogyan idekeveredő Veteran is. De Treslong ellentengernagy csak ekkor kezdett meglehetősen megkésett támadásba hajóival a Triumph és a Belliqueux ellen. Közben azonban kezdtek beérkezni az utóvédnél már lezárult küzdelemből errefelé tartó angol hajók is. A két, elsőként megérkező hajó, a Director és a Powerful, mindenekelőtt zászlóshajójukat igyekeztek felmenteni, s tűz alá vették az azt támadó Staten Generaalt. Az új ellenfelek feltűnése megértette Storij ellentengernaggyal, hogy az ütközet elveszett. Abbahagyta a Venerable-al folytatott tűzharcot, s a partok felé fordulva megkezdte a visszavonulást. Ezt látva Bloys de Treslong hajói is beszüntették a tüzelést, és követték a Staten Generaalt. Storij visszavonulásával a Venerable végre felszabadult a kereszttűz alól. Ezt kihasználva az angolok, jól tudván, hogy a holland zászlóshajó már úgysem menekülhet, eltávolodtak a Vrijhed közeléből, és nekiláttak kijavítani a Venerable legsúlyosabb sérüléseit. Ugyanígy tett az Ardent is. A két angol sorhajó helyére a Triumph és a Director állt be, és folytatták a holland hajó ágyúzását. A Vrijhed ekkorra már mozgásképtelen ronccsá vált, mely elvesztette mindhárom árbocát. A hajón valamennyi tiszt meghalt vagy súlyosan megsebesült, kivéve magát De Wintert, aki csodával határos módon egyetlen karcolás nélkül, sértetlenül megúszta az öldöklést. A Vrijhed árbocai rádőltek a hajó jobb oldalára, és takarva az ágyúnyílásokat, az ottani ütegek nagy részét harcképtelenné tették. Ellőtték a hajó zászlaját is, melyet már ki sem tűztek újra, ugyanis egész egyszerűen nem volt hová kitűzni.
Eközben a Wassenar is menekülni próbált, bár nem egészen önként. A hajó korábban ugyan már megadta magát a briteknek, de azok még nem szállták meg a sorhajót. Az egyik holland brigg, amely éppen Storij hajói felé tartott, most megközelítette a Wassenart, és harcias kapitánya felszólította a sorhajót, vonja fel ismét zászlaját és kövesse, különben tüzet nyit rá. A Wassenar engedelmeskedett és követte a brigget, azonban nem jutott messzire. Az időközben beérkező Russell ugyanis felfigyelt a láthatólag menekülni próbáló holland hajóra, s rövid üldözés után utolérte, és néhány sortűzzel ismét zászlója bevonására kényszerítette azt. Ezalatt az Isis és a Bedford megadásra kényszerítette az Admiral Tjerk Hiddes de Vriest is, s így már csupán két holland hajó folytatta a harcot, de sokáig már ők sem tarthatták magukat.

A camperdowni csata. A két zászlóshajó küzdelme, jobbra az égő Hercules. Thomas Whitcombe festménye.
Délután háromra a holland zászlóshajó minden ágyúja harcképtelenné vált. Észlelve az ellenség lövegeinek elnémulását, az angol hajók is beszüntették a tüzelést, s a Director fedélzetéről Bligh megadásra szólította fel a hollandokat. Miután a Vrijhed-ről nem érkezett válasz, kis várakozás után egy tengerészgyalogosokkal megrakott csónakot küldött át a holland hajóhoz, hogy elfoglalják azt. A Director emberei azonban elkéstek. A Vrijhed túlsó oldalán ugyanis a 28 ágyús Circe fregatt szemfüles kapitánya, Peter Halkett, szintén felfigyelt a holland zászlóshajó ágyúinak elhallgatására. Azonnal átküldött egy csónakot, és miközben a másik oldalon Bligh udvariasan várakozott a holland válaszra, azalatt De Winter altengernagy megadta magát a Circe hadnagyának, Charles Richardson-nak. Így aztán Bligh elesett attól a dicsőségtől, hogy elfoghassa az ellenség zászlóshajóját és admirálisát.
Richardson ezután átszállította a holland tengernagyot a Venerable fedélzetére, ahol De Winter a szokásoknak megfelelően át akarta nyújtani kardját legyőzőjének, Duncan-nak. Az angol tengernagy azonban -egyébként szintén a szokásoknak megfelelően- nem fogadta el De Winter kardját, ezzel is kifejezve nagyrabecsülését bátor ellenfele iránt. (Mindkét tengernagy közel két méter magas, nagydarab ember volt. De Winter később meg is jegyezte: „Csodálatra méltó, hogy két olyan hatalmas objektum, mint Duncan tengernagy és én, hogyan úszhatta meg épségben azon a napon az általános vérontást.”)
A holland zászlóshajóval majdnem pontosan egy időben, negyed négy körül adta meg magát a Lancester és Belliqueux által közrefogott Gelijkheid is, s ezzel az ütközet lényegében véget is ért. 15. 20-kor Duncan leadta a gyülekezőt elrendelő jelzést. Négy órára felszállt a lőporfüst, és a kitisztuló láthatáron az angolok megpillantották a holland flotta túlélő hajóit, melyek azonban egyáltalán nem menekültek, hanem ismét csatasorba állva gyorsan közeledtek a britek felé. Storij ellentengernagy feltehetőleg abban reménykedett, talán sikerülhet néhány hajót visszafoglalnia a megtépázott és szétszóródott angol erőktől.
Erősen úgy tűnt, újabb összecsapás várható, ezért Duncan tíz perccel négy után ismét felvonatta a Venerable árbocára az „Ütközetre felkészülni” jelzést. Röviddel ezután azonban egy váratlan zivatar tört ki, és az esőben, majd a leszálló éjszakában a két flotta végképp szem elől tévesztette egymást.

De Winter megadja magát Duncannek. Samuel Drummond festménye.

A csata után.

