Bismarck

Lerágott csont, mondhatnánk. A Bismarck valószínűleg a legjobban dokumentált csatahajó, könyvek tucatjait olvashatjuk róla. Mármint angol, német, francia, orosz, kínai, stb., nyelveken. Magyarul természetesen jóformán semmit, leszámítva Ludovic Kennedy remek könyvét, amely azonban csak a hajó egyetlen bevetésének történetéről szól, magáról a hajóról csak néhány általánosságot közöl. A hiányt persze ez az írás sem fogja pótolni, de legalább egy rövid ismertetőt ad a leghíresebb német csatahajóról.

Az első világháború végén a német flotta romokban hevert. Legjobb hajói a Scapa Flowi öböl mélyére kerültek, a tisztek és a legénység szanaszét széledt. A végső csapást az 1919-es versaillesi szerződés 181-es cikkelye jelentette, amely Németországot letörölte a tengeri hatalmak listájáról. A bosszúra éhes antant hatalmak a német flottát hat régi, a modern tengeri hadviselésben gyakorlatilag használhatatlan sorhajóra, hat könnyűcirkálóra, 12 rombolóra és 12 torpedónaszádra korlátozták. A 190-es cikkely még erre is rátett egy lapáttal, amikor engedélyezte ugyan, hogy a húsz éves kort elért sorhajók helyett a németek új hajókat építhessenek, de ezeknek a jövőben megépítendő német csatahajóknak a maximális vízkiszorítását 10.000 tonnában határozta meg. Ez a határozat már egész egyszerűen nevetséges volt. Ez a 10.000 tonna a győztes hatalmak nehézcirkálóinak standard vízkiszorítása volt, akik csatahajóikat 35.000 tonnával építették. (És később még ez sem bizonyult elegendőnek.)
Közvetlenül a háború után a tönkrement, csődbe jutott Németországnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy flottafejlesztésen törje a fejét. A 20-as évek végére azonban hat régi sorhajójuk kezdett kiöregedni, és megkezdődhettek az új hajók tervezési munkálatai. A német mérnökök bravúros munkát végeztek. A versaillesi szerződés lehetetlen feltételei ellenére sikerült egy hatékony hajótípust létrehozniuk, a zsebcsatahajókat. A még mindig gyenge lábakon álló német költségvetésnek külföldről kellett hiteleket felvenni, hogy megépíthessék az első ilyen hajót, a Deutschlandot, mellyel az elöregedett Preussen sorhajót váltották le. Tíz éves szünet után tehát Németországban újra megindult a nagy hadihajók építése, és ezzel a német hadiflotta újjáépítése. A folyamat a náci hatalomátvétel után felgyorsult. 1935-ben a németek egyoldalúan felmondták a versaillesi szerződés egyezményeit, és nyílt fegyverkezésbe kezdtek. Március 25-én Hitler közölte a Berlinbe látogató brit külügyminiszterrel, hogy hajlandó velük egy olyan fegyverzetkorlátozási egyezményt kötni, mely szerint a német flotta hajóinak vízkiszorítása nem lépi túl a brit flotta vízkiszorításának 35%-át. (A tengeralattjáróknál 45%-át.) Az angolok némi habozás után belementek a dologba. A briteknek volt éppen elég bajuk más tengeri hatalmak, Japán, Olaszország, Franciaország növekvő ambícióival, és tulajdonképpen megkönnyebbültek, hogy egyik riválisukkal sikerült számukra előnyös -vagy legalábbis annak látszó- egyezségre jutni. 1935 június 18-án, Londonban, az angol és a német külügyminiszter, Sir Samuel Hoare és Joachim von Ribbentrop, aláírták az angol-német tengerészeti egyezményt. Németország számára ez a csatahajók terén lehetővé tette összesen 184.000 tonnányi hajótér, azaz átszámítva öt, 35.000 tonnás csatahajó megépítését.
A németek rögtön sutba dobták a korábban, kényszerből elkezdett zsebcsatahajók építését -talán rosszul tették-, és azonnal hozzáláttak a nagy csatahajóik megépítéséhez. Leállították az 1934-ben elkezdett negyedik és ötödik, D és E jelű zsebcsatahajón folyó munkálatokat -ezek növelt, 20.000 tonnás változatok lettek volna, dízelmotorok helyett gőzturbinákkal felszerelve-, és helyettük inkább megkezdték az új, névlegesen 26.000 tonnás csatahajók, a későbbi Scharnhorst és Gneisenau építését. Egy évvel később pedig belefogtak az első 35.000 tonnás hajók, a Bismarck és a Tirpitz megépítésébe.

A németek sértődötten tagadják azt a nemzetközi szakirodalomban gyakran elhangzó állítást, miszerint a Bismarck az első világháborús Bayern osztályú csatahajók továbbfejlesztett változata lett volna, és azt állítják, hogy a Bismarck vadonatúj konstrukció volt, a Scharnhorst osztályú csatahajók továbbfejlesztése. (A Scharnhorst osztályt egyébként meg a szintén első világháborús Mackensen osztályú csatacirkálók leszármazottjának szokták tekinteni.) A németek ezt nyilván teljesen komolyan így is gondolják, de nehéz úgy ránézni a Bismarck és a Bayern tervrajzaira, hogy a két hajó közötti feltűnő hasonlóság ne szúrjon szemet az embernek. Készséggel elhiszem, hogy a német tervezők rá se néztek a korábbi csatahajók terveire, de a végeredmény –a Bismarck- mégiscsak egy olyan hajó lett, amely tökéletesen illeszkedik a német csatahajóknak az 1909-es Nassau osztálytól kiinduló családfájába. A Bismarck és a Tirpitz alapvetően konzervatív konstrukciók voltak, azonban egyáltalán nem biztos, hogy ez hátrányukra vált volna.
Az angol-német tengerészeti szerződés aláírása után hivatalosan is megrendelték a két első 35.000 tonnás csatahajót, F és G jelzéssel. Az F jelű csatahajó –a későbbi Bismarck- megépítésére vonatkozó szerződést 1935 november 16-án írták alá a Blohm&Voss hajógyárral. A hajó terveit elkészítő mérnökcsoportot Dr. Hermann Burkhardt irányította. A tervezésnél hivatalosan a korábbi, Scharnhorst osztályú hajókat vették alapul, bár ezt az állítást megkérdőjelezi az, hogy a csatahajók tervezése titokban már 1933-ban elkezdődött, még a Scharnhorst osztályú hajóké előtt.
Már 1935 elején kiderült, hogy az új hajók vízkiszorítása túl fogja lépni az engedélyezett 35.000 tonnát. Az előzetes kalkulációk alapján a hajók feltételezett vízkiszorítása, attól a még el nem döntött kérdéstől függően, hogy milyen hajtóműveket építenek be, 39.400 és 40.700 tonnának adódott. A flotta főparancsnokának, Raeder tengernagynak az utasítására azonban a típus hivatalos megjelölése továbbra is a 35.000 tonnás csatahajó maradt. Hogy a külföld számára ezt valamelyest hihetővé tegyék, a hajó merülését hivatalosan csak 7,5 méterben adták meg. (Ez nagy megnyugvást keltett a londoni Admiralitáson. Úgy vélték, ezeket a lapos fenekű csatahajókat a németek nyilván a Balti tenger sekély vizein kívánják bevetni, az oroszok ellen.)
Utólag a németek elleni vádpontok egyikévé vált az, hogy gátlástalanul túllépték az engedélyezett vízkiszorításokat. A szerencsétlen németek két világháborút is elvesztettek, így hát mindenért rajtuk verik el a port, holott igazság szerint valójában végül is nem lépték túl a limitet. (Bár a szándék megvolt bennük.) Az 1935 december és 1936 március között megtartott második londoni tengerészeti konferenciáról ugyanis Japán kivonult, Olaszország pedig nem írta alá a záró egyezményt. Ezért egy olyan kiegészítő cikkelyt csatoltak a szerződéshez, amely lehetővé tette az aláíró országok számára, hogy új csatahajóik maximális vízkiszorítását 45.000 tonnáig növeljék, abban az esetben, ha feltételezhető, hogy a szerződést alá nem író országok valamelyike nem tartja be a korábbi, 35.000 tonnás limitet. Természetesen az aláíró nagyhatalmak –és később Németország - azonnal éltek ezzel a feltételezéssel, és ettől fogva gyakorlatilag a 45.000 tonnás limit vált elfogadottá. A Bismarck 42.000 tonnája pedig ebbe bőven belefért. Nemcsak a németek, hanem az 1936 után épült csatahajók esetében kivétel nélkül az összes többi tengeri hatalom túllépte a 35.000 tonnát, de, nyilván propagandisztikus okokból, kivétel nélkül valamennyien le is tagadták ezt, és új hajóikat 35.000 tonnásnak jelentették be. Az Iowa osztályú amerikai csatahajók voltak az elsők, melyeket már hivatalosan is 45.000 tonnásra terveztek. (Egyébként még nagyobbak lettek.)

A Bismarck gerincét végül 1936 július elsején fektették le a Blohm&Voss hamburgi hajógyárában, a 9-es sólyán. Konstrukciós száma BV 509 volt. A vízrebocsátásra két és fél évvel később, 1939 február 14-én, egy keddi napon került sor, 60.000 meghívott vendég részvételével. Hitler és vendégei a Hamburg jacht fedélzetén érkeztek meg a hajógyárba, s miután a Führer megszemlélte a díszőrséget, fellépett a hajó orránál felállított díszemelvényre, és elmondta a vízrebocsátás előtti beszédét.
„... Hat évvel a nemzetiszocialista forradalom után, ma szemtanúi lehetünk új flottánk harmadik, és legnagyobb csatahajója vízrebocsátásának. Mint a német nép vezére, és a Birodalom kancellárja, nem tudok történelmi múltunkból jobb nevet találni e hajó számára, mint ama férfi nevét, aki ragyogó páncélzatú, félelem nélküli lovag volt, a német birodalom megteremtője, akinek jövőbelátása adta számunkra az erőt, mellyel a keserves csapás után a nemzet újjászületett, és csodálatos terjeszkedésbe kezdett. Német építők, mérnökök, gyári munkások hozták létre ennek a büszke tengeri óriásnak a magasra tornyosuló testét. Azok a német katonák és tisztek, akik egy nap abban a tisztességben részesülnek, hogy ezt a hajót vezethetik, legyenek mindig méltók a névre, melyet hajójuk visel. Legyen velük a Vaskancellár szelleme, kísérje őket a békeidők örömteli útjain, csakúgy, mint a veszély idején, és vezesse őket a végső kötelesség hívásakor. Ezekkel a forró kívánságokkal köszönti a német nemzet új csatahajóját, a Bismarckot!"
A hajót aztán Otto von Bismarck unokája, Dorothea von Loewenfeld keresztelte meg. 13 óra 34 perckor a hajótest alól kiütötték az utolsó fékbakokat is, a Bismarck végigcsúszott a sólyán, s a kikötő vizébe siklott.

A Bismarck volt a Blohm&Voss hajógyárban épített utolsó nagy hadihajó. 1939 július 15-én lefektették az első H osztályú csatahajó gerincét, de alig három hónappal később, október 10-én, építését felfüggesztették, majd 1941 augusztusában végleg törölték. Ezután a hajógyár minden kapacitását az U Bootok építésére fordították.
A vízrebocsátás után a Bismarckot a gyár felszerelő mólójához vontatták, ahol elkezdték a kazánok, lövegtornyok, és a felépítmények beszerelését. Felszerelték a hajó oldalára a páncélöv lemezeit is. A hajó eredeti, függőleges orrát is átépítették az úgynevezett atlanti orra. Ezt a módosítást minden nagy német hadihajón végrehajtották, az új orr kiképzéstől ugyanis azt várták, hogy javítja a hajók tengerállóságát, és eltereli a nagy sebességnél a fedélzetre felcsapó hullámokat.
1939 szeptemberében kitört a háború, de ennek, és a szokatlanul kemény télnek dacára az építés az előre eltervezett menetrend szerint folytatódott tovább.
1940 áprilisában kezdtek befutni a jövendőbeli legénység tagjai. Az első érkezők között volt a leendő parancsnok, Ernst Lindemann is. Június végén a hajót egy úszódokkba vontatták, ahol felszerelték a hajócsavarokat. Ezután újabb tesztek következtek, majd 1940 augusztus 24-én, egy szerény ünnepség kíséretében a csatahajót hivatalosan is átadták a haditengerészetnek.


A hajótest.

A Bismarck a német flottában hagyományosnak mondható háromcsavaros meghajtással, és négy ikerlövegtoronnyal épült. Páncélzatának elrendezése is a korábbi, első világháborús egységekéhez volt hasonló. A hajó hosszúsága a vízvonalnál – már az új orral - 241,5 méter, teljes hosszúsága pedig 251 méter volt. 36 méteres szélességükkel a Bismarck és a Tirpitz voltak - a Yamato osztályú csatahajókat leszámítva - a legszélesebb csatahajók, ami kiváló stabilitást biztosított nekik. A hajó merülése teljes terhelésnél 10,2 méter volt, 50.900 tonna vízkiszorítás mellett. A kiválóan áramvonalazott hajótest több mint 90%-a villanyhegesztéssel épült. Az építéshez főleg a Schiffbaustall III jelű szerkezeti acélt használták, melynek Brinell keménysége 120-150 fok, szakítószilárdsága 52-64 kg/mm, a szakadást megelőző nyúló alakváltozásának mértéke 24 % volt. A hajót összesen 22 vízzáró rekeszre osztották. Ezek közül 17 esett a citadellapáncélzat által védett téren belülre, ami annyit jelent, hogy a hajó teljes hosszának 70%-át erős páncélzat védte. Ez messze a legjobb érték valamennyi csatahajó között. A hajótest belső felosztására igen nagy gondot fordítottak, és a belső teret sok száz rekeszre tagolták, ami nagymértékben fokozta a hajó ellenálló képességét. A hajófenék 83%-a kettős fenékkel készült. A hajógerinctől az előárboc csúcsáig összesen 17 fedélzet húzódott. A hajó megépítése több mint tíz millió munkaórába, és, nem mellékesen, mintegy 180 millió birodalmi márkába került.

