Rendszeresen kritizálom az angol történészeket, mennyire nem veszik figyelembe, illetve mennyire lekezelik más nemzetek haditengerészeteit és tengerészeit. Az igazság kedvéért azonban meg kell jegyezni, az angol történészek saját tengernagyaikkal se nagyon foglalkoznak, ha nem Horatio Nelsonnak hívják őket. Ezt az Admirálisok rovatot könnyedén meg lehetne tölteni kizárólag ezekkel a Nelson árnyékába szorult brit tengernagyokkal is. Rupert, Penn, Monck, Rooke, Shovell, Hawke, Anson, Rodney, hogy csak kapásból említsek néhány nevet a Trafalgár előtti korszakból. Valamennyien szakmájuk igazi mesterei voltak, és igen nagy mértékben járultak hozzá a brit világbirodalom létrejöttéhez. El éppen nem felejtették őket, de azt azért a legnagyobb jóindulattal sem lehet mondani, hogy Temzét lehetne rekeszteni a róluk szóló könyvekkel és egyéb írásokkal.
Különösen méltánytalannak tűnik ez a másodvonalba sorolás azzal az emberrel szemben, akit a Royal Navy atyjának szokás nevezni. Robert Blake-nek oroszlánrésze volt a professzionális angol hadiflotta megszervezésében és felállításában, s azoknak az új taktikai eljárásoknak a kidolgozásában, melyek a következő 300 évben meghatározták a tengeri harcászatot. (Mondhatni, Nelson dolga könnyű volt, ő már mindent készen kapott.) Alapvetően Blake volt az, aki megtörte a nagy vetélytárs, Hollandia tengeri uralmát, megszerezve ezzel a vezető tengeri nagyhatalom címét Nagy-Britannia számára. A jelöletlen tömegsírban nyugvó admirálisról több mint 150 éve nem jelent meg nagyobb terjedelmű, komoly monográfia, ami úgy érzem, jól szemlélteti, személyét mennyire jelentőségén alul kezelik mind a mai napig.


Robert Blake
1599-1657

Blake emlékműve szülővárosában, Bridgewaterben.

A spanyol Armada 1588-as veresége a kialakulófélben levő angol haditengerészet megdicsőülését jelentette, s a kortársak számára úgy tűnhetett, a katasztrófával végződő spanyol támadás –és a spanyolok ezt követő további kudarcai- kikövezték a brit tengeri szupremácia felé vezető egyenes utat.
Anglia valóban tengeri nagyhatalommá nőtte ki magát VIII. Henrik és Erzsébet uralkodása alatt, ám hosszú és rögös volt még az út odáig, hogy a britek csakugyan a tengerek korlátlan egyeduralkodójának tekinthessék magukat.
Erzsébet halála után a Stuart házból származó Jakab került trónra, aki nem mutatott különösebb érdeklődést a tengerészet iránt. Jakab kegyencuralma nem kedvezett az olyan merész, önálló szellemeknek sem, mint amilyen Drake volt annak idején. Az udvarnál csak a behízelgő modorú, simulékony talpnyalók tudtak érvényesülni, befolyáshoz és pénzhez jutni. Jakab nem mert ujjat húzni a spanyolokkal sem. Nem támogatta a spanyol hajók és területek elleni támadásokat, és a spanyolok követelésére például kivégeztette Raleigh-t, mert engedély nélkül spanyol birtokokat támadott meg.
A korábbi időkhöz képest a flotta meglehetősen passzív szerepet töltött be a következő évtizedekben. Érdemi fejlesztésekre nem nagyon került sor, a legrátermettebb és legbecsvágyóbb tengerészek pedig elhagyták a haditengerészetet, és vagy külföldi szolgálatba léptek, vagy pedig kalóznak álltak.
A spanyolok elleni küzdelemben az angolok szoros szövetségesének számító Hollandia tengerészete ezzel szemben szédületes fejlődésen ment keresztül ezekben az években. A hollandok gyarmatokat hoztak létre Észak-Amerikában, az Antillákon, Dél-Afrikában, az Indiai-óceán térségében. Rátették a kezüket a távol-keleti fűszerkereskedelemre, és megszerezték a tengeri kereskedelem szempontjából legnagyobb stratégiai jelentőséggel bíró területek javát is. (Fokváros, Ceylon, Jáva, Curacao, stb.) A holland kereskedők betörtek a Földközi-tenger térségébe, és az itteni kereskedelem hasznát nagyrészt szintén ők vágták zsebre. A XVII. század elején a holland kereskedelmi flotta négyszer akkora volt, mint az összes többi európai állam kereskedelmi flottája együttvéve.
A holland tengeri kereskedelem nyomasztó fölénye egyre érzékenyebben érintette az angolokat is. A hollandok –biztos fölényük tudatában- sok esetben erőszakkal léptek fel a területeikre behatolni akaró angol kereskedőkkel szemben, és még a britek saját vizein is éreztették fölényüket. Az angol felségvizeken kifogott halak után például egyszerűen megtagadták az adó befizetését az angol hatóságoknak, és minden eszközzel igyekeztek korlátozni a brit kereskedők tevékenységét az északi vizeken.
Valószínűleg a holland tengerészet egyre kellemetlenebb túlsúlya, illetve az angol flotta kudarcai Cadiznál és La Rochelle-nél, terelték az új angol uralkodó, I. Károly figyelmét ismét a hajóhad felé. Az 1630-as években hosszú szünet után ismét komoly flottafejlesztés indult be a brit szigeteken, melynek egyik első terméke az 1637-ben vízrebocsátott, 104 ágyús Sovereign of the Seas, a világ akkor legnagyobb hadihajója volt. A bíztatóan induló program azonban rövidesen félbeszakadt, Anglia pedig hosszú időre elmerült a polgárháború zűrzavarában.
A káosz évei után Nagy-Britannia új, minden korábbinál erősebb kezű, abszolút egyeduralkodót kapott, Oliver Cromwell személyében. Cromwellnek a Parlament egy ízben valóban felajánlotta a koronát, amit a Lordprotector csak némi habozás után utasított vissza. Valójában persze nem is volt a koronára szüksége, enélkül is az egész Anglia teljhatalmú ura volt.
A kopott ruhájával, vörös, puffadt arcával, és rekedt hangjával királyi jelenségnek igazán nem nevezhető vidéki földbirtokos a nagyrészt saját költségén felállított nehézlovasságával, a „vasbordájúakkal”, legázolta a királypárti seregeket, majd legázolta a Parlamentet is. Vérbe fojtotta az ír felkelést, majd leverte a lázadó skótokat is. És miután rendet és egységet teremtett az országban, helyreállította a közigazgatást, s rendezte a pénzügyeket, Cromwell úgy találta, eljött végre az ideje annak is, hogy megtörje a mohó és gátlástalan hollandok tengeri kereskedelmének dominanciáját.
Nagy-Britannia és Cromwell nagy szerencséjére a britek ezúttal is megtalálták a megfelelő embert a kényes feladatra.


Robert Blake. Henry Perronet Briggs festménye, 1829-ből.

Robert Blake 1599 augusztusában született a Somersethire megyei Bridgewaterben, egy jómódú helyi kereskedő, Humphrey Blake, és Sara Williams elsőszülött fiaként. Miután az elemi iskolát kiváló eredménnyel végezte el Bridgewaterben, apja 16 évesen a már akkor is a legpatinásabb és legmagasabb színvonalú egyetemnek számító Oxfordba küldte tanulni. A feljegyzések szerint Blake itt közepes tanulónak számított, és nem igazán tűnt ki semmiben, ám elsajátította azt a műveltséget, melyre egy korabeli, a felső középosztályból származó angol gentlemannek szüksége volt, s elérte a Master of Arts fokozatot is. (Nagyjából doktori cím.)
Blake oxfordi években tanúsított kedvetlensége feltehetőleg nem kis részben annak köszönhető, hogy a törekvő ifjonc hamar rájött, az érvényesüléshez egyáltalán nem tudás és tehetség, hanem mindenekelőtt a felső körökkel ápolt jó kapcsolatok, valamint befolyásos pártfogók szükségeltetnek, márpedig ő ilyenekkel nem rendelkezett. (Blake felső körökbeli elutasításának másik oka állítólag az volt, hogy alig 160 cm-es magasságával a leendő tengernagynak nem volt olyan jó megjelenése, amilyenre egy korabeli, előkelő gentleman-nek az úri körök szerint feltétlen szüksége volt.) Valószínűleg ezzel kapcsolatban szerzett kellemetlen tapasztalatainak hatására kezdett el érdeklődni a közélet iránt, s lett a puritanizmus híve. Előszeretettel töltötte idejét barátai társaságában, ahol –a maga puritán értékrendje alapján- szenvedélyesen kritizálta a korabeli társadalmi viszonyokat, illetve a királyi udvar romlottságát és gyengeségét.
(A puritanizmus korabeli vallási mozgalom, mely a vallások külsőségektől való megtisztítását –purifikálását- tűzte ki céljául. A mozgalom gerincét a skót presbiteriánusok képezték, de számos más, többnyire kálvinista alapon nyugvó felekezet –kvékerek, levellerek, independensek, stb.- is csatlakozott hozzájuk. Maga Blake egyébként baptista vallású volt. Az anglikán egyház nem támogatta a mozgalmat, melynek képviselőit Jakab és Károly uralkodása alatt egyaránt igyekeztek háttérbe szorítani.)
Blake oxfordi éveiről nem sok feljegyzés maradt fenn. Barátai szerint mindig nagyon korán kelt, szerette a szabadtéri sportokat és a vadászatot. Mogorva természetű volt, hajlamos a melankóliára. Kedvelte a klasszikus latin és görög irodalmat, s maga is írogatott verseket és epigrammákat. Hogy személyéből majdan a kor egyik legnagyobb admirálisa válik, arra igazán semmi nem utalt még, hacsak az nem, hogy Blake egyik legkedveltebb időtöltése a horgászat volt.
Az oxfordi csellengésnek Blake apjának 1625-ben bekövetkezett halála vetett véget. Apja halálával Blake vált a népes família családfőjévé, s reá hárult az utolsó években nagy veszteségeket szenvedett családi vállalkozás újbóli felvirágoztatása, s anyjának és tucatnyi testvérének eltartása. (12 fiútestvére volt, akik közül heten érték meg a felnőttkort. Leánytestvéreinek számáról nincs adat, de levelei alapján legalább kettőről lehet tudni, akiket ő házasított ki.) A rendkívül puritán és vallásos, a kortársak szerint is szerzetesi hajlamú –egyesek szerint kimondottan nőgyűlölő- Blake soha nem nősült meg, s nőügyeiről sem lehet tudni. A feljegyzések szerint hölgyek társaságában mindig nagyon esetlenül viselkedett.
A következő 15 évet így a kereskedői pályán töltötte, s a családi vállalkozás fejeként sikeresen tevékenykedett az üzleti életben. Ezekről az évekről alig maradtak fenn információk, de úgy tűnik, Blake az idő nagy részét Bridgewatertől távol töltötte. Feltételezhető, hogy a Dorchesterben 1630 körül tevékenykedő Robert Blake nevű kereskedő azonos a későbbi tengernaggyal, és egyes források szerint egy ideig Hollandiában, Schiedam városában is dolgozott.
A családi vállalkozás meglehetősen nehéz helyzetben volt, mikor Blake átvette annak vezetését. A család birtokai közül többet el kellett adni, hogy a felhalmozódott adósságokat valahogy ki tudják fizetni. A kiváló szervezőképességgel és hatalmas munkabírással rendelkező Blake azonban hamar úrrá lett a helyzeten, s rövidesen ismét felvirágoztatta az üzletet. Tekintélyes vagyont szerezve gondoskodni tudott hét öccsének megfelelő neveltetéséről, illetve húgai férjhez adásáról. Testvérei is mind tehetős gazdálkodók, illetve üzletemberek lettek, William öccse pedig a jogtudományok doktora, és a paduai egyetem rektora. Két másik testvére, Humphrey és Benjamin, tengerésznek álltak, és később mindketten elérték a kapitányi rangot.
Az üzleti tevékenység mellett Blake, mint Bridgewater egyik legtekintélyesebb kereskedője, aktívan részt vett a közéletben is. Üzleti és politikai életben szerzett tekintélyének köszönhetően 1640-ben, Bridgewater képviseletében, a király által újra összehívott Parlament képviselőjévé választották.

I. Károly nem sokkal korábban ugyanis kísérletet tett az egységes egyházi liturgia bevezetésére, ami a nem anglikán felekezetek részéről országszerte heves tiltakozást váltott ki. (Blake az elsők közt írta alá a tiltakozó petíciót.) Különösen nagy volt a felzúdulás a skótok között, akik fegyveres ellenállással fenyegetőztek. A király végül meghátrált, és visszavonta a rendeletet. Közben azonban a skótok –minden eshetőségre felkészülve- felvették a kapcsolatot a francia udvarral, az iránt puhatolózva, egy esetleges háború esetén milyen támogatásra számíthatnak az angolokkal szemben. A franciákkal folytatott levelezés azonban az angol kormány kezére jutott, akik számára úgy tűnt, küszöbön áll a háború a franciák által támogatott skótokkal szemben. A királynak azonban nem volt elég pénze egy hadsereg felszerelésére, ezért, 12 év után először, ismét összehívta a Parlamentet, hogy azzal új adókat szavaztasson meg.
Az 1640 tavaszán összeülő országgyűlés a történetírásban Rövid Parlament néven szerepel, a király ugyanis alig három hét után feloszlatta azt. A képviselők ugyanis egyáltalán nem bizonyultak készségesnek az új adók megszavazásában, ehelyett inkább elkezdték a régi sérelmek felhánytorgatását, követelve a vallásszabadság biztosítását, valamint a Parlament jogainak és az ország irányításában betöltött szerepének helyreállítását.
Oliver Cromwell. Samuel Cooper festménye. A Parlament feloszlatása országszerte általános elégedetlenséget és felháborodást váltott ki. A kedvező helyzet láttán pedig a skót hadsereg is átlépte a határt, és mélyen benyomult az ország belsejébe. A velük szemben álló kis létszámú királyi csapatok, melyek maguk is a zendülés szélén álltak, nem voltak képesek komoly ellenállást tanúsítani. A katasztrófával fenyegető helyzetben a király nem tehetett mást, ismét összehívta a Parlamentet. Az 1640 novemberében összeülő, és egészen 1653-ig tevékenykedő Hosszú Parlament természetesen kihasználta a kutyaszorítóban levő király kiszolgáltatottságát, s ezúttal ők diktálták a feltételeket. Néhány hét alatt gyakorlatilag szinte teljesen magukhoz ragadták a hatalmat, a királyt háttérbe szorították, bizalmi embereit letartóztatták. Sikerült visszaszorítani a skótokat is.
Nem sokáig tartott azonban, hogy a vallási fanatikus puritánok zsarnokoskodása miatt a Parlament népszerűsége is gyors hanyatlásnak induljon. Az ország rövidesen két pártra szakadt, a királypárti nemesség, a cavalierek, a lovagok, és a rövidre nyírt hajú puritánok, a kerekfejűek pártjára. A királyt támogató nemesek saját pénzükből finanszírozták egy hadsereg felállítását, s 1642-re már úgy érezték, elég erősek ahhoz, hogy fegyverrel lépjenek fel a Parlament ellen.

A polgárháború 1642 őszén tört ki, s a jobban felkészült királypártiak sikereivel kezdődött. Rövidesen azonban a kerekfejűek is ütőképes sereget toboroztak össze, melyet a tehetősebb puritánok nagyrészt szintén saját pénzből szereltek fel. A rövidesen a parlamentiek vezetőjévé emelkedő Cromwell is saját pénzén állította fel a híres nehézlovasságot, a vasbordájúakat, akik rövidesen a parlamenti seregek fő ütőerejévé váltak, és később döntő szerepet játszottak a háború megnyerésében.
Bridgewaterben Robert Blake, akit parlamenti képviselőként nem választottak újra, szintén egy szabadcsapatot szervezett. Kezdettől fogva gyanakodva figyelte a királypártiak szervezkedését, és testvérével, Samuel-el együtt már jóval a polgárháború kitörése előtt elkezdte felállítani a helyi, parlamentpárti milíciát. Idejekorán hozzálátott a fegyverek és a lovak beszerzéséhez, valamint az ellátás megszervezéséhez is.
A saját maga által felállított csapat élén az ekkor 43 éves, minden katonai tapasztalatot és képzettséget nélkülöző Robert Blake kapitányi rangban kezdte el pályafutását.