A camperdowni ütközet volt a legrövidebb a napóleoni háborúk híres tengeri csatái közül. Az első lövések nagyjából fél egy körül dördültek el, és néhány perccel három óra után a csata, a holland flotta teljes vereségével, már véget is ért. Ennek ellenére az arányokat tekintve ez volt az angol flotta legnagyobb veszteségekkel járó ütközete. A britek vesztesége a különböző források szerint mintegy 200-230 halott és 620-810 sebesült volt, alig valamivel kevesebb, mint amennyit az angolok a három évvel korábban sokkal nagyobb erőkkel megvívott, és öt napon át tartó Dicsőséges Június Elsejei csatában elszenvedtek. Hogy a csata angol részről ilyen nagy áldozatokat követelt, annak elsősorban a hollandok által alkalmazott taktika volt az oka. A hollandok ugyanis nem követték a francia és a spanyol gyakorlatot, mely alapján a hajók ágyúival az ellenséges hajó árbocára céloztak, hanem az angolokhoz hasonlóan kizárólag a hajótestre tüzeltek. A korabeli szemtanúk szerint a csata után az angol flotta, bizonyos távolságból nézve, teljesen épnek és sértetlennek tűnt. A franciákkal vívott ütközetek utáni látványtól eltérően ezúttal egyetlen hajónak sem hiányzott egyetlen árboca, vagy akár csak árbocsudara sem. A megfigyelő csak közelebbről szemlélve vehette észre a feltépett palánkozást, a leszakított ágyúablak táblákat, a hajótesten tátongó lyukakat.
Az angol hajók közül a legnagyobb veszteségeket az Ardent szenvedte el. A csata után 40 halottat és 107 sebesültet írhattak a veszteséglistára, tehát a hajó legénységének több mint a negyede elesett vagy megsebesült. A hajótesten később összesen 98 lyukat számoltak össze, s a sorhajó összes szivattyúját folyamatosan üzemeltetni kellett, hogy a hajót valahogy a víz felszínén tartsák. Nem volt sokkal jobb állapotban a Monarch, a Venerable, a Belliqueux, és a Bedford sem. Onslow zászlóshajójának különösen súlyosak voltak a veszteségei, a hajó 36 halottat és 100 sebesültet vesztett, majdnem annyit, mint az Ardent.
Adam Duncan. Henri-Pierre Danloux festménye. A holland veszteség, leszámítva a 2.872 hadifoglyot, nem volt sokkal magasabb, mint az angoloké, összesen mintegy 1200 fő. Azonban ha ezen belül megnézzük a halottak és sebesültek arányát, már láthatjuk, milyen fölényben volt az angol tüzérség. A holland összveszteségen belül ugyanis kiemelkedően magas volt a csatában elesettek száma, 520-540 fő, kétszerese az angolokénak. Ez egyben nyilvánvalóvá teszi azt is, minek volt köszönhető a gyors angol győzelem. A britek fölényes tűzereje különben nemcsak annak volt köszönhető, hogy ágyúik általában nehezebbek voltak, és gyorsabban tüzeltek, mint a hollandok lövegei, hanem főleg az angol hajók fedélzetén nagy számban jelenlevő nehéz karronádoknak, melyeknek ezúttal is döntő szerep jutott a csatában. Egyébként éppen a legnagyobb tűzerőt jelentő karronádokal lehetett a leggyorsabban tüzelni, mivel rövid csövük miatt ezeknek volt a legegyszerűbb és a leggyorsabb az újratöltésük.
Talán érdemes itt megjegyezni, hogy a korabeli vitorlás hajók harcban elszenvedett sérülései egészen más jellegűek voltak, mint ahogy azt például a mai filmekben látjuk. A mozikban a nagy robbanás kíséretében becsapódó ellenséges lövedék rendszerint ajtónyi lyukakat szakít a hajótestbe. Igazából persze nem volt semmilyen robbanás, hiszen az akkori ágyúk, ritka kivételektől eltekintve, tömör ágyúgolyókat lőttek ki. A fahajók több rétegű, összetett bordázata és a szintén több rétegű palánkozás pedig a sorhajók esetében akár méteresnél is nagyobb oldalvastagságot eredményezett. Ezt az erős és szilárd, ugyanakkor mégis rugalmas faszerkezetet legfeljebb csak a legnehezebb hajóágyúk közvetlen közelről leadott lövései tudták átütni, és azok sem szakítottak méteres lyukakat a hajótestbe. Ha a hajók a szokásos, néhány száz méteres lőtávolságról tüzeltek, akár egész álló nap lövöldözhettek egymásra anélkül, hogy komolyabb károkat tudtak volna okozni a másikban. (Leszámítva persze az árbocok esetleges ellövését.) A Malagánál 1704-ben megvívott ütközetben például a két flotta mintegy 200 ezer lövést adott le egymásra, anélkül, hogy egyetlen sorhajót is elvesztettek volna. Ha a találatok valóban a filmekben látott méretű sérülésekkel jártak volna, a két flotta hajóiból csak aprófa marad. Ebből következik az is, hogy a hajók legénysége viszonylag jól védett volt az ellenséges tűzzel szemben, s a veszteségek nagyobb része a felső fedélzeten tartózkodókat érte. Igazi vérfürdő többnyire csak akkor szokott bekövetkezni, ha a hajót közelről, és a gyengén védett orra vagy tatja felől vették tűz alá. Itt a lövedékek könnyen át tudták ütni a hajó oldalát, és hosszában söpörték végig a zsúfolt fedélzeteket.

A győzelem hírét az angol közvélemény, mely addig egy holland inváziótól tartott, kitörő lelkesedéssel fogadta. Az angol városokban felvonulásokat és fáklyásmeneteket tartottak a diadal megünneplésére, s a tömeg beverte azokat az ablakokat, melyeket a lakók nem világítottak ki.
Az ünneplésre megvolt az ok. Angol flotta ilyen győzelmet még nem aratott a háborúban. A holland flotta 16 sorhajójából kilencet elfogtak, s ezen felül még két fregattot is zsákmányul ejtettek, a 40 ágyús Monnikendam-ot és a 32 ágyús Embiscade-ot. Igaz, az elfogott hajóknak nem sok hasznát vették, ugyanis valamennyi olyan súlyosan megsérült, hogy már nem volt érdemes kijavítani őket. Ráadásul a csata után kitört viharban a súlyosan megrongálódott Delft leszakadt a vontatókötélről, s október 15-én, Scheveningen előtt zátonyra futott és 135 emberrel a fedélzetén elsüllyedt. Nem érte el az angol kikötőket a Monnikendam sem, amely West-Kappel előtt futott zátonyra.
A diadal Duncant, aki addig a Royal Navy körein kívül nem volt különösebben ismert, egyszeriben a britek egyik szupersztárjává tette, s neve rögtön Howe, Jervis és Hood mellé került az újságokban. A csata után Lurdie bárójává és Camperdown grófjává (viscount) nevezték ki, London díszpolgára lett, aranylánccal tüntették ki, és a Parlament 3.000 font évjáradékot szavazott meg neki, a legmagasabb összeget, melyet addig angol kormány egyetlen embernek odaítélt. Sokak szerint azonban még így is alulértékelték Duncant, akit nagyobb elismerésben is részesíthettek volna a győzelemért. Valószínűleg afféle megkésett kárpótlásként, 1831-ben Duncan leszármazottai végül meg is kapták az Earl címet.
Onslow altengernagy bárói rangot kapott, és London díszpolgára lett. A Venerable és a Russell kapitányát, William Fairfax-et és Henry Trollope-ot, a csata után lovaggá ütötték. A többi angol kapitányt aranylánccal tüntették ki.
Kivéve az ütközet fekete bárányát, John Williamsont. Az Agincourt kapitánya pedig nagy múltra tekinthetett vissza, fiatalon részt vett James Cook utolsó útján is, igaz, ott sem szerzett sok dicsőséget magának. Ő volt az egyik csónak parancsnoka, aki, mikor a bennszülöttek a parton megtámadták és megölték Cook-ot, segítségnyújtás nélkül visszamenekült a hajóra. A ragyogó győzelem fényében az Admiralitás normális körülmények között most valószínűleg nem sokat foglalkozott volna Williamson dicstelen leszereplésével, legfeljebb szép csendben leváltották volna beosztásából. Azonban Williamson a csatában tett egyetlen megmozdulásával, azzal, hogy az ütközet végén elhalászta a Monmouth orra elől a már harcképtelenné lőtt Alkmaart, magára haragította a Monmouth kapitányát, James Walkert. Most elsősorban az ő követelésére állították hadbíróság elé az egyébként általános közutálatnak örvendő, korbácsos zsarnoknak tartott Williamsont, gyávaság, hanyagság és alkalmatlanság vádjával. A vád koronatanúja az Agincourt tengerészgyalogosainak parancsnoka, Thomas Hopper kapitány volt, aki a bíróság előtt is kijelentette, gyáva parancsnoka szégyent hozott a brit lobogóra. Williamsonnak ilyen körülmények között nem volt sok esélye. A hadbíróság vétkesnek találta a gyávaság bűnében, elbocsátotta a szolgálatból, és nevét a Royal Navy kapitányainak listáján az utolsó helyre tették. Ezt a megaláztatást Williamson csak egy évvel élte túl. 1798 októberében halálra itta magát...

A győzelem emlékére veretett érme, Thomas Webb és William Wyon alkotása. Bal oldalt Duncan portréja, jobb oldalt De Winter megadása látható.

A másik oldalon Bloys de Treslong ellentengernagyot állították hadbíróság elé, akit alkalmatlanság címén szintén elítéltek, és felmentették beosztásából. De Treslongot azonban tíz évvel később, 1808-ban rehabilitálták, és visszatérhetett a flotta kötelékébe. A holland főparancsnok, Jan de Winter, csak néhány hetet töltött angol hadifogságban. Felesége szívrohamot kapott a csatavesztés és férje fogságba esésének hírére, s miután felépült, levélben kérte Duncant, bocsássa szabadon férjét. A diadal után az angolok úgy érezték, megengedhetik maguknak, hogy lovagiasak legyenek, s még decemberben becsületszóra szabadon engedték De Wintert, miután az megígérte, többet nem fog fegyvert a britek ellen. Hazatérve őt is hadbíróság elé állították, ám az minden vádpont alól felmentette, megállapítva, a tengernagy minden tőle telhetőt megtett a győzelemért, s nem tehető felelőssé a csatavesztésért.
A holland flotta túlélő hajói a vereség után, az időközben altengernaggyá kinevezett Samuel Storij vezetésével, Texelnél állomásoztak, egészen 1799-ig, amikor egy angol-orosz hajóraj vonult fel a holland partok előtt, árbocain az Orániai zászlóval, és a hajók fedélzetén a fiatal Orániai herceggel, a későbbi VI. Vilmossal. Ahogy arra az angolok számítottak, a túlnyomórészt Orániai párti holland tengerészek között erre lázadás tört ki. A matrózok megtagadták a szolgálatot, a különösen népszerűtlen tiszteket megverték vagy tengerbe dobták, a Batáviai Köztársaság zászlóit pedig széttépték. Storij sem harcba vinni nem tudta a hajóit, sem pedig elsüllyeszteni nem tudta őket. Semmi más választása nem lévén, kénytelen volt tehát ellenállás nélkül megadni magát az angoloknak.
A hajókat a britek lefoglalták és később a saját flottájukban állították őket szolgálatba, néhányat közülük holland legénységgel és az Orániai zászló alatt. Hollandia ezek után másodrangú tengeri hatalomként is megszűnt létezni, s flottája soha többé nem nyerte vissze régi nagyságát.