Páncélzat.

A Bismarck páncélzata több szempontból is egyedülállónak számított a maga korában. Elsősorban az tette különlegessé, hogy a páncélzat a hajó tervezett teljes súlyának - 46.980 tonna - pontosan 40%-át tette ki -18.700 tonna -, ami a legnagyobb érték valamennyi csatahajó között. Ha pusztán a páncélzat súlyát nézzük, a Bismarckot akkor is csak a Yamato típusú csatahajók múlták felül a maguk 22.895 tonnányi páncélzatával, ami viszont ezeknél a hajóknál csak az összsúly 33,2 %-át jelentette. A Bismarck páncélzatának másik különlegessége pedig az, hogy a németek, a világ haditengerészetei közt egyedül, kitartottak az első világháború idején használt páncélelrendezés mellett, míg mindenki más az úgynevezett "all or nothing" csatahajókat építette. Az elnevezés arra utal, hogy ezeken a hajókon a létfontosságú részeket -gépházak, lőszerraktárak- rendkívül erős, gondosan felépített páncélzat védte, míg a hajó többi részét csak vékonyan, vagy éppen sehogyan sem páncélozták. A németek ezzel szemben az egész hajót igyekeztek védeni, még azon az áron is, hogy a fő páncélöv és a páncélfedélzet így valamivel gyengébb védelmet kapott, mint a többi nemzet csatahajóinál. (Hogy ez megérte e, arra még később visszatérek.)
A páncél anyaga egy hosszú és kiterjedt kutatómunka eredménye, mely már nem sokkal az első világháború után elkezdődött. A végeredmény tulajdonságai messze felülmúlták az első világháború idején használtakét, és legalább egyenrangú volt a más nemzeteknél használt páncéllemezekkel. A Bismarck páncélzata nagyrészt háromféle páncéllemezből épült fel.

1. KC n/A - Különlegesen edzett felületű, úgynevezett cementált páncél. Az eljárást még a Krupp művek fejlesztette ki az 1800-as évek végén, és a Bismarckon használt páncél is ennek az 1894-es világszenzációnak, a Krupp féle cementált krómnikkel páncélnak a leszármazottja. (Mint minden más páncél, egészen napjainkig.) A cementálás lényege, hogy speciális kemencékben a még izzó páncéllemezek közé nagy nyomású világítógázt préselnek, melynek széntartalmát a még izzó lemezek felszíne elnyeli, s ezzel a lemez felülete rendkívüli keménységre tesz szert. A páncél alsó rétegei "lágyak" maradnak, ami mintegy alátámasztja a rendkívül kemény, és rendkívül törékeny felső réteget. A Bismarckon is használt páncélötvözet 3,5-3,8% nikkelt, 2% krómot, 0,3% karbont, 0,3% mangánt, és 0,2% molibdént tartalmazott. A KC páncélt 4 és 19,6 hüvelyk közötti vastagságban gyártották. A felülete kb. egy hüvelyknyi mélységben volt cementálva, méghozzá rendkívül keményre, 650-700 Brinell fokra. Egy hüvelyk után a keménység már csak kb. 500 fok volt, ami aztán a páncél belseje felé fokozatosan tovább csökkent, míg a lemez vastagságának mintegy a felénél - a német szabványok szerint 41%-nál - el nem érte a homogén lemezek értékét, a 240 Brinell fokos keménységet. Ezt a páncélt használták az övpáncélzatnál, a parancsnoki híd, a lövegtornyok és a barbetták páncélozásánál. Fő feladata az volt, hogy ellenálljon a viszonylag kis szögben becsapódó nehézlövedékeknek. Más nemzeteknél a páncéllemezeket nem cementálták ilyen keményre. Az általában a legjobbnak tartott, 1935-ös, brit Cemented Armor (CA) lemezeket csak 600 Brinell fokra cementálták, és a cementálás csak a lemez 30%-áig terjedt. A cementálás meglehetősen bonyolult, és roppant költséges eljárás volt. A japánok például költségkímélési okokból a Yamato osztályú csatahajóknál ezt el is hagyták, és az egész páncélzatot homogén acélból építették fel.
2. Wotan hart (Wh) - Homogén páncélanyag, melyet először az 1920-as évek végén alkalmaztak a német könnyűcirkálókon és zsebcsatahajókon, s a háború végéig használatban maradt. A lemezek szakítószilárdsága 85-95 kg/mm, szakadási nyúlása 20%, keménysége 220-250 Brinell fok volt. Ezeket a lemezeket a vízszintes páncélozásnál, a fedélzeteken, a lövegtornyok és irányítóállások tetőlemezein használták. A homogén páncéllemezek közül valószínűleg a Wh lemezek voltak a világ legjobbjai.
3. Wotan weich (Ww) - A Wh lemezeknél lágyabb homogén páncéllemez, 67-75 kg/mm szakítószilárdsággal, szakadási nyúlása 25%, keménysége 200 Brinell fok volt. Ezeket a lágy, rugalmas és hajlékony lemezeket a torpedóvédő válaszfalaknál használták, ahol nem a becsapódó lövedékek, vagy repeszek megállítása volt a cél, hanem a torpedó, vagy aknarobbanás által keltett lökéshullámok felfogása.

Ezek mellett a Bismarckon kis mennyiségben használták még az úgynevezett Wotan starrheit (Wsh) páncélt is. Ez egy különösen kemény - 250-280 Brinell fok - homogén páncél volt. Ebből készültek a légvédelmi gépágyúk lövegpajzsai, illetve a légvédelmi irányítóállások gömb alakú kupolái.

A páncélzat elrendezése.

A radikálisan újszerű elrendezéssel épült zsebcsatahajók után a németek, némileg meglepő, de tulajdonképpen érthető módon, a Scharnhorst és Bismarck osztályú hajóknál visszatértek a konvencionális megoldásokhoz. A páncélzat felépítése többé-kevésbé ugyanolyan, mint az első világháború előtt készült Kaiser osztályú, és az azután épült német csatahajókon.

A páncélöv.

A külső páncélöv alsó része 320 mm vastag KC lemezekből állt, melyek 170,7 méter hosszban, és 5,2 méter szélességben fedték a vízvonalat. A páncéllemezeket egy 20-25 mm vastag acéllemezre csavarozott, 50 mm vastag teakfa rétegre erősítették. A teakfa alap tovább növelte a szerkezet rugalmasságát, segített a robbanás energiájának elnyelésében, a hajó vázszerkezetére való szétosztásában. A páncélöv szélességének nagyobb része a vízvonal fölé került, a tervek szerint 3,2/2,0 méter arányban, ami a gyakorlatban inkább 2,8/2,4 méter körül alakult. A fő páncélöv felső, vékonyabbik része 145 mm vastag KC lemezekkel volt védve, melyek védték a belső teret a lassabb, és kisebb átütőerejű nehéz rombolólövedékektől, a kisebb kaliberű gránátoktól és a repeszektől. A hajó orrát és tatját vékonyabb, elöl 60, hátul 80 mm-es Wh lemezek védték a kisebb kaliberű lövedékektől, és a szilánkoktól. A páncélöv, teljes hosszának mintegy 50%-ában, a hajó orra és tatja felé, a hajó bordáinak dőlését követve kifelé hajlott, ami tovább növelte ellenálló képességét, amely különösen a lőszerraktárak környékén volt fontos. A dőlésszög 7 és 17 fok között változott.

A fedélzetek.

A főfedélzetet csaknem a hajó teljes hosszában, a 10-től a 224-es bordáig, Wh lemezekkel páncélozták. A páncélzat vastagsága 50 mm volt, a lövegtornyoknál és a parancsnoki hídnál 80 mm. A páncélfedélzet két szinttel, azaz 5,2 méterrel a főfedélzet alatt húzódott. Ez egy jellegzetes, döntött szélű "teknősfedélzet" (turtle deck) volt, melynek középső, vízszintes része a tervezett vízvonal szintje felett egy méterrel helyezkedett el. A Wh lemezekből álló páncélzat vastagsága középen 80 mm, a lőszerraktárak felett 95 mm volt. A fedélzet szélei a középhez képest 22 fokban voltak lefelé hajlítva, és alsó szélük a vízvonal alatt találkozott a fő páncélövvel. Ezek a döntött szélek 110 mm vastag Wh lemezekből készültek, vastagságuk a lőszerraktárak felett 120 mm-re nőtt. Összességében tehát a hajó középső része 130-200 mm vastag fedélzeti páncélzattal rendelkezett.
A hajó citadellán kívül eső orr része a negyedik fedélzeten kapott még egy vékony, 20 mm-es páncélzatot, a farrészt viszont, ahol a sérülékeny kormányszerkezet helyezkedett el, lényegesen erősebben, 110 mm-es lemezekkel védték.

Függőleges válaszfalak.

A hajót összesen 22 vízhatlan rekeszre osztották fel. A fő páncélöv két végén, elöl az A lövegtorony előtt, a XIX és a XX rekesz között- a 202-es bordánál - , valamint hátul a D lövegtorony mögött, a II és III rekesz között - a 32-es bordánál - két páncélozott válaszfal húzódott. (A rekeszek és bordák számozása tat felől indult.) A két válaszfalat váltakozó vastagságban - KC lemezekkel - páncélozták. Az első válaszfal a fő és a páncélfedélzet között 145 mm, a páncél és a harmadik fedélzet között 220 mm, ez alatt 180 mm vastag volt. Ezt a válaszfalat védte az orr rész 60 mm vastag páncélöve, és a főfedélzet 50 mm vastag páncélozása is, tehát az ellenséges lövedékek számára nehezen elérhető volt. A hátsó válaszfal a fő és ütegfedélzet között 145 mm, az üteg és páncélfedélzet között 220 mm vastag volt. Ennek a válaszfalnak a tat 80 mm vastag páncélöve, a főfedélzet 50 mm vastag lemezei, illetve a kormányszerkezetet védő 45-150 mm vastag páncéllemezek adtak plusz védelmet.
A két válaszfal, valamit a páncélöv, és a két páncélozott fedélzet alkották az úgynevezett citadellát, vagy páncéldobozt, amely a hajó vízvonal alatti, létfontosságú részeit védte a lövedékektől, és bombáktól.

Parancsnoki torony, és irányítóállások.

Az első parancsnoki híd falai 350mm-es KC, teteje 220 mm-es Wh lemezekből készültek, a padlólemezek 70 mm vastagok voltak. A híd tetején a távolságmérő kupolájának falai 220 mm, a teteje 100 mm vastag páncéllemezből készült. A parancsnoki hídtól lefelé, a páncélfedélzetig egy 220 mm vastag KC acélból készült, egy méter átmérőjű akna húzódott, amely a hidat kötötte össze a hajó belsejében levő központi irányítóállással.
A hátsó parancsnoki híd gyengébben volt páncélozva, oldalai 150, a teteje 50, a padlólemezek 30 mm vastag páncéllemezekből készültek. Az itt elhelyezett távolságmérő oldalt 100, felül 50 mm-es páncélborítást kapott. A hátsó hidat is egy akna kötötte össze a hajó belsejével, ez azonban csak 50 mm vastag páncélozást kapott.
Az előárboc tetején levő fő tűzvezető harcálláspont csak vékonyabb páncélozást kapott, mivel az ilyen magasan levő helyen egy vastag és súlyos páncélzat stabilitási gondokat okozott volna a hajónak. A harcálláspont oldalai 60, teteje és alja 20 mm-es páncélborítást kapott. A tetején levő távolságmérő kupolájának 20-30 mm vastag páncélzata volt.
A parancsnoki híd páncélozásában az egyes haditengerészeteknél eltérő álláspontok érvényesültek. A britek például nem, vagy csak alig páncélozták a hidat, azzal érvelve, hogy ha az közvetlen nehézgránát találatot kap, a bent tartózkodók a sokkhatás miatt akkor is életüket vesztik, ha a páncéllemezek nem szakadnak át. Amellett pedig a tapasztalat azt mutatta, hogy ütközetben a páncélozott irányítóállást többnyire nem is szokták használni, mivel alig lehetett kilátni belőle.

Lövegtornyok és barbetták.

A négy fő lövegtorony páncélzata 130-350 mm-es lemezekből állt. A 10 méter átmérőjű barbetták páncélzata a főfedélzet felett 340 mm vastag volt, alatta, ahol a főfedélzet 80 mm vastag, és a felső páncélöv 145 mm vastag páncélzata is védte, 220 mm-re csökkent.
A másodlagos tüzérség 150 mm-es lövegtornyait természetesen jóval vékonyabb, 20-100 mm vastag KC lemezek fedték, barbettáik páncélzata a fedélzet felett 80 mm, a védettebb alsó fedélzeteken csak 20 mm vastag volt.

Vízvonal alatti védelem.