A polgárháború kitörését követő első, kisebb csetepatékban Blake hamar bebizonyította rátermettségét. Csapatával számos sikeres rajtaütést hajtott végre a királypártiak ellen, zavarva a cavalierek helyi alakulatainak felállítását és ellátását. A hozzá hasonló elszánt és lelkes önkéntesek erőfeszítései ellenére a parlamenti erők helyzete a polgárháború első évének végére meglehetősen kilátástalannak tűnt. A királypártiak számos győzelmet arattak, és az ország területének több mint kétharmadára kiterjesztették fennhatóságukat.
1643 július 13-án a Maurice herceg és Lord Wilmot vezette királypártiak Roundway Down-nál megsemmisítő vereséget mértek a kerekfejűek seregére, és ezzel lényegében megszerezték Anglia nyugati része felett az ellenőrzést. Hogy győzelmüket teljessé tegyék, két héttel később ostrom alá vették a térség legnagyobb városát, Bristolt.
A várost jól kiépített erődrendszer vette körül, s Blake kapitányra ezek egyik kulcsfontosságú elemének, a Prior’s Hill nevű erődnek a védelmét bízták. Az ostromlókat a királypártiak legjobb hadvezérei, a két testvér, Rupert és Maurice hercegek vezették.
A küzdelem egyik gócpontja a Prior’s Hill erőd volt, melyet az ostromlók kezdettől fogva nagy erőkkel támadtak. Blake azonban egyik támadást a másik után verte vissza, nagy veszteségeket okozva az ellenségnek. Erejéből még kisebb ellentámadásokra is futotta. A védelem többi része azonban korántsem teljesített ilyen jól. Néhány napig tartó heves harcok után az ostromlóknak sikerült betörniük a belső védelmi övbe, mire a védelem parancsnoka, Fiennes ezredes, a szabad elvonulás feltétele mellett feladta a várost. Blake dühösen tiltakozott, és visszautasította a megadásról szóló okmány aláírását. Erről értesülve Rupert azzal fenyegetőzött, hogy felkötteti Blake-et az első fára, s később valószínűleg sokszor megbánta, hogy ezt végül mégsem tette meg. Miután azonban a többi erőd sorra megadta magát, Blake-nek sem maradt más választása, s csapatával végül kivonult a Prior's Hill-ből.
Bristol elestével a királypártiak megszerezték az ország második legnagyobb városát, annak az utánpótlás szempontjából rendkívül fontos kikötőjét, és a város fejlett iparát, mely a következő években komoly mértékben járult hozzá a királyi sereg fegyver és lőszerellátásának biztosításához. Fiennes ezredest a Parlament haditörvényszék elé állíttatta, mely bűnösnek találta és halálra ítélte. Jó kapcsolatainak köszönhetően azonban az ítéletet nem hajtották végre.
Az összességében véve meglehetősen szégyenletes vereség egyik dicsőséges mozzanata a Prior’s Hill hősies ellenállása volt. Blake, aki egyébként a haditörvényszéki tárgyaláson nem volt hajlandó Fiennes ellen tanúskodni, ezzel alapozta meg hírnevét, és indította el katonai karrierjét. Rövidesen alezredessé nevezték ki, és a Popham ezredes vezette nyugati seregbe osztották be, amellyel továbbra is az ország nyugati részén, főleg szülővárosa, Bridgewater közelében tevékenykedett. Egy váratlan rajtaütéssel megpróbálta Bridgewatert is elfoglalni, de bár magát a várost sikerült megszereznie, az erőd a királypártiak kezén maradt, akik Blake elvonulása után rögtön visszafoglalták a várost is.

Nem sokkal ezután súlyos csapás érte. Öccse, az ekkor kapitányi rangban alatta szolgáló Samuel, akivel kezdettől fogva közösen szervezték az ellenállást, és vettek részt a harcokban, tudomást szerzett arról, hogy alakulatának néhány tisztje dezertálni készül. Abban bízva, hogy sikerül őket lebeszélni szándékukról, Samuel egyedül lovagolt utánuk, és vesztére valóban utol is érte őket. A kirobbant vita, majd veszekedés azonban végül azzal ért véget, hogy a dezertőrök pisztolyt rántottak, és lelőtték parancsnokukat.
Blake-et rendkívül érzékenyen érintette kedvenc testvérének elvesztése. Mélyen megrendült, bár feladatait a gyász ellenére is kötelességtudóan teljesítette. Öccsének árváiról a továbbiakban saját gyermekeiként gondoskodott.
Nem sok vigaszt nyújthatott számára a katonai helyzet alakulása sem. Bristol bevétele után a királypárti sereg két részre oszlott. Az egyik rész, a király és Rupert vezetésével észak felé indult, a másik pedig, Maurice herceg parancsnoksága alatt, nyugatnak fordult. A Maurice és Lord Carnarvon vezette cavalierek a következő hónapokban végigsöpörtek a cornwalli félszigeten, és szinte minden fontosabb települést elfoglaltak. Carnarvon bevette Dorchestert, Weymoth-ot és Portland-ot, Maurice pedig Exetert, és Dartmouth-t. Csupán a jól megerősített Plymouth, és néhány kisebb erődítmény maradt a kerekfejűek kezén.
Miután a Plymouth elleni meglepetésszerű támadás kudarcot vallott, Maurice könnyebb célpontot keresett magának, és úgy döntött, inkább Lyme ellen fordul. A kicsi, mindössze 900 fős népességű kikötőváros nem volt különösebben fontos település, ám jól védett, mély vizű kikötővel rendelkezett, ami kiváló kirakodóhely lehetett volna a királypártiak részére érkező francia és holland szállítmányoknak. A városkát nem övezték falak, ám a környező sziklás dombok jó természeti védettséget biztosítottak számára.
A védelmet a papírforma szerint a rangidős Were ezredes vezette, azonban a gyakorlatban később szinte teljesen Blake alezredes vette át az irányítást. Ő építette ki a város védővonalait is, a külső területeken fekvő udvarházak felhasználásával, melyeket jól megerősített, és sáncokkal kötött össze. A kilátások azonban így sem voltak bíztatóak. A több mint hatezer fős ostromló sereggel szemben a védők alig 500 katonát tudtak felvonultatni. A támadók azonban nagyrészt kényszersorozott katonákból és külföldi zsoldosokból álltak, akik nem szívesen áldozták életüket I. Károlyért. A védők viszont valamennyien a puritánok ügyének elkötelezett önkéntesekből álltak, akik ráadásul számíthattak a város civil lakosságára is. (Később, a közel két hónapos ostrom alatt, Blake egyetlen katonája sem dezertált.) Megkönnyítette a védők helyzetét az is, hogy az angol éghajlathoz még hozzá nem szokott Maurice herceget egy súlyos influenza ledöntötte lábáról, és a harcok során nem tudta csapatait személyesen irányítani.
Lyme védelme az angol polgárháború egyik legragyogóbb fegyverténye volt. Az 56 napos ostrom során a maroknyi védősereg egymás után verte vissza a nyomasztó túlerőben levő ellenség támadásait, súlyos veszteségeket okozva annak. A védelemben részt vettek még a városka asszonyai is, akik szintén fegyvert ragadtak, és a sáncokon harcoltak.
Lyme valószínűleg még így is elesett volna, ha májusban a Lord Warwick vezette flottának nem sikerül a kikötőbe utánpótlást, és némi erősítést eljuttatnia. Így a védelem, hajszál híján ugyan, de mégis kitartott júniusig, mikor a közeledő felmentő sereg hírére Maurice végül feladta az ostromot, és elvonult Lyme alól. Az ostromlók elvesztették seregük harmadát, több mint kétezer embert, többet, mint a térség összes többi városának ostrománál együttvéve. A kudarc ezenkívül súlyos presztízs veszteséget is okozott Maurice-nak.
A védelem hőse ezúttal is Blake volt, akit nem sokkal az ostrom után ezredesnek neveztek ki. A harcokban ő maga is súlyosan megsebesült a lábán, melynek köszönhetően aztán élete végéig sántított.

Az angol polgárháború délnyugati hadszíntere.

Lyme felmentése után az Essex grófja által vezetett parlamenti sereg tovább vonult nyugat felé, azonban augusztus 31-én, Lostwithielnél, súlyos vereséget szenvedett az I. Károly és Brentford grófja által irányított királypártiaktól. Súlyos csapás volt ez a Parlament számára, azonban, mint később kiderült, ez volt a királypártiak utolsó nagyobb győzelme.
Egy hónappal korábban, északon, Marston Moornál, a parlamenti seregek utóbb döntő jelentőségűnek bizonyuló győzelmet arattak az ostromlott York felmentésére igyekvő Rupert felett. Néhány nappal a Marston Moor-i csata után egy másik, talán nem ilyen jelentős, de akkor nagy visszhangot kiváltó győzelmet is arattak a kerekfejűek.
Blake, aki értesült a Bridgewatertől délre fekvő Taunton helyőrségének gyengeségéről és a vezetés megosztottságáról, erőltetett menetben Lyme-ból Taunton alá vezette csapatait, és egy váratlan rajtaütéssel elfoglalta a várost, elvágva ezzel Rupert és Maurice seregei közt az összeköttetési útvonalakat. A győzelmet a főváros népe fáklyás felvonulással ünnepelte meg, a Parlament pedig Taunton kormányzójává nevezte ki Blake-et. A következő hónapokat Blake Taunton védelmének megerősítésével, illetve csapatok toborzásával töltötte, melyekkel Essex megtépázott erőit töltötték fel.
A királypártiak természetesen nem hagyhatták, hogy a parlamenti kézen levő Taunton beékelődjék seregeik közé, s 1644 októberében körülzárták a várost. Taunton fekvése korántsem volt olyan kedvező, mint Lyme-é, s a helyőrség alig ezer emberből állt. Ennek ellenére Blake ezúttal is elszántan védelmezte a rábízott várost, s az egészen 1645 júliusáig elhúzódó ostromzár ideje alatt három nagy ostromot vert vissza.
A város szinte teljesen romba dőlt, s miután az ostromzáron keresztül alig sikerült utánpótlást eljuttatni a helyőrségnek, a védők az éhségtől is sokat szenvedtek. A legnagyobb éhínség idején egyszer még saját beosztott parancsnokai is a város feladását javasolták Blake-nek, aki erre válaszul kijelentette, csak akkor fogja feladni Tauntont, ha négy pár csizmája közül hármat már megevett. Egy másik legenda szerint Blake a városban megmaradt utolsó disznót körbehordoztatta a falakon belül, és minden bástyánál megkorbácsoltatta, hogy a kihallatszó malacvisítás azt a látszatot keltse, az ostromlottak még bővében vannak az élelemnek.
Az Edmund Wyndham, Sir John Berkeley és Lord Goring vezette ostromló sereg minden próbálkozása meghiúsult a védők ellenállásán. Ugyanakkor az ostrom a királypártiak jelentős erőit lekötötte, s ennek komoly szerepe volt abban, hogy 1645 június 14-én, Naseby-nál, a Cromwell és Fairfax vezette kerekfejűek megsemmisítő vereséget mértek a királypártiak főseregére, lényegében eldöntve ezzel a polgárháború kimenetelét.
A vereség hírére az ostromlók beszüntették a harcot, és elvonultak a szinte földig rombolt falak alól. Blake-et ismét a puritánok hőseként ünnepelték országszerte, s a következő évben Taunton parlamenti képviselőjévé választották. Parlamenti képviselőként Blake lemondott a seregben betöltött pozíciójáról, s a következő két évet -a nyilván fontos, de számunkra érdektelen- politikai pályán töltötte. Utolsó tevékenysége a hadseregben az volt, hogy részt vett az egyik utolsó királypárti erőd, Dunster Castle ostromában és bevételében, a változatosság kedvéért ezúttal az ostromlók oldalán.


Blake, a maga szigorú puritán nézeteivel hamar elnyerte Cromwellék bizalmát, s az új rezsim fontos alakjává vált. Ennek ellenére, és megrögzött köztársaságpárti nézetei dacára, nem vállalt szerepet a király elítélésében és kivégzésében.
Közben ugyanis I. Károly, a Parlamenttel folytatott eredménytelen alkudozások után, a skótokhoz szökött, abban bízva, földijei között kedvező fogadtatásra talál. A skótok azonban -jobban tartva a király katolicizmusától, mint Cromwelltől- Károlyt először felügyelet, majd őrizet alá helyezték, s a Cromwell-el kötött egyezség fejében 1647-ben végül kiszolgáltatták a Parlamentnek.
A következő év során azonban a meglehetősen következetlen skótok, akik úgy vélték, az angolok nem tartották be a megállapodásokat, átlépték az angol határt. Cromwell gyorsan döntő vereséget mért rájuk, majd visszafordult, és bevonult Londonba, ahol időközben szintén lázadás tört ki a szélsőséges puritánok zsarnokoskodása ellen. A zendüléseket leverve Cromwell „megtisztította” a Parlamentet, azaz eltávolította a nem eléggé lojális képviselőket, és helyükre saját, megbízható embereit ültette. Ezután perbe fogatta, elítéltette, majd 1649 január 30-án kivégeztette az általa a bajok fő forrásának tekintett királyt. (Vagyis nem népítéletről, hanem közönséges, szimpla politikai gyilkosságról van szó. A királyt -egy arra teljesen illetéktelen hatóság által- elítélő határozatot még a Cromwell híveivel megtöltött Parlamenten is csak erőszakkal sikerült keresztülverni.)
A király elfogatása és kivégzése azonban nemcsak, hogy nem oldott meg semmit, hanem inkább olajat öntött a tűzre. A hír hallatán Írországban és Skóciában újult erővel törtek ki a lázadások, s a katonák tömegesen álltak át a királypártiak oldalára. Úgyszintén a királypártiak oldalára állt át a korábban Parlamenthez hű flotta nagy része is.
Az ír és skót felkelők rövidesen fölénybe kerültek a helyi parlamenti csapatokkal szemben, nem kis részben azért, mert a Rupert herceg vezette királypárti flottának köszönhetően zavartalanul érkezhettek hozzájuk a francia és holland segélyszállítmányok. Nem sokkal ezután azonban ez a helyzet gyökeresen megváltozott.

Richard Deane, az egyik tengeri tábornok. Robert Walker festménye.

A Parlament korábban nem sok jelentőséget tulajdonított a haditengerészetnek, hiszen erőit és figyelmét teljesen lekötötte a szárazföldön zajló háború. Miután azonban az angol területen döntő győzelmet arattak, nyilvánvalóvá vált, hogy az ír és skót részeken csak úgy tudják ezt megismételni, ha egyben a tengerek felett is megszerzik az ellenőrzést. Hogy a lepusztult állapotban levő, megbízhatatlan személyzetű flottát rendbe szedjék, 1648 márciusában a Parlament megbízta Popham, Blake, és Deane ezredeseket, vegyék át a hajóhad irányítását, védelmezzék meg a brit partokat és a tengeri kereskedelmet, s állítsák helyre a Köztársaság uralmát a tengereken.
A Parlament választása első látásra eléggé meglepőnek tűnhet, hiszen hármuk közül egyedül Edward Popham ezredesnek, Blake közeli barátjának volt némi tapasztalata a tengeri szolgálatot illetőleg. Blake-nek mindössze annyi tapasztalata volt a hajózás terén, hogy korábban, üzleti ügyekben utazva, megtett néhány rövidebb tengeri utat, illetve hogy a Lyme ostrománál megsérült lábát Lord Warwick zászlóshajóján műtötték meg. Deane-nek, aki ezt megelőzően a parlamenti sereg tüzérségének a parancsnoka volt, szintén nem volt semmilyen jártassága a tengeri hadviselés terén.
Valójában azonban akkoriban nem volt semmilyen szokatlan ezekben a kinevezésekben. A másik oldalon Rupert herceg korábban szintén a szárazföldi seregben szolgált, és a hajózáshoz eredetileg semmit sem értett. De más országok tengerészeteinél is általános gyakorlat volt, hogy a flotta vezetőit az uralkodó megbízható emberei közül választották ki, tekintet nélkül arra, hogy konyítottak e valamit a hajózáshoz, vagy sem. A tengeri ütközeteket akkoriban főleg a behajózott katonák vívták meg, s a tengerészek dolga csak annyi volt, hogy a katona urakat az ellenség hajói mellé szállítsák. A hajók parancsnokai a katonák voltak, akik egyszerűen közölték a tengerészekkel, hová kell menniük, és aztán rájuk bízták, hogyan hajtják végre a parancsot. A tengerészek tehát csak afféle fuvarosok voltak, szerepük másodlagosnak számított. (Analógiába hozható ezzel a repülés korai időszaka, amikor a pilótára tekintettek hasonlóképpen. A gép fedélzetén a fontos ember, és a repülő parancsnoka, a tiszti állományból kiválogatott megfigyelő, vagy bombázótiszt volt, míg a pilóták a legénységi vagy altiszti állományból kerültek ki.) Csak a tengeri harcászat nemsokára bekövetkező változásával, amikor is a tengeri ütközetek döntő jelentőségű elemévé vált a hajókkal folytatott manőverezés, értékelődött fel a tengerészmesterség jelentősége, de még így is csaknem egy évszázadnak kellett eltelnie, mire a katonai és a tengerészmesterség egybeolvadt, és kialakult a mai értelemben vett tengerésztiszti szakma.