A Batáviai Köztársaság, mely soha nem vált népszerűvé a hollandok között, 1806-ban hivatalosan is megszűnt létezni. Napóleon egy rendelettel egyszerűen átminősítette királysággá Hollandiát, és királynak kinevezte oda saját öccsét, Louist (eredeti nevén ugyebár Luigi). A mentálisan meglehetősen labilis, de ennek ellenére tehetséges katonának és politikusnak számító Louis I. Lodewijk néven lépett trónra, s új beosztásában rögtön megpróbált függetlenedni bátyjától, akinek zsarnoki gyámkodásától már addig is sokat szenvedett. Bátyja elvárásaival szembemenve valóban Hollandia érdekeit igyekezett képviselni, ha kellett, a francia érdekekkel szemben is. Valódi királyként igyekezett viselkedni, aki felelősséget érez alattvalóiért, s mindez hamar népszerűvé tette a hollandok körében. Népszerűségét növelte, hogy igyekezett elsajátítani a holland nyelvet, s a Napóleon által kinevezett francia származású minisztereit is kötelezte erre. Sajnos Louisnak nem volt igazán jó nyelvérzéke, aminek köszönhetően aztán beszédeivel számos esetben keltett élénk derültséget hallgatósága körében, mint például amikor egy ízben Hollandia királya (Koning van Holland) helyett Hollandia nyuszijának (Konijn van Holland) nevezte magát.
Önállóságra való törekvése miatt kezdettől fogva számos összetűzés robbant ki közte és bátyja közt. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor 1808-ban Louis megtagadta a holland katonák átvezénylését az újabb hadjáratra készülő Bonaparte hadseregébe. Öccse elmozdításához kiváló ürügyet adott Napóleon számára, hogy 1810 tavaszán, kihasználva, hogy a megszálló francia erőket keletre vezényelték, az angolok 40 ezres sereggel partra szálltak Hollandiában. Napóleon 80 ezer katonát vezényelt az invázió visszaverésére, és –ki tudja, talán nem is teljesen alaptalanul- az angolokkal való együttműködéssel vádolta meg öccsét, akit elmozdított hivatalából, és Hollandiát 1810 július elsején Franciaországhoz csatolta.
Az oroszországi hadjárat azonban már a napóleoni korszak hattyúdalát és a diktátor bukását jelezte. A hollandok 1813-ban fellázadtak a hanyatlóban levő francia uralom ellen, és az országba érkező angol csapatok segítségével kiűzték őket az országból. Még ez év végén visszatért Hollandiába az 1806-ban, angliai száműzetésében elhunyt V. Vilmos fia, akit VI. Vilmos néven helytartóvá választottak. Vilmos azonban szakított az évszázados hagyományokkal, és a már régóta amúgy is fennálló helyzetet végre hivatalossá téve két évvel később, 1815-ben, a bécsi kongresszus jóváhagyásával I. Vilmos néven Hollandia királyává koronáztatta magát. Az országban máig az ő leszármazottai uralkodnak.

Azért mégiscsak más, mint a helytartói gúnya... Hollandia első királya, I. Vilmos, teljes királyi díszben. Joseph Paelinck festménye.

Az áttörés.

Nelson trafalgári taktikájával kapcsolatban a szakirodalomban gyakran lehet olyan jelzőkkel találkozni, mint a „forradalmi”, vagy a „meghökkentően újszerű”. Igazából azonban Nelson taktikája mindennek volt mondható, csak újszerűnek nem, és bizonyos szempontból visszalépést jelentett a csatasorhoz képest.
Az ellenség harcrendjének megbontására irányuló törekvés a szemben álló hadseregek és hadiflották legősibb taktikai célkitűzése. Ezúttal is nyugodtan kijelenthetjük tehát: Már a régi görögök is… A hivatalos hadtörténet szerint ugyan a XVI. századot megelőző négyezer év tengeri hadviselése a közvetlen ütközés taktikáján alapult, azonban ez így nem egészen igaz. A közvetlen ütközés itt azt jelenti, hogy a hajók maguk nem annyira harceszközök mint inkább szállítóeszközök voltak, és a tengeri ütközetekben szerepük lényegében csak abból állt, hogy a fedélzetükön elhelyezett gyalogos katonákat az ellenséges hajó mellé szállították, hogy azok megrohanhassák és a hagyományos kézitusával elfoglalhassák azt. Azonban túlzott általánosítás az egész ókorra és középkorra nézve a tengeri hadviselés általános érvényű taktikájának tekinteni a közvetlen ütközést. Sok régi tengerésznép, mint a föníciaiak, punok, és természetesen már a régi görögök is, magát a hajót tekintették a fő fegyvernek, s elsődleges taktikai céljuk nem az ellenséges hajó elfoglalása, hanem annak elsüllyesztése volt. Természetesen, ha úgy adódott, nem haboztak megcsáklyázni a konkurenciát, de nem ez volt a fő cél. A hajók szigorú alakzatban vonultak fel, és a csata során arra törekedtek, hogy saját alakzatukat megőrizzék, az ellenségét viszont szétzilálják. A gályák természetesen nem libasorban, hanem arcvonalban álltak fel, mely lehetett egyenes, vagy félkörív alakú. Az ütközet során többnyire arra törekedtek, hogy átkarolják vagy áttörjék az ellenség valamelyik szárnyát, és így hátba támadhassák azok hajóit. A különböző hajítógépek és a fedélzeten elhelyezett íjászok vagy lándzsások mellett a görög gálya fő fegyvere a döfőorr volt, melyet középkori utódjaiktól eltérően a vízvonalon építettek be, és célja értelemszerűen nem az volt, hogy hídként szolgáljon az ellenséges hajót megrohanó katonák számára, mint a középkori gályákon, hanem hogy a vízvonalon léket szakítson az ellenséges hajóba, és elsüllyessze azt. (Ekkoriban jelentek meg az első „páncélozott” hajók is. Ie. 415-ben a szirakúzaiak gerendákkal erősítették meg a vízvonalon hajóik oldalát, hogy az athéni gályák ne tudják átdöfni azokat.) A közvetlen ütközés csak jóval később, a rómaiak idején vált uralkodó harceljárássá. A rómaiak valahogy soha nem váltak igazi tengerésznéppé, és mindig idegenül mozogtak a tengeren. A szárazföldön viszont a római katonák verhetetlenek voltak, érthető módon tehát igyekeztek a tengeren is ezt az előnyüket érvényesíteni. Ezt a római csodafegyver, a corvus tette lehetővé. Ez afféle csapóhíd, vagy felvonóhíd volt, melyet az ellenséges hajó mellé érve ráejtettek annak fedélzetére, s aztán a katonák ezen a hídon már kényelmesen átmasírozhattak az ellenséges hajóra, és a szárazföldi csatákban szokásos kézitusával eldönthették az ütközet kimenetelét. Hasonlóképpen zajlott le a középkori tengeri ütközetek többsége is -de már a corvus nélkül-, melyeket, mint például a lepantói csatát, kis jóindulattal nyugodtan tekinthetünk hajók fedélzetén megvívott szárazföldi ütközeteknek is.
A változást az ágyúk megjelenése idézte elő, melyek tűzerejük és tűzgyorsaságuk növekedésével az 1500-as évekre a hajók fő fegyvereivé váltak. Ezzel egy időben a vitorlás hajók is nagy átalakuláson mentek keresztül. A hajók méreteinek növekedése, a hajótest szerkezetének erősödése lehetővé tette nagyszámú ágyú elhelyezését a fedélzeteken, a vitorlázat és a kötélzet korszerűsödése pedig nagymértékben növelte a vitorlás hajók manőverező képességét. Az új típusú hajó fölénye a gályák és galeasszok felett a spanyol Armada legyőzésekor vált nyilvánvalóvá, 1588-ban. Az angoloknak eszük ágában sem volt megtenni a spanyoloknak azt a szívességet, hogy a szokásos eljárás szerint egy rövid bevezető tűzharc után közvetlenül ütközzenek az ellenséges hajókkal, és fedélzeten levő katonák közti közelharccal döntsék el a csata kimenetelét. Jól tudták, hogy a kor legjobbjainak számító spanyol zsoldosokkal szemben, akik ráadásul eleve nagy túlerőben voltak, ez öngyilkos vállalkozás lenne. Kihasználva, hogy a közvetlen ütközés taktikájára készített spanyol hajók manőverező képessége igencsak korlátozott volt, saját fürge kis hajóikkal az angolok kitértek ellenfelük elől, és viszonylag nagy távolságról, ágyúkkal lőtték őket. Ez ekkor még általában úgy zajlott le, hogy a spanyol flotta mögött vagy mellett haladó angol hajóhadból kivált néhány hajó, majd megközelítette, és tűz alá vette a spanyol alakzat szélén haladó hajókat, igyekezve elszakítani őket a flotta zömétől. Egy idő után az angol hajók visszavonultak saját főerőikhez, a spanyolok elleni támadást pedig néhány másik angol hajó folytatta, lehetőség szerint más irányból, mint az előzőek.