A torpedók és aknák ellen a hajót a vízvonal alatt egy 45 mm vastag, Ww lemezből készült hosszanti válaszfal védte. Ezek mögött még egy 8 mm vastag, hajlékony acéllemezt is elhelyeztek, arra az esetre, ha a válaszfalak átszakadnának. A torpedóvédő válaszfalak függőlegesen voltak beépítve, ellentétben a Scharnhorst osztályú hajóknál alkalmazott döntött elrendezéstől. A válaszfalak elsődleges feladata a vízvonal alatti robbanások okozta károk mérséklése volt, de valamelyest erősítették a fölöttük levő páncélfedélzetet is.
A torpedóvédő válaszfalak és a hajótest külső fala közötti távolság a hajótest közepén 5,5 méter volt, de ez a távolság a tat és az orr felé haladva fokozatosan csökkent, és a D, illetve az A lövegtornyoknál 3,05 méterre szűkült. A németek nem kedvelték a túl széles torpedóvédelmi rendszereket, mert úgy gondolták, azok túlságosan is megterhelik a hajó stabilitását, ha egy esetleges torpedótalálat következtében megtelnek vízzel.
A hajó üzemanyagkészletét, és a kazánok tápvizét nagyrészt a válaszfalak és a hajó oldala közötti, három részre felosztott tér két belső rekeszében tárolták. Ezek védelmi szerepet is betöltöttek, amennyiben rugalmas anyagként segítettek egy esetleges torpedó vagy aknarobbanás lökéshullámait elnyelni és szétszórni. A külső cellák az ellenárasztás céljára voltak fenntartva.
A Bismarck torpedóvédelmi rendszerét úgy tervezték, hogy képes legyen ellenállni 250 kg TNT robbanásának. A rendszer azonban a gyakorlatban ennél sokkal ellenállóképesebbnek bizonyult.
A hajótest 83%-a dupla fenékkel épült, ennek mélysége 1,7 méter volt. A hajó fel volt szerelve az úgynevezett MES (Magnetischer Eigenschutz) rendszerrel is. Ez a "mágneses önvédelmi rendszer" egy sor kábelt jelent, mellyel demagnetizálták a hajótestet, védve azt a mágneses gyújtású torpedók, és aknák ellen.

A hajótest belső felosztása.

A hajótest 22 vízhatlan rekeszre volt osztva, ezek közül 17 helyezkedett el a citadellán belül (a III-ik és a XIX-ik rekeszek között). A citadellán belül, kétoldalt, a fő páncélövtől 5,5 - 3,05 méter távolságra, egy hosszanti válaszfalat építettek be, mely 30 mm vastag Wh páncéllemezből készült. (Ez tulajdonképpen a torpedóvédő válaszfal felfelé való kiterjesztése volt.) Ennek elsődleges feladata a fő páncélövet átütő lövedékek repeszeinek felfogása volt. A citadellán belüli, kétfedélzetnyi teret a további, páncélozás nélküli válaszfalak összesen 102 cellára osztották, de ezek közül sokat még tovább tagoltak, így végeredményben csak az ütegfedélzeten 100 felett volt a rekeszek száma. Ennek nagy jelentősége volt a robbanások lökéshullámainak, és a repeszeknek a felfogásában, a tüzek terjedésének megakadályozásában. A hajó többi része is hasonló alapossággal volt felosztva, csakúgy, mint a tüzelőanyag cellák.

A fegyverzet.

A 38 cm-es lövegek.

A Bismarck fő fegyverzetét 8 db, 38 cm-es kaliberű löveg alkotta. Ezek az 1934-ben tervezett, SK C/34 jelű ágyúk voltak a német hadihajók fedélzetén valaha elhelyezett legütőképesebb lövegek. Fő céljuk természetesen a felszíni tengeri célok elpusztítása volt, de használhatták szárazföldi célpontok ellen, sőt szükség esetén akár repülőgépek ellen is.
Az ágyúkat négy darab kétágyús lövegtoronyban helyezték el, melyeket a német flottában hagyományosnak mondható módon, az orrtól a far felé haladva az ABC betűivel, illetve nevekkel jelölték. Az Anton és Bruno lövegtornyok elől, a Cesar és a Dora hátul helyezkedtek el. A lövegtornyok szokatlanul nagy méretűek voltak, súlyuk egyenként 1064 tonna volt (a lőszerkészlet nélkül). A tornyokon belül az ágyúkat egymástól jól elkülönítették, hogy esetleges működési zavaraik ne hassanak egymásra. Minden cső a másiktól függetlenül mozoghatott, és tüzelhetett. A lövegtornyok forgatási sebessége másodpercenként 5,4 fok volt, az egyes ágyúcsöveket 6 fok/másodperc sebességgel lehetett emelni. Mindegyik lövegtoronyba beépítettek egy 10 méter fesztávolságú optikai távolságmérőt , mellyel szükség esetén a lövegtornyok a központi irányítástól függetlenül, önállóan is tüzelhettek. Az A lövegtoronyból ezt a távolságmérőt az első próbautak után kiszerelték, mivel a nagy sebességnél a fedélzetre felcsapódó víz miatt -a német csatahajók közös konstrukciós hibája, hogy orrnehezek voltak- a gyakorlatban használhatatlannak bizonyult.
Az ágyúk teljes csőhossza 19,63 méter, tömegük 110,7 tonna volt. Az ágyúk huzagolása 90, jobb felé csavarodó barázdával (huzaggal) történt, a barázdák szélessége 7,76 mm, mélysége 4,5 mm volt. Az ágyúkból elméletileg 26 másodpercenként lehetett egy lövést leadni, a csövek számított élettartama 242 lövés volt. A csöveket -8 és +30 fok közötti tartományban lehetett emelni, a maximális lőtávolság 30 fokos csőemelkedésnél 36.520 méter volt. A lövedék becsapódási szöge ezen a lőtávolságon 40,3 fok, kezdősebessége 820 méter/sec, repülési ideje 69,9 másodperc volt. A kivető töltet súlya 212 kg, a lövésnél a cső visszarúgása 3,75 méter volt.
A lőszerellátmányt összesen 1004 lövedék alkotta, háromféle típusból.

Páncéltörő lövedékek.
Panzersprenggranate L/4,4 (mit Haube) - Fenékgyutaccsal és úgynevezett "sapkával" ellátott páncéltörő lövedékek. Ezek feladat az volt, hogy az erősen páncélozott célpontok - azaz a csatahajók - páncélzatát áttörjék, úgy, hogy a robbanás a hajó belsejében következzen be. Ezért a gyújtás erősen késleltetett volt, hogy a lövedékeknek legyen idejük behatolni a hajó belsejébe. Ha ezt a típusú lövedéket gyengén védett, vagy páncélozatlan célpontok ellen használták, a lövedék többnyire egyszerűen keresztül szaladt rajtuk, és vagy a célponton túl robbant, vagy egyáltalán nem robbant fel, mivel a célpont gyenge ellenállása nem aktiválta a gyújtószerkezetet. Az 1,672 méter hosszú páncéltörő lövedék súlya - mint a másik két típusba tartozó lövedéké is - 800 kg, a töltet súlya 18,8 kg volt. Páncélátütő képességük 4.572 méter (5.000 yard) távolságon, 2,4 fokos becsapódási szögnél, oldalpáncél esetén 616 mm, fedélzeti páncél esetén 19,3 mm volt. 27.000 méter távolságon, és mintegy 25 fokos becsapódási szögnél, ezek az értékek az oldalpáncélnál 304 mm-re, a fedélzeti páncélzatnál 126 mm-re változtak.
Robbanólövedékek.
Sprenggranate L/4,5 Bodenzünder (mit Haube) - Szintén fenékgyutaccsal és sapkával felszerelt lövedékek, melyeket gyengén páncélozott célpontok, például cirkálók ellen használtak. A gyújtás késleltetése kisebb, a töltet súlya viszont nagyobb, 32,6 kg volt. A lövedék hossza 1,71 méter.
Repeszgránátok.
Sprenggranate L/4,6 Kopfzünder (mit Haube) - Orrgyutaccsal és sapkával ellátott, nagy robbanóerejű lövedékek. Az orrgyutacs miatt páncélátütő képessége igen korlátozott volt, így az úgynevezett "lágy" célpontok, például a rombolók, vagy kereskedelmi hajók ellen használták őket. Pusztító erejük főleg a repeszhatásból adódott. Az 1,748 méter hosszú lövedékek töltetének súlya 64,25 kg volt.

A 15 cm-es lövegek.

A másodlagos tüzérséget tizenkét darab, SK C/28 jelű 150 mm-es ágyú alkotta, melyeket a hajó középső részén, két oldalt helyeztek el hat iker lövegtoronyban. A lövegtornyok közül csak a két középsőt szerelték fel saját távolságmérővel. Mindegyik lövegtorony 120 tonnát nyomott, forgatási sebességük 9 fok/sec volt. Az ágyúcsöveket a -10 és +40 fok közötti tartományban lehetett mozgatni, 8 fok/sec gyorsasággal. Az ágyúcsövek teljes hosszúsága 8,2 méter, súlyuk 9,02 tonna, élettartamuk mintegy 1100 lövés volt. Az ágyúkból percenként nyolc lövést lehetett leadni, a maximális lőtávolság 40 fokos csőemelkedésnél 23.000 méter, a 45,3 kg súlyú lövedék kezdősebessége 875 méter/sec, a kivető töltet súlya 14,15 kg. A lőszerellátmány csövenként 150 darab volt, a fő tüzérséghez hasonlóan, háromféle lövedékből.

A légvédelmi lövegek.

A Bismarck nehéz légvédelme kimondottan erős volt. Ezt 16 darab 105 mm-es légvédelmi ágyú alkotta, melyeket nyolc, egyenként 27 tonna súlyú ikerlövegtoronyban helyeztek el a hajó felépítményén. A 6,84 méter hosszú csövek súlya 4,56 tonna volt. A csöveket a -9 és +80 fokos tartományban lehetett mozgatni, függőlegesen 12 fok/sec, oldalra 8,5 fok/sec gyorsasággal. A lövegekből percenként 18 lövést lehetett leadni, a kilőtt lövedék súlya 15,1 kg, kezdősebessége 900 méter/sec volt. A maximális lőtávolság 80 fokos csőemelkedéssel 12.500 méter, 45 fokos csőemelkedéssel 17.700 méter. A csövek számított élettartama 2.950 lövés volt.
A könnyű légvédelmi fegyverzet 16 darab 37 mm-es és 12 darab 20 mm-es gépágyúból állt. A 37 mm-es ikergépágyúk csőhossza 3,074 méter, tömegük 243 kg, maximális lőtávolságuk 8.500 méter, tűzgyorsaságuk percenként 80 lövés, a cső számított élettartama 7.500 lövés. A 20 mm-es légvédelmi gépágyúkat egyesével helyezték el a fedélzeteken. A gépágyúk teljes hossza 2,25 méter, súlyuk 64 kg, maximális lőtávolságuk 4.900 méter. Percenként 450-500 lövés leadására voltak képesek, a csövek számított élettartama mintegy 20.000 lövés, a lőszerellátmány pedig -a 37 mm-es, és a 20 mm-es gépágyúknál egyaránt - csövenként 2.000 lövedék volt.

A repülőgépek.

A 30-as évek elejétől, a Dunkerque osztályú francia csatahajók megjelenésétől fogva, minden csatahajó kötelező tartozékává vált a fedélzeti hangár, és néhány hidroplán. Úgy képzelték, a csatahajóról katapultált repülőgép felderíti hajója számára a célpontot, és rádión irányítva a tüzelést, lehetővé teszi, hogy a csatahajó akár közvetlen látótávolságon túli célpontot is képes legyen eltalálni.Az elképzelés nem vált be, és így utólag nehéz megérteni, egyáltalán hogyan is hihették azt, hogy ez a módszer működni fog. A repülőgéppel szemben rendszerint ott volt az ellenség repülőgépe, a rádióadást zavarták, az időjárási viszonyok nem voltak mindig kedvezőek, de a gondok igazából ott kezdődtek, amikor a repülőnek vissza kellett térnie. Leszállni a hajóra persze nem tudott, csak a vízre, és onnan daruval emelték vissza a fedélzetre. Ehhez természetesen a hajónak meg kellett állnia, márpedig egy ilyen, több tízezer tonnás monstrumot sem megállítani, sem pedig elindítani nem volt egyszerű dolog. Kedvezőtlen körülmények között akár órákig is eltarthatott egy ilyen művelet, márpedig a harctéri viszonyok között egyetlen kapitány sem akadt, aki megkockáztatta volna, hogy hajója béna kacsaként vesztegeljen a vízen, miközben az ellenség repülői, hajói és tengeralattjárói a közelben ólálkodnak. Egyetlen esetről sem tudok, amikor a repülőgépről irányított tűzvezetés a gyakorlatban is megvalósult volna. (Mármint hajó-hajó elleni harcban.) Ez legfeljebb csak a kisebb és fürgébb cirkálók esetében működött, a csatahajókról később többnyire le is kerültek a repülőgépek.

A Bismarckon négy Arado Ar-196 A3 hidroplánt helyeztek el a hangárakban, de szükség esetén még két gépet lehetett tárolni a fedélzeten. Két gép került a főárboc alatti, 120 m2-es hangárba, a kémény két oldalán elhelyezett két 60 m2-es hangárba pedig egy-egy gép. Az Arado cég konstrukciója meglehetősen sikeresnek bizonyult, egészen a háború végéig használták. Robosztus, erős fegyverzetű egymotoros gépek voltak, két úszótalppal. A gépek személyzete a Luftwaffe kötelékébe tartozott.
A repülőgépeket egy, a hajó közepén, a kémény és a főárboc között beépített, 32 méter hosszú, kettős katapultról lőtték ki, melyet teleszkopikusan akár 48 méteresre is meghosszabbíthattak, a hajó oldalán túlra. A visszaérkező gépeket a 12 tonnás darukkal emelték vissza a fedélzetre, majd a kémény körül húzódó fényszóróplatform alatti két kisebb daru segítségével helyezték vissza őket a hangárakba.
A Bismarck négy repülőgépének jelzései a következők voltak:
052 számú gép, T3+IH jelzéssel
110 számú gép, T3+AK jelzéssel
123 számú gép, T3+DL jelzéssel
150 számú gép, T3+MK jelzéssel

A gépek adatai.
Fesztávolság 12.4 méter
Hosszúság 11 méter
Magasság 4.4 méter
Üres súly 2.335 kg
Teljes súly 3.300 kg
Fegyverzet 2x20 mm MG FF a szárnyakban
1x7.92 MG elöl
2x7.92 MG hátul
2x50 kg bomba a szárnyak alatt
Motor 9 hengeres BMW 132K
Teljesítmény 960 LE
Sebesség 320 km/h
Hatótávolság 497 mérföld

A tűzvezetés.