A brit hadiflotta a polgárháború éveiben többnyire a Parlament pártján állt, de a harcokban nem sok szerepet játszott. Írország meglehetősen laza blokádjától, és a királypártiaknak utánpótlást szállító hajók elleni, mérsékelt sikerű járőrözésektől eltekintve a Warwick gróf, majd a William Batten tengernagy parancsnoksága alatt álló flotta nem sokat tett. Igaz, a Parlament se sok figyelmet szentelt a haditengerészetnek.
A hajók felszereltsége és a legénység ellátása egyre romlott, a fizetés akadozott. Az egyre rosszabb körülmények, valamint a presbiteránus többségű flotta, és a Parlamentben többségbe került independensek közti ellentétek miatt a hajókon mélypontra süllyedt a hangulat, és lassan többségbe kerültek a királypárti elemek. A király letartóztatását követően megszaporodtak a dezertálások, s nemcsak az egyes tengerészek szökdöstek, hanem számos hajó is francia vagy holland kikötőbe menekült, teljes legénységével együtt.
Az események miatt Battent leváltották, s a helyére Thomas Rainsborough ezredest nevezték ki. A hajóhadnál erre nyílt lázadás tört ki, a tengerészek megtagadták az engedelmességet az új parancsnoknak, aki képtelen volt úrrá lenni a helyzeten. Végül a Parlament kénytelen volt Battent visszaállítani a flotta élére.
Batten azonban kissé megneheztelhetett a Parlamentre leváltása miatt, ugyanis visszatérése után kísérletet tett a király kiszabadítására, és Hollandiába menekítésére. Miután pedig ez a terve kudarcot vallott, a flotta 11 hajójával egyszerűen átvitorlázott Hollandiába, és a Franciaországba menekült trónörökös, a későbbi II. Károly szolgálatába állt, aki persze rögtön lovaggá ütötte Battent. Az eseményeken felbátorodva Károly és Jakab hercegek megpróbálták fellázítani a flotta Downsnál horgonyzó többi hajóját is, azonban a tengerészek itt hűségesek maradtak a Parlamenthez. (Igaz, ugyanakkor kísérletet sem tettek arra, hogy a hercegeket elfogják.)
Rupert és Maurice hercegek, akik még a háború vége felé kegyvesztetté váltak a királynál, majd a Parlament kiutasította őket az országból, a Hollandiába menekült hajórajban remek lehetőséget láttak a köztársaságpártiak elleni harc folytatására. Miután a már ekkor is állandó pénzhiánnyal küszködő Károlynak nem volt pénze arra, hogy az angol flotta többi részéhez hasonlóan lepusztult állapotban levő hajórajt ellássa, Rupert a kötelék legnagyobb hajóját eladta a hollandoknak, majd az így szerzett pénzből kitatarozta és felszerelte a többi hajót, s ezekkel tengerre szállva megindította magán-kalózhadjáratát a Köztársaság ellen.
Nem is csekély sikerekkel. Rupert biztosította a királypártiaknak szállító hajók útját Írország felé, emellett eredményesen támadta a Köztársaságnak szállító hajókat. De nemcsak azokat. Rupert válogatás nélkül megtámadott minden útjába kerülő hajót, rendszerint azzal az indoklással, hogy azok elmulasztották a szerinte kötelező tisztelgést a hajóinak. A legénységgel emberségesen bánt, de az elfogott hajók rakományát elkoboztatta, és az azok értékesítéséből szerzett pénzzel a királypárti felkelőket, illetve Károly herceg párizsi udvartartását támogatta.

A flottánál uralkodó áldatlan állapotok és Rupert tevékenysége végre is cselekvésre késztette a Parlamentet. Ekkor nevezték ki a három Tengeri Tábornokot (General at Sea) a haditengerészet élére. Popham, Blake és Deane feladata volt a flotta teljes átszervezése, illetve a Parlamenthez nem lojális tengerészek eltávolítása, életkorukra és rangjukra való tekintet nélkül. Emellett biztosítaniuk kellett a kereskedelmi hajózás biztonságát, s vissza kellett verniük az ellene irányuló támadásokat. Végül pedig támogatniuk kellett a szárazföldi csapatok tevékenységét, s biztosítaniuk kellett az ír felkelők ellen induló sereg áthajózását, illetve utánpótlását.
A kikötőkbe megérkezve a három újdonsült tengeri tábornok a flotta hajóit és legénységét egyaránt a vártnál is sokkal rosszabb, lesújtó állapotban találta. A megfelelő karbantartást nélkülöző hajók többsége hasznavehetetlen állapotban volt, csakúgy, mint a dokkok és hajógyárak nagyobb része. A flotta felszerelése finoman fogalmazva is erősen hiányos volt, a fizetetlen, szinte kizárólag kétszersültön és sörön tengődő, betegségektől gyötört tengerészek pedig érthető módon híján voltak minden harci kedvnek, és a legkevésbé sem érezték magukat elkötelezettnek a Parlament iránt. A raktárak üresek voltak, a tartalékkészleteket már korábban a szárazföldi hadsereg kapta meg, illetve egyszerűen szétlopták őket.
Hónapokba tellett, mire Popham, Blake és Deane nagy keservesen rendet teremtett ebben a disznóólban. Válogatás nélkül kirúgtak mindenkit, akiről királypárti hajlandóságot tételezhettek fel, s helyüket megbízható emberekkel, főleg tengerparti és temzei hajósokkal, illetve a hadsereg katonáival töltötték fel. A tisztikarba szintén a hadsereg emberei kerültek, ekkor csatlakozott a flottához például Ayscue, Penn és Lawson is. Sikerült a készletek feltöltése, az ellátás biztosítása, és az egészségügyi helyzet javítása is. Bár a három tábornok elvileg társparancsnok volt és egyenlő hatáskörrel bírtak, már ekkor nyilvánvalóvá vált Blake vezető szerepe, s hogy hármuk közül ő a flotta tényleges parancsnoka.
A flotta felszerelése és a logisztikai háttér biztosítása után a hajóhadat három részre osztották. Deane hajóraja Downsnál állomásozva a Doveri-szoros és a Temze torkolat hajóforgalmát ellenőrizte. Popham Plymouthban állomásozó köteléke a Csatorna hajózását biztosította, illetve a Scilly szigeteken tanyázó királypárti kalózokon tartotta rajta a szemét. A harmadik kötelék, George Ayscue vezetésével, Dublin közelében állt, biztosítva a hadsereg csapatainak átkelését és ellátását. A három köteléken kívül azonban felállítottak még egy negyedik, önállóan működő hajórajt is, melyet különleges feladattal, mégpedig kimondottan a Rupert vezette hajók elleni vadászattal bíztak meg. Maga Blake ennek a negyedik köteléknek a parancsnokságát vette át.

1649 április 18-án az ekkor 50 éves Robert Blake első ízben szállt tengerre egy hadihajó-kötelék parancsnokaként. Feladata a Rupert vezette királypárti flotta semlegesítése volt. Az első gól mindazonáltal Ruperté volt, aki nem sokkal ezután elfogta Blake egyik hajóját.
Rupert sikerei azonban ezzel véget is értek. Blake flottája rövidesen szoros blokád alá vette támaszpontját, az ír Kinsale kikötőjét, mely egyben a királypártiak fő utánpótlási bázisa is volt. Rupert tisztában volt vele, hogy rosszul felszerelt, hiányos legénységgel ellátott hajói, melyek közül a legerősebb is csak 36 ágyús volt, alkalmasak a kereskedelmi hajók elleni támadásokra, de öngyilkosság volna felvenni velük a harcot a Köztársaság flottájával. Így aztán meglapult a parti erődök ágyúinak védelmében, és várt. Hat hónapig tartó blokád után, október végén, az őszi viharok kihajtották Blake flottáját a partok közeléből a nyílt tengerre. Rupert, aki csak erre várt, azonnal felvonta a horgonyt, és flottájával végleg elhagyva az ír partokat eltűnt a köztársaságiak szeme elől.
Az ír lázadók tengeri utánpótlásának elvágása aztán döntő szerepet játszott abban, hogy Cromwell, aki személyesen vette át az írországi csapatok vezetését, rövidesen megsemmisítő vereséget mért a felkelőkre. (Cromwell olyan vérfürdőt rendezett az írek között, amit sokan az újkori európai történelem első genocídiumának, azaz nemzetiségi alapon történő tudatos népirtásának tekintenek.)
Rövidesen fény derült Rupert és Maurice újabb tartózkodási helyére is. A hercegek Lisszabonban, János, portugál királynál kerestek és kaptak menedéket. Azonban eszükbe sem jutott, hogy nyugodtan élvezzék a kellemes portugál éghajlatot, hanem a lisszaboni kikötőből kiindulva tovább folytatták kalózhadjáratukat a Köztársaság ellen.
Miután a Parlament értesült a hírről, azonnal felszereltek egy újabb köteléket, amely szokatlan időpontban, a téli szezon közepén, 1650 januárjának végén indult útnak Portugália felé. Miután Popham a Csatorna-flotta vezetésével volt elfoglalva, Deane pedig éppen beteg volt, a kis, mindössze öt hajóból álló kötelék parancsnokságát Blake vette át. A flottának adott utasításban a Parlament ellenségesnek –és megtámadhatónak- minősített minden olyan hajót, amely a királypárti lázadók tulajdonában van, nekik támogatást nyújt, illetve amely megtagadja a tisztelgést a tengerek uralkodójának, Nagy-Britanniának a hajói előtt.
Az angol flotta március elején ért a Lisszabon elé, ám János király nem engedte meg, hogy a britek behajózzanak a portugál felségvizekre. Az angolok pedig így nem merték megtámadni a Tagus torkolatánál, a parti erődök ágyúinak védelmében horgonyzó királypártiakat.
Miután a köztársaságiakkal szemben kimondottan ellenséges portugálok minden együttműködést és segítséget megtagadtak az angoloktól, Blake egyszerűen „hitszegő árulók és kalózok fészkének” minősítette Lisszabont, és blokád alá vette a kikötőt, se ki, se be nem engedve oda semmilyen hajót. Erősítésként közben megérkezett hozzá Popham is, nyolc hajóval. Kiválóan sikerült az angol flotta ellátásának megszervezése is. A blokád nyolc hónapja alatt a legénység semmiben nem szenvedett szükséget, és komolyabb járványok sem törtek ki, ami az akkori viszonyok között párját ritkító teljesítménynek számított.

A blokád roppant érzékenyen érintette a portugálokat, akik éppen a szokásos nyári konvoj útra indítására készültek Brazília felé. Hónapokig tartó huzavona következett, se Blake, se János király nem akart engedni. A portugálok végül, papíron még meglevő semlegességükben bízva, útnak indították a Brazíliába tartó konvojt, melyet azonban a nyílt tengerre kiérve Blake azonnal megtámadott, és annak kilenc hajóját elfogta. Ezek legénységét a britek partra tették, a hajókat pedig felszerelték, és saját flottájukba sorozták be őket.
Hetekkel később az angolok megtámadták a Brazíliából Lisszabonba tartó konvojt is, melynek 23 hajójából csak hét tudott bemenekülni a lisszaboni öbölbe. A többiek közül a britek négy hajót elsüllyesztettek, tizenkettőt elfogtak. Ez valóságos katasztrófa volt a portugálok számára. János király személyesen látogatta meg Rupertet a hajóján, és utasította, a portugál flotta hajóival együtt azonnal támadja meg a Blake flottáját, és szerezze vissza az elfogott hajókat. A széljárás azonban ezt csak két hét múlva tette lehetővé Rupert számára, amikorra az angolok már kijavították sérült hajóikat.
A sűrű ködben Rupertnek sikerült észrevétlenül az angol flotta közelébe érnie, s a herceg elhatározta, meglepetésszerű támadást indít Blake zászlóshajója ellen. Nem nyitott tüzet, hanem csendben akart az ellenséges hajó mellé állni, hogy aztán emberei váratlanul megrohanják azt. Az őrszemek azonban gyanút fogtak a közeledő hajó láttán, és még időben riadóztatták a flottát. A rövid összecsapásban Blake tüzérei ellőtték Rupert hajójának előárbocát, mire a herceg gyorsan visszavonult. A kudarcért a felelősséget minden gond nélkül át tudta hárítani a portugál parancsnokra –akit ezután menesztettek a szolgálatból-, annak hajói ugyanis, a királyi utasítás ellenére, nem követték Rupertet.
A támadást nem sokkal később, immár a portugál flotta támogatásával, ismét megkísérelték, ezúttal viszont Rupert volt az, aki kerülte a harcot. Egyrészt nyilván azért, mert emberei közt egyáltalán nem dúlt a harci kedv, s tartani lehetett attól, hogy fellázadnak és átállnak a köztársaságiak oldalára, másrészt pedig a herceg nyilván rájött, nyílt ütközetben a kétes harcértékű portugál hajókkal együtt sem lesznek képesek legyőzni a brit flottát.
A portugálok súlyos vereségével végződő ütközet után a király megvonta támogatását Ruperttől, és béketárgyalásokat kezdeményezett az angolokkal. Eközben viszont az angol flotta hajói, melyek részben a portugál kereskedelmi hajókra vadásztak, részben pedig spanyol kikötőkbe vonultak vissza, hogy a hajófeneket megtisztítsák a fúrókagylóktól, egy időre őrizetlenül hagyták a lisszaboni öböl bejáratát, lehetővé téve ezzel Rupertnek, hogy kimeneküljön a kikötőből. (Lehet, Blake azt hitte, Rupert hajói is megsérültek a korábbi ütközetben, és kijavításukig nem lesznek képesek elhagyni a kikötőt. Mások szerint Blake szándékosan adott egérutat Rupertnek, hogy ezzel végre feloldja a portugálokkal kialakult patthelyzetet.)
Megmaradt hat hajójával Rupert ezután a Földközi-tengerre, spanyol vizekre menekült, és ezúttal Cartagena és Malaga kikötőjét választva támaszpontjának tovább folytatta a harcot. A herceg ezúttal sem volt válogatós, megtámadott minden hajót, amely az útjába került, többek között a spanyolokat is. Ezúttal is az a helyzet állt tehát elő, hogy egy olyan állam –ezúttal Spanyolország- kikötője nyújtott menedéket Rupertnek, mely államnak a hajóit a herceg egyébként a tengeren habozás nélkül megtámadta és elfogta. A spanyol király azonban, francia és portugál kollégájához hasonlóan, olyannyira gyűlölte a királygyilkos Köztársaságot, hogy az ellene harcoló Rupertnek megadta a támogatást, s az általa elfogott saját hajóit az egyszerűség kedvéért e támogatás részének tekintette.

Robert Blake. Samuel Cooper metszete.