A vitorlás hajók összecsapásaiban az általános taktika ekkoriban a mélée volt, vagyis a hajók valamilyen alakzatban a zászlóshajó körül tömörültek, majd a hasonlóképpen felállt ellenséget megrohanva a csata az egyes hajók tűzpárbajaival folytatódott, miközben a küzdelem súlypontja a két zászlóshajó körül összpontosult, melyeknek elfoglalása mindkét fél fő célja volt. A mélée természetesen központilag nem volt irányítható, s az admirális a harc kirobbanásának pillanatától elvesztette az irányítást flottája felett.
A tűzerő kifejtésének leghatékonyabb módja ekkor már az oldalsortűz volt. Innen pedig már csak egy lépés volt, hogy a logikus következtetést levonva az oldalt elhelyezett ágyúkkal felfegyverzett hajókat egymás mögé, libasorba állítsák, hogy azok egymást támogatva és védve kifejthessék maximális tűzerejüket.
Ez lett a csatasor, melyet a nagy holland admirális, Maarten Tromp talált ki és használt először a spanyolok elleni ütközetekben, 1638-ban. Tromp valószínűleg a holland hajók tűzerőbeli gyengeségét próbálta meg kompenzálni a hajók sorba állításával. Így ugyanis a sorba rendeződő holland hajók összpontosítani tudták tűzerejüket a feléjük közeledő ellenséges hajóhad elöl haladó egységeire. A csatasor védelmet nyújtott a hajók sebezhető orr és tatrésze számára -kivéve persze a sor első és utolsó hajóját- és ami legalább ilyen fontosnak bizonyult, a csatasorba rendeződött hajók feletti ellenőrzést és irányítást az admirális végig kézben tudta tartani. A tengeri ütközet többé nem átláthatatlan kavarodásból és az egyes hajók önálló közelharcaiból, hanem a sorba rendeződött hadihajók központilag irányított manőverezéséből állt. Az angolok gyorsan lemásolták a holland harceljárást, és azt rendkívül hasznosnak találták. Már 1653-ban az angol flotta hivatalos taktikává nyilvánították a csatasor kialakítását, s ezt a rendeletet az 1689-es Hajózási és harci utasításokban véglegesítették, amely a következő 100 év során lényegében a Royal Navy hivatalos harcászati doktrínája maradt.
Az angolok, és a már ekkor is őket utánzó többi haditengerészet, azonban a szokásos hibába esve a jól bevált csatasorra nem úgy tekintettek, mint egy harceljárásra, hanem úgy, mint egyetlen harceljárásra. A csatasor vált az egyedül üdvözítő taktikává, és az ettől való eltérés szigorúan büntetendő eretnekségnek számított. Nyilván ezt a merev doktrinerizmust erősítette, hogy a csatasor tényleg a legjobban bevált eljárás volt, s a csatasorba rendeződött hajók rendszerint sikeresen verték vissza az ellenséges flotta átkarolási, vagy áttörési kísérleteit. Ahol pedig esetleg mégis sikerült az áttörés, az általában ott sem járt olyan eredménnyel, amely a haditengerészetek teoretikusai számára igazolta volna a csatasor megbontásának célszerűségét. Az alakzatot megbontani csak az általános üldözés elrendelése után lehetett, amikor az ellenség harcrendje már megbomlott és megkezdte a visszavonulást.
Ezt a minden körülmények között elvágólagos rendet és merev fegyelmet előíró öncélú rendet formalizmusnak szokás nevezni, és a XVIII. század során uralkodó taktika volt nemcsak a haditengerészeteknél, hanem a szárazföldi hadseregeknél is.

A szárazföldi és tengeri harcászat közti időbeli párhuzamok egyébként rendkívül figyelemreméltóak, ám sajnos eddig még egyetlen történész sem vette komoly vizsgálódás alá ezeket. A tengeri formalizmus kialakulásával nagyjából egy időben a szárazföldi harcászatban is uralkodóvá vált egy merev harcrend, a vonaltaktika. (Ami itt is a mélée-t váltotta fel.) A hadseregek egy általában három sor mélységű vonalban –ami megfeleltethető a csatasornak- álltak fel egymással szemben, és fő törekvésük a saját alakzatuk megtartásában állt. Magától értetődik, hogy az ilyen merev lineáris taktika nem tett lehetővé olyan átütő erejű támadást, ami az ellenfél harcrendjét szétzilálhatta volna. Nem voltak szuronyrohamok, a támadó gyalogság kimért tempóban lépkedett az ellenség vonalai felé, hogy lőtávolságra érve puskatűzzel árasszák el azt, de eközben is gondosan ügyeltek az alakzat fenntartására. Az ilyen eljárásokkal persze ugyanúgy nem lehetett igazán átütő győzelmet elérni, ahogy a tengeren sem a csatasorral.
A szárazföldi vonalharcászatot a XVIII. század második felében fejlesztette tovább II. Frigyes porosz király. Az általa kidolgozott ferde harcrend lényege az volt, hogy a harcrend egyik szárnyán erőfölényt hozott létre az ellenséggel szemben, rendszerint úgy, hogy a három sor helyett itt négyet állított fel a vonalba. Támadáskor ez a szárny nem csak előre mozgott, hanem oldalra is, arra törekedve, hogy átkarolja, és hátba támadja az ellenség szemben álló erőit, és ezzel megbontsa harcrendjüket. Frigyes meglehetősen nagy sikereket ért el újításával, ám a vonalharcászat igazi megreformálása a forradalmi Franciaország tábornokai, elsősorban Napóleon nevéhez köthető. Valójában Napóleon sem volt egy igazán nagy újító, egyszerűen csak annyit tett, hogy átültette a gyakorlatba a XVIII. század nagy katonai teoretikusai -elsősorban Jacques Antoine Hippolyte de Guibert- által kifejlesztett új harceljárásokat. (Amúgy Napóleon maga is elismerte, hogy ő nem talált ki semmi újat.) A legfontosabb ezek közül az újítások közül alighanem az oszlopban történő roham volt. A támadó gyalogság nem vonalban, hanem oszlopban fejlődött fel, és a megfelelő tüzérségi előkészítés után futva közelítette meg az ellenséget. A támadó oszlop az ellenség vonalának egy kis szakaszára koncentrálta erejét, és lendületes szuronyrohammal törte át azt, majd az így keletkezett résen áthatolva visszakanyarodtak, és hátba támadták az ellenséges alakzatot.