A lövegek tüzét három tűzvezető harcálláspontról irányították, melyek közül kettő az első és a hátsó parancsnoki híd felett, a harmadik, a fő tűzvezető harcálláspont pedig az előárboc tetején helyezkedett el. Ezek mindegyike rendelkezett egy forgatható kupolába szerelt optikai távolságmérővel, és egy FuMO 23 radarral. A FuMO 23 hatótávolsága mintegy 25 km volt, a radar a 81,5 méteres hullámhosszon működött, 368 MHz frekvenciával. Sérülékeny és pontatlan eszköz volt, ráadásul elég nehézkes volt a kezelhetősége is. A radarnak egy megközelítőleg két méter magas és négy méter széles, téglalap alakú antennája volt.
Az előárboc tetején levő harcálláspont, ahol az első tüzértiszt is elhelyezkedett, 31 méterrel volt a vízszint felett. Ezt egy 10,5 méteres, teljesen körbeforgatható optikai távolságmérővel szerelték fel. A hátsó parancsnoki híd egy ugyanilyen távolságmérőt kapott, míg az elsőt egy kisebb, 7 méteres távolságmérővel szerelték fel, melynek látószöge azonban, a felépítmények miatt, korlátozott volt. A négy fő lövegtornyot szintén felszerelték egy-egy 10,5 méteres távolságmérővel, arra az esetre, ha a központi tűzvezetés működésképtelenné válna. Így minden torony önállóan is tüzelhetett, bár ebben az esetben a célzás pontossága lényegesen rosszabb volt, mint a központi irányítás esetén. Az A lövegtorony távolságmérőjét 1940-41 telén leszerelték, mivel a felcsapódó víz miatt gyakorlatilag használhatatlannak bizonyult. A 15 cm-es lövegtornyok közül csak a két középső volt felszerelve 6,5 méteres távolságmérőkkel.
A légvédelmi tüzet négy, egy-egy 4 méteres távolságmérővel felszerelt harcálláspontról irányították. Ezek közül kettő, gömb alakú kupolával fedve, az előárboc két oldalán helyezkedett el, a másik kettő, borítás nélkül, a felépítményen hátul.
A tüzelés módszere az ágyúk számától és típusától, a cél távolságától, valamint a használt távolságmérő típusától függött, és minden flottánál más volt. A német hajókon az volt a bevett gyakorlat, hogy először gyors egymásutánban lőttek három részleges sortüzet, különböző távolságokra. A Bismarckon például először az A lövegtorony tüzelt, két másodperc múlva - más távolságra beállítva - a B, majd a D torony. Miután megfigyelte a lövedékek becsapódását, a tüzértiszt végrehajtotta az irányzáson a szükséges korrekciókat, és rendszerint a második sortűzzel már be is lőtték magukat. (A Scharnhorst mintegy 26.400 yard, azaz kb. 24 km távolságból, a harmadik sortűzzel már el is találta a Glorioust.) Miután megtalálták a helyes szöget és lőtávolságot, teljes sortüzeket lőttek mind a nyolc ágyúból, vagy, a német flottában kedvelt módon, részleges, négy ágyús sortüzeket az első, és a hátsó lövegtornyokból.

A hajtóművek.

A Bismarckot eredetileg a zsebcsatahajóknál jól bevált dízelmotoros meghajtással szerették volna felszerelni, azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a rendelkezésre álló motorokkal legfeljebb csak 27 csomós sebességet lehet kicsikarni a hajóból. (Az optimista változat szerint.) Ezután egy darabig a turbo-elektromos meghajtás gondolatával kísérleteztek, talán annak hatására, hogy az ilyen hajtóművekkel rendelkező Normandie éppen ekkoriban nyerte el a Kék Szalagot. A turbo-elektromos meghajtásnál a turbinák nem közvetlenül a hajócsavart hajtják, hanem generátorokat, és az így fejlesztett áramot vezetik hátra a hajócsavarokat meghajtó villanymotorokhoz. Az ilyen megoldás előnye a jóval egyszerűbb, következésképpen olcsóbb turbina, a rövidebb, kevésbé sérülékeny hajócsavar tengely, és leginkább a hajtóműrendszer kisebb tehetetlensége, vagyis a hajó sokkal rövidebb idő alatt tudja növelni a sebességét, mint a gőzturbinás meghajtásnál. Hátránya a generátoroktól a villanymotorokig vezető kábelek sérülékenysége, és főképp a jóval nagyobb súly. Végül ez utóbbi volt a döntő ok, ami miatt a németek feladták ezt az elképzelést, és inkább a hagyományos, a Scharnhorst osztályú hajóknál is alkalmazott hajtóműrendszer mellett döntöttek. A turbo-elektromos meghajtást nagy csatahajókon egyébként csak az amerikaiak használták, az első világháború végén épített New Mexico, Tenessee, és Colorado osztályú hajóikon, de második világháború előtt és alatt épített csatahajóikon ők is visszatértek a hagyományos hajtóművekhez.
A Bismarck hajtóműrendszere, amely a hajó összsúlyának mindössze 9%-át tette ki, összesen 150.170 Le-őt tudott leadni, ami a csatahajó számára lehetővé tette a 30,12 csomós sebesség elérését. A 8.294 tonna üzemanyag 19 csomós sebesség mellett 8.525 mérföld megtételére volt elég, ami kiváló értéknek számít, és bizonyítja, hogy a hajót hosszú távú, óceáni bevetésekre tervezték.

Kazánok.

A Bismarckon tizenkét darab Wagner Hochdruck kazánt építettek be a hajó közepén, a XI-es és XII-es rekeszben elhelyezett hat kazánházba. Az 55-56 attmoszférás üzemi nyomáson működő kazánok 450 fokig hevítették túl a gőzt. Egy kazán súlya - vízzel feltöltve - 52,8 tonna volt. A kazánok teljes fűtőfelülete 4.560 m2 volt, nem számítva a túlhevítéshez szükséges további 1140 m2 -t. A fűtőfelület minden négyzetmétere 132 kg-nyi gőzt termelt. Ugyanilyen kazánokkal szerelték fel a Tirpitzet is.

Turbinák.

A Bismarckon, mint általában a többi nagy német hadihajón is, a németek által olyannyira kedvelt háromcsavaros meghajtást alkalmazták. Ezzel megspóroltak egy teljes turbinakészletet, valamint súlyt és helyet takarítottak meg a hajón, amit másra lehetett fordítani. A három turbina gépházait a VIII-as és a X-es rekeszben helyezték el. A középső turbina gépháza került hátra, a VIII-as rekeszbe, a két szélsőé a X-esbe.
A Bismarck Blohm&Voss turbinákat kapott, míg testvérhajója, a Tirpitz, hasonló teljesítményű BBC gőzturbinákat. Turbina helyett talán célszerűbb volna turbinakészletről beszélni, ugyanis ezek a turbinák több részből álltak. Volt egy magas, egy közép, és egy alacsony nyomású fokozatuk, egy hátramenet rész - aminek szintén volt egy magas és egy alacsony nyomású fokozata -, sőt, a Tirpitzen még egy gazdaságos menetet lehetővé tevő, úgynevezett cirkáló (cruising) fokozatot is beépítettek. A magas és középnyomású turbinák fordulatszáma teljes terhelésnél 2.880 fordulat/perc volt, ami a hajócsavarokat percenként 270-es fordulatszámmal hajtotta, míg az alacsony nyomású turbinák fordulatszáma 2.430 volt, ami a hajócsavaroknál 190 fordulatot jelentett. Hátramenetnél a turbina fordulatszáma 1.700-2.000, a hajócsavaroké 180-190 fordulat/perc volt.

Hajócsavarok.

A három darab, háromlapátos hajócsavar átmérője 4,70 méter volt. A bal oldali és a középső hajócsavar az óramutató járásával ellentétes irányban forgott, a jobb oldali azzal megegyezően. Mindegyik propeller tömege 2,4 tonna, teljes sebességnél a fordulatszámuk 270 fordulat/perc volt.

Kormánylapátok.

Az elektromos kormányszerkezet két párhuzamosan elhelyezett, 24,2 m2 felületű kormánylapátot mozgatott, melyek a hajótest síkjától 8 fokkal kifelé dőltek. Mindkét lapát 11,63 tonna tömegű volt, a felfüggesztéssel együtt.

Áramfejlesztők.

A hajó áramellátásáról összesen nyolc 500kW-os dízelgenerátor, öt 690 kW-os turbógenerátor, és egy 460 kW-os turbógenerátor gondoskodott. Ezeket négy generátor teremben helyezték el, melyek közül kettő a kazánok előtt, kettő pedig a középső turbina gépházának két oldalán volt található. Az összes kimenő teljesítmény 220 Volt feszültségnél 7.910 kW volt.

Egyéb felszerelések.

Horgonyok.

A Bismarckot négy horgonnyal látták el. Hármat a hajóorrban, egyet pedig a tat bal oldalán helyeztek el. A horgonyok öntött acélból készültek, és dombornyomással feltüntették rajtuk a gyártó nevét, a gyártási évet, és a súlyukat. A horgonyok súlya egyenként 9,5 tonnát nyomott, 25 méternyi horgonylánc súlya pedig 2,8 tonna volt. A horgonylánc engedélyezett terhelését 99.751 kg-ban állapították meg.

Fényszórók.

Összesesen hét, 1,5 méter átmérőjű fényszórót helyeztek el a fedélzeten, melyeket a Siemens-Schuckertwerkte AG üzeme gyártott le. Egy fényszórót az előárbocon elöl levő platformon helyeztek el, négyet a kémény két oldalán, kettőt pedig a főárboc mögött.

Csónakok.

A hajón összesen 3 parancsnoki csónakot (Admirals und Kommandantenboote), 4 csónakot (Verkehrsboote), 2 motorcsónakot (Motorbarkasse), 2 kuttert, 2 dingit, 2 jollét és 16 mentőtutajt helyeztek el.
A főfedélzet két oldalán elhelyezett kutterokat, dingiket és jollékat a Rheinübung hadművelet kezdetekor leszerelték a hajóról.


A hajó története.

A Bismarck szolgálatba állítása, és a legénység beosztása után a hajó rögtön megkezdte a próbautakat. Még a kikötőben elkezdték a hajóval való ismerkedést. Légvédelmi és kárelhárító gyakorlatokat, harci riadókat tartottak, hogy a legénység összeszokjon. 1940 szeptember 15-én a Bismarck első ízben hagyta el a hamburgi kikötőt, hogy megkezdje a próbautakat a Balti tengeren, ahol a gotenhafeni (Gdansk) kikötő lett a bázisa. A Balti tenger biztonságos helynek számított, egyetlen bejáratát, a Kattegatot, erősen őrizték, és aknamezőkkel zárták el. A kikötőt elhagyva a Bismarck összeütközött az Atlantik nevű vontatóhajóval, de egyik hajóban sem esett komoly kár. Szeptember 15-én éjszaka a hajót angol légitámadás érte, de nem kapott találatot. A következő nap a Bismarck áthajózott a kieli csatornán, és 17-én befutott Kielbe, ahol egy hetet töltött ellátmányt felvéve, és az ágyúkat kalibrálva. 28-án a hajó elhagyta Kielt, és még aznap befutott Gotenhafenbe. A következő két hónapban a hajó a danzigi öbölben gyakorlatozott. Október 23-án a Bismarck készen állt a gyorsasági próbára. Az eredetileg tervezett 138.000 LE, és 29 csomó helyett a hajó 150.170 LE teljesítményt, és 30,1 csomó sebességet ért el. A Bismarck ezzel a teljesítménnyel akkor a világ leggyorsabb csatahajója volt. Október-november során a hajóra felszerelték a távolságmérőket, és a légvédelmi fegyverzetet. November közepén megtartották az első lőgyakorlatot is. 1940 december 05-én a Bismarck elhagyta a Balti tengert, és a kieli csatornán át visszatért Hamburgba, ahová december 09-én érkezett meg. Itt ismét a Blohm&Voss hajógyárba állt be, ahol elvégezték a hajón a végső beállításokat. Ekkor szerelték le az A lövegtorony távolságmérőjét, mivel az a nagy sebességnél felcsapódó víz miatt nem volt használható. És itt festették fel a hajóra a német flottában használatos, jól ismert, csíkos kamuflázst is. A hajótatra felfestették a horogkeresztet, a lövegtornyok tetejét pedig sötétszürkére mázolták. (Mások szerint vörösre, de van sárga verzió is.) Karácsonyra a legénység nagy részét szabadságolták. Lindemannt Adalbert Schneider helyettesítette december 16 és 31 között.
1941 január 24-én a Bismarcknak vissza kellett volna térnie a Balti tengerre, de a kieli csatorna befagyott, a főparancsnokság pedig nem engedélyezte, hogy a jütlandi félszigetet körülhajózva térjenek oda vissza. A hajó így márciusig a kikötőben állt, és csak március 08-án tért vissza Kielbe, de közben a csatornában zátonyra futott, amiről végül saját erejéből sikerült levergődnie. Hogy a hajófenéken elvégezzék a szükséges javításokat, a Bismarck Kielben beállt a Deutsche Werke üzemének C jelű dokkjába. Március 14-én elhagyta a dokkot, majd feltöltötték lőszerkészletét, és ellátmányozták. 15-én megérkezett a hajóra az első két Arado Ar-196 repülőgép (T3+IH, T3+AK) is. Március 17-én a Bismarck elhagyta Kielt, és a Schlesien csatahajó kíséretében Gotenhafenbe hajózott. Ezután újabb próbautak következtek. Közben, április 02-án, megérkezett a másik két Arado gép is (T3+DL, T3+MK), és beépítették a még hiányzó légvédelmi gépágyúkat. Május 05-én Hitler megtekintette a Bismarckot, és a közelben álló Tirpitzt. A Führer négy órát töltött a hajó fedélzetén. Május 12-én Lütjens és törzskara is megérkezett a Bismarckra. Újabb próbautak után aztán május 18-án a hajó üzemanyagot és ellátmányt vételezett, majd a következő napon, 19-én, a Prinz Eugen és három romboló kíséretében a Bismarck elindult első, és egyben utolsó harci bevetésére.