A portugálokkal való békekötés után Blake hajóinak többségét visszarendelték Angliába, s az admirálisnak csupán hét hajója maradt. Mihelyt értesült Rupert hollétéről, Blake azonnal behajózott a Földközi-tengerre, és néhány heti kergetőzés után Cartagénánál fellelni vélte a herceg hajóit. A spanyolokkal Blake nem udvariaskodott annyit, mint a portugálokkal. Nagy ívben lesajnálva a semlegességet, benyomult a cartagenai öbölbe, és az összes hajót, melyet odabent talált, felgyújtotta vagy elfogta. Pechjére Rupert hajói pont nem voltak köztük, csak az általa korábban elfogott kereskedelmi hajókat találta meg, és szerezte vissza.
A herceg, Blake közeledésének hírét hallva, korábban már tovább menekült a francia partokhoz, Toulon kikötőjébe. Blake ide is követte, vállalva az újabb összetűzést, ezúttal a francia hatóságokkal. Toulon előtt az angol tengernagy most a francia hajókkal keveredett fegyveres összecsapásba, elsüllyesztve egyiküket, ám Rupert ismét kicsúszott a kezéből. A herceg elhagyta a Földközi-tengert, és egy időre ismét eltűnt az angolok szeme elől.
(Rupert herceg ezután az Atlanti-óceánon, Észak-Afrika partjainál kalózkodott tovább, majd áthajózott a Karib-tengerre, és az ott tanyázó igazi profikkal szövetkezve űzte tovább ezt a szép mesterséget.
A Parlament ezúttal William Penn tengernagyot küldte a herceg után a Karib-tengerre. Rupertet ugyan Penn sem tudta elkapni, ám Barbados elfoglalásával meghiúsította a hercegnek azt a tervét, hogy a szigeten, áthozva ide Károly herceget, afféle királypárti paradicsomot építsen ki.
Rupert egy ideig még tovább zsiványkodott, ám nem sokkal később egy viharban elvesztette szeretett bátyját, Maurice-t. Ezen megrendülve feladta magánháborúját, és visszatért Európába. Egy évtizeddel később, II. Károly alatt, az angol flotta tengernagya lett, és pályafutását az Admiralitás Első Lordjaként, tehát tulajdonképpen Blake utódjaként, fejezte be.)
Blake-et ezután visszarendelték Angliába. A tengernagy útközben, a korábban kapott parancsnak a királypártiakat támogató hajók elleni fellépést elrendelő passzusára hivatkozva, megtámadott és elfogott négy francia hajót. Ezek egyike egy 40 ágyús francia fregatt volt. Mikor ezzel találkozott, Blake a saját fedélzetére kérette át a francia parancsnokot, majd amikor az megérkezett, egyszerűen közölte vele, hogy le van tartóztatva, és felszólította, adja át a kardját. A felháborodott francia kapitány ezt megtagadta. Némi huzavona után Blake végül azt a javaslatot tette, a kapitány menjen vissza a hajójára, és ő, biztosítva az egyenlő feltételeket, hajlandó zászlóshajójával megütközni vele. Ebben is maradtak. A francia kapitány visszatért a hajójára, majd több mint kétórás tűzharc után végül bevonta zászlaját, és elismerve a szabályok szerinti küzdelemben elszenvedett vereségét, ezúttal már tényleg átadta a kardját Blake-nek.

A hosszú távollét után hazatérő tengernagyot ünneplő tömeg, és egy hadbírósági tárgyalás várta, melynek során felelősségre vonták a portugál és spanyol kereskedelmi hajók elleni támadásokért. A tárgyalás természetesen csupán egy tessék-lássék gesztus volt az érintett kormányok felé. A bíróság végül felmentette Blake-et, kijelentve, a tengernagy a kapott parancsnoknak megfelelően járt el. (És tényleg.) A Parlament ezután hivatalosan is köszönetet mondott Blake-nek, és ezer font jutalmat szavazott meg részére.
A Rupert elleni hajsza során Blake egy teljes éven át szinte folyamatosan tengeren volt hajóival, s nyolc hónapig tartotta fenn a lisszaboni kikötő blokádját. Ezalatt sikerrel oldotta meg a legénység ellátását, a hajók karbantartását, méghozzá úgy, hogy hajói úgyszólván állandóan a tengeren voltak, s többnyire ott vették fel az érkező utánpótlást is. Magas szintű volt az egészségügyi ellátás is, a hajókon nem fordultak elő komolyabb járványok. Mindez abban a korban egészen egyedülálló, mondhatni jövőbemutató logisztikai teljesítmény volt.
Az angol flotta megjelenése a mediterrán vizeken, majd az általuk elért győzelemsorozat megmutatta a térség államainak, ki az erős ember a tengereken. A brit befolyás jelentősen megerősödött a térségben, ami egyben a királypártiak támogatottságának csökkenését, illetve a Commonwealth elfogadottságának növekedését is magával vonta.

Blake-nek ezúttal sem sok ideje maradt arra, hogy megpihenjen a babérain. 1651 tavaszán megbízták a brit szigetek egyik utolsó királypárti támaszpontjának, a Scilly szigeteknek az elfoglalásával. A Blake és Ayscue vezette flotta áprilisban indult támadásra.
A brit szigetek délnyugati csücskénél fekvő, nehezen megközelíthető, és jól kiépített erődítményekkel védett Scilly szigetek stratégiai fontosságú ponton feküdtek. Innen ellenőrizni lehetett a Csatorna forgalmát éppúgy, mint a déli és nyugati brit kikötők közti hajóforgalmat. A jól megerősített, erős helyőrség védelmezte kikötőkből induló kalózhajók pedig rendszeresen fosztogatták a területen áthaladó hajókat, s a kifüstölésükre irányuló próbálkozások addig sorra kudarcot vallottak. A Parlament erősen aggódott amiatt is, hogy a királypártiakat támogató hollandok esetleg ráteszik a kezüket a szigetekre.
Blake ismét korát megelőző mutatványt hajtott végre. Hajóival parti erődítményeket támadott, tüzelésével lekötve azokat, amíg az Ayscue által biztosított csapatok partra nem szálltak. Az első partraszállási kísérlet a legnagyobb és legerősebb sziget, Tresco ellen, kudarcot vallott, mire Blake maga vette kezébe az irányítást, és a második, ezúttal már sikeres próbálkozásnál személyesen vezette a partra szálló szárazföldi csapatokat.
A következő hetekben a szárazföldön a Morris kapitány vezette csapatok által támadott, a tenger felől pedig Blake hajói által tűz alatt tartott erődítmények egymás után adták meg magukat. Június másodikán elesett az utolsó erőd is.
Alighogy itt véget értek a harcok, Blake-nek máris egy új hadszíntérre kellett sietnie. Károly herceg ugyanis közben ismét kísérletet tett a visszatérésre, s partraszállt Skóciában. Blake-et először azzal bízták meg, hogy vegye át az Anglia déli részén állomásozó szárazföldi csapatok vezetését, ám röviddel ezután az egy ideje már betegeskedő Popham tengernagy elhunyt, s Blake-et végül az ő helyére nevezték ki, a Downsnál állomásozó flotta élére. Fő feladata itt az volt, hogy megakadályozza a királypártiaknak utánpótlást szállító hajók célba érkezését.
Szeptember harmadikán a skótok döntő vereséget szenvedtek Worcesternél, Blake flottája pedig még ebben a hónapban elfoglalta a Stuartok kezén levő utolsó területet, a Jersey szigeteket is. A polgárháború ezzel gyakorlatilag befejeződött, a Köztársaság hadereje mindenhol teljes győzelmet aratott.


A két nagy ellenfél, Rupert és Tromp. Simon Verelst és Jan Lievensz festményei.

Blake a következő hónapokat a fegyveres testületektől távol, a politikai életben töltötte. Parlamenti képviselőként, az Államtanács (Council of State) tagjaként, s az Admiralitás főfelügyelőjeként éppen elég munkája akadt. Nem sokáig maradt azonban távol a tengertől. 1652 februárjában ismét a flottához vezényelték, hogy megtegye az előkészületeket a következő háborúra.
Miután ugyanis a szárazföldön teljes győzelmet aratott, Cromwell elhatározta, hogy leszámol az egyetlen olyan külső ellenséggel is, amely a Parlamenti erők hatalmát még veszélyeztetni tudta, ha a szárazföldön nem is, de a tengeren annál inkább.
Természetesen Hollandiáról van szó, amely a polgárháború alatt többnyire a királypártiakat támogatta, és menedéket nyújtott az Angliából menekülőknek is. Cromwell eredeti szándéka a két protestáns köztársaság egyesítése volt, a hollandok azonban nem mutattak sok lelkesedést az ötlet iránt.
A két ország közti ellentétek főleg a tengeri kereskedelem és halászat terén meglevő holland dominancia miatt élesedtek ki, illetve amiatt az angol félelem miatt, hogy a Hollandiába és Franciaországba menekült királypárti erők esetleg a holland flotta támogatásával tesznek majd kísérletet a restaurációra. A királypártiak egyébként valóban jelentős befolyást gyakoroltak a holland kormányzatra, márcsak azért is, mert az orániai herceg II. Károly sógora volt.
Miután az angol tárgyalási kísérletek nem vezettek eredményre, 1651 végén a Parlament kihirdette a nevezetes Navigation Act törvényt, amely súlyosan korlátozta az országba irányuló holland kereskedelmet. (Részletek a Tromp és a Négy napos csata cikkekben.)
Az ok a háborúra mégsem ez volt, hanem egy középkori rendelet újbóli bevezetése, mely elrendelte, hogy minden, a Csatornán áthaladó hajó köteles félárbocra engedni lobogóját, ha angol hajóval találkozik. A hollandok persze fütyültek a kötelező tisztelgésre, ami a következő hónapok során több fegyveres összetűzést eredményezett a holland és az angol hajók között.
1652 május kilencedikén Blake Dover közelében találkozott Maarten Tromp flottájával, mely egy nagy kereskedelmi konvojt kísért a hazai kikötőkbe. Hogy pontosan mi történt ekkor, máig nem tisztázott.
Az angolok szerint a hollandok támadták meg őket, amikor figyelmeztető lövéseket adtak le a kötelező tisztelgés elmulasztása miatt. A hollandok szerint viszont az angol figyelmeztető lövéseket éles lőszerrel adták le, amelyek eltalálták Tromp hajóját, és megsebesítették annak kormányosát. Nem tagadták meg a kötelező tisztelgést sem, csak éppen úgy vélték, elég ha csak a kötelék zászlóshajója hajtja azt végre.
Az igazság valószínűleg már nem is fog kiderülni soha, ám ha szabad szerény véleményemnek hangot adnom, hát szerintem elég egyértelmű, hogy tudatos, előre eltervezett angol provokációról volt szó. Blake ugyanis nem véletlenül találkozott Tromp hajóival. Az angol megfigyelők jó előre jelezték azok közeledését, és a brit hadihajók direkt azért futottak ki eléjük, hogy felszólíthassák őket a lobogók félárbocra eresztésére. Nem lehetett nehéz kitalálni, hogy a nagy számbeli fölényben levő holland hadihajók, a szokásos gyakorlatuknak megfelelően, meg fogják tagadni a tisztelgést. Az, hogy a közvetlen közelről leadott angol „figyelmeztető” lövéseket éles lőszerrel adták le, és ezek valóban eltalálták Tromp hajóját, megsebesítve néhány emberét, szintén tény.
Hogy Blake-nek mennyi szerepe volt mindebben, az megint talányos. Ugyanis amikor a lövöldözés kitört, az admirális nem is tartózkodott a fedélzeten. Éppen lent volt a tiszti szalonban, és a szokásos adminisztrációval foglalatoskodott. Állítólag amikor az első holland sortűz eltalálta hajóját, s betörte a tat összes ablakát, felnézett a papírjaiból, és nyugodtan csak annyit mondott: „Nem szép dolog Tromp úr részéről, hogy bordélyháznak nézi a hajómat, és betöri az ablakait.
A holland támadó szándék hiányát bizonyítja a csata lezajlása is. Tromp ugyanis meg sem próbálkozott azzal, hogy 42 hajójával elfogja Blake 15 hajóját –melyekhez később még további nyolc csatlakozott-, hanem teljesen passzív magatartást tanúsítva megelégedett azzal, hogy hajóit csatasorba állítva a britek és a holland konvoj közé álljon. Ugyanis éppen az angolok voltak azok, akik támadólag léptek fel, és megpróbálták a holland csatasort áttörni, hogy elfogják az értékes kereskedelmi konvojt. Tromp sorra visszaverte a britek próbálkozásait, akiknek végül meg kellett elégedniük azzal a sikerrel, hogy elfogtak egy kötelékétől leszakadt 36 ágyús holland hajót. Ötórás tűzharc után, miután az általa kísért konvoj elérte a biztonságos vizeket, Tromp félbeszakította az ütközetet és a briteket faképnél hagyva hazavitorlázott. (Később valószínűleg keservesen megbánhatta, hogy nem használta ki az alkalmat Blake flottájának megsemmisítésére.)
Az angolok természetesen nagy győzelmet jelentettek, az elfogott holland hajó miatt, és mert Tromp vonult vissza elsőként. Azonban talán érdemes megjegyezni, hogy a hollandokat édeskevéssé érdekelte a harci dicsőség. Alapvetően sem ekkor, sem a későbbiekben nem azért vállaltak csatákat, hogy jó sok ellenséges hajót elsüllyesszenek és jó sok foglyot ejtsenek, hanem azért, hogy biztosítsák a saját kereskedelmi útvonalaikat és fedezzék a konvojok áthaladását. Ha ez sikerült, és a kereskedelmi szállítmányok célba értek, azt győzelemként értékelték, még akkor is, ha a hadiflotta súlyosabb veszteségeket szenvedett, mint az ellenségé.
A háború egyébként úgy kellett a hollandoknak, mint egy púp a hátukra. A doveri incidens után maga a holland miniszterelnök sietett Londonba bocsánatot kérni, ahol azonban süket fülekre talált. A békeszerető britek ugyanis már hónapokkal korábban tudatosan készültek a háborúra. Blake visszahelyezése a flottához ennek a felkészülésnek a részét képezte, s a tengernagy első feladata éppen az volt, hogy ellenőrizze a hajógyárakban folyó munkákat, és a flotta hajóinak felszerelését. (És végül utolsó érvként az angol provokáció mellett talán azt jegyezném meg, hogy ez az eset abszolút beilleszkedik a britek által a következő 300 évben folytatott gyakorlatba.)