Körülbelül pontosan ugyanekkor pontosan ugyanezek a változások zajlottak le a tengeri hadviselésben is. A mereven értelmezett vonalharcászat nem volt alkalmas átütő győzelmek elérésére, mivel a megtámadott flotta bármikor könnyedén kereket oldhatott. Az alakzat megtartásával elfoglalt támadó hajóhad viszont nem tudta hatékonyan üldözni az ellenséget, sem pedig megakadályozni annak rendezett visszavonulását. Igazán nagy győzelmeket ekkoriban többnyire csak úgy érhettek el, ha az ellenséges flottát sikerült nekiszorítani a partnak, ahonnan nem volt hová menekülniük. (pl. Quiberon Bay, Lagos)
A megoldás a tengeri harcászatban is ugyanaz volt, mint a szárazföldiben, az ellenséges vonal átkarolása vagy áttörése. Egyik sem számított újdonságnak a tengereken sem. Mint fentebb említettem, már a régi görögök is…, de voltak ennél sokkal közvetlenebb előzmények is. Paul Hoste atya, Tourville tábori lelkésze, 1697-ben jelentette meg a tengeri hadviseléssel foglalkozó könyvét (L'Art des armées navales), melyben három harceljárást ajánlott az ellenséges flotta leküzdésére. Az első az összevonás, azaz helyi fölény létrehozása az ellenséges alakzat valamelyik részén. A második az átkarolás, az ellenséges csatasor valamelyik végének megkerülése, a harmadik pedig az áttörés. A három harceljárás igazából egymásra épült, hiszen az átkaroláshoz vagy az áttöréshez először az összevonást, azaz az erőfölény létrehozását kellett megoldani az ellenséges alakzat kiszemelt pontján. A fenti eljárások célja az volt, hogy az ellenséges csatasor kiválasztott részén haladó hajókat megkettőzzék, azaz a csatasor másik oldalára átjutott saját hajókkal két oldalról vegyék tűz alá őket.
De ha ezek a taktikai eljárások már ilyen részletesen ki voltak dolgozva a XVII. században is, miért nem alkalmazták őket a gyakorlatban is? Nos, időnként alkalmazták ugyan őket, ám a gyakorlatban a XVII. századi áttörési kísérletek egyáltalán nem jártak olyan meggyőző eredménnyel, mint amilyet az elmélet alapján várni lehetett volna tőlük, sőt, sok esetben kimondottan baljós kudarcokat eredményeztek, melyek elriasztották a flották admirálisait attól, hogy holmi bizonytalan kimenetelű támadási kísérletek kedvéért megbontsák a jól bevált csatasort.
Tourville ugyan 1690-ben, Beachy Head-nél, sikeresen átkarolta az angol-holland flotta csatasorát, és súlyos vereséget mért rájuk, ám ez kivételes esetnek számított. A jól elrendezett csatasorban hajózó flotta rendszerint képes volt meghiúsítani az ellenség átkarolási vagy áttörési kísérleteit. A Strombolinál megvívott csatában például, 1676-ban, Duquesne tett rá kísérletet, hogy a kedvező szelet kihasználva áttörje a De Ruyter vezette holland flotta csatasorát. De Ruyter azonban egyszerűen szorosra zárta a csatasort, és heves tüzeléssel fogadta a francia sorhajókat. A franciák egész nap az áttörést erőltették, ám az végül egyetlen támadó hajónak sem sikerült. Közben viszont a francia flotta harcrendje felbomlott, és akkora zűrzavar támadt, hogy végül Duquesne volt kénytelen elrendelni a visszavonulást, annak ellenére, hogy ő volt túlerőben. Ha a hollandok határozottan üldözőbe veszik az összezavarodott ellenséget, igencsak nehéz helyzetbe hozták volna a franciákat, ám De Ruyter, a hazai támaszpontoktól ilyen távol, nem akart semmilyen kockázatot vállalni. (Ekkor már egyébként is majdnem 70 éves volt.) Ezt alighanem rosszul tette, mert néhány hónappal később ismét megütközött Duquesne-el, ám ezúttal már ő játszotta a szenvedő fél szerepét. Az Augusta közelében megvívott ütközetben De Ruyter, aki ez alkalommal az egyesült spanyol-holland flotta elővédjét vezette, közelharcot kezdeményezett a francia flotta elővédje ellen, abban bízva, túlerejével helyi fölényt létrehozva, sikerül őket megfutamítani, mialatt a spanyol derékhad leköti a francia derékhad hajóit. A spanyol parancsnok, Don Francisco de la Cerda tengernagy azonban, a spanyol tengerésztisztek túlnyomó többségéhez hasonlóan, semmi máshoz nem értett, csak ahhoz, hogy a csatasorral mereven tartsa a felvett irányt. Így aztán mikor De Ruyter felzárkózott a francia elővéd hajói mellé, De la Cerda nem követte, hanem haladt tovább az eredeti irányban, s csupán nagy távolságról eresztett meg néhány sortüzet a francia hajók felé. Duquesne természetesen azonnal lecsapott a kínálkozó lehetőségre, és a francia derékhad hajóival gyorsan előrevitorlázva felzárkózott az elővédet támadó holland hajók mellé, bekerítve azokat. (Amúgy pontosan ezt kellett volna tennie De Treslongnak is Camperdown-nál.) De Ruyter hajói csak azért kerülték el a teljes pusztulást, mert a spanyol-holland flotta utóvédjében haladó holland hajók kapitányai közül néhányan nagy ívből lesajnálták De la Cerda utasításait, és ahelyett, hogy követték volna a derékhadat, inkább a körülzárt elővéd felmentésére igyekeztek. Nagy nehezen végül sikerült is kivágniuk azokat a bekerítésből -főképp annak köszönhetően, hogy a franciák a kora esti órákban idő előtt félbeszakították az ütközetet-, és a hollandoknak sikerült visszavonulniuk, ám ez volt az egyetlen eredmény, melyet a csatában fel tudtak mutatni. (Ekkor kapott halálos sebet De Ruyter is, akinek egy francia ágyúgolyó térd alatt leszakította mindkét lábát, s néhány nap múlva belehalt sebeibe.)
A gyakorlati példák tehát többnyire azt mutatták, hogy a harcrendjét megőrző flotta kerül fölénybe a harcrendjét megbontóval szemben. Nyilván tovább erősíthette ezt a benyomást a kor legnagyobb tengeri csatája, az 1704-es malagai ütközet, melyben az angol-holland flotta sikeresen verte vissza a csatasoruk átkarolására irányuló francia próbálkozásokat. A csatasor megbonthatatlan egységét ettől fogva a tengeri harcászat szent és sérthetetlen alapaxiómájának tekintették.

A győzelem fegyvere. A Victory egyik 68 fontos karronádja.