A Rheinübung hadművelet története olyan ismert, hogy szükségtelennek tűnik azt újból elmesélni. Viszont nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy röviden megosszam az érdeklődő tömegekkel a saját véleményemet az eseményekről.
Először is, abban a formában, ahogy azt végül kivitelezték, az egész hadművelet merő ostobaság volt. Az eredeti tervek szerint az akcióban gyakorlatilag az egész német felszíni flotta részt vett volna, és ha ez valóban megvalósul, a németek akár az egész háború kimenetelét eldöntő győzelmet is arathattak volna. A Royal Navy hiába volt papíron oly nagy fölényben, hajóit a birodalom védelme miatt szét kellett szórniuk a világ különböző tengerein, ráadásul ezek a hajók kettő kivételével mind régi, elavult egységek voltak, a vadonatúj és korszerű német hajókkal ellentétben. De a hadművelet előkészítése során rögtön kiderült, hogy a Tirpitz nem fog időben elkészülni - bár ha az angolok bemerték vetni a Prince of Walest, talán a németek is megkockáztathatták volna ezt a Tirpitzzel -, azután a Scharnhorstnak mentek tönkre a kazánjai, végül a Gneisenaut torpedózták meg az angolok. Itt kellett volna lefújni, vagy elhalasztani az egészet, legalább addig, amíg a Tirpitz el nem készül, és a Scharnhorstot ki nem javítják. Raeder azonban ragaszkodott a Bismarck bevetéséhez, pedig még Lütjensnek is ellenérzései voltak az akcióval kapcsolatban. Sikeres időszak volt ez a német felszíni flotta számára, és valószínűleg Raeder tényleg úgy gondolta, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg, és itt van az ideje, hogy bevessen mindent, amije van. De még így is meglehetős ostobaságnak tűnik, hogy a németek azért építették meg a világ legnagyobb csatahajóját, hogy azzal kereskedelmi hajókat hajkurásszanak az Atlanti óceánon. A Bismarck túl nagy érték volt ahhoz, hogy egy olyan akcióban tegyék kockára, melynek nyeresége legfeljebb egy tucat elsüllyesztett kereskedelmi hajó lett volna.
Maga a hadművelet rosszul kezdődött, és rosszul végződött. Lütjens kapitális hibák egész sorozatát követte el, amik nem vezethették a Bismarckot máshová, mint a tenger fenekére. Az első rossz döntés nem az volt, hogy a Kattegaton keresztül hagyták el a Balti tengert - a kieli csatornát az angol elhárítás és légi felderítés gondosan szemmel tartotta -, hanem az, hogy fényes nappal tették ezt, ráadásul olyan közel a svéd és norvég partokhoz, hogy onnan szabad szemmel is látni lehetett a német hajókat. Az eredeti tervek szerint a hajóraj Bergen közelében üzemanyagot vételezett volna, majd onnan a Feröer szigetek és Izland között tört volna át az Atlanti óceánra. Röviddel az indulás előtt Lütjens bejelentette, hogy módosít a terven. Nem fut be a norvég fjordokba, hanem a Jeges tengeren vesz fel üzemanyagot, az ott várakozó Weissenburg tartályhajóról, majd a Dánia szoroson keresztül tör ki az óceáni térség felé. Aztán Lütjens összezavart mindent. Mégis befutott a norvég fjordokba, majd a Dánia szoroson ment át, de nem vett fel üzemanyagot sem a norvég partoknál, sem a Weissenburgról. Ludovic Kennedy így kommentálja ezt: "Ez döbbenetes mulasztás volt... dilettantizmusra vallott a tervezésben és tapasztalathiányra a síktengeri hadviselésben." Miközben a Bismarck a Bergen melletti Korsfjordban állt, nekiálltak ugyan tankolni, de éppen ekkor érkezett meg a főparancsnokságtól az utasítás, hogy a hajó kamuflázsát fessék át egyszínű világosszürkére. Lütjens ezúttal is kezét-lábát törve igyekezett a kapott parancsot azonnal végrehajtani, tekintet nélkül minden másra. Rögtön leállította az üzemanyagfelvételt, és a legénységet nekiállította a hajó átfestésének. Mire pedig ezzel végeztek, már nem maradt idő egy újabb tankolásra.
A Dánia szorosban a németek belefutottak két angol cirkálóba, de nem fordultak vissza, ahogy máskor tették, hogy később újra próbálkozzanak, hanem haladtak tovább, jól tudva, hogy a cirkálók folyamatosan jelentik helyzetüket az angol csatahajóknak. Lütjens pedig tudhatta, hogy az angol főerők már a tengeren vannak, hiszen elég alkalmat nyújtott az ellenséges felderítésnek, hogy azok időben észrevegyék a német hajórajt. (Bergennél a németek észlelték is a brit felderítő gépeket.) Aztán jött a nevezetes csata. Egy szerencsés találat percek alatt a tenger fenekére küldte a Hoodot, a Prince of Wales pedig, gyakorlatilag harcképtelenül, menekülni igyekezett. A két angol cirkáló tétlenül szemléli a harcot, a messze lemaradt angol kísérőrombolók pedig még órákig nem érnek a harctérre. Mit tesz ilyenkor egy legalább félig-meddig épeszű tengernagy? Gyorsan a Hood után küldi a másik angol csatahajót is, aztán visszavonul, hiszen nyilvánvaló, hogy a győzelem felriasztja az egész angol flottát, és az észak-atlanti óceán olyan lesz, mint a felbolygatott méhkas. Lütjens azonban nem így tesz. A parancsban - amely minden porosz tiszt számára a legfőbb szentség - ugyanis nem volt erre vonatkozó utasítás. Az ember esze tényleg megáll! Történelmi győzelmet arathatott volna, de nem tette, mert nem kapott rá parancsot! Itt tényleg csak Fisher tengernagy aranyköpését lehet idézni: "A parancsok arra valók, hogy megszegjék őket! A parancsot követni minden hülye képes!" Lütjens nem volt hülye, vagy gyáva, még csak tehetségtelen sem, egyszerűen csak a merev, fantáziátlan, önálló kezdeményezésre képtelen porosz tiszt prototípusa, mely oly nagyon elterjedt volt a német haderőknél. Ilyen volt Lütjens főparancsnoka, Raeder is. Hogy megértsük a német haditengerészetnél uralkodó viszonyokat, érdemes egy mozzanatot kiemelni Lütjens háborús pályafutásának korábbi szakaszából.
A norvégiai hadjárat idején, 1940 áprilisában Lütjens a Scharnhorstot és a Gneisenaut vezette. Április 09-én váratlanul összetalálkoztak az angol Renown csatacirkálóval. Két modern német csatahajó, és 18 db 280 mm-es ágyú állt szemben az öreg, gyenge páncélzatú angol hajóval, és annak hat darab, 38 cm-es lövegével. Lütjens azonnal visszavonult. A parancsoknak megfelelően. A viszavonulás - menekülés -során három találat súlyosan megrongálta a Gneisenaut. Lütjens rögtön a hadművelet után lovagkeresztet kapott. Két hónappal később, júniusban, a két német csatahajó visszatért a norvég vizekre, ezúttal Marschall tengernagy parancsnoksága alatt. Marschall azt a parancsot kapta, hogy támadja meg a Norvégiában harcoló angol csapatok ellátó bázisát, a harstadi kikötőt. Csakhogy saját légi felderítése jelentette Marschallnak, hogy a britek kiürítették Harstadot. A német tengernagy ezt jelenti is a főparancsnokságnak, de válaszként csak az eredeti parancs megismétlését kapja. Marschallnak azonban esze ágában sincs a semmit lövetni az üres kikötőben. A többször megismételt parancsnak fittyet hányva nyugat felé fordul, abban bízva, hogy elkaphat néhányat a kiürítést végző angol hajókból. A német kötelék június 07-én találkozik a Juniper aknarakóval, és az Oil Pioneer tankhajóval, és mindkettőt elsüllyesztik. Másnap, június 08-án reggel újabb két hajót fognak el. Az Orama teherhajót elsüllyesztik, az Atlantis kórházhajót futni hagyják. Aznap délután aztán sor kerül a legnagyobb fogásra, a német hajók találkoznak a Glorious anyahajóval és kísérő rombolóival, és mindhárom hajót elsüllyesztik. A Scharnhorstot közben egy torpedótalálat súlyosan megrongálja. A győzelem jutalmaként Raeder azonnal kirúgatta a haditengerészet kötelékéből Marschallt, és éveken át szabályos bosszúhadjáratot folytatott ellene. Vagyis nem fontos a győzelem, nem fontos az eredmény, hanem kizárólag a parancs feltétlen teljesítése az, ami igazán fontos, és elismerésre méltó. Ezért lett éppen Lütjens Raeder kedvence. De vissza a Bismarckhoz.
A Hood elsüllyesztése után a németek, sarkukban az üldöző hajókkal, nyugodtan haladnak tovább. Aztán Lütjens úgy dönt, a Bismarck sérülései miatt egyenesen a francia partok felé fordul. Ez logikus döntés volt, annyira logikus, hogy az angolok se nagyon juthattak más következtetésre. Egyszerűen csak annyit kellett tenniük, hogy tengeralattjárókkal, repülőgépekkel, és odavezényelt hadihajókkal elállják a Brest felé vezető útvonalat. Pontosan ezt is tették, és a Bismarck fenn is akadt a hálón. Ha máskor nem, hát legalább akkor, amikor kiderült, hogy az angolok szem elől tévesztették a német hajót, Lütjensnek dél felé kellett volna fordulnia, üzemanyagot felvennie a tankhajókról, aztán amikor a brit hajók az üzemanyaghiány miatt visszafordulni kényszerülnek, háborítatlanul befuthattak volna a francia kikötőkbe. Ehhez azonban kezdeményező készség és kockázatvállaló képesség kellett volna, amik Lütjensből tökéletesen hiányoztak.
Feltételezik, hogy a Hood elsüllyesztése után vitára került sor Lütjens, és sokkal jobb képességű kapitánya, Lindemann között, aki üldözőbe vette volna a Prince of Walest. Nos, én feltételezem, hogy végig az egész úton összetűzések zajlottak a két ember között. Lindemann több ízben is önállósította magát, a Dánia szorosban vívott csatában például ő adta ki a német hajóknak a tűzparancsot, mikor már nem bírt tovább várni a tétovázó Lütjens utasítására. (Ez magyarázhatja azt a különös dolgot, hogy a Hood elsüllyesztéséért Lütjens nem őt, a Bismarck kapitányát, hanem az első tüzértisztet, Adalbert Schneidert terjesztette fel a lovagkeresztre.) Müllenheim-Reichberg utólag ezt írta a kapitányáról: "Végig a tengernagya árnyékában kellett élnie, és nem bizonyíthatta kiváló vezetői képességeit." Lindemann kifakadása az utolsó napon - "Csináljon amit akar! Semmi közöm már az egészhez!" - szerintem azt bizonyítja, hogy ami a hadművelet során történt, az többnyire Lindemann akarata ellenére történt. (Ez persze csak spekuláció, de azt többen is feljegyezték, hogy Lütjens és Lindemann viszonya már a Rheinübung hadművelet előtt sem volt felhőtlen.)
Végezetül úgy vélem, a németek -és ezúttal nemcsak Lütjens- akkor is elég bénán viselkedtek, amikor a hajó kormányozhatatlanná vált. Egyszerűen tudomásul vették a dolgot, és tétlenül várták, hogy az angolok utolérjék, és szétlőjék őket. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy miután a szervizkönyvben nem találtak megoldást a hiba elhárítására, és a szakszerviz sem volt elérhető, széttárták a kezüket, és tehetetlenül várták, mi fog most történni. Próbálkozhattak volna néhány szokatlan megoldással, de nem tették, talán mert ellentétes volt a szabályzattal, vagy mert féltek, hogy esetleg érvényét veszti a hajóra adott gyári garancia. Önkéntesek például felajánlották, hogy, afféle kamikaze akcióként, lerobbantják a sérült kormánylapátot, de ezt a javaslatot elvetették, mert attól tartottak, hogy a robbanás kárt tesz a hajócsavarokban. Nos, a hajócsavarokban nem esett kár. 4.600 méter mélyen azóta is megtekinthetők...