A háború mindkét fél részéről az ellenséges kereskedelmi hajók elleni vadászattal kezdődött. A két, egymással nagyjából egyenlő erejű flotta főerői óvakodtak az összecsapástól, és óvatosan kerülgették egymást. (Bár valójában inkább Tromp volt az, aki kerülte az ütközetet a brit flottával.) A kereskedelmi hajók elleni „tonnaháború” viszont a kedvezőbb geográfiai helyzetben levő britek számára hozott nagyobb sikereket. A nagy veszteségek miatt a holland hajók inkább a brit szigeteket megkerülve, észak felől futottak be a hazai kikötőkbe, vagy francia kikötőkben rakodták ki árujukat, melyet aztán szárazföldi úton juttattak el rendeltetési helyükre.
Júliusban Blake, főleg azért, hogy kicsalogassa a tengerre Tromp hajóit, az Északi-tengeri holland halászflották ellen indult. Az ezeket védő holland hajórajt, melyet meglepetésként ért az angol főerők felbukkanása, teljesen megsemmisítette. A kötelék 13 hajójából hármat elsüllyesztett, kilencet elfogott, egyetlen fregatt tudott csak elmenekülni. Jókora pusztítást vitt végbe a halászhajók közt is. Ezek többségét kis bárkák képviselték, melyek olyan, meglehetősen szerény sorban élő halászok tulajdonában voltak, akik rendszerint a hajókon is laktak, egész családjukkal együtt, akik többnyire egyben a legénységet is képezték. Őket Blake nem bántotta, megelégedett azzal, hogy a zsákmányból elvette a törvény szerint a brit hatóságokat megillető tizedet, majd elengedte őket, miután figyelmeztette a halászokat arra, hogy az angol felségvizeken csak az angol hatóságok engedélyével halászhatnak, és kifogott zsákmány után adót kell fizetniük. (Amit persze a halászok korábban is jól tudtak. Egyébként tán érdemes megjegyezni, hogy ahol Blake nem látta, ott az angolok -a holland krónikások szerint- természetesen az utolsó szardíniáig kifosztották a holland halászbárkákat.)
A hírek hallatán Tromp, jobb meggyőződése ellenére, valóban elhagyta a hazai partokat, és kedvetlenül északnak indult, hogy megütközzön az angol flottával. A skót partoknál, az Orkney szigetek előtt, azonban egy nagy vihar szétszórta a már egymás közelében manőverező két hajóhadat. Tromp flottája komoly károkat szenvedett, és erre hivatkozva a holland tengernagy ismét visszavonult hazai kikötőkbe.
Tromp jól tudta, hogy mit csinál. A háború előtt tett javaslatait egy erős, professzionális hadiflotta felállítására a fukar régensek, költségkímélési okokból, rendre elutasították. Hiába volt most papíron jelentős számbeli fölényben, hajói nagy többsége sebtében besorozott kereskedelmi hajó volt, rosszul felszerelve, képzetlen legénységgel és megbízhatatlan parancsnokokkal. A hajók kisebbek, és gyengébbek voltak, mint az angol egységek, kevesebb és kisebb kaliberű ágyúkkal voltak felszerelve, a tüzérek pedig többnyire alulképzett újoncokból álltak. Akadozott az utánpótlás is. A belpolitikai helyzet egyenes folyományaként pedig az egész flottában általános volt a széthúzás, az engedetlenség, az egymással való rivalizálás. Mindezzel azonban Tromp nem érvelhetett a nyilvánosság előtt. Visszavonulása óriási csalódást keltett Hollandia szerte, népszerűsége nagyot zuhant, ami remek alkalom volt arra, hogy politikai ellenfelei végre eltávolítsák a flotta éléről.
Helyére régi ellenlábasa, az agresszív Witte de With tengernagy került, a régensek megbízható embere. Kinevezése újabb csapás volt a holland flotta harckészségére, De With ugyanis rendkívül népszerűtlen volt a matrózok körében. Tromp régi zászlóshajójára a tengerészek egyszerűen fel sem engedték, s De With kénytelen volt másik zászlóshajó után nézni.
De With korábban minden alkalmat megragadott arra, hogy Trompot támadja, szerinte túlzott passzivitása miatt. Most rajta volt a sor, hogy végre megmutassa, hogyan is kell legyőzni az ellenséget.
Valószínűleg ekkor már maga De With sem volt teljesen meggyőződve arról, hogy okos dolog nyílt ütközetet kezdeményezni a britekkel szemben, de most már nem tehetett mást, akcióba kellett lépnie. Négy rajba osztott, összesen 64 hajót számláló flottájával szeptemberben megindult a Temze torkolatánál álló, 50-60 hajóból álló angol főerők felé. A briteket továbbra is Blake vezette, az elővéd parancsnoka William Penn, az utóvédé John Bourne volt. Az ütközetre végül szeptember 28-án került sor, a Temze torkolat közelében, a Kentish Knock zátonyoknál.
Hogy megszerezzék a szél szempontjából kedvező pozíciót, Blake a szárazföld felől támadta meg a hollandokat, ami szükségessé tette, hogy hajóit egészen közel vezényelje a partokhoz. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a legnagyobb és legerősebb angol hajók zátonyra futottak, és bár később sikerült őket onnan levontatni, a csatában már nem játszottak nagy szerepet. Hogy a hollandok mennyire nem bíztak a győzelemben, azt az is mutatja, hogy Witte de With, aki korábban a csatasor legnagyobb ellenzője volt, és azt a gyávaság jelének tartotta, most maga is csatasorba állította hajóit, és így várta az angolok támadását.
Másfél órás, szinte karnyújtásnyi távolságból vívott közelharc után a felerősödő szél tisztes távolságra választotta szét egymástól a küzdő feleket, ám a csata egészen a sötétedés beálltáig tovább tartott. Mindkét fél komoly károkat szenvedett, ám az erősebb angol tüzérségnek köszönhetően a holland hajók által elszenvedett veszteségek jóval felülmúlták a britekét.
Éjszakára mindkét flotta horgonyt vetett. A holland flottában eleve csapnivaló volt a harci morál, s az előző napi harcok és az elszenvedett veszteségek miatt most ez még tovább süllyedt. Az éjszaka során mintegy húsz holland hajó egyszerűen faképnél hagyta a flottát és hazavitorlázott. Ennek ellenére a hajnalban megtartott haditanácson De With továbbra is a támadás mellett kardoskodott, beosztott parancsnokai ellenkezése dacára.
Az angol flotta időközben erősítést kapott, és reggelre már csaknem kétszeres fölényben voltak a megmaradt holland hajókkal szemben. De With a reggeli órákban megkísérelt a támadáshoz kedvező szél felőli oldalra kerülni, az összevissza kóválygó holland hajók azonban olyan csapnivalóan manővereztek, hogy végül a britek kerültek a szél felőli pozícióba. Ezt látva aztán De With végre kénytelen volt szembenézni a vereséggel, és elrendelte a visszavonulást. Blake egészen a holland partokig üldözte a rendezetlenül menekülő holland hajókat, melyek visszavonulását De With és De Ruyter fedezte.

A győzelem hírét Angliában hatalmas ünneplés fogadta, s mindenki meg volt róla győződve, hogy a flotta döntő győzelmet aratott, és a hollandoknak végük. Ebben a meggyőződésben az Államtanács elrendelte a besorozott kereskedelmi hajók szolgálatból való elbocsátását, a parti erődítmények megerősítésén folyó munkáknak, és az új hajók építésének leállítását. Csökkentették a tengerészek fizetését is, ami persze eléggé rossz hatással volt a legénység moráljára. Ezen kívül az Admiralitás elvont a flottától húsz hajót, melyeket a Földközi-tengerre küldtek, hogy a hollandokat onnan is kiverve megszerezzék a brit tengeri uralmat a mediterrán térségben is.
Blake nem tartozott az optimisták közé, és tiltakozott a flottát meggyengítő rendelkezések ellen, tiltakozása azonban eredménytelen maradt.
A holland flotta veresége valójában egyáltalán nem volt olyan súlyos, mint azt az angolok gondolták. A flottát nem annyira az elszenvedett károk, hanem sokkal inkább a belső viszálykodások bénították meg. A helyzetet holland oldalon egyetlen ember lehetett csak képes megoldani, a nem sokkal korábban eltávolított Maarten Tromp, akit a holland Parlament és az Admiralitások a Kentish Knocki vereség hírére azonnal felkértek, térjen vissza a haditengerészet kötelékébe.
Tromp meglepően rövid idő alatt rendbe szedte a szétzüllött hajóhadat, és miután értesült az angol flotta megosztásáról, rögtön támadásra szánta el magát, abban a reményben, hogy a meggyengült angol flotta ellen sikerülhet döntő győzelmet elérnie.
Blake a szokásoknak megfelelően hajóival a kikötőkbe vonult vissza áttelelni, nem számítva rá, hogy a hollandok ilyen gyorsan összeszedik magukat, és a tengeri hadviselésre kedvezőtlen, viharos téli szezonban fognak támadni.
A hollandok december kilencedikén találtak rá a kenti partoknál horgonyzó angol flottára. Blake, el akarván kerülni, hogy a túlerőben levő ellenség horgonyon állva támadja meg hajóit, kifutott, és másnap a Dungeness fok közelében megütközött Tromp-al. A hollandok nagy számbeli fölényét -93 hajó a 40 angollal szemben- némileg ellensúlyozta a brit hajók sokkal erősebb tüzérsége, de a britek még ezt figyelembe véve is jelentős hátrányban voltak.
A harc súlypontja elsősorban ezúttal is a zászlóshajók körül volt. Az angolok rögtön az ütközet elején teljes erővel támadást indítottak a holland zászlóshajó, a Brederode ellen. Sikerült is nehéz pillanatokat szerezni a hollandoknak, de azok végül visszaverték a támadást, és két angol hajót elfogtak. Blake mindent elkövetett, hogy elfogott hajóit visszaszerezze, ám a holland védelmet nem sikerült áttörnie. Az angolok közben súlyos károkat szenvedtek, és még három hajót vesztettek. A hollandok az angol zászlóshajót, a Triumph-ot is szinte rommá lőtték. Éjfél körül végül Blake feladta a harcot, és elrendelte a visszavonulást, melyet az időközben leszálló sűrű ködben sikerült is további veszteségek nélkül végrehajtania.
Bár a csatában a hollandok is komoly károkat szenvedtek, ők maradtak a csatatér urai, s a következő hónapokban teljesen átvették a Csatorna ellenőrzését.
Blake pályafutása során először, és mind később kiderült egyben utoljára, vereséget szenvedett.

A Temze torkolatához visszavonult angol tengernagyot meglehetősen érzékenyen érintette a kudarc, melyhez nyilván nem volt hozzászokva. Az Államtanácshoz írt levelében kérte a saját leváltását, hogy visszavonulhasson a privát életbe. Egyben azonban felhívta a figyelmet a csatavesztés néhány olyan okára, melyeket korábban a flottánál mindig figyelmen kívül hagytak. Levelében a következőket írta: „Kötelességem tudatni Önökkel, hogy a harci szellem nemcsak a besorozott kereskedelmi hajókon, hanem a Köztársaság sok hadihajóján sem volt megfelelő. Mindezek okán azzal a határozott kéréssel fordulok Önökhöz, hogy az egyes parancsnokok magatartásának szigorú, de pártatlan kivizsgálása és megítélése végett szíveskedjenek néhány megbízható embert a flottához küldeni.
A vizsgálóbizottság nemsokára valóban meg is érkezett, és jó néhány kapitányt letartóztatott, illetve elbocsátott a szolgálatból. Utóbbiak közt volt Blake öccse, Benjamin is. (Később őt visszavették a hajóhadhoz.) Ugyanekkor elrendelték, hogy a besorozott kereskedelmi hajókat a flottában nem vezethetik saját, korábbi kapitányaik. Alapos szervezeti megújulásra is sor került, mely lehetővé tette a hajóhad korábbinál hatékonyabb irányítását. A félbehagyott hajóépítéséket pedig most újrakezdték, sőt, újakat indítottak be. Feltöltötték a készleteket, kijavították a sérült hajókat. Tél végére az angol flotta ismét visszanyerte régi erejét, és készen állt rá, hogy újra megütközzön ellenfelével. Néhány nappal a hajóhad februári kifutása előtt megérkezett a flottához az előző évben elhunyt Edward Popham helyére kinevezett új tengeri tábornok, Georges Monck tábornok, Cromwell bizalmasa is.

Február nyolcadikán Blake újra tengerre vezette hajóit, Tromp flottáját keresve, melyről tudták, hogy éppen visszatérőben van a holland partokhoz, egy nagy kereskedelmi konvojt kísérve. A két flotta február 18-án pillantotta meg egymást Portland közelében. A találkozásra az angolok szempontjából kedvezőtlen időpontban került sor, az erős szélben ugyanis kötelékeik nagyon szétszóródtak, a tapasztalatlan Monck raja pedig messze lemaradt a többiek mögött. Ezt észlelve Tromp, aki a szél szempontjából is kedvező helyzetben volt, azonnal támadásra szánta el magát, abban bízva, a szétszóródott angol kötelékeket egyenként verheti szét, még mielőtt egymás segítségére siethetnének. Hajóival azonnal az ellenség felé fordult, és teljes erejével a Blake vezette derékhad ellen támadt.
A briteket nem sok választotta el a vereségtől. A hollandok keményen megszorongatták az angol derékhadat, melynek négy hajóját elfogták. Blake maga is megsebesült, zászlóshajója pedig ismét súlyos sérüléseket szenvedett, kapitánya is elesett. A harc során azonban mindkét fél harcrendje felbomlott, és kaotikus közelharc alakult ki, mely már az erősebb tüzérséggel rendelkező angol hajóknak kedvezett. Monck rajának megérkezésével az angolok fölénybe kerültek, és estére sikerült elfoglalt hajóikat is visszaszerezniük.
A mindkét fél részéről egyforma elszántsággal viselt ádáz közelharc egészen a sötétedés beálltáig tartott. Az ágyúdörgést az egész Csatornán hallani lehetett, Portlandtól Boulogne-ig. Az éjszaka beálltával Tromp, aki aggódott a kereskedelmi hajók miatt, elrendelte az ütközet félbeszakítását és a visszavonulást a konvojhoz.
Az ütközet még két napon át tartott. A hollandok, akik kifogyóban voltak a lőszerből, nem kezdeményeztek újabb támadást, megelégedtek azzal, hogy csatasorba állva a konvoj és az angol hajók közé álltak. Az angolok is óvatosak voltak, nem indítottak frontális támadást, megelégedtek azzal, hogy az egyes kötelékek próbálkoztak a holland csatasor áttörésével, és a konvoj elfogásával. Lawsonnak sikerült néhány hajójával áttörni a holland harcrenden, és néhány kereskedelmi hajót elfognia, de az angolok többi próbálkozását a hollandok visszaverték, bár közben ők is súlyos károkat szenvedtek, s a nap végére hajóik fele már kifogyott a lőszerből.
A harmadik napon folytatódtak az angol áttörési kísérletek. Ezúttal Penn-nek sikerült az áttörés, de sok sikert nem tudott kihozni belőle, mindössze két kereskedelmi hajót ejtett fogságba. A holland flotta viszont katasztrofális helyzetbe került, a hajók nagy részén kifogyott a lőszer, és közülük sokan menekülni próbáltak. Tromp kénytelen volt saját hajóira lövetni, hogy megállítsa őket. Kitört a pánik a konvoj hajói között is. Sok kereskedelmi kapitány, a flotta biztos vereségére számítva, kivált a konvojból és rakományát a tengerbe hányva saját szakállára próbált menekülni. Ezeknek a hajóknak nagy részét az angol fregattok később elfogták.
Georges Monck. Samuel Cooper rajza. Nem sokkal sötétedés előtt Blake, a lehetőségekhez képest viszonylag korán, félbeszakította az ütközetet, és éjszakára visszavonult a hajóival. Ha csak félórával tovább erőlteti a támadást, alighanem megsemmisítő vereséget mérhetett volna a hollandokra, azok ugyanis nagyjából pontosan akkor fogytak ki teljesen a lőszerből, amikor az angolok visszavonultak.
Éjszakára az angolok horgonyt vetettek, úgy gondolva, a hollandok is így tesznek, és másnap ismét csatára kényszeríthetik őket. Tromp azonban egyetlen percig sem tudta volna tovább folytatni a harcot, hiszen hajói a lőszer kifogyása miatt gyakorlatilag teljesen harcképtelenné és védtelenné váltak. Ezért nem vetett horgonyt, hanem, kihasználva a helyi vizek alapos ismeretét, az éjszakai sötétségben tovább haladt a part menti zátonyok között -a nyílt vizek felé az angolok elállták az utat-, és hajnalra sikerült is flottájával és a konvojjal kikerülnie a britek látótávolságából. Másnap a flotta maradék hajóival további veszteségek nélkül elérte Texel szigetét.
Az ütközetet mindkét fél győzelemként ünnepelte. A hollandok azért, mert a konvoj hajóinak nagy többsége sértetlenül befutott, és a flotta sem szenvedett elviselhetetlenül nagy veszteségeket, az angolok pedig azért, mert a hollandok vonultak vissza, és több hajót vesztettek, mint a britek. Az angol propaganda győzelmi jelentései szerint a holland flotta 18 sorhajót és 50 kereskedelmi hajót vesztett (a helyes szám 8 és 24), és ezt az elsöprő diadalt Angliában ismét óriási ünnepléssel fogadták. A Parlament köszönőlevelet küldött a győztes parancsnokoknak, a csatában elesettek hozzátartozói részére pedig közadakozás indult.