Mitől vált akkor mégis a XVIII. század végére sikeres taktikává az áttörés?
Az áttörés sikeréhez alapvetően két dolog szükségeltetett. Először is a kellő tüzérségi fölény, amely az áttörést követő közelharcban biztosította az áttörést végrehajtó hajók számára a gyors sikert, még mielőtt az ellenséges csatasor alakzatban maradó hajói közbe tudtak volna avatkozni. A XVII. század során a sorhajók alsó ütegsorában többnyire 24 fontos lövegeket helyeztek el, a második fedélzeten pedig 12-18 fontosakat. A XVIII. századra viszont az alsó ütegsor nehézágyúi 32-36 fontosakra nőttek, a második ütegsor lövegei pedig 18-28 fontosakra. Ezekkel már valóban érdemes volt közelről kopogtatni az ellenséges hajó oldalán. A század végére pedig megjelent az angol hajókon a korabeli abszolút fegyver, a karronád. A karronád rövidebb csövén megspórolt súlyt az ágyú űrméretének növelésére használták fel, s a legnehezebb karronádokból 68 font súlyú lövedéket lehetett kilőni. A rövid cső miatt ugyan csak kis lőtávolságra, ám ezen a kis lőtávolságon belül valóban pusztító hatást lehetett elérni velük. A karronád a közelharc ideális fegyvere volt, s mivel a francia és spanyol hajók nem rendelkeztek ilyen lövegekkel, a tűzerő szempontjából kis lőtávolságon döntő fölényt biztosítottak a brit hajók számára. A tüzérségi fölény másik fontos eleme volt persze a brit hajóágyúk kiválóan képzett és gyakorlott személyzete, akiknek köszönhetően az angol hajók ágyúinak tűzgyorsasága rendszerint kétszer-háromszor akkora volt, mint ellenfeleiké.
A sikeres áttöréshez ezenkívül szükségeltetett egy megfelelő ellenfél is, akivel szemben lehetett és kellett is használni ezt a taktikát. A XVII. század során az angolok legfőbb ellenfeleinek a hollandok számítottak, s a harc olyan, a két fél számára egyaránt létfontosságú tengeri útvonalakért zajlott, melyeknek elvágása mindkét ország szempontjából végzetes következményekkel járt volna. Ebből következik, hogy mindkét fél számára az ellenséges flotta lehető legnagyobb veszteségével járó győzelem volt az egyetlen elfogadható befejezése az ütközetnek. A csatákban tehát rendszerint valóban a végsőkig kitartottak, s csak akkor adták fel az utolsó pillanatban az ütközetet, és kezdték meg a visszavonulást, amikor például a lőszer kifogyása miatt már nem volt lehetséges az ütközet további folytatása, vagy amikor a saját hajóik már akkora károkat és veszteségeket szenvedtek, hogy a csata megnyerésére nem volt többé reális esély. Ha a győztes flotta határozott és agresszív üldözésbe kezdett, igen nagy pusztítást tudott végbevinni a menekülő ellenség már súlyosan sérült hajói között. (Portland, Lowestoft, Barfleur)
A csatasor fenntartásával is el lehetett érni tehát a kívánt győzelmet, az áttöréssel legfeljebb csak még jobban elmélyíthették azt. Ugyanakkor viszont a csatasor megbontásával nagy, és a korabeli admirálisok szerint általában felesleges kockázatot vállaltak. Az áttörést végrehajtó hajók ugyanis általában nem sok nyereséget húztak az áttörés sikeréből. Az ellenséges hajók többnyire tűzerőben és a legénység képzettségében egyaránt egyenrangúak voltak a britekkel, és a holland hajók parancsnokai is voltak olyan jók, ha nem jobbak, mint az angol hajók kapitányai és tengernagyai. Az áttörés tehát igencsak kockázatos vállalkozás volt, mellyel többnyire csak zavart lehetett előidézni az ellenfél soraiban, ám csatadöntő jelentősége nem nagyon volt. Ezzel szemben, ha az áttörés nem sikerült, a harcrendjét megőrző flotta könnyen döntő fölénybe kerülhetett az áttörési kísérlet miatt a saját harcrendjét megbontó támadó flottával szemben. (Mint azt a fenti néhány példa is szemléltetheti.) Nem lehet tehát csodálni, hogy a korabeli admirálisok nem nagyon lelkesedtek a csatasor megbontásának ötletéért.

A XVIII. századra azonban -amellett, hogy hajóik létszámban és tűzerőben komoly fölénybe kerültek az ellenséggel szemben- a britek egészen másféle ellenféllel kerültek szembe, mint a XVII. századi holland flotta.
A franciák kezdetben szintén a csata megnyerését tekintették az ütközet egyetlen elfogadható befejezésének, és időnként arattak is szép sikereket az angolokkal és hollandokkal szemben. A Vauban féle taktikai elgondolások uralkodóvá válásával azonban a franciák teljesen átértékelték hadiflottájuk szerepét és feladatát. Tudomásul véve, hogy Franciaország alapvetően szárazföldi nagyhatalom, lemondtak a tengeri fölény megszerzéséről. Miután pedig úgy vélték, a britekkel szemben nincs esélyük a tengeren, értékes hajóikat nem is akarták értelmetlenül kockáztatni. A flotta létezésének célja és értelme ezek után nem az ellenséges flotta csatában való legyőzése, hanem a saját flottájuk „fenyegető jelenléte” általi lekötése lett. Ha netán mégis ütközetre került sor, azt nem azért vállalták, hogy vereséget mérjenek az ellenségre, hanem valamilyen más okból, rendszerint azért, hogy fedezzék a hazafelé, vagy a gyarmatokra tartó konvojok útját. Ebből logikusan következik, hogy a csatákban sem az ellenséges flotta legyőzése, hanem a kimanőverezése volt a francia flotta célja. Lehetőleg szél alatti oldalról vették fel a küzdelmet, és a harcot igyekeztek nagy lőtávolságokról megvívni, az ellenséges hajók árbocait véve célba. Miután pedig úgy érezték, túl forróvá vált a helyzet, vagy pedig már elég sokáig feltartották a brit hajókat ahhoz, hogy a láthatár mögött levő konvoj biztonságba kerüljön, szélnek fordultak, és hajóik gyorsaságát kihasználva faképnél hagyták a megrongált árbocozatú brit hajókat. Ha szükséges volt, esetleg napokig fenntartották a harcérintkezést az ellenséggel, és addig folytatták ezt a macska-egér játékot, amíg céljukat –általában a kísért konvoj biztonságba helyezése- el nem érték. (Dicsőséges Június Elseje)
A másik szóba jöhető ellenség, a spanyol flotta, szintén csatakerülő magatartást folytatott, de nem valami rafinált stratégiai megfontolások miatt, hanem egyszerűen csak azért, mert tudatában voltak annak, hogy hajóik tüzérsége, személyzete és parancsnokaik, oly mértékig alatta maradnak a britek színvonalának, hogy egész egyszerűen esélyük sincs a győzelemre.
Az ellenség taktikája felháborította a briteket. Gyönyörűen kialakított csatasoruk nagy nehezen felzárkózott az ellenség mellé, ám amikor kezdtek belejönni a lövöldözésbe, az ellenfél mindig hátat fordított, és kereket oldott. Nem tartott túl sokáig, hogy az angol tengernagyok rájöjjenek, a csatasor merev fenntartásával nem lehet többé komoly győzelmet elérni. A tradíciók, a szabályzatok, a rendeletek és utasítások, és főképp az ezekből élő bürokraták tömege azonban olyan óriási tehetetlenségi erőt ad minden szervezetnek, melynek leküzdése gigászi feladat. Bár Hawke már 1747-ben beerőszakolt a Nyomtatott Harci Utasítások szövegébe egy olyan kiegészítést, mely lehetővé tette, hogy egy számbeli hátrányban levő ellenséges flottával szemben a túlerőben levő saját erők egy része, melyet az ellenséges hajók nem kötnek le, átkarolással vagy összevonással próbálkozzanak, a csatasor megbonthatatlanságának dogmája szent és sérthetetlen maradt. A touloni csatában résztvevő hajók kapitányai ellen indított hadbírósági eljárás, illetve Byng 1757-es kivégzése sem hathatott ösztönzően a vállalkozó kedvű brit kapitányokra.
Lassan azonban, nagyjából egy időben a szárazföldi harcászatban bekövetkező változásokkal, a ferde harcrend és az oszlopban való roham elterjedésével, a tengeri hadviselésben is teret nyertek az új gondolatok. A csatasor megbontása, és az áttörés elfogadott harceljárássá válása, néhány újító szellemű tengernagynak (Keppel, Howe) és főleg az 1783-as Szentek (Saints)-szigeteki ütközet sikerének volt köszönhető. A következő két évtized során az áttörés, illetve az átkarolás alkalmazásával aratott átütő győzelmek sorozata (Saints, a Dicsőséges Június Elseje, Camperdown, Aboukir, Trafalgar, Santo Domingo) bizonyította az új taktika hatékonyságát. A diadalsorozat sokak számára a tengeri hadviselés Szent Gráljává tette az áttörést, és ők ezek után érthetetlennek tartották az Admiralitás azon döntését, mellyel a napóleoni háborúk után ismét kötelezővé tették a csatasor kialakítását.
Indokolt volt e az Admiralitás ezen határozata? Véleményem szerint nagyon is. A Nelson féle áttörés csupán egy meghatározott időben, meghatározott ellenséggel szemben használható, korlátozottan alkalmazható taktika volt, melyet súlyos hiba lett volna a Royal Navy általános harceljárásává avatni, mint korábban a csatasort.