Úgy vélem itt érdemes néhány szót ejteni az angolok szerfelett különös „mentőakciójáról” is.
Nem lehet pontosan tudni, hány embernek sikerült elhagynia a süllyedő Bismarckot. A becslések meglehetősen tág határokon belül, általában 300-800 fő között mozognak. A mentésre hátramaradt két angol hajó igencsak szokatlan módon oldotta meg a feladatát. Eszükbe sem jutott, hogy a helyszínre menjenek, ott, ahol voltak, megálltak, és várták, hogy a németek ússzanak oda hozzájuk a hideg, erősen hullámzó vízben. Az angol hajókhoz legközelebb eső német hajótörötteknek is több mint egy óráig kellett úszniuk, mire elérték az ölbetett kézzel várakozó briteket, aki még arra sem voltak képesek, hogy mentőcsónakokat engedjenek le. Aztán, mint ismert, a Dorsetshire-ről valami füstfelhőt vettek észre. Ez akármi lehetett, akár egy fújtató cet is, vagy a csata valamilyen vízfelszínen hányódó maradéka, például egy jelzőrakéta, ami véletlenül begyulladt, tudomisén. Az angolok a jelenséget német tengeralattjárónak értelmezték, és a mentést félbehagyva azonnal elhagyták a helyszínt, anélkül, hogy egyetlen mentőtutajt, vagy akár mentőövet ledobtak volna a fuldoklók közé. Az angolok szeretnek megfeledkezni erről a mozzanatról – egyedül Kennedy könyve beszél róla -, a németek pedig már hozzászoktak ahhoz, hogy ilyen esetekben nekik egyetlen dolguk van: kussolni. (Vae victis! – nemdebár.) Pedig a háború mindkét részről totális volt, és mindkét fél egyforma kegyetlenséggel vívta azt meg.

A Bismarckkal kapcsolatos az a széles körben elterjedt tévedés is, miszerint a hajó elsüllyesztése után a németek nem küldtek ki több hajót magányos portyára, merthogy tanultak az esetből,és felismerték a repülőgépek fölényét a csatahajókkal szemben. Természetesen ebből semmi nem igaz. Már 1941 nyarán ki akarták küldeni a Scharnhostot egy Atlanti óceáni bevetésre, de az angolok Brest elleni folyamatos bombatámadásai ezt megakadályozták. 1941 novemberében pedig a Tirpitz indult volna az Atlanti óceánra, az Admiral Scheer kíséretében. Ezt az akciót Hitler tiltotta meg, amikor tudomást szerzett róla. (Amíg jó formában volt, Adolf sokszor józanabbul gondolkozott, mint a legtöbb tábornoka és tengernagya.) A háború során később is a német flotta alapvető taktikája maradt a hadihajók önállóan, vagy kisebb kötelékben való portyázása. 1942 márciusában ilyen akció volt a Tirpitz első komolyabb bevetése is, mikor csak a szerencse, és a pocsék idő mentette meg attól, hogy a Bismarck sorsára jusson. Később is inkább az üzemanyaghiány miatt maradtak a német hajók a kikötőikben, nem pedig azért, mert felismerték a tengeri hadviselés jellegében beállt gyökeres változást. Még 1943 karácsonyán is egy ilyen magányos portyán veszett oda a Scharnhorst. Ennyit arról, mit tanultak a németek a Bismarck elvesztéséből.


A Bismarck csömör.

1941 első felében igencsak rosszul állt a britek szénája. Lényegében egyedül álltak szemben a szinte egész Európát meghódító német birodalommal, s nem tudtak mást felmutatni, csak visszavonulást és vereséget minden fronton. A Bismarck elsüllyesztése volt az egyetlen komoly siker, amit el tudtak érni, nem lehet tehát csodálni, hogy a brit propagandagépezet óriási felhajtást csapott körülötte. Később aztán kiderült, hogy a német zászlóshajó elsüllyesztése gyakorlatilag a Royal Navy történetének utolsó, önállóan elért nagy sikere volt, ami még nagyobb jelentőséget adott az eseménynek. Hogy az angolok máig mekkora fontosságot tulajdonítanak neki, arra jó példa Robert Jackson "History of the Royal Navy" című könyve, melyben több mint hat oldalon át foglalkozik a Bismarckkal, míg a skagerraki (jütlandi) csatának alig három oldalt szentel, a Scharnhorst elsüllyesztését pedig elintézi három sorban. A történtekből legenda lett, mítosz, melyet a britek gondosan táplálnak mind a mai napig. S miután a háborút az angolszászok nyerték meg, ezzel a mítosszal van tele a tengeri háborúval foglalkozó irodalom. Nem csoda, hogy nagyon sokan érzik úgy - például jelen sorok írója -, hogy tele van a hócipőjük a Bismarckkal.
Sokan azonban nem helyretenni, és valódi jelentőségének megfelelően kezelni igyekeznek az eseményeket, hanem ehelyett átesnek a ló másik oldalára, és szinte afféle rágalomhadjáratot indítanak a német csatahajó ellen. Nagyon sok írást találhatunk az Interneten, melyek azt igyekeznek bizonyítani, hogy a Bismarck tulajdonképpen egy elavult, gyenge csatahajó volt. Ez, paradox módon, részben a brit propagandagépezetnek is köszönhető, amely, hogy a siker jelentőségét növelje, mérhetetlenül túlértékelte a már legyőzött ellenséget, úgy mutatva be a Bismarckot, mintha az valami addig soha nem látott méretű, gigászi hajószörnyeteg lett volna. Valójában ha utánanézünk a méretadatoknak, láthatjuk, hogy a Bismarck nem volt sokkal nagyobb, mint a vele egy időben épülő francia és olasz csatahajók, a már csak a háború után befejezett brit Vanguard pedig még kissé nagyobb is volt nála. A Hood-al összehasonlítva pedig azt találjuk, hogy a brit csatacirkáló standard vízkiszorítása 1400 tonnával volt több, mint a Bismarcké, s a német hajó csak teljes terhelés mellett volt nagyobb 1700 tonnával. Aki tehát azt a hatalmas, legyőzhetetlen hajócsodát keresi a Bismarckban, amiről az angol könyvekben olvasott, az csalódni fog. Csalódásában pedig lehet, hogy még a valódi értékeket sem látja meg benne.

A manapság a Bismarck ellen felhozott fő vádpontok a következők:
1. Korszerűtlen, gyenge páncélzat.
A Bismarck és a Tirpitz háborúban nyújtott teljesítményének ismeretében nehéz elképzelni, hogy ezt az állítást bárki is komolyan vegye, pedig sokan állítják ezt. A hangsúly nem is annyira a gyengeségen, hanem inkább a korszerűtlenségen van. A korábban már említett "all or nothing" koncepció hívei állnak itt szemben a hagyományos páncélelrendezést követő németekkel. A téma meglehetősen összetett, amivel inkább a következő fejezetben, részletesebben foglalkozom majd. Előzetesként itt most csak annyit, hogy szerintem az "all or nothing" rendszer olyan tévedéseken alapszik, amik csaknem az egész, 1916 utáni csatahajó építést tévútra vitték. A Bismarck páncélzata lehet, hogy nem a legerősebb, de a legjobb felépítésű volt az összes korabeli csatahajó között.
2. Alulméretezett tüzérség.
A kérdés az, mihez képest alulméretezett? A kritikusok persze a 406 mm-es ágyúkkal felszerelt amerikai csatahajókkal hasonlítgatják össze a Bismarckot, csakhogy az ilyen összehasonlítás teljesen értelmetlen. Egyrészt azért, mert ezek a hajók már a Bismarck után épültek, másrészt pedig azért, mert a németek természetesen nem az akkor még nem is létező amerikai, hanem a Bismarckkal egy időben épülő francia és angol csatahajók ellen tervezték meg a saját hajójukat. Márpedig ezek a hajók is "csak" 38 és 35,6 cm-es lövegeket kaptak. Az olaszok úgyszintén 38 cm-es ágyúkkal szerelték fel saját csatahajóikat. Az európai haditengerészetek közt kialakult hallgatólagos megegyezésnek megfelelően, egyetlen, a háború előtt épített csatahajó sem kapott 380 mm-esnél nagyobb ágyúkat. Sőt, a Washington osztályú amerikai csatahajókra is eredetileg 356 mm-es ágyúkat terveztek, és csak akkor döntöttek a 406 mm-es lövegek beépítéséről - Roosevelt személyes utasítására - amikor a japánok kivonultak a londoni tengerészeti konferenciáról. A Bismarck tehát semmivel sem volt rosszabbul felfegyverezve, mint a vele egy generációba tartozó többi csatahajó. Az az állítás sem állja meg a helyét, hogy a hajó a nagyságához képest vol alulfegyverezve. Ilyen kaliberű lövegeket kaptak a Bismarckal nagyjából egy súlycsoportba tartozó Richelieu és Littorio osztályú francia és olasz csatahajók, és a brit Vanguard is.
3. Gyenge légvédelem.
Itt megint azzal van gond, hogy milyen hajókkal hasonlítgatják össze a Bismarckot. A háború végi csatahajókkal, melyeknek fedélzetére gyakran több száz légvédelmi ágyút zsúfoltak össze (szerintem teljesen feleslegesen). Viszont ha megnézzük az 1940-1941 táján szereplő csatahajók légvédelmi fegyverzetét, azt találjuk, hogy azok semmivel sem erősebbek, sőt, sokszor gyengébbek, mint a Bismarcké. A Richelieu eredeti légvédelmi fegyverzete 12 db 100 mm-es ágyút, valamint 8 db 37 mm-es és 20 db 13,2 mm-es gépágyút tartalmazott. A Washington osztályú csatahajók légvédelmi fegyverzete pedig a húsz 127 mm-es lövegen kívül eredetileg mindössze 16 db 27 mm-es gépágyúból állt.
4. Elavult, rossz tűzvezetés.
Hát igen, ez a pont többé-kevésbé helytálló. Bármilyen kiválóak is voltak a német optikai távolságmérők, a radar jelentőségét nem felismerni szarvashiba volt a németek részéről. Különösen azért, mert a németek úttörő szerepet töltöttek be a radarfejlesztés kezdeti stádiumában, és már 1937-ben előálltak egy működőképes hajófedélzeti radarral, de aztán valahogy le is ragadtak ezen a szinten. Az angol és amerikai radarok már 1941-ben sokkal jobbak voltak a német eszközöknél, a háború végére pedig már több kört rájuk vertek, és az előnyük behozhatatlanná vált. A német tengerészet a háború legvégéig elhanyagolta ezt a kérdést, talán mert elégedettek voltak az optikai távolságmérőikkel. Indokolatlanul. A Duke of York óvatos becslések szerint is legalább 14 találatot ért el a sarki sötétségben a Scharnhorston, míg az csupán kétszer tudott célba találni, azt is csak az ütközet korábbi szakaszában. Ugyanakkor viszont - és ezért írtam az elején azt, hogy többé-kevésbé - 1941-ben az angol radarok fölénye leginkább még csak abban nyilvánult meg, hogy az üldöző hajók nyomon tudták követni a Bismarckot. A német tűzvezető rendszer lehet, hogy elavult volt, de korántsem rossz. Az angolok tűzvezetése viszont - ekkor még - radarral is ugyanolyan pocsék volt, mint radar nélkül. Erre utal Tovey tengernagy két megjegyzése is, melyeket a Bismarck elsüllyesztésekor a King George V. tüzértisztjéhez intézett. Először azt mondta, nagyobb esélye lenne arra, hogy eltalálja a Bismarckot, ha megpróbálná hozzávágni a távcsövét. Később pedig azt kérte, valaki hozza fel a tiszti étkezdéből a célbadobó játék (darts) nyilait, hátha azzal sikerül elsüllyeszteni a német hajót.
5. Sebezhető kormány és hajócsavar elrendezés.
Az a helyzet, hogy akármilyen elrendezésben is építik be a csavarokat és a kormánylapátokat, azok mindenhogyan sebezhetők. A négy csavaros Prince of Wales, Richelieu, Vittorio Veneto ugyanúgy lebénultak a hajócsavarokat ért egyetlen torpedótalálattól, mint a háromcsavaros Scharnhorst vagy a Gneisenau. A japán Hiei és Kirishima vesztét pedig ugyanúgy a kormányszerkezet sérülése okozta, mint a Bismarckét. Tehát a Bismarck ezen a téren sem volt rosszabb, mint a korabeli csatahajók.


A Bismarck és a korabeli csatahajók főbb adatai.

-
Bismarck
Richelieu
Vittorio Veneto
King George V
Gerincfektetés:
1936 július 01
1935 október 22
1934 október 28
1937 január 01
Vízre bocsátás:
1939 február 14
1939 január 17
1937 július 25
1939 február 21
Szolgálatba állítás:
1940 augusztus 24
1940 június 15
1940 május 01
1940 december 11
Vízkiszorítás:
- Standard:
- Teljes terheléssel:

41,700 tonna
50,900 tonna

38,450 tonna
45,438 tonna

41,167 tonna
45,752 tonna

38,600 tonna
44,400 tonna
Méretek:
-Teljes hossz:
- Szélessség:
-Teljes merülés:

251 m
36 m
10.2 m

247.8 m
33.08 m
9.9 m

237.8 m
32.95 m
10.44 m

227,1m
31,9 m
10.3 m
Páncélzat:
- Öv:
- Lövegtornyok:
- Felső fedélzet:
- Páncélfedélzet:
-A páncélöv által védett terület:
-Rekeszek/a citadella által védett rekeszek száma:
-Páncélzat súlya:

320 mm
130-360 mm
50-80 mm
80-120 mm
70 %
22/17
17,540 tonna

330 mm
170-430 mm
24 mm
150 + 40 mm
54 %
21/10
16,400 tonna

350 mm
130-380 mm
45 mm
112 mm
55 %
18/8
13,545 tonna

348-374 mm
150-324 mm
- mm
124-150 mm
59 %
21/10
12,602 tonna
Fegyverzet:
- Fő:
- Másodlagos:
- Légelhárító:



8 x 380 mm L/47
12 x 150 mm L/55
16 x 105 mm
16 x 37 mm
18 x 20 mm

8 x 380 mm L/45
9 x 152 mm L/55
12 x 100 mm
8 x 37 mm
20 x 13.2 mm

9 x 381 mm L/50
12 x 152 mm L/55
12 x 90 mm
20 x 37 mm
16 x 20 mm

10x356 mm L/45
16x133 mm L/50
32x40 mm
-
-
Repülőgépek:
4 x Arado Ar 196
3 x Loire 130
2-3 Romeo Ro 43
4 x Walrus
Teljesítmény:

150.170 LE

179.000 LE

140.000 LE

113.000 LE
Sebesség:
30.1 csomó
32.6 csomó
30 csomó
28 csomó
Hatótávolság:
8,525 mérföld 19 csomóval
9,500 mérföld 15 csomóval
4,584 mérföld 16 csomóval
4,750 mérföld 18 csomóval
Tüzelőanyag kapacitás:
7,900 tonna
6,000 tonna
4,000 tonna
4,000 tonna

A Bismarck, és az "all or nothing" csatahajók.