Néhány héttel az ütközet után, március végén, a három tengeri tábornok, Blake, Deane, és Monck, kiadta a híres „Sailing and Fighting Instructions-t”, mellyel az angol flottában is bevezették az új csatarendet, a hollandok által már több mint egy évtizede használt csatasort. Az újítás jelentőségét aligha lehet alábecsülni, a következő 300 évben, egészen a második világháború végéig, ez maradt a hadiflották hivatalos harcrendje.
Az angolok nem egyszerűen csak lemásolták a hollandoktól az új eljárást, hanem nagy mértékben tovább is fejlesztették azt. A hajók osztályokba sorolásával a csatasorban résztvevő hadihajók azonos paraméterekkel rendelkeztek, tehát nem volt „leggyengébb láncszem”.
A brit flotta szervezetileg is sokkal rendezettebb volt, mint a hét admiralitás hajóiból álló, meglehetősen vegyes konglomerátumot képező holland flotta. Ebből következően sokkal egységesebb és szervezettebb volt az angol flotta vezetési rendszere is, és a profi katonák által irányított, közös célért harcoló angol legénység messze fegyelmezettebb volt, mint a félig-meddig önálló tartományokból összeverbuválódott, politikailag megosztott holland tengerészek. A hollandok ráadásul elmulasztották időben felfejleszteni a saját haditengerészetüket, s flottájuk gerincét továbbra is a besorozott, és saját kapitányaik –akik többnyire egyben a tulajdonosok is voltak- által vezetett kereskedelmi hajók jelentették, melyek rendkívül megbízhatatlan, gyenge harcértékű egységeknek bizonyultak, és ha csak lehetett, kerülték a harcot.
A portlandi csatában Blake maga is több sebet kapott, melyek nem voltak veszélyesek, a combjába kapott súlyos lőtt sebet kivéve. Sérülései miatt a tengernagy hónapokig betegállományban volt, és csak májusban tért vissza az aktív szolgálatba. De még májusban sem térhetett vissza a hajók fedélzetére, hanem csupán a hajógyárak munkáját, és az épülő hajók felszerelését ellenőrizte. A flotta vezetését Monck és Deane vette át.
Hivatalosan ugyan azóta is az admirális sebesülésével indokolják Blake másodvonalba kerülését, ám néhány történész azt gyanítja, a valóságban szándékosan próbálták meg a háttérbe szorítani Blake-et, akinek óriási népszerűsége kiváltotta Cromwell féltékenységét, önállósága és szabad szelleme okán pedig veszélyesnek tűnhetett az éppen fennálló hatalom számára. Az ő szemükben sokkal megbízhatóbb embernek tűnhetett a szervilis Monck, és parancsoknak való feltétlen engedelmességhez szokott Deane.
A Blake-el szembeni bizalmatlanság legfőbb oka azonban alighanem az admirális viselkedése lehetett a májusi események kapcsán. Április végén ugyanis Cromwell feloszlatta a Parlamentet, és saját kezébe összpontosítva minden hatalmat, a továbbiakban egyeduralkodóként irányította Angliát, a Lordprotector címet adományozva magának. A történtek után a hadsereg és a flotta tisztjeinek egy hűségnyilatkozatot kellett aláírniuk, amit Monck és Deane meg is tett, ám Blake megtagadta a nyilatkozat aláírását. (Nem tudni, pontosan mi történt, ám tény, Blake aláírása nincs az okmányon.) Az aláírás megtagadásáért sok tisztet letartóztattak, vagy elbocsátottak a flottától, ám Blake-hez nem mertek hozzányúlni. Az admirális nyíltan később sem minősítette a történteket, ám véleményét elárulhatja, hogy a továbbiakban semmilyen politikai szerepet nem vállalt, és semmilyen politikai kérdésben nem nyilatkozott.

Blake még a parton volt, amikor június 12-én a Tromp vezette flotta a Gabbard zátonyoknál ismét megütközött a Monck, Deane és Penn vezette angolokkal. Ezúttal a hollandok léptek fel támadólag, akiknek létfontosságú lett volna a győzelem, hogy fellazítsák az angol blokád fojtogató szorítását. Tromp ennek megfelelően a végsőkig harcolt, ám a hollandok nagy meglepetésére az angol flotta saját taktikájukat fordította szembe velük. Az angol hajók csatasorba álltak, és sorra verték vissza az áttörésre irányuló holland próbálkozásokat.
A második napon Tromp, noha hajóinak már fogytán volt a lőszere, tett még egy kísérletet a támadásra. Hajóival meg akarta kerülni az angol vonalakat, hogy megszerezze az előnyös, szél felőli pozíciót, és egyben átkarolja az angol csatasort. Ez a lépés súlyos hibának bizonyult. A holland manőver már csaknem sikerrel járt, amikor váratlanul elállt a szél, és a kifogyófélben levő lőszerkészlettel rendelkező holland hadihajók tehetetlen veszteglésre kényszerültek, többségük az angol ágyúk lőtávolságán belül.
Mire a szél újra feltámadt, az ütközet már eldőlt. Rommá lőtt hajóival Tromp már csak annyit tehetett, hogy megpróbált visszamenekülni a holland kikötőkbe. Az angolok azonban kíméletlenül üldözőbe vették a menekülő hollandokat, akik közt kitört a pánik. A britek szétszórták a holland alakzatot, és a teljes összevisszaságban menekülő hajók közül 11-et elfogtak, hatot elsüllyesztettek.
Hajszál híján menekült csak meg Tromp zászlóshajója is. A minden árbocát elvesztett, mozgásképtelen Brederodét az angolok körülzárták, és a hollandok számára sokáig úgy tűnt, nincs menekvés. Az elkeseredett Tromp, aki el volt szánva rá, hogy élve nem kerül az angolok fogságába, állítólag lement a fedélzetről, és a hajó tatján az egyik lőszertárba belevágta az egyik hajólámpát. A lőszertár azonban már félig üres volt, így a rettenetes detonáció szétrobbantotta ugyan a Brederode tatfelépítményét, ám a hajó nem süllyedt el, maga Tromp pedig, csodálatos módon, kisebb sérülésekkel megúszta a robbanást. Nem sokkal ezután aztán megérkezett De Ruyter, és kivágta a bekerítésből a zászlóshajót, melyet az egyik fregattnak végül sikerült hazavontatnia.
Blake éppen a parton tartózkodott, amikor hírét vette, hogy újabb ütközet zajlik a tengeren. Összeszedve minden kéznél levő hajót azonnal társai segítségére sietett, ám csak a második napra ért oda, így már csak a menekülő holland flotta üldözésében vehetett részt. Jelenléte így is jó hatással volt az angol matrózokra, akik üdvrivalgásban törtek ki, mikor meglátták főparancsnokuk zászlaját az erősítésként érkező hajók árbocán.
A csata után –melyben elesett Deane is- Blake ismét átvette a flotta vezetését, és megszervezte a holland partok blokádját. Támadást akart intézni a holland kikötők ellen is, erre azonban nem kapott engedélyt. (A flottánál nem tudtak róla, de Cromwell, a saját szakállára, titokban már tavasz óta béketárgyalásokat folytatott a hollandokkal.) Blake dolgát tovább nehezített az akadozó utánpótlás, és a flottában kitört járványok. Az admirális saját –a portlandi csatában szerzett, de most újra felszakadt- sebét is elhanyagolta. Legyengült szervezete nem tudott ellenállni a betegségnek, s rövidesen olyan rossz állapotba került, hogy kénytelenek voltak partra szállítani, ahogy a kortársak írták: „inkább holtan, mint elevenen”.

A scheveningeni csata. Willam van de Velde festménye.

A katasztrofális gabbardi vereség után Tromp közölte a holland Parlamenttel, a holland flotta többé nem képes felvenni a harcot a britekkel. Ez volt De Ruyter véleménye is, aki emberei fegyelmezetlenségén, engedetlenségén, és csapnivaló harci szellemén felbőszülve kijelentette, ezzel a flottával többet nem hajlandó a tengerre szállni. Az impulzív természetű Witte de With még egyértelműbben fogalmazott: „Miért fogjam be a számat? Az Úr az én bírám, előtte szabad beszélnem! És ki kell, hogy jelentsem, e pillanatban az angolok uralkodnak a tengerek felett, és felettünk is!
Két hónappal később azonban mégis mind a hárman a tengeren voltak újra. Az angol blokád ugyanis teljesen elvágta a mindenestül a tengeri útvonalaktól függő Hollandia utánpótlási vonalait. Az országban gazdasági összeomlás és éhínség fenyegetett, s ezt elkerülendő, mindenáron fel kellett törni az angol blokádot.
Az augusztus tizedikén megvívott scheveningeni ütközet, a háború utolsó nagy tengeri csatája, ismét felemás eredménnyel zárult. Katonai szempontból a hollandok megint súlyos vereséget szenvedtek, elesett Maarten Tromp is. Ugyanakkor azonban a Monck, Penn és Lawson által vezetett britek is olyan súlyos károkat és veszteségeket szenvedtek, hogy hajóiknak vissza kellett térniük kikötőikbe, javításra és készletfeltöltésre. (Egyébként az ír hadjáratban edződött Monck nem finomkodott annyit az ellenséggel, mint Blake. Scheveningen-nél az ütközet előtt elrendelte, tilos hadifoglyokat ejteni, végezni kell mindenkivel.) Miután az angolok képtelenek voltak tovább fenntartani a blokádot, a holland kikötők felszabadultak, és eljuthattak oda az ország túlélése szempontjából létfontosságú szállítmányok. A hollandok ezért maguk is győzelemként ünnepelték az ütközetet.
Természetesen győzelmet ünnepeltek Angliában is, ahol országszerte ismét felvonulásokkal, tűzijátékokkal, népünnepélyekkel ünnepelték az újabb diadalt. Monck, és a súlyos állapotban, lázas betegen odahaza fekvő Blake egy 3.000 font értékű aranyláncot kapott a Parlamenttől, jutalomként és kitüntetésként. Penn és Lawson ezer font értékű láncot kaptak, s Penn a flottánál átvette Deane helyét.

A továbbiakban még történtek kisebb összecsapások, de a háború katonai szempontból gyakorlatilag véget ért. Decemberben a két ország képviselői megegyeztek a békefeltételekről, és 1654 áprilisában ratifikálták a békeszerződést. A békefeltételek nem voltak nagyon súlyosak a hollandok irányában. A rogyadozó angol költségvetés miatt aggódó Cromwell nem volt biztos benne, hogy egy elhúzódó, hosszú anyagháborúban Anglia tovább bírná viselni a háború terheit, mint Hollandia, és abban sem volt biztos, hogy Angliának érdekében állna Hollandia tönkretétele.
Így is nagy teljesítmény volt, amit elértek. Anglia, melynek flottája két évtizeddel korábban még a nyomába sem ért a hollandokénak, most felülkerekedett ellenfelén, és megszerezte a világ vezető tengeri nagyhatalmának címét. A hollandok ugyan nem sokkal később, még egyszer és utoljára, alaposan megrengették ezt a brit tengeri hatalmat, de a vezető helyüket visszaszerezni már nem tudták, és a század végére menthetetlenül lemaradtak.
A háború, mely az újkori európai történelem során először, és talán utoljára is, tisztán tengeri háború volt, a tengeri hadviselés történetében is sarkalatos szerepet játszik. Ez volt a modern tengeri hadviselés kezdete. A csatasor bevezetésével a tengeri ütközetek már nem kaotikus, áttekinthetetlen és irányíthatatlan közelharcból, adok-kapok vagdalkozásból álltak, hanem –a szárazföldi ütközetekhez hasonlóan- szabályos alakzatba rendezett hajók központilag irányított, rendezett és előre átgondolt haditerv alapján végrehajtott manőverezéséből.
Ugyanakkor a csatasor még nem volt olyan merev, kizárólagos harcászati előírás mint amilyenné később, a XVIII. században vált. A szemben álló flották gyakran használtak más alakzatokat is, mint például a régi félhold vagy kereszt alakút, illetve a falanxot. Csatasorba állva pedig egyik fő célkitűzésük az ellenség vonalának áttörése, vagy átkarolása, illetve az ellenséges flotta kisebb részeinek a főerőtől való elszakítása és bekerítése volt. A csatasor tehát ekkor még sokkal rugalmasabb harci alakzat volt, mint későbbi, formalizmusba merevedő változata.


Hollandia legyőzése után Cromwell tovább folytatta háborús politikáját. Mint minden rendes diktátor, egy idő után a Lordprotector is kezdte szűkösnek érezni géniusza számára országa határait. Cromwell úgy vélte, a puritánok Istene őt szemelte ki arra, hogy az egész világon elterjessze az egyedül üdvözítő igaz hitet, és a Földet az isteni elrendelés folytán a világ feletti uralomra hivatott angol nép uralma alá hajtsa.
Világhódító terveit nagy vonalakban már korábban ismertette az elképedt hollandokkal, akiket eleinte megpróbált szövetségeseinek megnyerni. Eszerint Hollandia Spanyol-Németalföldön lekötötte volna a spanyol szárazföldi erőket, mialatt az angolok megtámadták és elfoglalták volna a közép- és dél-amerikai spanyol gyarmatokat. A hollandok nem voltak vevők az általuk egyszerűen őrültségnek tartott ötletre, így a spanyolok helyett ők lettek a britek első célpontjai. Legyőzésük után azonban ismét napirendre került a spanyolok elleni háború kérdése.
A háborús ok adott volt, Spanyolország Anglia ellenségeit, azaz a királypártiakat támogatta a polgárháborúban, és kihasználva az angol flotta meggyengülését, a háborús években a spanyol hajók a brit kereskedelmi hajókat és kirendeltségeket fosztogatták. Ugyanezt persze el lehetett mondani a franciákra is, és kezdetben valóban az volt a terv, hogy a spanyolokkal egy füst alatt leszámolnak a franciákkal is. A két nagyhatalom azonban egyszerre túl nagy falat lett volna a britek számára, ráadásul a spanyolok ellen Franciaország hasznos szövetséges lehetett volna.
A saját polgárháborújuk által meggyengített, és szinte teljes flottájukat elvesztett franciák igyekeztek elkerülni a konfrontációt a britekkel, és hogy leszereljék szomszédjukat, felszólították II. Károlyt, távozzon az országból –aki ezután valóban távozott is, Spanyol-Németalföldre, Brüsszelbe-, valamint, megneszelve a spanyolok ellen készülő háborút, felajánlották szövetségüket, és Spanyol-Németalföld elfoglalása esetén Dunkerque kikötőjét a briteknek. (Jó diplomata lévén Mazarin ezzel egy időben természetesen tárgyalásokat folytatott a spanyolokkal is egy Anglia elleni szövetségről, ám a spanyol követelések túl nagynak bizonyultak. Így aztán maradt a B terv, az angol szövetség a spanyolok ellen.)
Az angol Államtanács megosztott volt a hadüzenet kérdésében. A kisebbség, John Lambert vezetésével, úgy vélte, a háború értelemszerűen tönkretenné a Spanyolországgal folytatott, virágzó angol kereskedelmet, és ennek elvesztése túl nagy ár lenne a győzelemért. A többség azonban a háború mellett volt. Természetesen Cromwell is a háborút akarta, ami el is döntötte a kérdést.

Sir William Penn. Sir Peter Lely festménye.

A háború elsődleges célja a gazdag közép- és dél-amerikai spanyol gyarmatok megszerzése volt. Az angol kémek jelentése alapján a spanyol gyarmatok gyengén védett, az anyaországi uralommal elégedetlen területek voltak, s a britek úgy vélték, talán nem is kell európai területeken háborúba bonyolódniuk a spanyolokkal, elég lesz egy erős flottát, és inváziós csapatokat küldeni a karibi térségbe. Ebből a célból 1654 karácsonyán egy 17 hadihajóból, és 20 szállítóhajóból álló flottát indítottak útnak Barbados felé, William Penn parancsnoksága alatt. A hajókon 3.000 katonát szállítottak, akiket Robert Venables tábornok vezetett. A feladatuk Hispaniola és Kuba elfoglalása lett volna.
A várt eredményt azonban végül nem érték el. A betegségek által megtizedelt, rosszul vezetett angol csapatok kudarcot vallottak Hispaniolán, és végül Jamaicát foglalták el, csak úgy mellékesen, hogy ne térjenek haza üres kézzel. Jamaica később rendkívül nagy jelentőségre tett szert, akkor azonban a sziget elfoglalását meglehetősen harmadrangú sikernek értékelték. A hadjáratot összességében kudarcnak tekintették, amiért a hazatérő Pennt és Venablest letartóztatták és a Towerbe zárták.
Eközben Cromwell tovább folytatta a tárgyalásokat a spanyolokkal, hogy húzza az időt, és megakadályozza, hogy azok erősítést juttassanak el a gyarmatokra. (Elég valószínűtlen, hogy Cromwell valóban komolyan gondolta, a spanyolokat rá tudja venni arra, hogy bevezessék Spanyolországban az általa követelt vallásszabadságot.) Ebből a célból már 1654 tavaszán felszereltek egy másik flottát is, melynek feladata az lett, hogy az európai vizeken, a spanyol partok előtt járőrözve megakadályozzák a spanyolokat abban, hogy utánpótlást és erősítést juttassanak el a gyarmatokra. Ennek a flottának a parancsnokságát Robert Blake-re bízták.