Az áttörés korai hívei úgy képzelték el a manőver végrehajtását, hogy a támadó flotta csatasorba rendeződik, de nem fejlődik fel az ellenséges flottával párhuzamos irányba, hanem azzal rézsútos irányban haladva egy ponton áttöri annak csatasorát. Az egész flotta ezen a ponton haladt volna át, majd az áttörés után, saját csatasorukat megőrizve, a szél alatti oldalon az ellenséges flotta csatasora mellé álltak volna, megakadályozva őket a menekülésben. Howe, feltehetőleg a Szentek-szigeteki, rögtönzött áttörés tapasztalatait tanulmányozva, más módszert javasolt. Az ő elképzelése szerint, melyet aztán a Dicsőséges Június Elsején meg is valósított, a támadó flotta a hagyományos módon felzárkózik az ellenség csatasora mellé, majd egy adott jelre minden hajó az ellenség felé fordul, és az ellenséges csatasorban vele megegyező helyen álló hajó mögött áttöri azok vonalát. Howe úgy képzelte, az áttörés után a hajók az ellenséggel párhuzamos irányba fordulnak vissza, és ezzel ismét helyreáll az angol csatasor, de már az ellenséges csatasor szél alatti oldalán. Így aztán az ellenfelet megakadályozzák a menekülésben, és egyben közelharcra kényszerítik, melyben az angol hajók már érvényesíteni tudják fölényes tűzerejüket. Ezt az elképzelést kívánta megvalósítani Duncan is Camperdown-nál, ám az ismertetett okoknál fogva ezt végül nem tudta kivitelezni, hanem ehelyett két oszlopban haladó hajói egyszerűen menetből rohanták le az ellenséget, törték át csatasorukat és kényszerítették számukra hátrányos közelharcra őket. A camperdowni csata inspirálta Nelsont is a trafalgári ütközetben. Ő azonban tudatosan csinálta azt, amit Duncan kényszerből. Két oszlopba állított flottájával menetből rohanta le a francia-spanyol flottát, anélkül, hogy akárcsak kísérletet tett volna a csatasor kialakítására.
Nelson flottájának támadását többnyire valahogy így szokták sematikusan ábrázolni a könyvekben:

Az ábra, némileg félreérthetően, azt sugallja, az angol hajók az ellenségével többé-kevésbé merőlegesen két csatasorba állva, két ponton törték át az ellenséges flotta harcrendjét. Valójában persze távolról sem erről volt szó. Nelson hajói nem alakítottak ki csatasort, hanem oszlopba rendeződtek. Az oszlop viszont ebben az esetben meglehetősen tág fogalom, és korántsem jelenti azt, hogy az angol hajók szabályosan egymás mögött haladtak. A Trafalgárnál támadó brit sorhajók tényleges helyzetet sokkal pontosabban szemlélteti a következő rajz.

Igazából tehát pontosabb, vagy legalábbis szemléletesebb volna inkább lépcsőzetes alakzatról beszélni, mint oszlopról, már ha lehet egyáltalán alakzatról beszélni. (A rajzok természetesen csak sk. felvázolt szemléltetések, nem a csata pontos vázlatai.) A hajók nem ugyanott törtek át, ennek nem sok értelme lett volna, hanem igyekezett mindenki kiválasztani a saját ellenfelét, előtte vagy mögötte áttörni az ellenséges vonalat, és aztán közelharcba bocsátkozni vele. Miután az áttörés helyén az angol hajók létszámfölénybe kerültek, egy francia vagy spanyol hajót rendszerint két-három brit hajó tudott támadni. A kavarodást fokozta, hogy a kiszemelt célponton kívül, a másik oldalon elhelyezett ágyúkkal, lehetőség szerint több másik ellenséges hajót is tűz alá vettek. Ezt a fajta áttörést később alighanem Tegetthoff fejlesztette tökélyre a Lissánál, 1866-ban alkalmazott ék alakú harcrenddel, ami valahogy így nézett ki:

Az áttörés valamennyi előbb említett ütközetben átütő sikert aratott. Hogyan lehet tehát mégis belekötni?
Legelőször talán úgy, hogy kijelentjük, minden siker ellenére az áttörés taktikája magában hordozta a súlyos vereség kockázatát. Az áttörés egész jól párhuzamba állítható a szárazföldi hadseregeknél használt, oszlopban való támadással. Azonban van köztük egy igen lényeges, döntő különbség. A szárazföldi ütközetekben az áttörést a hadsereg egy viszonylag kis része hajtotta végre, míg a sereg zöme szabályos hadrendben állva lekötötte a vele szemben álló ellenséges hadsereget, mindaddig, amíg az áttörést végrehajtó csapatok meg nem bontották annak harcrendjét. Csak ekkor indulhatott meg az általános támadás. A tengeri áttörésekben viszont a támadó flotta egésze részt vett. A megtámadott flotta csatasorának egy részét viszont az áttörés szükségszerűen érintetlenül hagyta (Camperdown-nál a közepét, Trafalgárnál az elejét), ami azzal a veszéllyel járt, hogy az ellenséges flotta harcrendjüket megőrző hajói ellentámadást indítanak valamelyik áttörő csoport ellen. Camperdown-nál például Bloys de Treslong határozatlansága tette lehetővé a britek számára a győzelmet. Ha De Treslong öt hajójával rögtön előrevitorlázik a megtámadott holland elővéd segítségére –valahogy úgy, mint száz évvel korábban Duquesne Augustánál-, olyan számbeli túlsúlyba kerültek volna az itt levő angol hajókkal szemben, ami kiegyenlítette volna azok tűzerőben meglevő fölényét. Ebben az esetben a csata, az angolok számára legelőnyösebb kimenetelében is, alighanem a Venerable és az Ardent elvesztésével, és a holland elővéd és derékhad sikeres visszavonulásával ért volna véget. (De a britek ennél sokkal rosszabbul is járhattak volna.)
Míg Camperdown-nál az egyik holland tengernagy tétovasága volt a brit siker igazi kovácsa, addig Trafalgárnál a francia-spanyol flotta elővédjének parancsnoka, Pierre Dumanoir le Pelley ellentengernagy volt a britek titkos fegyvere. Míg De Treslong csupán szakmai hozzá nem értésről tett bizonyságot, addig a Villeneuve-el ellenséges viszonyban álló és rá féltékeny Dumanoir egyértelmű és nyílt árulást követett el, amikor az angol támadás kezdetekor tíz hajójával, főparancsnoka többször megismételt jelzései ellenére, nem fordult vissza, hanem az eredeti irányban haladt tovább. Csak két óra múlva fordult meg, amikor az angol hajók fölényes tűzereje már eldöntötte az ütközet sorsát.
Az áttörés alkalmazásának korlátaira egyébként jól rávilágított az 1811-es lissai fregattcsata is. A változatosság kedvéért itt a franciák próbálták meg alkalmazni az áttörést, akik Nelson trafalgári taktikáját lemásolva két oszlopban rohanták meg az angol hajókat. Csakhogy a tűzerőt tekintve ezúttal a megtámadott hajók voltak fölényben. A karronádokkal felszerelt angol fregattok szorosra zárt csatasora olyan pusztító tüzet zúdított a francia flotta hajóira, hogy azok kénytelenek voltak félbeszakítani a támadást, és párhuzamos irányba fordulni a britekkel. Az áttörés során ugyanis a támadó hajók értelemszerűen a T alakzat szárába kerülnek, és a megközelítés során szinte védtelenek a megtámadott hajó oldalsortüzeivel szemben. A franciákkal szemben az angolok dolgát nagyban megkönnyítette, hogy azok az ellenséges hajó árbocaira tüzeltek, ami természetesen azzal a következménnyel járt, hogy az általában amúgy sem túl fényesen teljesítő francia hajótüzérség által kilőtt lövedékek túlnyomó többsége ártalmatlanul süvített el a semmibe az angol hajók árbocai között. (Bár a Victory még így is jókora károkat szenvedett Trafalgárnál a megközelítési szakaszban.) Camperdown-nál pedig a hollandok túl sokáig vártak a tüzeléssel. Hogy lövedékeik a lehető legnagyobb hatást fejtsék ki, egészen addig vártak, amíg az angol hajók közvetlen közelre nem értek. Csakhogy így az erős hátszélben gyorsan közeledő brit hajókra már csak egy vagy két sortüzet volt idejük leadni, mielőtt azok elérték a holland csatasort.
Az áttörés sikere tehát nagyban múlott a megtámadott flotta reakcióján, és azon, hogy annak vezetése mennyire ura a helyzetnek. (A siker biztosítása érdekében egyébként az angolok az áttörést igyekeztek az ellenséges flotta zászlóshajójánál kezdeni, hogy rögtön a harc kezdetén megbénítsák az ellenség vezetését.) A britek azonban nemcsak hajóik nagyobb tűzerejének voltak teljes mértékig tudatában, hanem annak is, hogy a velük szemben álló hajóhadak legénysége és azok parancsnokai az angol admirálisokhoz és tengerészekhez képest még dilettáns amatőröknek is csak nagy jóindulattal tekinthetők. Ilyen ellenféllel szemben bátran lehetett nagy kockázatokat vállalni.