Az első "all or nothing" csatahajóknak a Nelson osztályú brit hajókat szokás tekinteni, pedig az ötlet az amerikaiaktól ered, és az ilyen elvek szerint épített első hajó az 1916-ban szolgálatba állított Nevada volt. Az amerikai stratégák alapvető elképzelése az volt, hogy a jövendő tengeri ütközetek igen nagy távolságból fognak lezajlani. A gondolat logikusnak tűnt, figyelembe véve, hogy az 1898-as amerikai-spanyol háború tengeri ütközeteiben az átlagos lőtávolság még csak mintegy 2000 méter volt, Csuzimánál már 5.000 méter, az első világháborúban pedig - bár ezt még a Nevada 1908-ban megkezdődött tervezésekor nem lehetett tudni - nem volt ritka a 17-18 kilométeres lőtávolság sem.
Az amerikaiak a lőtávolság további növekedésére számítottak, és az 1908-ban, a kiselejtezett San Marco sorhajón végzett próbalövészetek alapján úgy vélték, az ilyen távolságból érkező nehéz páncéltörő lövedékek ellen a vékony páncélzat hatástalan, következésképpen – gondolták - felesleges. A lövedékeknek a nagy lőtávolság következtében megnövekedett becsapódási szöge miatt pedig jelentősen meg kell erősíteni a fedélzeti páncélzatot. Tehát a Nevadán a fedélzeti páncélt és az övpáncél középső részét jelentősen megerősítették, viszont az így keletkezett súlytöbbletet úgy egyenlítették ki, hogy a hajó orr és tat része semmilyen páncélzatot nem kapott, és elhagyták a páncélöv felső, vékonyabb részét is. (Valamint négyre csökkentették a lövegtornyok számát.)

Az elképzelés más haditengerészeteknél nem aratott nagy sikert, és nem is akadt követője egészen 1916-ig. Ekkor zajlott le a skagerraki (jütlandi) csata, amelyben három brit csatacirkáló veszett oda, a hivatalos vélemény szerint az elégtelen páncélvédettség miatt. A britek villámgyorsan megváltoztatták álláspontjukat, és az 1916 után tervezett csatahajóik már az "all or nothing" koncepció alapján épültek, de a washingtoni tengerészeti egyezmény miatt csak 1927-ben jutott el a befejezésig az első ilyen hajó, a Nelson, melynél a britek tökéletesen megvalósították a "minden vagy semmi" elvet. Egy nagyon erős, de nagyon keskeny és rövid- alig 4 méter széles, és a hajó hosszának épphogy a felét védő - páncélöv, és egyetlen, de 15 cm vastag páncélfedélzet. Mivel a huszadik század elején még minden haditengerészet a Royal Navyt figyelte és utánozta, ettől kezdve az "all or nothing" elrendezés minden haditengerészetnél elfogadottá vált. Kivéve a németeket. De miért volt hibás ez a rendszer?
Az első tévedés mindenekelőtt az volt, amire az egészet alapozták, vagyis hogy a jövő tengeri ütközetei rendkívül nagy lőtávolságokból fognak lezajlani. A hatásos lőtávolság soha nem növekedett 15-20 kilométernél tovább, s ennél nagyobb távolságokra a csatahajók gyakorlatilag már vaktában lövöldöztek. Az ütközetek ugyan rendszerint 20-25 km körüli távolságokon kezdődtek, de általában mindkét fél igyekezett ezt minél gyorsabban csökkenteni, részint a pontosabb célzás kedvéért, részint pedig éppen azért, mert tartottak a meredek szögben becsapódó lövedékektől. A legnagyobb távolság, melyről csatahajó mozgó célpontot valaha is eltalált, 24 km körül volt. (A Warspite egy lövedéke találta el ilyen távolságból az olasz Giulio Cesare csatahajót, illetve a Scharnhorst a Glorioust. Az első eset a véletlen szerencsének köszönhető, a második a szokatlanul jó látási viszonyoknak.) A repülőgépről történő tűzvezetés, melytől a 30 km feletti lőtávolságokat, és a 30-40 fokos szögben bombaként becsapódó páncéltörő gránátokat várták, nem bizonyult kivitelezhetőnek, a radar pedig még a háború végén sem volt olyan hatékony, hogy ilyen távolságokról eredményes lett volna a hajó-hajó elleni harcban.
A Bismarck és a Hood közötti összecsapás mintegy 22 km távolságból kezdődött, de amikor a Hoodot a végzetes találat érte, a távolság már csak 15 km volt. Három nappal később a végső ütközet szintén 20 km körüli távolságról kezdődött, ami végül egészen 5-6 km-ig csökkent. Miután a nagy lőtávolságok nem valósultak meg, természetesen nem bizonyultak helyesnek a meredek becsapódási szögek sem. A 20 km körüli lőtávolságon ezek 14-23 fok között alakultak. A fedélzeti páncélt nyilván meg kellett erősíteni, de ennek vastagsága korántsem volt olyan létfontosságú probléma, mint gondolták. A Bismarck fő ellenfeleinek számító francia és brit csatahajók 22.000 méteres távolságból kilőtt gránátjainak páncélátütő képessége a fedélzeti páncél esetén 76-105 mm volt, ami a kisebb lőtávolságokon természetesen még tovább csökkent. A nagy átütőerejű amerikai 406 mm-es lövegeknél ez az érték valamivel magasabb, 130-140 mm volt, de a Bismarcknak a legvékonyabb helyeken is összességében legalább 130 mm vastag fedélzeti páncélja a gyakorlatban megfelelőnek bizonyult volna még ezek ellen is, csakúgy, mint a korabeli anyahajó-fedélzeti repülőgépek által szállított, általában legfeljebb 500-750 kg-os bombák ellen. (Ez utóbbit a Tirpitz története bizonyítja.)
Az olyan bombák ellen pedig, mint a Tallboy, nem volt védelem. Kárörvendezve emlegetik, hogyan elintézték ezek a Tirpitzet, de nekem lenne egy fogadásom, mi történt volna mondjuk a Nelsonnal, vagy a South Dakotával, ha ledobnak rájuk három ilyen 5,6 tonnás nehézbombát. Történt egyébként egy ehhez hasonló teszt. A Tallboynál négyszer kisebb Fritz X úgy ment át az „all or nothing” Roma és Littorio fedélzeti páncélján, mint kés a vajon.
Ami pedig az övpáncél vékonyabb szakaszait illeti, ezek feladata nem pusztán az volt, hogy megállítsa a lövedékeket. A páncélzat 20-150 mm közötti vastagságú szakaszai, és a hasonló belső válaszfalak nemcsak a kisebb kaliberű gránátok és a repeszek ellen védték a hajót, hanem növelték a hajótest szilárdságát, ellenálló képességét, és főleg csökkentették a felrobbanó lövedékek által okozott pusztítás mértékét. Hogy megvilágítsam, mire gondolok, mellékelek két képet:

Ez az újabban oly sokat magasztalt francia Richelieu testvérhajójának, a Jean Bartnak az orra és tatja egy-egy 406 mm-es lövedék találata után. Hasonló kiterjedésű sérülésnek a Bismarckon nyomát sem találjuk, eltekintve egy – ennél jóval kisebb - lyuktól a fedélzeten, amit valószínűleg nem is gránát, hanem a Dorsetshire egyik utolsóként kilőtt torpedója okozott, ami a már süllyedő, oldalára dőlt hajón a víz alá került fedélzetbe csapódott be. A Jean Bart esete megkérdőjelezi egy másik előzetes elképzelés helytállóságát is. Korábban azt feltételezték ugyanis, hogy a páncéltörő bombák és gránátok a páncélzat nélküli részeken robbanás nélkül fognak áthatolni, mivel ezek ellenállása túl kicsi ahhoz, hogy aktiválja a gyújtószerkezetet. A Jean Bartnál viszont az történt, hogy a páncélövet ért két gránát robbanás nélkül lecsapódott, ellenben a páncélozatlan részeket ért másik két lövedék felrobbant. Az eredményt lásd fent. De azzal sem feltétlenül jártak jobban, ha a lövedék keresztülment a hajón, viszont mellette a vízben felrobbant. A hajótól bizonyos távolságban, a vízben felrobbanó lövedék ugyanis a vízben keltett lökéshullámok miatt nagyobb kárt okozhat a hajóban, mintha annak belsejében robbanna.
Egyébként az egész „all or nothing” koncepció azt a jellegzetes korabeli szemléletet tükrözi, amely a tengeri hadviselésben kizárólag a nagy kaliberű hajóágyúknak tulajdonított jelentőséget. A stratégáknak már az orosz-japán háború elemzésekor fel kellett volna figyelniük arra, hogy egy modern csatahajót pusztán tüzérségi tűzzel rendkívül nehéz elsüllyeszteni, ellenben a vízalatti fegyverekkel szemben alig védettek. Az orosz és japán csatahajók több tucat gránáttalálatot is képesek voltak elviselni, ellenben egyetlen akna vagy torpedó is könnyedén végezhetett velük. Azonban ezt a tanulságot egyetlen haditengerészetnél sem vonták le, minden szakember a csatahajók közti tüzérségi párbajok bűvöletében élt. A torpedók és aknák jelentette veszélyt rendszerint elhanyagolták -a németek kivételével-, és már-már mániákus eltökéltséggel igyekeztek jobban, és még jobban, és még jobban megerősíteni a páncélövet és a fedélzeti páncélzatot.
A „minden vagy semmi” páncélelrendezés is kizárólag a nehéztüzérségi találatok kivédését szolgálta. Sokszor azt írják, a fedélzeti páncélzat megerősítése a repülőgépek bombái miatt vált szükségessé. Ez meglehetősen következetlen állítás azoktól, akik pár sorral előbb még azt ecsetelték, mennyire alábecsülték a repülőgépek által jelentett veszélyt a korabeli tengerészeti szakértők. A fedélzeti páncélt természetesen nem a bombák, hanem a korábban már említett, nagy szögben becsapódó gránátok miatt erősítették meg. A repülőgépeket, mint a csatahajókra veszélyt jelentő harci eszközöket 1940 előtt nem nagyon vették figyelembe. Úgyszintén elhanyagolták a torpedóveszélyt. Úgy vélték, a torpedónaszádok ellen a kísérőhajók és a csatahajó ágyúi elegendő védelmet nyújtanak – ebben alighanem igazuk is volt -, a tengeralattjárók pedig kis sebességük miatt legfeljebb csak véletlenül kerülhetnek lőhelyzetbe, ennek esélye pedig elhanyagolható. Tulajdonképpen ez a feltételezés is helyesnek bizonyult, a Royal Oak esetét leszámítva a tengeralattjárók csak úgy tudtak lőhelyzetbe kerülni, ha a csatahajó véletlenül pont a torpedóvető csövek elé manőverezte magát. A torpedóvető repülőgépek viszont halálos fenyegetést jelentettek, és később tulajdonképpen ezek tüntették el a tengerekről a csatahajókat. A csatahajók torpedóvédő rendszerei és válaszfalai nem bizonyultak elég hatékonynak, s a hajók, az előzetes feltételezésekkel ellentétben, nem tudták kimanőverezni a torpedókat sem. A fedélzeti légelhárító lövegek sem bizonyultak hatásosnak a támadó gépekkel szemben. A repülőgéppel szemben csak egyetlen hatásos védelem volt, egy másik repülőgép. De nézzük, hogyan szerepeltek a háborúban az „all or nothing” hajók.
A Jean Bartot már láttuk. Az ilyen riasztóan nagy sérülések meglehetős szerkezeti gyengeségre utalnak, és további kételyeket kelt az ötödik találat, amely lapos szögben a lövegtorony tetejét érte. A gránát robbanás nélkül lecsapódott, de ez az ütés elég volt ahhoz, hogy a torony üzemképtelenné váljon.
Az angolok új csatahajói közül igazán komoly próbán csak a Prince of Wales esett át, és azt nem is élte túl. A torpedóvédelme katasztrofálisan gyengének bizonyult, gyakorlatilag az első japán torpedó kiütötte a harcból, és négy-öt másik találat elég volt az elsüllyedéséhez. (Összehasonlításképpen megjegyezném, hogy az angol csatahajóval nagyjából megegyező nagyságú Scharnhorst öt torpedó, és több nehézgránát találat után még harcképes volt, és mintegy 20 csomós sebességgel volt képes haladni.) Fél évvel korábban, a Bismarck elleni harcban, nem a sérülései miatt kellett visszavonulnia, hanem mert a lövegtornyok műszaki hibák miatt egymás után mondtak csődöt. Azonban ekkor történt meg az, hogy a Prinz Eugen egyik 203 mm-es gránátja behatolt az egyik hátsó 132 mm-es lövegtorony alatti lövedékkezelő helyiségbe. Ha netán ez a lövedék felrobban, könnyen olyan robbanássorozatot indíthatott volna el, mint amilyen pár perccel korábban a Hooddal végzett. Példátlan eset lett volna. Egy cirkáló lövedékei végeznek egy csatahajóval! A gránát azonban nem robbant fel, de az, hogy egyáltalán bejuthatott a hajónak abba a részébe, amely elvileg a legjobban védett kellett, hogy legyen, nem állít ki túl jó bizonyítványt az angol csatahajók páncélzatáról.
Az amerikai csatahajók közül csak a South Dakota esett át olyan ütközeten, amely próbára tette a tűrőképességét. A Savo szigeteknél vívott éjszakai ütközetben a hajó 27 találatot kapott a japán Kirishima csatahajótól, és annak kísérő hajóitól, de komolyabb kár nem esett benne, eltekintve attól, hogy a C lövegtorony átmenetileg üzemképtelenné vált. Az esetet úgy szokták emlegetni, mint az „all or nothing” koncepció diadalát. Egyesek odáig merészkednek, hogy a Bismarck elsüllyesztésével hasonlítgatják össze ezt az ütközetet, kiemelve, hogy a Bismarck lám, hogy megjárta, míg a South Dakota lényegében nem szenvedett komoly sérüléseket. Szerintem aki ezt írta, az nagyon be lehetett rúgva, vagy pedig már alapjáraton komplett hülye. A Bismarck legalább 20-25 találatot kapott az angol csatahajók 356-406 mm-es ágyúitól, a kisebb kaliberű találatok számát pedig csak találgatni lehet. (Egyes becslések szerint összesen 300-400 találat érhette a német hajót.) A South Dakotát ért lövedékek száma szintén imponáló, sűrűn is emlegetik, csak éppen rendszerint azt felejtik el hozzátenni, hogy ebből a 27 lövedékből csak egy, azaz egyetlenegy volt a Kirishimáról érkező 356 mm-es gránát – ez ütötte ki a C lövegtornyot -, az összes többi a japán cirkálókról és rombolókról érkező 127-203 mm-es lövedék volt, ráadásul ezek közül legalább nyolc fel sem robbant. Ha már így nézzük az esetet, a South Dakota sérülései és veszteségei – 58 halott, 60 sebesült – egyáltalán nem tűnnek jelentéktelennek.
Az „all or nothing” hajók esetében azt szokták kiemelni, hogy akármekkora sérülések is érték a hajó védtelen részeit, a védett részek épek maradtak, és ez az igazán fontos. Csakhogy a Bismarck létfontosságú részei is épek maradtak, s mi több, szerkezetileg a hajótest kevésbé védett részei sem sérültek súlyosan. A lövegtornyokat persze kilőtték, és a felépítményeket borzalmasan összekaszabolták az angol gránátok, de a gépek és a kazánok végig működtek, és lőszerrobbanás sem történt. A fő páncélövet összesen négy helyen sikerült a lövedékeknek áttörni. A hajótest még ma is meglepően jó állapotban van. Ellenben az olvasó fantáziájára bízom annak eldöntését, mi történt volna a Jean Barttal, ha a fent látható sérülések nem a casablancai kikötőben, hanem a viharos észak-atlanti óceán közepén érik.
A következtetésem tehát az, hogy a Bismarck páncélzata megfelelő védelmet nyújtott a hajó számára a korban használatos fegyverekkel szemben. De akkor mi szükség lett volna ezen változtatni? Kétségtelen, hogy az „all or nothing” elrendezésű csatahajók övpáncélja és fő páncélfedélzete sokkal erősebb volt, mint a Bismarcké, de azon az áron, hogy a hajó összes többi részének védelmét gyakorlatilag nullára redukálták. És lényegében mindezt feleslegesen. Még az első világháborúból visszamaradt, viszonylag gyenge páncélzatú, öreg Kirishima is túlélte a legmodernebb, 406 mm-es amerikai hajóágyúk kilenc találatát, és ha ezek egyike nem teszi tönkre a kormányszerkezetét, minden bizonnyal sikerült is volna visszatérnie a kikötőjébe. (Így viszont a kormányozhatatlan, de még úszó- és harcképes hajót saját legénysége süllyesztette el, hogy ne kerüljön az amerikaiak kezére.) De ha még az első világháború idején alkalmazott páncélzat is elégséges védelmet nyújtott az ellenséges gránátok ellen, mi szükség volt akkor a páncélelrendezés ilyen radikális megváltoztatására, és egyáltalán miért is tették ezt? A válasz az 1916-os skagerraki csatában, és annak következményeiben keresendő.