Blake, akit a sebláz, a vízkór, és a skorbut együttes támadása döntött le lábáról, egészen 1653 végéig a család Bridgewater közelében fekvő vidéki házában lábadozott. Miután végre lábra tudott állni, hosszú sétákat tett a közeli dombokon, és előszeretettel vitázott a szomszédokkal a puritán teológia hittételeiről. Eközben persze tartotta a kapcsolatot a többi tengernaggyal, és az Admiralitással is. Decemberben, bár egészsége még nem állt teljesen helyre, ismét szolgálatba lépett a Spitheadnél állomásozó flottánál. A Hollandiával folytatott béketárgyalások ebben az időben már előrehaladott állapotban voltak, s az angol flotta csupán a bresti francia kalózok elleni őrjáratokra futott ki a Csatornára.
A tengernagy a következő hónapokat nagyrészt a parton töltötte, ám rövidesen újra tengerre kellett szállnia flottájával. Blake-et a Penn Karib-tengerre küldendő flottáját biztosító, 25 hajóból álló, összesen 874 ágyúval felszerelt hajóhad vezetésével bízták meg, amely szeptember 29-én futott ki a hazai kikötőkből. Miután Anglia és Spanyolország hivatalosan még ekkor sem állt hadban egymással, Blake azt az utasítást kapta, lehetőleg tartsa fenn a baráti viszonyt a spanyolokkal, és ne kezdeményezzen összetűzést a spanyol hajókkal és hatóságokkal. Ugyanakkor viszont utasítása alapján határozottan fel kellett lépnie az angol kereskedelmi hajózást veszélyeztető észak-afrikai arab kalózokkal szemben, akár fegyverrel is. A britek nyilván úgy gondolták, a spanyol kikötők közelében fekvő arab támaszpontok elleni támadások egyben a spanyolok felé is demonstrálni fogják majd az angol flotta erejét.
Egy cadizi „baráti látogatást” követően Blake bevitorlázott flottájával a Földközi-tengerre, ahol, a brit tekintélyt helyreállítandó, legelőször is Leghornhoz (Livorno) hajózott, ahol két évvel korábban a hollandok tönkrevertek egy angol flottát. Ezután az angolok egy ideig fel-alá hajókáztak az olasz partok mentén, hogy jelenlétükkel tudatosítsák a Spanyolországot támogató katolikus olasz hercegségekben, kik a tenger igazi urai. Az angol flotta jelenléte miatt a Guise herceg vezette francia csapatok is kénytelenek voltak letenni a Nápoly elfoglalására tervezett hadjáratról. Az Antikrisztus követeinek felbukkanása jókora riadalmat keltett a pápai államban is, ahol VII. Sándor pápa, a fenyegető veszedelemre való tekintettel, könyörgő istentiszteleteket tartott.
A flotta ezután az észak-afrikai partokhoz hajózott, ahol felvonulásukkal tüntető erődemonstrációt tartottak a tuniszi kikötő előtt. Az arabokat azonban nem rendítette meg különösebben a brit lobogók látványa, ezért Blake úgy látta, szükség van egy hatásosabb erődemonstrációra is. Előtte még visszavonult Szicíliába, készleteinek feltöltésére, majd 1655 április harmadikán váratlanul ismét megjelent a tuniszi partok előtt.
A tuniszi flotta a közeli Porto Farina jól megerősített kikötőjében állomásozott, s Blake most elhatározta ezeknek a brit kereskedelmi hajókat oly sokszor megtámadó egységeknek a megsemmisítését. Negyedikén hajnalban benyomult a kikötőbe, s hajóival horgonyt vetett az erődök előtt. Kétórás heves tűzharcban elnémította a parti ütegeket, majd betört a kikötő belsejébe, ahol a hadihajók ágyúi, illetve a partraszálló brit csapatok, sorban felgyújtották az össze ott álló hajót. A sűrű füst teljesen belepte a kikötőt és a várost. A teljes tuniszi flotta leégett, s szinte teljesen elpusztultak a parti ütegek is. Az angol flotta vesztesége meglehetősen csekély volt, 25 halott, és 40 sebesült.
Az angol tárgyalási stílus az újdonság erejével hatott a helyi muzulmán kiskirályokra, a bey-ekre. Ők korábban már hozzászoktak ahhoz, hogy hajóik biztonságát és elfogott embereik szabadon bocsátását a holland és velencei kereskedők, de többnyire még a spanyolok is, tárgyalásokkal, védelmi pénz fizetésével, és a megfelelő embereknek juttatott megfelelő értékű ajándékokkal biztosítják. A takarékos hollandok, és a többiek is, úgy gondolták, ez még mindig olcsóbb megoldás, mint egy költséges háború. Az angolok viszont úgy gondolták: Leverünk mindenkit, aki kekeckedik velünk!
A látványos tuniszi bemutatónak megvolt a maga hatása. Mikor a brit flotta nem sokkal ezután Tripoliba hajózott, az ottani hatóságok szívélyes fogadtatásban részesítették őket, és a bey készségesen aláírta a szerződést a két ország kereskedelmi együttműködéséről, illetve az angol és holland rabok szabadon bocsátásáról. Blake ezután tett egy kitérőt az Adriára, s ellátogatott Velencébe, ahol uralkodónak kijáró tiszteletadással fogadták, majd visszatérőben ismét benézett Tuniszba. A tuniszi beynek közben volt ideje gondolkodni, és a visszatérő angol hajók ezúttal baráti fogadtatásra találtak, Blake pedig egy újabb együttműködési szerződést süllyeszthetett íróasztala fiókjába. Meg persze egy zacskó aranyat is, amit a tuniszi bey fizetett kárpótlásként a korábban elfogott angol hajókért. Olajozottan mentek a tárgyalások Algírban is, melyek ismét egy, az angol kereskedelemnek kedvező szerződés aláírásával értek véget. A Földközi-tengeren hajózó brit kereskedelmi hajókat ezután hosszú ideig egyetlen arab kalóz sem merte bántani.
A kifinomult angol diplomácia sikert aratott a spanyoloknál is. Visszatérőben az atlanti vizekre ugyanis Blake hajói befutottak Malaga kikötőjébe, ahol a spanyolok néhány angol tengerészt börtönbe zártak. A tengerészek kiadatására vonatkozó brit követelésre a helyi hatóságok a szokásos időhúzással éltek, vagyis azt válaszolták, nem tisztázott, melyik szervnek a hatáskörébe tartozik a foglyok szabadon bocsátása. Blake erre visszaüzente, őt nem érdekli, ki fogja az angolokat a hajóira szállítani, de ha 24 órán belül nem adják ki neki az elfogott brit állampolgárokat, földig rombolja Malagát. Természetesen a kitűzött határidőn belül megkapta a tengerészeit. (Ahogy az önelégült viktoriánus történészek megjegyzik: „Blake admirális megtanította rá a világot, hogy egy britet senki sem büntethet meg, csakis egy másik brit!”)
A brit flotta útja azért nem volt egy felhőtlen diadalmenet. A hajók súlyos utánpótlási nehézségekkel küszködtek, mivel –érthető módon- a térségben alig volt olyan kikötő, ahol a helyi kereskedők és hatóságok hajlandók voltak együttműködni az angolokkal. Az utánpótlás nagyobb része közvetlenül Angliából érkezett, amit többnyire a nyílt tengeren rakodtak át. A hajókon járványok törtek ki, melyek megtizedelték a legénységet. Blake maga is megbetegedett pestisben, és igazán szerencsésnek mondhatta magát, hogy néhány hét alatt sikerült felépülnie.

Az Atlanti-óceánra visszatérve a brit flotta, a parancsoknak megfelelően, a Cadiz előtti vizeken járőrözött, hogy megakadályozzák a spanyolokat abban, hogy erősítést küldjenek a Karib-tengerre. (A spanyoloknak egyébként ekkor még mindig nem voltak pontos értesüléseik Penn flottájának igazi céljáról.) Blake hajóinak másik feladata az volt, hogy elfogják a gyarmatokról visszatérő Ezüst Flotta hajóit, a rajtuk szállított értékes rakománnyal együtt. A briteket természetesen a legkevésbé sem zavarta, hogy Anglia és Spanyolország közt még nem történt meg a hadüzenet, tehát elvileg a spanyol hajók barátinak, vagy legalábbis semlegesnek számítottak.
Az angol flotta öt hónapon át cirkált a spanyol vizek előtt, ám a várt kincses hajók nem érkeztek meg. A spanyolok ugyanis látták a partjaik előtt járőröző brit hajókat, és természetesen volt annyi eszük, hogy ne bízzanak meg az angol semlegességben. Az Ezüst Flotta érkezését késleltették, arra számítva, a téli viharok megérkezése előtt az angolok visszavonulnak kikötőikbe. Így is történt.
Az angol flotta egészen 1655 októberéig várakozott a spanyol vizeken, majd csalódottan visszafordultak a brit kikötők felé. Az Ezüst Flotta helyett csak a Cadizból kifutó spanyol hadiflotta jelent meg augusztus végén, ám mivel a két ország még nem állt hadban egymással, a két flottaparancsnok kölcsönösen tartózkodott egymás provokálásától.
A spanyol hajóknál sokkal nagyobb gondot jelentett Blake számára az akadozó utánpótlás, és hajóinak egyre rosszabb állapota. Augusztusban így írt Cromwellnek: „Állapotunk sötét, szomorú, és meglehetősen nyomorúságos. Hajóink rendkívül leromlott állapotban vannak, a tél közeleg, készleteink kimerülőben, az élelem megromlott, embereink pedig betegek a rossz minőségű ivóvíz miatt, és mert két hónapja kizárólag sózott húson élnek.

Október kilencedikén Blake hajói végre visszafordulhattak a brit szigetek felé, és a spanyol vizek ellenőrzését egy másik flotta vette át. Az admirális a szárazföldön töltötte a telet, és azt tervezte, rossz egészségi állapota miatt végleg visszavonul a szolgálattól, és kéri leszerelését.
Időközben azonban végre hivatalosan is kitört a háború a spanyolokkal. Közben ugyanis eljutott Spanyolországba a hispaniolai angol kudarc híre, melyet a helyi spanyol kormányzó természetesen alaposan felnagyítva közölt a madridi udvarral. A győzelmen felbátorodva IV. Fülöp 1656 februárjában hadat üzent Angliának, és egyben az egész spanyol birodalomban embargót hirdetett ki minden angol termékre.
A legújabb háború ismét a szolgálatba való visszatérésre kényszerítette Blake-et, ugyanis egyszerűen senkit nem találtak, aki helyettesíthette volna a flotta élén. (Mások szerint viszont Cromwellék egyszerűen csak igyekeztek őt minél messzebbre eltávolítani a belpolitikai élet közeléből, hasonlóan ahhoz, ahogy később a holland uralkodó elit igyekezett megszabadulni De Ruytertől, annak Földközi-tengerre küldésével.) Popham és Deane meghaltak, Ayscue-t pedig az 1652-es plymouthi veresége után kirúgták a flottától, s ő ezután a svéd haditengerészetnél lépett szolgálatba. William Penn-t a hispaniolai kudarc után hazatérve letartóztatták, és a Towerbe zárták. John Lawson politikailag nem volt megbízható -egy évvel később őt is letartóztatták, mint királypárti összeesküvőt-, Monck pedig visszatért a szárazföldi szolgálatba, és ekkor éppen a lázongó skótok ellen harcolt. Blake régi harcostársai tehát az elmúlt évek során mind eltűntek a süllyesztőben, így a betegeskedő admirális volt kénytelen átvenni a 40 hajóból álló, hiányos felszereltségű flotta parancsnokságát. Hogy milyen várakozásai voltak Blake-nek az úttal kapcsolatban, azt elárulja, hogy indulás előtt az admirális elkészítette a végrendeletét.
Helyettesként kinevezték melléje Edward Montagu-t, akit Cromwell eredetileg a politikailag megbízhatatlan Lawson megfigyelése miatt helyezett a flottához, afféle politikai tisztként, kommiszárként. Sokak szerint egyébként Montagu ugyanezt a szerepet töltötte be Blake mellett is.
A háborútól Cromwell egyebek közt azt várta, hogy az majd egységbe kovácsolja a protestáns országokat. Ebbéli várakozásában csalódnia kellett. Egyetlen protestáns ország sem állt melléje, csak később a katolikus franciák és portugálok. Spanyolországnak viszont sikerült egy katolikus ligát összehozni az istentelen britek ellen. Ezen kívül -Velence, Genova, és a pápai állam mellett- még az észak-afrikai arab kalózállamok többségét is sikerült megnyerniük. (Ők ugyan szintén hitetlenek voltak, dehát ugye ellenségem ellensége az én barátom.)

Blake 1656 februárjában szállt ismét tengerre a Naseby fedélzetén. Rögtön a Cádiz előtti vizekre hajózott, ahol ismét felújította a spanyol kikötő blokádját, és azt kiterjesztette Vigo és Malaga kikötőjére is. Egy ideig -ismét csak korát megelőző éleslátással- tervezte Gibraltár elfoglalását is, de a flotta nehézségei és ellátási zavarai miatt erről végül lemondott.
Májusban behajózott a lisszaboni öbölbe, és rákényszerítette IV. János királyt a korábban megkötött békeszerződés ratifikálására, illetve 50 ezer font kártérítés fizetésére, a korábban Rupert által elfogott angol hajók fejében. A portugálok fogcsikorgatva bár, de engedtek. Az ország 60 éves megszállás után nem sokkal korábban függetlenedett Spanyolországtól, és azóta is gyakorlatilag folyamatosan hadban állt a hatalmas szomszéddal. A portugál király tehát jobbnak látta, ha nem szerez még egy ellenséget, ráadásul az angol hadüzenet jótékonyan hatott a spanyolokkal vívott háborúra is, amennyiben a spanyol hadsereg tekintélyes részét elvonta a portugál területekről.
Nem sokkal később egy nagy erejű viharban az angol flotta hat hajója olyan súlyosan megrongálódott, hogy haza kellett küldeni őket Angliába. Többi hajójával Blake az észak-afrikai kikötőkbe hajózott, a készletek feltöltésére, illetve, hogy kiszabadítsa az ott fogva tartott briteket.
Salé kikötője elé érve az angolok azt látták, hogy néhány genovai hajót horgonyoz odabent. A britek, a tőlük megszokott stílusban, azonnal felszólították az ellenséges hajókat, hagyják el a kikötőt és adják meg magukat, különben válogatás nélkül elpusztítanak minden hajót, amely a kikötőben tartózkodik. Miután a genovaiak elutasították a megadást, az angol flotta benyomult a kikötőbe, és lőni kezdte az ott horgonyzó hajókat. Erre a parti ütegek is tüzet nyitottak a britekre, mire ők meg lőni kezdték a várost, ahol nagy tűz ütött ki. A tűzvész és a lakosság között kitört pánik következtében nagyszámú civil is életét vesztette.
Miután a várva várt Ezüst Flotta csak nem akart megjelenni, szeptember elején Blake visszatért az immár baráti portugál kikötőkbe, hajói karbantartására. Cádiz blokádját fregattjai tartották fenn, Richard Stayner kapitány vezetésével. Szeptember hetedikén azonban a gyarmati flotta hajói váratlanul mégis feltűntek a spanyol partok közelében.
A spanyol flotta parancsnoka megérkezésekor rögtön katasztrofális hibát vétett, a láthatáron feltűnő angol fregattról ugyanis azt hitte, az eléje kiküldött spanyol hajó, mely az irányt jelzi Cádiz felé. Az éjszaka során így az angol hajó tatlámpáját követte, és hajnalban a cádizi kikötő bejárata helyett a parti zátonyok előtt találta magát, melyekre a viharos erejű szélben több hajója is felfutott. Az angol fregattok napkeltekor rögtön támadásra lendültek, és hatórás küzdelemben sikerült a flotta hajóinak többségét elpusztítaniuk vagy elfogniuk, a közeli partokon összeverődött több ezres nézősereg szeme láttára. A spanyol flotta zászlóshajóján pusztult el a hazatérő perui alkirály is, szinte teljes családjával együtt.
A brit hajók óriási zsákmányt szállíthattak haza -Edward Montagu gondos felügyelete mellett-, melyet 38 szekéren szállítottak Portsmouth-ból a londoni Tower kincstárába. A zsákmány értéke meghaladta a három millió fontot. (Mások szerint viszont még az egymilliót sem érte el, mert a zsákmány nagy része útban hazafelé „eltűnt”. Ezek szerint a brit tengerészek -és persze maga Montagu- mégsem állhattak olyan szédítő erkölcsi magaslatokon, mint ahogy azt a régi brit historikusok állítják.)