Azonban a britek nem számíthattak arra, hogy mindig és mindenkor náluk sokkal gyengébb képességű ellenfelekkel fognak szembekerülni. (Bár ami azt illeti, tulajdonképpen egészen 1941-ig ez történt.) Egy azonos tűzerejű, jól képzett legénységgel ellátott, és jól vezetett ellenséges flotta ellen egészen bizonyos, hogy a Nelson féle áttörés a katasztrófa biztos receptje lett volna. Míg ugyanis az ellenséges flotta harcrendje legalább részben érintetlen marad, addig a támadó flotta harcrendje a támadást követően teljesen felbomlik, és minden központi irányítás lehetetlenné válik. Onnantól kezdve, hogy hajójuk áttört az ellenséges vonalon, Duncan és Nelson kezéből hosszú időre kicsúszott minden irányítás, és lényegében a csata végéig már nem maradt más dolguk, minthogy fel-alá sétáljanak a zászlóshajó tatfedélzetén és buzdítsák a tüzéreket. A Szentek-szigeteki csatában és a Dicsőséges Június Elsején egyébként már korábban bebizonyosodott, hogy hiú ábránd az az elképzelés, mely szerint az áttörést végrehajtó hajók az ellenséges csatasor túlsó oldalán majd újból kialakítják a saját csatasorukat. Az áttörés minden körülmények között elkerülhetetlenül a támadó flotta harcrendjének felbomlásával járt együtt, és ez igen nagy kockázatot jelentett volna egy jól vezetett, rátermett ellenséggel szemben. A franciák és a spanyolok azonban nem voltak azok. A hollandok és a dánok emberanyaga sokkal magasabb harcértéket képviselt ugyan, ám az ő vezetésük sem állt éppen feladata magaslatán, ezenkívül hajóik tűzerőben is messze elmaradt a britekétől, nem is beszélve arról, hogy a holland és a dán flotta összesen nem rendelkezett annyi hajóval, mind mondjuk egyedül a britek Csatorna Flottája.
Az áttörés Nelson féle módja tehát nem jelentett univerzális csodaszert, egy minden ellenséggel szemben, minden körülmények között alkalmazható taktikát. Az adott helyen, adott időben, és adott ellenséggel szemben hatékony volt, ám alkalmazása nagy veszélyeket vont maga után. Ami pedig az oszlopban való áttörés „forradalmi” újdonságát illeti, ha kicsit elmeditálunk a camperdowni vagy a trafalgári csata rajza felett, hamar rájöhetünk, mi is volt valójában Nelson taktikája. Nem más, mint a jó öreg mélée. A szabályos harcrend nélkül a zászlóshajó köré csoportosuló hajók megrohanták az ellenséget, és közelharcot kezdeményeztek, melynek középpontjában a zászlóshajók álltak.
A taktika legnagyobb fogyatékossága alighanem az volt, hogy nem képezett tartalékot. Az áttörésben a teljes flotta részt vett, és ha valami rosszul alakult volna, hát a teljes flotta nagy bajba került volna. De Lissánál például -1866-ban- Tegetthoff a régi fa sorhajóiból és ágyúnaszádjaiból már egy második, illetve harmadik támadó lépcsőt is kialakított, tehát valamiféle tartalékot hagyott hátra, ami vészhelyzet esetén mentőkötelet nyújthatott volna a bajba került hajóknak. (Egyébként, mint leveleiből kiderül, Tegetthoff teljes mértékig tisztában volt azzal, hogy sikerét elsősorban a harmatgyenge olasz tüzérségnek köszönhette.)
Ennél is jobb megoldásnak tűnik, és szerintem az áttörés leghasználhatóbb módszere az, amivel az amerikai Függetlenségi Háború idején Suffren próbálkozott.
Elképzelése szerint flottája felével szabályos csatasort alakít ki, és az ellenséges flotta derékhada mellé felzárkózva leköti azokat, míg hajói másik felével az ellenséges utóvéd ellen támad. (Arra számítva, hogy az ellenséges elővéd hajói a hátszél miatt vagy egyáltalán nem, vagy pedig csak késve tudnak visszafordulni.) Itt helyi fölényt alakít ki, átkarolja vagy áttöri az ellenséges csatasort, és két oldalról támadva az utóvéd hajóit, gyorsan felszámolja azok ellenállását. Ezután hajóival két oldalt előrehaladva felgöngyölíti az ellenség csatasorát. Mindenképpen jobban használhatóbb és értelmesebb taktikának tűnik, mint Nelson „durr bele” módszere.

Mind a szárazföldi, mind a tengeri hadviselés esetében tehát az ellenséges vonalak oszlopban, rohammal való áttörése jelentette a korszak legnagyobb stratégiai újítását. A szárazföldön a franciák fejlesztették tökélyre ezt a stratégiát, és a velük szemben álló koalíciós erők tábornokai vagy 15 éven át csak tátott szájjal bámulták, mit művelnek a békazabálók. A franciák akkor kerültek bajba, amikor 15 év elteltével a kissé lassú gondolkodású angol, porosz, osztrák és orosz tábornokok végül eljutottak odáig, hogy lemásolták a francia harceljárásokat, és saját taktikáját fordították szembe Napóleonnal.
A tengereken fordított volt a helyzet, itt az angolok voltak azok, akik az új támadó taktikát alkalmazták, és a franciák azok, akik vagy 15 éven át tátott szájjal, tehetetlenül bámulták ezt. Itt azonban nem került sor arra, hogy a franciák megpróbálják a britek ellen saját taktikájukat használni. (Lissánál ugyan megpróbálták, de nem sokra mentek vele.) Trafalgár után nagy francia flotta nem mérkőzött meg a britekkel, és igazából még csak el sem hagyta a kikötőket. Egyrészt Trafalgár porig zúzta a francia tengerészek önbecsülését, és kitörölhetetlenül elültette bennük a kisebbrendűségi érzést a Royal Navy-vel szemben. Másrészt pedig nem is volt miért kifutni. A Trafalgárt követő néhány évben az angolok sorra rátették a kezüket a francia gyarmatokra, Napóleon pedig végleg ejtette a brit szigetek elleni invázió tervét. Így mire az 1807-ben beinduló nagy francia hajóépítő program és a flotta átszervezése végre kézzelfogható eredményeket tudott volna felmutatni, már nem volt olyan értelmes cél a franciák előtt, amiért érdemes lett volna kifutni a tengerre, és egy tengeri ütközetben kockára tenni a hajókat.
Azt pedig csak találgatni lehet, milyen taktikát követett volna az újjáalakult Császári Haditengerészet, ha mondjuk 1810 után kísérletet tesz a tengeri háború felújítására. A szárazföldi eseményekkel ellentétben itt valószínűsíthető, hogy nem az ellenség módszereit másolták volna le. Az áttörés elleni orvosságot, mellyel egyben elkerülhették az angolok által favorizált közelharcot is, feltételezhetően a távolsági tűzharcban, azaz a lőtávolság és a tűzerő növelésében vélték megtalálni, és arra készültek, hogy –akár az angolok Lissánál- már viszonylag nagy távolságból olyan erős tüzet zúdítsanak a közeledő ellenségre, amely a roham félbeszakítására kényszeríti azt. Nyilván ebből a megfontolásokból készültek az új, hosszú csövű, tehát a korábbinál nagyobb lőtávolságú lövegek, és aztán nem sokkal később a robbanógránátok, amelyek aztán valóban új fejezetet nyitottak a tengeri hadviselés történetében.

(2009 február-március)


Vissza.