Mint az meglehetősen ismert, Skagerraknál az angolok három modern csatacirkálót, és két régebbi páncélos cirkálót veszítettek el a lőszerraktárak felrobbanása miatt. Ez elfogadhatatlanul súlyos veszteség volt, és a csata után azonnal belső vizsgálat indult annak kiderítésére, miért következtek be ezek az események. A vizsgálóbizottság végül megállapította, hogy az ok a helytelen lőszerkezelési gyakorlatban, és a kivető töltetek rossz tulajdonságaiban keresendőek. A brit flotta vezetése korábban úgy képzelte, az ütközet döntő eleme az, hogy milyen gyorsan képesek tüzelni. A tűzgyorsaság növelése érdekében tehát figyelmen kívül hagyták az óvatosság legelemibb szabályait is, a lövegtornyokban tárva-nyitva állt minden ajtó, az ágyúktól le egészen a lőszerraktárak aljáig. Sok hajón egyszerűen kiszerelték ezeket a tűzálló válaszfalakat. Ezek mellett pedig, hogy minél tovább képesek legyenek a gyors pergőtüzet fenntartani, rendszerint az előírt lőszermennyiség másfélszeresét rakodták be a hajókra. Ezt még Jellicoe jó barátja, és elődje, Callaghan tengernagy kérelmezte az Admiralitástól, 1913-ban, és az Admiralitás engedélyezte is. Miután a plusz lőszer nem fért el a páncélozott lőszerraktárakban, az alsó fedélzeteken tárolták őket, ahol éppen helyet találtak. Gond volt a kivetőtöltetekhez használt kordittal is. Ugyanis ha tűz érte őket, robbantak, míg a német hajókon használatos lőpor csak égett. A hajók felrobbanását az okozta, hogy a lövegtornyokat ért találatok miatt keletkezett tüzek gyorsan és akadálytalanul terjedhettek tovább a hajó belseje és a lőszerraktárak felé.
Mikor a jelentést Jellicoe admirális elé terjesztették, az dühbe gurult, és ezt firkantotta az irat alá: „Nem értek egyet! A flottánál ezzel senki nem ért egyet! Az ügyet lezártam!”
A briteknek már a háború előtt kisebbrendűségi érzéseik voltak a német hajók, amúgy valóban jobb páncélzata miatt. Saját főnöküknek, Sir John Fishernek ugyanis az volt a jelszava: „A sebesség a páncél!” Rögeszméje volt a sebesség növelése, és másodlagos szerepet tulajdonított a páncél vastagságának. Miután befolyásos ember volt, sikerült érvényesítenie akaratát, és kedvelt csatacirkálói, német társaikkal összehasonlítva, meglehetősen gyenge páncélzattal épültek. A csata után a flotta tisztjei azonnal készen voltak az ítélettel, a katasztrófák emiatt a gyenge páncélzat miatt következtek be. Megszületett a legenda a gyenge fedélzeti páncélról, melyet a nagy távolságról, meredek szögben érkező német lövedékek áttörtek, és a lőszerraktárak közelében robbantak. Ahogy Kennedy is írja a könyvében: "...Jütlandnál három brit cirkálót pusztítottak el a német lövedékek, amelyeket nagy távolságból lőttek ki, azután függőlegesen csaptak be a gyenge páncélzatú fedélzetbe, s ott robbantak. " A kapitányok és tengernagyok az asztalt csapkodva követeltek vastagabb páncélt a hajóikra, és – legalábbis feltételezem – élvezték, hogy ezzel is rúghatnak egyet Jacky Fisherbe. Mindenki azt várta, hogy a vizsgálóbizottság jelentése megerősíti az előzetes elképzeléseket. Nem így történt.
De valóban olyan gyenge lett volna az angol hajók páncélzata? Korántsem. Az Indefatigable, a Queen Mary, és az Invincible valóban felrobbantak, alig néhány találat után. De azt már figyelmen kívül hagyják, hogy a Lion tizenkét találatot kapott, a Tiger legalább tizenötöt, és túlélték. A Tigernek szerencséje volt, a Lionon pedig a tüzértiszt, saját tisztjei ellenére és szembemenve a flottában szokásos gyakorlattal, előrelátóan megtett néhány óvintézkedést, amit más hajókon elmulasztottak elrendelni. Vagyis még az angol csatacirkálók páncélzata sem volt annyira gyenge, mint gondolták, nem is beszélve a csatahajókéról. A függőlegesen becsapódó lövedékek valójában nem léteztek, és a fedélzeti páncéllal se volt semmi baj. A veszteségeket elkerülhették volna a tűzvédelmi rendszabályok betartásával, és egy ésszerűbb tüzelési taktikával.
Azonban sokkal kényelmesebb volt a hibát a mérnökökben, a hajógyárban, és a nem túl kedvelt Fisherben keresni, mint a hajók és a flotta vezetésében. A vizsgálóbizottság jelentését lesöpörték az asztalról – bár a következtetéseit sok szempontból figyelembe vették -, és azonnal nekiláttak a hajók páncélzatát megerősíteni. A már kész, vagy épülőfélben levő hajókat utólag pótpáncélzattal látták el, ami pedig a tervezendő hajókat illeti, ezek már a hirtelen nagyon népszerűvé váló amerikai „all or nothing” rendszer alapján kerültek megtervezésre. Úgy vélték, ez jó megoldást jelent a gépek és lőszerraktárak jobb védelmére, melyre azt hitték, feltétlenül szükség van. (Különben is, becsületes angol hazafi csak nem alacsonyodik le odáig, hogy a fritzektől tanulja meg a jobb páncélelrendezést, és a hajótest ésszerűbb belső felosztását!)
Ezek alapján már az is érthető, miért pont a németek nem követték az „all or nothing” divatot. Ők ugyanis a skagerraki csatából egészen más következtetéseket vontak le, mint a britek. Azt, hogy hajóik páncélzata kiváló, és a legnagyobb kaliberű ágyúk tüzét is jól állja. (A fentiek netán adalékul is szolgálhatnak annak a vitának az eldöntéséhez, hogy tulajdonképpen ki is nyerte meg a skagerraki csatát.) Egyetlen modern csatacirkálójuk veszett csak oda, és azt is végül a saját legénysége süllyesztette el, 24 darab 305-380 mm-es nehézgránát találat, és egy vagy két torpedótalálat után. (Kedvezőbb körülmények között talán még sikerült is volna visszavinni a kikötőbe.) Több másik hajójuk hihetetlen sérülésekkel, de saját erőből vergődött vissza a hazai kikötőkbe. Minden okuk megvolt tehát, hogy elégedettek legyenek a saját hajóikkal, és ne érezzék szükségét a változtatásnak.
A Bismarck ennek a hagyományos német csatahajótípusnak volt a legfejlettebb példánya. Azon a helyen és abban az időben, ahol, és amikor épült, céljának tökéletesen megfelelt. A hajótest szilárdsága, ellenálló képessége minden más kortárs csatahajóénál jobb volt. Kétségtelen, hogy az Európában épített csatahajók közül a Bismarck és a Tirpitz voltak a legjobbak. Amerikai ellenfeleikkel szemben azonban valószínűleg alulmaradtak volna, de csak azok sokkal erősebb tüzérségének, és klasszissal jobb tűzvezető rendszerének köszönhetően.
Nem mondható, hogy az "all or nothing" hajók rosszak vagy gyengék lettek volna, de a koncepciónak több volt a kára, mint a haszna. Ezek a hajók ugyanolyan szélsőségek voltak, mint amilyen a Dreadnought lett volna, abban az eredeti formájában, ahogy azt Sir John Fisher elképzelte. Tájékozottabbak nyilván tudják, ez volt az "all big gun battleship", a csupa nagy ágyúval felszerelt csatahajó. Fisher szó szerint gondolta a csupa nagy ágyút. Elképzelései alapján a hajó kizárólag tíz 305 mm-es löveget hordozott volna, semmi mást. A maga módján tehát ez is afféle "all or nothing" hajó lett volna. Fisher azonban ezúttal nem tudta keresztülverni az akaratát, és már a Dreadnought is kapott a torpedónaszádok ellen szánt, 12 fontos kisegítő lövegeket, a későbbi csatahajók pedig visszakapták a korábbi sorhajókon is használt másodlagos tüzérséget. Valószínűleg a "minden vagy semmi" rendszerbe is sok minden visszakerült volna a korábbi páncélelrendezésből, s talán a soha el nem készült orosz (szovjet) Szovjetszkij Szojuz csatahajóosztály lett volna az első példa a kettő keveredésére. A washingtoni flottaegyezmény azonban derékba törte a csatahajók fejlődését, majd az anyahajók végleg kiszorították őket a tengerekről.


Megjegyzés.

Nem tudom miért, de a hajók esetében szinte lehetetlen két olyan, különböző forrást találni, melyek a szóban forgó hajóra vonatkozó adatokban megegyeznének. Természetesen így volt ez a Bismarck esetében is. Jóformán ahány helyen néztem, annyiféle különböző számadatot találtam az ágyúk lőtávolságára, a hajócsavarok forgási sebességére, és úgyszólván minden másra vonatkozólag. (A hajó hosszára például a következő adatokat találtam: 248 méter; 249 méter, 250,5 méter, 251 méter, és 252 méter. Tessék választani!) Ezek közül én a nekem szimpatikus helyekről származó adatokat választottam, ami esetleg eltérhet valamennyire az olvasó által ismertekétől. Ezek az eltérések azonban többnyire nem jelentősek, tehát az általam közölt adatok biztosan jó közelítések.
Az irásba szándékosan raktam ilyen kevés képet, mivel nem akartam ezzel is növelni a fájl méretét. Az érdeklődő a neten tömegével találhat képeket a Bismarckról.


Vissza.