Az angol flotta fele, Montagu vezetésével, a zsákmányt kísérte haza Angliába, míg a másik fele, Blake irányításával Cadiz előtt maradt, és egész télen fenntartotta a kikötő blokádját. Ez akkoriban hatalmas teljesítménynek számított, főleg azért, mert a briteknek nem volt a közelben megfelelő utánpótlási bázisuk. Az angol hajók ugyanis -teljesen érthető módon- ekkor már egyre nehezebben találtak baráti kikötőt, ahol hajóikat karbantarthatták. (Ezért is kezdték meg aztán nem sokkal később az egész világra kiterjedő támaszponthálózatuk kiépítését.)
A tengeri hadviselés történetével foglalkozó írások egyébként rendszerint azt állítják, Blake a kikötők elleni blokád új módszereit dolgozta ki, és ő volt az első, aki sikeresen fenntartotta egy kikötő blokádját a téli szezonban is. Az igazság azonban az, hogy az angolok a kikötők elleni blokádok megszervezésében is Trompot és a hollandokat másolták, akik korábban a téli szezonban is sikeresen tartották fenn Dunkerque blokádját. Bár persze hozzá kell tenni, a hollandoknak, közeli kikötőik jóvoltából, nem okozott gondot az utánpótlás megszervezése.
A britek szerencséjére az új portugál uralkodó, az 1656 végén hatalomra került fiatal VI. Alfonso, elődjénél barátságosabban viszonyult a britekhez, akikben szövetségest látott a spanyolok ellen. Az angolok így a portugál kikötőkben el tudták intézni a legfontosabb javításokat, és készleteik feltöltését. Az egyik ilyen alkalommal, San Lucar kikötőjében, Blake találkozott régi ellenfelével, az éppen konvojt kísérő De Ruyterrel. A két tengernagy hűvösen, de udvariasan köszöntette egymást, és kisebb ajándékokkal kedveskedtek a másiknak.
A tél során Blake újra meglátogatta az észak-afrikai arab kalózállamokat, melyeket sikerült is sorban „lebeszélnie” a spanyol szövetségről. Érvelésének természetesen a városokra szegezett ágyúk adtak nyomatékot.

Az egyik brit sorhajó, a St.Andrew.

1657 kora tavaszán az angolok hírét vették, hogy Mexikóból egy újabb kincsszállító konvoj közeledik a spanyol partok felé. A hajók az angol blokád miatt nem Cádizba, hanem a Kanári-szigetekre, Santa Cruz kikötőjébe futottak be. Blake április 13-án, 25 hajóval indult meg a kikötő felé.
Santa Cruz kikötőjét a világ egyik legerősebb erődszere védte, a védelem parancsnoka, Don Diego Diagues, tehát teljes nyugalommal várta a brit flotta érkezését. A kikötő belsejébe csupán egy keskeny csatornán át lehetett bejutni, melyet két oldalról ágyúkkal bőven felszerelt erődök védtek. Ráadásul a kedvezőtlen széljárás is megnehezítette a kikötőbe való be és kijutást. A biztonság kedvéért azért a hajókról kirakodták a partra az arany és ezüstszállítmányt, ám a többi áru a fedélzeteken maradt.
A spanyolok ugyan magabiztosan várták a brit támadást, melyre számítottak és jó előre fel is készültek, ám önbizalmukat nem osztotta mindenki. A sokat tapasztalt holland kereskedők azonnal vitorlát bontottak, és pánikszerű gyorsasággal elhagyták a kikötőt, mihelyt az angol hajók április 19-én feltűntek a láthatáron.
Megérkezve Blake rögtön haditanácsot tartott. Nem látott reális esélyt arra, hogy sikerülhet a belső kikötőben horgonyzó spanyol hajókat elfogni és onnan kivontatni, ezért úgy döntött, nem is kísérleteznek azok elfogásával, hanem csupán az ellenséges flotta megsemmisítését tűzik ki célul. A kikötő elleni támadást lényegében a Porto Farina elleni akció mintájára tervezték meg. Az admirális úgy tervezte, a reggeli dagállyal mennek be, és az esti apállyal jönnek ki a kikötőből.
A támadás így sem ígérkezett egyszerű feladatnak, s az angol hajókon mindenki tisztában is volt vele, milyen kockázatos vállalkozásba fognak. A visszaemlékezések szerint a brit hajók fedélzetén -a szokásos gyakorlattól eltérően- egyetlen káromkodás sem hangzott el, a legénység szitkozódás helyett buzgón imádkozott a győzelemért, és hogy ép bőrrel megússzák a következő napot. A szokásoktól eltérően aznap nem osztották ki a napi rumadagot sem.
Huszadikán reggel hét órakor, a reggeli és az imádkozás befejeztével, Stayner 13 fregattja tört be először a kikötőbe, és rögtön megtámadták a belső kikötőben, a part mentén horgonyzó hajókat. Az angol fregattok közvetlen közelről, szó szerint érintésnyi távolságból lőtték a spanyol hajókat, hogy a parti ütegek, tartva attól, hogy saját egységet találnak el, ne vehessék tűz alá őket.
Közvetlenül Stayner hajói után Blake is benyomult a kikötőbe, és legerősebb hajóival horgonyt vetve a parti erődök előtt, felvette a harcot azok ágyúival, hogy lekösse a spanyol tüzérséget, amíg fregattjai végeznek az ellenséges hajókkal. Dél körül már annyira megtizedelte az ellenséges ütegeket, hogy behatolhatott a kikötő belsejébe, hogy segítse Stayner hajóit.
A parancs ellenére néhány angol fregatt kapitánya megrohanta és elfoglalta a számára célpontként kijelölt spanyol hajót, s ezek most megpróbálták zsákmányukat kivontatni a kikötőből. Blake-nek többször is meg kellett ismételnie jelzéseit, mire a kapitányok vonakodva bár, de engedelmeskedtek, és a zsákmányul ejtett hajókat elhagyva felgyújtották azokat. Délután két órára mind a 16 spanyol hajó lángokban állt, s a füst több mérföldes körzetben beborította a kikötőt, és annak környékét.
Ezután következett az akció legkényesebb része, a támadók visszavonulása. Az eredeti terv szerint az angol hajók a kora esti órákban az apállyal kisodortatták volna magukat a kikötőből, ami viszont azzal járt, hogy hosszú ideig a kikötő bejáratánál települt spanyol parti tüzérség lőtávolságán belül kellett volna tartózkodniuk. Azonban ahogy az angolok megkezdték a visszavonulást, a szél váratlanul megfordult, és a szárazföld felől kezdett el fújni. Ez teljesen szokatlan jelenség volt a napnak ebben a szakában, és a feljegyzések szerint néhány évente egyszer fordult csak elő ilyesmi. A szél váratlan megfordulását az angolok és a spanyolok egyaránt a briteknek kedvező isteni közbeavatkozásnak tekintették. A part felől fújó szél és az apály gyorsan kihajtották a kikötőből Blake hajóit, amelyek este hét órára már valamennyien a nyílt tengeren, a spanyol ágyúk lőtávolságán kívül voltak.

A támadás elérte kitűzött célját. A britek ugyan nem ejtettek zsákmányt, viszont elpusztították a teljes spanyol flottát, a hajókon maradt rakománnyal együtt. A korábban a partra kiszállított nemesfém rakomány ugyan spanyol kézen maradt, de ezt meg nem tudták eljuttatni Spanyolországba, mivel a spanyoloknak egyetlen hajójuk sem maradt. A támadás brit részről viszonylag csekély áldozatokat követelt. Néhány hajó súlyosan megrongálódott, és az angolok elvesztettek 50 halottat és 150 sebesültet.
Odahaza sokan kritizálták Blake-et, amiért túl nagy kockázatot vállalt. Szerintük az admirális alighanem rajtavesztett volna, ha nem történik meg a csoda, és este nem fordul meg a szél. A tény azonban az volt, hogy a szél megfordult, és a csata elsöprő angol győzelemmel ért véget, mely nagy visszhangot váltott ki Európa szerte.
Az Admiralitás és Cromwell egyaránt köszönőlevelet küldött Blake-nek, akit Cromwell még egy külön ajándékkal is meglepett. A diktátor a saját arcképét küldte el Blake-nek, aranyozott keretben, gyémántokkal ékesítve. Blake nem fűzött kommentárt az ajándékhoz, pedig érdekes volna tudni, vajon mit gondolt róla?
A Santa Cruz elleni támadást azóta is korszakalkotó haditettként ünneplik, mely megmutatta, hogyan kell a hadihajókat a parti erődítmények ellen alkalmazni. A támadás egyben cáfolata is azoknak a véleményeknek, melyek szerint a hadihajók mindig alárendelt szerepet játszanak a parti erődökkel szemben. (Ezt az elterjedt tévedést sokat emlegeti például Geoffey Regan is a könyveiben.) Mint számtalan történelmi példa mutatja, a hadihajók -megfelelő irányítás mellett természetesen- le tudják küzdeni a parti erődök ellenállását. Az ilyesféle vállalkozások persze nem tartoztak a legkönnyebb feladatok közé, és nem is örvendtek nagy népszerűségnek az admirálisok között, de a gyakorlatban több támadás járt sikerrel, mint amennyi kudarcot vallott. A negatív példaként oly sokat emlegetett Dardanellák elleni támadás sem a flotta, hanem a hadsereg miatt jutott csődbe. A flotta, természetesen nem veszteségek nélkül, a rossz vezetés ellenére is végül sikeresen leküzdötte a török parti tüzérséget, és partra szállította az inváziós csapatokat. A veszteségek nagy része sem az ellenséges ágyúk, hanem a rosszul elvégzett aknamentesítés miatt következett be.

A Santa Cruz elleni támadás után Blake visszatért a spanyol partok elé, és még négy hónapon át fenntartotta azok blokádját, miközben ismét tett egy kitérőt Saléba, és békeszerződést kötött az ottani bey-el is. Egészségi állapota azonban gyorsan hanyatlott, olyannyira, hogy fekvőbetegként már parancsnoki teendőit sem tudta ellátni. Ennek ellenére csak júliusban kapott engedélyt a hazatérésre. Az admirális lelkierejét különösen megtörte az a hír is, hogy kedvenc öccsét, Humphrey-t, kötelességmulasztás és gyávaság miatt hadbíróság elé állították, és elbocsátották a flotta kötelékéből. (Bár nagyon lesújtotta az eset, habozás nélkül aláírta a bíróság ítéletét, melyet neki, mint flottaparancsnoknak, jóvá kellett hagynia.)
A hazafelé vezető úton már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az admirális haldoklik. Blake egyetlen vágya, melynek többször hangot adott, és melyért állandóan imádkozott, ekkor már csak az volt, hogy szeretett szülővárosában halhasson meg. Ez azonban már nem adatott meg neki. Még megérhette, hogy kabinja ablakából megpillantotta az angol partokat, és láthatta az üdvözlésére összegyűlt több ezres tömeget, ám miközben hajója, a George, 1657 augusztus 17-én horgonyt vetett a plymouthi kikötőben, az admirális, zokogó tisztjeitől körülvéve, kilehelte lelkét.
Blake urnába helyezett belső részeit a plymouthi St.Andrew templomban helyezték örök nyugalomra, míg bebalzsamozott holttestét Greenwich-be szállították, ahonnan egy fekete bársonnyal bevont bárkán hajóztak fel vele Londonba.
A szeptember negyedikén, hatalmas tömeg részvételével megtartott gyászszertartás után -melyen részt vett Blake egész családja, a flotta szinte valamennyi tisztje, az Admiralitás Lordjai, London főpolgármestere, valamint Cromwell vezetésével a teljes Államtanács-, a holttestet a Westminster apátságban helyezték örök nyugalomra, az angol királyok síremlékei között.

Robert Blake. Korabeli metszet.

Az örök nyugalom azonban nem tartott sokáig. A Stuartok visszatérése után II. Károlyt a bredai egyezményben ugyan kötelezték, hogy a polgárháború résztvevői, pártállásukra való tekintet nélkül, bántatlanságot élveznek, azonban az egyezmény megszövegezőinek eszükbe sem jutott, hogy a büntetlenséget netán a halottakra nézve is kötelezővé kellene tenni. Márpedig miután az élőket nem bánthatták, a visszatérő királypártiak a halottakon álltak bosszút.
Cromwellnek, vőjének, Henry Iretonnak, és a királyra a halálos ítéletet kimondó John Bradshow bírónak a holttestét exhumálták, felakasztva közszemlére tették, majd felnégyelték, a testrészeket pedig –a jó középkori szokásoknak megfelelően- London és a nagyobb angol városok kapuira tűzték ki. Cromwell levágott feje ezután még évtizedekig egy karó hegyére tűzve aszalódott a Westminster Hall előtt, és csak II. Jakab 1685-ös trónra lépése után távolították el onnan.
Blake teteme elkerülte ezt a megaláztatást, ám az admirális holttestét szintén eltávolították a Westminster apátságból, és a St.Margaret templom udvarán, többek közt egykori kollégájával, Richard Deane-el, valamint Cromwell anyjával és lányával, illetve a Hosszú Parlament elnökének, John Pym-nek a holttestével együtt jelöletlen, közös sírba temették. (Egyes források szerint a tengernagy holttestét először a Temzébe hajították, és csak miután néhány régi barátja később onnan kihalászta, temették el titokban.) A sír pontos helye azóta sem ismert.


Forrásmunkák.

Jelen írás alapvetően William Hepworth Dixon „Robert Blake, Admiral and General at Sea” című könyvére, valamint Charles Lee Lewis „Famous old-world sea fighters” című könyvének Blake-el foglalkozó fejezetére épít. Érdemes talán megemlíteni, hogy mindkét munka meglehetősen ósdi, Dixon könyve 1852-ben, Lewis könyve pedig 1929-ben jelent meg. Egyébként a harmadik általam ismert –bár nem olvasott- könyv, David Hannay „Admiral Blake” című munkája is a XIX. századból származik, 1886-ban adták ki.
Egyetlen, újabb keletű Blake könyvről tudok csak, Frank Knight 1971-es munkájáról -ezt sem olvastam-, pedig az előbb említettek eléggé a viktoriánus kor önelégült birodalmi szemléletét tükrözik, és adataik is több ponton ellentmondanak egymásnak. Knight könyve és a Blake-ről az elmúlt száz évben megjelenő kisebb terjedelmű írások pedig rendszerint mind Dixon könyve alapján készültek. Úgy látszik a Royal Navy-vel foglalkozó brit történészek csupán azt tekintik ambíciójuknak, hogy megírják az ezeregyedik Nelson életrajzot is. (Na erről most eszembe jutott a magát hajózástörténésznek tituláló emberke, aki a rádióban egyszer egyebek mellett valami olyasmit is nyilatkozott, hogy az angolok már annyira kikutatták saját tengerészmúltjukat, hogy történészeik, hazai témát nem találván, újabban már főleg más nemzetek haditengerészeteinek történetét kutatják. Azért nyilvánosság előtt ekkora hülyeséget talán mégse kellene…)
A Blake-el –a Royal Navy atyjával! - foglalkozó angol könyvek kiadásának dátumait elnézve úgy nagyjából megvilágosodik az ember előtt, miért is kellhet az angol közönség számára „Who was Robert Blake?” című, felvilágosító weblapokat írni.
(A közhiedelemmel ellentétben már az angolok sem annyira hagyománytisztelők. Egyik ismerősöm ismerőse, aki Londonban dolgozik, például állítja, a Trafalgar Square-en áthaladva diplomás angol kollégája nem tudta megmondani, ki az a fickó az oszlop tetején. Persze aki ezen fel talál háborodni, annak azt ajánlanám, kérdezzen meg egy átlagos magyar középiskolást, ki volt és mit csinált például Nagy Lajos, Hunyadi János, Bethlen Gábor, vagy éppen Görgey Arthur. Szerintem meglepő válaszokat fog kapni.)
Az előbbiek mellett érdemes még megemlíteni Jack Sweetman könyvét, („The Great Admirals: Command at Sea, 1587-1945”), amely eredetileg szintén tartalmaz egy Blake-ről szóló fejezetet, ami azonban a magyar kiadásban, sok más fejezettel együtt, a rövidítés áldozatául esett. (Spóroltak a papíron? Vagy úgy gondolták, az eredeti könyv vastagsága elriasztóan hat a potenciális vásárlókra?)
Emellett persze sokat mazsoláztam mindenféle Wikipédiás oldalakról, és felettébb hasznosnak találtam a „British Civil War, Commonwealth and Protectorate 1638-60” című lapot is. Az adott korszak, a XVII. század, általános történéseire vonatkozólag pedig remekül lehet tájékozódni Hajnal István „Az újkor története” című könyvéből.
Az oldalon található festmények –ahol a képaláírásban nem jelölöm meg a művészt- a két Willem van de Velde alkotásai. Többnyire holland hajókat ábrázolnak ugyan, de úgy érzem, nagyon látványos, szép festmények, és jól visszaadják a korabeli kikötők és vitorlások hangulatát.

(2009 július-augusztus)


Vissza.